Enna - A flower of the Meadow

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Enna, emberi nyelve fordítva "Fehér Virág". Nem csak külseje miatt ragadt rá ez a név, hanem  lágy, kedves természete miatt is. Habár visszafogott viselkedésén és mosolyán nem tűnik úgy, mintha vidám lenne, azért ruháinak színében hordozza a boldogságot. Ezek a jegyek felszínes ismeretségből már elsőre kivehetők, szájhagyomány útján tudhatóak, jelleméhez tartozik a bátorság, határozottság, céltudatosság, kitartás, vagy igen szélsőséges esetben ellenséges. Mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, utóbbit nem mutogatja sokszor, mert nem szokott szükség lenni rá, lévén rettentően türelmes, és csak az igazi káosz tudja kihozni belőle. Eléggé filantróp, érzelmes, empatikus fajta, ráadásul amikor érzelmeinek völgyeibe ér, mimózává is válik, és a legkisebb dolgokra is képes bezárkózni. Ettől függetlenül számára egy élet nem ér többet a másiknál, és magát sem tartja se nagyra, se sokra. Nem emeli ki magát a tömegből, a külleme megteszi ezt nélküle is. Ugyan úgy segít állatnak és perdainak, mint embernek, habár utóbbival kevesebb alkalma van találkozni, és népének körében vannak is, akik talán ítélkeznek is felette, amiért a 'vészhozókat' segíti. A megítélés ellenére is makacsul kiáll véleménye mellett, próbál semleges maradni, és objektív, ami viszonylag egyszerű számára, mert senki sem vár tőle választ, egészen érthető okokból kifolyólag.

Sötét Erdő. Hangzatos neve van, ám azon a bizonyos éjszakán cirka 21 éve, ez különösen igaz volt. Az eget sűrű, sötét felhők borították, a szél oly hevesen tépte a fákat, mintha Shaz'or dühe szítaná. Ezen vad szelek szárnyán utazott a vihar, oly gyorsan jött a tenger felől, hogy aki nem figyelt, annak már késő volt menedéket találnia. Ranni, férje Tolph, és egy szem lányuk a Sötét Erdő melletti öbölben tanyáztak. Az eleinte biztonságot adó víz oly háborgóvá vált, percek alatt, és épp oly veszélyessé vált, mint amilyennek a vihar kinézett. Tolphot könnyűszerrel vágta hozzá egy sziklához az erős hullám, és törte karját.
A partról a fák közé menekülők ösztönből cselekedtek. Kiabálásukat, egymásnak intézett szavaikat elnyelte a süvítő szél, és a megjelenő villámok mellé érkező égzengés. A leány soha nem félt ennyire. Imádságokat suttogtak, segítségért kiáltoztak, mindhiába. Az eső úgy eredt el, mintha csak a tengert zúdítanák a nyakukba. A dombokat egyre nehezebb, és nehezebb volt megmászni, míg biztonságos hely után kutattak. Fák recsegtek, ropogtak körülöttük, míg a dörgésekbe a talaj is bele remegett. Habár a sötétben csak haladtak, előre, Ranni biztosra vette, hogy eltévedtek. Imáik azonban nem hallgattattak meg, mert mielőtt felérhettek volna a domb tetejére, megindult a talaj. Tolph oldalra lökte lányát, aki egy lassan eldőlő, de a talajhoz még ragaszkodó fára kapaszkodott. Sikított szülei után, akiket magával ragadt a földcsuszamlás, ám hang nem jött ki a torkán. Az eső verte a testét, mintha csak büntetést kapna, és mosta arcáról a könnyeket. Megpróbált tovább mászni, felfelé, valahova biztonságba, de egy villámlás a tőle nem messze lévő fába csapva ketté törte azt. Ijedtségében hátra esett, és gurulni kezdett lefelé, testét kövek ütötték közben. A szerencséje abban rejlett, hogy egy kidőlt fa keresztbe állt a földcsuszamlás helyén, és megtartotta. Az oda való érkezés azonban épp elég volt, hogy elveszítse eszméletét.
Zúgott, és fájt a feje. Rossz kifejezés. Fájt mindene. A sötétség még mindig magához szorította, de még is érezte, ahogy lassan eltűnik karja és háta alól a talaj. Karjain és lábain fogást érzett, mely mintha kiragadták volna ebből az álomból. Lassan emelte fel pilláit, és meglátta a segítőkezek tulajdonosait is. Lassan, és óvatosan rá tették valami összetákolt palánkra, amelyet fentről kötelekkel engedtek le odáig, ahol ő volt. A levegő, és az ég tiszta volt, a nap az égen tündöklött, mintha semmi sem történt volna az éjjel... azonban a tájba ékelődő pusztulás nagyon is emlékeztetett rá. Lassan elkezdték az agyagtól, sártól, levelektől, és vértől koszos lányt felhúzni. Figyelte, miként sétál vissza az a két férfi a kidőlt fán, a biztonságba, amin ő feküdt ez idáig. Így, hogy egyre feljebb emelik, egyre jobban rálát arra a hegre, amelyet a vihar ékelt a domboldalba. Reménykedett abban, hogy oda fent már a szülei fogják fogadni, hogy ők is jól vannak. Amikor felért, egy kisebb tömeget pillantott meg. Néhányan egymás mögött állva húzták felfelé, ketten pedig várták, hogy felérjen, hogy felemelhessék. Amint ezt megtették, egy kedves, aggodalmas asszony lépett oda hozzá, és azonnal elkezdte őt vizsgálni.
- Ne aggódj kedvesem. Minden rendben lesz. - megnyugtató hangja tompán ért el füléhez, de ez reményt adott. Beszédre nyitotta a száját, de torkán hang nem jött ki, csak fájdalom volt, ami oda hasított. A döbbenet, és a pánik egyszerre kapta el. Oda akart nyúlni, reflexszerűen, de nem engedték, a nő próbálta lefogni, nyugtatni. Most mintha érzett is volna benne valamit, úgy hogy oda koncentrált.
- Ssss, nyugalom! Megsérültél. Ne erőltesd, különben rosszabb lesz! - könnyfátyol takarta el a kislány szemeit. Nem csoda, hisz alig volt 6 éves, és a szüleit sem látta sehol. Végül az asszony adott neki valamit, amitől a fájdalmai csökkentek, és kicsit kábának is érezte magát, így hát lassan elnyomta őt a gyógyító álom.
Nem árultak neki zsákba macskát. A szüleit maga alá temette a földcsuszamlás. Mire megtalálták, és kiásták őket onnan, már rég késő volt, de az utolsó tiszteletet megtudták nekik adni. Meg lett a böjtje, amiért Tolph és Ranni remeteszerűen, másoktól elszigetelten élt, többet élve a víz mélyén, mint másokkal a felszínen. Emiatt kislányuk senkit sem ismert, és őt sem ismerte senki, neve a szüleivel együtt temetésre került. Sérülései mind meggyógyultak, egyet kivéve: torka. Csak a szerencsének köszönhető, hogy az ág, ami bele állt, nem okozott nagyobb kárt benne, és csak annyira szúródott nyakába, hogy majdnem az egész hangját vegye. Hetekig, majdnem egy hónapig ápolta saját otthonában a nő Avena, és férje Urvys. A férfi halászként, a nő pedig herbalistaként tengette mindennapjait, és ahogy egyre több időt töltöttek el a maximum suttogásra képes kislánnyal, úgy szerették meg egyre jobban. Mivel kommunikálni nem igazán tudtak vele, részben a kislány zárkózottsága, részben szinte beszédképtelensége miatt, Ennának nevezték el. Enna ha nem is hamar, de lassan hozzászokott az új nevéhez. A gyógyulása azonban nem állt meg a testénél. A lány olyan lelki sérüléseket szenvedett, amely bármely perdait ledöntene a lábáról. Avena tudta ezt, és igyekezett megoldást találni rá: átköltöztek Elorakba, ahol unokáját, Liarát hívta segítségül. Ő akkoriban nagyjából Ennával volt egy korosztály, talán pár évvel lehetett idősebb nála. Hónapokig nem történt semmilyen változás. A lányok kézen fogva sétáltak, Liara tele beszélte Enna hasát, míg ő csak hallgatta. A komor hallgatás végül lassan, de biztosan oldódott. Egy két éven belül Liara játékossága, és mókamestersége ráragadt Ennára, megjelentek az első, apró mosolyok. Aztán a néma nevetés. Beosontak más kertjébe, és molafokat lovagoltak, az erdőben chineleket lestek, és Avenanak gyűjtöttek kék-, és más egyéb virágokat a réteken. Lassan elválaszthatatlanok lettek, fogadott testvérekké nőtték ki magukat, és kialakították a saját nyelvezetüket egymás közt.
Eltelt néhány év, és Enna szépen beilleszkedett a közösségbe. Egyre többet tüsténkedett Avena körül, míg az a herbáriákkal, és a főzéssel foglalkozott. Felfedte előttük, hogy a gyógyítás áldását kapta Shienneltől, és ezt néha kamatoztatja is. Pótanyja gyakran cipeli magával házhoz, hogy kombinálja a gyógynövények erejét az övével. Így aztán a kicsi Enna - a megérkezése okán kívül is- egyébként is aprócska hírnévre tett szert. Majdnem mindennap tudta gyakorolni képességét, amely egyszerre töltötte el sikerélménnyel, és frusztrálta őt. Volt, hogy még hajnalban kisurrant, mielőtt Avena észrevenné, és elszökött játszani Liarával, és habár büntetést kapott, még is úgy érezte, hogy megérte az az egynapos kikapcsolódás.
Mire elérte a tizenhatot, és egyre csinosodó leánnyá kezdett alakulni, már szagról, és tapintásról is megtudta különböztetni a különböző kenőcsöket. A növényekről egy hatalmas, halványodó rajzokkal díszített tekercseket kapott Avenától, és azt tanulta esténként sel ogei fénynél, hogy aztán maga menjen Liarával gyűjtögetni. "Testvére" időközben harcossá kezdte kinőni magát, legalább is ez érdekelte őt jobban, így mint "testőr" vett részt ezeken, az általa küldetésnek nevezett sétákon. A város környékén nem igazán volt szükség ugyan védelemre, de a lány játékossága az évek múlásával sem halványodott, így Enna mindig kapott egy kis attrakciót a frissen nyert harci tudásból.
Ahogy teltek az évek, Enna úgy lett egyre kompetensebb gyógyító, és herbalista Avena keze alatt. Egy idő után már magától is elvállalt kisebb feladatokat, ám mindig csak akkorákat, amelyeket egyedül, hangok, tehát kérdések nélkül is eltudott végezni. A nagyobb sérülésekhez Avena segítsége kellett. De senki sem gondolta volna, hogy egyszer csak a mély vízbe fog kerülni, amikor megjelent az égi nép. Eleinte nem is volt gond velük. Enna érdeklődéssel fordult feléjük, és még akkor is megbocsátó volt, amikor leromboltak egy templomot. Úgy érezte, nem hallgatták meg a másik felet kellően, és hamar háborúba csaptak, amivel együtt természetesen rengeteg betegség is felcsapta a fejét. Hamar kiderült, hogy szavak nélkül is eltudja látni a feladatának nagy részét, a tanácsait írásba adta tovább. Avenat viszont magával ragadta a betegség. Öreg szervezete nem bírta ki az égi nép által behurcolt járványt, hiába Enna minden ereje. A nő még utolsó szavaival ráhagyta a házat, és a konyhát. Nem sokkal utána követte őt Shiennel fényébe Urvys is, aki a harcmezőn lelte halálát. Az egyetlen, aki miatt aggódni tudott, az Liara volt, aki a fronton harcolt. Szerencsére a háború hamar elült, és testvére vissza is tért a harcból, habár olyan térd sérülést szerzett, amely már korlátozta a mozgását, így további harcokban se igen tudott volna résztvenni. Akkor nem is tudta, mekkora áldás lesz ez még, de amikor elérte a 25-öt, fény derült újabb képességére. Liara mellett sétálva, az áldáson gondolkodva hamar egy másik is csatlakozott hozzá.
~Hallak téged! - zengett a fejében, Enna pedig megtorpant. A hang egyértelműen Liarához tartozott, akinek úgy ragyogott az arca, mintha élete legszebb pillanatát élné újra. Ennának kellett egy perc, hogy feltudja dolgozni, mi történik vele, de mivel Liara idősebb volt nála, ő már többet tudott gyakorolni.
~ Hallasz engem? Nővérem! - amint felfogta, mi is történik vele, Ennaval cladacot lehetett volna fogatni. Onnantól kezdve mindennap találkoztak, és némán csicseregtek egymásnak, ha Liara nála aludt, akkor éjszakákat "beszéltek" át. Végül létre jött köztük egy megegyezés:
Liara mint közvetítője, mindenhova elkísérte Ennát. Gyakorlatilag ő a hangja, és ezzel rendkívül fel is gyorsították a tanácsadást, és azt, hogy közölje a betegekkel, mit és hogyan csináljanak onnantól, hogy kiléptek az ajtón.
Aztán újra eltelt egy kis idő. Az emberek közt zavargás tört ki, és habár nem jutott el minden Elorakba egyből, az idő elárulta nekik, hogy az emberek se állnak mind egy oldalon. Ez pedig különösen elkezdte felcsigázni a fiatal lányt, akit senki sem tudott lebeszélni arról, hogy távol tartsa magát a Perdára került emberektől...

//Az idézetek Maja Lunde alkotása.//