Haley Becks

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Sokszor érzem azt, hogy olyan vagyok, mint egy kirakós játék, aminek hiába van meg minden darabja, egyszerűen nincs olyan személy, aki képes lenne kirakni a teljes képet. Szeretném azt hinni, hogy ez csak azért van, mert túl sok darabkából állna össze a motívum, és az embereknek fontosabb feladata is van annál, hogy ilyen fölösleges tevékenységet végezzenek. Valójában viszont félek tőle, hogy igen is lenne olyan személy, aki akár a falatnyi szabadidejét is feláldozva neki veselkedjen a kép kirakásának, csak éppen a felénél rájön, hogy egyébként nem is tetszik neki, ami a szeme elé tárult. Emiatt is van az, hogy még azok is, akik igazán ’ismernek’ másnak látnak, mint amilyen valójában vagyok. Számukra egy nyíltszívű, időnként bohókás személy vagyok, aki a legelkeserítőbb szituációban is megtudja találni az egyetlen pozitív momentumot. Igazából mindig gyötör a bizonytalanság, és minden egyes cselekedetemet, vagy kijelentésemet alapos analízis és az abból következő önmarcangolás előz meg. Azt gondolják rólam, hogy a hadseregnek élek, hiszen, ha kapok egy parancsot azt akkor is teljesítem, ha a saját fizikai vagy mentális állapotom rovására megy. Éppen ezért nekem nincs is szükségem segítségre, mert egyedül is tökéletesen eltudom látni a társadalmunk által rám ruházott feladatokat. A valóságban én is arra vágyom, amire a legtöbb nő, egy férfira, aki megvéd engem, aki felvidít, ha rossz kedvem van, és átölel, amikor már semmi más nem segít. Népes gyerekhadról álmodoztam, akik vidáman mesélik el nekem, hogy milyen napjuk volt, és mik szeretnének lenni, ha felnőnek. Nekem azonban más sors jutott, és ez egy olyan álom marad, ami sohasem valósulhat meg. Egy célra viszont mindenkinek szüksége van, egy mozgatórugóra, ami tovább hajt még akkor is, ha akadályok gördülnek elénk. Hosszas vívódás, és a szülői intelmek ellenére én ezt a hadseregben találtam meg. Nem kell gondolkodnom, vagy az elszalasztott lehetőségekkel marcangolni magamat, csak tennem kell a dolgomat és kész. Kell ennél több?

Gordon

Nem mondhatnám, hogy kifejezetten elégedett voltam, amikor éppen Haleyt osztották be mellém. Hiába voltak meggyőzőek az eredményei a kiképzés során, számomra érthetetlen, hogyan lehet olyasvalakiből felderítő, aki még sosem járt az űrhajón kívül. Feszültségem egész úton érezhető volt, és akkor sem enyhült, mikor megérkeztünk a Perdára. Szótlanul szemléltem a környezetet potenciális veszélyforrást kutatva, és csak bízni tudtam abban, hogy Haley is ezt teszi még parancs nélkül is. Hogy erről megbizonyosodjak a figyelmem időnként a nőnek szenteltem, és némileg megnyugtatott, hogy átható tekintete ugyanúgy pásztázta a környezetet, mint ahogy én is tettem.
Ez a terület ismeretlen mindkettőnk számára, bár én Földi születésű révén nem először pillanthattam meg szabad szemmel a természet erőinek alkotását. Ennek ellenére óvatosnak kell lennünk, pusztán információt kell gyűjtenünk és kerülni mindenféle fegyveres konfliktust. Ezen stratégia kivitelezéséhez pedig nincs szükség fölösleges kommunikációra. Ha visszatérünk a Dominiumra lesz bőven időnk kibeszélni a tapasztalatainkat, jelentés írás közben. Azonban nem Haley lenne, ha nem próbálná az arcomra kiülő feszültséget egy feltehetően poénnak szánt mondattal enyhíteni. Ajkaim vonallá préselődtek, mert nem igazán voltam vicces hangulatban, és kissé mogorván válaszoltam neki.
- Maradjon csendben katona. Nem tudhatjuk miféle lények okozhatják itt a vesztünket. – Haley egy kedves mosoly kíséretében bólintott, majd onnantól kezdve a hangját sem hallottam. Azt el kell ismernem, hogy ha parancsról van szó, akkor a nő mindig fenntartások nélkül teljesíti azt, és addig nem nyugszik, míg el nem végzi a feladatát. Ezért sem adtam hangot annak, hogy nem őt tartom a legalkalmasabbnak erre a feladatra, pusztán magamban bosszankodtam. Azonban, ahogy haladtunk előre a tó körül, egyenesen egy számomra idegen növények által tarkított erdő felé, az aggályaim szépen lassan eloszoltak. Még az is megfordult a fejemben, hogy ha Haley továbbra is ilyen elszántsággal végzi el a feladatait egyszer még sokra viheti. Láttam, hogy izmai megfeszülnek, miközben fegyvere markolatát szorította, hogy bármelyik pillanatban megvédhessen minket, ha veszélyt érzékel. Jó magam is a legapróbb neszre, vagy mozgásra is azonnal reagáltam és készen álltam azonnal tüzelni, ha szükséges. Éppen ezért már majdnem a ravaszhoz emeltem az ujjamat és kishíján fegyver ropogtatásba kezdtem, amikor az erdőben egy apró, idegen létforma jelent meg előttünk.
Haley a vállamra tette a kezét, hogy türelemre intsen, és ő maga hajolt kicsit közelebb a lényhez, hogy alaposabban megvizsgálhassa. Szólni akartam neki, hogy ez túl veszélyes, és inkább vonuljunk vissza, de nem akartam, megijeszteni a lényt, hiszen akár ránk is támadhat, ha veszélyben érzi magát. Végül nem volt szükség szavakra, a nő visszalépett mellém, és intett, hogy folytassuk inkább az utunkat egy másik irányba. Ezek szerint mégiscsak óvatos. Bólintottam neki, majd megindultam előre és végeztem tovább a küldetésünket.

Haley

Egy olyan személyt, aki az egész életét egy űrhajón töltötte szinte megbabonáz, amikor a csizmája először süpped bele a talajba. A Dominium sivár valósága gátat szab mindennemű álmodozásnak, és az egykori otthonunkról fennmaradt képek csak még reménytelenebbé teszik az emberek helyzetét. Ezért is tiltakoztam világ életemben az ellen, hogy a szüleim nyomására magam is orvos legyek, mert annak a gondolata, hogy egy steril szobában kell leélnem az életemet kínzó félelemmel töltött el. A kötelező katonai kiképzésen viszont elém tártak egy másik, sokkal izgalmasabbnak tűnő életutat, így minden ész érv ellenére, a hadsereget választottam a jövőbeli kalandok reményében. Emiatt egyszerűen nem tudtam betelni az érzéssel, hogy végre tényleg elhagyhattam a hajót, és egy idegen helyen vagyok, ami hemzseg az élettől. Kedvem lett volna, leülni a fűbe és csak órákig nézelődni magam körül, magamba szívva ennek a csodás holdnak az éltető oxigénjét, és esszenciáját. Azonban tudtam, hogy erre esélyem sincs, hiszen Gordont rendelték ki mellém társnak, és ő nem arról híres, hogy akár csak egy pillanatra is figyelmen kívül hagyná a küldetést, és adózna a momentum gyönyörűségének helyette. Nem volt hát más választásom, mint haladni tovább egy tó felé, ami szintén olyan látványt kínált nekem, amit képtelen voltam feldolgozni. A lágyan fodrozódó türkízkék víz számomra egy csodával ért fel, hiszen ilyesmit én csak azokon a régi filmeken láttam, amiket az iskolában vetítettek le nekünk. Nem tudtam viszont szó nélkül hagyni a látottakat. Muszáj volt, valahogyan felhívnom Gordon figyelmét is arra, hogy ne hagyja már figyelmen kívül ezt a pillanatot.
- Itt nem kell attól tartani, hogy kiürül a víztartály. – próbáltam leplezni a lelkesedésem, bár még így is szökött egy apró mosoly az arcomra. Gordon viszont nem értékelte túlzottan az örömömet és rögtön csendre intett. Bólintottam neki, és onnantól kezdve csöndben maradtam, de elkönyveltem, hogy ez a férfi bizony kőből van. Nem irigylem a feleségét. Bár van annak előnye is, ha valaki mindig teljesíti a küldetését, a legnehezebb körülmények között is… Mondjuk én is teljesítem a parancsokat, csak én nem mindig értek egyet velük. Természetesen erről mindig mélyen hallgatok, de a fejemben bizony forognak minden alkalommal a fogaskerekek. Most is parancsba kaptuk, hogy mivel nincs velünk diplomata még csak véletlenül se menjünk az őslakosok közelébe pusztán a terep felderítése a feladatunk. Bár nem kaptunk precíz utasítást, hogy ezt pontosan miként is kéne kiviteleznünk, de nekem mégis az volt a fejemben, hogy keressek potenciális búvóhelyeket, illetve idegen létformákat, amik veszélyt jelenthetnek ránk nézve. Ellenben viszont Gordonnal én nem voltam rest a természeti képződményekben gyönyörködni, és egy adott ponton még levegőt is elfelejtettem venni, annyira rá koncentráltam egy számomra ismeretlen kék növényre. Annyira lelkes voltam, hogy az ujjaim már zsibbadtak, ahogy egyre erősebben markoltam a fegyverem. Nem tudtam jobb szót erre a holdra, mint hogy varázslatos.
Az utunk az erdőben folytattuk, és nem is telt el túl sok idő, míg egy pöttöm, fehéres és rózsaszínes lény andalgott ki elénk, és annyira meglepődtem a váratlan látogatótól, hogy ösztönösen markoltam meg még erősebben a fegyverem, annak ellenére, hogy eszemben sem volt tüzelni. Gordonról viszont sütött a feszültség, így gyengéden a vállára tettem a kezemet, hogy vegyen már vissza egy picit, mert ha így folytatja fel fog robbanni a sok stressztől. Tekintetem vissza emeltem az apróságra és közelebb hajoltam hozzá, hogy minden egyes külső részletét a retinámba égethessem, mert bizony isten, hogy ennél szebbet én még nem láttam. Mintha a mesékből megismert kis tündér került volna hirtelen a szemem elé. Viszont nem töltöttem el túl sok időt a lény tanulmányozásával, mert még többet akartam látni, mielőtt a kötelesség visszaszólít minket a hajóra. Intettem is Gordonnak, hogy haladjunk tovább, mert nem tudtam betelni az új impulzusokkal, magamba akartam szívni mindent, amíg nem késő. Hiszen semmilyen szabályzat nem tiltja, hogy a munkánkat örömmel végezzük. Legalábbis egyelőre…