Jade a szokásos mosolytalan módján pillant Moor tizedesre, mikor ismét megjelenik az irodánál, és hogy lassan fújja ki a levegőt, az nem látszik, mert már megtörtént korábban, látván messziről erre tartani a nőt. - Kérem, várjon, tizedes. - Szól neki a nyugodt, határozott stílusában, és jelzi nekem, hogy ki jött. Hogy ezúttal beengedem a tizedest, azon nem lepődik meg, annak ellenére sem, hogy kétszer el lett már utasítva az elmúlt négy-öt nap alatt. Az ajtó nyílik, Jade oldalra lép, hogy bemehessen a tizedes, majd az ajtó záródása után visszaáll a helyére, minthogy őt nem hívtam be. Nem láttam szükségét. - Moor tizedes... - Szólítom meg köszöntés gyanánt, többre úgy se futná, csak ha bele akarnám fojtani a szót. Nem fordulok felé még a belépő hallatán sem, hogy megnézzem, milyen is ez a mostani belépő és elgondolkozzak, milyen lehetett volna? Háttal állok neki az asztalom mögött a kivetítőnél, melynek felülete érintős is, így azon is tudok dolgozni, nem csupán szép nagy színes háttér. Nem az Alvókat látni most, hanem számítások, képletek sokasága látható rajta, és ahogy fel-felugrik egy-egy ablak, hogy ellenőrizzek valamit, akkor látni a DNS-lánc jellegzetes kettős hélixét, majd eltűnik és megint állítgatok valamit, újraszámoltatok. Nem is látom így, hogy letesz az asztalra bármit vagy hogy a tizedes maga is oda akarna ülni. Helye van rá, jelenleg annyi holmi sincs az asztalomon, mint legutóbb. PDA-m nincs ott, és eltűnt a képkeret is, teljesen üres asztalt egyedül az általa hozott dolgok dobják fel. Noha úgy vélem, őszintén nyilvánít részvétet, még ez sem vesz rá, hogy felé pillantsak. - Köszönöm. - Felelem szűkszavúan, száraz érzelemmentességgel egy pillanatra sem állva meg a számolásban, amit végzek, majd egy gombra teszem rá ujjam, hogy jegyzetet adjak a munkámhoz. - A Tizenkettő-Nyolc-AC-3: reakció negatív. Báziskivágó javítás negatív. - Majd elengedem a gombot és láthatóan lépek tovább a tizenkettő-nyolc-ac-4-re, bármi is legyen az. - Térjen a lényegre, tizedes! Miért jött? Röviden. - Nem felelek a kérdésre, hogy hogyan vagyok, mert értelmetlen és vissza sem kérdezek, ő hogy van, vagy jól érezte-e magát Elorakban a férjével? A képkeret eltűnésén kívül a látható változás engem érint, az a kevés zöld is eltűnt a ruhámból, amely eddig megtörte komor gyászosságát, de tartásom, hangom keménysége ugyanaz, mint mikor utoljára járt itt a tizedes.
*Nos, Mosolykirálynő csipetnyit sem változott a legutóbbi látogatásom óta, és mondhatom éppolyan türelmes velem, mint Jenkins. Értékelem. Kezdem tisztelni, de ettől még kibuggyan belőlem a meglepetés szava, mikor kinyílik előttem az ajtó és belibbenhetek. Amikor először itt jártam, elég volt Jenkins szemeibe néznem és éreztem…eskü, tényleg éreztem, ahogy lehűl az iroda levegője. Most, rá se kell néznem, mondjuk meg sem tehetem, mert háttal áll nekem és nem igazán mutat hajlandóságot arra, hogy a közeljövőben felém forduljon. A kivetítőre nézek, miközben elmondom a belépő szöveget, a részvét nyilvánítást, ami eléggé sajátosra sikerül, de mentségemre legyen mondva, nem volt alkalmam – szerencsére – gyakorolni. Némi csalódással veszem tudomásul, hogy nem láthatom az Alvók kapszuláit, amit meg igen, az felőlem akár perdaiul is lehetne, ha irkálnának a drága őslakosok. Csak a DNS láncot ismerem fel, amit itt látni nem meglepő, de ahogy a sok fura képlet zizeg a kivetítőn, minden reményem elszáll, hogy mi ma itt uzsizni fogunk. Meg kell mondjam, máris hiányzik a zsémbes Jenkins, és már arra vetemedem, hogy karba fonjam a kezeimet és egyik lábamat picit előrenyújtva, a cipőm orrával doboljak a padlón. Mert hát, nem akar felém fordulni azistennekse, a részvétnyilvánításom is elszáll a légben, egy kurta „köszönömmel” ölelkezve, de a „Hogy érzi magát?” kérdésem, még annyit sem kap. Míg ő továbbra is nekem háttal állva szövegel a negatívumokról, addig körben nézek. Feltűnik, hogy eltűnt a kép az asztalról, pedig azt gondolná az ember, hogy miután visszakapta a feleségét, egy picit kellemesebb hangulatot varázsol az irodájába is. De ez most kopárabb mint volt. Nagyobb a baj mint hittem, bár….nem hittem, hogy baj van. Amikor végre hozzám szól, olyan mintha jégkockákat ropogtatna. Ellököm magam a doboló pozícióból, és az asztalra csapok a tenyeremmel.* -Oké! Ebből elég volt. Mintha kifordult volna magából. Többet dolgozik, mint korábban, kizsigereli magát. Nem lesz jó vége, én mondom. Lazítson egy kicsit Jenkins kancellár. *S visszatér a régi Raven, vagyis a mindig jelenlévő, az aki nem veszi tekintetbe, hogy egy kancellárral áll szemben. Jelen esetben még ez sem jöhet számításba, mivel eddig háttal állt nekem. Na, erre a szövegre tutira megfordul. Rámutatok a dobozokra. * -Hoztam uzsit, ennie kell. A kávét maga állja, megígérte. Lazítson egy kicsit…kérem. *Az utolsó szónál, oldalra billentem a fejem, és tényleg kérőn nézek rá. Ijesztő ez a pasas most, bár oké, gyászol, de érzésem szerint annak nem így kellene kinéznie. *
Az asztalra csapás váratlanul ér, de nem rezzenek össze, talán amiatt is, mert előtte hallottam a lábdobolását, így nem a csendbe csattantak tenyerei az asztalomra. Éppen csak megállok a munkában, alig fordítva fejemet oldalra, de igazán nem nézek hátra. Annyit sikerül kivenni, hogy piros-fekete ruhában az asztalom túloldalán van a tizedes és tenyereivel az asztalomra támaszkodik. - Tehát hosszú lesz... - Csak ennyivel kommentálom szavait folytatva korábbi sajátjaimat levonva a következtetést, hogy nem fogja most sem röviden előadni magát a tizedes. Én meg még nem tudom, mennyi türelmem van ehhez ma. Az elmúlt napokban tudtam, hogy semennyi, se türelem, se energia, se kedv. Egyébként aggódását még kedvesnek is találnám, ha tudnám, hogy őszinte, ám az uzsonna és kávé lesz az, ami bebizonyítja, hogy nem őszinte, csak behajtana egy ígéretet és persze valamit akar. Hátra se pillantok, mi az uzsonna, amit hozott. - Köszönöm, nem vagyok éhes. - Mentem közben a munkámat és bezárom az egészet, de most sem az Alvókat fogja látni, hanem egy csaknem fekete, üres képernyőt. - Ha úgy ítélte meg, hogy ez a megfelelő alkalom egy kedélyes kávézásra, akkor helyzetfelismerésből megbukott. - Fordulok immáron felé, éppolyan komoran, ahogy az várható volt. Szemeim alatti sötét karika az árulója, hogy nem a munka miatt nem alszom, hanem azért dolgozom, hogy ne kelljen aludnom. Fárasztó, de még sok dolgom van és valahogy túl kell vészelni a tizedest is, bármit is akar most. Inkább letudnám, hogy tudjak másra koncentrálni utána, így elindulok az iroda egy félreeső része felé, ahonnan vizet tudnék venni vagy kávé készítésre is lehetőségem van. Egy kávéra talán nekem is szükségem van. - Üljön le, tizedes. Hogy issza a kávét? - Teszem fel udvariasságból a kérdést a tőlem most legjobban kitelő udvarias módon. Válaszának megfelelően nyomom meg a gombokat két csészét téve az adagolónyílás alá és míg elprüttyög a gép a kávékészítéssel, addig újra felé fordulok, röviden végigmérve őt, majd a tekinteténél állapodik meg az enyém, szokásos hideg nyugodtsággal, nem látván bennük semmilyen érzelmet. Hátam mögött fogom meg egyik kezemmel a másik csuklómat. - Feltételezem, nem csak azért jött, mert nem volt kivel eltöltenie az uzsonnaidejét.
-Mikor volt rövid? *Rosszabb mint gondoltam. A hangja fáradt és nem fordult még felém, hogy szíven szúrjon a pillantásával. Jenkins nagyon nem önmaga, legalábbis akit én megismertem, most messze van…és nem tudom be annak, hogy elveszítette a gyermekét, oké, az eléggé fájhat és még ott a felesége is, akinek feltételezem, el kellett mondania a dolgot. Vigasztalni, pátyolgatni, miegymás. Ám ez annál sokkal több, olya ami a háttérben – értsd: én nem tudok róla – mozgatja a szálakat úgy, hogy Jenkinsnek nincs belenyúlása. Nem hagyom magam.* -Dehogynem az. Ennie kell. Nekem meg ki kell rángatnom ebből a…ppppffff! *Nincs rá jó meghatározás, ezért csak kezeimmel mutatok rá mielőtt tanácstalanul széttárnám, s kísérem a megfelelő szóhelyettesítő hangutánzóval. A hír hallatán nem kedélyes kávézásra készültem, de, hogy őszinte legyek, nem is lelki vigasztalásra. De valami nagyon nem stimmel, és ezt akkor látom igazán, amikor felém fordul végre és szembesülök a szemei alatt táncoló sötét karikákkal. Az enyémek tócsányira kerekednek, majd elhúzom a szám. Jenkinsnek sokszor hazudtam már, volt köztük komoly és volt ártatlan füllentés, még az árnyalatnyi különbségek is számítanak, de voltam már totál őszinte is…most is az vagyok.* -Baszkiii! Pocsékul néz ki. *Nem ülök le, ezzel a kifakadással letudom a kávézásra utaló válaszomat és tipegek utána, és nézem mit hogyan csinál. * -Saját kávégép. Fa…klassz. Már ezért megéri kancellárnak lenni. Szóval…*Felém fordul, hát közelebb vagyok hozzá, mint ahogy számított rá, de nekem kell a nyakam törnöm ahhoz, hogy a szemeibe tudjak nézni. * -Nem tudom, hogy ajánlja? Ha nagyon keserű, akkor sok édessel. *Hogy miért is jöttem? Több oka is van, de úgy hiszem, az még várhat, előbb Jenkinst kell helyrerakni. Hogy miért töröm magam miatta? Remek kérdés, aki tudja rá a választ, majd szóljon.* -Hát nem, telibe talált. Mondanám, hogy megvárom míg kialussza magát, de kétlem, hogy az elkövetkezendő néhány hétben tervezi. Ezért csak a kávét várom meg, bár attól a karikák nem múlnak el. Lát tőlük rendesen? Mert méretesek. *Mutatok a saját szemem mellé, hogy érzékeltessem jobban, miről beszélek, de ez csak…pótcselekvés, önkéntelen mozdulat. * -Három dolog miatt jöttem…azt hiszem, de lehet, hogy több. De ráér. Meséljen, szívesen meghallgatom, de tényleg. *Kétlem, hogy pont nekem öntené ki a szívét-lelkét, de már ez is elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy érdekelje mit akarok mondani, és addig sem foglalkozik a problémáival. *
Nem felelek a költői kérdésére, mikor volt ő valaha is rövid. Más esetben biztosan megjegyezném, hogy a változatosság kedvéért most röviden is előadhatná ittléte okát, de inkább spórolok egy kis energiát magamnak és ha nem állok le vele vitatkozni, valóban rövidebb lehet. Hiszem én. - Köszönöm a törődését, de nem kell semmit sem tennie, pláne nem rángatnia velem kapcsolatban. - Hárítom el, mert egyébként ha éhes is vagyok, étvágyam akkor sincs. Néhány falat untig elég, de ha korogna is a hasam, inkább kávéval hallgattatom el. Orvosként tudom, hogy ez sokáig nem fenntartható állapot, és este, ha hazaértem, szándékomban áll rendesebben enni - már csak Saskia jelenléte miatt is - és egy kicsit megpróbálok aludni minden viszolygásom ellenére, mert holnapra kelleni fog az erőm. Kiváltképp, hogy ha tényleg olyan pocsékul nézek ki, mint amennyire verbálisan és nonverbálisan is kijelentette a tizedes. Nem mondok rá semmit, még azt sem, hogy örülök, ha a külsőm tükrözi a lelki állapotomat, sok munkám van benne. Nincs kedvem a humorhoz sem. - Ez is egy nézőpont. - Mondom arra, hogy saját kávégép micsoda előjog egy kancellárnál. Valahogy így is van, de az igazi véleményemet megtartom magamnak. - Akkor édes lesz, habbal... - Nyomom meg a megfelelő gombokat. Lágyabb ízű kávé lesz. Ébresztő, markáns jellege nem fog elveszni, de a belekerülő tejet pótló anyag, az édesítőszer és a hab a tetejére kimondottan lágy, édes, nőies ízvilágot fog neki kölcsönözni. Hallottam, hogy közelebb jön, ennyire nem tud lopakodni a tizedes, így megfordulva már közelebbről vehetem őt szemügyre, és ő is engem. - Pedig ez volt a terv. - Próbálom rövidre zárni a dolgot, mert ha valamit is elképzeltem még Saskia meggyógyítása után azon kívül, hogy átölelem, megcsókolom és együtt örülünk a babának, hogy két napot hozzábújva átalszok bepótolván az évek alatt felgyülemlett alváshiányt. Így tervezzen az ember előre... Meséljek... Miről meséljek? Hogy láttam, ahogy a halott fiamat kivágják a feleségem testéből? Hogy láttam őt összetörni emiatt? Hogy láttam magamat idegenként a szemeiben? Hogy láttam elégni a gyermekemet? Meséljek a rémálomszerűen visszatérő képekről? Az ólomnehéz súlyról a lelkemen? A bizonytalanságról a holnapi ülést illetően? Még sokáig sorolhatnám, de egyik sem olyan téma, amelyről pont vele akarnék beszélni. Visszafordulok a halkan pittyenő kávégép felé és a habos, édes kapucsínójellegű kávéitalt a tizedes felé nyújtom kicsinyke tányéron egy kanállal együtt, amivel megkavarhatja. Dupla falú elegáns üvegpohár, így meg lehet anélkül is fogni, hogy az ember elégetné a kezét a forró itallal. Az enyém egyszerűbb ital, kevesebb is mennyiségre és mellőz minden habot, fekete, mint az öltözetem. - Ha csakugyan ráérnek, akkor majd megbeszéljük őket pár hét múlva. - Kortyolok bele a kávéba aprót a forrósága miatt. Ahogy én ismerem a tizedest, biztosan nem fog tudni heteket várni. - Lehet karikás a szemem, de figyelek és eszemnél vagyok. Jól esik, hogy hiányzik Önnek eszményi társaságom, de most ennyivel kell beérnie, így kérném, hogy tiszteljen meg kivételen azzal, hogy nem rabolja az időmet. Utoljára kérdezem: miért jött?
-Ugyan, nincs mit…oké, akkor majd nem rángatom, finom leszek. *Hááát de, nem maradhat így! Egyszerűen borzasztó! Ennek megfelelően a társalgás is az lesz, persze nem számítottam viccelődésre meg nyakig humorra, az én témáim sem olyanok, hogy nevessünk rajtuk, de…ezek a tőmondatok nem jellemzőek Jenkinsre. Nem is hagyom magára még a kávégépével sem, ami csodálattal tölt el. Szereznem kell egy ilyet az Imperiumra, már ha ízleni fog a kancellári kávé, ha lesz olyan finom mint a süti, amibe belerakta, természetesen nem saját kezűleg. * -Habbal? Hab is van? *Picit sikkantok csak gyönyörűségemben, a második kérdőszó már meghatottságomtól terhesen mélyen zengő és a szemeim is tócsányira kerekednek. Nézem melyik gombot nyomta meg, és nézem a többit is…baszki! Rohadt nagy a választék. Addig kapok egy újabb tőmondatot, vagy legalábbis annyira rövidet, és megsértődöm, mert…ezért tépem én a számat, hogy ezt kapjam? * -Mi volt a terv? Hogy szép csendben elmúlik itt a kialvatlanságtól? Hogy ez nekem nem jutott eszembe amikor még meg akartam fojtani! Komolyan, ennyivel elintézhettem volna? *Minden szavamból süt a szarkazmus. Az igazság az, hogy sosem akartam megölni Jenkinst, oké lehet, hogy gondoltam rá, de sem magam megtenni, sem mást megbízni nem lett volna erőm, kedvem, megfelelő hozzáállásom. Jobb szerettem volna azt látni, ahogy a magasból a mélybe zuhan, képletesen persze. Sajna nem látok bele a fejébe még mindig, de a hosszú csend alatt, míg csak a gép dolgozik az éltető kancellári nedűmön, annyit azért felfogok Jenkins faarcából, hogy odabent igenis háború dúl. * -Na, azért annyira nem érnek rá. *Mondom míg átveszem a csodát, és csak nézem a habot, szagolgatom, mennyei. Majdnem bepisilek a gyönyörűségtől. Csak a szavaira kapom fel a fejem, szabad kezem mutatóujjával mutatok rá a tényre – és majdnem a mellkasára is -, amit kiejtett a száján.* -Eszményi társaság, na igen! Képzelje, vannak agyament emberek, mint például én is, akiknek hiányzik a társasága, az eszményi, mint ahogy volt oly kedves megvilágosítani. Oké, rövid leszek. *Megkevergetem a kávémat, a hab lassan olvadozni kezd, ezt látván gyorsan belekortyolok, megégetem a számat és némi édes mellékízzel együtt az ajkaimra kenek picit a habból, amit aztán le is nyalok. * -Csodás. Minden nap jönni fogok. *Ellépek tőle az asztalánál álló „vendég”székek egyikéhez és kényelmesen elhelyezkedem, majd a másikra mutatok, hellyel kínálom. * -Tehát! A belépőmnek ott kellett volna folytatódnia, hogy az asztalra csapok. Ja, ez is megvolt, csak nem elég szenvedélyes. Azt ígérte, hogy mire visszatérünk Sammel, McGrover kancellár nem lesz a képben, erre mi történik? Míg mi elvoltunk és maga kényelmesen hátradőlt a kancellári székében az összes kancellárral karöltve, addig McGrover stikában feleségül vette a barátnőmet, és azóta is kínozza. Szó szerint. Szóval hogy is van az a meddőségi törvény? *Kávémba kortyolok, élvezem az ízét, bár még mindig keserű, így fel is állok és a géphez megyek, hogy szemrevételezzem, hogyan tehetnék még édesítőt a löttybe. * -Hogy jön ki ebből az édes?
A hab dolgára csak bólintok egyet megerősítésként, hogy van, azért mondtam ugyebár, és mert tudom, hogy annak biztosan örülne a habos sütemény imádata után. Megtehetném, hogy kiválasztok valami olyant, aminek nem örülne, ha olyat inna, mint amilyent én fogok, én mégis inkább terelem a saját figyelmemet azzal, hogy az ízlését figyelembe veszem. Talán azért is, amiért ő is ennyire törődni akar az állapotommal, legalábbis látszólag ezt a hatást kelti. De inkább csak nagyobb terve része lehet, hogy úgy tesz, mint aki kedvel. - A terv az alvás volt. - Felelek ismét tőmondatban szárazon, nem reagálva a fojtogatás említésére. Talán sikerül további hosszas csevejt megúsznom ennyivel, és mint azt reméltem, annyira nem fog ráérni semmi, amit a tizedes mond, hogy most kávéstul távozzon. Pedig azt se bánnám jelenleg, ha sose hozná vissza az üvegpoharamat. - Milyen szerencsés is vagyok, hogy vannak ilyen emberek, agyamentek, ahogy volt kedves ezt megfogalmazni. - Vágok vissza, s bár tartalmilag emlékeztet, a hang színe nem hozza azt a fajta játékosságot és ismert gúnyt, amihez annyira hozzászokott már a tizedes, hogy jelenleg még hiányolja is. Tényleg agyament. Vagy mégiscsak kedvel, bár e kettő ugyanaz. Az a gúny éppen csak akkor csillan meg egy nagyon tünékeny, mosoly nélküli pillanatra, mikor a következő szavaira reagálok, visszaismételve az egyiket. - Csodás. - Követem őt, de nem a másik "vendégszékre" ülök le, hanem az asztal túloldalán lévő helyemre, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a saját irodámban kínálnak hellyel, s nem fordítva történik ez, s eltekintve attól, hogy én sem kínáltam őt hellyel, mégis leült. Inkább haladjunk, mert szerencsére belekezd a mondókájába, még ha erősen kétlem is, hogy valóban a rövidített verziót kaptam, ahogy ígérte. - Csak hogy pontosítsunk, én nem ígértem semmit. Megtettem, amire kértek és Önnél a vacsoránál is felvázoltam a lehetőségét annak, milyen hátulütői lehetnek a tervnek. Ha ez megnyugtatja, néha engem sem boldogít, hogy mindig igazam lesz. Az édeset pedig jobb alul tudja beállítani, kis csúszkával, mennyi legyen. Én két egységnyit tettem bele. - Közlöm vele tájékoztatásképpen, mikor rajtam kérné számon, hogy lett Lewis hadnagyból McGroverné mégis. Éppenséggel nekem is más dolgom volt, nem hátradőltem, mint ahogy azt gondolja, de úgy sem számít. És éppilyen hangnemben hangzik el a tájékoztatás is arról, hogy és miként tudja édesebbé tenni a kávéját, mintha a két téma egyforma fajsúlyú lenne. Aprót kortyolok egyet a kávémból, mielőtt újra megszólalnék. - Mit értett az alatt, hogy szó szerint kínozza? - Kérdezem, mikor látom már, hogy sikerrel járt a gépnél és esetleg tud is idefigyelni. Nem kerülte el a figyelmemet az a kiegészítése a mondatának. A tizedesnél sosem tudni, mennyire kell szó szerint venni az ilyen szó szerinti dolgokat, mert szeret kissé túlozni és színezni.
* A terv az alvás volt…nos, ezt nem igazán hiszem el, mert akkor már megtette volna, most viszont úgy néz ki mintha a szemei alá akasztotta volna a gatyáit. Úgy is nézek rá a válaszát hallva, picit megemelem a szemöldökeimet, gondolataimhoz mérten kétkedve. Arra már van válaszom, amit én kapok a pici, árnyalt szarkazmusomra…bár messze nem olyan mint amilyeneket szoktam kapni tőle, de betudom a gyászának a humor elmaradását. * -Igenis érezze magát szerencsésnek. *Baszki, a végén még tényleg sajnálni kezdem. Ahogy összeállt a kép, a hír és a történések, nagyban megváltoztatták a véleményemet Jenkinsről, pedig legutóbb is már eléggé változatosak voltak. Persze ettől még ellenségnek tekintem, ha már kancellár, egy baráti ellenségnek…vagy legyen inkább ellenfél? Neem, ott azért még nem tartunk. Megkapom a kávémat és annak csodálatával együtt, hellyel kínálom a kancellárt annak tudatában, hogy nem mellém fog leülni, hanem a „trónusára”. Elengedem a fülem mellett a lelkesedését, és teljes figyelmemet neki szánom. Újabb korty után úgy döntök, mégsem elég édes a kávém, bár az íze jó és tök erős, ettől tutira három napig búgócsigázni fogok, de azért na…kell az édes. Jenkinst előbb számonkérem, felelősségre vonom, majd felállok és a kávégéphez tipegek. Szavai félig a hátamnak ütköznek, de igyekszem arra fordulni, hogy lássam is, halljam is. * -Két egységnyi…oké. Na de, McG már tizennyolc évet megúszott, meddig akarja a kancellária a szennyesét dugdosni a saját ágya alatt? Most komolyan, még egy gyereke sincs, lehet nem is kellett volna…._az_. *Fel-felnézek rá, de közben beállítom a csúszkát hat egységre, vagy ameddig csak lehet és töltöm a kávéba a mennyeit, úrinőként a tányérkával együtt tartva alá, hogy még csak diszkréten sem csörren meg sem a pohár, sem a kanál. * -Ez nem hátulütő volt, ez mulasztás a kancellária részéről. Hiába volt házas már akármikor, ahogy kiderült a sterilitása, rögtön el kellett volna választani Sammytől. *Felegyenesedem és finoman kevergetve a kávémat libbenek vissza a székemhez és csüccsenek le, akkor ér a következő kérdés. Naná, hogy lecsap rá. Jenkins minden olyan dologra lecsap, amit mellékesen jegyzek meg. A kis gyanakvó, ezt a tulajdonságát sosem hagyja el. A sikerélményem azonban meglehetősen szomorú, ijesztő, dühítő dologhoz kapcsolódik, ezért sem mosolyodom el. Belekortyolok a kávéba és ihatónak nyilvánítom. A pohár pereme felett nézek Jenkinsre, majd jelentőségteljesen nézek körbe a kamerákat keresve. * -Ha kikapcsolja mindet, megmutatom. *Jelentőségteljesen emelem meg a szemöldökeimet, de továbbra is tőlem szokatlan módon komor marad az arcom. A szívem kalapál, hacsak arra gondolok milyen képeket tartalmaz a pda-m, és Sammy nem tudja, hogy épp Jenkinsnek akarom megmutatni mit tett vele az az állat. De! Azt mondta használjuk fel, harcolni akar magáért, szóval felhasználom az általam legjobbnak ítélt módon. Ha nem jön be, akkor kénytelen leszek nyilvánosságra hozni, de egyelőre nem akarom, hogy mindenki az ő sebein csámcsogjon. Ha Jenkins hajlandó kikapcsolni a kameráit, már ha be voltak kapcsolva felvételre, akkor felállok, leteszem a poharat az asztalára a dobozok mellé és előveszem a pda-t. Képtelen vagyok beszélni mindarról, ami Sammy és köztem történt az ideiglenes szállásunkon, három nappal azután, hogy megérkeztünk az Imperiummal. Kikeresem képeket, melyek Sam nyakáról, csuklóiról, bokáiról készültek, a legváltozatosabb kötözőkészségek nyomairól, véres horzsolások, lila foltok. A többi, a nagyobb sebek, a lelkiek és az erőszak nyomai azonban nem látszanak a testén. Nem adom Jenkins kezébe a pda-t, csak elé tolom az asztalon és lapozok neki a képek között. Torkomban gombóc, ahogy újra szembesülök McG művével, muszáj nagyokat sóhajtanom, hogy ne sírjam el magam, de lehet, hogy látszik. Fátyolos tekintet, furcsán, gyanúsan csillogó. Egyelőre nem tudom elmondani a többit, de majd arra is sort kerítünk. *
Látom az alvási terveimben való kétkedését, de nem érzem szükségét, hogy meggyőzzem, s nem csak azért, mert nem is lényeges dologról van szó vagy mert így hamarabb ajtón kívül tudhatom őt. Egyszer mondok igazat és azt sem hiszik el. Korábban se ítéltem volna el ezért senkit, a történtek fényében pedig végképp nem formálhatok ilyenre jogot. - Ez esetben köszönöm. - Felelek ennyit arra, hogy érezzem magam szerencsésnek. Ha valóban egy barátról van szó, akkor így is lenne, de a kancellárok olyanok, mint a néhai királyok. Nincsenek barátaik. Okkal. - Az én szavazatom akkor is csak egy. Ezt a gondolatmenetet fel kell vetnie még további három kancellárnál, meg is győzve őket, a matematikai győzelemhez. - Azt nem teszem hozzá, hogy azért senki nem emelt szót, hogy eddig nem volt gyereke az aktuális, nem meddő feleségeitől, ahogy emiatt egyikünk se szól a másiknak. Nem túlzottan érdekünk egy erős örököst látni a másiknál, sokkal kényelmesebb, ha a örökös híján hal meg, és választunk valakit, vagy akit kijelölt az illető vagy valaki mást. Ez a helyzet viszont most új, William meddő és ez szűk körben ki is derült, naná, hogy ezek után legfeljebb csak meddő feleséget kaphat maga mellé. Legalábbis kaphatna. - Mulasztás? Nos rendben, tételezzük fel, hogy van Önnek is egy helye az ülésteremben. Hogy is adná elő mindezt? - Dőlök hátra a székben a kávéscsészét fogva, a csészealjat az asztalon hagyva és így figyeltem, hogyan boldogul a kávéautomatával. Furcsa eklektika. Úrinős mozdulat, de nagyon is az igazi Raven Moor beszél. Megvárom, míg visszaül, azután kérdezek csak rá, hogy mit értett kínzás alatt. Kérése viszont meglep, de nem felvonom szemöldökeimet, hanem összehúzom. - Nem jut ki semmi ebből az irodából. Titoktartásból elég megbízható vagyok, a hírek szerint. Mutassa! - Csöppnyi irónia, mert nem értem, mi jelentősége van annak, hogy a kamerák mennek-e? Kameraképen látszódna a felvétel? Vagy az, hogy ezeket nekem megmutatta a tizedes? Mi jelentősége van? Talán a fáradtság teszi, de semmi értelmét nem látom, mindenesetre ha nagyon ragaszkodik hozzá a tizedes, akkor a karóra-szerű kütyün nyomom meg a megfelelő gombot. Nem kapcsolja ki a kamerákat, és nem is fog jelzavaróként működni. Úgy se látni a kamerákat, se azt, hogy működnek-e, így kénytelen lesz hinni nekem a tizedes. Egyébként meg felveszem a gombnyomással a beszélgetést, ki tudja, mire lesz jó. Ha semmire, majd törlöm. Ha megmutatja a felvételeket, akkor letéve a kávémat - már ami maradt belőle - előrehajolva nézem meg a pda-n mutatott képeket és ahogy haladunk előre, úgy leszek egyre komorabb, ami ezek szerint fokozható. Felpillantok a tizedesre, látom a fátyolos tekintetét és értem a mély levegővételek okát is. - A hadnagy hogy van? - Kérdezek rá erre ismét hátradőlve, komorságom ellenére személytelen tényszerűséggel. Látom a sérüléseket, a többit kis fantáziával is ki lehet találni, így a kérdésem nem az általános egészségi állapotára utal, hanem a lelkire. Mennyire törte meg mindez? Szívesen megkérdezném, hogy ellenállt-e, de gyáva mód ezt a kérdést inkább elkerülöm, és inkább a problémára összpontosítok, azt szemlélem nyugodt tárgyilagossággal. - Gondolom, azt Ön is érzi, hogy a felvételek nyilvánosságra hozatala édes kevés lesz, főleg, hogy nem is felismerhető a hadnagy rajtuk. Ő tud egyáltalán a képekről?
*Jenkins furán kimért és komor. Ez még természetes is lenne a történtek fényében, de most még azt a fajta csavaros és számító tenni akarást sem látom meg benne, amit egyébként mindig magával hordoz, akár a felöltőjét. Kifogásaim sorra lepattannak róla, mintha ugyan nem beszéltük volna meg, szinte szóról szóra mindazt amivel eltakaríthatjuk McG-t az útból, nem mellesleg Sammy közeléből. * -Oké, szívesen felvetném, de nem vagyok kancellár. Bevisz egy tanácsülésre? Ha elintézi, én elintézem. *Komolyan mondom, ha már mindent nekem kell csinálni, hát ott egye meg a fene, Sammyért bármire hajlandó vagyok. Mit nekem hét kancellár? Egyenként is gonoszok, nemhogy együtt, de ki győzné meg őket, ha én nem? S rá is térek a mulasztásra, mert az volt. Tervezgettünk, a legapróbb lépésig kidolgoztunk mindent, igaz, hogy McG aljas húzására nem gondoltunk, de azt is lehetett volna orvosolni. Tizennyolc év azért mégiscsak elegendő indok, és ha már eddig nem tették meg, szégyelljék magukat. Lesz bőven dolgom a kuckómban, és már a JL következő hírét fogalmazom magamban.* -Óóóó, ne teljen el magától annyira. *Forgatom meg a mutatóujjam a levegőben, rá mutatva, miközben visszaülök a székemre. Mintha olyan nagy dolog lenne bármit is szóba hozni azokon az üléseken, mintha olyan sok fontos dologról döntetnének. Ha így lenne, látnánk jelét. * -Egyszerű. Először is nem kellene mindezt felhoznom, ha tette volna a dolgát. Elterveztük, megcsináltuk…oké, megcsinálta. De aztán? Mindenki lapított. Pedig nekem ne mondja senki, hogy nem tudtak a vizsgálati eredményeiről. Azonnal tiltólistára kellett volna tenni. Az meg, hogy stikában összeadja magát Sammyvel, hát ha én kancellár lennék, és így átvernének, tutira nem hagynám. Most mi van? Senki nem szólt semmit neki, ő meg vigyorog, hogy bármit megtehet magukkal és Sammyvel is. Legközelebb is átveri az összes kancellárt. *Talán egy kicsit belelovalltam magam, de ez az igazság. Értem én, hogy védik egymást a nép előtt, de legalább maguk között kicsinálhatták volna. Nem kell nyilvánosság ahhoz, hogy hozzáadjanak egy meddő nőt a látszat kedvéért, vagy maradt volna minden a régiben Sammy nélkül és passz. Annyi mindent elintéztek már fű alatt, miért pont ezt nem? Eddig beszéltem, mert a téma hergel, és lelkesít egyszerre, hogy tegyek valamit, bármit. Ha Jenkins megdumálása a tét, akkor azt. Ám amikor Sammyről van szó, konkrétan róla és arról mit tett vele McG, amiről Jenkinsnek láthatóan fogalma sincs, akkor elakad a szavam. Gombóc van a torkomban, és még az sem hoz lázba, hogy Jenkins akaratlanul is elárulja a kütyüjét. Oké, gyanakodtam rá már a liftes eset óta, de biztos csak most lehetek benne. Azért persze jól megnézem melyik gombot nyomja le, de egy röpke szemvillanásnál többre nem futja. * -Ja, ha a saját titkait védi. *Kénytelen vagyok hinni neki, úgy sem tudnám most leellenőrizni, de majd ha elmentem innen, újra megpróbálom feltörni a kamerarendszerét…már nem csak vele harcolok, hanem a zseni infósával. Ez presztízs kérdés. A pda-t elé csúsztatom hát, de csak annyira nézem a képeket, hogy lássam hol kell kezdeni és hol kell befejezni. Nem szándékozom mindet megmutatni, öt-hat képnél többet most nem lát. Elveszem a pda-t és visszaülök a székemre, hátradőlve a mennyezetet bámulom, nem mintha lenne ott valami, de muszáj visszatartanom a könnyeimet. Jenkins szenvtelen hangja, kérdése nem segít. Hogy tudja ezt ennyire érzéketlenül nézni? Baszki! Akkor sem nézek rá – az előbbi okokból – amikor megkérdezi, hogy van Sam. * -Három napig tartotta bezárva. Maga szerint hogy lehet? *A nyelvemre harapok, újabb mély sóhajjal harcolok a könnyek ellen, majd keserűen felnevetek. Cseppet sem vagyok vidám.* -Számos olyan kép van, amin felismerhető. Ő kérte, hogy készítsek felvételeket a sérüléseiről. Szembe akar szállni McGroverrel. *Halkan, megfáradt hangon mondom et, majd Jenkinsre nézek. * -Mégis mi kell még, hogy a kancellária elrendeljen egy válást? McGrover kancellár bizonyítottan steril, a képek alapján kimeríti a családon belüli erőszakot, amit az ő hitvallása alapján a CsH keményen megtorol. És mint tudjuk, meg is történt már. Csak ő nem tartja be a törvényeket, a kancellária pedig vígan asszisztál hozzá. *Elteszem a pda-t, felállok, az asztalra teszem a csészét tányérostól, majd mindkét tenyeremmel az asztalra támaszkodva előre hajolok felé.* -Mondja meg mit tegyek, és megteszem. *Sosem mondtam ilyet neki, és nem is fogok soha többé, de ezt most meg kell lépnem. *
- Előre rohan. - Csak felelek ennyit arra, hogy vigyem be egy ülésre. Legrosszabb taktika lenne, hacsak nem akarja halálra sikítva megkínozni őket, hogy egyszerre küzd meg velük. Egyesével hatékonyabb, előbb ki kell ismernie őket, még ha nem is kétlem elhivatottságát és lelkesedését az ügy iránt. Ha valaki félelem nélkül lépbe be az ülésterembe - legalábbis úgy, hogy nem mutatja ki -, az a tizedes, még ha kérdéses előttem is, hogy ez előny-e esetében vagy csak még túl fiatal ahhoz, hogy óvatos legyen. Mutogatását figyelmen kívül hagyom és inkább a szavaira figyelek, hiszen azokban van a lényeg, amire kíváncsi vagyok. Nem tippeket várok, hogy én mit mondjak a holnapi ülésen, aminél még a kancellárok se tudják, hogy több napirendi pontunk lesz a várható egynél. Kivéve persze, ha ismernek már annyira, hogy feltételezzék, a gyász nem tört meg annyira, mint amennyire pár perce aggódott értem Moor tizedes. - William valóban úgy hiszi, hogy bármit megtehet, és nem kétlem, hogy van kancellár, akit esetleg sakkban tarthat valami korábbi szívességgel, hogy félrenézzen neki ilyenkor. De abban is biztos vagyok, hogy van kancellár, aki kivár a megfelelő pillanatra, hogy akkor sújtson le, amikor William már elbízta magát és figyelmetlen, vagy csak másra összpontosítja figyelmét. Olyankor szokott a legtöbbet hibázni. Nem biztos, hogy villámháborúra kell berendezkednünk. - Felelek neki higgadtan, mert van ráció a szavaiban, nem véletlenül tudós a tizedes, érvei nagyon is jók és bár a hadnagy miatt cselekszik, miatta beszél ilyen szenvedéllyel, de ha egy ismeretlen nőről lenne szó, szavai akkor is megállnák a helyüket. Más kérdés, hogy ennyivel nem tudna még elegendő kancellárt meggyőzni. A mutatott felvételek segíthetnének, de még mindig kevés, főleg úgy nem lesz jó, ha én tálalom ezt a holnapi ülésen a többi kancellár felé. Lépésemben így is a kicsinyes bosszút fogják sokan látni, noha én inkább figyelmeztetésnek szánom Williamnek, és bár valóban segíteni is szándékozok a hadnagynak ígéretemhez híven, saját céljaim is vannak a visszavágással, hogy folytassam vele a tervemet. Nem felelek arra, hogy a saját titkaimat jól védem. Jelenleg ez is sajátnak minősül, minthogy szövetséget kötöttünk William megbuktatására, de legalább arra, hogy a hadnagyot megmenekítsük tőle. Látom, ahogy a tekintete a kütyü felé villan, de nem bánom, inkább a képekre figyelek, mert bármit is sejt a tizedes, elhitte a mozdulatomat. A képekből felnézve kérdezek és nem tudja elkerülni a figyelmem a küzdelme a könnyeivel. A nők könnyeivel csak a baj van, a férfiak túlnyomó többsége nem tudja, mihez kezdjen velük és ez még rám is igaz, átlagosnál jobbnak gondolt emberismeret ide vagy oda. A küzdelme az, amire arra késztet, hogy ne reagáljak az érzelmeire, az előtörni készülő könnyekre. Úgy sejtem, a tizedes sem örül, hogy gyengébb oldaláról mutatkozik előttem, és tisztelem annyira, hogy ne nehezítsem meg a harcát. Legalábbis szándékosan ne. A hadnagy hogylétéről meg nem is három napos bezártság a beszédes, hanem az, hogy engedte mindezt lefotózni és szembe akar szállni William-mel. Nem lehet nem észrevenni a fordulatot az öngyilkossági gondolathoz képest, és csak sovány vigasz, hogy késve jött harci kedve azt mutatja, véglegesen nem törte őt össze William. Egy pillanatig elgondolkodva nézem az előre hajolt, eltökélt tizedest, szavai ott visszhangoznak bennem, és ha hetekkel ezelőtt esett volna meg ez a beszélgetés, talán még a köztünk volt játékosság is rávitt volna, hogy a téma komorsága ellenére győzedelmesen rámosolyogjak, függetlenül attól, hogy sejtem, mennyire kétségbeesett lehet a tizedes, ha rábírta magát venni, hogy ezt kimondja. Most viszont nem mosolygok, szemeim sem, nemhogy a szám sarka rándulna, még a késztetést se érzem rá, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy ne használjak ki egy ilyen lehetőséget, ha már elhangzott. Pár hosszú másodpercig figyelem őt elgondolkodva, leteszem én is a kávéscsészémet és oda pillantok az asztalon, ahol nemrég a pda volt a szomorú felvételekkel. Felállok az asztaltól és sétálni indulok a bútordarab innenső oldalán hátam mögött összekulcsolt ujjakkal, noha alig pár lépést teszek csak, mielőtt megszólalnék és félig visszafordulnék a tizedes felé. - Ezek a képek sajnos nem elegendő bizonyítékok. Így nem. Azt is mondhatják rá, hogy a hadnagy ebbe beleegyezését adta, a megkötözés nem volt ellenére és a többi foltok pedig nem házastársi erőszakból származnak. Tudom, hogy ez Önnek elfogadhatatlan lesz, de az a kancellár, aki félre akar nézni, mert nem tartja elég fontosnak a problémát, az el is fogja fogadni ezt az indokot, félre fog nézni efölött, mert nem érdekli mások magánélete, amíg az nem ütközik a saját érdekeivel. És ez lesz a kulcs. Ezeket a felvételeket pedig azért se hozza a JL nyilvánosságra, mert vele Ön is bajba kerülhet, akárcsak a barátnője. Ne higgye, hogy William nem figyelteti, amikor csak tudja. A feleségére figyel, ő pedig felkereste Önt. Ezek a felvételek túl személyesek. - Érek vissza beszéd közben a székemhez, de nem ülök le, inkább annak háttámlájára támaszkodom mindkét alkarommal és mielőtt félbeszakítana a tizedes, folytatom. - Az első feladata: A hadnagynak mielőbb fel kell keresnie a flotta egyik orvosát, és kérjen valamit a sebeire, hogy hamar meggyógyuljanak, nyomatékosan hangsúlyozva, mennyire hátráltatják a munkájában. Ha rá tudja venni és hihetően el tudja játszani, akkor tegyen úgy, mintha palástolni szeretné keze remegését, összerezzenne ha érintik. Ha tud, legyen kicsit zavart és érdeklődjön, milyen hosszú ideig lesz úton az Imperium, a választól függetlenül legyen csalódott, hogy olyan rövid ideig. - Csak magamban remélem, hogy ezt meg kelljen játszania a hadnagynak, ne legyenek ilyen tünetei valójában is. - A második feladata: ugye Ön szeretné megismerni Rafael Morgenstern és Victor Terson kancellárokat? Nem lesz könnyű dolga, mindkettejük természetes élőhelye az irodájuk, de próbálok súgni majd, hol csípheti el őket teljesen véletlenül, ugyanakkor Önnek otthon kell hagynia a humorát. Próbáljon velük beszélni mint a hadnagy aggódó barátnője, aki önszántából kereste fel őket tanácsért, segítségért. - Gyaníthatóan el fogják hajtani, talán Rafael lesz az, aki végig is hallgatja, de semmit sem fognak neki megígérni. A lépést mégis szükségesnek tartom és nem csak a hadnagy miatt. Nem intem óva, hogy a szavait jól, bölcsen kell majd megválogatnia. Ha olyan nő, amilyennek tartom Raven Moort, ezzel nem lesz gond. - A harmadik feladat: a nyilvánosságra hozás. Miután a hadnagy járt az orvosnál, arról hivatalos jegyzőkönyv készül, emiatt is fontos, hogy lelkiismeretes orvost válasszon, aki ha titkosítva is, de elkészíti a jelentést és a hivatalos képeket a sérülésekről, sebekről, zúzódásokról, valamint a hadnagy lelki állapotáról is odatűzi megjegyzését. A hadnagy viszonylagos magas rangja segítségünkre lehet, ahogy az is, hogy az Imperium főgépészeként a két említett kancellárhoz tartozik beosztottként. Sokkal nehezebb úgy szemet hunyni William ténykedése felett, ha közben a saját érdekük is sérül, márpedig nem érdekük, hogy egy hadnagy ne tudja százszázalékosan elvégezni a feladatát, holott házassága előtt tökéletesen ellátta a munkáját. Az Ön kétségbeesettnek tűnő lépése, hogy kancellárokhoz fordul, csak tovább erősíthetik bennük a gyanút, hogy komoly a baj, amit nem lehet már csak úgy félresöpörni. A JL akár nyilvánosságra hozhatja addig William meddőségét, hogy megalapozzuk a nép zúgolódását, és ha ügyes a JL, megszerezheti ezeket a hivatalos felvételeket, hogy azokat tegye közzé, de csak eggyel későbbi üzenetben. Ám hagyjon nyomot arról, hogy feltörte a rendszert. - Itt hallgatok el csak annyi időre, hogy megkerüljem a székemet és visszaüljek a helyemre. - Mindazonáltal tudnia kell, hogy ez csak egy elmélet, elég ingatag lábakon álló, így a sikert ne vegye biztosra. Se Ön, se a hadnagy. - Nézek komolyan a tizedes szemeibe, noha eddig se jellemzett komolytalanság. Fáradt vagyok, nyúzott, de tekintetem élénk, mint régebben is, azok a bizonyos fogaskerekek a fejemben most is forognak és kíváncsian várom, hogy mi a véleménye a tervemről, fogunk-e róla úgy pro-kontra érveket hozni, mint mikor hasonló témakörben az én lakosztályomban tervezgettünk. Deja vu érzés megint, mert a terveimet nem szoktam másokkal megosztani, pláne nem ilyen részletességgel kifejteni, egyedül csak Saskia volt ilyen bizalmason, őt viszont nem terhelhetem most ezzel. Kénytelen vagyok ideiglenes szövetségesemmel pótolni őt e téren, visszagyűrve elmém mélyére az előtolakodni akaró emlékképet, amiben majdnem egy csókkal is pótolta őt a tizedes. - És volna még két dolog: Tud valamit Theo-ról, William komornyikjáról, aki ott él a lakosztályban? Valamint szeretném, ha átadna egy üzenetet a JL-nek. - Olyan váratlanul hatóan dobom oda ezt a mondatot, mint ahogy tettem ezt az első vacsoránk alkalmával. Csak a tekintetem és hangom mellőz minden derűt, ami akkor megvolt, ám egy pillanatig sem élvezve most szavaim esetleges hatását.
-Pppfff! *Előrerohanok. Az előbb azt mondta meg kell győzzek három másik kancellárt, most meg előrerohanok. Komolyan mondom, kezdek aggódni Jenkins miatt, olyan csavaros az észjárása, hogy döbbenet hogy nem tévedt el eddig a saját fejében. Kész labirintus. Mivel aztán elvileg szabad kezet kapok, felvázolom a saját verziómat, érvelek, ahogy a lakosztályában is, amikor kifőztük a terv egy részét, de ahogy akkor, úgy most is elveti mindet. Nem kétlem, hogy jobban belelát a kancellária „működésébe” mint én, és jobban ismeri McG-t is, de azt nem akarom elfogadni, hogy mindig csak tervezgessünk és soha ne lépjünk. * -Sammynek nincs annyi ideje, hogy kivárja, mikor hibázik a kancellár. Maga nem tart sakkban senkit, hogy _ne_ nézzen félre? *Túl nagy szívesség lenne egy hadnagyért? A kérdés jogos, de eszembe jut az is, hogy Jenkins mit tett…az elmúlt két és fél évben. Ránézek, oldalra hajtom a fejem, majd bólintok és teszek a kezemmel egy mozdulatot ami a legjobban kifejezi az „Ott a pont” kijelentést. Oké, szóval Jenkins mindenkinek hazudott az elmúlt több mint két évben, míg a feleségét halottnak hitték, ő meg szépen elrejtette az Alvók között. Na de vajon hol, ha senki nem találta meg, pedig nem csak Jenkins látogathat oda be, Lizzynek is van bejárása és az Alvók aktáit is el tudja olvasni. Egy kósza gondolat kezd el szaladgálni a fejemben, de míg nem teljesedik ki és nincs időm, alkalmam kicsomagolni, addig félreteszem. Most amúgy is Sammy a téma, az ő szabadulása a fontos. A képek megmutatása Jenkinsnek elég sok fejtörésembe került, meg egy álmatlan, forgolódásokban gazdag éjszakába. Ha Sammy megtudja, hogy Jenkins annak ellenére látta a róla készült képeket, hogy a vendégkabinban arra kért, még csak ne is szóljak neki a vele történtekről, talán örökre elveszítem a barátságát és a bizalmát. Van hát mit kockáztatnom, de arra jutottam, hogy még ezt is bevállalom ha őt sikerül megszabadítanom McG-től és végre boldog lehet. Mire a kávém nagyját megittam már nincs visszaút, Jenkins látta a képeket, a gyötrődésemet, mert kétlem, hogy elsiklott volna a figyelme a készülő könnyeim mellett, és láthatóan a felsorakoztatott érveim is elfogytak…kénytelen vagyok kimondani azt, amit amúgy sosem tettem volna meg. Addigra sikerül úrrá lennem a könnyeimen is. Mindez és Jenkins kárörvendő mosolyának elmaradása bizonyítja, hogy mindketten megfáradtunk a magunk harcában. Attól nem tartok, hogy nem használja ki a helyzetet, nem ő lenne ha nem, de értékelem, hogy most minden piszkálódása elmaradt. Amikor megszólal, lassan visszaülök a csészével a kezemben és elkortyolgatom a maradék kávét, szinte cseppenként. A szavait jól megrágom magamban, és tudom, hogy így van, így lesz, mert bár nem kávézom együtt minden kancellárral, azért nem vagyok hülye, látom mi az amit elintéznek és mit nem tartanak olyan fontosnak. Ám van valami, amin picit megakadok és kérdőn nézek fel a kancellárra, épp mikor megtámaszkodik a szék támláján. Már fel is szólalnék, hogy kérdőre vonjam de a levegőt bent reked anélkül, hogy felhasználhatnám. A felmerülő kérdést félreteszem és hallgatom az előkerülő feladataimat. Mert hát lesznek, kétségem sem volt afelől, hogy Jenkins még azt is előreirányozza, amit nem akart. Az első feladat, mint kiderül, nem is az enyém, hanem Sammyé, és ugyan nem tudom, de mindketten ugyanarra gondolunk és azt reméljük, hogy csak megjátszania kell mindazt, amit Jenkins tanácsol. Én hiszem, hogy ha a találkozásunk első fél órájában úgy is nézett ki, hogy McG végleg megtörte, sikerült annyira felráznom – szó szerint – hogy ez már ne állja meg a helyét. A következőre azért már megemelkednek a szemöldökeim és nem bírok nem közbevágni.* -Ennyire egyértelmű? *Baszki, kancellárgyűjtő lettem. Pedig a popógyűjteményem is elég szép. A humor azonban ezen a ponton, Jenkins erre utaló szavaival együtt hamvában hal, és csak bólintok, hogy meg lesz. * -Szóval vegyem elő megint az úrinőt? *Épp csak elhúzódik ajkaim egyik zuga egy félmosolyba, a téma nem engedi, hogy jobban beleéljem magam és igazából most nem is lelkesít, hogy Jenkins fog nekem súgni a kancellárokkal szemben. Máskor, más helyzetben minden bizonnyal nagyobb szám lenne és még piszkálnám is vele Jenkinst, de most nincs kedvem hozzá. Végül ismét szóba kerül a JL, amiről Jenkins már úgy beszél, mint egy hivatalos kancellári hírmondóról. Azért ez elég meredek még tőle is….és nem tudom nem észrevenni, hogy szinte nekem tulajdonítja az egészet. Nahát! A kedvenc kancellárom mégsem tört meg annyira a gyász súlya alatt, mint ahogy azt mutatja, maradt még benne bőven a számító gazemberből. Erre már muszáj elmosolyodnom, és közben felállok, hogy a megüresedett csészémmel a kávégéphez tipegjek újabb adagért. Kínálás nélkül természetesen. * -Nos, mivel nem hagyta, hogy félbeszakítsam elmondanám, hogy eszem ágában sem volt elküldeni a JL-nek a Samről készült képeket. *Bár Sammy ezt kérte tőlem, és mert tudja, hogy én vagyok a JL, számít is erre. De ugyanazok az indokok nekem is eszembe jutottak, melyekkel Jenkins hozakodott elő. Pont ezért vagyok itt. Többek között. * -De Terson és Morgi…enstein kancellárnak azért lehet? Ön szerint elég ha csak beszélek a Sam-el történtekről, vagy szolgáltassak bizonyítékot is? Nem szívesen mutogatom, csak ezért kérdezem. Ahogy említette, eléggé személyesek a képek. *S neki sem véletlenül mutattam csak annyit amennyit, melyeken nem látszik Sammy arca, rajta a fájdalom, megalázottság, szégyen és kétségbeesés vonásaival. Én nem csak a képeket láttam, én vigasztaltam a barátnőmet, a karomban tartottam míg percekig zokogott, hallottam mikor felszisszen a véletlen érintésem miatt, ezért küzdöttem a könnyeimmel. Sosem fogom elfelejteni, most mégis szenvtelenül és hideg fejjel kell gondolkodnom, ami rohadt nehéz tekintve, hogy egy szerettem az áldozat. Elkészítem a kávémat a korábban ellesett technikával, sok-sok édesítővel és habbal. Majd visszasétálok a székemhez, de nem ülök le. Jó érzés picit fentről nézni Jenkinsre. * -Persze az eddigi terveink egyike sem volt biztos lábakon álló, már megszoktam. A JL-ről csak annyit jegyeznék meg, hogy…ha még hajlandóak is lennének megszerezni Sammy orvosi aktáit és McGrover kancellárét is, ön szerint nem lenne gyanús ha megint csak a kettejük párharcában segítenék önt? Mennyire tartanák hitelesnek akár a kancellária többi tagja, akár a nép? *Azért ne vegye készpénznek, hogy én állok a JL mögött és mindent el tudok intézni, másrészt…valóban gyanús ha a JL-el csak Jenkins mögé állok be. Nem véletlen, hogy picit őt is megszorongattam a távolból és megtettem volna a többi kancellárral is, ha találtam volna fogást rajtuk. Ám eddig sajna nem kerültem hozzájuk olyan közel. Ez azonban most változhat, bár elsődleges szempont Sammy mellett való kiállás lesz. Na és ott van még az ál JL is. Hmm…némileg elgondolkodom azon, hogy ki állhat mögötte. A stílusból nem nagyon jöttem rá, másrészt nem álltam le vele szájkaratézni, mert az én malmomra hajtotta a vizet és a valódi JL-t járattam volna le azzal, ha válaszolok a vádjaira. A kikerült felvételről pedig valószínűleg senki nem hitte el, hogy a JL műve volt. Azon, hogy ismét egy üzenetet kell átadnom…magamnak, elmosolyodom, de nem lep meg.* -Theo-ról nem sok mindent. Még Sam sem tud róla, csak annyit, hogy ott lakik és valami nagyon titkos dolgot csinálhat. Ha engem kérdez, látatlanban is azt mondom, hogy rosszabb mint McG..rover. Ő kábította el Samet valamilyen szerrel, különben nem biztos, hogy a kancellár meg tudta volna kötözni. Veszélyes és elmeháborodott. Na és, ön tud mondani valamit az ál JL-ről? *Az utolsó mondatnál ülök le, szándékos időzítéssel, mosolyogva kortyolva bele az új kávémba és másképp nem reagálva arra, hogy Jenkins megint kér tőlem valamit. Ó, de kár, hogy nem gondoltam arra, hogy felvegyem ezt a beszélgetést, de úgy is van már elég kompromittáló videóm róla. *
A kérdésére nem kell felelnem, hogy sakkban tartok-e bárkit is. Ő is rájött, hogy Saskia visszatérte esélyesen lenullázott minden ilyent, és ez a legóvatosabb becslés lehet, a valóság kiderül majd a holnapi ülésen. A hadnagynak be kell érnie a lassabb módszerrel, mert gyorsabb aligha van, hacsak a tizedes meg nem kísérli lelőni William-et, amit nem javasolnék neki. Helyette felvázolok némi gondolkodás után neki egy tervet, ami persze lehet nem jön be, de a nyílt merényletnél jobb, csak hosszadalmasabb, ami a tizedesnek csak közvetve rossz, mert neki "csak" végig kell néznie, ha a hadnagynak újra bántódása esik közben. A költői kérdését felelet nélkül hagyom. Hogyne lenne egyértelmű, mikor fennen hangoztatta nekem már párszor, hogy a többi kancellárt is meghívja vacsorára vagy meghívatja magát hozzájuk vacsorára vagy valami ilyesmi. Vacsora meg kancellár volt benne. - Semmi esetre sem. - Intek a fejemmel nemet az úrinőre, nem viszonozva tekintetemben sem a parányi derűt. - Az úrinő és valós énje között találjon egy arany középutat. A téma nem kívánja meg a humort, Ön ugyebár a barátnője testi és lelki épségéért aggódik. Morgenstern bár érti a viccet, gyakorlatiasabb annál, hogy vicces szócsatákba bocsátkozzék. Terson pedig... A fegyelmet nemcsak mástól várja el, ő maga is élen jár benne. - Minthogy amiről szó van, én sem poénkodok most azzal, hogy ha mégis vigyorogni látná Tersont, akkor fényképezze le, mert erre egyébként sem lenne szükség. Szerintem Victor úgy maradna, ha véletlenül így tenne. Mindenre nem tudnám és nem is áll szándékomban felkészíteni a tizedest, ez legyen az ő harca. Mikor már a JL-t is szóba hozom, látom a tizedes mosolyát, és míg én visszaülök a székembe, ő feláll, hogy újra kávéért induljon. Egy szóval sem akadályozom meg benne legyen bármilyen arcátlan is a tette, be nem ismerném, de örülök, hogy nem kell házigazdaként tündökölnöm. Figyelek inkább a szavaira, a Morgi névnél emelkedik csak meg leheletnyit a szemöldököm. Eszembe jut, hogy elmeséljem ezt Saskiának, biztos jót mosolyogna, de aztán eszembe jut, hogy most nem valószínű, hogy értené. Mindegy is... - Vélhetően meg fogják kérdezni, van-e bizonyítéka vagy csak hallomásból tud a dologról, még ha maga a hadnagy is mesélte... Szerintem mutassa meg, ha kérdezik, de ne a képekkel tolakodjon. - Felelem aztán egy pillanatnyi megfontolás után, ám majd neki kell látnia, hogy a helyzet mit kíván meg. Hogy a nekem megmutatott felvételeket végül megmutatja-e nekik, azt már odabízom. Victor-on kis eséllyel lát majd reakciót, de erre nem készítem most fel, Rafael-nél viszont sejtem, hogyan sötétül el a tekintete, már ha engedi láttatni másnak is, hogy mennyire nem szívleli William-et. Nagyjából sejtem a kancellártársaim reakcióját, ugyanakkor nagyon sok a változó a képletben, kezdve azzal, hogy nem feltétlenül viselkednek másokkal úgy, ahogy gondolom; aktuális kedvük; Moor tizedes személyének aktuális varázsa és még megannyi dolog. Ezért sem lehet csak erre alapozni a történetet, ez csak egy mellékszál, mi megtámogatja a főszálat. A hadnagyét is, és az én tervemét is, ám ez utóbbiról nem kell tudniuk. Hogy a tizedes állva marad, az nem zavar, s nem csak azért, mert állva sem túl magas. Nem szoktam mindenkit hellyel kínálni idebent. - Nem egészen értem, hogy ha megszerzik a hadnagy és a kancellár orvosi aktáját, az miért lenne McGrover és az én párharcomban való segítés, mármint a nép és a Kancellária szemszögéből nézve? Ha McGrover-nek rossz, mindenki másnak jó, és fordítva, ebben nem sok gyanús dolgot látok. Ahogy az sem világos előttem most, mi közöm van ahhoz, hogy a JL mit jelentet meg más kancellárokról és mit nem, noha jólesik, hogy így kvázi meg lettem kérdezve. - Még picit össze is vonom a szemöldököm, ahogy elgondolkozok a tizedes szavain, s ritka, de nem jövök rá, mit akar ezzel. A hadnagyon próbálunk segíteni, és minthogy William a probléma okozója, miért dobálnánk sarat Evans-re vagy Fuller-re? Ez nem az én párharcom, nem annak kellene lennie a nép és a Kancellária szemszögéből, nem véletlenül javasoltam, hogy az Imperium egyik orvosához forduljon a hadnagy. Ha az én nevem szerepelne az orvosi jegyzőkönyvön, az politikai csatává tenné a helyzetet, ami nem segítene a hadnagynak megszabadulni a férjétől, sőt. - Rendben, Theo az én dolgom lesz... - Mondom elgondolkodva egy pillanatig, míg ő leül és bár hallottam a kérdését a végén, különösebb reakciót nem szül egyelőre. - A JL-hírt úgy kell időzíteni, mikor Önök az Imperiumon vannak. McGrover első dühe véletlenül se a hadnagyon csattanjon. - Közben döntésre jutok Theo-t illetően is, de ehhez segítségre lesz szükségem, és már most látom, hogy ez egy újabb változó a bonyolult képletünkben, figyelembe véve, hogy a segítség nem kifejezetten rajong értem. - Az ál-JL meg... - Pillantok fel rá újra, már nem elgondolkodón, nagyon is keményen és éberen. - ... ha nem tudja mindazt, amit mondhatnék, az már régen rossz. Mindenesetre az igazi JL-es "barátai" a legutóbbi üzenetükben a szememre vetették, hogy nem tartom be a törvényt, mert nem házasodtam újra. Ebben igazuk volt, de máskor mérlegeljék szavaik lehetséges következményét. McGrover megpróbált rávenni, hogy egy random kiválasztott nőt vegyek el ideiglenesen. A JL szavainak így kettős hatása is lehetett volna: egyrészt létrejött volna egy újabb olyan házasság, melyet a felek egyike sem akar, egyik sem érez semmi gyengédséget a másik iránt, pedig tudtommal a JL ellene van ennek a házassági módszernek. Másrészt McGrover terve az volt, hogy ha később találok alkalmasabb jelöltet, akkor ez az eddig hozzám adott feleség merénylet áldozata lesz, amit a JL-re kenhetne. Azt üzenem a JL-nek, hogy fontolja meg jobban a szavait. A nép érdekeit nézi, a nép nevében szól, mégis kockára tette egy ártatlan nő életét és miért? Hogy nekem egy kis bosszúságot okozzon, mert betartatnának velem egy törvényt? Megérné? Tekinthetjük persze a nőt járulékos veszteségnek, de ez a gondolkodásmód a kancellárokra vall, ami elidegenítené a JL-t a vele szimpatizálóktól és olyan harcmodorba kezdene, amit a Kancellária jól ismer és a rutinja miatt le is győzné a JL-t. Ez az üzenetem, tizedes... Volna még valami, amiért jött? - Könyökölök rá az asztallapra némileg előre dőlve és ujjaimat összefűzöm magam előtt, úgy nézek kérdőn a tizedesre. Gyanítom még lesz más is, mindig van más is, és nem csak azért, mert második kávéja feléig se juthatott, míg beszéltem.
*Nehéz, rohadt nehéz úgy lavírozni a lehetőségek között, melyek száma jelenleg csekély, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem Sammy a fontos, Jenkinsnek meg, a költői kérdésemre adott költői válaszom pedig rámutat arra, hogy sok minden mással kell megküzdenie. Én még nem is tudom a valós akadályokat, elképzelni sem tudom, bár arról van fogalmam, hogy piszkosul haragszik rá mindenki a felsőbb hétből. Nekem azonban nincs akkora mozgásterem, hogy azonnal elválasszam Sammyt McG-től, hogy ne kelljen még több napot vele tölteni, még több éjszakát, elszenvednie még több erőszakot és megalázást. A hosszabb és körülményesebb úton kell maradnom, amihez azonban olyan oldalamat kell elővennem, amit igyekszem máskor háttérbe szorítani, mert olyan mint egy rosszul megvarrt ruha. Kényelmetlen és nem illik rám. * -Remek. Egy lényegre törő és egy kiképzőtiszt. *Rövid jellemzésem csupán Jenkins által nyújtottak dekódolása a magam szótárába. Mondjuk amúgy sem poénkodtam volna el, hiszen a kérésem és maga a téma elég komoly, csupán a válaszokra adott reakcióimon kell finomítani más és más formában, alkalmazkodva a két kancellár egymástól eltérő személyiségét figyelembe véve. Ezen agyalva még egy picit, s közben előadva terveim egy részét, kávét készítek magamnak. Egészen otthonosan érzem már magam Jenkins irodájában amit nem átallok ki is fejezni. Mintha csupán régi barátok találkoztak volna hosszú idő után egy kis csevejre, kávézgatásra. A fotók megmutatásával kapcsolatban vannak ellenérzéseim, de úgy tűnik nem kerülhetem el. S ezzel még Sammy barátságát is kockáztatom, de amikor ez eszembe jut, azzal győzködöm magam, hogy érte teszem. Nem mellesleg úgy is kiderül és talán jobb ha csak pár ember látja, mint az ő tervei szerint az egész Dominium. * -És ha nem érdekli őket a képi bizonyíték? Ha teljességgel ignorálnak? Ez is előfordulhat, vagy van azért bennük annyi emberség, hogy legalább úgy tesznek mintha érdekelné őket? *Jenkins sem tévedhetetlen, bár ő ajánlotta, hogy beszéljek velük és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy név szerint említette a kancellárokat, kiemelve azt a kettőt, akik szerinte érzékenyebbek a témára, de gondolhatják úgy is, hogy van elég problémájuk McG nélkül is. Elvégre, eddig is megvédték. A JL házatáján sokkal többet tudok, mint amennyit a felszínen mutatva lehetséges lenne, így a kérdésem picit azon is alapul, hogy én mit gondolok és a JL mit gondol, a kettő pedig szorosan összefonódik egy bizonyos ponton. Jenkins megtalálja az apró hibát és rögtön le is csap rá, de nem most keltem fel.* -A legutóbbi esetből sok mindent kitalálnak az emberek és pletykálták, hogy elvitette Sammyt McGrover kancellártól, ami ugye nyílt titok volt, másrészről gondolom a kancellárián belül mindenki tisztában van azzal hogy önök ketten mindig szemben állnak egymással. Javítson ki ha tévednék. Szóval ezek fényében, ha a JL olyan dolgokban támad McGrover kancellárra, melyben talán belső ember segítségének gyanúja állhat fenn, a kancellária nem fog magára ujjal mutogatni? Mert ha igen, akár sárdobálásnak is gondolhatják az egészet és nem veszik komolyan. Azért kérdezem önt, mert feltételezem tisztában ezekkel a dolgokkal, jobban ismeri a többi kancellárt mint én, és meg tudja ítélni mennyire segít vagy gördít elénk akadályt ez a kis akció. Valljuk be, a kancellária eddig is megvédte McGrover kancellárt, hogy elkerülje a botrányt. *Nem véletlenül kérdeztem meg, ha bármi veszélyezteti vagy csak félretolja Sammy ügyét, az időnket vesztegetjük és más lépéseket kell megfontolnom, olyanokat, melyeknek nem feltétlenül Jenkins a segítője. Még látszat szintjén sem. Sőt! Talán érdemes lenne más irányban _is_ elindulni, nem szokott problémát okozni több fronton harcolni, ezért magamban már keresem is az elkerülő utakat. Közben remek időzítéssel visszaülök a székemre az új és vadítóan jó kávémmal. Theo egyelőre homályos folt mindkettőnk ablakán, én csupán akkor tudhatnék meg róla többet, ha beszabadulhatnék McG lakosztályába és ha a jelenlétemmel időlegesen véget is vethetnék Sammy kínzásának, eskü még be is költöznék. Az már más kérdés, hogy esélyesen szemhunyásnyit sem aludnék, de legalább több időm lenne leszívni a kancellár rendszerének minden adatát. Köztük a minden bizonnyal Theoról ott rejtegetett infókat is. Az ál JL-ről bedobott kérdésemnek is van célja. Ugyan nekem csak tippem van arról ki állhat a háttérben, a válaszból az is kiderül, hogy Jenkins viszont pontosan tudja és az egészre a kancellária felhatalmazást is adott. Mosolyom amivel a válaszra reagálok, enyhén gúnyos és szemrehányó de nem Jenkinsnek szól, hanem a kancellária intézményének. Szebben, jobban nem akarok reagálni, más kérdés, hogy nem is tudnám megtenni, mert a továbbiakban – s ez lenne az üzenet a JL számára – Jenkins olyasmit mesél amiről természetszerűleg nem tudhattam. A JL sem, még akkor sem ha nem én állok mögötte. S ha tudtam volna mondjuk a feleségéről, nem dobom be a hírt, azért bennem több emberség van mint Jenkinsben olykor-olykor. Mindez az arcomon is látszik, a bosszúság, a döbbenet, hogy McGrover ilyesmire is képes, és némi fejrázás amivel kvázi igazat adok neki. Jó nagy kortyot veszek el a sok kávémból, kezdem érezni a hatását az elsőnek. * -Hát ez rohadt nagy szemétség volt tőle, mellesleg a JL erről nem tudhatott, feltételezem nem kockáztatták volna egy ártatlan nő életét csak azért, hogy önnek bosszúságot okozzanak. De oké, átadom az üzit. *S persze amikor elterveztem a sok beszédtémát, még nem volt a képben Jenkins újjászülető felesége, a gyermeke elvesztése és az ezekkel járó meglehetősen nagy kellemetlenségek sem. De azért maradt még a tarsolyomban bőven megbeszélendő téma. Fel is állok a székemből, az asztalra teszem a félig kiürült csészét és felé tolom az eddig mellékszereplőként félre tett dobozokat. Ki is nyitom az egyiket amit neki szántam, három tégla formájú izé van benne, a középső fehér, sárga szószban úszik, míg a két szélső világosbarna, láthatóan rostos és szilárdabb. * -Szóval, mint azt már mondtam, ennie kell és bármennyire is tiltakozik, ebből kell. Ha már a bosszúságok kerültek szóba, meglehetősen bosszús voltam amikor a Perdára rendelt, kétséget hagyva afelől, hogy miért is. Mindezt remek időzítéssel és a lapok keverésével úgy, hogy azt higgyem, rajtam akar kísérletezni McGrover agyament ötlete miatt. Másrészt, egy baromi nagy állatra kellett üljek ahelyett, hogy kényelmesen elüldögéltem volna egy terepjáróban, mindebből a széleskörű látásmódommal kikövetkeztettem azt, hogy azért kellett elszenvedjek egy nagyon hosszú utat, minden pillanatában azon aggódva, hogy vajon egy darabban tudom-e hazavinni a veséimet, hogy nem töredeznek le a fogaim az állandó összekoccanástól, és hány infarktust hordok ki lábon, hogy maga cserébe felvihesse a szépnénit a Dominiumra és visszakaphassa a feleségét. Félre ne értsen, örülök, hogy önnek így alakult, nem kevésbé eltekintve a veszteségétől, de ha szépen megkér, még az is lehet, hogy önként belemegyek csak azért, hogy segítsek. Szóval, tartozik nekem annyival, hogy elfogyasztja velem a Dominium legpocsékabb kajáját, amelyben mesteri matematikával számolták ki a szénhidrátok és a fehérjék arányát, magának meg annyival tartozik, hogy megtámogatja éhező gyomrát egy kis energiával. Aztán beszélhetünk a többiről. *Mindez a tőlem megszokott, kellő intenzitású hadonászással kísért, fel-alá járkálással karöltve hangzik el tőlem, olykor egy vállrándítással fűszerezve. Végül megállok csak azért, hogy mindkét tenyeremmel az asztal lapjára támaszkodva nézzek bele Jenkins szemeibe, megugráltatva szemöldökeimet, hogy ezzel is noszogassam. Végül elmosolyodom, ravaszul, tőle elcsippentett egoval.* -Ne mondja, hogy nem hiányoztam!
Saját nyelvére való lefordítását a két szóban forgó kancellárnak nem kommentálom. Nagyjából helytálló, és a tizedesnek van annyi esze, hogy tudja, ennél azért árnyaltabb a kép. Ha meg nem, majd meglátja, nem vívhatok meg minden harcot helyettük, így is bőven többet segítettem nekik e témában, mint szerettem volna. Sok közös tervezésen vagyunk túl, talán emiatt is mozog itt ilyen otthonosan a tizedes, pedig csak másodjára van itt. Az biztos, hogy a lakosztályba nem hívom meg újra. Nem tudom, mit szólna Saskia, ha látná, hogy a tizedes ott is majdnem olyan otthonosan mozog, mint ő, legalábbis ami a fő részt és a fürdőszoba helyét illeti. - Azért őket javasoltam, mert a hadnagy nemcsak katonai rangban áll viszonylag magasan, hanem főgépész is. Se hadnagyként, se gépészként nem örvendetes, ha magánéleti problémák miatt nem tud jól teljesíteni és ez végzetes hibát is okozhat az Imperiumra és teljes legénységére nézve. Talán nem fogja őket érdekelni a képi bizonyíték, de a hallásukat nem tudják ignorálni és remélhetőleg tud annyira bogarat ültetni a fülükbe, hogy ránézzenek a hadnagy orvosi aktáira, a legfrissebbekre. - Felelem nyugodtan, és tény, hogy nem vagyok tévedhetetlen - pedig de jó lenne -, éppen ezért javasoltam a JL bevonását is. Ha a két kancellár nem lép vagy nem lép időben, akkor a JL adhat nekik egy kis noszogatást, amit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A JL kapcsán viszont más kérdés is felmerül, és nem értem hirtelen, hogy mi köze ennek a William-mel való ellentétemhez. - Nem mindig, legalábbis nem volt mindig ilyen kártékony McGrover kancellár, az öregedés nem tesz neki jót ezek szerint. De az, hogy a JL orvosi aktákat hoz nyilvánosságra, az az én művem lenne... Sárdobálásnak nem nevezném, mert a tények igaz mivolta miatt ez inkább kő, mint sár. Másrészről ha McGrover azt hiszi, hogy én állok a JL mögött, mi több, az enyém a JL... Nos, az sem olyan rossz eset, remélhetőleg agyvérzést is kap a gondolatától. - Hangomból kihallatszódik a régi irónia és gúny, még ha nem is mosolygok hozzá, pedig szórakoztató a gondolat, hogy az enyém a JL. Feltételezésem szerint magában ezen a tizedes is legalább annyira szórakozhat. Egy ilyen engem érő vád már tényleg sárdobálás lenne, másrészről nem is oldaná meg a problémát, amit a JL nyilvánosságra hozhat a hadnagy kapcsán, azzal mindenképpen kezdeni kell valamit, ellenem meg nincs bizonyítékuk. Nem is lehet, hiszen nem az enyém a JL. A végtelenségig meg nem fogjuk védeni William-et sem. Ha veszélyezteti az egész Kancellária rendszerét, akkor egyszerűbb őt beáldozni, hogy a saját székünk megmaradjon. Az ál-JL talán pont ezért is kerül szóba, az is egy ilyen intézkedés, amivel hagyjuk, hogy William felvegye a harcot az igazi JL-lel, habár eddig nem mondhatná senki, hogy sikereket tudna felmutatni a témában. Moor tizedesnek szerencsére többet nem kell mondanom, úgy látom, így is érti, hogy kiről van szó, mosolya gúnya erre enged következtetni, így nem is pazarlok rá több szót. Nem nagy titok, miután a legutóbbi vacsora végén is súgtam neki. Miért is támadna William csak egy felületen, ennyi esze neki is van. Helyette inkább egy üzenet tolmácsolására kérem fel a tizedest, annak ellenére, hogy szerintem ezzel az üzenet már célba is ért. - A JL-nek ismernie kell ellenségei gondolkodását, különben hátrányból indul csatába. - Előttem nem mentség, hogy a JL nem tudhatott erről. Nyilvánvalóan, de számításba kell venni egy sor lehetséges kimenetelt, még ha jelen esetben valószínűleg nem kárhoztattam volna mártírhalálra a mellém kirendelni kívánt nőt, más megoldást kerestem volna a házasság érvénytelenítésére, de szerencsére erre nem került sor. A megoldás gyorsan jött, ami kedvezett önző vágyaimnak. Nem akarok ezekben a gondolatokban elmerülni, így inkább rákérdezek, óhajt-e még valamit megbeszélni a tizedes. Felpattan a székről megint, már-már elgondolkodik rajta az ember, hogy ennyire kényelmetlen darabok lennének? Arra nem gondolok, hogy nincs hozzászokva az igazi kávéhoz. Az elém tolt dobozokra esik pillantásom, vállaim és mellkasom emelkedéséből látszik, ahogy kifújom lassan a levegőt, amiért nem hagyott fel ezzel a nő. Nem sietek hozzányúlni, inkább tekintetem visszatér a beszélni kezdő tizedeshez. Más körülmények között az ember tényleg megéhezne ilyen hosszú monológ hallgatása közben, ám most csak figyelek a szavaira és csak a végén szólalok meg. Valószínűleg közben úgy sem lett volna esélyem. - Figyeljen jobban, elárulta magát, hogy tudott a dátumról, amit csak a gépemen tárolt dokumentumról ismerhetett. - Villan rá a tekintetem, miközben megadom közelebb húzom magamhoz a dobozkát és az evőeszközt, de nem úgy tűnik, mint aki enni is akarna belőle. Figyelemre alig méltattam, mi van a dobozban, főleg nem azt néztem, mennyire gusztusosak akár színre, akár állagra vagy tálalásra. A dátum máshonnan nem lehet ismeretes, a Kancellária előbb megvétózta William agyament ötletét, semhogy dátumot kijelölhessen rá, és a dokumentum is csak direkt a tizedes kedvére lett létrehozva a gépemen. - Mindazonáltal az egybeesés véletlen, nem tudtam és nem is akartam a perdai gyógyító látogatását halasztani. A lehetséges segítségét köszönöm, de gondolom megérti, hogy nem kockáztathattam ennek az információnak a közlését Önnel sem, kiváltképp ha azt a szintén bizonyára véletlen egybeesést nézzük, hogy JL üzenet még sosem jött olyankor, amikor Ön a Perdán erre-arra járt. - Nem hülye Raven Moor tizedes, pontosan kiérti ebből a vádat, amivel illetem komolyan nézve rá, de nem tűnök úgy, mint aki menten rá akarja hívatni a hadsereget. Ezt persze sejtheti is, különben nem terveztem volna korábban a JL-lel. Ki nem mutatnám, de valahol azért meglep, hogy utólag mennyi mindenkiről ki nem derül, hogy segített volna nekem, ráadásul a tizedes tényleg nekem segített volna, mert ő nem ismerte Saskiát. De komolyan, miért kell mindenkinek elmagyarázni, miért nem szóltam Saskiáról senkinek sem korábban, csak akkor, amikor már nem volt ráhatásuk a történésekre? A strigulát meg csak behúzom a többi mellé, hogy itt is elnézést kellene kérnem, már megint egy bocsánatkérés, de nem teszem meg. Ugyancsak nem mutatom meglepettségemet, amiért ennyire gondoskodni akar rólam a tizedes, noha oka rejtély számomra. Talán csak fél, hogy előbb éhen halok, semhogy segíthetnék a hadnagy ügyében. - Ezúttal mit tett bele? - Kérdezem közönyösen, megadóan véve kezembe az evőeszközt és hasítok le vele egy kis falatot egyelőre a szószos akármiből, bízván benne, hogy nem édes. Kivételesen nem várom be, hogy előbb ő is egyen az egyik doboz tartalmából és meg se kérdezem, mi ez egyáltalán, ami elém került. - Úgy sejtem, nem a további perdai élményeit akarja elmesélni. - Pillantok fel rá, majd számba veszem a falatot és elrágom, lenyelem. Ízek kóstolása és élvezet teljes hiánya nélkül, és ahogy a következő falatot is lassan leszelem belőle - szintén elég aprót -, egyértelműen látszik, hogy nem konkrétan ennek az ételnek szól a viselkedésem. Ha a múltkori ízletes lárva vagy még korábbi omlós sült madár lenne előttem, éppilyen étvágytalanul állnék hozzá, csak a neveltetés akadályoz benne, hogy ne turkáljak az ételben az evőeszközzel, hanem gépiesen megegyem a feladatot és utána feleljek a pimasz szavaira. - Momentán a nemre hajlanék. - Utalok arra, hogy rám kényszeríti az ételt, még ha racionálisan szemlélve igazat kell adnom neki, muszáj valamennyit ennem, és muszáj lesz majd valamennyit pihennem, hogy kellően eszemnél legyek holnap az ülésen. Túl nagy a tét. - Ön nem eszik?
*Persze tisztában vagyok azzal, hogy Jenkins mit miért mond, legalábbis ami a két kancellárt illeti, ám én arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg és valóban nem hiába fogom tépni a számat. Félreértés ne essék, szívesen csevegek akár órák hosszat is anélkül, hogy – látszólag – levegőt vennék, de ha ez nem segít Sammy-n és még több napot kell McG-vel töltenie, vagy az őt ért erőszak és lelki terror tényleg a munkája rovására megy mielőtt leállítanák a szociopata kancellárt, és emiatt felmentenék a szolgálat alól….akkor dőlne össze végképp a világa. Az törné meg a leginkább. Ha pedig Sammy nincs jól, akkor én sem. Dől a dominó. Az egész szöveget egyetlen mosollyal és mondattal fogadom örökbe.* -Hízelgő, hogy ön szerint bármelyik kancellár hasába lyukat tudok beszélni. Mondjuk ebben teljesen biztos vagyok. *Hacsak nem fogatnak le az őreikkel és fogják be a számat. Bár…úgy is tudok beszélni. Azon muszáj vagyok felnevetni, ahogy Jenkins az öregedő kancellárt jellemzi. * -Határozottan nem tesz jót. *A kor előre haladtával egyre több feleséget fogyaszt. Egyre kisebb időintervallumokkal. Mindig is bírtam Jenkins humorát, az pedig, hogy ez előkerült, úgy érzem jó irányba haladok ahhoz, hogy kirángassam abból a sötét karikás szemű depresszióból, amibe belesüllyedt. Oké, lehet, hogy a depresszió túl erős, de lesz ez még így sem, szóval helyre kell rázódnia. Magamban persze felteszem a kérdést, hogy nekem ez miért olyan fontos? Franc tudja, ha megtalálom a választ, majd biztosan jól meglepődöm. * -Szívesen beültetem ezt a bogarat a fülébe. *Vigyorgok százkarátosan, szavaim kuncogásba fordulnak bele. Megnézném McG-t vöröslő fejjel, nyáladzva és hajat tépve, természetesen a saját haját tépve, biztonságosan elzárva mindenkitől. Mondjuk az átlátszó üvegkalitka tökéletes lenne. Magyarázatot nem adok, ezzel részemről le is zárom a JL-es témát, jobb ha nem bonyolódunk bele. Én erről hallgatok, Jenkins meg az ál JL-ről. Bámulatos a pillantása amivel némán közli a nevet, megerősítve a bizonyosságomban. Azért a kancelláriától elég merész húzás…hogy pont a balfék McG kezébe adták ezt a gyeplőt. * -Oké, értettem. Átadom az üzenetet. De mentségükre legyen mondva, még nekem is elég nehéz a kancellárok közelébe férkőznöm, hát még nekik. Így aztán nehéz kiismerniük őket. *Erre az eshetőségre nem gondoltam, de ha felötlött volna bennem, tutira biztonságban tudtam volna a csajt akit Jenkins mellé rendelnek. Sok mindent lehet a számlájára írni, de azt nem, hogy ártatlan nőket gyilkolászna. Hosszú monológomat, ami ezután következik – legnagyobb megdöbbenésemre – nem szakítja félbe. Mondjuk úgy sem hagytam volna, de ebből is látszik, hogy Jenkins fejlődik….és mellette én sem maradhatok le. Ezért a kis odaszúró mondata sem hoz zavarba annak ellenére, hogy egyáltalán nem arra számítottam, hogy 1. Tényleg elárulom magam. 2. Le is csap rá. 3. Mindezt felettébb könnyedén teszi. * -Nem tudom miket tárol a gépén, legnagyobb sajnálatomra. De hát mi másra gondolhattam volna, mikor McGrover kancellár igyekezett rögtön az Imperiummal való megérkezésünk után az irodájába citálni minket Bruce-szal és megfenyegetni minket mindenféle agyament ötletekkel. Még szexuális tanácsadásban is részesített minket a gyermeknemzéshez kellő pozíciókról. És akkor pont az rendel oda minket a Város gyógyászati és kísérleti komplexumába, aki maga is híres a sötét kísérleteiről. *Visszaülök a székemre, bár így távolabb kerülök a magam dobozától, de nem fogom veszni hagyni. Jenkins meg nem ma fog elcsípni. Szemrebbenés nélkül darálom le a magyarázatot, se nem túl gyorsan, se nem túl elgondolkodva a válaszon. A vád amivel engem illet, igaz de nem kellőképpen megalapozott.* -Bájos, hogy engem vádol azzal, hogy közöm van a JL-hez. Arra hírre nem gondol, ami akkor került nyilvánosságra, amikor éppen úton voltam az Imepriummal? *Hát majd akkor lesz JL üzenet akkor, amikor a Perdán erre-arra járok. Nem probléma. Előrehajolok és magamhoz húzom a dobozomat. A kérdésére nem válaszolok, legalábbis szavakkal nem, csak jelentőségteljesen nyitom fel a gyárilag lezárt doboz tetejét. Újabb meglepetésként ér, hogy simán belekanalaz a valamibe, aminek kiléte még számomra is rejtély, pedig ettem már belőle párszor. Hja, néha ilyen mazochista vagyok. * -Hát nem. Jó étvágyat kancellár úr! *Mosolygok rá mielőtt a saját falatomat a számba helyezném, nem túl nagy lelkesedéssel. * -Ne legyen már ennyire lelkes a személyemet illetően. Tudom, hogy hiányoztam. Én aranyozom be a napjait, mikor sötét fellegek gyűlnek a feje felett. Dehogynem eszem, csak megvártam magának mennyire ízlik…de ebből a faarcból nem kerültem előrébb. *A saját falatomat kelletlenül rágom, úgy tűnik megint a saját csapdámba sétáltam bele, de azt hiszem ha minden Jenkins féle csapda csak ekkora lenne, már jól jönnék ki minden helyzetből. Megvárom míg újabb falatot tesz a szájába, majd csak úgy mellékesen felteszem neki a kérdést.* -Mint kancellár, van tudomása titkos, implantátum kísérletekről? Spéci implantátumokra gondoltam. Amit eltitkolnak, nincs nyoma sehol hivatalosan. Maga a titkos kísérletek királya, tutira nem csalinkázik el a figyelme egy ilyen mellett. Hmm? *Emelem meg kérdőn a szemöldökömet és ha szerencsés vagyok, meglepetésében kiköpi a falatot.*
- Azért nem bármelyik. - Jegyzem meg finoman ráhunyorítva, éppen csak a derű hiányzik a tekintetemből és hangomból hozzá, ettől függetlenül értse arra a kancellára, amelyikre akarja. Vagy többre. Azt további válasz nélkül hagyom, hogy William fülébe ültetné a bogarat, miszerint én irányítom a JL-t. Sajnos úgy sincs olyan szerencsénk, hogy ez kicsinálja őt. - Amatőrök. - Csak ennyit sóhajtok, mikor a JL-t azzal védi, hogy nem jut a kancellárok közelébe. Így akar háborút nyerni? Inkább nem is mondok erre többet, nem is kell, hiszen úgy is belekezd hosszú monológjába a tizedes, amit nem szakítok félbe. Azt hiszem, fáradt is vagyok most olyan játszmákhoz, melyben bebizonyítom neki, még mindig kancellár vagyok és kettőnk közül neki kell engem végighallgatnia, nem pedig fordítva, vagy hogy nem vagyok köteles végighallgatni ennyi üres beszédet, hiába adja elő igen érzékletesen perdai és eloraki hányattatásait. - Hát hogyne. - Csak ennyivel kommentálom immáron közbeszólva, mikor azt mondja, hogy nem tudja, mi van a gépemen. Mindketten tudjuk, hogy de, csak az nem világos még itt, engem ez miért nem zavart, már azon kívül, hogy utána azért eszemben volt új gépet szerezni. - Ó, hát ezért volt velem olyan morcos? - Kérdezem évődőn és gúnyosan, mikor elmeséli, mivel zargatta őket William. Örüljön, hogy annyiban maradt a dolog és hogy a flottánál még sok évük van rá, hogy gyermekük legyen. Még ha az a pár év iszonyú gyorsan el is tud rohanni, mert mindenki azt feltételezi, hogy ha kell a baba, hamar összejön... Azt meg teljesen figyelmen kívül hagyom, hogy nekem miféle sötét kísérleteim vannak. Denisov pletykás attitűdje és Saskia titkolt betegsége és gyógyítása pont elegendő alapot szolgáltatnak ehhez a hírnévhez. Egyébként még tetszik is. Úgy sejtem, hogy valamit akar számos szenvedése felsorolásával, mást azon kívül, hogy egyek a borzalmas ízű ételből - bár lehet az szerencse, ha van íze, még ha borzalmas is -, de miért is menjek elébe? Ha kárpótlást akar, majd kiböki, én addig magam elé húzom az egyik doboz ételt és könnyedén közlöm vele, hogy elárulta magát a JL kapcsán. A reakcióit persze figyelem, nem is én lennék, ha nem így tennék, de egyébként valahol elismerésem neki, hogy szeme sem rebbent. Talán mert tudja, hogy nincs bizonyítékom, és bár kancellárként a vád is önmagában elég lehetne, ha nagyon korrupt módon akarnánk ezt intézni - és nem is volna olyan idegen a kancellároktól -, ám minthogy olykor-olykor segítem a JL-t például információszivárogtatással, mindketten tudjuk, hogy nem miattam lesz baja a JL miatt Moor tizedesnek. - Valóban. - Jegyzem meg, apró fejbiccentéssel oldalra, mint aki most gondolkozik el azon, hogy akkor volt hír a JL-től, mikor az Imperium úton volt. Erre felfigyeltem magam is, de az üzenet értékét úgy is tudja kezelni a tizedes, több szót nem érdemes erre pazarolni. Ahogy azt se mondom el, miként zavartam be a JL jeleibe, hogy a szálak ne csak minden dominiumi és imperiumi kabinhoz vezessenek, hanem a Városi lakásokhoz is. Legyen csak nagyobb az a szénakazal a tűhöz. Az étel extra tartalmát illetően nem világosítom fel, milyen lehetőségek lennének gyárilag lezárt doboz esetén is mérgezésre, elég ha kettőnk közül én vagyok ennyire kreatív. Tudomásul veszem, hogy remélhetőleg kétszer nem játssza meg ugyanazt a szívatást, mert mi másnak is lehetne nevezni? Belekanalazok az akárminek is készült ételbe, meg se nézve, hogy a fedelén a neve szerint mit is eszek. Így legalább semmilyen ízt nem hiányolok, noha örömet se okoz. - Köszönöm. Önnek is, tizedes. - Nem mosolygok. Arra jelentőségteljesen felpillantok rá az ételből, amit csak ímmel-ámmal eszek, hogy ő aranyozza be a napjaimat. Ennyire ne ragadtassa el magát, az én aranyló Napom a feleségem, de mivel magához képest kedves és empatikus eddig a tizedes, nem leszek olyan goromba, hogy ezt közöljem vele, inkább ráhagyom. - Nincs íze. Ehető. - Válaszolok inkább erre, érdeklődve nézve őt, hogy ezzel előrébb került-e? - De még mindig nem értem, hogy a menzareformját miért nálam kezdi? Próbáljon meg Evans-szel etetni egy ilyet... vagy a húgával. Ahogy az se világos, hogy magának miért hozatott? - Vonom fel kicsit a szemöldökeim, halovány derű megcsillan a tekintetemben, hiszen látom, hogy mennyire ízlik neki az étel, az arcára van írva és ez a kifejezés úgy is beszédes, hogy meg se kell hozzá szólalnia. Újabb falatot kényszerítek magamra, pedig nekem étvágyam nincs, az íz vagy annak hiánya nem is szempont. Közben ér a kérdése, amire megint felpillantok, majd vissza le az ételre, s hiába van hozzá kicsit lehajtva a fejem, akkor is látni gúnyos félmosolyomat, mint aki derül valamin. Hát ilyesmi érzés volt a többi kancellárnak értesülni Saskiáról, hogy kimaradtak valami buliból, ami elvileg az orruk előtt van! Ismerni vélem annyira a tizedest, hogy nem kérdezne rá csak úgy légből kapott ötletként van-e ilyen titkos kísérlet, hátha ráhibázik, mert egyébként nincs meg a következő JL-cikk témája. Talán látta is, másnem felvételen, az implantátumot, hogy tudja, nem egy szimpla közönséges, átlag polgár számára megfizethető darabról van szó, tehát valamelyik kancellárnak benne kell lennie a kezének, különben nettó öngyilkoshajlam vagy hihetetlen elkeseredettség szükségeltetik, hogy valaki kitegye magát egy ilyen beavatkozásnak, ami nem hivatalos, hanem házibarkács. - A zugkísérletek komolytalanok, így a "spéci" implantátum, bármi is legyen ez az Ön szótárában, nos, minden út Morgensternhez vezet. Inkább az a kérdés, ő tud-e róla, hogy a részlegén nem hivatalos beavatkozásokat is végeznek? - Szólalok meg, mihelyst lenyeltem a falatot. Rágni sokat nem kellett az étel állaga miatt, a fentieket meg elég hamar át lehetett gondolni, nem véletlenül kérdezősködik a tizedes sem egy kancellárnál. - Meglehet hivatalosan nincs nyoma, de pont a nyom hiánya lehet egy nyom. - Nem baj, ha nem érti, én értem. Saskiát is így rejtettem el, hogy a többletenergiát máshova vezettem és eltüntettem még néhány nyomot. Szerencsére senkinek nem jutott eszébe ezeknek a hiányoknak utánanézni és összerakni a kirakóst. - Miért kérdezi? Kinek mije tűnt el? - Kérdem és nekiveselkedek egy harmadik falatnak is, ezúttal a barna, kocka... akármit véve célba. Úgy se fogok egyenes választ kapni, kár feszült várakozás miatt megfosztanom magamat a lehetőségtől, hogy hamarabb túllegyek ezen az ételen.
*Nem vagyok annyira eltelve magamtól, mint amennyire bemutatom Jenkinsnek, de remek szórakozás olyan dolgokkal tömni a fejét, melyek megdolgoztatják az elméjét. Addig sem agyal máson, rajtam, a dolgaimon, melyekhez semmi köze. Legalábbis ami a tudásukat illeti. Olyan vigyorral válaszolok a megjegyzésére, mellyel a kételyt szeretném benne fellobbantani. „Tényleg biztos ebben?” S ha már kételyeknél tartunk, csupán egy lemondó sóhajjal konstatálom, hogy amatőröknek nevezi a JL tagjait. Mintha egyet értenék vele annak ellenére, hogy az imént még védtem őket. Jobb ha azt hiszi, hogy a JL amatőrök gyülekezete, bár…akkor nem törtek volna be ide-oda, nem tudták volna szétdobálni a híreiket…nem veszem magamra, mert sokkal többre jutottam mint egy amatőr, aki talán fel sem vette volna a kancellária által ledobott kesztyűt. A továbbiakban visszaköszön egy régi jó szokásunk; kerülgetjük egymást a színfalak mögött, úgy teszünk mintha semmit sem tudnánk, közben de, oda-vissza. Csak egy „na ugye” pillantással méltatom a hitetlenkedő hangszínnel átitatott szavait, de a kérdésre már van válaszom.* -Többek között. Érdekes, hogy a baromi nagy elánnal lejátszott, precízen megszervezett, érdekfeszítő tanácsadás ellenére, azóta sem zargatnak. *Nem hiszem, hogy McG meggondolta magát, részemről jogos a szemöldökemelgetés Jenkins felé, persze egyáltalán nem arról van szó, hogy személyesen járt közbe az érdekemben, de, hogy minimum az egyik kisujja benne van a lében, az tuti. Joggal merülhet fel bennem a kérdés, hogy vajon miért? Ja, és mikor, milyen számlát kapok majd. A kerülgetés tovább folytatódik, ahogy a vacsorán is, csak itt és most másféle mederben, és én is többet nyújthatok a valódi önmagamból. Másrészt, ha Jenkins gyanakszik is, vagy akár tudja de nincs bizonyítéka ellenem, ő is ugyanúgy benne van a mélyében azzal, hogy infókat oszt meg a JL-el, hovatovább a segítségét kérte. Mit ne mondjak, imádom ezt a „tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod, de nem teszünk semmit” helyzetet. Megmosolyogtató, mert az egész borulna, ha mindketten színt vallanánk a másiknak. Végre rátérhetünk találkozónk másik okára, ami lassan már hagyománnyá válik; etetjük egymást. Nem csak verbálisan. * -Köszönöm, volt míg bele nem szólt. *szélesen vigyorgok rá, nem csak azért, mert a napjának bearanyozására felkapta a fejét, hanem mert roppant szórakoztató egy kancellárral ilyen kötetlen hangulatban dumcsizni. Persze ehhez kell egy olyan kancellár, aki partner ebben. Jelenleg jenkinsen kívül egyikről sem feltételeznék ennyit.* -Vicceltem. Bocsánat! Tényleg köszönöm, bár ettem már jobbat is. *A lényeg azonban nem a kaján van, hanem a társaságon.* -Ha lenne íze, nem lenne ehető? De tééényleg! Igaza van. A szószos lárvának is volt íze és ott maradt a nagyja, és a hal…parlagon maradt. Micsoda összefüggés. Ezek után csak dobozos kaját fogunk enni. *Előrevetítem a további együtt étkezéseinket is, noha ezek száma valószínűleg csökkenni fog és a kettő közötti idő ezzel arányosan növekedni. Megértem, hogy a legtöbb időt a feleségével szeretné tölteni. * -Hozattam? Nem hozattam, hanem magam hoztam. *Meglepődve, már-már sértetten nézek rá majd előrenyújtom a kezeimet.* -Ezzel a két kezemmel…nem mintha lenne másik kettő…választottam ki és hoztam el a büféből. Egyébként egyedül enni nem jó, másrészt gondoltam motiválom azzal is, hogy én is eszek. Ha összehoz Evans-szel, szívesen megetetem őt is. *Nevetés karcolja a mondat végére a torkomat. Már a közös evést is nehéz elképzelni, de a szándékosan kétértelmű kijelentésem, önmagában véve is merőben mókás. Jenkinsnek azonban ha jól sejtem, először nem a szövegem csalt derűt a szemeibe hanem a fintorgásom. Ha ezen múlik…előbb azonban kiváló de a várt sikert elhagyó időzítéssel dobom be az implantátumos témát. Jenkins bár lehajtja a fejét, a mozdulat ismerős ám a fejét a kezébe temető nevetés elmarad, én mégis elégedett vagyok. Váratlanul érte. Oldalra hajtom a fejem, úgy nézek fel rá várakozó, ironikus mosollyal.* -És? Tud róla? Úgy értem, hogy tud róla, hogy tud róla? Vagy egyikük sem tud semmit? *Jenkins, a jelekből ítélve ezen a téren le van maradva. Ó, hogy imádom ezt? Viszont ezen túl már szükségem lesz rá és a ravasz, csavaros eszére.* -És ön képes arra, hogy megtalálja a nyom…hűlt helyét? *Csak kérdezek és kérdezek. Nem fogom elmondani a teljes igazságot, egyelőre még nem. Nem tartunk a kilátástalan helyezet közelében, így ha nem is ködösítek a tudásomat illetően, nem beszélek a bátyámról. * -Hát épp ez az. Valakinek lett valamije a helyett ami eltűnt. És ez még nem minden, de a személyiségi jogokra hivatkozva, többet nem árulhatok el. De, még annyit, hogy megtörtént. Spéci implant, nem hivatalosan, az ön becses és szép ívű orra előtt, nem kevés érdekből. *Szemtelen mosolyt villantok, mert tudom, hogy ezzel felcsigáztam az érdeklődését. Jenkins szeret mások seggébe rúgni ha abból bármilyen előnye származhat. Most pedig, mivel azok akik ezt tették nem tudnak arról, hogy ő tud róla, lépéselőnybe kerülhet. Eszembe jut Denisov és az ő jelmondata. Úgy szeretném én is kimondani, de nem csicsergek előre Alec bőrére. Míg jenkins nem csak a barna kocka falatot emészti hanem a szavaimat is, addig én is veszek egy barna falatot a magam dobozásból és azon rágódva figyelem az arcát.*
Míg széles mosolyára csak egy "igen, biztos" üzenetű apró hunyorgással felelek, addig a William-féle tanácsadásra még ennyivel sem reagálok. Mikre rá nem ér az az ember, persze, akinek csak ilyen alibi-hivatala van, attól mit is várhatnék? Hogy közbenjártam volna a tizedesért az kicsit erős megfogalmazás, még ha a megfelelő személyeknél elejtett apró félmondataim ezt a célt is szolgálták, ám hangot ennek nem kívánok adni. Nem változtatna ez a kettőnk kapcsolatán, így kár is a szót pazarolni rá. - Akkor így járt. - Tudom le mosoly nélkül, mégis egy fél fokkal oldottabban, amikor közli, hogy közbeszólásomnak hála már nincs étvágya. Magamban értékelem a próbálkozását és részben ez az értékelés az, ami rávesz, hogy erőt vegyek gyomromon, és lenyomjak legalább pár falatot ebből, bármi is legyen, amit eszünk. A másik ok, hogy kelleni fog a holnapi üléshez az erő, és emiatt ma többet kellene aludnom is, pedig az alvás gondolatától is menekülnék. - Ha rossz íze lenne, akkor nem lenne ehető. Ízetlenül kibírható és ehető. Egyébként ugye nem gondolta komolyan, hogy nem volt szerencsém még ennél rosszabbhoz? - Teszem fel a kérdést elegánsan elengedve a fülem mellett a további közös étkezésekre tett megjegyzést vagy ígéretet, mintha így elkerülhető lenne. Pedig ismerem már annyira a tizedest, hogy tudjam, előhozakodik vele újra vagy ha kell, megjelenik az étellel, de inkább itt tegye, mint a lakosztályban. Pedig megvan ennek is az esélye, lehet kíváncsi Saskiára, belőle mit tudna kiszedni rólam, így végső soron kénytelen leszek belemenni majd a közös ebédekbe vagy uzsonnákba, hogy ne kellemetlenkedjen ott... és meg mert annyira nincs is ellenemre a társasága, csak időre lenne szükségem. Ám az idő nekem sem hagy nyugtot, nem hagy pihenni sem, emiatt is fogalmazhatok rosszul az étel hozás-hozatás kérdésében, amire csak aprót legyintek, bármennyire is nem elegáns. - Egy úrinő nem etet. - Csak ennyit jegyzek meg Evans-szel való találkozója margójára, ennyivel súgva csak, hogy oda mi kellene. Azt hiszem Peter-en heveny allergia jönne ki, ha úgy kellene étkeznie a tizedessel, mint most nekem, hiába hangoztatja magáról a nép felé való nyitottságát. Tény, hogy nyitottabb eleinél, de mérföldekre van attól a közvetlenségtől, ami például a húgát jellemzi, és ez inkább személyiségjegyeikből fakad, nem a rangjukból vagy annak hiányából. Nagyon persze nincs jogom elítélni Evans-t, hiszen minden kancellár, aki örökölte a rangját, abban fellelhető ennek az arroganciának és felsőbbrendűségérzésnek a nyoma, aztán hogy ki mennyire rejti el, az már változó. Én viszont a mosolyomat alig rejtem el, amit a tizedes kérdése hívott elő és saját magamnak szól öniróniával. - Logika szerint is kell tudnia róla. - A korábbi mosolynál jobban nem fogom fennhangon beismerni, hogy nem tudok a dologról, vagy arról, hogy Rafael miről tud ez ügyben és miről nem. - Az a részleg jobban szem előtt van, mint a hibernáló, és nem kevésbé feltűnő az ottani tevékenység is. Ha valaki a tudta nélkül saját szakállára dolgozik ott... veszélyesen ügyesnek kell lenni hozzá. - Aprót csóválok utána picit a fejemen elgondolkodva. Nem, Rafael szeme előtt biztos nem menne. Nálam nem kutakodott jobban a rám való tekintettel, de az a saját osztálya, és a fegyverfejlesztései részlegen tett látogatásom és oka sem maradt előtte rejtve. Szerintem ott egy darab csavar nem esik le úgy az asztalról, hogy ő ne tudna róla, ha meg mégis, az egy komoly ellenfelet jelez. Talán túl komolyat is... - Az első nyomokat Ön is meg tudná, gondolom. Vagy ismer valakit, aki meg tudná, ugyebár. Ha tudja, mikor volt a kísérlet, akkor a kameraképeket kell megnézni. Kikapcsolni feltűnő, így talán az üres termet vetítették ki állandóra, így azt kell megnézni, mennyire voltak alaposak, például merevítettek-e azok a képek is, amelyek az implantációs részleghez vezetnek. - Egyértelmű szerintem, mire gondolhatok: ha valaki a folyosókon bemegy oda, de bent mégsem látni, hogy belépett volna, lehet gyanakodni és már sejteni is, ki lehet benne. Ha ezek a nyomok is el vannak tüntetve, akkor bonyolultabb lesz a dolog. A személyiségi jogoknál azért felvonom a szemöldökeimet, mint aki először találkozik egy kifejezéssel. Szó se róla, az ülésteremben sem sűrűn hangzik el. - Oké, akkor mondjon el mindent, amit elmondhat. A többit majd úgy is ki fogom találni. - Halovány gúnyos félmosoly, a régiekre hajazó a szám sarkában, amivel ránézek a barna falatnyi étel fölött. Egyébként valahol gyönyörű a beszélgetésünk megint. Úgy csinálunk, mint az igazi régi barátok, akiknek fél szavak is elegendőek, hogy értsék egymást, miközben pont a bizalom teljes hiánya az oka, ami miatt nem mondunk ki sok mindent egymás előtt, csak megtartjuk a másikat sejtésekben. Ettől lehet olyan fűszeres a viszonyunk, ahogy megfogalmazta egyszer a tizedes. - Megkérdezném, hogy ki ez a valaki, akinek valamije lett az eltűnt akármije helyett, de úgy sem felelne. Így inkább ezt kérdezem: a hadnagyhoz viszonyítva mennyire fontos Önnek ez az illegálisnak gondolt, titkos implantátum-ügy? - Most minden mosolytól mentesen, az újabb falaton rágódva nézek fel rá, érdeklődve várva a választ, legyen az kimondva vagy csak egy árulkodó kis szemvillanás, apró megfeszülés, egy tekintetben elsuhanó árny.
*Jenkins-en alapvetően is nehéz kiigazodni, de most még annál is jobban nem. Vagyis, inkább fura, bár betudható a gyászának, meg az új helyzetnek, hogy a felesége visszatért, én azért azt hinném madarat lehetne vele fogatni, vagy minimum oldottabb lenne. Ennek jelét csak akkor mutatja mikor szemtelenül köszönöm meg a jó étvágy kívánását. Picit megnyugszom, hogy még sem reménytelen eset ebből a szempontból, de sokat kell még dolgoznom a megszokott mosolyért és frivol humoráért. Hát mindent bele Raven! A kajában sem értünk egyet, ez már ismerős, de azon meglepődöm, hogy ennél a szarnál van rosszabb is. Tócsányira kerekítem a szemeimet és mellé még a számat is eltátom egy röpke pillanatra. A hangom is a döbbenetemhez idomul a maga mélyebb karcával.* -Nem mondja komolyan, hogy ennél van rosszabb? Mivel etették? Tudnom kell! Nem akarok e mérhetetlenül fontos tudás nélkül meghalni. *S már azon agyalok hol lehet beszerezni a szarnál is szarabb kaját, csakhogy valakit megtréfálhassak. Ezek szerint Jenkinsnél sokkal kreatívabbnak kell lennem, hogy a perdai csemege lárvát überelni tudjam. Bár az finom volt. A mostani kaja enyhén szólva is kevésbé, de ennek is meg van az oka. Meg egyébként is megegyeztünk, csak nem hitte, hogy nem merem? Hitetlen! Ééééés hihetetlen! Utóbbi gondolat annak szól, hogy a félreértett és általam kijavított ételhozásra csak legyint egyet. Jenkins! Legyint! Baszki, ez megér egy szemöldökvonást. De egyelőre csak ennyit. S ha már Jenkins etetésénél tartunk, felveszem a listára Evans kancellárt is, de jó tanácsot kapok amit egy szemforgatással és szájhúzással veszek tudomásul. Úrinő. Baszki, a fene is megette ezeket a kancellárokat. Borzasztóan macerás mind, még Jenkins is, noha ő már mutatott némi javuló tendenciát, de ez a Saskia ügy meg a gyász, picit visszavetette. Viszont abban nem, hogy elviselje a társaságomat és bár tagadja, de oda van értem függetlenül attól, hogy mindent ki akar deríteni rólam. Megjegyzem jól teszi, csak nem fogom hagyni. Alec implant dolga miatt azonban ezt a gondolatomat picit felül kell írnom, noha megmaradok a heveny homály formátumnál, muszáj vagyok apró konkrétumokat is megosztani vele. Már az is megéri, ha bogarat tudok ültetni a fülébe és elkezd nyomozni a saját szakállára, egyszer csak eljut valakihez és akkor én is ott leszek. A mosoly visszatér, tudtam, hogy csak meg kell piszkálni a kíváncsiságát, a kancellári büszkeségét és újra a régi önmaga kerül előtérbe. Jenkinst ez élteti, mások titkának felkutatása, abba beleszólás, keresztbetevés, a saját előnyökre való átváltás maradék nélkül. * -Hmmmm, hát akkor benne van a keze, sőt nem csak a keze hanem az egész karja is, vállig. *Mondom cirka három másodperces gondolkodás után, és Jenkins nem is tudja még, hogy ezzel a megfogalmazással már információt kapott. Pedig igyekeztem elég kifejező lenni. Azt, hogy miként is induljak el a nyomon, ami nincs, csupán a tisztességem kedvéért kérdezem meg. Nagy meló lesz az biztos, két és fél évvel visszamenni és megtalálni pont azokat a napokat amikor ez történt. Ha a Dominiumon történt. Mert abban sem lehetek biztos, hogy nem esetleg a Városban van valamilyen titkos szuperműtő. Elnéző mosollyal maradok egyelőre a kutatás vonalon, és próbálom magamról elterelni a gyanút, mert ezzel a tanáccsal a drága kancellár megint árkot ás előttem.* -S mégis hogyan jussak be a kamera felvételek archívumába? Mert ez nem mostanában volt, hanem több mint két éve. Szóval oda belépő kell, nem ám egy planetológus szintje. Deee, esetleg ha adna egy hozzáférési kódot, azzal megkönnyítené a dolgom. *Megemelem az egyik szemöldököm, és ez most nem színjáték, tényleg kíváncsi vagyok, hogy Jenkins hogyan reagál ekkora pofátlanságra. De azért árnyalom némi halvány, ártatlan mosollyal. A bátyámról érthető okok miatt nem akarok semmit sem elárulni, azon agyalok, hogy mégis mennyi lenne az elég Jenkinsnek anélkül, hogy konkrétumokkal szolgálnék, ebből a homlokráncolós merengésből rángat ki a hanyag lazasága. Felkapom a fejem az „oké”-ra. Naná, még soha nem hallottam ezt a szájából és gyanítom utoljára kölyökkorában mondta ki ezt a szót, akkor is egy szekrény mögé bújva mint aki tudja, hogy bűnt követ el, mert kancellár palánta nem beszélhet így, de mégis jólesik néha. Szélesen elmosolyodom, nagyon szélesen és a fejemet ingatom, bal kezem mutatóujja pedig rámutat majd játékosan megfenyegetem vele. Ezt baszki, hogy nem vettem fel…* -Hát maga hihetetlen, de komolyan. Oké, szóval ezzel a választással is úgy érzem csőbe akar húzni. Ha azt mondom olyan fontos, mint Sam, akkor már nyert, ha nem válaszolok, pont a hiányt érzi győzelemnek, ha viszont azt mondom nem annyira fontos, lehet nem is foglalkozik az egésszel. Tudja, úgy imádom amikor ilyen. *Kezem a fejemhez emelem és ujjam megforgatom a halántékom mellett.* -Megmozgatja az agyamat. Nos, mondjuk azt, hogy számomra minden ügy fontos, ha ennyire titkos, mert az. Nagyon titkos, és maga szereti a tikokat. Volt egyszer egy katona, akinek leszakadt a fél karja, de kapott érte másikat. Titokban. Azóta nincs a térképen. Azt ne is kérdezze honnan tudok róla, mert nem mondom el, viszont…*hatásszünet*…-láttam. És tutira spéci. Ha Morgesss…kancellár nem tud róla, akkor illegális. Vagy ha tudott róla, de nincs nyoma, akkor is. Következő kérdés! Van-e olyan titkos laboratórium a Városban, ahol ilyennel lehet foglalkozni? Magának tudnia kell, gondolom ismernie kell a szomszédait. *Egy falat barna izével fojtom le a kérdést és azon rágódom. És csak rágósom. Olyan mint a gumi. Nem véletlen, hogy Jenkins dobozára pillantok és elkezdek szemezni az ő kajájával, kaján vigyorral kísérve mutatok a villámmal a fehér kockájára.* -A szószosat nem eszi meg?
Még mindig le tud nyűgözni, hogy tudja ennyire elkerekíteni a szemeit, még szavak nélkül is tud beszélni a tizedes - döbbenet -, de valamiért ő még szavakkal is megtámogatja csodálkozását, szokás szerint nem röviden. Én csak némileg felvonom a szemöldökeimet, de egyébként hűvös nyugalommal válaszolok. - Kit fog a legrosszabb étel kegyével megjutalmazni? Mindenesetre nem is étel volt, hanem kávé, amennyiben annak nevezhető a meleg vízben feloldott koffeintabletta. A perdai járványok idején. - Teszem hozzá a végén a kiegészítő információt, ami megmagyarázza, mi visz rá bárki ember fiát arra, hogy ezt kávéként fogyassza, a meleg víz is csak a mintha-érzet kedvéért volt. Akkoriban a tudósok és az orvosok ki sem látszódtak a tengernyi munkából és ez alól magamat sem vontam ki. Akkor se tettem volna, ha az egyik betegség miatt nem lett volna érintett Saskia, de kétségtelen, hogy amiatt még jobban megmakacsoltam magam és az ellenszer megtalálása hajtott... és diktáltam másoknak is kegyetlen tempót. Szemöldökvonását nem tudom, mire véljem, nekem egyelőre nem esik le, hogy legyintettem egyet, pedig nem szokásom. Próbálok a szavainkra figyelni, de ezen a fáradtsági szinten nehéz már az ilyen apróságokra is ügyelnem. Tarthatatlan állapot, amit holnapra meg kell oldanom valahogy. Érdekes módon a kávénál is hatásosabban segítenek a tizedes szavai, már ami erre a különös implantátum-ügyre vonatkozik, hiszen elgondolkoztat és éberebbé is tesz, még ha hosszú távon ez fárasztó is lesz. De majd pihenek kicsit, ha távozott a tizedes és jobban lesz akkor esélyem is átgondolni az elhangzottakat - na meg visszahallgatni -, és akkor talán gyanús is lesz ez a vállig kar dolog, hogy nem csak arra utalhat, hogy Rafael keze mennyire van benne ebben az egészben. - Minden érdekes több, mint két éve történt ezek szerint... - Jegyzem meg ironikusan. A végén még kiderül, hogy azért sem figyelt eléggé néhány kancellártársam rám és Saskiára, mert saját titkos ügyletükkel voltak elfoglalva. Én meg ugyanezért nem vettem észre az övükét. Persze lehetnek hónapos eltérések is, egy év hosszú idő, s benne néhány órát megtalálni nem egyszerű feladat. Magam nem is fárasztom a kamerafelvételekkel, hiszen közelebbi dátumot nem kapok. Moor tizedes próbálkozása pofátlan, de lassan már meg sem kell ezen lepődnöm. Magamat okolhatom egyébként, hiszen én hagyom, és nem kényszerítem rá, hogy visszafogja személyiségét, mint legelső alkalommal és az utána következő jelentés-sorozatban, amire köteleztem. - Nos, próbálkozzon. Ha nem megy, majd akkor hozzon valami finomabbat, hogy esetleg segítsek bejutni az Archívumba. - Kis hunyorgás egy pillanatra, ami felér a régebbi gúnyos mosolyaim egyikével, csak magamban csodálkozva, hogy ezúttal én ajánlottam fel egy közös uzsonnát. Viszont dehogy adom meg a hozzáférési kódomat, hogyisne. Még akkor sem, ha biztos lehetnék benne, hogy nem adja tovább másnak. Ám hogy együtt menjünk oda, arról lehet esetleg szó, nagyon esetleg. Addig viszont kíváncsi vagyok, meg tudja-e oldani a tizedes maga is, vagy sem? Személyes jelenlétemhez is csak azért ragaszkodnék, hogy lássam, miként dolgozik, és mennyire feszélyezi jelenlétem, mennyire küldene el máshova, hogy olyan után kutathasson, amit nekem nem mondott el. Hiszen sok mindent nem mond el, magamnak kell rájönnöm és ezt tudtára is adom olyan szóhasználattal, ami csak felkapott feje és széles vigyora után esik le. Pillanat alatt visszajátszottam magamban mit mondhattam, hogy aztán hosszú idő óta először most mosolyodjak el szélesebben, csibészes rajtakapottsággal, mint mikor a vacsorán csúnyán nézett rám, hogy nem szóltam előre a hal szálkáiról. - Pedig csak egy ártatlan kérdés volt. - Jegyzem meg, mikor kifejezi, mennyire imád bizonyos esetekben, és mindketten tudjuk, hogy a kérdésem csak annyira volt ártatlan, amennyire én magam. Vagy a tizedes. Szóval semennyire. - Mitől olyan biztos benne, hogy ezt a halott katonát látta élve? Aki tehát a Városban van, vagy a Kutatóállomások valamelyikén vagy... a vadonban. - Foglalom össze a lehetőségeket, mikor azt mondja, a tulajdon szemével látta az illetőt. A vadon szó igencsak kegyes megfogalmazás, hiszen az ellenálló szót is használhattam volna, mintegy újabb vádként, hogy velük jár össze a tizedes. A Dominiumot, mint helyszínt kapásból ki tudom zárni. - Az orvosi épületekben biztosan nincs. - Ennyit biztonsággal és nyugodtan mondhatok neki, nem is hazugság. Hogy a katonai részlegen mi van... Kancellároknak mindenhova van bejárásuk, más kérdés, hogy ha nagyon sétafikálok ott azokban az épületekben különösebb cél nélkül vagy olyan terembe próbálván bejutni, akkor fénysebességgel kapna róla értesítést Terson kancellár. És ahogy az én területemen vannak fehér foltok mások számára, úgy miért is ne lehetne ez másoknál is a maguk kis játszóterén? - De rosszul közelíti meg a kérdést. A helyszín másodlagos. Implantátum-sebészekből nincs minden folyosósarkon és ilyen tudást nem is titkol el senki. Nem is lehetne. Ezen sebészek adott napi - plusz-mínusz egy-két napi - mozgását kell megnézni, például leutaztak-e a Városba? Ha nem, akkor a Dominiumon kell keresnie, ami érdekli. - Hivatalosan van rá műtő, de az viszonylag friss, nincs másfél éves, így tehát az nem lehetett a titkos műtő is egyben és emiatt a sebészeknek nem volt okuk lemenni a Városba. Már persze állítólagos vagy valós magán-okokon kívül. Látom, hogy eközben legalább annyit nézi az ételemet, mint engem, s csakhamar ki is derül az oka. - No lám, mégsem olyan rossz az íze, hogy mehet a repeta is? - Teszem fel az évődő kérdést. - Nincs étvágyam szószosra, tegye át magához! - Tolom közelebb a dobozt felé, hogy átpakolhassa, de igazából a barna nem tudom miből se kívánok többet enni, inkább felállok és most én leszek az, aki a kávégéphez lép. - És mit kért Öntől ez a halott katona? - Persze mondhatja, hogy csak a titok érdekli, hogyan lehetséges ilyen a rendszerben és még mi derülhet ki, de ezt a válaszopciót nyilvánvalóan nem ajánlom fel neki előre. De a válaszából mást is ki akarok deríteni.
*Egyszerűen imádom amikor szavak nélkül beszélgetünk, Jenkins arca éppoly beszédes, mint az enyém. Bírom a pasit. A kérdésre csak sejtelmes mosollyal válaszolok, egyébként még én sem tudom, ki lesz a következő vacsorapartnerem, de Terson esélyes rá, őt szándékozom előbb elkapni. S valószínűleg így is lesz, az én választásom lesz a döntő, hiszen nem hinném, hogy a kancellárok egymást taszigálva folytatnának ökölharcot a társaságomért. A tablettás kávé viszont nem ismeretlen számomra, az viszont Jenkins kancellári mivoltát erősíti, hogy neki az volt élete legrosszabbja. Lemondóan legyintek.* -Ja, magának az? Mit gondol miért aléltam el ettől a kávétól? *Mutatok a poharam felé egyetlen villanásnyira, majd visszadobom a tekintetem Jenkinsre. * -Roppantul sajnálom, hogy ilyen borzalmakkal kellett itatnia magát, komolyan ez valami…felháborító, döbbenet! *Ja! Nem az. Nem hagyom ki hangomból az iróniát és nem is vesztegetek több időt a kancellár lélekromboló történetére. Röpke uzsink ideje alatt, akkor látom először az éberséget a szemeiben, amikor rátérek a titkos implant ügyre. Jól sejtettem, hogy érdekelni fogja, még akkor is ha semmilyen alapja nincs, mert minél több infó kerül napvilágra, annál jobban csillognak a szemei és ez már nem a fáradtság jele, hanem a növekvő érdeklődésé. Pláne ha ezzel megfingathatja egy kancellár társát…nem szó szerint. Fejemet ingatom miközben válaszolok, picit játékosan, picit mindent tudóan.* -Hát azért történtek érdekesebbnél érdekesebb dolgok az elmúlt két évben is, sőt! Az elmúlt egy évben is, de ez most engem jobban érdekel. *Ha úgy érzi, a kettőnk találkozására és szövetségére utalok, akkor jól érzi…többek között. Az is érdekes ahogyan a feleségét eltitkolta, meggyógyíttatta, és a gépén lévő mappák is azok, még ha nem is mind valós. Pofátlan próbálkozásommal ahogy vártam, nem érek célt, de nem is baj. Amúgy is csak a tisztesség kedvéért kértem, hogy legyen alibim, de terveim között szerepel, hogy később majd ismét megpróbálom rávenni, de megelőz. A soron következő megemelt szemöldök az enyém. Mi ketten, együtt az archívumban? Baszki! Ez akkora ajánlat, hogy nem szabad kihagyni. * -Oké, rendben, szavát ne feledje, mert behajtom! Mit hozzak? Bármit megszerzek, már holnap is mehetünk. Ígérem nem nézek oda, amikor bepötyögi a hozzáférési kódját. *Nem mellesleg már megszereztem, csak nem biztos, hogy szeretném erre a kutatásra használni, ahogy az orvosi aktákba sem azzal fogok belépni. Pedig rohadt egyszerű lenne az életem. Attól nem tartok, hogy bármilyen módon elárulom magam, eddig sem tettem…eltekintve attól, hogy rájött; én kalandoztam a mappái között. Az is lehet, hogy egyszer még az előnyömre válik. Addig is figyelmetlensége vagy fáradtsága okán lazult hanyag eleganciájának porba hullásában gyönyörködhetek. Nem is hagyom szó nélkül, amire irtó cuki rajtakapott mosoly a jutalmam. Csak legyintek…hátha eszébe jut a korábbi sajátja, amivel kvázi beharangozta a mostanit. * -Odalent nem szem előtt. *Adom meg az általam biztonságosnak ítélt koordinátákat. Hogy mitől vagyok biztos benne? Hát azt nem fogom elmondani.* -Biztos vagyok és kész. Bízzon bennem. *Hajtom oldalra a fejem, s bár mosolygok, ismerem már annyira, hogy tudjam, képes olvasni a testbeszédből és ez egyszer félreteszi a bizalmatlanságát és gyanakvását. Nem passzióból osztom meg vele a történet morzsáit. Arra nem is reagálok, hogy szerinte az orvosi épületekben nincs, mert egyértelmű, ő tudna róla, másrészt, két és fél év nagy idő, minek lenne ott ha más dolga van és felgyógyult? A felvetése elgondolkodtató, de annál több kérdést irányoz elő.* -Ha itt csinálták a Dominiumon, hogyan juttatták le észrevétlenül a halottnak elkönyvelt katonát? Tutira a városban történt…mármint a sikeres és titkos operáció. Mondjuk úgy, a katona nem a fogát hagyta ott hanem a karját. *S ez már több mint elég infó, ennél többet nem fog belőlem kihúzni, ha nagyon akar nekem hinni, akár egyedül is utána tudna nézni a dolgoknak. S meg is fogja tenni, csak ott kell lennem a sarkában. A kajára terelem a szót, némi szemtelenséggel ötvözve, s mikor megkapom az engedélyt, felállok a székemből és nemes egyszerűséggel az asztalra könyökölök. Hátulról szép kilátást nyújtva…az arra érdemeseknek. Nem veszem át a szószos izét, a saját villámmal lopok el belőle egy falatot és kezdek el rajta rágódni. Úgysem látja, mert újabb kávéért megy, addig garázdálkodhatok. * -Ha az ember lánya megszokja, egész ehető…egy évben egyszer. *Azért nem tolom túl a dicséretet, annál is inkább, mert nem szeretném, ha legközelebb arra vetemedne, hogy ő hozat a büféből ilyet vacsira, uzsira, ebédre…tényleg! Még az ebéd nem volt meg és a reggeli sem. Az asztalon támaszkodásból fordítom felé a fejem, ha visszaindul közben, akkor követem a mozgását, vagy csak figyelem hogyan csinálja a kávéját. * -Egyértelmű. Szeretné tudni ki húzta csőbe. Mert azt tették, csak másképp alakultak a dolgok. Történt egy kis…hoppáré, és valószínűleg a csőbe húzó is azt hiszi, hogy már meghalt. Még egyszer. Ez így érthető? *Kérdezem a végén elhúzott szájjal. Elég nehéz úgy fogalmazni, hogy közben ne áruljam el a bátyámat. Jenkinsnek nem szabad tudnia róla, még nem. Az csak akkor következhet be, ha egy nagyon nagy krach üt be. Előtte kell megtalálnom azt a kancellárt, aki kicsinálta a családom békéjét. *
- Ugye? Szerintem is. - Felelem könnyedén, még ha meggyőződésem is, hogy szerintem mást ért az említett meleg vizes tablettás kombináción a tizedes, mint én, de sebaj. Majd legközelebb olyan kávét kap, amihez elvileg hozzá van szokva. Ám a témát hagyom elillanni, mert úgy se fogunk közös nevezőre jutni nemcsak az ízlésbeli különbségek, hanem valóban a születéstől meglévő társadalmi szakadék miatt, ami köztünk húzódik. E szakadék fölé építünk ingatag hidakat, hol egy-egy étel vagy éppen kávé kedvéért, hol pedig egyéb érdekek végett. Nincs is egy éve, hogy elkezdtük jobban megismerni egymást és az első hidat felhúzni a csalóka illúzióval, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, pedig a híd alatt a szakadék az ott maradt. - Meg fogom ezt még bánni, de Önre bízom. Ám sajnálattal tájékoztatom, hogy holnap nem érek rá, sem egész hónapban. Sok sikert, tizedes! - Magas labda volt, mikor azt mondta, hogy bármit beszerez, de sajnos nem ismerek olyan perdai ínyencségeket és ritkaságokat, amit most odadobhattam volna ötletként. Egyébként se erre fordítsa az energiáit, hanem próbálja megmenteni a barátnőjét és nélkülem megszerezni a felvételt. Ha nagyon kíváncsi vagy nagyon fontos - esetleg mindkettő -, akkor úgy is kénytelen lesz, mert az elfoglaltságommal nem hazudtam. Holnap a kancellári ülés vár rám... és jó ég tudja, milyen következményekkel fog az járni Saskiára és rám nézve, de akár gondban leszünk, akár ünneplünk, biztosan nem a tizedessel óhajtom tölteni az időmet. Sértő is lenne a feleségemre nézve, pláne, ha kiderül, hogy étkezésről van szó, és egyébként sincs továbbra sem étvágyam. A mostani három-négy falat kivételével a többit a feleségem társaságában fogyasztanám el. - Vadon vagy kutatóállomás. - Fordítom le az odalent és nem szem előtt szavait, nem várva megerősítést. Utóbbit könnyebb ellenőrizni, van mindkét helyre járó emberem, előbbi meg... nos, tű a szénakazalban esete, próbálkozni is kár. - Hogy higgyek Önnek? - Kérdezek vissza költőien és már a kérdést is megelőzte hitetlenkedő, a feltételezésen is mulató féloldalas mosolyom apró fejcsóválással. Ám látom, amit látok, s ugyan felmerül a kérdés, hogy direkt akarja mindezeket a benyomásokat láttatni-e velem a tizedes vagy sem, egyelőre belemegyek a játékba. Majd kiderül idővel, hogy tényleg igaza van és hihetek neki, vagy pedig csak mondvacsinált okkal akar összeugrasztani más kancellárokkal, hogy egymást nézzük gyanakodva. Mármint a teljesen hétköznapinak számító alapvető gyanakvásunkon túl. - Az orvosok mozgását kell megnézni, lementek-e a Városba akkortájt vagy sem? Ha nem, akkor a Dominiumon kell keresnie, amit akar. Lejuttatni valakit észrevétlen nem olyan nehéz, ha az ember felül tudja írni a kamerákat, a hivatalos iratokat, felismerő rendszereket. Leginkább a rakomány között elrejtve és nem pedig ülést foglalva neki. - Felelem ezt már felállva az asztaltól, majd elindulok a kávégép felé, hogy az ebédemet ott hagyjam neki zsákmányul, ha már egy évben egyszer ennyire rákívánt. Míg elkészül a kávé, visszafordulok felé, s ha akarnám sem tudnám nem meglátni formás, karcsú alakját, ahogy enyhén pucsítva áthajol az asztalomon az én ételes dobozomért, de illetlen szemtelenségét is feledteti velem a megnyugtató érzés és felismerés, hogy egyáltalán nem mozgatott meg bennem a látványa semmit. Kis megnyugvás a lelkiismeretemnek. Noha lehet a tizedes félreérti, mert mikor felém fordítja a fejét látván kávéval való közeledésemet, még alakján érezheti tekintetemet, hogy aztán visszatérjenek kék szemeihez. Leteszem a kávém az asztalra, majd a dobozt elkezdem felé tolni, az asztal túloldalára némi szigorú pillantás kíséretében. Ha nem elég ügyes és gyors, a szósz a ruhájára fog kerülni. Csak miután visszatessékeltem a tizedest a "térfelére", akkor ülök le magam is. Válasza olyasmit is elárul nekem, amit nem mondott ki: kapcsolatba lépett a katonával. Nem valakitől hallotta a történetét, hanem beszélhettek. Persze ez is inkább csak megérzés, mert a katona vágyai éppúgy képezhették a sztori részét is. Lássuk hát... - Valamennyire érthető. Tán rosszul alszik ez a katona, mert nem tudja, ki ültette fel? Ha valóban és véglegesen halottnak hiszik és a rendszer titkon csak ártani akar vagy akart neki, akkor a legjobb helyen van, bárhol is nincs most szem előtt. Jobb, ha ott marad. - Dőlök hátra a székben és figyelem szavaim közben az erre adott reakciókat. Vajon mennyire fog tiltakozni ez ellen a tizedes?
*Bírom amikor Jenkins úgy tesz, mint aki valóban fel van háborodva az őt ért sérelmek miatt, ám a valóságban, úgy hiszem, nem is igazán érdekelte mit iszik. Csak döntötte magába a koffeint, hogy hasson és nem ízlelgetett. Arról az időszakról menthetetlenül lemaradtam, de sebaj, lesz ez még így se. Vagy másképp. Terveim megvalósításához a jövőre kell gondolnom, mégpedig még több találkozóval, melyeken már most tudom, nem kell sokat dolgoznom. Jenkins belepottyant a Moor csapdába, össze vagyunk mi kötve minden fronton, dacára a köztünk nyúló különbségeknek. A következőt már mindjárt másnapra tenném, de a kancellár máris igyekszik elkeseríteni – nem mellesleg tettekre ösztönözni – egy egész hónapot kihúz a naptáramból. * -Ó, hát ne már! Komolyan, egy egész hónapig képes nélkülem létezni? Pppffff! *Felháborító! S csak kicsit érthető. Arról persze nem tudok, micsoda megpróbáltatások várnak rá, hogy a kancellária rámászott, kiváltképp McG. Róla még el is képzelhető a részemről, hogy megpróbál valahogy keresztbe tenni Jenkinsnek és nincsenek gátlásai, melyek távol tartanák a feleségétől. Nekem más problémáim vannak, melyek ugyanolyan sürgősek, mint az ő teendői, csak az okukat nem mondhatom el, ahogy azt sem, hol található a karját vesztett katona.* -Szép próbálkozás. Hiááába! *Dobom a választ somolyogva, bár mondhatnám valamelyik kutatóállomást, hogy félrevezessem, egész hihetően be tudnám neki adni, de nincs értelme, mivel Jenkins már be van etetve, és el fog indulni ezen a nyomon. Ha félreinformálom, rossz helyen fog keresgélni, ennél egy kicsit azért jobb, ha nem tud biztosat, mert akkor mindenhol körülnéz. * -Tegyen próbát, nem kerül semmibe. *Tény, hogy nem kis szakadék van köztünk, és az azt áthidaló kapcsolat is ingatag lábakon áll, de meg lehet próbálni – akár nekem is – hogy bizalmi hálót dobjunk lezuhanás esetére. Ebben az esetben számomra nem kívánatos, hogy hazugságokkal traktáljam, és remélem azt azért levágja, hogy nem mondhatok el mindent, ezért nem vezetem ki a homályból. A végén úgy is rá fog jönni, hogy kiről van szó, de akkor már remélem Alec is biztonságban lesz. A katona ide-oda mozgatása nálam azért némi problémát vet fel, nem szoktam embereket csempészni a Dominium és a Perda között….még. Viszont remek ötletet kapok Jenkinstől, elyre felcsillannak a szemeim. * -Áááá! Szóval Denisovot is így csempészte le a titkos laborjába? *Ravaszul mosolyogva nézek utána amint a kávégép felé slattyog, de csupán néhány pillanatra vesztegetem az időt rá…és a fenekére, ami most sem látszik igazán. Hát, borzasztó ez a kancellári felöltő, komolyan. Az enyémet viszont jól látni, még oldalról is, nem mintha célom lenne a fenekem mutogatásával, de elcsípem a pillantását két falat ellopása között, mikor meghallom, hogy visszafelé lépeget. Nem szólok egy szót sem, csak sokat sejtetően elmosolyodom. A rajtakapottság kölcsönös, a lopásom lelepleződik, de kit érdekel? Csak azt a szigorú pillantást nem értem, amivel a doboz felém tolását kíséri. Mikor érdekelte Jenkinst, hogy ellopják előle az ételt? Pláne ezt?! Kénytelen vagyok felegyenesedni, ha nem szószos foltokkal akarom elhagyni az irodáját, márpedig nem akarom. Úgy tűnik nem óhajt többet enni, de legalább pár falattal megágyazott a hihetetlen mennyiségű kávénak. Addig elmondom a történet végének a lényegét, s bár tudom, hogy ezzel azt is bevallottam, hogy beszéltem a katonával, még nem árulom el a bátyámat. Kezembe veszem Jenkins dobozát, és nekiállok sétálni oda és vissza, az asztalának vonalában és csak a sarkáig. A villával hadonászva magyarázok.* -Ja. Végül is igaza van, holtan biztonságban van. Csak! A helyzet ennél sokkal bonyolultabb. A rendszer…hát nevezzük így a homályban feredőző kancellárt, nem a katonának akart ártani, hanem másoknak általa. Amit a katona nem akart, csak épp….micsoda galádság, megzsarolták. Ismerős? *Az, hogy kinek akart ártani a kancellár, ugyanúgy homályban marad Jenkins előtt, mint a kancellár személye. Járkálás közben a tekintetem jobbára Jenkinsen pihen, hogy lássam, miként érinti a történet. Melyik része az, amire érdeklődőbben figyel, melyik vált ki belőle gyanakvást, és melyik marad továbbra is homályban. Fene ezt a sok homályt, a végén még eltévedek. *
- Vigasztalja magát azzal, hogy bizonyára elvonási tüneteim lesznek. Például nem fáj majd a fejem. - Gúnyolódom kicsit, hiszen ha fáj is most, az nem a sok csacsogása miatt van. Egyébként kezdem megszokni és egészen hatékonyan szűrni belőle a lényeget, sőt néha meggyőződésem, hogy egész röviden válaszol nekem már a tizedes ahhoz képest, amilyen terjedelmes mértékben fáraszthatna. Azt most nem említem, hogy jelenleg inkább ő az, aki nem bírja ki egy hónapig nélkülem, ami ugyan hízelgő is lehetne, ha elhinném, de inkább elgondolkodtató. Viszont most nem ezen akarok gondolkozni, hanem a felvetett titkos ügyön és azon, hol lehet a katona, na meg legfőképpen ki lehet? Nagy a lehetőségek tárháza, hiszen bő két éve volt a háború, járványok, aztán Carter vezette lázadás, mindez elszórva egy évben átnyúlva az előtte lévőbe is, és nekem nincs közelebbi időpontom, hogy hol keressem a katona halálát: az év elején vagy közepén vagy végén. És még lehet ez sem segítene többet, mert megváltoztathatták a katona halálának okát. Megsebesülhetett, de lehet az adatlapján járvány szerepel, és egy karcolás sem, hogy a nyomokat eltüntessék. Így hát egyelőre ezt is el kell engednem, bár persze megnézem majd a kéz- illetve karvesztéssel járó eseteket, hátha szemet szúr valami gyanús. Mintha a tizedesnek is lett volna egy testvére, aki meghalt... na majd utánanézek, ha kitette innen a lábait Moor tizedes. - Ellenkezőleg, egy rosszul felmért bizalomért komoly árat kell fizetni mindig. - De nem kívánok erről érdemi vitába bocsátkozni, hiszen úgy sem ezen fog múlni, hiszek-e neki és ha igen és tévedek, akkor tényleg nem kerül semmibe vagy sem. Egyelőre elhiszem a szavait, hacsak nem így akar ugratni és a figyelmemet másfele terelni valamiről, akkor nem látom okát, hogy hazudjon erről, kiváltképp hogy saját fejére is bajt hozhat ezzel. Hiszen ahogy szavaiból kitűnik, találkozott ezzel a bizonyos katonával. - Nem a közlegény volt az, akit csempésznem kellett volna bárhova is. - Felelem kapásból, rezzenéstelen nyugalommal, továbbra sem erősítve vagy cáfolva meg szavakkal a titkos labor létét. Ráadásul nem is hazudtam, Denisov feneke alatt szék volt, a fején meg zsák és mágnesbilincs a kezein, de hát ez mellékes. Az ételes dobozt közben áttolom az asztal másik oldalára, mert az hagyján, hogy étkezés terén is túllép egy határt a tizedes, amit még elnézek neki... magam sem tudom miért, de azért az asztalomra ne feküdjön már fel. Akkor se, ha senki be nem toppanhat ide váratlanul. A köztünk lévő szakadékot lesz szíves nem a testével áthidalni. De legalább veszi a lapot, na meg az ételdobozt és azzal kezd el fel-alá sétálni és magyarázni, én meg figyelmen kívül hagytam a korábbi sokat sejtető mosolyát. - Megzsarolták? Tehát a katonának családja is van és ezért nem húzza meg magát ott, ahol van? - Vonom fel némileg a szemöldökeimet, majd előrehajolva kezembe veszem a kávéscsészét és azzal dőlök újra hátra a székben, de még nem kortyolok bele. Figyelmem a tizedesé, tekintetem követi őt, ahogy fel-alá járkál - ennyi kijelzőnézős munka után még szemtornának sem rossz -, és a kérdésre nem is reagálok, hogy ismerős-e. Persze, hogy ismerős. Klasszikus eljárás, ha mondhatjuk így. - És ezek szerint feltételezhető, hogy a probléma, azaz a másoknak ártás, még fennáll két év után is, tehát a katonát valamiért nem helyettesítették a titkos feladatában vagy ők is felsültek vele. Továbbá a zsarolásnak is van alapja és ezért nem jöhet haza a katona mosolyogva, hogy mégis életben van. Ebből az is következik, hogy amivel zsarolják, az megúszta épen az ő igazinak vélt halálhírét, a szóban forgó kancellár nem okozott a zsarolás tárgyában kárt és ha halottnak hiszi továbbra is, nem is fog kárt okozni, mert nincs rá oka. Ha viszont megbolygatunk egy ilyen szálat, akkor önkéntelenül is eszébe fog jutni az illető kancellárnak ez a régen halottnak hitt katona és a zsarolása és az is ezzel együtt, hogy a katona talán mégsem olyan halott, ahogy ő azt hitte. A zsarolás tárgya, teszem azt a családja, veszélyben lesz újra. Megéri? - Most én leszek az, aki figyeli a reakciókat, mialatt kortyolok egy-kettőt a kávémból, mielőtt még kihűlne.
