A legexkluzívabb hely az egész űrállomáson. A legfelső emeleten elhelyezkedő étterem körpanorámával rendelkezik, vagyis nem csak magát a Holdat, vagy a Bolygót látja az ember, hanem egyszerre mindkettőt. Valamint innen jól lehet látni az érkező és távozó űrhajókat, siklókat is. Az éttermet természetesen csak a Kancellária és a közeli hozzátartozói használhatják, vagy azon kíséretük, kiket személyesen hoznak magukkal. Az itt kapható ételeknek korlátjai nincsenek, szinte bármit képesek megsütni, megfőzni ami földi ételhez van hozzávaló és a perdai élővilág legfinomabb falatjai is elérhetőek. Az italok számát tekintve is bővebb a választék, mint az űrhajón bárhol máshol. Aki ide belép, egy teljesen új világ nyílik meg előtte. A hófehér terítővel lefedett asztalok kettő vagy négy fősek, gondolnak a Kancellárok családi vacsoráikra is. A poharak kristályból készültek, az evőeszköz ezüst, a tányérok pedig a Föld legnemesebb porcelánjai, melyet még magukkal hoztak.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
Annyira fárasztó tud lenni a rengeteg adminisztratív munka, emiatt is esett volna nehezemre elutasítani Callum röpke és hirtelennek szánt felvetését, miszerint később igyunk meg valamit. Mondani sem kell, lehet maga a folyosókon való összefutásunk véletlen volt, de a meghívása nem valami felebaráti gesztust takar. Mindketten elfoglaltak vagyunk, néha úgy érzem Ő talán jobban, ami tehetség, pont emiatt eléggé felkeltette az érdeklődésem mit akarhat most. Nem mintha én nem tartanám szemmel, főleg mert nemrég másod ízben is megtapasztalta milyen is ha gyűlölik az embert, ámbátor most jobban észnél volt és nem került műtőasztalra dísztárgynak. Sosem lehet tudni hogy vajon én célponttá válok-e, hogy csak valami gyér teszt volt a sajátom vagy előszele valaminek, amibe Ő kóstolt bele. Minden esetre érdekelnének a részletek, lehet nem leszek rest kifaggatni kedves és népszerető Halálcsók Uraságot. Igazán ritkán engedem meg magamnak hogy "halálos" poénokat eresszek meg számára, évente talán ha egyszer, így kettecskén, értékelem a fekete humorát, hogy Ő az enyém mennyire, nos... kérdéses. Kísérletező kedvű egyén lévén egy perdai növényből készült erős párlatot kérek ki, kesernyés-sós íze van, ami sokak számára kelletlen, én viszont örömmel fogyasztom. Ha meglátom közeledni kancellár társam felállok és nyújtom a kezem üdvözlésre, erős, határozott kézrázásra. -Callum, reméltem nem ment ki a fejedből az invitálás, nehezteltem volna magamra, hogy csak itt üldögélek a tengernyi dolog közepette. - Finom utalás arra lenne egymillió dolgom, de mivel okkal hívott jöttem. Sosem árt közölni, hogy feleslegesen nem lógatom a lábam, akkor sem, ha mindenkire ráfér fél óra italozás a mi szakmánkban. Ha megtörténik az üdvözlés helyet foglalok ismét és elkényelmesedem a székben, hagyom hogy a jégkockák csilingeljenek a pohár falának ütközve.
Nem kések a megbeszélt időponthoz képest, hiszen a pontosságot mindenkitől megkövetelem és legalább annyi jó tulajdonságot lehet az én számlámra is írni, hogy ezt a pontosság iránti igényt magamra is vonatkoztatom, habár nem a kancellártársam két szép szeméért. Lendületes léptekkel érkezem, csak az ajtóban lassítok le némileg míg felmérem gyorsan a helyet, hogy Dorian itt van-e már. Tudósember ő is, így legalább ennyit kedvelhetek benne, ami máris több, mint amit a többi kancellár magáénak tudhat, mindenesetre talán emiatt is híve ő is a pontosságnak: a precizitás nagyon fontos a mi szakmánkban. Na meg tudom, hogy ő is elfoglalt ember, amennyi tudományos ágazathoz ért ő is, az önmagában teljes embert kíván, ha nem kettőt, hát még irányítani is ezeket az ágazatokat, hogy minden tökéletesen működjön, mi több, haladjon, fejlődjön, ne csak egy helyben stagnáljon fenntartva a rendszert, aztán jól van az úgy. Pont ezért is akartam vele beszélni, ráadásul személyesen. Nekem is kényelmesebb lenne az időmet tekintve levélváltásokkal lerendezni ezt, de a téma megköveteli a diszkréciót, ami már-már túlmutat a titkosított üzenetváltásokon is. Öltözetem kissé komornak hathat, de ez nálam már szokásos: elegáns, fekete nadrág, fekete cipő - ami jó eséllyel sosem látott még sarat -, fekete magas, felálló nyakú ing vékony zöld szegéllyel, és egy hasonló stílusú keményebb anyagból készült felöltő, középen laza-elegánsan csak két gombbal összekapcsolva, váll-lapnál jelezve a kancellári tagságomat diszkréten, nem hivalkodóan. Nincs szükség hivalkodásra, a ruha anyaga, tisztasága, vasaltsága, tartásom és kisugárzásom, hátrafésült hajam egyszerű nemes eleganciája is kellően jelzik, hogy nem szimpla civillel van dolga az embernek. Valószínűleg ha nem ment volna ki a divatból vagy ötszáz éve és a Jenkinseknek lenne címere, akkor kicsiben, például a mandzsettagomboknál valahova az is fel lenne hímezve-applikálva, de így csak a vékony zöld szegélyek és a kancellári jelzés törik meg a fekete ruha komorságát. Dorianhoz érve megállok és kezet fogok vele én is határozottan. Még egy mosoly is futja tőlem a rám jellemző ravaszabb fajtából, ami szinte sejteti, hogy nem egy baráti beszélgetés hiányzott vagy unatkoztam és gondoltam feltartom Dorian-t, mert az jó móka. Leülök a mellette lévő székre, de nem szembe vele. Szemben így a pazar kilátás van, üvegen át nézhetjük a Perdát és a másik két holdat, na meg az óriási kékes derengésű gázbolygót, a Caligo-t, de nem a kilátás motivált a helyválasztásban, hanem hogy így nem kell olyan hangosan beszélni. - Volt valaha is bármi, amit én elfelejtettem? - Kérdéssel felelek az üdvözlésre leülés közben, és tán észre sem venni, hogy felöltőmet igazítva a karórának látszó modern kis kütyün egy gombot nyomok be, amivel a kameraképeket és az esetlegesen itt lévő - tuti van, ismerve kancellártársaimat - lehallgatókészülékeket zavarom meg, hogy ne készülhessen értékelhető felvétel. A kérdés meg érthető megbeszélésekre, időpontokra, információkra is, na meg arra is, hogy elfelejtettem-e valaha is, ha valaki keresztbe tett nekem. - A szokásosat! - Szemem sarkából láttam a pincért közelíteni, így még oda se ért, már fordulhatott is vissza, miután felé fordítva fejem gyorsan leadtam a rendelésemet. Ezután nézek vissza a Perdára, majd pillantok Dorian-ra. Bár nem mosolygok, kékes-zöld színű szemeimben hamiskás mosoly fénye csillan meg. - A tengernyi dolgod közepette vajon eltűnődtél-e már azon, miként tudnánk Tersont megkerülni és egy igazi, élő perdait beszerezni? - Csak a végén apró félmosoly jelzi, hogy igen, pontosan úgy értem, ahogy mondtam. Vannak vérmintáink - amit nem volt egyszerű megszerezni, hiszen eléggé idegenkedtek a dologtól a perdaiak, még az Elorak városiak is, akik nyitottabbak felénk -, a háború miatt néhány holttestet is megszereztünk, vannak csontjaink, de élő kísérleti alanyunk nincs. Egyelőre a terv el is volt vetve hivatalosan, főleg Victor Terson katonaságért felelős kancellár miatt, mert ugyancsak rezeg a léc, hogy ezzel egy új háborút robbantanánk ki, pedig még erősödnünk kell és azokat a területeket elfoglalni, amelyek a perdaiaknak nem olyan lényegesek.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
Callumban mindig is kedveltem a finom eleganciáját, igaz ez Williamre is éppannyira elmondható. Nem mintha én kilógnék a sorból, bár jelenleg sötétszürke öltönynadrágom és mellényem, fehér ingem némiképp elüt társam komornak ható öltözetéhez képest. Így kiöltözve bárki idetévedő joggal gondolja üzleti megbeszélést tartunk, nem is tévedne az illető. Ez a tipikus kaján félmosolya annyira sajátja, mint az általa feltalált méreg. Tőlem csak a negédesebb, szempillantásnyi verzió villan fel, kettőnk közül mindig is Ő volt a gazdagabb mimikájú. Tehetek én arról ha hagynám elbokrosodni az érzelmi megnyilvánulásaim, fintor-ráncaim lennének? Kinek hiányzik az... Leülünk, mélyebb levegőt veszek, mintha csak az ital aromáját tüdőzném le. Mellém ül, nem szembe, az én szememben ez már szinte személyeskedés, de Ő azon kevesek egyike, akiknek nem teszem szóvá, csak csöndben elfogadom. Bizonyára valami személyes oka is lesz a dolgoknak, hah, állok, azaz ülök elébe! -Sosem tudjuk meg, hiszen örök feledésbe merült a dolog így vagy úgy... - Emelem rá világos kék szemeim, amiből csak a tapasztaltak tudják kiolvasni mire is gondolhatok. Nem olyan csapodár hogy noteszokba és emlékeztető appokra támaszkodva élje az életét, de ha mégis elfelejtett valamit, akkor aki ezzel tisztában van biztos kapott pár ajándék bogyót tőle. Én a helyében biztos ezt csinálnám, de hát kiből induljak ki ha nem magamból? Egyszerű lopott mozdulat a karóra felé, jól ismert, tényleg valami személyeset akar, ha a többi kancellár se tudhat a dologról. Erről nekem se kéne, ám véletlenül rájöttem Ő épp a karóráját használja erre. Hogy is mondták régen? Retro? Nekem kimondottan tetszik, elegáns, sosem lesz divatjamúlt, mondjon bárki bármit. Az esetek zömében engem nem szokott zavarni ha hallják a társalgást, végtére is ez egy nyilvános hely, kalkulálok a hasonló csalafintaságokkal, ahogy a jó öreg Callum is. Némiképp érdeklődőbb fürkésző tekintettel mozdulok ültömben, hogy teljesen ellazulva élvezzem a panorámát és a társaságát. Az elhangzó kérdésre sikerül egy mosolyt kicsikarnia belőlem. Imádom ha valaki a lényegre tér, de ez... ejnye ejnye, szabálytalankodnánk? -A boncolással is sok minden kiderült, bár az a pár tetem oly' kevés információt adott, látva a perdai szimbiózist az itteni flórával, faunával no meg ugye a CQL-lel. - Tekintek ki az említett holdra, tűnődve. Még hogy gondolkodtam-e rajta, rengeteg hasonló dolgon jár az eszem. Többek között azon problémán is ami az Aquillont illeti, végtére is ha ki bírnánk nyerni valahogy a CQL-t sokkal előrébb lennénk, szemcséivel tele a hold légköre. Már ami megmaradt a holdból, pontosítok. Lustán emelem vissza a tekintetem mert úgy gondolom eltérő okok miatt akarunk élő kísérleti nyulat, de a céljaink ettől még közösek. -Igazából ott is gond van, hogy a vallási cécó miatt az állatok és növények sem hozhatók el a fontos központok mellől, pedig azok is tökéletes alanyok lennének szintén. Gondolod ezek a barbárok tudnak különbséget tenni és felfogni, ha mondjuk az ellenállók egy gerilla hadműveletére fogva szerzünk mintákat? Tersonnak lehet úgy tálalni meglátásom szerint a dolgot, a gond a bennszülöttekkel lehet. - És lám, megválaszoltam a kérdését, noha érezhető a hanghordozásomon nem vagyok elégedett a jutott eredménnyel, hogy ilyen satnya megoldásra kell fanyalodni. A teljes leigázás nekem mindig is szimpatikusabb volt, noha sosem adtam jelét ezen elgondolásaimnak. Callum is annyiból sejtheti hogy tartózkodó magatartásom erre is engedhetett sokszor következtetni. Lehet az első feleségem nyelvész, de attól még nem vagyok liberális ilyen tekintetben. Az meg hogy a katonaságért felelős kancellár a békét pártolja számomra abszurd, csak jobb taktika kell és átütő támadás. Lesz áldozat, de azok nélkül nincs siker sem, nem de? Legalább kiderül mennyit érnek nagyra becsült katonáink és vezetőik.
Valahányszor látom Dorian arcán a mosoly halovány jelét - ami nála ritka vendég -, mindig eltűnődöm, hogy olyankor közben mire gondolhat? Vajon csak a társadalmi normák miatt erőlteti meg magát egy mosolyra? Ebben az esetben már-már megtisztelve érzem magam, hogy miattam ilyenre is elszánta magát. Vagy vajon őszinte a mosoly, csak annyira fekete a lelke, hogy ennyi jut ki a felszínre belőle? Vajon ha a saját aljas kis tervei közül sikeresen végződik egy, akkor se mosolyog irodája magányában? - Való igaz. - Én azért elmosolyodom azzal a rám jellemző ravaszfélével és csak ennyivel reagálom le a szavait. Majd a rendelésemet leadva éppen csak megvárom, hogy a pincér hallótávolságon kívülre érjen, és már bele is kezdek, miért akartam ezt a személyes találkozót. Fél órát mondtam neki, annyi ideig tart, hát majd meglátjuk, tényleg így lesz-e. Lehet tíz perc alatt megegyezünk, lehet most még mosolyog, de később agyvérzést kap miattam, mert egy órát is elraboltam értékes idejéből. Majd kiderül. - Sok mindent, de genetikai szempontból a legérdekesebb dolgok rejtve maradtak. A CQL valahogy a génjeikbe is beleépült, de a halál után mintha elfogyna, eltűnne belőlük, de nem látni, hogy hova. Ráadásul feleződéssel tűnik el, így nagyon friss holttestek kellenek, amihez sokkal nehezebb hozzájutni, mint egy élő perdaihoz. Pedig gondolom neked is kiszélesítené a vizsgálati lehetőségeket... - Dorianra nézek, de szemem sarkából látom, hogy közeledik a pincér, így egyelőre nem is folytatom tovább, hanem tűnődve mindketten a holdak látképét csodáljuk. A zöld és kék színben játszó Perdát, a szürkéssé változott Aquillon-t és a seszínű Yorubát, melyre az egykori Alvók azt mondták, hogy olyan, mint a Föld Holdja volt, csak ezen kevesebb a kráter. Legalábbis látszólag, mert a pilóták, akik landolni akartak rajta, elég sokat szitkozódtak. Egy biccentéssel köszönöm csak meg a pincér munkáját, aki lerakta elém az asztalra a rendelést: egy csésze forró kávé, feketén és keserűen. Hogy is innám pont én másként? - Igen, Terson megkerülhető. Át fog látni a szitán, ha hülye lenne, nem lenne már a székében, de utólag már sokat nem tehet. Ha az ellenállókra kenhető a dolog, akkor lehet még örülni is fog, de biztos nem fogja kimutatni. - Utólag elnézést, semmint előre engedélykérés elve itt is beválhat. Nem gondolom Tersonról, hogy a békét támogatja, szerintem sokkal inkább a megfelelő alkalomra vár és a megfelelő ürügyre, hogy a morális győzelmet is a magáénak és az emberiségnek tudhassa, ne csak a katonait. Akárcsak én, én is a megfelelő alkalomra várok a saját játékomhoz... - A perdaiak... - Felemelem a csészét és elgondolkodva ajkaimhoz emelem, hogy egy aprót kortyoljak belőle, mielőtt folytatnám a választ. - Nem tudjuk, milyen viszonyt ápolnak az ellenállókkal. Hivatalosan nem tudnak a hollétükről, nem segítik őket, de hogy ez igaz is a gyakorlatban is, az jó kérdés. Mindenesetre nem elorakiakat kellene rabolni, hanem a messzebb lévő városokból valót. A bökkenő, hogy nem használhatjuk a saját felszereléseinket, mert ha meglátják a perdaiak, akkor ellenállóknak kell tűnni. Ha nem látják, akkor a legjobb, akkor csak simán lába kélt pár perdainak. Ráadásul az is kérdés, kit küldhetünk, mert Tersontól nyilván nem kérhetünk kölcsön embereket. Nem ezzel a céllal legalábbis... - Nézek rá itt újra a kávém fölött, mert egyben ez azért is kérdés, hogy összeszedhessük a kapcsolati hálónkat, hány embert tudnánk ezért mozgósítani, ezen belül is Doriannak vajon hány embere lehet, aki inkább hozzá hű, mint Tersonhoz, ha választani kell.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
Callum szavai - miután közvetlen rátért ittlétünk okára - egyszerre szórakoztatnak és okoznak merengést bennem. A felvetése meglátásom szerintem teljességgel helytálló, ám mint tudott, a törékeny béke most az elsődleges. Még rám is osztanak ki béke fenntartásnak felfogható feladatokat, ezzel nem lehet mit tenni, valakinek muszáj megcselekedni a dolgokat. Ahogy azon dolgokat is, amire Callum mutat, jelen esetben egy élő perdai, akit kísérleteknek lehet alávetni. -Igen. Roppant bosszantó... - Tömör válaszom mind a holtestek majdhogynem hasznavehetetlenségére, mint beszerzésük nehezségére is válasz. Egy élő perdai lény - nekem lehetne ez állat vagy növény is -, ami magas fokú közvetlen CQL sugárzásban fejlődött ki, sokkal több kérdést megválaszolna, mint egy több napos tetem. A pincérrel nem foglalkozom, csak annyiban, hogy érzékeljem épp merre sündörög körülöttünk. Ez elég diszkrét, de ha véletlenül hallgatózásra adná a fejét hamar munkakört váltana és semmi esetre sem kellemes csere lenne. Miután kettecskén maradunk ismét, felvetek egy gondolatfoszlányt, amiben túl sok az ismeretlen. Azokat az egyenleteket nem lehet tökéletesen megoldani, irritálnak is. -Pontosan. Emiatt mondtam Tersonnal nem lesz gond, Ő maga is tudja, hogy ez így nem állapot. - Csak éppen sosem kedveltem és nem is fogom, emiatt pedig nehezen adok a véleményére. Vélhetőleg nem is fogok, de ez már teljesen mellékes. Lehetséges mert némiképp a bátyámra emlékeztet. Tisztelem, de ki nem állhatom. Ahogy azt is hogy még nem söpörte le a nyomorult bennszülötteket a térképről. -Ez csak természetes, de ettől az alapprobléma még fenn áll: érzékelik-e az ember-ember közti különbséget. Ha nem, teljesen mindegy, a háború jelen állás szerint nem opció. - Sajnos. Végtelenül szomorú. -Én a testőreimre gondoltam. Nem erre lettek kiképezve, ám mégis jóval képzettebbek és a diszkréció kötelességük. A gondom annyi, hogy a testőrök maguk között mennyit beszélnek... Van olyan testőröm, akiben feltétlen megbízom, de nem mind. Ha példának okáért Tarson fülest kap, nem feltétlen lenne jó vége, bár lehet eltekintene a dologtól, valóban. - Gondolkodom el míg hörpintek egy kisebb kortyot a szeszből. Élvezem ahogy marja a torkom, íze a számban marad. -Aztán vannak olyan zsoldosnak is nevezhető polgárok, akiket a vagyon érdekel. A feketepiacon találni, ámbátor lenyomozni hogy ténylegesen nem cseszik el a feladatot már más kérdés. Van már kapcsolatom, meglátásom szerint nem lehetetlen elgondolás. Ám a szituáció túl kényes, hogy egyetlen hiba is becsússzon. Úgy gondolom egy kis csapat egy magányos perdaival szemben lehet sikeres úgy is, hogy a perdaiak bőven okoztak már meglepetést. Ellenben ketten már lehet tudnánk egy erre megfelelő csapatot összeállítani akiknek a referenciája a szemükben kifogástalan. - Érdeklődve emelem rá a tekintetem, vajon mit gondol. A bizalom luxus, magam nem élek vele, noha azt mondtam van olyan testőröm akitől nem tartok. Ő való igaz, hűséges, de nem hiszek az örök hűségben, tehát nem kezelhetem felelőtlen avagy hanyagul a dolgot. Callum lehet szerencsésebben áll a dologhoz, de nem bizonyos. Kifelé elég nyájas tud lenni, de hogy belül mi jár a fejében és mennyire vannak bizalmi alapon kapcsolatai, nos... kétlem sok ilyen lenne. Már csak a posztunk miatt is.
- Tudják, hogy megosztottak vagyunk, hogy vannak a Városiak, vagyis ugye mi és vannak az Ellenállók, továbbá, hogy hadban állunk egymással. De hogy küllemre tudnak-e különbséget tenni, azt nem tudom. Ettől még kiadhatjuk magunkat Ellenállónak, arra az esetre, ha az akció balul sülne el és a megmenekülő perdai személyleírást adna. - Az majd a következő kör kérdése lesz, hogyan is nézzenek ki úgy a katonáink, mint az ellenállók. Az, hogy kissé topisnak öltöznek fel és nem kapnak csillogó páncélt, még önmagában kevésnek tűnik. De előbb lássuk, hány emberrel számolhatunk, hány ember küllemét kellene megváltoztatni a feladathoz... és nem mellesleg hadd tudjak meg egy kicsit többet Dorian kapcsolati hálójáról a katonaság berkeiben... és úgy tűnik a feketepiacon. - A zsoldosnál csak annyi a kérdés, ki tud neki többet fizetni: más az információért vagy mi a hallgatásért? - Természetesen itt másik kancellárra gondolok, aki csak merő passzióból keresztbe tenne nekünk, mert csak a kancellároknak van kiapadhatatlan pénztárcája, hogy csaknem lehetetlenség felüllicitálni őket. - Ez a kapcsolatod... kipróbált ember vagy emberek már? Dolgoztál már velük? - Érdeklődök tovább, mert bár nem mutatom, de némileg meglep, hogy Doriannak (is) vannak feketepiaci kapcsolatai. Habár lehet mi kancellárok mindent annak nevezünk, amit nem a hivatalos testőreinkkel intéztethetünk el. De tény és való, az a problémás az ilyenekkel, hogy nehéz ellenőrizni, hogy a munka sikerült-e. Én is csak remélhetem, hogy a múltkori csomagom célba ért, de mondjuk ez a mostani feladat annyiban másabb, hogy látványos a siker eredménye: kapunk egy élő perdait vagy sem. Újabbat kortyolok a kávémból, ami már egészen iható hőmérsékletűre hűlt, míg mi beszéltünk. - A saját testőreimet nem használnám erre a célra. Ők állnak a legközelebb hozzám, bennük bízom hát a legkevésbé. - Ez persze színtiszta hazugság, mert a testőreim szó nélkül megtennék, amit kérek, megbízom bennük, és ebbe a hallgatásukat is beleértem, mert elvi meggyőződésből vannak velem. Én a testőröket kihagynám, legalábbis a sajátjaimat, amúgy se tartok belőlük sokat és ők más célokhoz kellenek majd nekem. De Dorian használja a sajátjait nyugodtan, sőt! Azzal az én malmomra hajtaná a vizet. - Kezdetnek felderítő kellene nekünk. Egy részét lehet drónok segítségével, de a sűrű növényzet között velük navigálni nehézkes, és sok perdai állat agresszívan reagál rájuk, így a személyes felderítést támogatnám. Kifigyelni a városaikból kimerészkedő perdaiakat, van-e rendszer, hova mennek és egyedül vagy sem. Akkor majd látjuk, hogy hány fős csapatra is lesz szükségünk. Kis szerencsével már előre megtudhatjuk a képességét is. Felderítőd lenne? Bevallom, nekem inkább dominiumi helyismerettel rendelkező kapcsolataim vannak, nem nagyon volt okom eddig a Perdával foglalkozni. - Hazudom neki szemrebbenés nélkül, ahogy hazudni csak egy kancellár tud... pláne én.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
-Ez tény, de egy illúzióban lebegve, mint a béke nem teljesen biztonságos megítélésem szerint. Lehet kicsit erősíteni kéne a perdaiak felé az ellenállás veszélyességének propagandáját. - Mert értem én hogy a cél szentesíti az eszközt, de többet vesztenénk jelenleg mint nyernénk, tehát még formálni kell ezt az opciót. -Én mindig is amondó voltam a pénz kevés. Kínáljunk értékállóbbat. Rangot, hozzáférést, jogokat. Persze pénzt is, az mindig kellemes plusz. Ha erre rálicitálnak könnyebben utánajárhatunk ki tett keresztbe, ami szintén nem hátrány. - Biztosra szoktam menni, ez nem lehet számára újdonság, ha tudok zsarolási alapot is keresek, de ott már nagyobb az árulás veszélye, minthogy megtudom milyen juttatásra és szolgáltatásra lenne szüksége a céljai eléréséhez. Lehetetlent persze nem teljesítek, de a kis embereknek lehetnek reális törekvései. Na meg mindig előnyös, ha van egy jó pontjuk egy kancellárnál, nem igaz? Úgy gondolnám Callum ebből a szempontból velem rokonszenvez, nem pedig Williammel, példának okáért. -Csupán kétszer, ami nem sok, de nem tudtam mibe belekötni, ami nálam ritka. Vannak dolgok amik csak diszkréten szerezhetőek be... gondolom értesz. - Lehet nekem állítólag mindent szabad, de papíron engem is kötnek a törvények. A feleségem ritkán kér, lévén nincs erre időm, de mikor kimondottan drogot akart az meglepett. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak a leépülésére? Különben is remek ürügy volt nekem, hogy megnézzem mik kaphatóak a feketepiacon és mit lehetne terjeszteni, ha úgy adódik csitítani kell a népet. Persze az hogy a feleségem egyre gyengébb erősen titkolom, valamint igazság szerint nem tudom melyik kancellártársam van ezzel tisztában. Ha azt hiszik vigyázok a feleségemre, nekem csak előny, sőt, én próbálom mindenkivel elhitetni, hogy bizony teszek érte. Most épp azzal, hogy így csillapítom a fájdalmait és próbálom élénkíteni. -Ó, ez igazán szomorú. - Mondom már-már együtt érzően, leheletnyit gúnyosan, de persze megértem. Én eddig nem szorultam sok alvilági kapcsolatra, a testőreim rengeteg dolgot intéznek nekem, no meg saját magam is képes vagyok sok mindent elintézni nem szem előtt cselekedve. Hovatovább, nem igen rajongok a saját testőreimért, bár tény, macerás újat választani. -A drónokat én magam kihagynám. A perdaiak eléggé érzékenyen reagálnak arra ami nem természetes, sokkal inkább feltűnik, illetve kitűnik nekik ha a nagy átlagot nézzük. Az egyfajta figyelmeztetés is lehetne nekik. Ha felderítés én is az emberekre szavazok. - A felderítéssel csak annyi a bajom, hogy ott is meglesz a lebukás veszélye. Minél tovább húzzuk a dolgot, annál nagyobb az esély lebukunk. Persze ha nem derítünk fel, könnyebben dől dugába a terv. -Ahányan vannak annyi fajta van állítólag, roppant bosszantó. - Halvány fintor, más betudná a szesz furcsa ízének, de Callum tudni fogja nem szívem csücske a perdai nép. -Csak egy. Míg az ellenszereket kutattuk sok növényt vizsgáltunk példának okáért. - Így talán összerakja, hogy miféle csempész kapcsolataim lettek, bólogatok is. Igaz, csak egyet vallok be, a többi most amúgy is mellékes. Feleslegesnek látom hazudni, elég csak keveset mondani. Azt kétlem azonban neki ne lennének kapcsolatai mindenütt, de talán valóban nincs neki 'alkalmas. Ha lenne, lehet fel sem keres, én is magam szeretem intézni az ügyeim.-Felderítőt könnyebben szerzek. Igaz, ezek olyan személyek elvileg akik a tiltott növényeket kutatják fel előszeretettel, de ebből kifolyólag halkan mozognak a természetben és ismerik is valamennyire már a járást ha minden igaz. Bár messzebb küldeném őket, logikusan, nincs konkrét információm arról, meddig merészkedtek már. - Ez persze nem teljesen igaz, elképzeléseim bőven vannak, hiszen pontosan tudom melyik növény merre nő, milyen helyeket kedvel, műholdas felvételem a domborzatról és az éghajlatokról akad, de ebbe nem kívánok belemenni. A lényeg hogy megoldom a dolgot, ha ennél maradunk, a többire lehet neki lesznek kapcsolatai. Könnyen kinézem belőle, főleg mióta kétszer is megtámadták. -A felderítés viszont remélem belátod legalább annyi árnyoldallal rendelkezik mintha kisebb gerillaakciókat próbálnánk ki. Végtére is ha a perdaiak olyan képességgel rendelkeznek, ami miatt észre fogják venni figyeljük őket komoly gondunk támad. - Érezheti nem vagyok biztos benne, ez valóban a legbölcsebb választás. Legalább is hosszútávon, rövidtávon még jó lehet. Nekem a képzett katonákkal lenne a gondom, ahogy van is, nem így szoktam a dolgaim intézni.
- Erősítsük, abból baj nem lehet, ha velünk szimpatizálnak jobban. - Bólintok rá erre, mert egy kis szóbeszéd elterjesztése az ide látogató perdaiak körében, vagy mikor mi megyünk át hozzájuk kereskedni, nos, nem kerül semmibe, ellenben hosszú távon jó befektetés lenne a gyanakvás magját elhinteni. A sikerességét magam fogom garantálni, persze csak titokban. - Rangot sose szerettem kínálni... Utálom, ha hozzá nem értők vannak fontosabb pozícióban. De legfeljebb majd később megszabadulunk tőlük. - Hagyom rá ennyivel a dolgot, részemről lehet végülis így is. Rangot én magam ritkán adományozok, ritkán járom ki valakinek. Egy kezem elég, ha meg akarom számolni és a legutolsó és egyben legbefolyásosabb ilyen az az Imperium új kapitányának kinevezése volt, de ő legalább hozzáértőnek és hűségesnek tűnik. Többet neki sem kell tudnia. - Hát hogyne érteném. - Mosolyodom el, hiszen amit most is be akarunk szerezni - egy élő perdai -, az is a diszkréten beszerzendők listáját gyarapítja. - Mit gondolsz, alkalmas vagy alkalmasak erre a munkára is? Felderítésre kezdetben? - Magamban pedig feljegyzem, hogy nézzek utána, ki kapott Dorian hatására mostanság kinevezést, jogokat vagy valami kis előnyt, plusz miért is kapta, mi volt az a dolog, amit ilyen titoktartással akart megszerezni kancellártársam? - Roppant bosszantó? - Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el szélesebben miközben visszaismétlem a szavait, mint aki nem hisz a fülének. - Azt gondoltam volna, hogy inkább érdekesnek találod ezt a fajta változatos mutációt! - Engem genetikusként rendkívül lázba tud hozni, főleg ha azt is hozzátesszük, hogy a CQL beépül a DNS-ükbe és ettől képesek rá. Ha rájönnénk a titok nyitjára, mi is lehetnénk ilyenek vagy jobbak. Korábbi beszélgetésekből, véleménynyilvánításokból tudom, hogy Dorian nem rajong a perdaiakért - pedig őt nem is próbálta még megölni egy -, az okát nem tudom még, de ő is ismerheti az én nézőpontomat: közöny. Ha vannak perdaiak, akkor vannak. Ha holnaptól egy sem lenne, akkor nincsenek. De amíg ott tartunk, hogy vannak, addig genetikailag érdekes alanyok számomra. - Hát ne írjuk a homlokukra, hogy felderítők! - Nevetek fel röviden és halkan a kávém fölött a felvetésre. - Játsszák meg, hogy kutatók, akik a növényeket vizsgálják, gyűjtik, játsszák meg, hogy eltévedtek és segítséget kérnek, vagy találjanak ki valami hihető mesét! Nekem eddig nagyon úgy tűnt, hogy a Földről csak kiválóan hazudókat hoztunk magunkkal. - Utalok itt arra, hogy a kancellárok is milyen hazugok és milyen hazug mindenki, aki nekik dolgozik, vagy mert nem ért egyet és ezért hazudik, vagy mert többet akar elérni az életben, jobb életminőséget és ezért hazudik. Persze ott van Jasmine is, aki nem tud hazudni, csak hallgatni, de ahogy mondani szokás, a kivétel erősíti a szabályt és az ilyen kivételekből van kevesebb.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
-Akkor egyetértünk. - Kellemes konklúzió, főleg a magunkfajták között, ugyebár. De ha találkozni kényszerülök egy perdaival, akkor majd én is erősítem a dolgot. Az ellenállók a rendszer ellen vannak, én nyíltan is propagandálok ellenük, kedveljenek kevésbé az emberek, a tetteim magukért beszélnek. -Átlátod a helyzetet Callum barátom. Valamint a ranggal felelősség és többlet munka is jár, egyeseknek három embernyi is... Ha pedig nem teljesít lecserélhető. Ennyire egyszerű. Ha tudja tartani az iramot, akkor csak nyerünk vele, nem de? - Én ebből a szempontból szeretek tesztelni és rangot kínálni. Néha okoznak meglepetést is az emberek, nem csak csalódást és bosszúságot. Arra csak biccentek mielőtt kortyolok még egyet a szeszből, hogy megérti a kis diszkrécióm. Szerintem én üzérkedem a legkevesebbet így, bár aztán ki tudja. Lehet csak nekem tűnik kevésnek. Később bólintok újra, felderítésre alkalmasak lehetnek akiket említettem, ezt később ki is fejtem neki. Attól meg hogy nyomoz nem félek, csak pénzt adtam, de ha azt vissza is nyomozza rólam tudni fogja nem élek drogokkal, ha meg rájön a feleségemnek kellett... érdekes játszma lesz az is. Tisztában vagyok vele hogy a drága kancellártársam lelke rothad, akárcsak az enyém, de talán pont ezért kedvelem, ha kelletlen be kell valljam magamnak. Persze mikor visszaismétli a mocskos kis perdaiakra vonatkozó szavaim ráemelem metsző tekintetem, hogy mit pimaszkodik? A felvetését hallva inkább az olvadó jeget figyelem a pohárban, de válaszolok. -Természetesen, de akkor nem villanyoz fel, ha ez számunkra jelenleg hátrány. Valamint amíg nem értem a mutáció konkrét okát és hogyanját bosszant. Bosszús típus vagyok, nem tűnt fel? - Apró mosolyszerű szájrándulás, mert minden vagyok csak ideges fajta nem, bár azt hiszem a többséggel ellentétben másképp élem meg a kutatásokat. Félreértés ne essék, imádok felfedezni valamit vagy épp megcáfolni, de ha ott az orrom előtt és nem kaphatom meg az igenis bosszantó. Ha majd kellőképpen felboncoltam és kikísérleteztem magam rajtuk úgy hogy nem számítanak veszélyforrásnak, majd kimutatom elragadtatásomat. Vagy valami olyasmi. -Nem kell felcímkézni őket, egyértelmű lesz barátom, akkor nem fogsz ilyen derűsen hahotázni. - Hűtöm le nyugodt hangszínnel, mert meglehet én aggódom túl, belátom. De kettőnk közül merem állítani Ő az alkalmasabb az improvizálásra, nem én. -Arra építeni, hogy mennyire hazudnak jól az embereink... Callum, öreg barátom, ez nem kis bizalmat feltételez rólad! De ám legyen. Az effajta növényvadászok valóban rendelkeznek valamennyi szaktudással, így lesz valóságalapja. - Aztán csak megmosolyogtat kissé, hogy újra átgondolom a szavait. -Tehát úgy látod színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő? - Vagy valahogy így van az ősöreg idézet. Már régen is tetszett, de most aztán idevág. De meg ne kérdezze mi ez és honnan van, mert nem fogom tudni megválaszolni. Sosem fektettem sok energiát az irodalomba és a művészetekbe, hiába tartom kellemesnek őket.
Valahányszor "Callum barátom"-nak nevez Dorian, magamban felnevetek kaján gonoszsággal, de nem tudnám megmondani az időt, mióta nevez engem így, főleg mikor még az "öreg" jelzőt is elé teszi. Mindenesetre nekem kifizetődő, ha a kapcsolatunk ilyen... baráti, még ha az ilyen személyes megszólítást nem is tudom viszonozni, egyszerűen nem áll a számra. Marad Dorian, már ha egyáltalán szükségét érzem kimondani a nevét. - Rendben, akkor legyen rang! Meggyőztél! - Ez is egy olyan mondat, ami aránylag ritkán hagyja el a kancellárok száját, ám most úgy is Dorian emberéről van szó, ő ismeri, ő tudja, mi mozgatja meg az illetőt, és nem mellesleg kockáztasson Dorian azzal, hogy olyan rangra emeli azt a személyt, ahol inkább kártékony, mint hasznos. Ha már ilyen baráti a viszonyunk Doriannal ritkán látom, ahogy metszőn pillantana rám, még ha mindig szórakoztat is, hogy mikor mivel sikerül ezt nála elérnem, az idősebbnél, vagy más mivel érdemli ezt ki. Valóban sokszor egyensúlyozom a tisztelet és tiszteletlenség pengevékony határán, de láthatóan most is úgy toltam azt a határt kijjebb, hogy Dorian nem is ellenkezett igazán, csak csúnyán nézett egy pillanatra. Abban meg én is jó vagyok, így megijedni sem fogok ettől, inkább csak figyelem a vonásait, míg az italában úszkáló jeget nézi és próbálom kitalálni a mögötte lévő gondolatokat, amelyek szóban esetleg rejtve maradtak. - Még nem. - Na ha pimaszkodásnak hitte a korábbi, szavait visszaismétlő mondandómat, akkor ezt minek nézi majd? Most komolyan ugratom őt, de egyúttal folytatom is, nem nagyon hagyva esélyt rá, hogy egy újabb csúnya nézésen kívül érdemben lereagálhassa, vagy akkor meg kell kockáztatnia, hogy a szavamba vág. - Engem az oda vezető út villanyoz fel. Ha már értem az okát, akkor a rejtély meg lett fejtve és onnantól unalmassá válik. De hát ez a szép, hogy nem vagyunk egyformák! Mindenesetre a cél adott, hogy egyikünk se... bosszankodjon. - Kerestem meg gyorsan a szót, melyet ő is használt, majd kortyolok újra a kávéból. - Másképp pedig nem fog menni. - Felelem már higgadtabban én is, nem nevetve a felcímkézésre mondott szavaira. Nincs más lehetőségünk, mint kifigyelni, ellenállónak vagy ártatlannak álcázni a felderítőket és remélni a legjobbat, mert ennél már csak feltűnőbb módszerek vannak. - Nem bizalom kérdése ez, hanem tapasztalat. Hazudunk mi is egymásnak, a többieknek, otthon az asszonynak, a beosztottaknak, az egész Dominiumnak. Miért lenne a többi ember más? - Pont én emlékeztessem őt rá, hogy ő nem kancellári családból származik, hanem maga küzdötte fel magát ide és ezt a pozíciót nyilvánvalóan nem őszinte és egyenes beszédével érte el. Azok a növényvadászok, akik felbérelhetők némi fekete munkára, semmivel se különbek e téren nálunk, csak a tápláléklánc lentebbi szakaszában tanyáznak. - Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében... - Mosolyodom el én is az idézetre, noha folytathattam volna nem az idézet második felével, hanem azzal is, hogy mi vagyunk a rendezők. - Te Shakespeare-t is olvasol? Megleptél.
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
Apám szavajárását vettem át önkéntelen, mert Ő hívta "barátjának" azon személyeket, akiket egyrészt emberszámba vett, másrészt tudta tartania kell tőlük. Külső szemlélő akár még el is hitte, van valami barátságféle köztük - jelen esetben köztem és Callum között - de hát Callum maga is tudja nem vagyunk azok. Jószerivel alig tudunk egymásról valamit, okkal. Mégis könnyen jön ajkamra a megnevezés, de mivel sosem szólt érte én sem zavartatom magam. Inkább könnyedén a karfára helyezem a könyököm és megtámasztom az állam, míg lustán és ráérősen kortyolgatom italom. Mélyebbet biccentek, hogy rendben, megbeszéltük, ambiciózus embert keresek, azokat amúgy is jobb szeretem mint az egyszerű élv- és pénzhajhász férfiakat. Nőkben nem is gondolkodom, de szerintem Callum sem. Arra meg hogy szemtelenkedik mondhatni számítottam, szokott. Olyan néha mint egy csintalan gyermek aki imádja nézni mások bosszús vonásait. Arra hogy még nem vette észre bosszús típus vagyok (gondolom erre érkezett válasza és nem másra) csak épphogy horkanok egyet és iszom inkább. Szerintem a feleségeimen és a fiamon kívül nem láttak még mérgesnek, nem vagyok az az érzelem-kimutatós személy. Nem mondom hogy soha semmi sem szűrődik át vagy szökik ki ha meglepnek, de Callum előtt azért tartottam magam. De nem is igen tudnék egyéb dologgal reagálni mert már mondja is tovább. Kivételesen nem zavar. -Dicséretes és egyben szomorú. - Unalmassá válik? Mikor akkor tárul fel számtalan új ajtó? Érdekes, de hát mint sok más tudós, Callum is inkább a hipotézisek és kísérletek szövevényes és sokszor zsákutcás részét szeretik, ami képlékeny, nincs ebben semmi meglepő. Én inkább a meglévő bizonyosságokat szeretem, azokat fejlesztem, nyitok új ösvényeket a Callumhoz hasonló mentalitásúaknak. De ettől működik jól a rendszer, nem is lenne időm kísérletezni már, ez is tény. Ahhoz túl sok mindenre kell már figyelnem. -Kivéve ha mértékkel csináljuk. Határmezsgye, csak annyi időt vesz igénybe ami feltétlen szükséges, aztán le is csapunk. - Lehet gyors és tőlem meg nem szokott, de az óvatosság néha más vizekre terel. Nem gondolnám jó ötletnek túl sok időt felhasználni figyelésre, ettől függetlenül nem mondok neki ellent. -A többi ember nem Te és nem is én vagyunk felelősség tekintetében. Ha Te vállalnád a feladatot, nyugodtan dőlnék hátra, akkor is ha lebuksz. - Nézek rá enyhén emelt szemöldökkel, hogy továbbra sem gondolnám bárki képes olyan művészetként megélni az ármánykodást, mint mi. Nekünk ez elengedhetetlen az életben maradáshoz, de az alsóbb rétegeknél ez nem követelmény feltétlen. De lehet csak én vagyok túl bizalmatlan és gondolom azt, ilyen egyszerű dolgot is el fognak cseszni, mint a hazudj kicsit elv. -Áh igen! - Biccentek határozottan. Tényleg, tényleg, így folytatódik. Rohadtul nem emlékeztem ki írta és miben volt, csak mikor kimondja, bár nem mutatom ki. Rezzenéstelen arccal nézek rá, sőt, kissé meglepettséget is csempészek a tekintetembe. -Nem értem miért leptelek meg, mikor nem csak szakterületeim skálája széles hanem érdeklődési körömé is. No meg, érdekesek a királydrámák. - Na, ennyi maradt meg, de ezt határozottan adom elő, gördülékenyen. No meg valóban, miért olyan meglepő? Szinte sértő, de persze ezt nem mutatom, csak érdeklődve nézek rá. Az inkább érdekesebb hogy hogy ilyen prímán idéz a letűnt korok emlékeiből.
- Odabízom, ahogy legjobbnak látod. - Felőlem hirdetheti is, hogy felderítőket küldünk ki, vagyis leginkább ő küld ki. - Főleg akkor dőlnél hátra nyugodtan! - Mosolyodom el gúnyosan, de nem hibáztatom, magam is hasonlóképpen tennék... hasonlóképpen fogok tenni. - Értelek, mi más szintet képviselünk ebben, de ez inkább a korlátlan hatalmunkból ered, vagy mert el tudtuk érni a korlátlan hatalmat. Melyik jött melyikből, nem igaz? Nekik nincs ennyi, de vágynak rá, ezért hazudnak. Hogy ki jobban, ki rosszabbul... Dolgozzunk a jobbakkal, a rosszabbak úgy is csak ágyútölteléknek valók, kényes feladatot nem bíznék rájuk. - Ebben mondjuk valószínűleg egyet fogunk érteni, ki szeret amatőrökkel foglalkozni? Míg megiszom a kávém utolsó kortyát, addig meghallgatom az idézetet, mely meglep, hogy pont tőle hallom. Hogy elhiszem-e neki, hogy ilyen széles körű az érdeklődési köre... Részben el. Tudós ő is, nyilván nem lehet ostoba és gyakori volt régen is, hogy művelt emberek voltak a tudósok, nemcsak nagy szaktekintélyek a munkaterületükön. Ugyanakkor részben nem hiszem el, mert ez nem a királydrámákból való, hanem a komédiák közé sorolható, de persze nem is lényeges, pláne most. - Nekem a tragédiák jobban kedvemre vannak, de ezen igazán nem fogunk összeveszni. Egyébként sem akarlak színművekkel feltartani, hiszen mondtad az elején mennyire sietsz. Úgy vélem, amit lehetett, megbeszéltünk most, a következő lépés akkor lesz, ha megtudjuk, mire jutottak a felderítőid. A végén még táblázatban kell vezetnünk a hetes labor hozzáférését a Városban, melyikünk mikor mehet perdait vizsgálni, nehogy összevesszünk rajta! - Afféle zárszónak is szánom ezt némi magabiztos mosoly kíséretében, mint aki már előre elkönyveli a sikert és roppant elégedett a rögtönzött megbeszéléssel. De előbb dolgozzon csak Dorian! Ha lebukik, nekem úgy a legjobb. Ha nem bukik le és tényleg képes lesz perdait szerezni... akkor talán a perdai DNS-ében megtalálom a választ a Brevius-ra és visszakaphatom a feleségemet. És ebben még segíthet is a mit sem sejtő Dorian, hogy valami hasznát is lássam neki. - Továbbiakban is eredményes napot! - Köszönök el tőle vagy az asztalnál, ha ő még marad, vagy az étteremből kilépve, ha ő is jött, de kézfogással búcsúzom, ahogy köszöntöttük egymást érkezéskor. Gondolom ő a lifthez megy le a laborokhoz vagy a lakosztályába, én viszont az irodámba.. vagy lent az alvóknál lesz dolgom, attól függően, ő merre megy. Na nekem pont nem arra lesz dolgom, hogy ne kelljen több időt töltenem vele. Egyébként is már-már gyanús lenne.
//Köszönöm a játékot, élvezetes volt, lesz még folytatása valamikor //
Az ellenségeid tesznek azzá, ami vagy. A rosszakaróid sokkal többet alakítanak az életeden, mint a barátaid valaha tudnának.
Biccentek, akkor ha olyan van teszek a propagandáért. A felderítőket nyilván nem híresztelen, de meg sem fordul a fejemben, hogy Ő ilyesmit gondolna rólam. Apró horkanás, hogy megnyugodnék ha Ő hajtaná végre a feladatot, pedig valahol lehet... mókás elgondolás mindenesetre. -Egyetértünk, csak annyit mondtam a jobbak között is vannak szintek. - És kifogni az eszesebbet... sok munka és utánajárás. De mivel nem marad más, végül úgy hiszem ebben állapodunk meg. Minden esetre azt nem kell tudnia, hogy én nem feltétlen perdait akarok elhozatni, mint mondtam nekem megfelel növény és állat is, de a segítsége jól jön, így max utólag kozmetikázom a dolgokat. Elvégre el akarjuk kerülni a háborút, erre én magam is hivatkozhatom. Teljesen jó így, reményeim szerint mindenképpen lesz kutatási anyagom. -Szintén. - Még maradok egy italra, átgondolom a lehetőségeket, de rászorítok a kezére és nem tartom fel tovább, jobb is lesz mérlegelnem a dolgokat, átgondolni kell-e Callum ellen valami biztosíték, az sosem árt. Bár kisebb gondom nagyobb annál, mintsem a magánéletében vagy a hétköznapjaiban vájkáljak, ez is tény. Így ha megittam az új italom amit kikértem akkor megyek csak vissza az irodámba és tervezem meg a jónak tűnő felderítő helyeket. No meg... egyéb expedíciókat is érdemes lenne, már csak fedezetként is, hm.
Emlékeimbe fagyosan él még a reggel első másodpercei. Újra csak Druscilla huppant be mellém, nem is igazán értettem akkor és ott, hogy mit kíván ezúttal tőlem. Menekülve araszoltam arrébb egy fél métert, ismerős test után kutakodva. Ujjaim mégsem találtak ott senkit, hallgatva a lányok beszélgetését pedig rá kellett jöjjek, hogy odakint sincs férjem. Újra csak fáztam az üres és hideg hitvesi ágyamba. Lesz tán még ez máshogy? Szívemet szorító érzés fogta össze, mély sóhajt tör torkomból. Műtéte ilyen korán nem lehet, így sok más tippem nem lehet. Flotta, Imperium, Perda és… A szorongató érzés a nap további részeiben sem szűnt meg, bármit is tettem, ott lappangott, finoman magán tartotta a figyelmem, nem engedte, hogy szabaduljak a szörnyű érzéstől. Nem korlátozott semmiben, nem ült ki arcomra sem, egyszerűen csak ott motoszkált. Egyik kezemmel derekam ölelem át, ujjaim bordáimon pihennek, másik kezemmel vékony láncon lógó medálomat piszkálom. Mutatóujjam akasztom bele, tekerek rajta egyet, majd finoman csúsztatom ki. A csepp alakú medál keményen koppan szegycsontomon. Majd újrakezdem a műveletet, tekintetem pedig le sem veszem a Perdáról. Szuggerálom a hatalmas holdat, nézem, mégsem látom. Elmémbe az Aquillion szürkesége ég bele, az étterem ablaka előtt állva, mégsem tűnik úgy, hogy azt nézném. Tekintetem peremén van csupán, nem messzebb, egy égi jelet várok csak, egy hajót, mely visszatér onnan. Egy üzentet, mit nem kaphatok meg, hiszen nem is tudhatok róla. Viszont nem ok nélkül nem küldenek oda senkit. Akkor miért most? Számít ez most? Mély levegőt veszek újra és csak lassan engedem azt ki. Tekintetem lehunyom egy pillanat erejéig, fejem enyhén hajtom le. Most nem ezzel kellene foglalkoznom, hanem a rám váró ebéddel. A napokban épp Shane miatt mondtam le a minapi megbeszélt találkozónkat. Shane és magam miatt. Szükségem volt pár napra, amíg összeszedem magam és gondolataim az apósommal töltött vacsora után. Nem voltam biztos abban, hogy arcomra nem ül ki az az undor, önmagammal szembe, amibe Scott Faser taszított. Senkinek sem mutatnám ki, hogy mit tett velem. Velünk. Szürke lélektükreim újra a Perdára vezetem vissza, immár határozottabb vonásokkal arcomon. Ajkam szegletében ott bujkál az oly ismert mosolyom. Egyszerű fekete ruhát viselek, hajam kiengedve pihen vállamon, lapockámon, göndörséggel keretezi arcomat. Smink aligha látható rajtam, ha viselek is, hamisan, szinte fel sem fedezhető, ahogy mindig is, ha kimozdulok lakásom biztonságából. Az étterembe ilyenkor kevesen tartózkodnak. Hatalmas helység, mely alig van kihasználva, bár épp egykori otthonom után mondom ezt? Mostani lakhelyem legalább ötször beleférhetne Peter lakosztályába, a helyet ott sem használták ki rendesen. Ha engem kérdeznének, túl hatalmas ez az étterem ily kevés ember számára, mint akik ide feljöhetnek. Amint meglátom az ablak visszatükröződésében régi barátom alakját, széles mosollyal az ajkamon fordulok irányába. - Victor, jó újra látni - mondom, úgy, mintha ősidők óta nem láttuk volna egymást. Valahol mégis egy örökkévalóságnak tűnik, túl sok minden. Könnyed, elegáns lépésekkel sétálok oda, hozzá, karját finoman érintem meg, ahogy két leheletnyi csókot nyomok arcára, ahogy mindig is. Ahogy általában, úgy most sem szegi kedvem, ha esetleg nem viszonozná, eme szokás ősidők óta él bennem, levetkőzni már oly nehezen tudnám.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy elkéssem. Az irodám belső világítása a napszaknak megfelelően változik, leginkább azért, hogy valamennyire felhívja a figyelmem arra, mennyire csúsztam bele a munkával a hajnali órákba. Ez nagyritkán beválik, a legtöbbször azonban nem: ma délelőtt, amikor az emlékeztetőm megszólalt, úgy keltem fel az asztalomtól, hogy az elmúlt tizenhét órát észrevétlenül ott töltöttem. Ebből, mire megérkezem az étterembe, már nem sok látszik. Hazamenni éppen volt némi időm, és ez az egyetlen oka annak, hogy most valóban hasonlítok valakire, aki ebédelni jött - ahelyett, hogy úgy festenék, mintha merő udvariasságból gyalog indultam volna el a saját temetésemre.
Clarát nem nehéz felismerni, még így, háttal sem: ha a sziluettje vagy a haja nem árulná el, akkor is egyértelmű volna, hogy ő ácsorog az ablaknál. Szokás szerint körüllengi az a fajta elegancia, amely ilyen fesztelen testtartásnál mindenki másból hiányozna, s szemlátomást teljességgel elfoglalja az előtte szélesen elterpeszkedő panoráma. Nem bírom megállni, hogy én is kinézzek, s egy rövid pillanatig együtt bámulunk kifelé a vastag, kristálytiszta üvegen.
A mély feketeségben már-már izzani látszik a sápadt Aquillon, s egy pillanatra biztos vagyok benne, hogy Clara észre sem fog venni, ám ekkor, mintha csak a gondolataimban olvasna, a tekintetünk találkozik az ablakon. Fesztelen mosollyal fordul meg, én pedig érzem, hogy a vonásaim válaszképpen ellazulnak. Engedem, hogy üdvözöljön: régi szokása, én pedig cserébe röviden átkarolom anélkül, hogy közelebb húznám. Éppen csak egy érintésnyire. - Nézd el, hogy megvárattalak - lépek hátrább, noha pontosan tudom, hogy még időben vagyok. Mégis: nem gyakran fordul elő, hogy várnia kelljen rám. Elismerő pillantásban részesül. - Elegáns - jegyzem meg, mintha ugyan a kedvéért nem cseréltem volna a sötétszürke zubbonyomat én is öltönyre. - Valaki fontosat várunk? Mert akkor van erre valahol egy jó asztal.
Abban a pillanatban, ahogy tekintetünk találkozik tűnik el belőlem nyomtalanul minden rossz érzés. A szívem markoló hangulat pillanat tört része alatt múlik el, ajkam szeglete ekkor még csak somolyog, ám mire megfordulok széles mosolyommal találhatja szembe magát. Mint ahogy mindig is. Ha akarnám sem lenne ez megfelelő hely arra, hogy más arcom mutassam irányába. - Ugyan nem tesz semmit – lépek csak egy fél lépést hátrább, ahogy arcát szemlélem. – Élveztem addig is a Perda gyönyörű látványát, bár ne rettegnék annyira, hogy újra lemenjek rá – nevetem halkan, fesztelenül, arcát szemlélem, vonásait. - Minden rendben – simítom kezem arcára, ha engedi, gondoskodón. Hüvelykujjammal simítok arcán végig, szeme alatt elterülő karikákat szemlélem. – Nyúzottnak tűnsz – engedem el végül arcát, kezeim magam előtt kulcsolom össze. Rövid bókjára hálásan mosolygok rá. Sose tagadtam, hogy olykor jól esik így felöltözni, egy egyszerű hétköznapon is. Főként, ha az ember lánya napokra bezárva érzi magát saját lakrészére, szabadulni alig tud onnan a ránehezedő gondok miatt. Kérdésére vidáman emelem meg szemöldököm, mosolyom újra somolygássá válik. - A mosolyodra, elég fontos vendég lesz ma – ugratom, kissé ringatva magam. Jobb karom emelem, hogy az ő baljához érjen, csupán egy futó pillanatra. – Kíváncsi vagyok, hogy melyik az a remek asztal, ahol előcsalogatható – ne most dolgozzon, ezek a futó találkozásaink, ebédeink azért vannak, hogyha egy kósza órára is, vagy netán többre, de kikapcsolódjunk. Az én elmém között sem járnak ilyenkor a lányok, de Shane miatti aggodalmam is messzire próbálom űzni, zavarjon, amikor magányomat élvezhetem.
Clara soha nem volt átlagos Cambridge: úgy született, hogy megtörhetetlen vadságot hordozott magában, s ez gyakorta megnehezítette a dolgát odahaza. Olyasmi ez, amiből nem lehet kinőni és most is, ebben a pillanatban, ahogy előkelő szabású fekete ruhájában neveletlenül közel hajol hozzám, méghozzá azért, hogy megérintsen, teljesen egyértelmű, hogy Mrs Cambridge-nek, ha jelen volna, lenne hozzánk néhány keresetlen szava.
Rosszul tűröm, ha hozzám érnek: a kancellári pozíció egyik leginkább alulértékelt pozitívuma, hogy többé senki nem teszi csak úgy az ember vállára a kezét. Ez most mégis más - tőle annyira megszoktam, hogy még csak idegennek sem érződik. - Az emlékeid megszépítettek - felelem azzal az eltéveszthetetlen, enyhe derűvel, amelyet csak keveseknek tartok fent. - Legalább húsz éve így nézek ki. Ebben van némi igazság, de éppen csak, hogy: soha nem voltam jó alvó, az utóbbi időben azonban a kelleténél is kevesebbet törődtem ezzel. A jutalmam az lett, hogy néha akkor sem tudok elaludni, ha már a saját gondolataimat sem hallom a fáradtságtól. És az, hogy néhány nappal ezelőtt elaludtam az asztalomnál. Az emléktől csaknem újra megfájdul a nyakam. - Te viszont pont olyan csinos vagy, mint mindig.
A képén jól megszokott, vásott mosolya tűnik fel megint, ami mindig is annak volt a jele, hogy cselekedni akar. Értek a szóból: a karomat kínálom neki, hogy ha elfogadja, megindulhassunk egy asztal felé. Akármelyik felé. Jobbára egyformák. - Csak nem? - sandítok felé, mielőtt bármiféle zaj nélkül kihúznék a számára egy széket, hogy helyet foglalhasson, majd az asztalt megkerülve magam is követném a példáját. - A Cambridge-ek szabályai szerint a férfiaknak nem áll jól a mosoly. Értsem úgy, hogy én vagyok a kivétel... vagy inkább úgy, hogy te vagy az? Az állandó, idegőrlő egzecíroztatás, amelyben felnőtt, rendre megköveteli, hogy megjegyzéseket tegyek rá: valójában nem kizárólag a rokonszenv vezérel, mivel magam is azon szerencsések közé tartoztam, akik kénytelenek voltak vendégként ugyanezeket az idomítási kísérleteket újra meg újra elszenvedni.
Azt azonban nem akarom, hogy túlságosan elmerüljön abban, ami erről eszébe jut. Végigmérem őt: a fentről érkező mesterséges fény finom szürke szemét néhány árnyalattal sötétebbnek mutatja, járomcsontjai alá pedig karcsú árnyékot fest. - Hogy érzed magad, Clara? - kérdem egy szívdobbanásnyi szünet után. - Igazán.
Igaza van, anyám nem helyeselné, hogy ily fesztelenséggel viseltessek egy kancellár irányába. Szemében csak egy nő vagyok, azok közül is csak egy anya, kitől több illemet várna el. Szerencsém, hogy most nincs itt és nem látja, így megróvó szavait nem kell elviselnem, mert tudjuk mindannyian abban az esetben sem viselkednék máshogy, ha megtisztelne jelenlétével. Victor a barátom, rangjától függetlenül. És az ő szerencsétlensége, hogy azt sem veszem számításba, mennyire nem szereti az emberek érintését magán viselni. Nem emlékszem az alkalomra, mikor volt először, hogy tekintetében nem gyulladt fel az ellenkezés lángja, hanem csak engedi, hogy megtegyem. - Nem kellene túlterhelned magadat – rivallok rá finoman. Sejtem, hogy él vele más, aki megteszi helyettem, nyúzott ábrázata mégsem tetszik. Mégis csak lágy, fejem enyhén megrázós mosolyommal gazdagodhat csak. – Még a végén ősz hajszálak vegyülnének el lángoló sörényeden – pimaszkodok mosolyogva. Legalább kipuhatolom, hogy mennyire is mehetek el a mai nap folyamán, ha nem tetszik neki stílusom, visszább tudok venni. Mindig megteszem, ha a helyzete épp úgy kívánja. Egymás között mégis más, még akkor is ha teljesen most sem vagyunk egyedül. Remélem csak, hogy szavainkat senki sem hallja. - Köszönöm, néha jó kiszakadni a hétköznapok forgókerekéből – hajtom enyhén félre a fejem. El sem tudja hinni, hogy milyen jól esik közelsége, egyszerűen, hogy ne foglalkozzak semmi komollyal, csak kedélyesen beszélgetni. Érzem, hogy már most kezd feltölteni energiával. Elegáns pukedlivel fogadom karját, noha az én mozdulataimba inkább van játékosság, mint komolyság, de mégis engedem, hogy a rangjához – na meg neveltetésünkhöz – méltóan vezessen egy asztalhoz. Ruhám egyszerű simításával ülök le a felkínált székre. - Köszönöm – hálálom meg szavaival is gesztusát, szavai mégis halk nevetésre ösztönöznek. – Ez igaz, viszont a Gregorok annál jobban értékelik a mosoly valódi hatalmát. Szeretjük is alkalmazni, képzeld, képes megtörni a jeget – suttogom utolsó szavaim, kissé az asztal felé hajolva, mintha valami titkot árulnék el neki. – De elárulhatom, hogy Mr. Cambridge is képes volt a nevetésre. Nem csak ajkaival, de szemeivel is – vonom össze sajátomat, csak egy pillanatra, szavaim nyomatékosításának jeleként. A Cambridge-ek mosolya ritkán volt őszinte a nyilvánosság előtt, mégis mindig, mindenkivel képesek voltak elhitetni, hogy azok. Ez családom legnagyobb kincse, hatalmunk egyik záloga. Peter képes volt ezt a tökélyre fejleszteni, én pedig már ritkán járok a nagynyilvánosság elé. Legalább is olyan tekintetben, ahol a családomnak jót tehetnék. - Jól – válaszolom mosolyogva kérdése nyomán, s lepillantok kettőnk közé. Majd újra feltekintek rá. – Tényleg – mosolygom. – Nehézségek mindig vannak, főleg ha rólunk van szó és főként ha két tinit próbálsz nevelni. Shane sokat segít, most, hogy itthon van. Volt – vonom össze szemeim egy pillanatra. Nem igazán tudom, hogy mégis mennyi időre ment el ma, mikor jön vissza. Egyáltalán visszatér-e. A bizonytalanság minden katona-, vagy flottafeleség életének részét képezi. Megszoktuk már. A kényszernek mégsem engedek, hogy elnézzek az Aquillion irányába. - Nincs miért aggódnod – hazudom szemrebbenés nélkül, s érzem, hogy szívem miként hasad darabokra, hogy ezt meg kell tennem. Mégsem tehetek máshogy, bárhogy kívánnám. Ígéretet tettem és nem szeghetem ezt meg. – Bocsánat, hogy lemondtam a korábbi találkozónkat, nem kívántalak megsérteni vele, szeretjük kihasználni az időt, amikor itthon van – tudja, hogy milyen keveset láthatom férjemet, de nem akarom, hogy úgy érezze ő nem lenne elég fontos számomra. Viszont tudjuk, hogy vele könnyebben tudok egyeztetni egy időpontot, minthogy Scott Faser újabb eltávot adjon lázadó fiának.
Jól tudom, hogy a formaságoknak is megvan a maguk haszna, ámde világéletemben túlságosan praktikus szemléletű voltam ahhoz, hogy minden körülmények között ragaszkodjam hozzájuk. Clara közvetlensége nem jellemhiba vagy tiszteletlenség, ezért kár volna úgy kezelni, mintha az lenne - pontosan tudom, hogy akkor viselkedik így, amikor önmaga lehet.
Ezt kivételesen Kieran bátyámtól tanultam, ha nem is egészen ebben a formában. A maga részéről úgy fogalmazott, 'Nem lehet mindenki olyan karót nyelt, mint amilyen te vagy. Szerencsére.' A sértést leszámítva igen érett megjegyzés volt, én pedig ennek jegyében engedem, hadd incselkedjék az asztaltársam, ahogy a kedve tartja. Különösen, hogy abban is van igazság, amit ő mond. Még ha szándékosan figyelmen kívül is hagyom.
- Mit szólna, ha tudná, hogy ilyesmit terjesztesz róla? - vonom fel a szemöldököm, szám sarkában az emlegetett mosoly halvány ígéretével. - Meg se kérdezem, miféléket mesélsz énrólam. A vonásaimon tükröződő nyűtt kifejezés erősen megtévesztő - éberen figyelem, ahogy az asztalra szegezi a tekintetét, aztán visszaemeli. Az arcát kutatom, azt a fajta megnyugtatónak szánt lágyságot, amivel a zavarát és a fájdalmát szokta palástolni, de ha nem ismerném ilyen jól, akkor is alattomos lépéselőnyben volnék hozzá képest, mivel a kérdésre nagyon is jól tudom az igazi választ. Shane hiányzik neki. Hogyne hiányozna. Erősen érzékelem a kilátást uraló, tompán szürkéllő Aquillon jelenlétét odakint, anélkül is, hogy fölnéznék.
- Nincs mit megbocsátani - szólalok meg békítő hangon, igyekezve ellensúlyozni az élesen vizslató tekintetemet. Nem esik jól, hogy nem mondja el, de ez nem az az alkalom, ahol jogom volna érzékenykedni. Ha itt valaki hazudik és titkolózik, az nem ő. - Szerencsések vagytok egymással. Határozottan jól járt a férjével: egy darabig tartottam tőle, hogy minket akarnak majd összeadni, különösen, hogy szívesen töltöttük egymással az időt, ettől azonban végül megmenekültünk. Clara gyűlölte a gondolatot, hogy valakinek tálcán nyújtják majd át, én pedig gyűlöltem volna, ha akármilyen formában részt kell vennem ebben. Shane meg ő szeretik egymást, és ez jól van így. Különösen, ha a férfi életben marad. Rámosolygok végre-valahára, mint aki beadja a derekát, hátha sikeresen elvonom a figyelmét. - Döntsd el, mit iszol. Én kávézom.
Olykor nem csak szavakkal tud az ember kommunikálni. Victor mellett ezt az évek alatt tökéletesen megértettem. Belátom, hogy vannak alkalmak, amikor tekintetének árnyékából sem értek, mégis remek tanuló vagyok és a legtöbb gesztusát képes is vagyok a helyén kezelni. Szótlansága sosem akadályozott meg abban, hogy a magam részéről kedélyesen beszélgessek is vele. Tudom, hogy meghallgat, ahogy arra is rendkívül figyelek, hogy ne használjam ki és ne kezdjek bele olyan magyarázatba, ami végtelenül untatná. Fejem ezúttal mégis enyhén megrázom csak, miként nem reagál szavaimra, miként engedi el füle mellett. Mintha a falnak beszélnék, de nem ő lenne az első ember életembe, aki így tesz. Mostanra elég jól hozzászoktam ahhoz, hogy ne hajtogassam magam igazát. - Biztos vagyok abban, hogy letagadná szavaimat. De lelke legmélyén tudná, hogy igazam van. Értettem ahhoz, hogy nevettessem meg - és ahhoz is, hogy miként bosszantsam fel. Hogyan ráncosodjon össze homloka, egyetlen szavam hallatán. Elég sok érzelmet képes voltam kicsikarni belőle. Néha hiányzik, nagyon is. - Csupa jókat - nyugtatom meg. - El sem hiszik, hogy egy rettenhetetlen kancellár vagy. Ezért nem hisznek nekem - mosolygok rá kedélyesen, szavaimban pedig több az igazság, mint azt gondolná. Sose fogok tudni úgy tekinteni a velem szemben ülőre, ahogy a legtöbben, de ennek oka igazán egyszerű. Túl régóta ismerjük egymást és még ha az évek során változtunk is, tudom, hogy milyen jó ember tud lenni. Nekem pedig ennyi éppen elég, hogy nemhogy nem rettegek, de még csak nem is tartok tőle. Egyszerűen csak tudom, hogy nincs miért. Vizslató szempárjait mégis állom, vonásaimra ügyelek. Nem törnek meg zöldesszürke íriszei, mosolyom nem halványul, fejem hajtom csak enyhén félre. Gyűlölöm a helyzetet, amibe Scott Faser taszított, amikor a barátaimnak vagyok kénytelen hazudni. Eddig is megtettem, ha a kapcsolatomról volt szó - de melyik épeszű ember vallaná be bárkinek is, hogy nem szereti a hitvestársát? - vagy egyéb apróságokba. De nem hasonlókban. Mert nem vagyok jól, rohadtul nem, mégis azt kell mutatnom. Ezt várja el tőlem mindenki. És pontosan tudja, az az aljas kígyó, hogy képes is vagyok így tenni. - Sose fogod megtenni? - forgatom ki szavait játékos döbbenettel a hangomba, még kezem is kinyújtom, hogy a közöttünk húzódó asztalra tegyem. - Ne tégy idő előtt a sírba, Victor - nevetem el magam, majd kezemmel is könnyedén legyintek. - Sajnálom, visszaveszek, amint az elmém is tudatosítja, hogy felnőttek között vagyok - a lányok mellett könnyedén veszítem el a komolyság és a játékosság közötti egyensúlyt és leginkább az utóbbi felé hajlok. Szarkasztikus, ironizálásaim pedig mindennapossá váltak mellettük, melyek nélkülöznek minden sértést. Ám ha az ember túl sokat törődik hasonlóval, akkor nehezen áll vissza a normálisnak mondható beszélgetésekre. - Én is így érzek - mosolygok rá, majd pillantásomat újra levezetem a terítékre, mintha valami érdekeset találtam volna rajta. Mindig is tudtam, hogy nem szerelemből fogok férjhez menni. Valahol mégis reménykedtem benne, ám az élet nem így hozta. Mégsincs egy másodpercig sem okom panaszkodni. Ha visszamehetnék az időbe, sem csinálnék semmit sem máshogy. - Na, így máris bájosabb - mosolygok rá vissza, megjegyzés nélkül, mégsem tudom hagyni. - Bort, egyelőre - a kávéval ráérek később is. - Vöröset, szárazon - az utóbbi időben túlzottan is jobban kívánom, de sejtem, hogy miért. - Victor, kérdezhetek valamit? - tekintek újra rá, ajkam körüli mosolyom, csak egy leheletnyit változik csak. Sejtheti, hogy nem csak a jólétére vagyok kíváncsi, így nem is folytatnom, amíg zöld utat nem kapok tőle.
Amit mond, abban van valami hozzá képest is szokatlanul őszinte: noha a hangjából tisztán érezhető, hogy tréfálkozik, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy Clara hajlamos veszedelmesen megbízni bennem. Nem hibáztatom érte. Nekem is nehezemre esne arra számítani, hogy eláruljon, afelől azonban nincsenek kétségeim, hogy ha úgy érezné, nincs más választása, végül mégiscsak képes lenne becsapni engem. Mint ahogy én is őt. A családja - és sokan mások, kivált ebben a gyűrűben - hajlamos semmibe venni a nőket, ám ha az ember csak a tényekre koncentrál, teljesen világossá válik, hogy képességek terén nem marad el sem tőlem, sem pedig Peter bátyjától.
Nem vagyok olyan gyerek, sem pedig olyan bolond, hogy értelmetlenül túlmenjek a ponton, ahol egyértelműen ideje visszavonulót fújni. Clara állja a sarat, szemlátomást elszánva magát, hogy minden a legnagyobb rendben, én pedig felismerem az elveszített csatát: ellenállására a fürkésző pillantásom nyomása egycsapásra megszűnik. Hátammal a szék támlájának dőlök és szelíden hallgatom a feddést. - Ne vedd a szívedre - veszem fel a játék fonalát engedelmesen. - Nem mindig érződik egyből az a rengeteg eltelt idő. Különösen rajtam.
A rendelése egy darabig a levegőben lóg - röpke pillanat csak, de mind a ketten érezzük, hogy nem úsztam meg egyetlen mosollyal. Nézem őt: amikor felpillant, a tekintetünk megint egyszer összeakad. A kérdése a mosoly ellenére is komolyan cseng. Szívdobbanásnyi szünet, aztán egészen enyhén biccentek. Az ő mosolya sokkal tartósabb volt, mint az enyém. - Tudod, hogy igen - felelem nagyvonalúan, noha mindketten tudjuk, hogy nem pontosan erre gondolt. - Hallgatlak.
Tekintete leheletnyit változik, pedig tudatában sincs annak, hogy mily szívesen önteném ki szívem neki. El akarom mesélni, hogy mi történt, hogy miként érzem magam, mégis tudom, hogy nem tehetem. Senkinek sem tehetem, mert akaratlan lenne az apósomra tapadó figyelem feljebb köröktől, még akkor is, ha nem kérném. Ezzel most egyedül kell megbírkoznom, nem számíthatok senkire. A bennem dúló háborút Shane csendesítette, ám a vihar nem múlt el, nem nyomtalanul, mégsem mesélhetek neki sem, anélkül, hogy ne venné magára. - Késő, teljesen ráment, összetört, darabjaira hullott, már ragasztóval sem lehet megragasztani - csóválom meg a fejemet, elviccelve. - Szerintem már el is párolgot, az űrbe kiment - kapok ijedten szívemhez. - Most én leszek szívtelen? - nevetem el halkan. Fejem újra csak megrázom, arcomba omló kósza tincseimet a fülem mögé illesztem. Ahogy azonban tekintetünk találkozik egy pislogás kíséretében elmélyül, mielőtt feltenném a kérdést. Könnyelmű kijelentésére mégis félrehajtom a fejem enyhén. Ezt talán egyikünk sem hiszi el igazán. Az iránta érzett tisztelet jegyében nem is használom ki az alkalmat. Rettegek attól, hogy ő is képes lenne, az arcomba hazudni, ha olyat kérdeznék, amihez nem sok közöm van. Ismerem magam, hogy valamilyen módon akkor is kideríteném, már csak dacból. Így egyszerűbb mindkettőnknek. - Hogy tudtok megbirkózni a mindennapi fenyegetésekkel, mely a rangotokkal jár? - kérdezem csendesen, nem azért, mert tartok attól, hogy más is meghallaná kérdésem. Arcomon már nincs mosoly, tekintetembe az aggódás csillan meg. Egyszerűen képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy Peternek baja eshet. - Hallottam William és Callum siklóbalesetéről, és hogy Callum beszorult egy liftbe… És az alvókhoz is - hajtom fejem enyhén oldalra, eltekintek mellette, de csak mert egyre több minden történik a férfi körül is, s eddig még csak nem is esett le, hogy mennyi minden. Csak egy pillanatig nézem a Perdát, az Aquilliont, hogy aztán tekintetem visszavezessem Victorra. - A Justice League is egyre jobban támadja Williamet és csak idő kérdése, hogy bárki másnak szentelje figyelmét. Aggódom értetek - vallom meg magam, melyben most tényleg nincs hazugság. Fivérem miatt más miatt is, ám ezek is elég aggasztóak tudnak lenni.
Komolyság uralkodik el rajta, mint aki másmilyen választ várt; tudhatná és tudja is, hogy kimondatlan határ húzódik közöttünk, amelyet mindaddig nem veszek figyelembe, ameddig nem érzem feltétlenül szükségesnek. Őszinte akarok lenni hozzá, de csak akkor vagyok rá képes, ha nem kényszerít. Egy pillanatra mélyen gyökerező félelmet érzek: Clara talán az egyetlen ember, aki soha, egyetlen percig sem kényszerített engem semmire és a gondolat, hogy ezt egyszerre elveszíthetem, ólomsúlyként nehezedik rám.
Hanem kár volt aggódni: a kérdése elárulja, hogy ő is tisztában van mindezzel. Elárul mást is. Éberen fürkészem, de a gesztusban ezúttal nincs semmi tolakodás; aggodalmasan tekint rám, amit igen rég nem láttam tőle. Az asztalra pillantok, oda, ahová ő az imént, mégsem a tekintetét kerülöm. A kérdése elgondolkodtat. - A kancellárokat nem kell félteni - nézek végül fel rá, s bár a válasz tréfásnak hathat, mégis egyértelmű, hogy teljesen komolyan gondolom. - Ezek az emberek tudnak magukra vigyázni, Clara. Nem is gondolnád, mennyire. Cseppnyi szünetet tartok, mert a kérdés nem ez volt. Áthatón tekintek újra rá. - A mindennapi fenyegetések hozzátartoznak ehhez a munkához - jegyzem meg egy kissé vonakodva, mert úgy érzem, nem ezt akarta hallani, megértetni vele pedig biztosan nem fogom tudni. Ő azonban nem erre készült, amióta az eszét tudja. A mi hozzáállásunk - az én hozzáállásom - merőben más, és ha Clara nem volna, aligha tapasztaltam volna meg egyáltalán, milyen is ez a fajta aggodalom, amit felénk... leginkább valószínűleg Peter felé érez. Kevesen érzik, és még kevesebben vetemednek arra, hogy kimutassák. - Mint a flottában vagy a hadseregben bárhol. Shane is tudja, bár az őt fenyegető veszélyek egy kissé más természetűek. Egyszerűen csak muszáj. De talán jobban járnál, ha nem engem kérdeznél erről. Elvégre szegről-végről én is a sereghez tartozom... A szemöldököm röviden rezzen fölfelé. - Miért kérded?
//
//
