Clarának igaza van, de szeretem a kihívásokat, nem mellesleg ezzel a kérésemmel még több időt tölthetek Callummal, tekintve a kancellár társai döntésére, mellyel kvázi a Perdára száműzték….kis túlzással. Nem láttam rajta, hogy csalódna, noha sok időt elvesz az Alvóktól, de ugyanannyi új lehetőséget is kínál a számára. * -Az eddig feltérképezett területekre gondoltam. *Mosolyodom el én is, kicsit lejjebb adva a terveimből, de még inkább Clara mosolyát figyelem, ami szélesebbre nyúlik, felidézve egyet a régebbiekből. Nem tagadhatom le, hogy oda vagyok a holdért és szeretném megosztani az élményeimet Clarával, de talán jobban ragaszkodom hozzá, mint viszont. Tudom, hogy régebben sem voltunk együtt sülve-főve, akadtak szünetek a barátságunkban, amikor kissé eltávolodtunk egymástól, de ugyanott folytattuk, ahol félbeszakadt. Callum is mesélt erről, de más ezt csak hallani és más átélve tudni róla, az okokról, a különböző helyzetekről, melyekbe önhibánkon kívül kerültünk. De míg Clarának nagy családja van, addig nekem Callum maradt és ő. Még emlékeznem sem kell, hogy ezt tudjam.* -Persze, megértem. A világért sem venném el ezt az élményt. *Visszakozom mosolyogva, egy időre félretéve a Clarával közös perdai sétát. Addig amúgy sem lenne jó ötlet a lányaival találkoznom, míg az emlékeim vissza nem térnek, hiszen ők minden bizonnyal az első percben lelepleznének, és amilyen cserfesek a lányok általában, még akaratlanul is kifecsegnék. Talán ez az ami a leginkább a lelkemre és a hangulatomra ül olykor, a félelem, hogy megtudnak bármit is rólam és Callum ellen használják, ezért kerülök szinte mindenkit, holott épp a másokkal való beszélgetések lendíthetnék előre az emlékezést. Ördögi kör, s várakozni arra, hogy mikor áll be változás. Hálát adok azért, hogy legalább a tanult dolgok nem törlődtek ki, hogy a munkámat végezni tudom, ez jó arra, hogy a hiányosságaimat leplezzem. Nem különben örömöt okoz, ha otthon is virágok vesznek körül. * -Ha elfogy, majd megoldom. *Nevetek fel halkan Callumra gondolva, ki szerint már alig férünk el, de csak tréfásan túloz. Azért én sem szeretnék üvegházat csinálni a lakosztályunkból, de azon meglepődöm, hogy Clarának milyen nehézségekkel kellett szembenéznie egyetlen virág miatt, nekem nem voltak ilyen tapasztalataim, pedig a szabály az szabály. * -Nyugtasd meg őket, vagy még inkább majd én. S majd áradozom arról, milyen gyönyörű virágot kaptam tőled. *Mindenesetre elgondolkodtat ez a különbség, és visszaköszön Clara egyik levelének tartalma, melyben azt ecsetelte, hogy miért nem tartozik már a nyolcadik szinthez annak ellenére, hogy kancellár családba született. S valóban más életet él Shane mellett, ez kitűnik abból amit a férje küldetésen való részvételéről mesélt, s abból, hogy Shane kiváló katona. * -Örülök, hogy jól van. De….katona? Shane orvos, nem? Nem kellene az első sorban harcolnia. *Megértem ha elvezénylik egy küldetésre, szükség lehet rá, de nem katonaként, bár nem igazán érzem azt, hogy ebben a témában korábban otthonosabban mozogtam volna. Clara mosolyogva mesél, én azonban most komolyodom el, s ha nem húzza el a kezét s el is érem, könnyedén, együtt érzőn megérintem.* -Nem lehet könnyű valahányszor elmegy otthonról. Csodállak amiért ilyen erős vagy. *Mondom ezt teljesen őszintén, nem tudva arról, én mennyi mindent éltem át Callummal. Eddig csak néhány dologra derült fény, melyeket egyszerűen nem tudott elkerülni, ilyen a szüleim és a nővérem halála. Minden mást a jótékony feledés homálya borít. Még jótékony, elég volt az ébredéssel és a fiam elvesztésével megbirkózni, a körülményekkel, melyeket még Clara előtt is titkolnom kell. S ezzel jóformán be is zárult a kör, nem sok minden van amiről beszélgetni tudnánk. * -Gondolom addig a lányaid is borzolják az idegeid. Épp abban a korban vannak. Azért Shane-nek sem lehet könnyű három határozott nővel szemben. *S itt mosolyodom el, noha fogalmam sincs milyen jelenetek zajlanak le náluk, de abból kiindulva amit Clara kettőnkről mesélt, gyanítom az ő lányai sem sarokban ücsörgők. *
- Nem éppen a legbiztonságosabb munka – hajtom enyhén oldalra a feje. Tekintetem meleg, barátságos, akárcsak mosolyom is, kedves. Hangomban sincs ellenérzése annak, amivel foglalkozni kívánna. Ez az ő döntése, beleszólása ebbe senkinek sincs. – Gondolom, csak akkor fognak oda engedni, ha az adott területet biztonságossá nyilvánítják – ha jól tudom civilnek aligha lehetne kint helye a vadonban. Ez egy rangjában is magas személynél még inkább így van. De még az is lehet, hogy ezek a szabályok az elmúlt években változtak. A Perdát nem igazán követtem eddig nyomon: érthető okokból. - Tudom. Felajánlásod mégis köszönöm. Jólesik – biztosítom erről, hisz ettől nem kell tartania. Viszont ezt évekkel ezelőtt közösen döntöttük el. S bár az idő változik mi is, a lányok is változnak, ehhez a Gregor család női részlege mindig is ragaszkodott: közösen, egy családként kívánunk a Perdára menni. Egyszer talán lesz rá alkalmunk, ám oda még hosszú út vezet. Leginkább nekem, de dolgozom rajta. Magunk miatt is. - Abban biztos vagyok – nevetek vele halkan, visszafogottan. El tudom képzelni, hogy Saskia miként fogja majd megoldani, hogy több helyük legyen. Ebben mindig volt kreativitása és nem hiszek abban, hogy ezúttal ne oldaná meg, ha így adódna a helyzet. - Meglehet, neked hamarabb hinnének, mint nekem. Megköszönném, ha áradoznál róla – nem magam miatt, vagy azért, hogy ne nézzenek szúrós szemmel rám. A lányok is és én is remekül szórakozunk rajta. A kert rendszeres látogatói vagyunk, tudják, hogy direkt nem tennénk kárt semmilyen élőlényben. És igen, számomra a növényvilág is ide tartozik, még akkor is, ha fenntartásuk, csak mesterséges körülmények között lehetséges mindössze. - Shane egy nagyszerű sebész. És egy kiváló katona is mindemellett. A kettő munkakötelék nem zárja ki egymást. Idejének nagy részében a hadsereg kötelékében dolgozik, a maradékban pedig folyamatos műtétei vannak az orvosi részlegen. Valamint a sebészoktatásban is részt vesz. Minden évben mentorál az orvosi növendékeknek – nem unatkozik és mindemellett van ideje ránk, a családjára is. Most már több, mint régen volt és ez jól is van így. Büszke vagyok, amikor arra gondolok mennyi mindent sikerült elérnie saját erőből. Nem használta ki soha szüleinek nevét, tiszta lappal kezdett mindent. Emlékszem még azon időkre, amikor éjszakákon át tanult, hogy minél jobb legyen. - Nincs új a nap alatt. Nem én vagyok az egyetlen katonafeleség. De valóban, nem egyszerű. Hálát adok minden egyes alkalommal, amikor hazatér, épségben. Vagy csak kisebb sérülésekkel – mosolygok Saskiára őszintén. Sose tudnám azt kérni tőle, ne tegyen eleget a hivatásának. Tudom, hogy szeret katona lenni. Az aggodalom érte pedig természetes. Akkor is megtenném, ha kevésbé veszélyes területen dolgozna. Megjegyzésére megengedek magamnak egy rövid életű, de annál jólesőbb nevetést. - Az idegei kötélből vannak. A lányok pedig elevenek, kamaszok. Pont amilyennek lenniük kell. Néhány év és kinövik, felnőnek pikk-pakk – fel sem tűnt, hogy miként repült el ez a tizenöt év. – Bár ahhoz képest, hogy az átlag milyen ebben az időszakban, ők még elég moderáltak – noha ez is csak nézőpont kérdése, nem? Hozzám képest ezerszer jobban viselkednek. – Izgalmas korszak a kamaszlét. Egyik korszak sem hasonlítható össze egymással igazán – rázom meg enyhén a fejemet. A tea, amiket rendeltük pedig lassan kiszolgálásra is kerül. Elém egy csésze és egy hozzá tartozó kanna kerül, s Saskia elé is az, amit rendelt. A magam részéről egyszerű, elegáns mozdulattal öntök ki nem sokat, épp a csésze közepéig a forró, gőzölgő gyógyteát. Hagyom még egyelőre, hadd hűljön. Csak egy kicsikét.
Egy elnéző mosollyal nézek Clarára, mert most nem adok neki igazat. Azért van az én munkámnál sokkal veszélyesebb is, s azt ő is tudja, hogy nem sétálgathatok csak úgy a Városon kívül…ami azt illeti, a Városon belül sem, de tény, hogy odakint magasabb a biztonsági fokozat, ahogy Katja szokta mondani. * -Természetesen, máskülönben Callum sem engedne. *Szélesedő mosolyom igazolja azt a tényt, hogy rá jobban hallgatok, mint bárki másra. Nem mintha nem bíznék meg az általa kiválasztott testőrökben, de Callum hajlamos némi engedményt tenni ha kérem, ha már azt sem kapom meg, akkor komoly lehet a veszély. Azt viszont nem tehetjük meg, hogy nem térképezzük fel a holdat, hiszen ha itt fogunk élni és nem a Dominium hideg falai között, akkor úgy kell ismernünk a Perdát, ahogy még az őslakosok sem. Nekem pedig kiváltképp erős a szándékom arra, hogy a lehető legtöbb területet bejárjam és megvizsgáljam. Már az első találkozásom a holddal szerelem volt, visszavágyom oda és ezért is hívom Clarát, hogy egyszer tartson velem, velünk, de azt is megértem, hogy a családjával szeretné az első élményeit megosztani. Egyszer majd talán együtt lehetünk ott mind, ha visszatértek az emlékeim, még Clara lányaival is. Addig meg marad az üvegház, a dominiumi kert és a lakosztály, hogy valamennyire enyhítsem a természet iránti vágyamat. Utóbbival már egész jól állunk, és ezen együtt nevetünk Clarával…egy röpke pillanatra ismét bevillan egy érzés, de ahogy jött, úgy el is tűnik, de már tudok ennek is örülni, azt jelenti, hogy nem felejtettem el mindent végleg, csak várnom kell még, hogy szabadon a felszínre kerüljenek az emlékek. * -Meglehet, de igazán nem kellene kétségbe vonni a szavaidat. Tudhatnák, hogy te nem akarsz senkinek sem rosszat. *Hitetlenkedve vetem fel ezt a lehetőséget, Clarát mindenki ismeri, jó lelkű, kedves teremtés, a barátságunk nem érdekből született, ezt jól tudom, meséltem róla Callumnak, ő pedig elmesélte nekem…de elég csak ránézni, hogy az ember tudja, hiába rejti el az érzelmeit, ahogy megtanították neki. A tekintet nem képes hazudni és most is látom benne az aggodalmat, amit Shane iránt táplál. Ahogy róla mesél…nem értem mégsem hogyan tehetnek ki egy ilyen kiváló orvost közvetlen veszélynek egy küldetés során. De persze lehet, hogy ez az ő döntése.* -Hűha, ez nagyon sok munka, és még a családotokra is van ideje. Talán sosem alszik. *Jegyzem meg a végén tréfásan, s mosolyom is mutatja, hogy nem gondoltam komolyan. Noha Callum nem katonáskodik, neki is van bőven munkája, sokszor ér későn haza és látom rajta mennyire fáradt, mégis van még ereje rám, egy lefekvés előtti beszélgetésre, van még ereje mosolyogni, nevetni. Clara legalább tudja mikor aggódjon, mikor van Shane küldetésen, én folyton azt teszem, a veszély rejtve marad előttünk az utolsó pillanatig. * -Ó, Clara…*Nézek rá együtt érzőn amikor a „csak” kisebb sérüléseket említi, és eszembe jutnak újra a lányaik, akik minden bizonnyal ugyanúgy aggódnak apjuk miatt, de feltételezem mindez hamar kiröppen a fejükből, ahogy meglátják őt. A nevetésére nevetés a válaszom, Clarára egyszerűen nem lehet másképp reagálni, magával ragad. Kezdem ugyanazt érezni, mint az első találkozásunkkor.* -Az is lehet, hogy pont ez élteti őt, a lányok lelkesedése, elevensége….igen, minden bizonnyal izgalmas….mi is ilyenek voltunk? *A kérdést sokkal halkabban teszem fel, mint amilyen a többi szavam előtte. Clara válaszára azonban várnom kell, mert a teáink megérkeznek, s míg a pincér ott szöszmötöl az asztalnál, addig csendben vagyunk. Csak akkor emelem fel kérdőn a tekintetem Clarára, amikor ismét magunk vagyunk, apró, lassú mozdulatokkal úsztatom meg a halacska alakú filtert a csészében, melyben lévő teafű ráérősen színezi meg a teavizet.*
Nincs okom azt feltételezni, hogy ne gondolták volna át párszor. Férje sokat küzdött érte, emiatt is feltételezem, hogy nem kockáztatná meg a velem szemben ülő életét, ha veszélyes lehetne számára. Szelíd mosollyal az ajkamon veszem tudomásul, végül milyen döntésre jutottak. Ebben sincs kétségem, hogy ne beszélték volna megy egymással. Ahogy az ő szavaiban sem. Vélhetőleg ha Callum nem ítélte volna biztonságosnak a terepmunka ezen részét, akkor nem díjazná az ötletet, hogy neje elhagyja a Város biztonságos falait. Újabb szavaira, újra csak halkan, de jólesően nevetem el magam. - Nem hinném, hogy arról van szó, hogy bíznak-e a jóhiszeműségemben. Vannak alapvető szabályok, amelyeknek nem csak nekem kell megfelelni. Nekik is. Az ő szemszögükből tekintve, az a feladatuk, hogy az élővilágot fenntartsák. Az nem segíti a munkájukat, ha valaki szépen kéri tőlük, adjanak egy cserép virágot nekik – ezek csak egyszerű szabályok, amiket be kell tartaniuk. Nyilvánvalóan okkal is tartanak attól, ne retorzió legyen a vége. Függetlenül attól, hogy tudják kinek szántam az ajándékot – noha valószínű emiatt voltak engedékenyebbek. A szabály az szabály, akkor is ha a nyolcadik szinten máshogy is értelmezi ezeket. Abban nem igazán hittek, hogy kiállnék mellettük, ha probléma adódna később a kéréssel. Megértem őket, nem ismerjük egymást annyira, hogy lássák, valóban megtenném. Mindazonáltal probléma nem keletkezett, de szívükbe sem költöztem. - Mindennek szerencséjére jól alszik – biztosítom azért, bár tudom, hogy megjegyzését nem ennek szánta. Ajkaim mosolyra fakadnak, mint mindig, amikor a családomról mesélek. Nem csak a lányaimról, de férjemről is. Ők a mindeneim és hiszem, hogy ezen soha nem fog semmi sem változtatni. Számomra ők lesznek az elsők, történjék bármi is. – De tény, hogy nem unatkozik, sok ideje nincs rá – kivéve, amikor sérülés miatt nem dolgozhat. Pár napot pihen, de látszik rajta, hogy utána már tettrekész, visszamenne dolgozni. Elhivatott, elkötelezett és lelkes a munkája iránt. Nevem említésére enyhén hajtom félre a fejem. Mosolyom nem olvad le arcomról. Az aggodalommal együtt élek már hosszú évek óta. Felelni rá, többet, mint amit elmondtam, nem tudnék rá. Tény és való, hogy aggodalmam megvan, de hálám is, amikor hazatér. És lényegében… - Csak annyi számít, hogy hazatér. Mindaddig, pedig minden rendben van – és lesz is. Magabiztosan jelentem ki. Való igaz, hogy katonafeleségnek nem könnyű lenni. De támogatjuk egymást. Azt is, ki férjét veszti el, vagy épp feleségét. Mert természetes, hogy azon nők, kik katonának állnak, párjaik nem feltétlen a hadsereg kötelékében talál munkára. - Bármit megtenne értük. Ahogy én is – jelentem ki könnyedén. A lelkesedésük lenne a motivációnk kulcsa? Talán. Mindketten szeretnénk őket boldognak látni, de mindeközben olyan tanításokat átadni, amelyre tudnak támaszkodni a felnőttlétük hajnalától fogva. Nem egyszerű, hiszen ahhoz, hogy ezeket a leckéket megtanítsuk nekik, olykor fájdalommal kell szemben eveznünk. Nem megengedni valamit, sosem egyszerű. Főként, amikor hatalmas szemekkel tekintetek rád. A következetesség mégis fontos kulcsa az életünkben. - Mi mások voltunk. Ők jóval szabadabb környezetben nőttek fel, mint mi. Minket mindig kötött apáink, a nyolcadik szint ki nem mondott szabályai. Akármit sosem engedhettünk meg magunknak, nehogy szégyent hozzunk családunkra. Össze nem tudnám hasonlítani. A lányokra ilyen teher nem nehezedik. Peter a nagybátyjuk, sose hoznák őt nehéz helyzetben, de őket nem övezte sosem oly szigor, mint minket – és nem is kívántam volna. Így volt jó a gyermekkoruk. Szabadok lehettek, megtanulva mindemellett, hogy van, akire tekintettel kell lenniük. Nagybátyjuk, nagyapjaik mind-mind magas rangban ülnek. De sose vetült rájuk azon szigor árnyéka, ami reánk egykoron. A kancsóból egyszerű, de elegáns mozdulattal töltöm ki az első adag teámat, egyelőre azonban nem nyúlok hozzá. Hagyom, hogy hűljön egy kissé.
-Igaz, a szabályok mindenek felett. *Elmosolyodom, halkan felnevetek azon, ahogy Clara előadja a lehetséges változatot, hogy „szépen kéri”. Persze ettől még nyugodtan rábízhatnának egy cserép virágot Clarára, valószínűleg ő az egyetlen aki merészelt ilyesmit kérni, akinek egyáltalán eszébe jutott virágot kérni az üvegházból. Másrészt még mindig hiszem, hogy van szava annak ellenére, hogy már nem tekinti magát a nyolcadik szint lakójának, az ilyen kiváltságok nem válnak semmissé. Azt, hogy nem szívesen adtak ki a kezükből egy féltve nevelt növényt, inkább annak tudom be, hogy a saját pozíciójukat féltették. Mindenesetre nem fogom elmulasztani, hogy Clara érdemeit és megbízhatóságát ecseteljem legközelebb, ha ezen múlik. Shane szóba kerülésével egy kicsit többet tudok meg a hétköznapjaikról, mely most sokkal többet ér számomra, noha az emlékeimet távol tartja még, Clara mosolya ahogyan a családjáról beszél, halk nevetése rég elfeledett érzelmeket lobbant fel bennem. Tudom, sokszor történt ilyen közöttünk, és fontos volt a számomra egykor, azért olyan erős, hogy még az amnézián túl is utat találjon. * -Mert te vigyázod az álmát. *Mosolyodom el szelíden, magamból indulva ki, hiszen sokszor nézem lopva Callumot amikor alszik, látva békés arcát, kisimult vonásait tudom csak életünk néhány percébe csempészni az érzést, hogy minden rendben van, akkor önt csak el a nyugalom és a békesség érzése. Az ilyen percek pedig órákkal érnek fel. * -Igen, a hazatérés mindig boldog pillanat. Akkor is ha fáradt vagy, olyankor nem számít semmi. A gyerekek pedig képesek mindent elfeledtetni veled…gondolom. *Egy hosszú pillanatra lehunyom a szemeimet, mert csak elképzelni tudom milyen az amikor a gyermekem rám kacag, amikor látom csillogó szemeit, a mosolyát, érzem arcomon az érintését, a suta simogató mozdulatot. Csupán egyetlen hosszú pillanat és visszanyelem a könnyeimet, s mikor felnézek Clarára, már ismét mosolygok. * -Nem kétlem. *Sokszor gondoljuk azt, hogy a szerettünkért bármit megtennénk, de van, amikor hiába, amikor a bármi sem segít. Nem emlékszem milyenek voltunk, arra sem, hogy az apám mit tett vagy nem tett…anyámról emlékem sincs amit visszakaphatnék, minden ott van Clara emlékeiben rólam amit csak tudnom kellene. Clarát hallgatva ismét fellobban bennem egy érzés, de ez most rossz és árnyékokkal teli, s nem hiszem, hogy anyám korai halálához köze lenne…”apáink” említése okoz szorító érzést a gyomromon és vennem kell egy nagy levegőt, hogy valamennyire száműzzem. Szórakozottan áztatgatom a kapott teámban a halacska alakú filtert míg az érzés el nem tűnik, s csak aztán emelem tekintetem Clarára.* -Hogyan tudod egyensúlyban tartani? Hogyan mondasz nemet valamire s közben szereted, kényezteted el őket? *Eszembe jut valami a nyolcadik szint ki nem mondott szabályairól, Clara korábbi szavairól.* -Te is szabadabbnak érzed magad? *Noha a mosom érezhetően elhalványult, nem lettem komor, csupán elgondolkodó s fürkésző pillantással várom Clara válaszát.*
