Megfeszül ültében. Éppenhogy csak. Clarát édesanyja, a tiszteletreméltó Margaret Violet Caitlyn Evans-Cambridge az első naptól fogva úgy nevelte, hogy minden körülmények között fesztelen és elegáns, semmitől meg nem rendülő úrasszony váljék belőle, éppen olyan, amilyen ő maga is. Harminckét év alatt úgy vélem, az alapanyag makacs öntörvényűségét figyelembe véve igen szép sikereket ért el, ám kettejüket mégsem lehetne egy pillanatra sem összetéveszteni. Ifjabbik gyermekében eleven, szenvedélyes jóindulat lakozik, s bár a szívükön ugyanaz a vér folyik keresztül, a tiszteletreméltó Margaret Violet szülőként végül csak olyan embernek bizonyult, mint mindenki más a világon. Valakinek, aki egy kicsit mást várt.
Mindennél világosabban érzékelem a heves felindultságot, amely Clara testtartása és mosolya mögül világlik elő. Elmosolyodom, de csak halványan; az érzelmei egyedül nekem szólnak vagy talán még nekem sem, ám ahhoz túlságosan is jólesik látnom, hogy az utóbbi eshetőséget komolyan fontolóra vegyem. Hanem azért a húrt sem akarom túlfeszíteni. Ő és én időtlen idők óta összetartozunk, ez azonban nem jelenti azt, hogy egymáséi lennénk. Engem a saját ragaszkodásom köt hozzá és őt a sajátja énhozzám. Nincs kötelesség. Akkor sem, ha néha mindketten úgy érezzük, hogy van. Úgyhogy megvárom, amíg túlteszi magát az első sokkon. Elég volt a dicsfényből a kárára. Nem esik nehezemre. Nem igazán. - Én sem akarnék - felelem olyan hangon, amiből lehetetlen megállapítani, szemtelenkedésnek fogtam-e fel az engem illető megjegyzését. - De talán nincs jelentősége. Az ellenállók nem ismernek ilyen jól. Ha ismernének, akkor is mindegy. Velük kapcsolatban már elhatároztam magam. De Clara nem szereti az ilyesmit. Mély levegőt veszek, mert halványan azt reméltem, elérti a célzást és nem kérdez rá. Aztán csak a fejemet csóválom. Nem tudom. Igazán nem tudom. - Még nem dőlt el, azt hiszem. A nevetését kísérő készséges mozgolódást nem szakítom meg, nagyvonalú ajánlatát pedig szerény némaságban tűröm, mert régi megállapodás közöttünk, hogy parttalan vitákba torkollana csak, ha másképpen próbálnánk eldönteni, ki lesz kinek a vendége. Ha kimondta, ráhagyom. Egyébként is más jár a fejemben.
Nem lep meg a vonásain tükröződő döbbenet: soha nem voltam az a fajta, aki bocsánatkérésre hajlamos és abban is meglehetősen szigorú vagyok, kitől vagyok hajlandó elfogadni ilyesmit. Mindig ízléstelennek találtam a gesztust körüllengő elégedettséget, amely hol az egyik, hol a másik oldalon ott lappang, azt pedig, hogy büntetés mellé ráadás megaláztatásul várják el, egyenesen felháborító gyakorlatnak tartom. Most mégis úgy érzem, megkerülhetetlen kötelességként magasodik előttem. Odafent olyan hibát követtem el, amellyel nem csak, hogy szégyenbe hoztam magam, de Clarának is fájdalmat okoztam. Amit mondtam, úgy igaz: nincs mentség arra, hogy ennyire méltatlanul viselkedjem, az pedig, hogy éppen ő szenvedje el minden keserű mellékhatását, olyan, mintha arcul ütöttem volna. Éppen őt. Én ennél jobb vagyok. Ahol Clara a tét, ott igenis jobb vagyok.
Csakhogy amikor számot kellett volna adnom erről, kiderült, hogy mégsem. Elfogadom, mert a kész tényeket nagyon hamar megtanultam elfogadni, legyenek bármilyen kellemetlenek. De azért még fáj. Azért még sajnálom. Őszintén. - Igen - pillantok fel rá az asztallapról anélkül, hogy máskülönben megmoccannék. A rövid megjegyzésben ott a folytatás, ott van minden, amit gondolok erről, de további hangot nem adok neki. Ahhoz már kevés vagyok, még az ő jelenlétében is. - Tudom. Egy darabig nem szorulok emlékeztetőre. Gyávaság fűtötte inger bujkál bennem, hogy mondjak valamit, amivel elfelé terelem a társalgást, de egyelőre tudomást sem veszek róla. Ilyen hamar nincs kegyelem. Itt az a bizonyos kötelesség. Akkor is, ha csak a képzeletemben létezik. Ha rám néz, az övéhez hasonló aggodalmat pillanthat meg rajtam. - Elmondod, hogy mi történt?
Mosolyom szívdobbanásról, szívdobbanásra egyre őszintébb, felhőtlenebb. Még pár szusszanásnyi levegővétel és megszabadulok minden rossz érzéstől, mely az utóbbi időben nehezedett mellkasomra. Nincsenek hiú ábrándjaim, hogy többé nem látom őket. Hiszek Victornak. Az, hogy most itt van, azt jelenti, hogy sikerült felül kerekednie azon, mely útjába állt. Mely családom szélesebb körét fenyegette meg, köztük őket is. Tudom, hogy nem lenne oly meggondolatlan, hogy úgy jönne ide, hogy tudja, bármikor bajom eshetne. Ő is azon kevesek közé tartozik, kit érdekel a jólétem. A maga módján, hisz akaratlanul mind tehetünk olyat, amivel árthatunk a másiknak. De erről nem ő tehetett és nem is én. - Kevesen teszik – somolygok rá. – Az a hír járja, hogy mind eltűnnek, akire megharagszol. Bár ezt mindketten tudjuk, hogy mennyire nincs így – bizonyíték erre talán pont én vagyok. Kizárt dolognak tartom ugyanis, hogy ennyi év alatt, legalább egyszer ne haragítottam volna magamra és viszont is. Még ha ennek nem is vagyunk teljesen tisztába, érzéseink sose maradhattak tiszták. Ettől szép az emberi lét, folyton másmilyen, alakulunk mi is. Az mégis örök marad, hogy egymás életében fontos szerepet játszunk, még ha ennek tudatában sem vagyunk. Az időnkénti találkozóink feltöltenek, húzós napjaim közepette megnyugvással tud eltölteni ez az egy-két óra. Habár mióta Shane itthon van, az éjszakai pihenéseim is meghosszabbodtak. Gyanítom, hogy neki is köszönhető, hogy a lányok nem járkálnak át – legalább is nem minden éjjel – apró-cseprő gondjaikkal. - Mhhh – mosolygok rá szélesen, szemréseim enyhén összehúzva. Persze, hogy nem döntötte még el, mihez is viszonyítson. A kérdést mégis elengedem ezúttal is. Mindketten pontosan tudjuk, hogy sose akadékoskodok olyanba, amiről nem kíván beszélni. Nem én leszek az, aki faggatni fogja. A rendelést követően mégis meglep. Nem is kicsit és ezt engedem, ha csak pár szívdobbanásnyi időre is, de kiülni a tekintetembe, hogy aztán egy pislogást követően rendezzem vonásaimat is. Szelíd a mosolyom, amellyel figyelem, fejem enyhén hajtom félre. Ha tudná – és tudnia kellene – hogy mennyire nem neheztelek rá. - Tudod, hogy sose igényeltem, nem tőled – teszem hozzá csendesen. – Te elsősorban kancellár vagy én pedig jóval alattad helyezkedem el, még csak nem is hozzád tartozom. Mindezek után vagyunk barátok, ebben soha nem volt egy másodpercnyi kétségem sem – szeretném, ha tudná, ha tisztában lenne ezzel. A láthatatlan határokat mindig is betartottam nem csak vele szemben, de Peternél, de még Shanenél is. Sose én leszek az, akinek számot kell adniuk arról, amit tesznek, vagy ami a munkájukba történik – főként ha el sem mondhatják. De azt tudniuk kell, hogy mindig ott leszek akkor, ha támaszra van szükségük. Bármilyen formában is. Mélyen szívom be a levegőt egy darabig bent tartom. - Pár nappal a találkozónk után lementünk a Perdára. A terv az volt, hogy előbb csak mi, a hétvégére pedig követnek a lányok. Ez lett volna az ajándékom – mosolyom még mindig szelíd, nem láthatja rajtam, hogy neheztelnék rá. És nem csak azért, mert nem teszem, hanem mert az elmúlt egy hónapban sok minden történt. – De ember tervez, de Clara Gregor meg végez – nevetem el magam jókedélyűen, majd egy újabb szusszanással komolyodok el egy röpke pillanatra. – A Perdán sok minden előjött belőlem. A hold miatti félelmem, Shane miatti aggódásom, az értetek való aggódás, hogy a veszély immár ennyire valóságossá vált. A kulcsot pedig a lakosztály előtti őrök látványa tették be, amit tudom – emelem fel kezemet védekezőleg. – Akár hozzá is szokhattam volna már, meg egyáltalán nem kirívó, ha egy kancellár ajtaja előtt őrök állnak, sőt. Peter akkor már tudta, hogyha visszamegyünk, akkor a maga részéről is bevezeti a korlátozást. Kaptam egy kisebb pánikrohamot – préselem össze az ajkam, miközben vonásait figyelem. És ehhez még nem csatoltam hozzá azt, amit Scott művelt. S úgy érzem, hogy ezt el sem mondhatom neki. - Így nyilván nem tudtuk már élvezni a lent töltött időt. Szóval a lányoknak másodjára is tönkretettem a perdai nyaralást – mosolyodok el újra szelíden, vállamat egyszerűen felvonom. – Enyhén szóval is csalódást okoztam nekik, még ha meg is értették az okát. Ehhez még párosul, hogy rémálmaim lettek. Itt döntöttem végképp, hogy szakemberhez fordulok. Pszichológus szakképesítéssel pszichológushoz járok – mosolyodok el szélesen. Nem szégyellem, hisz miként tehetném, ha ebben magam is hiszek? Ezt tanultam, ebben szeretnék majd újra dolgozni. Van, amikor az embernek be kell látnia, hogy segítségre szorul és ez, itt, most az a pillanat volt.
Nem válaszolok neki. Addig nem, amíg el nem jut a történet végére. Minden szavára tudnék mondani valamit, lehetne folytatni a társalgást napestig, ellenkezhetnék vagy egyetérthetnék, mégsem ez a lényeg. Ez csak körítés. Nem hagyhatom sem neki, sem pedig saját magamnak, hogy egyszerű beszélgetéssé változtassuk a számadást arról, mi is történt vele valójában. Ezúttal az övé a szó, csak az övé és ragaszkodom hozzá, hogy érezze a tulajdon szavai súlyát, ahogy én is érzem a következményekét, amelyekért részben felelős vagyok. Akármennyire is nem hajlandó elismerni.
Aztán befejezi, én pedig hallgatok még egy kicsit. Clara túlságosan is jól ismeri a véleményemet a Perdával kapcsolatban ahhoz, hogy illúziókba ringassa magát az ajándékát illetőleg. Az a hold nem a mi felségterületünk. Három évvel ezelőtt még háborús övezet volt, a fegyverszünet pedig, amelynek tetején oly' nagy magabiztossággal futkosnak néhányan, rendkívül ingatag alapzatnak számít. Én már csak tudom. Ahogyan azt is pontosan tudom - bár neki sohasem mondtam -, hogy ha a perdaiak megneszelnek valamit vagy akár csak műhiba történik a felszínen, szemvillanás alatt visszacsúszhatunk a fegyveres konfliktusba. Ismerem magam. Ha ez megtörténik, én ezúttal sem kímélem majd a civiljeiket, a gyerekeiket vagy a szent helyeiket, bolond lennék hát azt képzelni, hogy ők belátóan viselkednének a mieinkkel. Egyébként sem bízom meg bennük, egyetlen megveszekedett percig sem. S ráadásképpen ott vannak a portyázó ellenállók is, akik mindent gyűlölnek, ami hozzánk kapcsolódik. A csapásmérő különítmény, melyet a legszigorúbb titoktartás mellett szabadítok épp a nyakukra, válogatás nélkül, embertelen hatékonysággal fogja irtani őket. Viszonylag pontos képem van arról, hírneves egyenességem mögött mennyire számítok kegyetlen embernek, azt ellenben mégse hiszem, hogy tőlük ne telne ki hasonló. Egy szó mint száz, a Perda ege alatt minden pillanat életveszélyes. Óvilági kifejezéssel élve a hold úgynevezett puskaporos hordó. Arra persze szükség van, hogy emberek tartózkodjanak lent; akkor sem torpedóznám meg a letelepedési kísérleteket, ha módomban állna. Az egyetlen, ami fontos a számomra, hogy ezek az emberek soha ne az enyémek legyenek.
Gondterhelt pillantással fürkészem őt. - Sajnálom, hogy ilyesmit kellett átélned - felelem, s Clara a minden ízében udvarias szöveg mögött is kitűnően érzékelheti őszinte törődésem. Gyengédség kívánkozik a vonásaimra, én pedig ezúttal nem küzdök ellene. - Jobban tetted, hogy eljöttél. Az a hely nem arra való, hogy az emberek szabadon járjanak mindenfelé. Különösen családostul. Örülnék neki, ha a Gregor család női tagjai soha többé a Perda felé sem néznének, erre pedig, őszinteség ide vagy oda, nem átallom felhasználni még azt sem, amit most megtudtam. Akarom azt a szánalmas holdat, akarom a perdaiak meg az árulók feletti győzelmet és legalább ennyire akarom azt is, hogy senki, aki igazán számít, ne legyen a tűzvonalban, amikor munkához látok. Röviden? Mindent egyszerre. És azt, hogy Clara jobban érezze magát. - Helyesen teszed - mosolygok rá féloldalasan. A gesztust még gyerekkoromból hoztam magammal, bizonyára szuroksötétben is megérezné, hogy e pillanatban magamon viselem. - Ha a segítségedre lehetek bármiben... Rövid szünet. Ha felnéz, elkapom a tekintetét. - Egy szavadba kerül.
Fejem enyhén félrehajtva figyelem vonásait, miközben mesélek neki. Láthatja rajtam, hogy saját szavaim nem nyomasztanak már. Mindaz, mi történt velem, az a múlt. Nem ragadhatok le folyton ott, mert a jövő élményeitől foszthatnám meg magamat. Nehéz, sose tagadtam, hogy nem lenne az, túllépnem rajta, mostanra mégis eltelt annyi idő, hogy túltegyem magam az akkori megrázkódtatásokon. S azt is láthatja rajtam, hogy valójában mennyire nem neheztelek rá. Mosolyom szelíd, őszinte és ő azon kevesek egyike, aki képes megállapítani ezt az udvarias szelídségemtől. Nincs okom rá haragudni, egy percig sem. Olykor elgondolkozom azon, hogy vajon képes lennék-e rá valójában. Mióta ismerem, úgy igazán egyszer sem sikerült magára haragítania, pedig oly hosszú évek állnak mögöttünk. S Isten látja lelkét, megpróbálta. Nem azért, mert ártani kívánna nekem, épp ellenkezőleg. Védene csupán. Ennél azonban jobban kell ismernie, hogy tudja, sikerrel nem fog járni. - Igazán nincs mit sajnálnod – mosolygok rá, hajolok kissé előrébb, vonásaim végtelen nyugodtságról adnak tanúbizonyságot. Szívem szerint odatenném, hogy nincs miért, nem ő tehet róla. Ezt most mégsem teszem. Annak ellenére sem, hogy látom vonásai miként oldódnak fel. Szeretem így látni, jól áll neki és örülök annak, hogy ennyi idő után is, mellettem képes felengedni ennyire. – Van az a mondás, hogyha nem vagy kíváncsi valamire, ne kérdezz. Ha már megteszed, viseld a következményeit. Kitűnően megmutatkozott, hogy mennyire voltam rá képes. Túl sok minden jött össze egyszerre. Azt hiszem, hogy egy kicsit túltelítődtem – ráncolom össze lágyan homlokom, ajkaim szélesre húzom, halk nevetés hagyja el ajkaimat. Soha nem tudnám hibáztatni a velem szemben ülőt, semmiért, amit én átélek. Előbb magamat, mint bárki mást és ez most sincs másképp. Túl gyenge voltam, talán még mindig is vagyok. Azt mégsem szeretném a jövőben, ha hazudna, csak hogy engem védjen. - A Város azért elég biztonságos, azon túlra úgyis csak ritkán engednek – ez egy oly dolog, amibe sose fogunk igazán egyet érteni. Amíg ő ódzkodik a holdtól, én annyira vágyok le. – A család női tagjai vonzódnak a természetes közeghez – szomorodik el mosolyom. Másodízben okoztam csalódást a lányaimnak és ezt rettentő nehezen emésztem meg. Akkor is, ha most már nem neheztelnek rám, ha valójában akkor sem tették. Látni csalódottságuk árnyékát tekintetükbe olyan volt, mintha kést forgattak volna meg mellkasomba. – De hát nem kaphatunk meg mindent, nem igaz? – ujjaimmal elegánsan fogom meg a teáscsésze fülét és emelem ajkamhoz. Oly kevés dologra vágynak az ikrek, úgy igazán, mégis képtelen vagyok teljesíteni őket. Hogy apjuk otthon legyen. S hogy egy kis időt töltsenek le a Perdán. - Mh – húzom össze szemréseimet, s a csésze alja halkan koppan a kis alátétén. – Felelőtlen kijelentés. Nem félsz, hogy egyszer, úgy igazán behajtom rajtad? – mosolyodok el. Bármiben. Túl sok mindent tud magába foglalni. A gesztust mégis értékelem, de mindketten tudjuk, hogy ezt a lépést nem fogom megtenni. S nem azért, mert nem bíznék benne, nem tudnám, ha igazán szükségem lenne rá, ott lenne mellettem. Egyszerűen csak tudom, hogy az ő dolgai jóval fontosabbak, nagyobb jelentőséggel bírnak, mint az enyéim valaha is lesznek. - Hogy van a Terson család többi tagja? Évek óta, talán ez az első olyan alkalom, amikor többet tudsz róluk, mint én – villan meg játékosan egy pillanatra tekintetem, mosolyom újra széles, jókedvű.
Szeretem Clara mosolyát. Ennek a gesztusnak és a hozzá tartozó arckifejezésnek saját helye van a szívemben. Úgy is mondhatnám, az egyik legkorábban örökbe adott parcellám. Olyasmire képes, amire csak kevés dolog a világon: egyszerre nyugtat meg és villanyoz fel a lehető leggyengédebb módon. Amikor látom, biztonságban érzem magam. Olyan, mint egy szédülős pillanatban leülni és lehunyt szemmel a térdeim közé szorítani a fejem. Olyan, mint egyszerre láthatóvá, hallhatóvá és tapinthatóvá válni. Személyesen. Veszély nélkül. Az ilyesmiből nem sok jut a magamfajtának.
- Pihenned kellene - jegyzem meg, gondosan megtartva a saját, félkomoly arckifejezésem, amely az én vonásaimon alighanem főképpen komolynak hat. Ahogy régen mondták, ilyen, mikor a fazék nevezi kormosnak a teafőzőt. De a képmutatásom nélkül még azt hinné, nem is figyelek rá rendesen. - Agyonhajszolod magad. Egészségtelen. Nevetni fog, de nem bánom. Tulajdonképpen még jól is esne. Aztán csak sóhajtok arra, amit mond. Tudhattam volna, hogy nem lesz ilyen könnyű dolgom. Az enyhénél kissé jobban elfintorítom az orromat, amely gesztusról alighanem - őrajta kívül - mindenki azt hiszi, véglegesen leneveltek annak idején. Az biztos, hogy megpróbálták. - Ha rám hallgatnának, egyáltalán nem engednének máshová. Ritkán sem. Ki tudja, mi mindenbe botolhattok.
Szúrósan méregetem, valódi harag nélkül. Nem az ő hibája, ha túl megengedő a szabályozás. Azután sóhajtok megint a szavára. Kevés híján halk fújtatásnak is elmenne, ám ezúttal minden súlyosságtól mentes. Az arckifejezésemet semmivel sem lehet összetéveszteni. Büszke vagyok. Tudja, hogy mindig az voltam rá. - Nem - felelem, egy percig sem engedve a tekintetét az enyémmel, hacsak erőszakkal el nem fordul tőlem. Most már teljesen komoly vagyok. Egyedül a tekintetem kivétel. - Amikor végül behajtod majd, nem lesz választásod. Azt akarom, hogy rám gondolj, mikor úgy érzed, hogy halálos veszélyben vagy. Amikor nem látsz semmiféle kiutat és olyan, mintha maga alá gyűrne a világ. És amit akarok... mindennél jobban, az az, hogy egy percig se tétovázz. Nem kell, hogy megígérd - emelem meg a kezem, mielőtt megszólalhatna. - Ígéretet nem várok. Csak hogy megtedd.
A mosolya és a kérdésben megbúvó csipkelődés elűz minden korábbi ünnepélyes őszinteséget. Megemelem a szemöldökömet, mint aki kikéri magának a célzást, de bölcsen nem szólok semmit. Végső soron megérdemeltem. - Hallottál már a kabinlázról? - érdeklődöm megjátszott kíváncsisággal. - Nagyjából így érezték magukat a szigorítás alatt. Mostanra elszabadultak a lakosztályból, kivéve az egy Jacobot. Ő a negyedév végéig élvezheti a protokoll nyújtotta személyvédelmet, hátha addigra teljesebb képet alkot magában arról, mit is várok el, amikor valamire azt mondom, hogy tilos. Nem túlzok, amikor azt mondom, mérges voltam a fiamra, miután kiderült, egymaga lement Gregorék apartmanjába Druscillához. A legutolsó dolog, amire szükségem volt, a saját elsőszülöttem szándékos szabályszegése, különösen, hogy egy tisztem előtt csinált bolondot belőlem. Maga Gregor zászlós csípte ugyanis fülön. A gondolattól még most is dühroham kerülget. - Hiányoztál nekik. Mindenkinek odafent. Beszéltem Margaret Violettel is; nagy kő esett le a szívéről. De a lányaid kímélnek téged odahaza? Mert te nem kíméled magad. Ebben mind egyetértünk a hátad mögött, attól tartok.
Bal szemöldököm lágyan szökken a magasba szavai nyomán. Ajkaim egy elnyomott mosolyba kunkorodnak szegleteiben. Arcának nüansznyi változását mások talán észre sem vennék, rezzenéstelen arcával társítanák az amúgy felengedett vonásait. Melegséggel tölt el, hogy pimaszságával vegyülnek el ezek az apró változások. Tudom, hogy ritkán képes felengedni, a régen eltemetett büszkeségem simogatja a tény, mellettem még képes rá. - Ebben teljesen egyetértünk – mosolygok rá kedélyesen. Tekintetét fürkészem, a ki nem mondott szavak közöttünk simulnak az asztalra. – Mégis, amikor a kötelesség szólít, nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy pihenj – talán annyira nem is különbözünk mi ketten egymástól. Legfeljebb a kötelezettség alatt teljesen mást értünk. Őt a munkája köti le, melyet lássuk be jóval nagyobb igénybevételt igényel, mint nekem. Tudjuk mindketten, hogy számomra régen a lányok az elsők és maradnak is, s amíg őket mosolyogni látnom, addig nem zavar, hogy mennyire fáradok el. Már csak két évem maradt kiélvezni az együtt töltött időnket. S lám, amikor a pihenésről van szó, szinte egyikünk sem akar róla hallani. Lopott óráinkba állunk meg egy. Az egymással töltött idő feltölt minket és olykor ez épp elég számunkra. Halkan nevetek, fintorát látva. Régen mutatta már meg nekem és nem tudom, hogy a viszontlátás öröme miatt engedett-e fel, avagy a téma váltja ki belőle alapesetben. - Uh, meséljek róla? – teszem fel nevetve a költői kérdést. – Vannak ilyen kis… Ajj, hogy is hívják őket – tekintek el mellette, s láthatja rajtam, hogy ezúttal valódi történetmesélés várható. – Olyanok, mint a földi természetfilmekben voltak a mókusok. Olyanok is, meg nem is. Kis picikék – s nem átallom kezeimmel is mutatni, gesztikulálni. – kissé hosszabbak és a fűben tökéletesen eltűnnek. Futkároznak fától, fáig, néha megállnak, fejüket felemelik és körbekémlelnek, hogy mégis ki figyeli meg őket. Vagy van- e veszély a közelben, majd futnak tovább. Olykor olyanra is vetemednek, hogy a gyanútlan piknikezők kosarából csenjenek el egy-egy szem gyümölcsöt, begyűrik a szájukba, amitől teljesen felpuffadnak – nevetem jóízűen, ám ezúttal eltekintek attól, hogy be is mutassam, miként történik ez. – Majd visszafutnak a fához, felkapaszkodnak rá ééés… eltűnnek – nevetem, vállaim kissé megrázva. – A Perda nem csak veszedelem, gyönyörű a maga nemében – tisztában vagyok azzal, hogy parttalan vitát vívunk. Sose fogjuk igazán meggyőzni a másikat véleményünkről. Nem is kell igazán, amíg tiszteletben tudjuk tartani a másik véleményét. - Egyszer meglátogathatnád – hajtom kissé félre a fejemet, heccelve. Számítok nem tetszésére, ennek ellenére mégis kiejtem. Ennyi most jár nekem is. Méregetését nem bánom, vidámságomat nem űzi el, egészen addig, amíg meg nem szólal. Túl jól ismerjük egymást. Tudja, hogy nem használnám ki – direktbe – a rangját. Ezért is működik barátságunk, nem azért szeretem, mert kancellár. Titulusától nem akarok semmit sem, nem kívánom kihasználni, magam helyzetét megkönnyíteni. Ettől válunk őszintévé. Orcámról lassan tűnik el a mosoly, ahogy előre halad a beszélgetésbe. Szívem hevesebben ver, tekintetétől mégsem fordulok el. Ezúttal teljesen komolyan tekintek rá. Itt van. Itt lehetne, egy karnyújtásnyira és érzem a kényszert, hogy megtegyem azt az egyszerű lépést. Mennyire egyszerű, mennyire könnyű lenne. És mennyi gonddal és fájdalommal járna. Kezét felemeli, tekintetem pedig arra vezetem, két pislogást engedek meg magamnak, mielőtt visszatekintenék rá. Mintha maga alá gyűrne a világ. Fogalmuk sincs. Fogalmunk sincs, hogy mennyire szeretnék róla beszélgetni, mégis tudom, hogy ami lelkem marcangolja, arról senkinek sem szólhatok. A férjemnek nem tehetem meg, anélkül, hogy ne önmagát hibáztatná. Oh, nem. Így is túl szigorú magához, így is emészti magát a történtek miatt, melyről nem tehet. A velem szemben ülőnek sem, mert segíteni kívánna. Egy újabb pislogás kíséretébe emelem vissza tekintetem rá. Segítene és akaratán kívül tehetne mindent sokkal rosszabbá. Mosolyom haloványabb testvére költözik vissza ajkaimra. - Reméljük, hogy sohasem leszek igazán életveszélyben – értékelem, amit tesz, de ezt a kezet most nem fogadhatom el. – Túl gyenge a szervezetem, hogy jól viseljem – nevetem el magamat, szavaink komolyságának veszem élét. Nem zavarnak korlátjaim, ezt ő is tudja. Sose tették, dolgozni tudok rajta, hogy ezeket feszegessem. Most pedig rajta a sor, hogy szemöldökét felvonja. Az enyéimet csak játékosan dobom meg, újra mosolyogva. - Mintha rémlene valami a régmúltból – ráncolom össze szemöldökeim, elmerengve emlékeimbe. Fejemet mosolyogva rázom meg. – Ugyan már, nem történt oly nagy vétek. A fiad nem kívánt mást, csak egyenes lenni és hogy maga mondhassa el, mire számíthatnak. Kevesen ennyire bátrak – képzelem, hogy mily sikereket fogok aratni az említett apjánál szavaimmal. Legalább annyit, mint a férjemnél is megtettem. Az elzárás büntetésében sosem hittem, saját bőrömön tapasztaltam, hogy olykor nem segít. Persze én nem is vagyok olyan, mint a fia, ő tanulhat belőle. Túl nagy baj nem történt, még ha valóban, meg sem kellett volna történnie. - Áááh, szóval én vagyok a téma a nyolcadikon? – dobom meg újra a szemöldököm. – Milyen kósza pletykák terjednek rólam még? – hajolok előre, mintha valóban hajhásza lennék a hasonlóknak. Persze világéletemben szórakoztatott, hogy miket tudnak kitalálni az emberek. - Hiányoztatok ti is – hajtom újra oldalra a fejemet. A pincér pedig ebben a pillanatban érkezik, hogy a hideg kávét, melyet nem firtatok, hogy készített el Victor elé tegye le. S amilyen nesztelenül jött, úgy is távozzék körünkből. - Kérdésedre felelve, kímélnek – hajtom meg a fejem. – Úgy, hogy Shane többet van otthon a feladataink is megosztódnak. Na meg neki sikerült elérnie, hogy ne zargassanak fel lépten nyomon. Szerintem többet pihentem az utóbbi hónapokban, mint az elmúlt években összesen – vonom fel mindkét szemöldököm, mint akin őszinte döbbenet fut végig. Valahol így van. Egy újabb korty teát iszok csészémből.
- Hogyne. A mókusok. Láthatja, hogy magamban alighanem jól mulatok a magyarázat érzékletességén, kivált, hogy ez a szó semmit sem mond nekem. Néhány földi teremtmény nevére és formájára egészen jól emlékszem érintőleges tanulmányaimból, a mókus azonban nem szerepel közöttük, amin a jellemzését hallva nemigen csodálkozom. Azon annál inkább, hogy mutogatásra vetemedik a mihaszna állatka kedvéért, amely, ha már szóba került, sokkal inkább tűnik bosszantónak és kártékonynak, mint bármi olyannak, ami miatt lelkendezni volna érdemes. Lefogadom, hogy ezek a kis férgek bőven kivették a részüket a Város építése során napi rendszerességgel tapasztalt értelmetlen felfordulásból, már ami a hulladéktárolókat illeti. Annyira azonban még én sem vagyok szívtelen, hogy ezt válaszoljam neki. - Képzelem - jegyzem meg inkább egy kissé szárazon, éreztetve vele, hogy éppen természetes hajlamaimat legyűrve kedveskedem. Színtiszta évődésből nem viselek hozzá mosolyt. - Nagyon jól hangzik.
Amit mondok, célba talál nála: ehhez mindig volt érzékem. Figyelem őt. Elszakadni a villámkék szempártól képtelen vagyok és ő is képtelen az enyémtől, hogy csaknem lélegzet-visszafojtva, pislogás nélkül hallgat végig. Megértett. Tudom, hogy nem fog érdemben megfelelni rá. Nem bánom. Csak azt akartam, hogy tudja, mert ha egyszer megtudta, nem fogja elfelejteni, amit most mondtam. Megragad a fejében és megragad a szívében, abban a mélységben, ahonnét nincs többé kiút se jó tudásnak, se rossznak. Emlékezni fog. Eszébe fogok jutni. Ez pedig elég. Egyelőre elég. - Reméljük - csatlakozom a könnyed hangvételhez lágyan, engedve, hogy a feszültség elillanjon.
Aztán a szokásos következik. Clara védelmébe veszi a kölyköket. Mióta csak a világra jöttek, minden adandó alkalommal a pártjukat fogta, akkor is, ha éppen jogosan kaptak ki valamiért. Ahogy most. Fogalmam sincs, honnan ez az elnyűhetetlen jóindulata, mert közülünk nem jutott mutatóban sem ilyesmi senkinek annak idején. Ez teljesen biztos. Az embergyerek pedig alighanem az egész világegyetem legrafináltabb összetett életformája, akkor is, ha már tizenhat éves; a fiaim - és nem kétséges, hogy a Gregor lányok is - egy űzött vadállat kiélezett ösztöneivel keresnek menedéket Clara szoknyája mögött, valahányszor forróvá válik a lábuk alatt a padló. Jacob egyetlen igazi balszerencséje, hogy ezúttal éppen ettől a menedéktől fosztatott meg, ám úgy tűnik, a kettejük paktuma minden körülmények között kitart. Bosszúsan nézek, de igazi erő nincs a pillantásban. Ismerem már Clarát annyira, hogy tudjam, úgysem fogja elítélni a fiamat. - Tudom, hogy bátor - jegyzem meg, meglehetős nehezteléssel. Persze. Tudja ő is. Elbizakodott a kölyök. - De akkor is engedelmeskednie kell nekem, ha máshogy látja. Ki engedte meg, hogy a szabályaimat csak úgy felülvizsgálja a saját ítélőképessége szerint? Elhallgatok - én is érzem, hogy dühöngök. Annál inkább, mert feleslegesen teszem: ami történt, azon nem lehet változtatni. Mégis sért a dolog, Clara is pontosan sejtheti, hogy a valódi indok nem ér véget azzal a ténnyel, hogy Jacob bajba kerülhetett volna, és ráadásképpen Druscillát is veszélybe sodorta. Nem vagyok hozzászokva, hogy szembeforduljanak az akaratommal. Ha pedig mégis megtörténik, nem viselem jól. - Nem érdekes - zárom le valamelyest erőltetett közönnyel, aztán békülékeny fintor suhan át a vonásaimon. Épp csak egy pillanatra. - Biztosan tudja, hogy nálad nem esett csorba a megítélésén. Miért olyan nehéz ezekkel a gyerekekkel, amikor velünk olyan könnyű volt? Végszó: megérkezett a kávém. Biccentéssel keveredő, kurtán udvarias köszönömmel fogadom. - Igen? - mérem végig magamnak Clarát a csésze porcelánpereme felett, mihelyst a pincér távozott. - Ezesetben nem én vagyok az igazi jó hírt hozó, hanem te. Ha mégsem akarsz újra látogatásokat tenni a nyolcadikon, én kimentelek odafent.
Szórakozottan mosolygok rajta, ajkaim préselem össze, hogy ne törjön fel hangos nevetésem. Tudjuk, hogy nem illene. S tudjuk azt, hogy képes lennék megtenni, még akkor is, ha nem csak ketten lennénk. Mióta megtaláltuk a Perdát egy porcikájában sem tud örülni neki, vele szemben, aki az első pillanattól vágyik oda. Lelkemet a bűntudat most mégsem nyomja annyira, mint eddig, ezúttal leköt jókedvem. - Úgy vélem, hogy a képzelőerőd ehhez, most szegényes – szemeimet enyhén vonom csak össze, mosolyom ezúttal a pimaszabb verziót öltik magukra. Mindezt anélkül, hogy arcom izmai egy milimétert is megmozdulnának. Tekintetem árulkodhat számára hangulatom változásáról. Ha szeretné, amit sose fog igazán kihasználni – napestig is tudnék rajongani számára a természetes környezetről. Még akkor is, ha első látogatásom óta félek tőle, még akkor is, ha második alkalommal sem végződött jól a látogatás. Esélyt akarok adni a holdnak. Az oldódott jókedvem azonban ahogy érkezett, úgy is illan el. Képes erre, alig egy fél pillanat alatt. Tekintetünket nem szakítjuk el egymásétól. Nem teljesen, csak én a legvégén. Képtelen vagyok ígéretet tenni neki, képtelen erre. Mert abban a pillanatban tudnám, hogy hazudtam neki, hogy soha nem tartanám be. Nem tehetem és ezzel óriási nehezéket helyezett a vállamra, talán fogalma sincs róla. Nem is lehet, az ő vállát sokkal több súly nyomja, minthogy az enyémet is ráhelyezzem. Nem, ezt nem tehetem meg vele, akkor sem, ha az én életem múlna rajta. De ezt ő nem tudja, s ha rajtam múlik, soha senki nem fogja megtudni, hogy családom, lányaim, Shane boldogságáért a végtelenségig és tovább is képes lennék elmenni. Anélkül, hogy egy másodpercig is érdekelne, hogy mi történik velem közbe. - Ha számít valamit elnézést kért – mosolygok újra, önfeledten, próbálom magam mögött hagyni az alig pár másodperccel korábbi érzéseket. Nincs itt most helyük, közöttünk. Ennyi idő után, nem foglalkozhatok azzal, mely lelkemet nyomja, erre ott van Antony. Mintha neki bármit elmondhatnék. - Bár nem tudom, hogy azért mert tilosba járt, vagy mert úgy vélte lányaimnak okoz fájdalmat, ha nem láthatják egymást – s pont úgy reagál, ahogy vártam. Igyekszem kitörő jókedvem elrejteni, ajkaim szélesre húzása mégsem segít ebben. – De úgy vélem, hogy a jövőben kevésbé fogja felülírni az atyai parancsot. Mégha a szív mást is diktál, ugyebár – és hát ilyen fiatalon ennek rettentő nehéz parancsolni. Épp én mutassam ezt be neki? Hányszor kapott rajta tilosban járva egy fiatal fiú társaságába, csak hogy Mrs. Cambridget bosszantsam? - Nem esett, sem lányom szemébe. Bevallom, mintha még imponált is volna neki cselekedete – somolygok szélesen orrom alatt. – De ne aggódj, gyorsan kivertem a fejéből, hogy valaha is hasonlóra bíztassa még egyszer – előbb-utóbb mindannyiuknak tisztába kell lennie azzal, hogy mit tehet meg Jacob, egy kancellár fiaként. És a barátainak is tisztában kell lennie azzal, hogy mire bíztatják, mit támogatnak vele szembe. Felnőtt koromban erre a magam részéről mindig is ügyeltem, tőlem ezt látták. - Veled – nevetem el magam első ízben jókedven, kiegyenesedve. – Ha jól rémlik velem meggyűlt drága szüleimnek a baja, nem is kicsit – vonom fel mindkét szemöldököm. – És mintha az is elég élesen rémlene, hogy fivéreid sem voltak mintagyerekek – mindannyian tudjuk, hogy legfeljebb vele nem volt gond. – A gének nem szülőről gyerekre vándorol. A te esetedben ez sajnálatod, az enyémben rettentő szerencsés. Megnézhetném magam, ha valamelyik is rám ütött volna – nevetem halkan. Ennyi idő után belátom, hogy velem sem volt könnyű, sőt mi több. Hajam színe rég őszbe fordult volna, ha rám ütöttek volna velejéig a lányok. Vagy ha Shane fiatalkori habitusát, noha az utóbbit elég sokszor magukra öltik. - Kipihentségem nem igazán azzal vonható párhuzamba, hogy nem járok fel a nyolcadik szintre – hajtom fejem csak enyhén félre, mosolyom kiszélesedik. Akaratlan a mozdulat, amivel a ujjammal a brosst babrálom meg. Sose tűnik fel, olyannyira természetesnek tűnik, mióta megvan. – Sokkal inkább, hogy a férjem többet tartózkodik otthon – ami azt illeti, többet, mint az elmúlt nyolc évben összesen. Nem mondanám, hogy minden nap, mert hazugság lenne, ezt Victor is tudja. Mióta áthelyezte, többször jár le a Perdára, új munkája miatt. Melyről nem mondhat semmit, ezt pedig mélyen tiszteletben tartom. S amíg élve hazajön, amíg lelkét nem marcangolja ez az új helyzet, addig nem is firtatom. - Tudjuk, hogy hajlamos vagyok akár a saját kipihentségemet is háttérbe szorítani ha a lányok igényeiről van szó. Ugyanakkor apjuk munkaritmusa kipihentséget igényel. Egy fáradt sebész, nem jó sebész. Így amíg mellettem alszik, addig én is nyugton tudok. Többé-kevésbé – ingatom meg a fejem, mert még így is van, hogy egyszer-egyszer felébresztenek. Ha nem ők, akkor a rémálmok.
Engedelmesen hallgatom drága barátom ősidőktől fogva ugyanazzal a kedves megértéssel ismételt litániáját. Jacob fiacskám, amint letelt a büntetése, legelső szabad óráját alázatosan arra kellene fordítsa, hogy ajándékkal járuljon elé; ha nem lennék már így is biztos benne, hogy ezt fogja tenni, bizonyosan felhívnám rá a figyelmét még ma. Ámde ezzel csak egy olyan tűz lángját szítanám, amely már így is meglehetősen hevesen ég. Eszem ágában sincs bátorítani őket, hogy továbbra is egy követ fújjanak: Clara támogató elfogadása gyakorta jön jól mindannyiunknak, mégse lehet folyton csak kímélni a fiúkat. Ahogy senki mást sem. Ami azt illeti, Clara a lányait is túlságosan elkényezteti. Ez azonban nem tartozik rám, és soha nem lennék olyan tiszteletlen a családja iránt, hogy megszóljam érte.
- Az utóbbi. Nekem elmondta. - A hanghordozásomból könnyedén rájöhet, hogy kérdezni ugyan nem kérdeztem erről a fiamat. Visszatekintve szerencse, hogy nem láttam a méregtől, különben a szememet forgattam volna a mondanivalója hallatán. A fivérével újabban néha úgy viselkednek, mint akiknek elment az esze. Egyáltalán nem érdekeltek az indokai, és ezt tudta is, mégis képes volt venni a bátorságot, hogy részletezni kezdje. Ronda ügy volt. Már azelőtt is harapós kedvemben voltam, hogy ez az egész elkezdődött volna. Most pedig jön Clara, és - akár egy ókori poéta - ragyogó mosollyal a szív parancsairól beszél nekem. Jellemző. - Javíthatatlanok vagytok - szusszanok még egyszer, utoljára, mert nem tudok ellenállni a lehetőségnek, hogy egy további pillanatig bosszantsam magam. - Akárhogyan is, ez volt az utolsó dobása. Van elég bajom anélkül is, hogy a határait próbálgatná. Ez - én is tudom - szörnyűségesen igazságtalan: Jacobnek csak egyetlen apja van, felnőtté válását pedig ha akarná sem tehetné jégre egy olyan napra várakozva, amikor majd én is ráérek kivenni belőle a részemet. Ilyen nap nem lesz. Az igazság az, hogy nem vagyok családos embernek való, és soha nem is voltam. Egyetlen kancellár sem az. A fiaim valójában Caroline fiai, ez pedig sohasem olyan egyértelmű, mint akkor, amikor éreztetem velük, hogy egyáltalán nincs helyük az életemben, ahogy a hadseregen és a flottán kívül semmi másnak nem volt soha. Kár. Mert szeretni szeretem őket.
Clara nem engedi, hogy a borúlátásom felülkerekedjen. - Mm-hmm - dünnyögöm finoman, a csésze parányi fülét szorongatva. Megfeledkeztem róla, hogy itt a kávémat nem mérik duplán egyből. - Ez igaz. Mind rettentőek voltatok. Megérdemelnéd, hogy visszakapd. Egy kissé túlzok. Én nem voltam engedetlen gyerek, és nem voltam engedetlen kamasz sem; ahhoz túlságosan rettegtem az apámtól. Soha nem mertem szembefordulni vele, legalábbis nyíltan. Ettől azonban még úgy sejtem, énvelem se lehetett kimondottan könnyű. Vagyis, attól függ. Mindenesetre ez is olyasmi, amit többé nincs kitől megkérdezni, ennélfogva pedig nálam van a hatalom, amellyel eldönthetem, hogyan adom tovább azt, amiről nem tudok semmit. Sok ilyen dolog van, és én elég magabiztos vagyok hozzá, hogy egyetlen esetben se aggasszon az igazság. Ha rajtam múlik, soha nem is lesz másképpen. - Ez kétségtelen. Hiába is próbáltalak önzésre nevelni - csóválom a fejem. Márpedig ha nekem nem sikerült, akkor senkinek nem fog. - De legyen, ahogy te kívánod. Ilyenkor vagy elemedben, tudom. Mi lesz veled, ha nem lesz min aggodalmaskodni?
- Ooooh – esik meg még jobban, ha van még erre lehetőség, a szívem Jacobon. Tekintetem egy pillanatra elérzékenyül, melyben ezúttal csak egy csepp játékosság van. Sokáig nem kívánok táncolni Victor idegein, képzelem, hogy mennyire nincs ő sem hozzászokva ahhoz, hogy egy egyszerű parancsot nem teljesít. – Igazán kedves tőle – teszek még hozzá ennyit, s ajkaim préselve nyomom el további, elnéző mosolyomat. Ezzel is jelezve számára, hogy hamarosan rendezem vonásaimat, ennyit mégis még engedjen meg nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy az a találkozó rosszabbul is elsülhetett volna, ennek ellenére hálás vagyok, hogy legalább annyi eszük volt, hogy ne nyilvánosan találkozzanak. Nem mintha, így jobb lenne a helyzetük. - Teljes mértékben, de hisz ismersz – egyezek bele oly könnyedén, mintha nem is sértésnek szánta volna valahol megjegyzését. Végtelen romantikámat az esetek többségébe igyekszem elfojtani magamba, olykor mégis megesik, hogy engedek előmerészkedésnek. - És az egyetlen – teszem még hozzá, anélkül, hogy valójában a védelmembe venném. Ez csak tény. – Igazán szófogadó gyerek. Az esetek 99%-ában – nevetem el magam, majd fejem rázom meg. Kamaszok, nehéz velük. Lányokkal is nehéz, hát még fiúkkal. Valójában egyikük sem jobb a másiknál, amikor a tenni akarás és a tettvágy ott csörgedezik az ereikbe. Nehezen tudnak parancsolni maguknak, a Terson fiúk mégis kivételesen büszkék lehetnek magukra. Az esetek legnagyobb többségében olyan minta értékűen viselkednek, hogy mutogatni is lehetne őket. - Hah!! – teszem bal kezem, teátrálisan szívem helyére. – Na szép – lehelem elhalóan, megbotránkoztatott arccal. Még ajkaim is elnyílnak hozzá. Nyilván megvoltak a magam viselkedési hibáim fiatalon, na dehogy hasonlót kapjak vissza? Szinte már arcátlanság számba is mehetne a megjegyzés, ha nem tudnám pontosan, komolyan ezt még ő sem gondolhatja. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy mekkora segélykiáltás volt az akkor a részemről és nem szólt ez másnak, mint apám azon nevelésének, amivel nem értettem egyet. - Vigyázz mit kívánsz – húzom össze szemréseimet játékosan. – Mert te is megkapod, amit én érdemelnék. Nem szeretnéd te, hogy lányom épp a fiaddal kerüljön elő éjszaka közepén egy elhagyatott szertárból – somolygok orrom alatt. És csak azért tudom ezt így elviccelni, mert pontosan tudom, hogy ez mennyire nem történhet meg. Mindkét fiatal betartja az illem minden előírt mozdulatát. Lányaim korán megtanulták, hogy miként viselkedhetnek egy ifjú társaságában, hormonok követeléseit pedig ne vegyék számításba. Van még arra idejük. Két év kevés is, ami azt illeti. - Fizikailag képtelen vagyok rá – kezdek erre rájönni. Rosszul érzem magam, ha egy szeretetemnek nem tudok igazán segíteni. A lányok itt pedig kiemelkedő helyen állnak. Anyai ösztöneim talán túlontúl is túltengenek bennem. - Mit gondolsz, lesz valaha olyan, amikor ne aggódnék valamin? – tekintek rá, szelíd mosollyal az ajkamon. Arcának újabb vonásait figyelem meg, s mintha valami nem olyan lenne, mint szokott. – Kipihentebbnek tűnsz. Jobban áll – jegyzem meg a nyilvánvaló tényt, pedig sejtéseim szerint kevesebbet is pihent, mint eddig. Ezúttal mégsem olyan nyúzott.
Hagyom, hadd élcelődjön egy keveset a rovásomra. Ez olyasmi, amit csak nagyon kevesektől fogadok el tréfa gyanánt, noha a rosta hajszálnyit különbözik az általános mércéimtől. Az átlagos bizalmaskodáshoz képest valamivel megengedőbb vagyok ez iránt, amennyiben valóban jó humorú illetőről van szó - Callum Jenkins kiváló példa erre, mert bár a viszonyunkat nem jellemzi feltűnő barátságosság, mégsem veszem jellegzetes, pengeéles megjegyzéseit kifejezett sértésnek. Hanem az ő kifinomult receptoraival kevesen rendelkeznek, ahogy Clara tapintatos, kedves csipkelődése is ritkaság, a rólam alkotott képpel pedig még így is minden tekintetben szembemegy a nyugalom, amellyel a piszkálódást tűröm. Clara mindig élvezte, ha meghúzhatta a bajszomat, és mert rendkívüli módon örülök, hogy viszontláthatom, nem is rontok bele a mulatságába. - Ha ez megtörténik, te hallgatod végig őket - ütöm vissza a szerváját, bár ez sokkal inkább szól őróla, mint a gyerekekről. Még csak azzal sem nagyon törődöm, hogy ennél burkoltabban fogalmazzak. - Mindkettőt. És én büntetem meg őket. Mindkettőt. Hmm? Persze az ötlet képtelenség. Ennyire még a fiatalok sem reménytelenek. Ámde Clara igazán megérdemelte a célzást, emiatt pedig jócskán megérte.
A megjegyzésre felvonom a szemöldököm. - Hogy nem aggódsz? - visszhangzom, egy pillanatig tétovázva, mint aki valamiféle absztrakció megértésével küszködik. Halk neszt csapva teszem le a kiürült kávéscsészét. - Ha esetleg megtörténik, értesíts. Aznaptól számoljuk majd az újévet. Ujjaimat összefonva ejtem a combomra, aztán elkomolyodott arccal mérem végig őt, de a tekintetemben nincs keménység. Sőt. Már-már lágyan nézek rá, amely sem a megszokott kisugárzásomhoz, sem az ábrázatomhoz nem illik - én legalábbis így képzelem, és úgy gondolom, ebben aligha különbözöm a legtöbb felnőtt férfitól. Talán valóban igazunk is van. Talán csak meghagynak bennünket ebben a hitben. - Az vagyok - felelem ugyanolyan finoman. - Pedig még mindig arra várok, hogy alhassam egyet, úgy igazán. Ne mondd el senkinek. Fel kell érnem a hírnevemhez. Cseppnyi szünet, kicsiny félmosoly jön és megy is benne, de a helyén nem marad üresség, ahogyan egy hideg szobában is csak a léghuzat jelenlétét érzékelni, a hiányát nem. - Köszönettel tartozom - folytatom azután, minden játékosság nélkül. - Segítettél nekem, pedig te is megfizetted az árát. Ne gondold, hogy elkerülte a figyelmemet. Jó példával jársz elöl. Nem fogom elfelejteni.
Szélesen mosolyodok rajta, halk, kuncogó hangoknak adok teret a közén telepedett teren keresztül. Mindketten tudjuk, hogy a fentebb említett eset mennyire nem fog soha megtörténni. Azon egyszerű oknál fogva, hogy azon túl, mindketten igen okosak félnek is. Egyik sem akarja az egyetlen esélyét eljátszani a másik szüleinek szemébe. Ahhoz túl őszintének, túl igazinak gondolják, amivel még csak tapogatóznak. Tudja mégis, hogy remek hallgatóság vagyok és készséggel hallgatom meg őket, bármiről is legyen szó. Mégis, kellemes emlékeket csal elő, fejem enyhén rázom meg nevetve, s úgy tűnik, hogy egy pár szívdobbanás erejéig nem is igazán tudom abbahagyni. Erőt veszek magamon, mélyen szívom le a levegőt, felszabadultan tekintek rá, vonásaimat ritkán engedem így szabadjára, ha csak ketten vagyunk. Ha bárki mással vagyok, ha nem otthonom óvó négy fala között lehetek. Levegőmet megadó sóhajjal engedem csak ki, tekintetemmel követem, ahogy kávés csészéjét teszi le. - Mhhh, akkor jó sokáig nem fogunk öregedni egy évet sem – somolygom vidáman és az a tény, hogy valójában milyen komoly dologról van szó, most még csak nem is érdekel. Az aggódás életem részévé vált, számomra természetes. Mióta a lányok megvannak aggódok mindenért is. Leginkább csak a jólétük miatt, nem titok, hogy szeretnék nekik mindent is megadni, hogy boldogok lehessenek. De ezzel talán nincs is olyan nagy gond. Mi ezt nem kaphattuk meg annak idején, tőlük pedig miért fosszam ezt meg, amikor tehetek ezért? Fejem továbbra is félrehajtva, szelíden figyelem a régi barátomat. Tekintetének komolysága egy pillanatra sincs összhangban arcának ritkán látott vonásaival. Mintha egy kicsit mindketten megfeledkeznénk, hogy mit vár el tőlünk a világ. - Megtehetnéd amúgy – rázom meg rosszállóan a fejem. Ismer, tudja, hogy addig fogom mondogatni, amíg el nem hiszi és meg nem teszi. Kipihent alvással sokkal többet érhetne el, de ez csak az én szerény véleményem. – Ne aggódj, tudod, hogy rendkívül jól tudok titkot tartani – szélesedik ki mosolyom, halk, egy szívdobbanásnyi ideig futó nevetéssel karöltve. Hogy aztán finoman olvadjon le orcámról, tekintsek rá komolyan. - Victor – kezdek bele, ajkaim mosolyra remegnek meg. – Tudod, hogy soha nincs szükséged arra, hogy köszönetet, vagy elnézést kérj tőlem. Bármiért is. Nem tettem többet, amely természetes volt, beszélgettünk csupán – újra szelíden szemlélem. Nincs rá oka, hogy megtegye, sose vártam el tőle. Ami azt illeti, senkitől sem az életembe úgy igazán. – Azt tetted, amit kellett, ha valamiben, abban sose volt kétségem sose, hogy te elsősorban a rangodnak felelsz meg. És amit akkor mondtam, az igaznak is tartok. Ettől függetlenül is igénylem a társaságod – akkor is, ha pontosan jól tudom, hogy listájának utolsó személye lehetek csupán. Emiatt egy pillanatig sem érzek keserűséget, haragot meg annál inkább sem.
- Erről jut eszembe. Elmulasztottam a születésnapod. Ugratom: soha nem szerette az ünneplést, így inkább csak a lehetőség maradt el, hogy hívatlanul felköszönthessem a kifejezett bosszúságára. Ez a nap sokkal inkább szólt Mrs Cambridge-ről már annak idején is, mégsem lepne meg, ha Clara kivételesen hiányolta volna a köszöntést, amelyet olyannyira megszokott már. Akkor is, ha hivatalból minden évben zsémbel miatta. Hanem eszem ágában sincs felidézni a nehézséget, amit az elzárással okoztam, úgyhogy idén kivételesen megússza egy szelíd somolygással. - Azt hiszem, ezt önmagában is felfoghatod ajándéknak.
A fejrázása láttán vágy fog el, hogy a szememet forgassam. Tudom, hogy papíron semmi akadálya annak, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak, lefeküdjek aludni és magamra zárjam az ajtót; hogy lenémítsam a PDA értesítéseit, és meghagyjam mindenkinek, tíz órán keresztül ne zavarjanak. Hogy lefeküdjek aludni, és addig fel se keljek, amíg ki nem pihentem magam teljesen. A munka azonban nem vár senki fiára, én pedig jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy ráérjek heverészni, miközben inkább húszfelé szakadni volna érdemes. Ezt azonban kár volna kifejteni Clarának. A maga részéről legszívesebben saját kezűleg zárná rám az ajtót, a kulcskártyát meg kidobná a légzsilipen. - Megteszem majd, megígérem. Kicsit később. Ha ebben a tempóban haladok, hozzávetőleg háromszáz év múlva.
Sóhaj szakad fel belőlem, ahogy belefog a mondandójába, mert soha nem szerettem, amikor afelől biztosított, hogy nem tartozom neki semmivel. Tudom, hogy nem. Mindketten tudjuk. Ez nem erről szólt, soha, egyetlen percig sem. Kelletlenül állom a tekintetét, vonásaimon régről ismert, elégedetlen helytelenítéssel. Nem viselem el, amikor így beszél saját magáról. Illetve, éppenhogy csak. - Nem kell ezt mondanod nekem - válaszolom csendesen, egy pillanatra felöltve az arcát uraló mosoly édestestvérét. - Nem muszájból tettem. Te is tudod. Olyan ember vagy, Clara Gregor, akiről példát lehet venni, és ha ezt elhallgatnám, olyan elismerést hallgatnék el, amelyet nem először érdemeltél ki. Nálad rosszabb emberektől sem vonnám meg. Hátradőlök, néhány szívdobbanásnyi ideig csaknem önfeledt nyugalommal fürdőzve a jelenlétében. Elnézem őt: rég láttam ilyen felszabadultnak. A látvány engem is közelebb sodor ahhoz, amit csakis boldogságnak tudnék nevezni. - Köszönöm, hogy hellyel kínáltál az asztalodnál - jegyzem meg végül, halkan téve le a padlóra az eddig térdemen pihentetett lábamat. - És a kávét. Nem tartalak fel tovább. Hacsak nem marasztal. Ez természetesen olyasmi, amit említeni sem kell.
Fejem enyhén félrehajtom, mosolyom halványul, hogy kelletlen arckifejezésemmel találja magát szembe. Azzal a fajtával, amikor tudja, hogy hasonlóról hallani sem szeretek, a megemlítéstől pedig egyenesen a világból is ki lehet kergetni. - Remélem innentől ez hagyománnyá válik – jegyzem meg. Mióta a lányaim teszik ki életem legnagyobb részét azóta, ez az ünneplés a magam részéről háttérbe szorult. Nem igazán tartom lényegesnek, főleg nem annyira, hogy megünnepeljék, mikor tudják, hogy nem is szeretném. Az illemem mégis sokan használják ki ellenem, mert tudják igazán rossz szót nem szólnék érte. Sose teszem. A lányok és Shane idei meglepetése mégis szívem melengette meg. - Az elzárás, vagy a feloldás? – húzom pimasz mosolyra ajkamat. Ha már kelletlen ünneplésem említette meg, úgy illik, hogy valamennyit visszakapjon belőle. Az előbbi ugyanis az említett naphoz igen közel volt. Tekintetem lehunyva mosolyogva rázom meg a fejemet. Mindketten pontosan tudjuk, hogy sose fogja igazán megtenni. Fújtató nevetéssel nyugtázom mégiscsak hamis ígéretét. Vidáman tekintek rá újra. - Kíváncsi vagyok, hogy egyszer tudok-e makacsabb lenni, mint a te eltökéltséged. Parttalan vitánk egyszer véget ért, kérdés, hogy ki adja majd fel előbb – somolygok rá. Két eset lehetséges, vagy hamarabb lesz elege attól, hogy a nyakára járok minden egyes alkalommal, amikor találkozunk, hogy pihennie kellene. S bízhat abban, hogy megteszem. Esetlegesen egyszer valóban megunom és ráhagyom. Erre nem hiszem, hogy valaha is sor fog kerülni. Legalább is jelen pillanatban ezt így gondolom és tekintve, hogy mióta kancellár, azóta hallja tőlem… Egy darabig még biztosan fogja. Parttalan vitáink hozzánk tartoznak már. Sóhaját hallva szélesebben mosolygok, élettelibben nevetek. - Valóban? – kérdezek vissza. Nekem úgy tűnik, hogy mégis meg kell tennem, mert újra azon érdemeim kerülnek terítékre, melyekről tudja pontosan, hogy nem tartok igaznak. Nem tartok olyannak, ami elismerést érdemelne. Természetes számomra, mint a légzés, elismerést ezért mégsem osztogatunk, nem igaz? Fejem kelletlenül rázom meg. - Pedig jobban járnál te is, ha elhallgatnád. Még a végén kimernék használni – villan meg tekintetem játékosan, mosolyom újra pimaszabbá válik. Pedig mindketten tudjuk, hogy szavaim mögött több az igazságtartalom, mint amennyit mutatok belőle. – A barátom vagy Victor, természetes, hogy segítek, amikor szükséged van rá – hajtom végül félre a fejemet, halovány, előzékeny mosollyal ajkaimon. Némán figyeljük egymást egy darabig. Eddig oly hosszúnak tűnt ez az idő, most mégis úgy érzem, mintha csak egy pillanat telt volna el attól a pillanattól, hogy utoljára láttam. Mégis oly sok minden történt, hirtelenjébe azt sem tudom, hogy miként kezdjek bele. Újabb megjegyzésére mégis halkan nevetem el magamat. Kezdem érteni, hogy Shane miért mondogatja, hogy nem tartozok neki köszönettel. - Tudod, hogy mindig lesz helyed ott – rázom meg a fejem, jókedvem mégis felszínen marad. – Hah. Szóval menekülsz a felgyülemlett szemtelenségek elől? – húzom össze szememet, némán tátva el magam, hogy aztán hamar mosolyra húzzam. - Előbb-utóbb megkapod, örökké nem szabadulhatsz – nevetem halkan, mégis tudja, hogy sose tartanám fel igazán, ha mennie kellene. Így is hálás vagyok annak, hogy sikerült újra utat találnia hozzám. Hogy megtette. - Hiányoztál – ejtem ki oly könnyedén, mosolyom szelídülésével.
- Ha úgy akarod - egyezek bele, s a hanghordozásomban ott a nyílt elismerés saját magam felé, amiért lám, megérte türelmesnek lennie: kevesebb mint negyven év alatt kivételesen nagyvonalú férfivá cseperedtem. Clara szerencsés. Hovatovább jókedvű is, mint mindig, amikor a nagyságomhoz asszisztálhat. Még a szemtelenkedést sem illetem megjegyzéssel, bár a szemem fakó, fürge villanása kétségtelenül árulkodó számára. - Választhatsz.
A ravasz kihívás, amelyet hozzám intéz természetesen más lapra tartozik, s mert a nyaggatása puszta jóindulatból táplálkozik, ezúttal nincs esélye arra, hogy csak úgy átadjam neki a győzelmet. - Az én eltökéltségemmel szemben tehetetlen vagy még te is - válaszolom neki. A mostani egyike azon ritka pillanatoknak, amikor a véleményünk teljesen ellentétes valamiről. Én is tudom, hogy Clara makacs és kitartó, velem azonban nem veheti fel a versenyt. Szilárd meggyőződésem, hogy ő ugyanígy vélekedik a saját felsőbbrendűségéről a kérdésben. Már csak azért is, mert ezt soha nem volt rest hangoztatni. Persze ettől nem lesz automatikusan igaza.
Fogalmam sincs, hol és mikor szedte föl azt az idegőrlő szokást, hogy egy vértanú elszánt kitartásával küzdjön a dicséret ellen. Visszagondolva talán mindig is ilyen volt, bár be kell látnom, a közös emlékeinket részben eltorzítja az a jellegzetes önteltség, amely kölyökkorom óta arra sarkall, hogy elsősorban saját magamra figyeljek. Nem erősködöm, noha a vonásaimat uraló kelletlen merevség nem hagy kétséget afelől, mi a véleményem az álláspontjáról. Hagyd abba, Clara!, villámlik végig rajtam az a fajta tehetetlen, sértett ingerültség, amelyet elsősorban akkor érzek, amikor reális elképzeléseim megvalósításában gáncsolnak el. Csak hagyd abba. Akarom, hogy igazat adjon nekem. Nem csak magam miatt, hanem azért is, mert máshogy nemigen volnék képes a tudtára adni, milyen mélységben érzem az elhangzottakat, ám ezúttal valóban ő a makacsabb. Ez nem fog lemenni a torkán, akármivel is ízesítem a számára. De még a kedvemért sem. Ehhez nem vagyok szokva, de Clara nemleges válasza mindig is olyasmi volt, amit eszembe sem jutna megpróbálni másfelé hajlítani, így hagyom, hogy egyszerűen kimentse magát a dicséret alól. Még csak a szemöldököm rezdülésével sem tiltakozom: érzem, ahogy a vonásaim megadóan ellágyulnak. Némán, válasz nélkül engedem a mondanivalóját a fejünk felett lógni. Régi mondás fut át a fejemen. 'A hatalom soha nem hátrál meg, csakis még több hatalom előtt.' Micsoda ostobaság.
Nevetése nagy teljesítményű szűrőberendezésként tisztítja meg a levegőt, minden apró kellemetlenségmorzsát messze száműzve az asztal fölül. Enyhe derűvel felelek a mosolyára: az elmúlt harminc percben többet viseltem ezt az arckifejezést, mint az elmúlt évben összesen. Clara egyetlen elfogódott pillantásában több gyengédség van, mint amennyi másoknak egész életükben jut. Olyan őszinte tekintettel viszonzom, amely - legalábbis tőlem - felér egy valódi, régi vágású hízelkedéssel. - Te is nekem. Örülök, hogy nem esett bajod. Persze, hogy nem. Elvégre énrám vannak bízva. Sima mozdulattal egyenesedem fel, aztán ellépek az asztala mellett; a korábbi mosolyt már csak a rávillanó szemem sarkában fedezheti fel. Ha tudja, mire kell figyelnie. Nem mintha kételkednék benne: alighanem akkor is megérezné, ha nem pillantana fel egyáltalán. - A viszontlátásra.
Szemöldökeimet a magasba emelve hümmögök. Apró bólintással ismerem el, hogy ennyi év után sikerült révbe érnie célomnak. Ha másra nem is volt jó – ezt azért nem merném így kijelenteni – az elzárás, erre mindenféleképpen. Ha többé nem köszöntenek fel, akkor merészen ki merem jelenteni: máris megérte. Rettentően bosszantó szokásuk ez ott fent a nyolcadikon. Tekintetének villanása láttán bájosan mosolygok rá, bocsánatkérően, mégis úgy láthassa, nem vonnám vissza a megjegyzésem. Most mégis ellene fordítom megnyerő mosolyom, azt amelynek még ő is csak nehezen tud igazán ellenállni. - Nem egészséges ám az ilyenfajta makacsság – húzom félmosolyra ajkamat, a harcot mégsem vagyok hajlandó feladni, remélem, hogy ezzel tisztában van. Egyszer úgyis megunja megjegyzéseimet és inkább vonul el pihenni, csak hogy a következő alkalommal ne hallhassa tőlem. Előbb, vagy utóbb elérem majd nála is. Csak győzzem kivárni, nem igaz? Ezúttal ő feszül meg ültében. Arcának keménységén akár gyümölcsöt is lehetne szeletelni, a legélesebb kés sem vágná igazán át. Kérdőn vonom fel szemöldököm. Sose fogjuk megérteni egymást, ezen tekintetbe. Nekem természetes, neki meg szóra sem érdemes, mégis itt tartunk. Újra. Megjegyzi, pedig nem kellene. Főleg nem nyilvánosan, erre igyekeztünk mindig is adni, arra az úgynevezett látszatra, még akkor is, ha a bárban egyelőre ketten vagyunk. Vagy már többen? Nem figyeltem, hogy a délutáni fertályórába miként telt volna meg. Victor jelenléte mégis szokatlan idelent, ezt én is tudom, ő méginkább. Az ide betérők pedig egyenesen csodálkozhatnak is majd. Szavaim mégis elhiszem. Nem igazán tettem semmit, azon túl, hogy meghallgattam volna. Saját magam nagyságát nem emelem fel, felesleges lenne. Mivel nincs így. Hiszen megmondták. Nem vagyok más csak egy anya. Sose voltam több és már sose leszek. A sors ezt osztotta nekem. És ami azt illeti ezzel soha nem is volt egy másodpercig sem problémám. Rajongva szeretem lányaimat, semmiért sem cserélném le őket, a keserűséget pedig könnyedén nyelem le. Újra. Most mégsem tűnik fel ennek jelenléte, felhőtlen örömöm elnyom minden kelletlen érzést bennem. Fejem újra gyengéden hajtom vállam irányába, ajkamon szelídül az a bizonyos mosoly. - Részben egy remek kancellár tett erről. Na meg a családban állományban lévő katonák mellett, mégis mi bajom eshetett volna? – egy dologban sose volt kétségem. Sose engedné, hogy igazán bajom essen. Nem személyem miatt, hanem hivatala miatt, hasonlót sose engedne meg magának. Bizalmam pedig mindig az övé volt eme tekintetbe. És az a tény sem elhanyagolható, hogy nem csak férjem, de mindkét apósom, sógoraim egy része is a hadsereg népes tagját díszítik nem is akármilyen teljesítménnyel. Bolond lenne az, aki a Gregornak kívánnak ártani. Mellettük sose éreztem magam veszélybe, vagy épp a lányaimat. Őket annál jobban féltem, az ütközők épp ők. Figyelem, ahogy feláll, ezúttal mégsem követem. Félő, hogy izgatottságomba túlságosan is messzire mennék ily nyílt helyen. Elnéző mosollyal tekintek rá. - Csak el ne felejtsd ennyi idő után – nevetem halkan. – Viszlát, Victor – tudom, hogy nem tenné. Nem, mert akkor nem keresett volna meg. Némán figyelem, ahogy ellép mellőlem, állam a vállamhoz simítok, szemem sarkából figyelem távolodó alakját, ajkaim újra és újra megrándulnak, mosolykezdeményemre. Fejem előre fordítva veszem kezembe pda-mat és teljesen véletlenszerűen halkan nevetek olykor fel. Egyre megkönnyebbülten, egyre felszabadultabban.
Azt reméltem a Clarával való első találkozásunk után, hogy gyakrabban összejövünk, de valahogy sosem sikerült. Az üzenetváltások hosszú sora és Victor szint lezárásának feloldása után azonban, mégis sikerült. Sok mindent nem írhattam le, vagy mondhattam el Clarának a videó beszélgetéseink során, így akár egy egész napra való beszélgetés bennem maradt, amit nem lehet egyetlen rövid délután alatt bepótolni, de reméltem, hogy a későbbiekben már nem szól közbe semmi. Mégis jobban érdekelt ő hogy van, ha nem is mondta vagy írta le, a sorok között éreztem, hogy szenved. A lelkemben éreztem, hogy Clara hiányzik, hiába írtunk egymásnak, az még sem olyan, mint amikor egymással szemben ülünk és látom az arcát, a mosolyát, szemeinek csillogását. Hamarabb is végeztem ma a munkámmal, hogy időben el tudjak készülni, lemostam magamról a labor légkörének minden nyomát, a választásom pedig arra a ruhára esett, amit Callum hozott a karantén szobába. A hajamat lazán feltűztem, de maradt még néhány, az arcomat keretező tincs kuszán és szabadon. Az Evenstar bárba beszéltük meg a találkozót, Callummal már voltam ott néhányszor, így magabiztosan tudok rendelni nélküle is, a személyzetnek fel sem fog tűnni semmi. Izgatottságom már nem fokozható, jóval korábban is érkezem meg a bárba, nyomomban a mindig derűs és ravasz tekintetű Katjával. A pincér látszólag méltóságteljesen és nem összetörve magát lép elém, de abból, hogy szó nélkül ott hagyott egy elfoglalt asztalt, érezhető, hogy még a jelenlévőknél is kiemeltebb vendégnek tekint. Kicsit jól esik, de egyben kellemetlen érzés is, nem szeretem, ha kivételeznek velem. * -Mrs. Jenkins! Üdvözlöm, örülök, hogy újra látom. Megengedi, hogy a szokásos asztalhoz vezessem? *A mosolya, bár őszintének tűnik, kissé mesterkélt…az enyém udvarias, és még az üdvözlő biccentés előtt megszületik. * -Hálás lennék érte…köszönöm….Mrs. Clara Gregort várom, ha megérkezik, kérem vezesse az asztalomhoz. *A pincér a kérésemre bőszen bólogat, majd elindul, én a továbbiakban szótlanul követem, Katja pedig engem követ, hogy elfoglalja a hozzám legközelebb eső asztalok egyikét, szemmel tartva engem és a bejáratot egyaránt, és még egy rosszalló pillantást sem kap a pincértől, tulajdonképpen levegőnek nézi. Helyet foglalok, és meghagyom, hogy a rendelést majd később adom meg, miután Clara megérkezett. Szerencsére nincsenek sokan, a bár sosincs tele tekintve az ide belépésre jogosultak csekély számát. Ölembe ejtett kezekkel, egyenes háttal ülök és csendben várakozom, arcomon elrévedő, halvány mosoly, már a nagyon várt viszontlátást jelzi.*
A napom gyorsan haladt a mai nap folyamán tova. Leginkább eseménytelenül telt. Furcsa módon már a lányok előtt felébredtem. Ezen ők is legalább annyira meglepődte, amikor hálójukból előlépve már elkészült formámmal találták magukat szembe, mint ahogy én is. Az élcelődés egy pillanatra sem maradhatott el és mint oly sok esetben – vagyis mindig – ezúttal is vevő voltam rá. Sőt, replikában sosem maradtam alul, bár tény, ami tény. Nagyobbik lányom kezdi megtalálni a hangját és bizony előfordul, hogy alul maradok vele szemben. De édesen leplezi diadalja fölötti örömet, sértővé sose válunk. Ha engem kérdeznének ez nem más, csak ártatlan civódás. A reggelt gyorsan elindítottuk és hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik Shane óvó ölelése, reggeli elköszönésével hintett csókja arcomra, halántékomra. Derekamba dörzsölt érintése, a futó beszélgetésünk, hogy ki mennyire, miként lesz elhavazódva. A lányok, ahogy tanácsaiért ácsingóznak, a reggeli forgatagba elmesélve, ami történt velük előző nap. Darla szüntelen próbálkozása, hogy márpedig az apja csinálja meg a fonást. Amikor testvére rákérdez, hogy miért nem magának csinálja, megmutatja, hogy miként néz az ki: belátjuk, hogy neki ez nem megy. Kézügyességben alul marad, de türelemben verhetetlen, még tőlem is. Viszont Ő most nincs otthon, lelkembe mar hiánya, de tudom, hogy jó szolgálatot tesz. Immár a hadsereg berkein belül. Ez az érzés állandósult az elmúlt nyolc év alatt. Nincs nap, hogy ne hiányozna, nem kívánnám, hogy bár velünk lenne, többet. Tudom, hogy önzőség ilyet kérni és soha meg sem tenném. A reggelt követően pedig a nap hátralévő része szinte elröppen. Fel sem tűnik, hogy csak egy kávét ittam meg, a fáradtság aligha telepedik meg rajtam. S nem csak azért, mert oly sündörgőre sikeredett eme nap. Régen látott barátnőmmel van találkozóm. A lezárás előtti időszak, amikor Shane itthon volt, úgy elpörgött az idő, hogy aligha volt időnk normálisan találkozni. Aztán jött a nyolcadik szint lezárása. Furcsa volt, de kapcsolataim nem szakadtak meg. Digitális világunknak köszönhetően, ha élőben nem is tudtuk fenntartani a kapcsolatot, az üzenete, videóhívások mind segítettek. Időm pedig szomorkodni nem igazán volt. Nem igazán hagytak, a boldogság átjárta a mindennapjaimat. A lányok és Shane egyre jobban szoktak egymáshoz vissza, nem marták egymást, elmaradtak a piszkálódások serdülő ikreim részéről. A régóta áhított idill beköszöntött lakásunkba, s ez egy olyan dolog, melyet semmiért sem cserélnék el. Békés, boldog idők jártak ránk. S érzem, hogy ez megmarad még jó időre. Tudom, hogy hamarosan visszatér a férjem, újra karjai közé foghat, s ennek a gondolata, csak tovább húzza mosolyra, az amúgy is vidámságba költözött ajkamat. A találkozóra nem sietek, de nem is kések el. Kényelmesen léptekkel haladok a hatodik emelet hatalmas folyosóján. Magassarkú cipőm ezúttal nem ver visszhangot, a falról visszaverődőeket a körülöttem lévők nyelik el. Lazacszínű – legalább is ez a megnevezése, de hogy milyen valójában a lazac? – lábamhoz simuló nadrágot viselek, fekete tűsarkúval, melynek orrai hegyben végződnek. Felsőtestemre könnyed, lenge, fekete ing simul. Hosszú ujjai, a vállánál megbuggyosodnak a varrás mentén, a csuklómat pedig egy arasznyi széles részben fogja közre. A közte lévő áttetsző anyag puhán simul kezemre. Hajam lágy hullámokba omlik vállamra, hátamra, féloldalasan elválasztva. Ajkaimra vörös rúzst kentem, mely kihangsúlyozza fehér, ámde nem sápadt arcomat. Szemeimet fekete ceruzával húztam körbe, amely tekintetem szürkeségét emeli ki, kényszerítve az embereket, hogy oda figyeljenek, amikor beszélek hozzájuk. Egyszerű érzéki csalódás ez, nem más, munkám során mégis sokszor kedvelem alkalmazni. Az Evanstar ajtaja halkan nyílik ki előttem, s belépve rajta, alig két további lépést kell tennem, amikor Charles Higgins lép oda hozzám. Derekán szorosan kötött fekete kötényt visel, fehér ingje kontrasztban áll vele, s egyenes háttal lép hozzám. - Mrs. Gregor– mosolyog rám, én pedig vidámsággal felelek neki. - Charles, köszönöm a szívélyes fogadtatást – mivel elég rendszeresen járok ide, az itt dolgozó embereket már név szerint ismerem. Egyébként sem túl nagy ez a hajó, ahhoz, hogy ezt ne tegyük meg, de még ha az is lenne. Néhány kedves szó, hálás mosoly utakat nyit meg mások felé. Viszont már nem fogadnak engem, nem kísérnek egy asztalhoz sem, az évek alatt leszoktunk erről. Ami csak egy dolgot jelenthet. – A teapartnerem megérkezett? – mosolygok rá kedvesen, Charles pedig fejét biccenti. Ellép előlem és jobb kezét nyújtja ki, tenyerével mutatja, hogy merre induljak el, az amúgy nem túl bonyolult bárban. - Köszönöm – biccentek én is felé és határozott, magabiztos léptekkel indulok meg a mutatott irányba, cipőm hangja lehet előjele jövetelemnek. Ha Saskia velem szemben ülne, akkor mosolyom még inkább kiszélesedik őt meglátva. Az asztalhoz másodpercek alatt megérkezem. - Saskia, jó újra itt látni téged – köszöntöm régi barátnőmet és ha csak nem áll fel, hogy üdvözöljön, úgy csak elegáns mozdulattal foglalok helyet vele szembe. Azonban ha háttal ülne nekem, akkor puhán érintem meg vállát, amikor mellé sétálok, az üdvözlés és a hozzá párosuló derűs mosoly mit sem csorbul rajtam.
Találkozásaim legkedvesebbje, és a legbiztonságosabb is, ezért cseppet sem izgulok azon, hogy elárulom-e magam, de nagyon vártam már, hogy újra lássam Clarát. Callummal több időnk és lehetőségünk volt arra, hogy a kapcsolatunkat, az emlékeim nélkül is visszaállítsuk a régi szintre, de Clara személyisége olyan kedves és vicces és közvetlen, hogy egy alkalom és a későbbi levelezésünk is elég volt ahhoz, hogy számoljam a napokat a maiig. Az asztalomtól kicsit látni a bejáratot is, ez az oka annak, hogy azon kevés alkalommal amikor itt voltam Callummal, háttal ültem a bejáratnak, hogy így is elkerüljem a nem kívánt találkozásokat, most mégis szemben ülök, hogy azonnal lássam, amint Clara megérkezik. Még a pincérrel beszélget, mikor én már felállok, kezeimet magam előtt összekulcsolva, s aztán mosolyogva várom be, hogy hozzám érjen. * -Clara! Örülök, hogy látlak! *S két karomat ölelésre tárom, hogy így köszöntsem. Néhány röpke pillanatra ölelem csak meg, ha van rá alkalmam, majd mikor eltávolodom tőle, próbálok úgy helyezkedni, hogy ha leülünk, már egy másik kényelmes fotelt foglaljak el, mely a bejáratnak háttal van. Mielőtt leülnék, csodálva végignézek rajta, finoman megérintve felkarját.* -Remekül nézel ki. *Nem udvariasság a részemről, tényleg szépnek és csinosnak gondolom, s számomra nem derogál ezt a tudtára adni. * -Foglalj helyet…hogy érzed magad? *Kezemet épp csak annyira nyújtom az ülőhelyek felé, hogy még ne érezze úgy, meghatározom hova üljön. A kínálás is udvariasság, inkább a kérdésre helyezem a fontosság hangsúlyát, hiszen érdekel hogyan élte meg Victor óvintézkedéseit. A pincér tisztes távolban várakozott addig a pillanatig, míg az üdvözlés lezajlott, elég egy pillantással jeleznem, hogy felveheti a rendelést. * -Mit hozhatok a hölgyeknek? Szabad a szokásosat, vagy ma merészen valami újat kóstolnának meg?*Clarára pillantok, átengedem neki az elsőbbséget, s csak aztán kérek én.* -Én ma nem leszek merész, egy Halas teát kérek, köszönöm. *Miután felvette a rendelést, biccent és magunkra hagy, figyelmem Clarára irányul. * -Köszönöm, hogy időt szakítottál rám. Szerettelek volna úgy felkeresni, ahogy…régen, de nem megy még. *Így utalok arra, hogy az állapotomban semmi változás nem állt be, amit nem mertem sem megírni neki, sem elmondani a hívásaink alkalmával. S itt a bárban is csupán utalok rá. *
Cipőm sarka halkan koppan, ahogy lépteimet vezetem partnerem irányába. Mikor elindulok ő már áll, az én mosolyom pedig kiszélesedik. Mégsem kapkodom el lépteim, nem nyújtom meg őket, és sietősre sem fogom őket. Elegáns, de határozottan tartok az irányába, félúton sem járhatok, amikor Charles úgy dönt, nincs már oka arra, hogy a helyemre kísérjen. Látjuk mindannyian, hogy hova tartunk. Könnyedén viszonzom Saskia ölelését, noha én csak fél kezemmel teszem meg. A nagyközönség előtt így szoktam, bárkivel szembe, ki közel áll a családomhoz. Nincs emögött semmi hátsó szándék, a futó ölelések így a legkényelmesebbek. Ő hátrébb lép és én is követem ebben őt. Fejem enyhén félrehajtva tekintek rajta én magam is. - Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz. Napról napra csinosabb vagy. Jó látni, hogy erőre kaptál – noha ennyi idő után már illett neki. Legalább is a szervezetnek ily sok hónapnak már elegendőnek kell lennie, hogy az oly sok évnyi hibernált állapotból felébredjen. Saskia arca már korán sem oly sápadt, mint eddig volt. A vitaminok és egyéb kezelések megtették a hatását. Talán még a perdai napfény is jót tett neki. - Köszönöm – biccentek, s helyet foglalok vele szembe. Több alkalommal hordok ruhát, vagy szoknyát a kényszer mégsincs meg bennem, hogy alját magam alá simítsam, nehogy gyűrődés kerüljön rá. Egykoron hosszú heteken keresztül gyakoroltuk drága jó anyámmal, hogy milyen ruhába miként érdemes és illik is egyben leülni. Lábunk miként tartjuk, fejünk merre forduljon. S az is, hogy mily hangtalanul és egyben elegánsan, kifogástalan külsővel üljünk le. Lábaim az asztal alatt fonom keresztbe. – Remekül vagyok, de te mesélj. Hogy vagy? Miként sikerült a kirándulásotok? – tudom, hogy sok idő telt el, teljesen felzárkózni egyikünknek sem sikerült. Az élet, ha nem figyelünk pillanatok alatt elsuhan mellettünk, anélkül, hogy észbe kapnánk. Sok minden történt ennyi idő alatt velünk. Charles, ki mégis biztonságos távolban állt, most gondolja úgy, hogy közelebb is lép hozzánk. Szelíd, kedves mosollyal várnám meg, amíg leadja a rendelést, de az elsőbbséget ezúttal átnyújtja nekem. Én pedig élek a lehetőséggel. - Van még kamillátok? – tudom, hogy az idei termés nem a legjobb volt. Ő pedig határozottan bólint. - Igen, Asszonyom – hajt is enyhén fejet. Le sem tagadhatná, hogy évekig dolgozott a nyolcadik emeleten. - Akkor azt szeretnék kérni. - Egy csészével? – kérdez vissza, mire elgondolkodva tekintek a velem szemben ülőre. - Legyen egy kannával. Neked? – kérdezem meg őt is, s ahogy választ adott és Charles is eltávozik a közelünkből, hogy rendelésünket mihamarabb kihozza. - Nincs ezzel semmi gond. Ahogy az idő telik, mi is változik. Valójában nincs két egyforma találkozás. Hisz kettő között is annyi minden történik velünk, mely hatással van ránk, melytől változunk, hogy nem lesz emiatt mind ugyanolyan – habár tudom, hogy mire céloz. Mosolyom mégis szelíd, kedves, előzékeny. – Mit gondolsz erről? – kérdezek vissza, véleményére őszintén kíváncsi vagyok.
Nem emlékszem arra, hogy Clara korábban hogyan üdvözölt, de az első találkozásunkkor tapasztalt kedvesség, közvetlenség és szeretet amit felém mutatott, többet engedett következtetni, mint egy futó ölelés. Talán megint túlbonyolítom, de ez bizonytalanságom oka, amivel teljesen tisztában vagyok, így könnyedén átsiklom rajta. Tekintetén, mellyel végignéz rajtam, már nem annyira. Jólesik fürkésző pillantása, mely a végén őszinte dicséretbe fordul. * -Callum érdeme…köszönöm. *Széles, ragyogni látszó mosolyom is annak szól, amit érzek magamban, amit az utóbbi hónapokban átéltünk, ahova jutottunk. Minden mosoly ami a hétköznapokon az arcomat ékesíti, miatta van, azért mert mellettem van. A mostani kellemes hangulatom azonban azt mutatja, mennyire hiányzott Clara, a vele való beszélgetés dacára annak, hogy leveleztünk és, hogy nem emlékszem a kettőnk múltjára, a közös emlékekre. Jó hatással van rám, jó látni. Első alkalommal is igen hamar feloldódtam a társaságában, Clara személyisége vonzza a kellemes hangulatot, a jó kedvet…most viszont tudatosan figyelem őt, a mozdulatait, arcának vonásait, azok változásait. Ahogy leül, ahogy rám néz, ahogy mosolyog. Mintha most találkoztunk volna először, s meg akarnám ismerni. Egy kicsit el is merengek, mennyire kecses minden mozdulata, annak ellenére, hogy látszólag oda sem figyel. Minden bizonnyal az édesanyja tanította és ezt régen tudtam is…én nem ismertem az édesanyámat, nem is emlékezhetem rá; de vajon nekem ki tanította? A kérdésére eszmélek fel gondolataimból, s szavai felidézik bennem a perdai kirándulást, leginkább az első estét, mely fordulópont volt mindkettőnk számára. Mosolyom felderül akár a perdai nap másnap reggel, amiről épp csak nem maradtunk le. * -Csodálatos volt. Gyönyörű a hold, annyira…zöld és illatos. *Sok mindent mesélhetnék még és minden bizonnyal fogok is, de jó érzékkel tartok szünetet, hogy leadhassuk a rendelést. Talán mert én nem emlékszem semmire a múltunkból, lep meg, hogy Clara igen. A kamilla tea választása is egy kicsit nekem szól, emlékszik, hogy azt szeretem…de mostanában…az ébredésem óta, csak Callum társaságában fogyasztottam. Valahogy hozzákapcsoltam az esti tea szertartásunkhoz a kamillát, kisajátítottam Callumnak. Nem tudom Clara tudja-e, ezért figyelem a reakcióját a Halas tea említésénél. Callum mesélte, hogy gyakran elhoztuk ide a lányokat és jókat mulattunk amikor Halas teát kértek, az első alkalom lehetett mindenképp a szórakoztató. Jó lenne emlékezni rá. S ez az érzés mondatja ki velem, hogy sajnálom amiért nem tudom még teljesíteni azt, amit ő mesélt, hogyan fogadtam volna a viszontlátást, ha nem veszítettem volna el az emlékeimet. * -Ez természetes Clara. És igen, ez a találkozás is egy kicsit más, mert az elsőnél még nem hiányoztál. *S a mosolyom is most más, bocsánatkérő, noha biztosan tudja hogyan értem. * -Hiányzik az őszinte beszélgetés, és az a derű, amit most csak a virágod és a karkötőd miatt tudok felidézni.
Szemöldököm mindössze leheletnyit vonom fel, nem tovább. Szinte alig észrevehető, miközben megjegyzését teszi meg. Persze, a férfiaknak, a házastársainknak rengeteg érdeme lehet abban, miként jelenik meg feleségük, kisugárzásuk függ tőle is. Nem csak kizárólag. Ez fordítva is igaz, valójában a legtöbb emberi kapcsolatra. A kapott érzések azok, amelyek a leginkább meg tudják határozni egy ember jellemét, auráját. Kimondatlan karizmáját, amire azok is felfigyelnek, kik nem ismerik az adott személyt. S persze vannak olyan emberek, kiknek a megjelenése olyan tekintélyt parancsoló, bármilyen szituációba is. Hidegvérüket képesek megtartani, felülemelkedni azon, amit kaptak másoktól. Nos hát, én nem ilyen vagyok, de remekül el tudom bújtatni az ilyen érzéseket, ha épp élnének bennem. Ezúttal viszont nem, gondolatmenetemen pedig túl is adok, inkább teatársamra figyelek. Ahova leül, tudatosan háttal az ajtónak. Nem zavar, a magam részéről jobban szeretek szembe lenni vele, látni, ha közeledik felénk valaki. - A Perda magával ragadó. Igazad van, eleven, lélegző mivoltában – jegyzem meg magam is, hogy azt követően leadjuk a rendelést. Határozott magabiztosággal az enyém, kedélyes mosollyal ajkamon, egy pillanatig figyelem csupán a távolodó pincét. Szürke íriszeim visszavezetem Saskia nyugodt arcára, miközben leadja a rendelést. A magam részéről túl sokat nem tulajdonítok ennek, mindenkinek megvan a maga ízlése, tudom, hogy van, ki nem szívesen issza a gyógynövényekből készült teát, én igen. Ez sose fog visszatartani, hogy esetleg hasonlót rendeljek. Véleményem szerint Saskia is így van ezzel. - Jó téged újra látni – felelem őszintén. A hetek, hónapok elrepültek mellettem, fel sem tűnt hiánya, mindaddig, amíg szemben nem ülök vele. Az elmúlt időszak intenzív volt, sok minden történt. A családom újra együtt lehetett és minden másodpercét kihasználtuk. - Ezek szerint az orchidea jó helyre került. Örömmel hallom a botanikai kertbe kicsit aggódtak, amikor egy kisebb cseréppel kértem. Mondván, túl kényes és igényes egy növény. Sejtéseim azonban beigazolódtak, jó helyre került. Sikerült újra berendezkednek? – kérdezem kedélyesen, a kényelmes fotelnak is nevezhető ülőalkalmatosságnak mégsem döntöm a hátam. Egyenesen tartom kezeim egyelőre az ölembe pihennek, szürke íriszeimmel pedig a fiatal nőt figyelem.
Emlékek híján megtanultam figyelni az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokra is, ezért veszem észre Clara leheletnyi szemöldökrándulását, de nem tudom mire vélni. Nekem természetes, hogy most csak Callum áll az életem középpontjában, szinte mindenben tőle függök, de ez nem terhes számomra. Tudom, hiszem, hogy egyszer visszatérnek az emlékeim, és én is önmagam leszek. Nélküle elvesznék, de a ragaszkodása és a feltétel nélküli szerelme igenis mosolyt csal az arcomra, ettől érzem úgy, hogy ragyogok. A közös élmények pedig igazán különlegesek voltak, a Perda felülmúlta minden várakozásomat. Arról nem tudok, hogy Clarának gondjai akadtak akár egyszer is a holddal, különben óvatosabban fogalmaznék. * -Gyakrabban fogunk lelátogatni, nem csak Callum hanem az én munkám miatt is. Kieszközöltem Doriannál a teljes perdai növényzet kutatását. Egyszer velünk tarthatnál. A lányok is biztosan örülnének. *Talán, amikor Shane épp küldetésen van. Clarának is jót tenne ha nem maradna egyedül és nem azon aggódna, hogy a férje hazatér-e. Emlékszem a leveleiből erre a megjegyzésre. A teát megrendeljük, Callumnak köszönhetően tudom, néhányszor elhoztuk Clara lányait is ide teázni, és akkor is Halas teát kértünk, és mesélte mennyire nevettek az első alkalommal, s utána már csak ilyet kérek. Clara-n azonban nem látom a felismerés jeleit, vártam, hogy megemlíti és mesél róla ő is, a lányairól, ezekről az emlékekről. Az első találkozásnál szinte mindenről eszébe jutott valami, leginkább a mulatságos történetek. Sokat gondolkodtam azon, hogy a karkötőjén utal-e valamelyik függő a lányaira, valamire ami hozzájuk kapcsolódik, de nem jöttem rá. Valójában, azokon kívül amit ő mondott el, egyik függőről sem jutott eszembe semmi. * -Igen, sikerült. Callum már azon gondolkodik, hogy rendel egy bozótvágót, hogy könnyebben elérjen a hálótól az étkezőig. *Nyilván túlzok, de tény, hogy a virágok száma rohamosan nő, egyszerűen nem tudok otthagyni egyet sem, ha megtetszik valamelyik, vagy látok benne egyediséget. Elértük a hibernálásom előtti létszámot. Clara virága azonban fő helyen áll és pompázik.* -A Kertben biztosan nem tudták, hogy botanikusra bízod az orchideát. *Ez lehet az egyetlen magyarázat amiért aggódtak a virág további hogyléte miatt. Mosolyom, mely tartósan kiül az arcomra, nem nyer olyan viszonzást, mint korábban a lakosztályban kapott. Talán nem tűnne fel, ha az első találkozáskor látott derű és nevetés nem alkotna akkora kontrasztot Clara mostani viselkedésével szemben. Persze erre is találok magamban magyarázatot, nyilvános helyen vagyunk, talán nem szeretne túl feltűnő lenni…Mrs. Cambridge szemei mindenhol ott vannak és megfedné Clarát. Nem emlékszem rá, de a Clara által említett köszöntő üzenet sorai közül is kiéreztem a pattogó, parancsoláshoz szokott személyiségét. * -Shane jól van már, meggyógyult teljesen? Nem lehet könnyű, mint említetted is, valahányszor veszélyes küldetésre megy. *Nem szeretném ha a beszélgetés csak rólam szólna, kíváncsi vagyok arra Clara hogyan éli meg mindezt, ráadásként a korábban, Victor rendelte lezárással együtt. Ha szerinte nem jó, ha minden elfelejtett emléket más mond el a helyett, hogy én jönnék rá lassan, megértem, de a közelmúltban történtekről mesélhet. Mint régen tette, s talán abból sok mindent el tudnék raktározni.*
Szelíd, széles mosollyal az ajkamon hallgatom Saskia szavait. Jó látni, hogy jobban érzi magát, emlékeinek hiánya nem gátakat szabott benne, hanem lehetőségnek látja. Kihívásnak és nem állítja meg abban, hogy újakat szerezzen. Ez lenne a legfontosabb a számára. Ilyenkor nem szabad a múltba kapaszkodni, a jövő az, amely felé fordulni kell. Nem lehet úgy élni, hogy azon töprengsz, mi lehetett volna, vagy hogy mit, miként csináltál. A jelen az, amely számít. - A teljes? – húzom szélesebb mosolyra az ajkamat. – Kihívás elé állítottad magad. Mit gondolsz az élővilág mennyi részét fedik le, csak a növények? – a Perda magával ragadó. Az, hogy oly kevés időt tölthettem lent, nem azt jelenti, hogy nem csodálnám minden aspektusában. A tudásvágyam a hold irányában szinte kiapadhatatlan, így nem csoda, hogy minden lehetőséget megragadok, amikor valamivel többet tudhatok meg róla. - Bizonyára örülnének neki. Azonban makacs elhatározásuk, hogy első alkalommal családként látogassunk le a holdra. Megértem őket, magam is szívesen töltenék el időt közösen a természet lágy ölén – hajtom enyhén félre a fejem, kedves mosolyom mégsem tűnik el arcomról. Az emberek az ilyen kirándulásokat hívták egykor a Földön nyaralásnak. Ez tőlünk távol állna. Hiszem, hogy előbb, vagy utóbb de lesz arra alkalmunk, hogy közösen lemenjünk, csak mi négyen. Néhány napot lent tölthessünk. A lányoknak régi vágya ez és amilyen lelkesedést képesek táplálni eme ügy irányába, úgy ragad ez a vágyuk rám is. Az idill, melyre oly régen vágyunk, igaz? A virágok gyarapodását hallva halk nevetés fog el, fejem továbbra is enyhén félrehajtva, figyelem Saskia arcát. - Pedig úgy sejtem, van még bőven hely a lakásban, ahova tudsz pakolni – mosolygom szélesen, jókedvűen. Emlékek ide, vagy oda, mit sem változott. A régi szokások visszatérnek, tudatalattija képes minderre. Az pedig jó, ha ezekre, az ösztöneire hallgat. - Való igaz. Egy sor külön engedélyt kellett kérnem. Bár megjelöltem, hogy kinek szánom – nem hazudtam el, hogy saját használatra. A rendszerrel szemben sosem tennék ilyet, no meg, sose titkoltam volna el a valódi szándékom. Ajándéknak szántam. – Ha legközelebb feléjük járok elmesélem, hogy a legjobbak történnek vele – a kertészek mindenféleképpen megnyugodnak. Mókásnak találom, hogy olykor ferde szemmel néznek rám emiatt, de valódi harag nincs bennük. Néhány szívdobbanásnyi idő és ők is visszamosolyognak rám. A türelem nagy úr és sok akadályt képes leküzdeni. - Teljesen. Szerencsére. Könnyebb sérülésekkel megúszta – bár a dobhártya repedést nem sorolnám könnyebbe. De tekintve, hogy ő életben és sértetlenül tért haza, a könnyebbek közé sorolom. – Hosszabb időt tudott velünk tölteni, jó volt, igazán – azonban most már újra munkába állt. Nem csak sebészi hivatásában, hanem a hadsereg kötelékében. Arról nem is beszélve, hogy új vezénylése szerint a Perdán fog szolgálni. - Valóban nem. Viszont Shane kiváló katona. Elhivatott, elkötelezett – mint a sebészi munkájában is, a precizitásában itt sincs hiány. – Ez a kötelessége. Ebben sosem gátolnám meg – rázom meg enyhén a fejem. – Az aggodalommal pedig úgyis évekkel ezelőtt köteléket kötöttünk – mosolygom szélesen. Nem bánom a munkáját, akkor sem, ha vannak időszakok, amikor a kelleténél jobban aggódom érte. Számomra ez természetes, milyen feleség, nő lennék, ki nem féltené a férjét, amikor az életét kockáztatja? - Egyszerűen csak örülök, amikor épségben hazaér. Mindannyian örülünk – a lányok is, akkor is, ha olykor haragszanak rá.
