Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy a levegője bordakosarának ketrecébe szorult abban a pillanatban, ahogy birtokba vettem a testét. ...és nem csak azt. Mégsem állok meg vagy hagyok neki időt arra, hogy egyáltalán lehetősége legyen rendezni legalább minimálisan a légvételeit vagy egyszerűen csak kipergetni a bent rekedt oxigént. Nem vagyok vele finomkodó, ez itt és most nem arról szól. Szakaszosan vett lélegzetére reagálok és elhajolok tőle éppen csak annyira, hogy megint az ajkai után hajoljak. Nyelve alól lopom ki az életetőt és nyelem le egyúttal azokat a kibaszottul izgató kis halk hangokat, amelyek a torkában születnek rövid életre. Az elvesztett cipő ténye konkrétan fel sem tűnik. Kezeim még mindig a combját markolják, erősen tartom meg, míg együtt vagyunk. A tempó nem mondhatni, hogy nagyon lassan gyorsulna, ennél messze mindketten sokkal türelmetlenebbek vagyunk már. Az izmaim újra és újra, ugyanabban a ritmusban feszülnek meg, és ugyanabban az összeállásban a bőröm alatt minden egyes mélyebbre és mélyebbre szaladni akaró csípőlökésemmel. Kurvára imádom azokat az apró hangokat, amelyeket közben hallat, amelyek egy része ajkaimon vagy a nyelvemen fulladnak sóhajtásokba. Forrósága nem kevésbé őrjítő, egyszerűen csak többet és még többet akarok ebből és bár szép gondolat lenne, ha bármeddig, akármeddig kitarthatna, az a nagy büdös helyzet, hogy egyáltalán nincs már sok vissza ebből. Érzem rajta is, hogy nagyon a végét járja saját határainak és őszintén szólva én is. Az egész este erről szólt vagy ezt készítette elő, úgyhogy nem fog menni. Nem tovább. Az első rándulása körülöttem, azon túl, hogy észveszejtő, eléggé intenzív és erős, megtoldva azzal a semmivel sem összetéveszthető kis hanggal, amelyet most kifejezetten engedek hallatni, ahogy elszakadok csókjától. Nem lassítok, nem is állok meg, sokkal inkább taszít saját határaim széléhez, ami mondjuk egyébként se volt már olyan nagyon távol. A következő forró hullámánál pedig végem van, nem bírom tovább. Mélyről jövő, morranásba oltott szusszanással engedem, hogy elárasszon a mámor és vele együtt elöntse őt is a forróságom. Kettőnk teste olyannyira egy ütemre diktálja saját lüktetését, amit szándékosan egészen biztosan nem lehetne megkomponálni. Végigcikázik gerincemen a gyönyör hulláma, mire legalább valamennyit képes vagyok lassítani és szelídíteni saját magamon. Csak ekkor tűnik fel, mennyire a combjába nyomakszanak még mindig az ujjaim. Basszam meg, ennek lehet, hogy nyoma fog maradni bársonyában. Azonnal engedek a fogásomon és újra csókolom, de ezúttal gyengédebben, mint korábban az elmúlt percekben bármikor. Arra azonban még képtelen vagyok, hogy elengedjem vagy elhúzódjak. Meg akarom várni, míg az utolsó hullámok is lágy ringatózásba szelídülnek. Puhán nyomom pecsétemet alsó ajkára, amikor elhajolok tőle annyira, hogy legalább az arcát lássam. A tekintetem még mindig csillog, úgy, ahogy az este folyamán csak néhány alkalommal. Hiába, hogy éppen csak véget ért ez most, közel sem végeztem még vele. A ma este folyamán még a magaménak akarom, újra birtokba venni őt, de nem itt és nem így újra. Mindazonáltal több, mint meglehetősen élveztem ezt is… Légzésemet csillapítom és lassan a szívverésem is a normál felé kezd rendeződni. Óvatosan teszem le, de végig megtartom, amíg úgy ítélem, hogy nincs meg az egyensúlya. - Minden oké? - Ejtem ajkaira csak suttogva, míg tenyereimbe veszem az arcát és, ha valamiképpen igenlő a válasza, újra ajkaira tapadok, ezúttal nyugodtabban kiélvezve az ízét. Csak eztán hajolok el tőle, hogy lehetősége legyen megigazítani a ruháját és addig magamat is rendbe rakom. A cipőt észreveszem és felszedem a földről, rá is adom előzékenyen. - Elkísérlek a mosdóba. - Ugyanolyan halkan jegyzem meg, mint amiképpen kérdeztem is és pecsételő csókot hintek szájára.
18+ Levegő nem járja át testemet és ha aprón meg is tenné, pont ő az, aki tesz arról, hogy még annyi sem legyen. Ajkaim bitorolja én pedig mohón, vágyakozón veszem el tőle. Szó szerint nem kapok levegőt, de ez érdekel a legkevésbé, vagy, mintha ezzel együtt csak még intenzívebb lenne az egész. Az oxigénhiánytól csillagokat látok, vérem még erősebben dübörög ereimbe, szédítő mozdulatai csak még jobban magával ragad. Ujjai szorítását meg sem érzem ebben a pillanatban, vagy ha igen, ez is csak tovább korbácsolja érzékeimet. Sóhajaim, vágyaim hangját ajkainak adom, galád mód lopja el tőlem, tudja magáénak, mely csak és kizárólag neki szólnak. Senki jobban meg sem érdemelné, mint ő. Lüktető érzéseink minden egyes másodperccel egyre jobban kínoznak a vágy mezején, ezúttal nem szép lassan teljesül be, hanem egy újfajta elemi erővel. Ahogy elengedi ajkaim, úgy harapok bele sajátjaimba, úgy fojtom vissza, próbálom, de nem igazán megy. Teljes mértékben beleszédülők, megrészegülök ettől az érzéstől, ujjaimmal szorítom meg vállát, karját szorosabban. Remegő ajkakkal semmisülök meg karjaiba, önti el testemet forróság - nem csak az övé - remeg meg egész lényem, reked bennem újra csak minden édes levegő. Test a testben hullámzik csendben még pár másodperc erejéig, ajkaim arcának élére tapadnak, még egy utolsó mámortól terhes, torkomból felszökő hang erejéig. A gyönyör minden porcikám átjárja, mellkasom zakatol, hogy újra éltető levegőhöz juthat. Sokáig nem örülhet neki szervezetem, ahogy arcom emelem el az övétől, újra közel hajol, én pedig lágyan fogadom őt, újra. Ujjaim szorítása lassan enged, válláról nyakára simul, arcára. Ujjaim arcszőrzetében találnak helyet maguknak, így tartom közel magamhoz. Akaratlan a mosolyom, mely szinte levakarhatatlan ajkaimról, szemeimből, ha rám tekint. Testem még mindig finoman remeg, akkor is mikor érzéseink csillapodni látszanak. Elhajol tőlem, az ő szemei csillognak, az enyémek is hasonlóan. Ajkaim nevetnek, önfeledten, úgy, ahogy ritkán, felszabadultan, őszintén. Végtelen boldogsággal. Arcán finoman simítok végig, szürke íriszein, ajkain, arcéle, homloka között cikázik, megállapodni aligha tudnának most egy ponton. Egész lényét magamba akarom inni, egész mostani látványát, még mielőtt a pillanat varázsa eltűnne. Lassan szakad el tőlem és segít megállni a lábamon. Előbb a bal ér földet, cipőstől. Majd a jobb, ám még mindig nem tudatosul bennem, hogy topánom elhagytam. Hirtelen érint a szintkülönbség, karjába kapaszkodom meg. Az acél hűvös érintése csókolja talpam, segít légzésem csillapítani. Közel hajol hozzám, kérdésére mégis akaratlanul nevetem el magam. Hogy minden oké-e? Tényleg? - Nem - rázom meg a fejem enyhén, mégis nevetek, mosolygok. Ha ő nem, akkor én hajolok fel, hogy ajkai ízét lopjam magaménak, finoman. A magam részéről, tudom, hogy csak a vérét szívom és tisztában vagyok azzal, hogy még rosszul is elsülhet válaszom. Erre szokták mondani, hogy hülye kérdésre, hülye választ kap az ember. Kezeim mellkasára simulnak. - Semmi sincs rendben - suttogom neki. - Remeg testem, lelkem és képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást. Mellkasom minden lélegzetnél megremeg - persze ez több, mint rendben van. Nagyon tetszik ez… Ez az önfeledt jókedv, mely körbejár, minden porcikámba beeszi magát és nem enged el. Nem tűnik el lopva, mint oly sok alkalommal, nem illan el egy pillanat alatt, amikor nem figyelek rá. Bőröm alatt vibrál, ott marad. Elenged, tenyere lenyomata testemen viselem, hiányának hűvös lenyomatától kiráz a hideg. Ruhám mégis lejjebb csúsztatom, lábaimat összezárom, pár pillanat, amíg összeszedjük magunk. Nekem fel sem tűnik, de minden második lélegzetvételnél jóleső hümmögés hagyja el zárt ajkaimat, az átéltekre reagálva. Cipőm feladja, én pedig belé kapaszkodva tartom meg magam, amíg ezt megteszi. - Ühm… Tipegve. Sose fogok odaérni - nyúlok még fel érte még egyszer és csókolom meg, lágyan. Vágyok ajkainak érintésére, ízére, minden pillanattal egyre jobban. Ezúttal mégis én engedem el, ajkaim összepréselem, fejem egy pillanatra hajtom le, mielőtt elindulhatnánk az oly messzinek tűnő mosdó irányába. Valóban tipegve.
Habár az egész egyetlen pillanatát sem bánom – hülye is lennék –, vannak olyan aspektusai, amit most észlelek és háááát… lehetett volna másképpen is. Ilyen többek között ujjaim öntudatlan és erős szorítása vagy, hogy későn tűnik fel és mire korrigálok rajta, addigra már biztos, hogy egy ideig magán fogja viselni az itt történtek mementóját. Soha ezelőtt nem éltem még vele át ilyet. Nem így, nem ekkora elsöprő erővel és intenzitással. Új határon léptünk át, ketten együtt és ebben a percben nem vagyok abban teljesen biztos, hogy ő is éppen annyira magabiztosan fog járni ezen a mezsgyén. Ez pedig aggodalmas ráncokat húz a homlokomra. Nem mélyeket, de ott vannak. Hiába még a mámor, még a láthatatlan lenyomata is az imént történteknek, az őrülten zubogó vér az ereimben vagy az alig csillapodott légvégtelek, amelyek viszonylag feszített tempóban emelik mellkasomat újra és újra. Lelkesedésemet is csak alig, éppen hogy részben töltötte el megelégedéssel, többet akarok, ennél sokkal többet még és bár én állítottam a szabályt, hogy innentől nincs beleszólása abba, mit teszek vele, ennyire nem nyomom el őt. Sosem tettem. Önfeledtsége, nevetése, mosolya mégsem oszlat el minden kételyt, jóval szelídebben, visszafogottabban vagyok képes csak arra, hogy kövessem, egyébként is még túlságosan a hatása alatt vagyok az iméntieknek és annak is, hogy nem tetszik, combjának bársonyába nyomasztott érintésem látható emléke. Az előzékenység teljes elhagyásáról nem is beszélve. Óvatosan teszem le, megtartom, ha kell, főleg, ha az izmok még reszketnének is a lábában, a testében, hirtelen nyúlok utána, ahogy megbicsaklik az egyensúlya. A nevetését nem nagyon tudom hová tenni, főleg nem a kérdésemre adott válasz előszeleként, amit tovább fokoz azzal az egyetlen szóval. A csókját ugyan fogadom, de a barázdák ettől még nem tűnnek el a képemről. Derekánál tartom meg, félig átkarolva és amikor a folytatásba fog, akkor tűnik csak fel, lassan enged fel az a szorítás a mellkasomon, amely a létezésének sem voltam igazán tudatában. Fújtatva eresztem ki a bent ragadt levegőt a tüdőmből és mire a végére érek egy fejcsóválás kíséretébe oltott kifejezetten széles mosoly nyúlik a képemre. Már-már a nevetés határát súrolja. Talán. - ...huh, amit ezért még kapni fogsz... - Megint megrázom az üstökömet és a kifejezetten jó kedv és emelkedett hangulat ellenére biztos lehet abban, be fogom tartani a szavam és nem viccelek most sem. Méghogy semmi sincs rendben… Megőrjít. A hümmögése feltűnik, az meg még inkább, hogy ezt nem minden alkalommal csinálta eddig utóbb, főleg ha épp kifejezetten ritka dolognak számít vagy az elsőnek. Mindenesetre több, mint elégedett vonásokat nyújt a képemre vele. Az elhagyott topánt visszaadom hamupipőke lábára még így éjfél előtt, jobb a biztosra menni. A viccen kívül meg egyébként is ésszerű és szükséges pont az este folytatásához. - Oda fogunk, ne aggódj. - Csókját viszonozom, de nem nyújtom. A derekát karolom át és indulok el vele a megfelelő irányban. Nem rohanok, nyilván kivárom, hogy tudjon is jönni, de abban tudok segíteni, hogy kicsit tempósabbra vegyük azt a bizonyos tipegést. Néhány másodpercnyi előnyünk van mielőtt még belső combjára kenődne gyönyörünk minden emléke. Noha lehetséges, hogy neki több időnek fog tűnni – érthetően –, valójában nincs olyan messze a helyiség, még a viszonylag lassabb séta mellett sem. Ráadásul továbbra sincs senki itt rajtunk kívül, aki bármit is észrevehetne abból, ami egyébként sem feltűnő. Az előbb sokkal inkább azok voltunk a visszafojtott hangokkal egyébként. Az ajtóhoz érve ráteszem a kezem a nyitópanelre, halk szisszenéssel csúszik oldal irányba a nyílászáró és belépek vele együtt. Magunk mögött pedig bezárok, amint meggyőződtem arról, hogy nincs itt senki, csak mi. Nem kérdezem meg, hogy segítsek-e neki, ha nem indul el az egyik fülke felé, akkor leveszek az eldobható és újrahasznosítható kendőkből párat és meleg víz alá teszem. - Húzd fel a ruhádat. - Pillantok rá oldalirányban, majd kicsavarom az anyagot és gondoskodó mozdulattal nyúlok a lábai találkozásához. Nem azonnal törlöm le, előbb várok kicsit, úgy sejtem a meleg ott most jól fog esni neki.
18+ Amíg én nevetek, mosolygok, addig az ő homlokán ráncok jelennek meg. Észreveszem őket, én ne tenném és ebben az önfeledt pillanatban nem tudom, hova tenni, mégis lelkem mélyén megrémít. Nem érzem - most még nem - de ott van, az öröm mámora ezt mégis képes elnyomni, teljes mértékbe. Kezem lassan vándorol feljebb, egyik szemét el is takarom, hogy hüvelykujjammal könnyedén érjem el ezen ráncokat és finoman simítsam ki őket. Nincs helye közöttünk most ilyennek. Most nem szabadna semmi olyanra gondolni, melyek kiválthatják ezt. Eme estét nem ennek szenteltük, sem én, sem ő. Az ő szabályai voltak és azt akarom, hogy ebben a pillanatban semmi gond ne gyötörje gondolatait. Az iránta érzett aggodalmam, csak egy pillanatra csillan meg tekintetembe, majd tova is tűnik, ahogy az elmúlt pillanatok emlékei kellemesen fészkelik be magukat mellkasomba, megpihen ott és el sem hajlandó menni onnan. Én pedig csak mosolygok, csak rá, csak őt nézem, látványát iszom magamba. Tudom, hogy nem fog tudni oly önfeledtséggel rám mosolyogni, ahogy én teszem, régóta nem tudja már elengedni igazán magát, hibáztatni képtelen lennék rá. Sejtem, hogy ennek ellenére, benne is hasonló érzések kavarognak, mint bennem - legalább is remélem. Szívem szakadna bele, ha ez a tökéletes összhang, mely sose történt még meg közöttünk, most csak bennem hagyna mély nyomot. Bele nem akarok gondolni, hogy mi történne, ha ez valóban így lenne, ha ez az egész egyoldalú lenne. Nem lehet így, érzem a pórusaimba, érzem rajta is, hogy nincs így. Az elmúlt percek, combom lenyomata a bizonyítéka annak, hogy mennyire nem egyoldalú ez. Nem érti szavaim, élcelődésem, látom a homloka ránciaból, én mégis jót szórakozok rajta. Oh, mit jól, szélesedik a mosolyom, ahogy megvallom neki, hogy mit tett velem, hova taszított, ahonnan továbbra sem enged, nem tud a közelsége ebből a jóleső borzalomtól engedni. Mosolya, egy nevetést súroló széles mosolya, egész bensőmet megrengeti, érzem, hogy szívem egy ütemet, vagy tán kettőt is kihagy. - Ezért a mosolyért megéri - felelem neki csalfa mosollyal az ajkamon. - Na meg tudod, van egy régi mondás. Hülye kérdésre, hülye választ kap az ember - vonom fel szemöldököm, könnyed beszélgetés nem megy teljesen, ahogy továbbra sem enged együttlétünk utószele el. Máskor nem tart ki tovább, pár másodpercig, most mégis ott van. Mégsincs minden rendben. Mert ha ezúttal sikerül, ha most végre, érezhetnénk azt, amelyre oly régóta vágyakozunk, akkor minden sokkal, de sokkal nehezebb lesz, mint valaha. Ennek hangot mégsem adok, nincs még itt az ideje. Futó a csók, melyet hintek neki, mély sóhaj tör fel belőlem, mely nem neki szól, leginkább az útnak. Lassú léptekkel indulok előbb el, majd szaporítom őket, ahogy az övéi megnyúlnak. Bőröm szinte ég, még mindig, ahogy derekamra simítja kezét. A másodpercek most mégis perceknek tűnnek, ahogy elérünk a mosdóig, melyet készséggel nyit ki. Oh, hogy mi mit fogunk még ezért kapni, ha valaki visszanézi a feltételeket. Jelen pillanatban mégsem érdekel. Mondjanak bármit, valójában a mosdókban nem történek… minden itt kezdődött el. Elindulnék az egyik fülre felé, ha nem ő a kendők felé venni az irányt. Így megállok, továbbra is egymáshoz szorított lábakkal, félrehajtott fejjel, szórakozottan tekintem, amit csinál. Tekintetem mégis többször vándorol vállamon keresztül az ajtó irányába. Nem volt senki odakint, nem is kellene tartanom, hogy bárki betoppanhat, mégis különös izgatottsággal tölt el, hogy így lehet. - Mh, csak aztán semmi pajzán mozdulat - teszek készséggel eleget neki és közelebb lépek hozzá, úgy helyezkedek, hogy kényelmesen elérhesse. - Mert akkor sose jutunk haza - nevetem el magam halkan, a késztetés a mellkasom mélyéről jön és az est folyamán, ez többször is fel fog törni belőlem, pontosan tudom. Szabad karjába kapaszkodom meg, hogy stabilan tudjak állni, arcát figyelem, szemének színét, szarkalábainak rezdüléseit.
Engedem, hogy matasson az arcomon, bár igazság szerint ez most nem annyira esik jól. Az oka viszont messze igen egyszerű, nem értem a reakcióit és az azokkal összhangban nem lévő szavait és míg ez őt szórakoztatja, addig engem nem. Ujjainak simítása lágy vibrálást vált ki a bőröm alatt, odafeszül észrevétlenül is, de a ráncokat nem tünteti el. Maradnak, egészen addig, amíg meg nem értem őt vagy, hogy mi ez az egész. Jelen pillanatban ugyanis egyáltalán nem olyan gondok foglalkoztatnak, amelyek a hétköznapjainkra nyomják rá a bélyegüket, hanem ami nagyon is itt és most történik. Főleg az elmúlt percek után. Különösen azokat követően. Végül csak feloldja a zavart, de a mosolyom jelentősen szelídül a folytatásra. Újabbat fújtatok, de csak az orromon keresztül eresztve ki az éltetőt. Tudom, hogy szereti, ha vigyorgok, mint a tejbe tök, de ettől még nem tudok gyökeresen megváltozni, ez valahogy nem jön annyira természetesen vagy magától értetődően, mint neki. Az okát sose kutattam, nem kellett. Egyébként is, kettőnk közül ez nem az én szakterületem. - Különösen, ha az meg nem értésre talál, huh?! - Emelkednek meg kissé a szemöldökeim. Pár napja még valószínűleg elengedtem volna a megjegyzését, most nem tudom és ennek nagyon is köze van az imént kettőnk között történteknek. Tovább azonban nem feszegetném vagy nem látom volna-e egyáltalán jelentősége. Nüansznyi dolog ez a nagy egységben és a meglévő könnyedséget én is éppen annyira élvezem, amennyire ő, még ha számomra ezt kifejezni sokkal nehezebb is, mint amennyire neki jelent gondot. Vagy éppen, hogy neki pont nem jelent azt. Futó csókja viszonzásra talál, aztán irány a mosdó. Mielőtt elindulnánk haza vagy bármerre innen, kihagyhatatlan a meglátogatása, azt meg pont leszarom a kamerákon ezt ki monitorozza vagy nem monitorozza. Bárki lehet rosszul, érezheti magát annyira gyengének, hogy egyedül ne jusson be, ahhoz meg éppen eléggé magasan képzett vagyok, hogy bárki elhiggye, ha úgy ítélem, akárki a segítségemre szorul – különösen, ha az a személy a nejem –, akkor meg tudom ítélni, szükséges-e a jelenlétem vagy sem. Nehézséget meg nem okozna mindezt előadni. Egyetlen pillanatig sem. Belépve a helyiségbe, az ajtót zárom magunk mögött, ide más, ha akarna se tudna követni per pillanat. Oldalvást pillantok rá, amikor megszólal és befejezem a kendő kicsavarását. - ...és erre most azért figyelmeztetsz, mert vágysz rá, hátha mégis megteszem? - Emelkednek meg a szemöldökeim a képemen egy pimasz félmosoly kíséretében a szám szegletében. - Nincs miért aggódnod, a többit inkább otthonra tartogatnám. Viszont ma este tele vagy meglepetésekkel, azt meg kell mondjam. - Félig átkarolom, hogy meg tudjam tartani és így könnyebben is tud megkapaszkodni a karomban, míg a másik kezemmel a combjai találkozásához nyúlok. Egy darabig ott tartom a kendőt és csak nagyon óvatosan veszem el onnan és fordítok az anyagon, hogy elölről kezdjem az egész folyamatot. Időnk van, nem sietek sehová. Azonban mikor megint elveszem tőle a nedves anyagot, kidobom és egy másikat tartok meleg víz alá, hogy megint ismételjem, amit elkezdtem. - Nem kellemetlen? - Remélem szólna, ha igen. Mindegy, inkább rákérdezek egy újabb hülye kérdéssel. Engem megnyugtat, ha válaszol rá és nem nekem kell találgatnom hozzá.
Nem ért engem, ennyi idő után sem. Nem érti, hogy sokkal többet ér, ami arcomra kiül érzelem, amit hagyok neki, egyedül neki, hogy láthassa, mint szavaim valaha is. Pillantásomból láthatja valódi érzéseimet, az élet bármely területén, ami szavaimmal nincs is összhangba, a valóságot mindig ez mutatja. Ő lehet az egyetlen, akinek gond nélkül, bármikor szívesen megmutatom. Aki elől rejtegetni sem akarom gondolataim, érzéseim. Tisztába vagyok vele, hogy rá való tekintettel, többször megteszem, hogy neki könnyebb legyen az, mely így is irtózatosan nehéz számára. Tovább aggodalmasítani mégsem kívánom, aggódásának tárgyának sose akartam magam. Ez mégsem állja meg jelen pillanatban a helyét. Legalább is, hogy aggódjon, régen - vagy talán soha? - nem éreztem magam ennyire boldognak, a társaságába. A lányok iránt éreztem, érzek a mai napig egy elemileg elsöprő szeretetet, szerelmet, amikor rájuk pillantok, amikor boldogságukért harcolunk, teszünk érte. Amikor látom mosolyukat, szeretetünk kölcsönössé válik egymás iránt, akkor érzek hasonlót. Iránta eddig még nem sikerült, nem ennyire intenzíven. Szavait mégis elengedem, szélesen mosolygok rá, egy újabb, mellkasomat megrázkódtató nevetés csúszik ki ajkaimon. Elengedem, nem reagálok rájuk, hisz pontosan érezhette, hogy miként érzem magam ölelő karjába, hullámzásunk mámorába. Hogy mennyire kívántam, akartam én is azt, amit ő, mennyire sikerült egy hullámhosszra kerülnünk. Nem akarom rejtegetni senki elől felhőtlen kedvemet, nincs okom rá. Boldognak érzem magam és nem szégyellem emiatt magamat, nem mert, éppen ő tudta ezt belőlem kiváltani. A játékos, valahol mégis felhőtlen mosoly, most újra előveszi magát, ahogy a mosdóban álllunk, én legalább is rá várva. Könnyed kérdésére magasba reppen mindkét szemöldököm. - Tudod, Shane, amennyire komplikáltnak gondolsz, annyira vagyok egyszerű. Ha akarok valamit, azt mondom, nem élek a fordított pszichológia rendszerével - és csak részben azért, mert nem mindig hiszek benne. Van rá alkalom, de nem kettőnk között. Mindig igyekeztem nyílt és őszinte lenni vele szembe és valóban azt mondani neki, amit érzek, amit gondolok, mintsem ámítsam bármivel kapcsolatban is. Sose voltunk szerelmesek, ám az egyenességet megérdemelte tőlem, ahogy viszont is. - Helyes - felelem arra, hogy otthonra is tartogat több dolgot is. Többször is kifejezte ma, nekem pedig eszem ágába sincs ellenszegülni ellene. Főként, amikor átölel, akkor is őt figyelem, szemeit. - Örülök, ha még ennyi év után képes vagyok meglepetést okozni - somolygok rá családul, szemeim ragyognak, szívem újra hevesebben kezd verni, hangom mégis halk, mintha tartanék attól, hogy valaki meghallana minket. - Ü-ühm - ingatom meg fejem, halkan hümmögve és teljesen sikerül elvonatkoztatnom, hogy ő matat odalent. Talán az évek és a rutin teszi, hogy még ezt is természetességgel tudjuk elvégezni. - Szólnék, ha valami nem esik jól - tudatom vele, mindazon által. - S meg kell hagynom, hogy ez az elemi erő jóval hatásosabb volt, mint képzeltem - vallom meg neki, ha már itt van újra közel hozzám, melyet nem tudok nem szó nélkül hagyni. Az étterembe csak vágyakoztam utána, különös körítésbe, ám, sose gondoltam, hogy ennyi új ajtót kinyithat előttem, sokkal… jobb lesz, mint amit a fantáziám csak elképzelni tudott.
Szempárjára függesztem a sajátomat. Nem tudja mennyire jól eső érzés a karomban tartani, az pedig meg sem fordul a fejemben, esetleg kényelmetlen lenne a jelenlegi felállásunk a mosdóban. Nekem nem az és bízom abban (is), hogy jelezné, ha ő ezzel másképpen volna. Válasza megremegteti a szám sarkait lágyan és az orrom alatt bazsalyogva figyelem a vonásait. - Igyekszem észben tartani. - Rázom meg az üstökömet és a jókedv minden nyoma ott virít a képemen továbbra is. Hiszem, hogy kettőnk közül az egyszerűbb gondolkodású mindig is én voltam és leszek, akkor is, ha azzal teljesen fordított arányosságban van melyikünk számít az egyszerűbb vagy mondjuk inkább úgy, könnyebb esetnek. - Csak érjünk haza végre. - Szusszanok egy apróbbat, mert az este eleje már régen kezdődött és ahhoz képest még most is itt vagyunk. Pedig egyáltalán nem a türelmetlenség az, ami nagyon jellemez, tudok várni, mindig is tudtam. Azt viszont nem tagadom, szívesebben lennék már a saját lakásunk berkein belül. Azok után meg pláne, ami az előbb történt kettőnk között. - Feltételezted, hogy esetleg nem? - Húzódnak valamivel feljebb a szemöldökeim a képemen. Nyilván, ha két ember annyi ideje él házasságban, akkor magától értetődően jöhetne, hogy nincsenek már nagyon meglepetések, de esetünkben az együtt töltött éveinknek csupán csak a felét húztuk le igazán egymás mellett. Nyolc év pedig baromi hosszú idő tud lenni azzal a kevés látogatással, amit meg tudtam ejteni hónapról hónapra. Jó látni, ahogy ragyognak a szemei. Kifejezetten a kedvemre van és szívesen is időzöm a szempárján, hogy minél tovább lehessek szemtanúja. Annak meg tényleg örülök, hogy biztosít arról, jelezné, ha valami nem volna számára kellemes. Tudomásul veszem és nem is áll szándékomban tovább firtatni a kérdést. Jóval könnyebben értek a szavakból, mint bármi másból. Újabb vallomása pedig újabb szélesebb mosolyt csal a szám sarkaiba. Még szép, hogy jól esik hallani – főként hallani – és egyszerre látni is rajta, milyennek találta az odakint történteket. Valószínű erre a megerősítésre volt szükségem, mert mostanra enged fel teljesen a mellkasomat kelletlenül nyomó érzés. Óvatos mozdulatokkal húzom el a kendőt tőle, a következőt pedig már nem tartom újra a víz alá. Inkább egy szárazzal itatom fel a bőrére tapadt vizet és mást is. - Már régebben is fantáziáltál róla? Csak, mert korábban sosem említetted, hogy esetleg tetszene. - Nincs vád a hangomban, amiért nem került szóba még vagyis pontosabban nem nevezte meg, lenne ehhez kedve vagy erre igénye. Nem mintha egyébként olyan nagyon gyakran sor került volna közöttünk bármire az elmúlt években, leszámítva a nagyon-nagyon muszáj szintjét. - Bármikor megismételhetjük. - Pofátlan bazsalygás lesz úrrá a képemen, de azért a tudatom mélyén ott motoszkál, annak nem nagyon örvendek, hogy a combjain ott lesz a nyoma egy ideig ennek az élménynek. Közelebb hajolok hozzá és megcsókolom. A kendőt elveszem lábai találkozásától és kidobom, a felszabadult kezemmel pedig szintén átkarolom, szorosan vonva és ölelve magamhoz az egész testét. - Akarsz még a kilátóba visszamenni vagy mehetünk inkább haza? - Ejtem a kérdésemet a szájára, ott pergetve szét a levegőmet.
Neki pedig fogalma sincs, hogy milyen jóleső érzés, hogy a karjába tart, erős karjaival ölel. Ugyanúgy a tekintetét szemlélem én is, nem engedem el, máshova nézni amúgy sincs szükségünk. Talán a hosszú évek lehet a titok nyitja, amiért minden hasonló eset, teljesen természetes számunkra. Egykor volt idő, amikor szégyellős voltam előtte is, az első hónapokba, azóta viszont sok mindent levetettem. Már nem zavar, ha végigmér, kényelmesen töröm rá az ajtót, amikor zuhanyzik, ha épp a mosdót kell használnom. Minden ellenérzés nélkül mászkálok előtte pőreségembe, engedem le magam mellette. Ez a mostani pillanat sem másabb, ezeknél. A korábbi izgató feszültség nem tűnt el nyomtalanul - valójában sehogy sem - mégis csillapodott valamennyire. Bőröm felszíne alatt mégis finoman ott vibrál, körbeleng minket, amit odakint kezdődött. Kicsit hajtom vállam irányába csak fejem, ahogy orra alatt bazsalyog, válaszolni képtelen vagyok rá, ajkainak apró rándulása teljesen leköti minden figyelmem. - Nemsokára - nyugtatom meg, hogy nem kell már sokat várnia addig. Nem szívom most a vérét azzal, hogy talán azért várja, mert ennyire elfáradt volna, mert tudom, hogy magam alatt vágnám a fát, habár mosolyom ezúttal kacérabb, a megszokottnál. - Évek óta, elég kiszámítható vagyok - vallom be, minden rosszérzés nélkül. Ez korán sem jelenti, hogy unalmasnak is gondolom magam, mert nem. Még ha nem is találkoztunk oly sokat, még ha merőben megváltoztunk a nyolc év alatt mindketten, akkor is lépéseim mindig kiszámíthatóak voltak, legalább is az ő irányába. Türelmem végtelen felé, mindig is szelídséggel közelítettem hozzá, bármi is történt köztünk, közte és a lányok között. Avagy apja és közte. Mindig is tudtuk, hogy miként fogok reagálni egyes kijelentésekre, megszólalásokra. Nem gondolom oly rossz dolognak ezt, mégis ezúttal örülök, hogy képes voltam meglepni valamivel. A pillanat lopva illan tova, mikor már az utolsó kendővel itatja fel a maradék nedvességet. Ajkaimra szelídebb mosoly húzódik. - A fantázia mindig is meg volt, régóta, mindazonáltal mindig is tökéletesen meg voltam elégedve lopott óráinkkal - mosolygok rá szelíden. - Az ember azt hinné, hogy ahogy a gyermekei cseperednek, úgy lesz egyre több a szabadideje, pedig szomorúan rá kell jönnie, hogy ez mennyire nincs így. Ha a fejembe is volt, mikor hazajöttél, mindig azon voltam, hogy a szűkös időd, inkább a lányokkal töltsd, mint velem, most pedig hídat képezni köztetek jóval fárasztóbb, mint eddig bármi más - tudom, hogy mit ígértem neki az est kezdetén, ahogy azt is, hogy megígértem neki, hogy megpróbálok nem beszélni róluk, most mégsem tudom megállni. Nem, mert hallania kel. Kezem lassan emelem fel, hogy arcába simítsam. - Sajnálom, nem akartalak ennyire elhanyagolni, semennyire sem akartalak - a bűntudat emiatt lassan ül a mellkasomra, még ha ilyen irányú eltávolodásunk esetünkben normálisnak is mondható. Ebben a pillanatban nagyon is bánom. Mégsem mentegetőzöm, hogy mennyire fáradt voltam, hogy többször engedtem, hogy a lányok lefoglalják, addig is tudjak picit pihenni. Nem volt fair tőlem, tudom, meg nem történté mégsem tudom tenni. Pofátlan bazsalygására csak szélesre húzom ajkam, egyetlen egyszer vonom fel szemöldököm, amolyan majd meglátjuk, hogy alakulunk még addig felkiáltással. Ő közelebb hajol, én pedig enyhén pipiskedek érte. Két karjának ölelésébe simulok, derekát ölelem át. - Ühm… - tekintek fel rá, oly közel von, egyszerre három szemét is látom, mégsem zavarnak kékjeinek közelsége. - Táncnak nem igazán nevezném, amit műveltünk - főként, hogy alig tartott tovább fél percnél. - De nem kívánom feleslegesen sem húzni az agyad. Döntsd el te - mosolygok rá vidáman, szívesen maradnék még, behajtani rajta a táncot, mert tudom, hogy most mindketten felszabadultabbak lennénk, de azért sem haragudnék rá, ha inkább lakásunk berkeibe lenne már. - Csak előbb hadd menjek el pisilni - fordul arcom fájdalmas grimaszba, kicsit rugózok csak ölelésében. A romantika aranydíját ezzel a mondatommal elnyerhetem, ebben biztos vagyok, a szorító érzést mégis túl régóta érzem ahhoz, hogy képes legyek kibírni hazáig, bárhogy is dönt.
Egy kicsit ideges vagyok. Szeretném leplezni, de érzem, hogy képtelen vagyok rá. Dorian Castillo kancellár a tegnapi nap folyamán jegyzett el, amelynek a szüleim természetesen rendkívül örülte, de Vincenttel nem beszéltem még, így ma délelőtt jött el ennek az ideje. A kilátó egy olyan hely a Dominiumon, amit mindketten kedvelünk, hiszen gyönyörű kilátás van innen a Perdára és az űrre, és elég nagy a tér, több különálló ülőhelyiséggel, ahol félre lehet vonulni egy kicsit beszélgetni. Jobb, hogy nem otthon hozzuk ezt szóba, így tényleg senki se szólhat bele most a kettőnk dolgába, bár izgulok, hogy fivérem miként fog reagálni. Bizonyára büszke lesz rám, bár lehet valahol csalódott, hogy nem egy barátja felesége lettem. Áh... mégis csak egy kancellárról van szó, nála feljebb nincs. Reggel kilenc órára beszéltük meg a találkozót, én mégis már hajnalban fent voltam és korán leléptem otthonról, hogy legyen némi nyugtom és tudjak gondolkodni. Tegnap túl sok minden történt és otthon is a szüleim kikészítettek, én pedig még mindig félek. Félek az esküvőtől, Castillo kancellár elvárásaitól... hirtelen mindettől. Talán most nagyobb szükségem van a bátyjámra, mint eddig bármikor, így ujjaimat tördelem már fél kilenckor a kilátó hatalmas üvege előtt állva és csak néha mászkálok ide-oda, várva, hogy megérkezzen. Nem öltöztem extrán ezen a napon, egyszerű fekete nadrág van rajtam, hófehér színű, ujjatlan felsővel, hosszú tincseim pedig kibontva omlanak előre vállaimon. Arcomon kevéske smink, de az összhatás mégis elegáns. Most már egyébként is jobban oda kell figyelnem magam Dorian miatt, nem hozhatok rá szégyent, a pletykák pedig hamarosan felreppennek. Annak idején is voltak, amikor a Városban láttak engem a kancellárral sétálni, bár akkor talán még senki se sejtette, hogy ebből esküvő lesz. Én is kinevettem volna azt, aki ilyesmit állít. Az ajtó felé nézek időről időre, szinte senki mást nem figyelve meg, csakis a szőke üstökös férfira várok, aki oly nagyon hasonlít hozzám. Le se tagadhatnánk egymást. Nos igen, kislány koromban mindig azt képzeltem, hogy olyan férjem lesz majd, mint Ő. Hiszen jóképű férfi és erős is, míg a kancellár az apám is lehetne és bár nem tartozik az igazán helyes emberek közé, azért azt be kell ismernem magamnak, hogy teljesen mégse vagyok közömbös iránta.
Épp munkából igyekeztem a kabinunk felé, amikor rájöttem, hogy nekem programom van a húgommal. Beszélni szeretne velem, én pedig nem zárkózom el. Gyorsan átöltöztem otthon, üdvözöltem a feleségem is, aztán siettem rögvest a kilátóhoz, ahova megbeszéltük a találkozót, mivel én már külön éltem a családi fészektől. A sajátomat igyekeztem építeni, eddig inkább kevesebb, mint több sikerrel. Megint nem sikerült a próbálkozásom az asszonnyal. Miért? Nem hozhatok szégyent a családomra, hogy nem tartom be a törvényi előírásokat, de mit tegyek? Csak úgy magától még nem keletkezett egy gyerek sem. Talán valamelyikünk meddő lenne? Csak a feleségem lehet, ha nem képes teherbe esni, ám ezen gondolataimat egyelőre még megtartottam magamnak, nem szivároghat ki ilyesmi rólam. - Húgom! – szólítottam meg, kicsit számítva rá, hogy meg fog ijedni, nem hibáztatnám érte, elvégre háta mögül közeledtem felé. - Találkozni szerettél volna. Mi hír otthonról? – erősítettem meg itt létünk okát, s rögtön fel is tettem egy kérdést, miközben szemébe nézve szuggerálom, hogy olyasmiket szeretnék hallani, ami nekem is tetszésemre van. Leginkább olyat, hogy randevúzik, mondjuk valamelyik megbízható, jó előéletű, hozzá rangban megfelelő kollégámmal. Nem ölelem át, nem érzelgősködöm, az nem egy őrmester ismérve, így biztos nem, azt kizárólag otthon tenném meg. Érzelmek kimutatása nem tartozik a külvilágra. Ő Elisabeth Shirley, a húgom. Nem érheti be kevesebbel, mint a tökéletes. Csupán egy kósza tincset simítok hátra arcából, mely számomra zavaró. - Öltözhetnél csinosabban is, ha kimozdulsz. – mértem végig egyszerű, laza öltözetét. – Nem illik ez már hozzád, kész nő vagy szinte. Talán ő ezt kritikus kötözködésnek fogja venni, én a magam rézéről törődésnek nevezném, annak a fajtának, amit nyilvánosság előtt megengedek magamnak.
Ahogy közeledik a kilenc óra, egyre jobban izgulok. Kicsit félek Vincent szemébe nézni, de talán hiába. Ő is biztosan úgy fog reagálni majd, mint a szüleink, de nekem nem erre van szükségem. Fogalmam sincs, hogy mit várok majd tőle. És ekkor szólít meg, így hirtelen ugrom meg picit, majd pördülök meg a tengelyem körül és már szembe is vagyok fivéremmel. - Vicent! Szia! - mosolyodom el és most... most annyira megölelném Őt. Régen láttam már és nem olyan szoros a kettőnk kapcsolata, mint azt szeretném, mégis rendkívül fontos a számomra. Bár bánt, hogy a szüleink számára Ő a tökéletes gyermek, bennem pedig csak a hibákat látják, bár ez a tegnapi eljegyzés óta mintha nem így lenne. Szomorú, hogy Castillo kancellár miatt lettem hirtelen fontos a számukra. - Otthon minden rendben, a szüleink jól vannak. - és majd kiugranak a bőrükből, de ezt most nem teszem hozzá, mivel már ebből a kérdésből tudom, hogy nem volt otthon tegnap óta és nem hallotta a hírt se. Most örülök igazán, hogy külön él tőlünk, bár az meglepő, hogy a szüleink nem üzentek neki azonnal. Mással vannak most elfoglalva... mégse hagyom, hogy Ők döntsék el, hogy milyen legyen az esküvőm, bár talán nem mernének beleszólni. Mégse akárki lesz a férjem. Jól esik apró, rövid érintése, ahogy a hajam igazgatja, de a dorgálásra már lesütöm szép szemeimet. - De hiszen elegánsan öltöztem. A fekete és a fehér mindig csinos. - pislogok fel végül rá. Miért szól mindig le? Miért csinálja azt, amit a szüleink? Miért nincs jobban mellettem? Castillo kancellár így is észrevett, mindenféle extra nélkül. Őt a puszta lényem érdekelte, én ebben hiszek, mivel a beszélgetéseink során kiderült, hogy nem különbözünk mi annyira egymástól. - Szerinted mit kéne viselnem? Mi illene hozzám? - nem kiakadó vagy kötöszködő a hangnemem, őszintén érdekel a válasza. Végül, ha felel, az egyik asztal felé pillantok. - Leülünk? - talán nem siet és van rám némi ideje, így egy félreeső asztalt választok, ahova le is zuttyanok, kivéve, ha Ő álldogálni akar. Abban az esetben az üveghez sétálok és a Perda felé tekintek. - Még mindig úgy gondolod, hogy az lenne a legjobb nekem, ha valamelyik katonai tiszt jegyezne el? Mint amilyen te is vagy...? - szép szemeimmel arcára pillantok, őszintén várva tőle a választ. Tudom, hogy jó kezekben akar tudni és számára saját maga a tökéletes, így nem hiszem, hogy valaha is egy tudós férjet javasolna hozzám.
Bajban vagyok a húgommal. Ő egy naiv, ártatlan kislány még, és az én szememben mindig is az a húg lesz, akit védelmeznem kell, elég sokszor még önmagától is. Ez egy testvér dolga, nem? Mindig is azon voltam, hogy a lehető legjobb példa legyek előtte. Láttam rajta, ahogy megpördülve nyújtotta volna kezét, hogy megöleljen. Nekem ezek viszont kényelmetlen szituációk így, nyilvánosan. Nem szerettem kiadni az érzéseimet, azok gyengévé tesznek a társaim szemben is. - Ne itt – intettem finoman. Terveztem, hogy elvigyem hozzánk egy vacsorára, ma este, olyan rég járt már nálam a húgom, biztos jót tenne neki, ha azt érezné, hogy nincs olyan távol tőlem, mint azt gondolhatja. A hírre csak biccentettem, jelezvén, hogy elégedett vagyok a hallottakkal. Otthon is rég jártam, néha illene szüleinkhez is ellátogatnom, hogy ne mindig másodkézből értesüljek állapotuk felől, újabban azonban a munkám és férji kötelezettségeim elég rendesen lefoglaltak, szinte alig szabadultam. - De nem ez a… - kerestem a megfelelő szót, nem lenne kedvem most egy megsértett kislány sírását hallgatni, de ettől jobban is tudna ő öltözködni. – Megvan még az a fekete darabod, amit még születésnapodra kaptál tőlem? Tudhatja jól, melyikre gondolok. Az a nagyon elegáns, kicsit figyelemfelkeltőbb darab, ami a térdig ér, és hátul van némi tülluszálya. Azt kellene hordania, főleg, ha el is akar kelni. Bízom benne, hogy akar oltár elé vonulni. Ha nem, az sem gond, a törvény ellen nem tehet semmit. - Ülj nyugodtan – én nem szívesen ültem volna le, hisz e beszélgetés után én vinném is őt a lakrészembe. Kérdésére arcom merevvé válik, kissé ingerülten feszítettem ökölbe a kezem. Szórakozik velem? Már miért gondolnám máshogy? – Mire akarsz ezzel célozni? Neked már akárki jó lenne? Ennyire lesüllyednél? Én ettől okosabbnak tartottalak… És itt kaptam észbe, hogy én most mit mondtam. És hogy ez mit is jelent valójában. Liz ezt nem feltétlenül fogja megérteni, hogy mit miért teszek, hogy én csupán a közelünkben akartam őt ezzel a katonai házassággal tudni, mert akkor tudok rá és az ő jó hírére is vigyázni. - Hát csak ennyire értékelsz? – Ennyi, Vincent Shirley. Ezt én elintéztem magamnak. Már csak egy kislány érzelmi kirohanása hiányzik erre, ami jegyzem meg, jogtalan, hiszen mi apáékkal csak jót akarunk neki. A legtökéletesebbet. Erre ő hálátlanul megkérdőjelezi, hogy… hogy merészeli?
Megölelném, de tudom, hogy nem lehet. Vincent nem szereti kimutatni az érzéseit, bár fogalmam sincs, hogy miért rejtegeti ennyire mások előtt, hiszen a testvére vagyok. A testvérek pedig megölelhetik egymást! Mindenesetre magamtól is leállok, de ahogy még figyelmeztet is, egy pillanatra lesütöm szemeimet, aprót nyelek, majd visszanézek rá és felelek a kérdésére. Még alig beszélgetünk pár perce és máris kritizálni kezd, rátérve öltözetemre, mely szerinte egyáltalán nem megfelelő. Pedig elegáns és csinos is. Az a baj vele, hogy nadrág és nem mutat eleget? Nem vagyok én egy kirakati bábu! - Persze, hogy megvan, de azt mégse egy sima hétköznap húznám fel, hanem valamilyen alkalomra. - ma pedig csak mi ketten találkoztunk. Miért kellett volna kiöltöznöm? Amikor legutóbb - tegnap - Castillo kancellár hivatott, csinos voltam a smaragd színű ruhámban és az első randevúnkon is tervezek kitenni magamért. De a testvéremnek ez nem elég? Ideje rátérnem a tárgyra, ezért is szeretnék leülni az egyik asztalhoz, de Ő nem akar, így hát maradunk az ablaknál, egyedül nem fogok ücsörögni, miközben Ő felettem áll, mintha rossz kislány lettem volna. Ideje viszont rátérnem arra, hogy miért hívtam Őt ide. Szeretném felvezetni a témát, de látom teste megfeszülését, amit hirtelen nem is tudok mire vélni. Máris felhúzta magát? De... de miért? Az ökölbe szorított kéz viszont még nem tűnik fel, szerencse is, talán némileg meg is ijednél, bár csak nem bántana. Itt, mindenki előtt biztosan nem, de talán amúgy sem. Ugye? - Miért sértegetsz megint? Ettől érzed jól magad, Vincent? - úgy csinál, mintha egy áruba bocsájtható értéktárgy lennék, de nem fogok mindig én visszakozni, nem vagyok már kislány, nem uralkodhat rajtam a családom, és nem fogok mindenre bólogatni. - Csak arra akartam célozni, hogy nem feltétlen egy katona illik hozzám. Meglehet, hogy inkább egy tudós, aki olyan, mint én. Orvos... botanikus... - sorolok fel csak két ágat abból, amihez Dorian ért, de még mindig nem bököm ki a kancellár nevét. Engem is az orvostudomány érdekel, ahogy édesanyám is ezen a területen belül helyezkedett el. Miért ne lehetne én mellettem is egy szakmabeli? - Tudod jól, hogy sokra tartalak, ahogy a szüleink is, csak azt mondom, hogy nem feltétlenül olyan az én utam, mint amit ti szeretnétek nekem. Lehet, hogy teljesen más... - nem fogom elsírni magam, bár igen csak rosszul érzem magam bátyám társaságában. Milyen önző és mennyire hiú! Semmit se változott. Talán kár volt ide hívnom, úgyis a napokban meghallotta volna maga is a nagy hírt, hogy Dorian Castillo bár nemrég lett özvegy, hamarosan újra házasodik, hiszen megvan már az új ara.
A húgomra nincs jó hatással, hogy anyámék ennyire nem figyelnek oda rá. Rám már kevésbé kéne, mégis én voltam állandóan elővéve, pedig Elisabeth több nevelésre szorul, hiszen ő él velük. Nekem már saját családom van. - Elisabeth, legyen ez egy lecke mára: ami a mienk, az csak a mienk. Nem tartozik másra, ne tedd magad sebezhetővé. Az ilyesmit tartogasd házon belülre, mint érzelmek – nekem katonaként elsődleges szempont, különösen őrmesterként, amikor tudom, mennyien lennének a helyemben, hogy a ranggal járó kiváltságokat élvezzék, muszáj keménynek lennem. Ilyen az emberi gyarló természet. A kiváltság kéne, de a vele járó nehézségek, a munka már nem. Irigykedni könnyebb. - Hordhatnád többet. Legalább amikor meglátogatsz – pillantottam rá, mintegy sugallva, hogy jobban teszi, ha hallgat a tanácsaimra. Szemrevaló nő, és ami jó rajta, azt miért ne emelhetné ki? Az én húgom igen is legyen makulátlan, csinos, és mindenekelőtt nézzen ki úgy, mint egy nő. - Ez neked sértés? Látszik, hogy még mindig gyermekként gondolkodsz, pedig ideje volna elengedned az állandó sértődést. Mint a húgom többre tartalak, minthogy akárki megfeleljen számodra – vázoltam véleményem, bár van olyan érzésem, hogy úgysem hallgatna rám. Jobban járna, ha megfogadná a tanácsaimat, és végre felnőne, van egy éve, hogy betartsa törvényi kötelezettségeit, amiből én nem engedek. Nem engedhetem, hogy szóbeszéd tárgya legyen a húgomból. - Az, hogy mit akarsz, felejtsd már egyszer el végre. Még a lökött barátnőd is jobban tudja, hogy a törvény az törvény. És nyilván csak olyan férfit engednék a közeledbe akit ismerek és száz százalékig megbízható. Egy tudós hogy tudna téged megvédeni? Egyenletekkel? Ugyan kérlek… - bár észrevenné végre, hogy mi mennyi jót teszünk érte apáékkal. Még hogy egy orvos, pláne botanikus! Nagyon szeretném most a homlokára tenni a kezem és ellenőrizni, nincs-e láza a húgocskámnak. – A szerelem mellékes dolog. Elmúlik, puszta kémia, ennyit még én is tudok. Ki az a pofátlan ficsúr, aki ilyen bolond beszédekre sarkall? Lehet, ezt a kérdést jobb lett volna magamban tartani. Biztos tudni akarom én ezt? Már mindegy, az információt meg fogom kapni, ha akarom, ha nem. Merem ajánlani, hogy ne egy huszadrangú senki legyen az. Az én húgom a tökéletesnél lejjebb nem adhatja. Ő talán nem látja, hogy fontos a számomra, de igenis az, még ha nem is pátyolgatom. Meg kéne, hogy erősödjön, nem gyengülhet el néhány szó hallatán, ami éppen nem tetszik neki. Sok ilyen lesz még az életében, és akkor mi lesz vele? Mindig nem tudok ott lenni, hogy figyeljem a lépéseit.
Nem akarja, hogy megöleljem, én pedig nem is teszek így, de amikor okítani kezd, rendesen meglep. Miért ilyen felsőbbrendű? - A család inkább erőssé tesz, nem sebezhetővé, ahogy az érzelmek is. Nem titok, hogy testvérek vagyunk, ne csináld már ezt! - nem értek egyet vele, egyáltalán nem, de egy fél lépést hátrálok inkább tőle, legyen, ahogy akarja. Majd máskor is igyekszem így viselkedni vele, de ma... a tegnapi eljegyzés után annyira szükségem lenne rá. Csak tudnám, hogy miért, amikor így viselkedik. Mégis fontos a szívemnek, legyen bármilyen. Ő a testvérem. - Amikor meglátogatlak? Akkor úgyse lát benne senki, akkor kellene a legkevésbé viselnem. - nem neki akarok elvégre tetszeni. Furcsa is lenne, hogyha csak azért kiöltöznék, mert átmegyek Vincenthez. Szerintem a felesége is meglepődne, na meg Dorian is... De a beszélgetésünk nem lesz kellemesebb, sértegetni kezd, és még csak észre se veszi magát. Folyamatosan megbánt, mint apa, és anya se védett meg soha. Talán tényleg jobb lesz nekem, ha már nem otthon fogok élni, mégse akarnék menekülni. - Nem mondtam, hogy akárkihez hozzámegyek majd, és egyébként se én döntök, tudod jól! - a kancellárral kapcsolatban se én döntöttem, de Ő már mindent elrendezett, nem volt beleszólásom. A törvényeink pedig egyébként is kimondják a kötelező házasságot, így ha örülünk a kapott párnak, ha nem, el kell fogadnunk. De talán képes leszek boldog lenni Dorian mellett, akkor is, hogyha még félek a dologtól. - Mégis mitől kellene engem megvédeni, Vincent? Csak egy átlagos lány vagyok, nem jelentek senkire se veszélyt, nem vagyok senki célpontja se. Nem kell örökké vigyáznod rám! - mégha ezt is akarja tenni. De sejtettem, hogy ilyesmi feleletet kapok majd, nem akarja, hogy máshoz menjek hozzá, mint egy katonához és jól hallhatóan még ismerni is akarná a sógorát, már jó előre. Hát... ez most már biztos, hogy nem így lesz, Doriant szerintem csak messziről látta eddig. - Nem vagyok szerelmes! - és ekkor teszi fel a nagy kérdést. Összeállt számára a kép, hogy okkal terelem erre a beszélgetést, hogy okkal hívtam ma ide. Oh, ha Castillo kancellár hallaná most, miként kérdez rá Vincent a személyére... - Dorian Castillo kancellár a tegnapi nap eljegyzett! Ha örülsz neki, ha nem, ebbe egyikünknek sincs beleszólásunk Vincent! Azt akartam, hogy tőlem tudd meg, azért hívtalak ma ide. - tessék, kiböktem. Annyira ismer a fivérem, hogy tudja, én is fiatalabb férjet szerettem volna, helyesebbet, izmosabbat, de Doriannál feljebb nincs. Mégis, a kancellár rendkívül intelligens és egyértelműen meg tud majd védeni is. Az Ő gyakornoka vagyok, erről is tud Vinc, de azt szerintem Ő se sejtette, hogy a most megözvegyült férfi máris új feleség után nézett. És hogy pont engem akar, na... ez aztán az igazi meglepetés.
- Nem megy ez nekem – tiltakoztam, amennyire csak tudtam húgom érzelemkitörése ellen. Nem szerettem, ha mások is látták, hogy gyengédebb érzelmek kimutatására is képes Shirley őrmester. Jó, ha akik alattam szolgálnak, tudják, merre az arra, és nem hisznek sebezhetőnek semmilyen téren. Ez a húgomra is vonatkozik. - Az érzelmek csak bajt jelentenek egy katonának. Itt a parancs számít, ha tetszik, ha nem – próbáltam már megértetni vele ezt-azt, de reménytelen, Elisabeth teljesen ás beállítottságú, nem tud egyszerűen kötöttségekben, elköteleződésben létezni, és ez baj. Hatalmas baj, ha nem tanulja meg, hogy az ukáz az ukáz, és abba neki nincs beleszólása. Nemhogy neki, nekem se. - De tényleg, miért nem öltözöl csinosabban? Azért adom a ruháidat, hogy legyél végre büszke a kinézetedre – világítottam rá. Kissé rosszul esett, hogy ennyire nem veszi észre a törődésem, ő abban látná ezt meg, ha babusgatnám, tutujgatnám, de ez nagyon nem én vagyok. Miért nem tesz rá legalább egy kevéske erőfeszítést, hogy ezt meglássa? - Majd a CSH hagyja jóvá – biccentettem. Ne mi döntünk, de tehetünk róla, hogy jó irányba tereljük azt a jóváhagyást. Mitől kéne megvédeni, mitől! Mindentől! Mindentől is, mert a kishúgom, és nekem fontos, akkor is, ha nem érzi úgy, hogy az lenne. Nem egy átlagos lány, hanem az én húgom. Ha valami baja esne… azt nem bírnám elviselni, feldolgozni. - Apa megölne, ha nem figyelnék oda rád – az meg a másik. Nem ölelgetem, nem puszilgatom, nem is kezelem úgy, mintha cukorból lenne, simán odamondom, amit gondolok, akkori s, ha bántó, de a húgom, és ezen semmi nem változtat. Mindig is meg akarom majd védeni, ahogy csak tudom. A feleségemmel hasonlóan bántam, védtem a nyilvánosságtól, attól, hogy szégyenkeznie kelljen, ha bármi kiderülne. Nem akartam válni, egyelőre nem, és egyelőre Lizt se avattam be, hogy milyen félelmeim, aggályaim gyötörtek engem mostanában, helyenként álmatlan éjszakákat okozva. - Nem is te jelentenél, fordítva. Jó, kimondatod velem, a húgom vagy és nem venném jó néven, ha elveszítenélek, most boldog vagy? – mondtam oda dühömben, amit soha nem akartam, de kényszerít rá. Miért kell ezt tennie? Miért nem vagyok neki jó olyannak, amilyen vagyok? - Akkor meg mire ez a cirkusz már megint? – idegesít, legszívesebben lekevernék egy maflást, amiért feleslegesen felhúzott, de emlékeztetem magam, hogy a húgom, és nekem kell megvédeni, nem bánthatom. Nem veszthetem el a fejem, azért csúnyán megütném a bokám. A hallottakra nem szóltam, csak táguló pupillám jelezte, s befeszülő öklöm, amiért ezt meri mondani. Hogy jön ő ehhez? A gyakornoka, az odáig stimmt, nem is küzdök ellene. De az az ember alig néhány hete vesztette el feleségét. Hogy van mersze ekkora badarságot kitalálni? - Hogy ilyeneket találj ki? Ezt te sem gondolod komolyan, Liz. El ne kezdj ilyeneket terjeszteni! – A saját reakciómat, a tagadást erre normálisnak tartottam. Túl abszurd és hihetetlen a gondolat. – Az az ember az apád lehetne. Hívtam fel még utolsó ellenálló kísérletként az érvet.
Gyűlölöm, amikor eltol magától, pedig már megszokhattam volna, mégse értek egyet szavaival. Katona, tiszt, tudom jól, és rendkívül büszke vagyok rá, de én mégis csak a testvére vagyok, aki iránt nem szégyen bármit éreznie. - De most nincs parancs Vincent! Csak te vagy és én. - ezt kellene megértenie. Most nincs szolgálatban, nem kell senkinek se megfelelnie, senki miatt se tiltakoznia. Ahogy kötekednie se kellene a kinézetem miatt. - Szerintem csinosan öltözöm. - nem volt még panasz erre. Dorian se szólt meg soha, bár tény, meg se dicsérte még a kinézetemet. Talán tényleg kicsit jobban oda kellene figyelnem magamra? Az első randevúnkon majd kiteszek magamért! A házasságról egyébként nem én döntöttem, de azt jól látja fivérem, hogy a Családügyi Hivatal fogja majd jóvá hagyni a házasságot, amikor odáig jutunk, de én azért bízom benne, hogy nem lesz az olyan hamar. Még csak 16 éves vagyok, oly gyermek még a kancellárhoz képest. Remélem ad nekem majd némi időt még. - A szüleink tudják, hogy vigyázol rám, és én is. Ne aggódj! Jól vagyok és nem esik bántódásom! - megsimogatnám kezét, ha tudnám, nem zavarja, de felfogtam korábbi szavait, megtartom a kettőnk közötti távolságot. Ha így jobb a férfinek, nem ellenkezem tovább akarata ellen. De a továbbiak viszont el se tudja képzelni, hogy mennyire jól esnek a szívemnek és nem hittem volna, hogy ilyet fogok tőle hallani valaha is. Szemeim édesen felragyognak, ajkam mosolyra húzódik, de megállom, hogy ne ugorjak a nyakába... egyelőre. - Nem fogsz elveszíteni. - tényleg úgy beszél, mintha bármi veszély is fenyegetne, pedig nincs így. És még csak szerelmes se vagyok! De ideje most már, hogy megtudja az igazat, így nem húzom az időt, mesélek az eljegyzésemről Castillo kancellárral, és nagyjából mindenre fel vagyok készülve, csak arra nem, hogy hazugnak nevez majd. Hogy kitaláltam volna? - Tisztában vagyok a kettőnk közötti korkülönbséggel és nem Vincent, ezt nem én találtam ki, még csak nem is akartam, de nem utasíthattam el. Egyébként is, Castillo kancellár a szüleinktől kért meg először, csak utána tudatta velem. Ha nem hiszel nekem, beszélj apáékkal! - jegyzem meg durcásan. A PDA-ja úgyis nála van, bármikor rákérdezhet, de szomorú, hogy ilyesmit feltételez rólam. Féloldalasan elfordulok tőle, kezeimet összefűzöm magam előtt és halkan sóhajtok. - Szerinted én ezt akartam? Erre vágytam? Tudom, hogy az apám lehetne, hiszen a lánya az egyik legjobb barátnőm, Ő pedig a főnököm és egy kancellár! Vincent, nekem fogalmam sincs, hogy miért engem nézett ki magának, de azt tudom, hogy gyerekekre vágyik. Hihetetlen, hiszen még csak most halt meg a felesége, én... én kedveltem azt a nőt. - végre egyszer a megértő testvérre lenne szükségem, de úgy tűnik, hogy az valahol messze jár. Talán soha nem is létezett... - Kár volt idehívnom Téged. Talán egyszerűbb lett volna, ha mástól tudod meg. - végül hátat is fordítok neki és szemeimből utat tör néhány kósza könnycsepp, melyek lassan folynak végig csinos, hófehér arcbőrömön, miközben kitekintek a Perda felé.
Nem érti. Nem baj, illetve de, nem fogja fel, hogy én jót akarok neki ezzel. - Legénységi részlegen vagy, ne feledd. Jó lenne, ha kicsit komolyabban vennéd ezt. Otthon ennek semmi akadálya, egyébként is meg akartalak hívni hozzánk vacsorára – már olyan régen járt nálunk, ideje egy kicsit ennek is, ott nyugodtabban tudnék én is viselkedni. Kevesebben figyelik a lépéseimet, és biztos voltam benne, hogy feleségem nem adná ki a magánbeszélgetéseinket. - Hm… várj egy kicsit! – gondolkodtam el, végignézve rajta. – A hajad hordhatnád többször feltűzve, jobban kitűnne az arcod. És tényleg értékeld magad többre, öltözködésben is. Próbáltam ellátni jó tanácsokkal, de mégis sértegetésnek vette, én nem értem lassan a nőket. - Nem vagyok benne olyan biztos – Liz közelében mindig is nehéz dolgom volt, hogy felszabadultan viselkedjek, egész életünkben mást se szajkóztak, csak hogy mutassak jó példát a húgomnak. Minden egyes mozdulatomat, szavamat meggondoltam, hogy vajon ezzel jóra tanítom-e? Ez megfelel-e apának? - Liz, olyan könnyelműen jelentesz ki dolgokat, amiket nem irányíthatunk. Túl naiv vagy és hiszékeny, hát mire tanítottalak? – nem erre, az biztos. Jobb lenne, ha megerősítené magát, és még az is feszélyez, hogy érzem, legszívesebben a nyakamba ugrana, de ez nem én vagyok. Kettő érzéssel viseltettem húgom iránt: egyfelől szerettem volna a tökéletes testvér lenni a szemében, de bármit csináltam, az sose volt jó. Pedig apáék szerint az vagyok. Összezavart. Másfelől meg viszolyogtam tőle, mert óriási felelősséget pakoltak rám vele a nyakamba, azzal, hogy mindig mindenben tökéletesnek lettem feltüntetve, és annál alább nem adhattam. - De… Ez olyan, mintha apához mennél feleségül. – ki tudtam volna dobni a taccsot, a gondolattól, hogy Liz Castillo legyen. És sajnos igaza van, ebben nekünk nincs szavunk. – Még hogy nem vagy veszélyben. Ez mi, ha nem az? Hiszen Liz tizenhat éves, az ég szerelmére! - Na, jó… gyere. Kezem nyújtottam felé, a lakrészembe vittem volna, talán megnyugszik kicsit családiasabb körülmények között. - Ezt ne itt folytassuk, húgom – Az én érzéseim, az én magánéletem a négy fal közé tartozott és nem másra. Nm tudom elhinni, hogy Lizt kiszemelte magának egy kancellár. Nem vagyok ellene a rendszernek, de nem éreztem, hogy Liz kézen állt volna ilyesmire, pláne, hogy még be is vallotta, hogy milyen körülmények között történt a leánykérés. – Csak gyere, kérlek.
Nem értem a fivéremet, hogy miért ilyen merev. A családját mindenki szereti, Ő mégse akar úgy felvállalni, ahogy kellene. Pedig most igazán szükségem lenne rá. - A többi tisztnek is van családja! - emlékeztetem. A vacsorameghívás viszont meglep, ez pedig arcomra is van írva. - Tényleg? Én... örülnék neki. Úgyis rég láttam már Aidat. - aranyos lány, kedvem. Vinc jó feleséget választott maga mellé. - Szoktam úgy hordani. - apró sóhaj, kezdem feladni. A fivéremnek soha se leszek elég jó, se a ruháim, se a hajam, se semmim. Másnak viszont megfelelek, és ez azért megnyugtat némileg. Nem folytatom viszont a vitát tovább, hiszen aggódása jól esik, még akkor is, hogyha úgy érzem, tudok vigyázni magamra. Nem kell mindig ott lennie, hogy megvédjen, már nem vagyok olyan kicsi, mint régen. - Baj bárhol érhet minket, de mi értelme lenne félni attól, ami lehet, hogy be se következik? Ha majd megtörténik, akkor aggódhatunk, de nem akarok félelemben élni. - a naívságom viszont igykeszem legyőzni, felülemelkedni rajta, de tudom, hogy még idő lesz, mire sikerül. Ideje viszont rátérnem arra, amiért ide hívtam ma Vincentet, így szóba kerül Dorian Castillo kancellár és az esküvőnk. Ő az, aki a férjem lesz, ez ellen pedig egyikünk se tehet semmit. - Azért apa, az apa... - de a koruk valóban olyan. Aprót nyelek, lesütöm picit szemeimet is. - Ez nem az én döntésem volt Vincent, de úgy tűnik, hogy mégis akadt férfi, aki felfigyelt rám. Magától. - kerítő nélkül. Most nézek csak vissza a szemeibe, és talán egy picit büszke is vagyok arra, hogy Dorian észrevett, mégse tudom ezt teljes örömmel fogadni. Túlságosan is ambivalens az, amit érzek, de talán idővel tisztázódnak majd bennem a dolgok. - Dorian meg tud védeni, hogyha veszély fenyeget. Inkább örülnöd kéne, ahogy anyáék is most nagyon boldogok. - azt hittem, hogy a fivérem is az lesz. Valahol értékelem, hogy megért és úgy látja ezt az egészet, ahogy én, de valahol ijesztőnek is hat. Menjek? Ahogy kezét felém nyújtja, meglepetten pillantok rá, de hezitálás nélkül fogom azt meg. - Jó, menjünk! - ha elereszt, akkor felzárkózom mellé és most csendben sétálok testvérem mellett, egészen addig, amíg meg nem érkezünk hozzájuk. A felesége se biztos, hogy már itthon van, majd kiderül, ha bementünk.
//Te már írj szerintem a kabinodba. Folyt. köv.: itt //
Folyt. köv.: