"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
Ritkán járok az üzletek környékén, főleg mióta nem lephetem meg Cailyt mindenféle haszontalan aprósággal, amiknek mégis úgy örült minden egyes alkalommal, mintha értékes kincshez jutott volna. A viszonylagos rendszeresség – és a mostani ittlétem – oka is egyedül a borbélyüzlet. Nagyjából havonta egyszer fordulok meg erre, rutinszerűen ugyanazt a könnyen kezelhető rövidséget választom, és erősen gyanítom, hogy ezt a meglehetősen jellegtelen frizurát az üzlet tulaja csukott szemmel is képes lenne tökéletesen levágni, mégsem tesz rá megjegyzést soha. Gondolom megszokta a katonáktól a fantáziátlan kéréseket. Ahogy kilépek az üzletből, megérzem magamon a hajszesz jellegzetes, friss, fűszeres illatát, de csak néhány pillanatra, mieőtt belemosódna a Promenád illatkavalkádjába. Nem akarok tovább időzni ezen a szinten a kelleténél, így hosszúra nyújtott lépésekkel haladok a liftek irányába, és csak akkor torpanok meg, mikor a bakancsom orra elé szánkázik a tükörsima padlón egy félig kibomlott csomag. Megtorpanok, és hogy ne lépjek rá, a felemelt lábammal visszalépek a másik mellé. Különösebb tétovázás, vagy gondolkodás nélkül hajolok le – ez futó, könnyen múló szédüléssel jár, így eltöprengek rajta, vajon enyhe agyrázkódásom lehet-e-, és veszem kézbe a csomagot, óvatosan visszarázva bele a dobozból kikandikáló kis állatfigurát. Élőben még sosem láttam holdszeműt, de szimulációkon és hologramokon igen, így nem ismeretlen számomra a jószág. Felegyenesedem, és körbepillantok, hogy megtaláljam a kezemben tartott holmi tulajdonosát. Nincs igazi tömeg, de ahhoz éppen elegen vannak most is, hogy a fel-alá fogócskázó gyerekek előbb-utóbb törvényszerűen valami zűrt okozzanak. Kiképzés és külön gyakorlatok nélkül sem lenne nehéz kitalálni mi történt. Először egy megszeppent fiúcskán akad meg a szemem, ahogy szó szerint az anyja szoknyája mögé bújik, és a pillantását követve a megfeszített állkapcsú testőrt sem nehéz kiszúrni. Egyértelmű, hogy ahhoz a nőhöz tartozik, aki ebben a pillanatban megindult felém. Nem kell sokkal alaposabban megnéznem, hogy felismerjem – valamennyi kancellár teljes családját álmomból ébresztve is felismerem már – Jenkins kancellár feleségét, Saskia Jenkinst. Vele – ahogy a legtöbbekkel – még nem találkoztam személyesen, csak pletykákat hallottam róla, így nem tudom mire számíthatok, tehát az eddig leginkább bevált taktikát alkalmazva a legrosszabbra készülök. Nem várom meg, hogy odaérjen hozzám, ha csak pár lépésre is van alkalmam, elindulok felé, de arra gondosan ügyelek, hogy olyan távolságra álljak meg tőle, ami elegendő az őt kísérő testőrnek, hogy anélkül lépjen be kettőnk közé, hogy bármelyikünkhöz is hozzá kelljen érnie, hogyha nem kívánatosnak ítélné a jelenlétemet a gondjaira bízott nő közelében. Vigyázzba vágom magam, csak a dobozt tartó kezemet nem engedem le a testem mellé. Az államat nem szegem le, ahogy a tekintetemet sem sütöm le, de nem is nézek rá. Sem a szemébe, sem máshová rajta. A bal füle mellett vezetem el a pillantásomat, ahogy megköveteli a kiképzésem. Ha megnéz magának, hamar rájöhet miért ezt az oldalt választottam. A jobb szemöldököm középtájon keresztben fel van repedve, a szemem alatt közepesen zavaró mértékben feldagadt, viszont rút, mély lilás-kékben játszó zúzódás némileg zavarja a kilátást és perifériás látásomat is. A terjedelmes monoklit ha akarnám, sem tudnám eltakarni. Mindkét sérülés viszonylag friss, de sehol nem vérzek már, így aggodalomra laigha adok okot. Egyszerű, fekete gyakorlót viselek katonai bakanccsal, a rövidujjú póló felett nyitva hagyott melegítőfelsővel, a lábszáramra szíjazott tokban ránézésre 30 centiméter összhosszúságúra becsülhető katonai kést pihen. - Asszonyom, engedje meg… a csomagja. – ha a testőr nem mutatja jelét, hogy közbe akar lépni, Saskiának nyújtom a dobozt. – Nem esett baja? A segítségére lehetek valamiben? Udvarias és tisztelettudó vagyok, a tekintetemet továbbra sem fordítom rá. Halványan végigfut a gerincemen az izgalom, nem tudom mennyi időmbe fog kerülni, mire megszokom, hogy sokat tartózkodom a legkülönbözőbb előkelőségek társaságában. Csak remélni merem, hogy komoly könnyítés lesz, hogy többnyire észre sem veszik majd a jelenlétemet.
Mindig is próbáltam nem tudomást venni az engem kísérő testőrről, ahogy arról is, miként ürül ki előttem az út, amerre megyek. A rossz érzés, mintha félelmetes, vagy könyörtelen lennék, mindennek az igyekezetnek ellenére megmaradt. Most sem takarja semmi tekintetem irányát, mely az elrepülő csomagot keresi, meglátva az azt felemelő fiatalembert, aki ruházatából és rövid, katonásra nyírt frizurájából ítélve a hadsereg vagy a flotta kötelékében teljesít szolgálatot. Addigra Andrej már könnyedén érinti meg a könyököm és anélkül, hogy közel hajolna hozzám érdeklődik a hogylétem felől. * -Minden rendben Andrej, nem történt semmi. *Igyekszem megnyugtatni, és nem bántóan elhúzni a karomat, csupán egyetlen pillantással az elmenekülő kisfiúra nézni, látva ijedtségét szelíden elmosolyodom, de utána figyelmem már a csomagé. Elindulok az ifjú felé, sarkamban Andrejjel, hallom a mögöttem, majdnem mellettem döngő lépteit, melyből tisztán kivehető a fegyelmezettsége okán visszafogott ingerültség. A távolság az ijfú katona s köztem hamar leredukálódik alig karnyújtásnyira, s feltűnik milyen megtépázott az arca. A sérülések és véraláfutások éles kontrasztban állnak a láthatóan frissen nyírt hajával, majdnem kamaszos vonásaival, a vigyázzállással. Sosem tudtam megszokni amikor valaki előttem vágja magát vigyázzba, a mozdulat mindig is hirtelen csapott le rám, most is összerezzenek, noha semmilyen fenyegetés nem lapul mögötte. Részemről inkább együttérzés, mintha ugyan vigyázzban állni fájdalmas lenne, de rögtön el is mosolyodom s nyújtom a kezem a csomagért, másik kezemet alig felemelve jelzem a háromszög harmadik csúcsánál megálló Andrejnek, hogy pihenjen, aki meglepetésemre nem ellenkezik, felsorolva mindenféle biztonsági szabályt. * -Köszönöm, kedves öntől, hogy idehozta. *Elveszem a csomagot, s nem tudok nem a sérüléseire nézni annál is inkább, mert a kérdés amit felém intéz miközben egyáltalán nem néz a szemeimbe, módfelett murisan hat. * -Semmi bajom, köszönöm, de azt hiszem önnek nagyobb baja esett, Mr. … -Tyler Fortune, asszonyom. *Meglepve fordulok Andrej felé, miután sikertelenül próbáltam elcsípni a fiatalember tekintetét. Én persze nem tudhatom ki ő, de Andrejnek az a dolga, hogy értesüljön minden a nyolcadik szinten történt személyi változásról, hogy azoknak utána nézzen és megjegyezze az új arcokat, kik azok akik feltűnhetnek a kancellári szinten. * -Mr. Fortune. Saskia Jenkins vagyok. Igazán örvendek, annál is inkább, mert látom jó kezekbe került a csomagom. Megkérdezhetem mi történt az arcával? *Nevének birtokában fordultam vissza hozzá mosolyogva, de szemeimben minden bizonnyal megcsillan a részvét, ami a sérüléseit illeti, akárhogy is szerezte, azok fájtak és talán most is okoznak néhány kellemetlen pillanatot, egy-egy önkéntelen és kifejezőbb mimika közben. S ha már visszafordultam felé, ismét csak próbálok a szemeibe nézni, de valahogy nem jön össze a szemkontaktus. *
"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
Van egy pár másodpercem megfigyelni, hogy térnek ki nagy ívben a felém haladó nő – és az őt kísérő, villámló tekintetű testőr – útjából. Gyanítom, ahogy minden másnak, a magas rangnak is megvannak a maga nehézségei. Úgy tűnik sikerül megválasztanom azt a távolságot, amit a testőr még megengedhetőnek talál, mert nem lép közbe. Feszes vigyázzállásban maradok, csak a perifériás látásom segít abban, hogy jó irányba nyújtsam a kezemben tartott csomagot. Nem kerüli el a figyelmemet az apró mozdulat sem, amivel Saskia Jenkins kizárja a testőrt ebből az interakcióból. Az első pillanattól úgy fogom a dobozkát, hogy a legkisebb felületen fogva tartsam stabilan, így Saskiának nem kell az ujjaimhoz érnie, mikor átveszi tőlem a csomagot. - Örömömre szolgál, hogyha segíthetek, Asszonyom! Ugyan a felelet előírásszerű és betanultnak hathat, a számból nem hangzik üres panelszövegnek. Sokkal inkább hat őszintének. A következő mondata végét teljesen egyértelmű célzással hagyja nyitva, így már veszem a levegőt, hogy válaszoljak, de a testőre megelőz. Anélkül, hogy mozdtanám a fejem, felé villan a pillantásom. Ha lesz alkalmam mozdulni, majd alaposabban megjegyzem az arcvonásait, talán Tierney-t is megkérdezem róla. Nincs alkalmam becsatlakozni a beszélgetésbe, így megvárom, míg megkapom a szót Saskia utolsó kérdése után, és egymás után válaszolok az összes felmerült kérdésre, vagy megállapításra. - Tyler Fortune közlegény, szolgálatára, Asszonyom! – noha már elhangzott a nevem, úgy tartom illendőnek, hogy rendesen bemutatkozzak, így, hogy szemmel láthatólag hosszabb interakcióra számíthatok annál a mozdulatnál, míg visszaadtam a dobozt. Úgy tűnik felkeltettem Saskia Jenkins figyelmét, még ha csak pár percre is – Biztosíthatom Asszonyom, hogy kizárólag könnyű sérüléseket szenvedtem. Leginkább véraláfutások és zúzódások. Valóban nem túl kellemes sem mosolyogni, sem grimaszolni, és bizonyos testtartásnál a levegővétel sem esik jól, de ezek a kellemetlenségek viszonylag hamar el fognak múlni. Ami a velem szemben álló nő bemutatkozását illeti, sem félbe nem szakítom, sem másképp nem jelzem, hogy már előtte pontosan tudtam, ki ő. - Megtisztelő számomra, hogy megismerhetem, Asszonyom! Mostmár kezdem kifejezetten kellemetlenül érezni magamat attól, hogy megpróbál a szemembe nézni. Továbbra is feszes vigyázzban, a fejemet mozdulatlanul tartva, csak a pillantásom fordíthatom el, ahogy megpróbálja elkapni a tekintetem, ezt pedig igyekszem minél feltűnésmentesebben megtenni. Nem tudom eldönteni, hogy mulat rajtam, provokálni próbál, hogy hibázzak, vagy csak egyszerűen nem tudja, hogy nem fogok ránézni, amíg erre parancsot, de legalább engedélyt nem adott, ahogy a vigyázzállás sem lazul. Ez a bizonytalanság az, amitől kimondottan kényelmetlen számomra a helyzet. Megfeszül az állkapcsom, a fájdalom végigvillan az arccsontomban. - Természetesen, Hölgyem! A kiképzési időszak alatt mindennaposak a könnyebb sérülések… - itt tartok egy egész lélegzetvételnyi szünetet, és ha úgy érzem, némi pontosításra szorul a dolog, akkor még hozzáteszem – Arcon rúgtak, Asszonyom. A monoklit a bakancs orra hagyta, a szemöldökömet az egyik befűzőkampó szakította fel, de gyanítom ennyire részletesen aligha érdekli az eset a velem szemben álló nőt, én pedig nem megyek bele a részletekbe, ameddig nem érzem feltétlenül szükségesnek.
Nem tudom nem észrevenni azt az apró szemvillanást, amit a már megtudott nevéből ítélve, Tyler Fortune tesz Andrej felé, mielőtt még én is meglepve néznék a testőrre. Csupán néhány pillanat míg ezek a látszólag lényegtelen információk rendeződnek, addigra már figyelmem ismét a katonáé, aki annak ellenére, hogy már tudom a nevét, előírásszerűen és udvariasan bemutatkozik. Mosolyogva veszem tudomásul, mert érzek benne egy leheletnyi „csak azért is” szándékot, másfelől az állapotára utaló szavaim hárítása is merő tagadás, hiszen szemmel látható, hogy nem könnyű sérülések, melyek arcát tarkítják, és van ott más is a véraláfutásokon kívül. Talán pont ez az ami arra késztet, hogy rákérdezzek miért és hogyan szerezte a sérüléseit, ám hiába próbálok a beszélgetésünk ideje alatt a szemeibe nézni, ez nem igazán sikerül. Egyelőre felhagyok vele, amúgy is elkalandozik a tekintetem azokra a zúzódásokra, de a magyarázat legvégén újra a szemeibe nézek és fájdalmasan felszisszenek. Önkéntelen, ahogy az is, hogy elképzelem mikor valaki arcon rúgta, valószínűleg a vonásaim is tükrözik együttérzésemet, a mosoly eltűnt arcomról, helyette nem bántóan sajnálkozó kifejezés tűnik fel. * -Ó! Arcon rúgták? Mégis mit viselt az ellenfele, egy titánt? *Jóllehet eltúlzom, de el nem tudom képzelni hogyan okozhat egy rúgás felszakadt bőrt a zúzódásokon kívül, és az is eszembe jut, hogy egy fejrúgásnak más, nem látható következményei is lehetnek, teszem azt agyrázkódás. Meglepetésem kissé elfedi zavaromat amit a még mindig vigyázzban állása és a fejem mellett való eltekintése okoz. Egy röpke pillanatra nézek Andrejre, s talán segítségkérés is lehetett a pillantásomban, mert nem parancsolón, de határozottan rászól Tyler Fortune-ra.* -Pihenj közlegény!*Nos, igen, erre nem gondoltam, szólni kell, s akkor talán a szemeimbe is néz. Hiányosságomat mosollyal pótlom, ami következő szavaimat is inkább derűssé változtatják semmint élesen bántóra.* -Lazítson Fortune közlegény. S ha megkérhetném, míg beszélgetünk, nézzen a szemeimbe, borzasztóan körülményes vadászni a tekintetére. *Megvárom míg eleget tesz a kérésnek, értékelem az eddigi udvariasságát és amit a kiképzésen „belevertek” remélem nem szó szerint, noha a jelen helyzet ennek ellentmondana. Végül hangot adok a kíváncsiságomnak, aminek egy részére már fényt derítettem.* -Mondja, mivel vívta ki a felettesei bizalmát, hogy közlegényként bejárása van a nyolcadik szintre? *A lehető legártatlanabbul teszem fel a kérdést, hogy még véletlenül se magyarázzon bele hátsó szándékot, hiszen nincs is. Egyszerűen csak érdekel, s ha már alkalmam van rá, meg is akarom tudni. *
"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
Ugyan nem nézek Saskia Jenkins arcára, de így is látom a szemem sarkából, hogy mosolyog. Sokat mosolyog, és a mosolya kedves, nincs benne semmi távolságtartó ridegség. Szokatlan számomra. Igazából az sem lep meg, hogy a katonák és egy előkelő hölgy számára más számít könnyű sérülésnek. Számomra ez mindennapos dolog, maga a sérülés legalábbis mindenképpen. A fájdalmas szisszenés fejbevág, megrezzenek, és az apró hajszálak égnek merednek a tarkómon. Az egyetlen ember, aki valaha így reagált arra, ha mesérültem, Caily volt, Saskia reakciója pedig élesen emlékeztet a húgom hiányára. Összeszorul a gyomrom, egy egészen kicsit megrándul a szám sarka. A visszakérdezésre határozottan válaszolok. - Igen, Asszonyom! – ez még a fejberúgásomra vonatkozott, a következő kérdésre ezután felelek - Nem, Asszonyom, pont ugyanolyan katonai bakancsot, mint én is. A befűzőkampó szakította fel a szemöldökömet. Nem véletlenül nem bakancsot viselünk a gyakorlati órákon… Ki a saját kárán tanulja meg az okát, ki a másén. A testőr parancsára ösztönössé gyakorolt válaszként lazítok a tartásomon, szűk terpeszbe állok, a bal csuklómat a hátam mögött fogom át a jobb kezemmel, és a fejemet először a testőr, majd Saskia felé fordítom. A kényelmetlen érzés visszahúzódik. - Igenis, Asszonyom! És ezzel egyidőben mostmár valóban a szemébe nézek, a válasz sem csattan annyira katonásan, mint korábban. Ahogy kérte, lazítok egy keveset. Ahogy telnek a másodpercek, egyértelművé válhat, hogy nem kényelmetlen számomra a szemkontaktus, és bár a jobb szememben elpattant néhány hajszálér, a tekintetem tiszta, leginkább érdeklődést fedezhet fel benne. A kérdésére röviden elgondolkozom. - Sajnos erre a kérédésére én sem tudom a választ, Asszonyom! Valóban fogalmam sincsen, minek köszönhetem Declan Tierney, vagy Victor Terson bizalmát. A logika alapvetően ellenem szól.
Nem emlékszem a mostanihoz hasonló esetre, hogy szemtől-szemben találkoztam volna egy katona ilyen fokú sérülésével. Az életem sem most, sem korábban, de még lánykoromban sem vitt közelebb a nyolcadik szintnél lejjebb lakók valóságához. Mostanában viszont, az ébredésem óta ha nem is öntenek el mindennap, gyakrabban kerül elém, kezdve Clara makacsságával. Vagy én változtam kicsit és tudat alatt próbálok jobban belefolyni ebbe a világba, vagy az életem vesz majd éles fordulatot, amire a sors előre figyelmeztet. Jóllehet Callum mellett sokkal racionálisabban gondolkodom, ezt a lehetőséget sem vetem el. Fortune közlegényt mintha belevésték volna a Promenád falai alkotta középpontba, míg esetlen és túlzó tréfálkozásom Andrej arcára halvány, megránduló mosolyt csal, addig Tyler Fortune vonásai rezzenéstelenek maradnak, csupán előtte, a felszisszenésemre reagál és ez jobban meglep, mint az, hogy továbbra is pattogó hangon válaszol. A befűzőkampó és szemöldökének felszakítása azonban nem hagy ezen gondolkodni, újabb fájdalmas, együttérző vonás jelenik meg az arcomon. * -Sajnálom, nagyon kemény edzés lehetett. Legközelebb minden bizonnyal ön kerekedik felül. *Ezt úgy mondom, mint aki tényleg bízik abban, hogy Fortune közlegény nem szenved több sérülést, ugyanakkor azért is szurkolok, hogy ő se okozzon másnak hasonlót. Persze tudom, hogy ez a katonaléthez hozzátartozik, és hibák, sérülések nélkül nem jutnak előbbre...mégis számomra ez megmarad a szükségtelen kategóriában.
Andrej siet a segítségemre, ki nem mondott kérésemet remekül érzékelve egyetlen pillantásból. Fortune közlegény végül és végre lazít, jóllehet nekem még mindig vigyázzállásnak tűnik a kisebb terpesz és a háta mögött összekulcsolt kezek tartása. A hanghordozása is megváltozik, ám széles és ragyogó mosollyal mégis azt üdvözlöm, hogy a szemeimbe néz és kialakul kettőnk között a kontaktus. Jobban érzem magam tőle, nem mintha állandóan vágynék a figyelemre, de szeretem ha beszélgetés közben egymás szemeibe nézünk a partneremmel, sok minden kiolvasható egy-egy pillantásból, rezdülésből, mint amikor elnéz mellettem, mereven egy pontr szegeződik a figyelme. A kérdésemen elgondolkodik ugyan, de nem lepődik meg, hogy tudom miben változott a helyzete és mivel kerekedett felül a többi, hozzá hasonló státuszban lévő társán. Azonban nem jutunk előbbre, és már csak ezért is tesz kíváncsivá. Fejemet kissé oldalra hajtom, s úgy nézek rá, de mosolyom mitsem változik intenzitásában. Az előttem álló katona meglehetősen kedvelhető, szerény....és a többi majd ki fog derülni. Victor nem szokott ok nélkül senkit sem kiváltságos pozícióba helyezni, nem szokott igazán közlegényekkel foglalkozni, valaki azonban felhívta rá a figyelmét és érdemesnek találta. * -Nos, úgy remélem, mihamarabb megtudjuk milyen különleges képességekkel rendelkezik, amit a felettesei szeretnének kiaknázni. Meglehetősen kíváncsi lettem. *Már csak azért is, mert jelenleg semmit nem árul el magáról, a szigorú kiképzés minden érzelmet elzár, minden önkéntelen megnyilvánulást, ami támpontot adna a jellemét illetően. Az elszenvedett sérülései ellenére sem kételkedem abban, hogy kiváló katona, de ez kevés a nyolcadik szintre. Aztán eszembe jut valami, apróság és talán nem is igaz, ezért is ejtem ki a szavakat komolytalanul.* -Vagy nagyon rosszat tett, talán már sokadjára és így akarják felelősségre nevelni....úgy látom...*vetek egy jelentőségteljes pillantást frissen nyírt hajára.* -...ma nincs szolgálatban, sajnálom ha feltartottam. Mit tervezett még, ha szabad kérdeznem? Mivel tölti a szabadidejét amikor nem tartják fel kíváncsi és pletykás asszonyok? *Nem mintha én pletykásnak számítanék, de egyelőre jobb ötletem nem volt ahhoz, hogy kihúzzak belőle egy önkéntelen mosolyt. *
"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
Saskia Jenkins beleérző, érdeklődő közvetlensége idegen, ismeretlen terep számomra, ez azo ka annak is, hogy nem reagálok úgy a humorosnak szánt megjegyzésére, ahogy valószínűleg várná tőlem. Elképzelni sem tudom mindazta különbséget, ami a kettőnk életét élesen elválasztja egymástól. Még mindig csak a szemem sarkából látom a fájdalmas fintorát, és továbbra sem tudom hová tenni az együttérzését, valószínűleg ennél fogva helyén kezelni sem vagyok képes. - Nem volt az, Asszonyom! Az edzéseken nem viselünk bakancsot, a felesleges sérülések elkerülése érdekében… Legalábbis a testi kontaktot kívánó edzéseken nem. Nekem kétségem sincsen felőle, hogy ha less legközelebb, az sem fog másként végződni, de azt hiszem értékelem a biztatásnak szánt utolsó félmondatát. Vagyis megpróbálom, még ha nem is mutatom ki. Egyelőre nem is tehetném, ráadásképpen nem is tudom, mi lenne erre a megfelelő válasz…
Most, hogy egyenesen rá nézek, meggyőződhetek róla, hogy a mosolya mogyoróbarna szemeiben is visszaragyog. Nem tudom eldönteni, hogy a szeme színének, vagy a személyiségének köszönheti azt a nyílt, bájos összképet, ami sugárzik róla. Vagy talán a várandósságnak is lehet köze hozzá? Azt mondják ebben az időszakban a nők még inkább ragyognak, de nekem nincsen tapasztalatom sem ennek a teóriának az alátámasztására, sem a cáfolására. Figyelem, ahogy a válaszomra enyhén oldalra biccenti a fejét, szőke tincsei végigsöpörnek a vállán. Néhány másodpercre eltöprengek azon, amit mondott. - Mindent meg fogok tenni, hogy ezután is felérjek a felém támasztott elvárásokhoz, Asszonyom! Mást nem is tehetek. Ez a lehetőség olyasmi, amit az ember nem kap meg kétszer, éljen bármilyen hosszú ideig. Most kiérzem az enyhe, talán egyszerre viccnek és érzelemébresztő kötekedésnek szánt óvatos szurkálódást a következő mondatból, bár a frizurámmal kapcsolatos összefüggést nem igazán értem. Jó eséllyel most sem a várt reakciót érkezik a nyitva hagyott mondatra. Elgondolkozom, egy leheletnyit összehúzom a szemöldökömet, három szívdobbanásnyi csend után szólalok csak meg. - Az aktám pár hónappal ezelőttig tökéletesen makulátlan volt, ami belekerült azóta, az sem a saját döntésiem következménye, Asszonyom! Mégis fáj, és mégis az én életemet nehezíti meg. Azóta sem értem, hogyan nem tette tönkre végül teljesen. Nem sokmindent köszönhetek a szüleimnek. Minél tovább rágódom rajta, annál kevesebb jut eszembe. Nem hiszem, hogy ezzel a lehetőséggel meg akarnának leckéztetni. A következő téma éles váltás, és enyhén össze is zavar. A pletykás asszonyok említésére egy kissé megemelkedik a bal szemöldököm, bizonytalan értetlenséget hivatott kifejezni. Nem érzem helyénvalónak a kifejezést, legalábbis abban biztos vagyok, hogy ezt nyugtázni, vagy megmosolyogni roppantul nem volna helyénvaló a részemről. Így aztán nem is teszem. - Bármikor szívesen állok rendelkezésére, Asszonyom, mikor a beosztásom engedi! – ami a napom további részét illeti, nincsen benne semmi titok – Az Akadémiára indultam vissza, egy futóedzés még belefér, de az estére azt terveztem, hogy moziba megyek… - és mintha csak magyarázat lenne a terveimre, hozzáteszem - a Fantasztikus labirintust vetítik… Caily örök kedvence, sosem hagytuk ki. Mi is lenne job esti program, mint egy kis fájdalmas nosztalgia? Nem tudom megállni, hogy megpiszkáljam a húgom után maradt sebeket újra és újra…
Némi ellentmondást vélek felfedezni Tyler Fortune szavaiban, de nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem-e a szavait, vagy csupán én voltam figyelmetlen korábban. Néhány pillanatig gondolkodom, átfutom magamban az elhangzott párbeszédet és rájövök a probléma forrására. A felismerés meglepő, és ez minden bizonnyal látszik is az arcomon, hacsak nem muszáj, nem rejtem el az érzelmeimet.* -Ó! Most már értem. Nem edzés volt, ha a másik fél bakancsot viselt…befűzőkampóval. Apró kis nézeteltérés. Offenzív véleménycsere. S kinek volt igaza? *Meglehetősen érdekel miért kezdeményez valaki verekedést, mondjuk ki nyíltan, hiszen az volt. Mi lehetett az, ami miatt két katona összeugrik? Azonban a tényleges okra nem kérdezek rá, helyette inkább kissé körülményes módon, megpróbálom rávenni, hogy lazítson, amiben Andrej segít, és arra, hogy a szemeimbe nézzen. Ez némileg megkönnyíti a helyzetet és az érdeklődésem is szabadabb utat kap. * -Nem kétlem. *Válaszolok mosolyogva az elhatározására, mely Victort tekintve kifejezett előnyt jelent. Egy kicsit ki is engedem a kisördögöt magamból, most, hogy „ellazult” igyekszem felpiszkálni, nem rosszindulatból és nem is azért, hogy szórakozzak vele, távol áll tőlem az ilyesmi. Egyszerűen csak érdekel a katona mögött megbújó ember. S végre, legalább a szemöldökei összébb húzódnak egymáshoz képest, a pár pillanatig tartó gondolkodás pedig azt engedi feltételezni, hogy egy publikusabb választ igyekszik elém tárni. Mivel nem ismerem az aktáját – erről Andrej minden bizonnyal többet tudna mondani, de kiváló érzékkel hallgat róla – nem tudom mi az, ami makulátlanságát megpecsételte, de láthatóan igen kellemetlenül érinti, ha gondolkodni kellett azon, milyen csomagolásban adja át.* -Mi az ami belekerült? *Valami nagyon rosszra számítok és ehhez mérten a mosoly is eltűnik az arcomról, nem ítélkezem előre, ez az a pont, a helyzet, ami megkívánja, hogy bármit ami eszembe jut, félretegyek és elrejtsek előle. Nem látszik rajtam semmilyen érzelem, pusztán várakozás, de belül rossz érzés kerülget. Egyrészt azért, mert belepiszkálok abba ami láthatóan fájdalmas pont az életében, másrészt azért, mert anélkül, hogy tudnám mi az, átérzem. Láthatóan nem érti a pillantásomat sem, amit nem sokkal később a frissen nyírt hajára vetek, ezzel indokolva, miért is tudom, hogy szabadnapja van. A pletykás asszony kifejezés sem csal mosolyt az arcára, túlontúl udvarias, ami érthető is, hiszen nem ismer még, és a távolság amit tart, tőle elvárt. A válasza újra enged mosolyogni, egyre jobban tetszik a fiatalember hozzáállása, kedvessége.* -Köszönöm, ez kedves öntől, de nem hiszem, hogy a beosztása engedné…azért megjegyzem. *Még nem tudom milyen beosztásban áll a nyolcadik szinten, de az biztos, hogy Victorhoz tartozik, ő pedig elég szigorú ilyen tekintetben…és szinte sohasem pihen. * -Nos, ha az akadémiára igyekszik, kihasználom az alkalmat, hogy jobban megismerjem, hacsak nincs ellene kifogása, és elkísérem addig a szintig. *S várok a beleegyezésére, amit valószínűleg meg fogok kapni, de úgy illik, hogy ezt kivárjam, mielőtt fordulnék a liftekhez vezető folyosó irányába, szabad kezemet önkéntelenül a hasamra simítva, csupán ezzel az egyetlen mozdulattal árulva el, hogy az aprócska lányka felébredt. * -A mozizás remek szórakozás, én is szeretem a filmeket…de a Fantasztikus labirintusról még nem hallottam. Látta már? *Ezt már vélhetőleg menet közben kérdezem, ha sikerült elindulnunk, Andrej pedig becsatlakozik mögénk szótlanul. Kedvelem őt, ahogy Katját is és Jade-et, és szívesen elbeszélgetek velük, amikor nem engem kísérnek. De ilyenkor jobb szeretem ha láthatatlanok maradnak, nem velük van bajom, hanem a jelenléttel. *
"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
A szemem sarkából is látom, mikor születik meg a felismerés a velem szemben álló nő gondolatai között. Ettől kényelmetlenül érzem magam. Igyekeztem úgy válaszolni, hogy semmiképpen ne hazudjak, de ne is áruljam el, mi is történt. Úgy gondolom, ez csak a résztvevők ügye, ám amikor a két elhatározás között választani kényszerültem, gondolkodás nélkül is egyértelmű volt, melyikhez tartom magam. Amikor a kérdése elhangzik, halványan megkönnyebbülök. Nem kérdez neveket, nem parancsol rám, hogy azonnal jelentsem az esetet. A születni készülő sóhajt azonban elfojtom. Éles ellentétei vagyunk most egymásnak. Saskia Jenkins arcán ott van minden érzelme, ha meg sem szólalna, akkoris beszédes lenne a mimikája, az arcizmai játéka, a szemében lobbanó fények. Én ezzel szemben a szám sarkát sem engedem megrándulni, keveset beszélek, és igyekszem tárgyilagos maradni, akármi is a véleményem, vagy bárhogy érzek a felmerülő témákkal kapcsolatban. Most is átgondolom a megfelelő – és mellette igaz – választ, mielőtt felelnék neki. - Nem mondanám véleménycserének, Asszonyom, de nevezhetjük nézeteltérésnek – tekintve, hogy talán két szót sem szóltam az első pillanattól az utolsóig – Őszintén remélem, hogy ők is rájönnek, nekem volt igazam… Noha kérdés nem volt, így nem volt mit megvitatni, valóban remélem, hogy rájönnek, nincs igazság abban ami akkor és ott elhangzott.
Különös megfigyelni a mosolyát. Beragyogja a közvetlen környezetét, és minta képes lenne halvány melegséget csempészni maga köré. Anyámon talán akkor láttam hasonlót, amikor a húgomat figyelte. A következő kérdés tulajdonképpen adta magát, így nem lepődöm meg rajta, hogy elhangzik… Viszont most is rosszul érint. A gyomromba visszatér az ismerős görcs, mint mindig, ha erről kell beszélnem. Enyhe zavar, és szégyen költözik a tekintetembe; mielőtt megszólalnék, nagyot kell nyelnem. A szívverésem is megugrik, minden dobannás mázsás súllyal nehezedik a bordáimra, mégis tisztán és érthetően beszélek, a szemkontaktust sem szakítom meg. Az ő irányából is érzékelek némi halvány feszültséget. Tudja, hogy olyasmit kérdez, ami kellemetlen nekem… - A családom; a szüleim és a húgom – észre sem veszem, hogy egy pillanatra ökölbe szorul a bal kezem – három hónapja elhagyták a Dominiumot, az utolsó hírek szerint dezertáltak és csatlakoztak az árulókhoz… Szándékosan nem használom az ellenálló szót. Ennek a szónak a használata egészen más színben tünteti fel a szemben álló oldalakat, mint ahogy helyes lenne. Az ellenállás jogosságot feltételez, igazat ad, ettől pedig határozottan igyekszem távol tartani magamat. Caily hiánya, a mindennek ellenére érte érzett aggodalom az egyetlen, ami minden logikus érvet, fájdalmas bizonyosságot felülírva a mai napig elevenen, tüzesen perzselve éget. Egyik pillanatról a másikra maradtam teljesen egyedül. Nem csak a családom tűnt el, de az ő árulásukat a saját emberi kapcsolataim is megsínylették.
A következő válaszára ezúttal én biccentem enyhén oldalra a fejem. Próbálok okot találni rá, miért ne lehetnék a segítségére, mikor nem vagyok szolgálatban. - Bizonyos megkötések mentén, de a szabadnapjaimmal magam rendelkezem, Asszonyom… Bár azt én magam is meglehetős bizonyossággal sejtem, vagyis inkább pontosan tudom, hogy nem gyakran fog előfordulni egy újabb ehhez hasonló beszélgetés. Jó eséllyel már amikor elválnak útjaink, Saskia Jenkins elveszíti az érdeklődését és csak társasági eseményeken látom újra, akkor is csak távolról. Ez tökéletesen a helyén is van így, elvégre semmi közös nincsen bennünk. A következő kijelentése meglep, ezt ezúttal láthatja is rajtam. Egyértelműen zavarba jövök, nem nehéz észrevenni, és az arccsontom vonalán határozottan megjelenő halvány pírt talán még a fülemen is tetten lehet érni. Fogalmam sincsen, mi erre a helyes reakció, nem csak nem ajánlkozott még soha ilyen magas rangú hölgy a kíséretemre, de leginkább hozzám sem szólt soha. Mindenesetre nem hiszem, hogy lenne bármi más elfogadható felelet erre… - Természetesen, Asszonyom, ahogy óhajtja… Rövid habozás után indulok meg, kényelmes, lassú tempóban sétálok, legalább egy teljes, egyértelmű lépésre Saskia Jenkins mellett, hogy ne csak hozzá, de még a ruhája meglebbenő csücskéhez se érjek hozzá. Nem kerüli el a figyelmemet a mozdulat, ahogy a hasára simítja a tenyerét, és érzem a késztetést, hogy felajánljam a segítségem, de tisztában vagyok vele, hogy nem tehetem, mert nem lenne helyén való ennél egy leheletnyivel sem közelebb lépni hozzá. Még így is a határon érzem magam, bár a távolság előírásszerű. Ami a filmmel kapcsolatos kérdést illeti, oldalra pillantok, a mellettem sétáló nőre. Éppen csak kicsit kell lefelé néznem rá, hogy a közöttünk lévő magasságkülönbséget kiegyenlítsem. - Hatszor, Asszonyom… Gyaloglás közben is élesen tudatában vagyok a mögöttünk haladó testőr minden lépésének, ha változik a ritmusa, közeledik hozzánk, vagy elmarad tőlünk, azt anélkül is pontosan tudom, hogy hátranéznék rá. Jelenleg nem tartok tőle, viszont egy pillanatra sem bízom benne, és nem hagyom figyelmen kívül a jelenlétét. Mozgásban vagyunk, és bár a figyelmem nagy része a mellettem lépdelő Saskiáé, azért éberen figyelem a környezetet, minden mozgást a folyosón, magunk körül, ahogy azt minden bizonnyal a testőr is teszi mögöttünk.
Sok mindent tanultam Callumtól és most már emlékszem is mindenre, egyike a tanultaknak, hogy meglássam az apró részleteket, a közöttük lévő összefüggéseket, Fortune közlegény története azonban nem volt olyan bonyolult, hogy sokáig kutassak utánuk. Nincs szándékomban számonkérni rajta, hogy kivel zördült össze, csupán az ok érdekel és az is merőben ártatlanul. Ha meg is könnyebbül én azt nem látom, az arca most olyan, mintha sziklába faragták volna, noha nem kemények a vonásai, de rezzenéstelenek. Van tartása, de úgy érzem mélyen legbelül óriási háborút vív magával. A válasz meglehetősen kitérő, de elnézem. Ha nem kívánja megosztani, szíve joga, sokakkal ellentétben én így vallom és nem vagyok csalódott, amiért nem ismerhetem meg a történetet. Halványan elmosolyodom a bizakodásán és ha már így alakult, az együttérzésemről biztosítom.* -Hasonlóképp. *Bólintok és ezzel lezártnak tekintem, nem kérdezem róla többet, tiszteletben tartom a döntését és amúgy sem vagyok a felettese, hogy ítélkezzem felette. Másrészt, mint ahogy azt megtudtam, igencsak nagylelkű esélyt kapott arra, hogy bizonyítson. Victor nem szokta csak úgy osztogatni a lehetőségeket és ha a fiatalember a nyolcadik szinten teljesít szolgálatot, akkor Victor keze közvetlenül vagy közvetve de benne van. A mosolyom akkor halványul el amikor a makulátlan aktáján esett csorba kerül szóba, és most már tényleg kíváncsi vagyok mi lehet az, ami látható szenvedést okoz neki, azzal a tudattal kérdezek rá, hogy felszakítom a sebeket. Látom a tekintetében a fájdalmat és bocsánatkérést az egész világtól, mielőtt megszólalna már tudom, hogy valami foltot ejtett a becsületén, talán nem is tehet róla de szégyent érez. Az a pillantás…minden egyes szó kínkeservvel kerül napvilágra és még a keze is ökölbe szorul. Apró mozdulat de észreveszem, a feszültség mely izmait rántja össze, eljut a kezéig, szinte tisztán követhető a nyoma. Mondhatnám, hogy sok mindenre számítottam, de nem lenne igaz, elképzelésem sem volt semmiről, de azt hiszem bármi mást mondott volna, nem lenne annyira megdöbbentő, mint amit hallok.* -Ó! *Szabad kezem akaratlanul emelkedik a szívemhez és el kell telnie némi időnek ahhoz, hogy felfogjam mindannak a jelentőségét ami a szavak mögött sejthető. Tyler Fortune-t a kellemesen jóképű, és ígéretes fiatalembert itt hagyta volna a családja? S még ennek következményeivel is meg kell harcolnia. Most egészen más fényben tűnik fel a korábban említett verekedés és joggal merül fel bennem a kérdés, hogy vajon van-e köze a Fortune közlegényt ért tragédiához. Mert tragédia. Én annak élem meg. * -Úgy érti, hogy….*A kérdés nyitva marad de egyetlen kézmozdulattal elhárítom a válaszadást. * -Nagyon sajnálom. *Tekintetemben valóban sajnálat tükröződik, az a fajta ami együttérzést mutat és nem a szánakozó. S valóban így is érzek, még akkor is ha nem szándékosan hagyták magára és talán ő is ebben bízik, ebben akar hinni. Nehéz innen váltani, de valahogy eljutunk addig a pontig, hogy felajánlja a segítségét…bármikor amikor ráér. Én azonban sejtem, hogy nem sok ilyen napja lesz és ha mégis, nem valószínű, hogy velem töltené, mégsem utasítom el, nyitva hagyok egy kiskaput. * -Rendben, és köszönöm. *Már csak a magára hagyottsága miatt is szeretném jobban megismerni, de nem ez az elsődleges, egyszerűen kellemes társaság, tisztelettudó és szerény, ez pedig akkor látszik igazán amikor én ajánlom fel, hogy elkísérem. Előre tudtam, hogy meglepem de nem számítottam arra, hogy ennyire, még a füle is belepirul, ami különös bájt ad az arcán épp csak most változásnak induló férfias vonásai közé. Azt is tudtam, hogy nem fog nemet mondani, de nem vártam el, és ez óriási különbség. Ahogy elindulunk rövid időre felé fordulok.* -Szeretném, de nem óhajtom. Mondhatott volna nemet is és azt is elfogadtam volna. De örülök, hogy nem tette. *Rámosolygok, kezem a hasamra simul, jóllehet a pici lány most valószínűleg alszik, mert nem mocorog, de szeretem érezni így is. Tyler Fortune pedig elindul mellettem, megtartva a talán katonáktól elvárt távolságot, talán benne van a tisztelet is, a társadalomban elfoglalt helyem…ami mindenki mást is távol tart tőlem. Mr. Fortune még fiatal és nagyon különbözünk egymástól, mégis találunk közös érdeklődési pontot. Eszembe vésem a film címét, amit említett. Én még csak nem is hallottam róla de ő már hatszor látta. Valamiért fontos lehet a számára, ahogy nekem is a kedvenc filmjeim, melyeket én sem csak egyszer néztem meg. Callum olykor kíváncsian tekint rám, vajon mi tetszik annyira, hogy már előre ismételve a párbeszédeket még mindig nem untam meg. Olyankor mosolyogva nézek fel rá és a válasz elmarad, mert én magam sem tudom. Most azzal a mosollyal fordulok Fortune közlegény felé. * -Hatszor? Nagyon jó film lehet, érdekel engem is. Én a kosztümös filmekért rajongok, de persze ez nem meglepő. És mi tetszik önnek abban a filmben? *Gyanútlanul érdeklődöm, nem is sejtve a valódi okot, hogy talán megint beletenyereltem abba a sebbe, amit a családja okozott, akarva, akaratlanul. A figyelmem már csak Tyler Fortune-é, Andrej bár megtartva a kívánt távolságot követ minket, már kizártam magamból, ahogy a környezetünk megfigyelése is az ő feladata. Ám bármennyire is figyel, valószínűleg hármunk közül csak Fortune közlegény az aki fel is ismeri az előlünk kitérő járókelők között a befűzőkampós bakancs gazdáját.*
"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
Enyhe megkönnyebbülés hullámzik át rajtam, mikor az egy szavas felelettel nem csak a válaszomat fogadja el, de a témát is lezárja. Szokatlan számomra a figyelmes, tapintatos, ám szelíden őszinte érdeklődés, amit tanusít irányomba. Noha minden rezzenését igyekszem figyelni, nem érzékelek felőle bírálatot, neheztelést, sem leereszkedést. Ahogy haragnak, feszültségnek, vagy éppen undornak sem tudom szikráját sem felfedezni. Nem kényszerít védekezésbe, és ennek a felismerése egy árnyalatnyit old a vállaimban megfeszülő izmok merevségén. A megkönnyebbülés azonban csak átmeneti, mert a következő téma vitathatatlanul az egyik legnehezebb számomra. Fáj, éget, nem hagy nyugodni, és befolyásolja az egész életemet. Mivel már a szemébe nézek, valamennyi érzelmet tetten érheti, ami végigvibrál rajtam, átcsap felettem. Pontosan tudom, hogy látja a szégyent, a szenvedést, a fájdalmat, talán még a ki nem mondott, magamnak sem beismert kétségeket is ki tudja olvasni a szándékolatlanul is árulkodó testbeszédemből. A mosolya kifakul, elhalványodik, majd teljesen eltűnik. Az önkéntelennek tetsző reakciója őszintének érződik, és leginkább meglepettséget, támogatónak szánt együttérzést érzek ki mind a gesztusaiból, mind az arckifejezéséből. Észreveszem magam, kényszerítem a testem, hogy engedjen nekem, kiegyenesítem a korábban ökölbe szorított ujjaimat, míg a halántékomon még visszadobol minden kusza érzés a családom árulásával kapcsolatban. A nyitva hagyott kérdésre készülök válaszolni a következő mély levegővétellel, de mire megtölti a tüdőmet a gépek által frissre tisztított levegő, addigra ellegyinti a válaszomat. Mégsem használom ki az egérutat. Kihúzom magam, és fenntartom a szemkontaktust. - Úgy értem, hogy szándékosan hagytak itt. – noha a szüleim sosem szerettek, még most is, mindezek után is vihart kavarnak bennem a történtek. És bármennyire is szeretném, nem csak Caily miatt – Biztos vagyok benne, hogy a szüleim boldogok, hogy végül megszabadultak tőlem. Fáj, hogyne fájna? Nem értettem meg sosem a felőlük áradó megvetést, haragot, türelmetlenséget, rosszallást, és most sem értem. Talán sosem fogom. Ezúttal mindezt nem is próbálom kifejezéstelen tekintet mögé rejteni. Azt hiszem sikerül ráéreznem, hogy ő is pontosan tudja, ez a beszélgetés egyszeri véletlen csupán, de értékelem, hogy tapintatosan felel, és nyitva hagyja azt a kiskaput, amit valószínűleg sosem fog kihasználni. - Bármikor, Asszonyom! Őszinte vagyok. Amikor csak lehetőségem engedik, szívesen állok a rendelkezésére. A felajánlása egyértelműen zavarba hoz. Érzem, ahogy a zavar melegsége felkúszik a bőrömön, a fülem hegyéig fellopakodik az eltagadhatatlan pírral együtt. Ettől a ténytől csak még jobban zavarba jövök, és hosszú másodpercekbe – talán egy egész percbe is – kerül, mire összeszedem magam. Lassan, de határozottan indulok el végül, a válaszán pedig röviden eltöprengek Valóban így gondolja? Csak egy rövid mozdulattal rázom meg a fejem. - Nem hiszem, hogy mondhattam volna, Asszonyom, bár biztos vagyok benne, hogy elfogadta volna… Mégsem mondhattam volna nemet. Nincs szándékomban meghazudtolni őt, de kettőnket nagyon más szabályok – írottak és íratlanok egyaránt – kötnek. A távolság, amit tartok Saskia Jenkinstől számomra meglehetősen kényelmes, és bár szívem szerint felajánlanám a támogatásomat, pontosan tudom, hogy feszengenék a közelségétől. A visszakérdezésre biccentek egyet. Halvány mosoly kúszik a szám sarkába. - Annyira azért nem jó, Asszonyom. Tulajdonképpen bájos film, érint sokféle témát; hűséget, barátságot, testvéri szeretet, bátorságot, jellemhibákat. De a húgom rajong érte, mindig vele néztem eddig… - a tüdő mélyéről szakad fel a nehéz sóhaj, a gyomrom gombócba zsugorodik, a nyakamban megfeszülnek az izmok, a bordáim mögött tompán, üresen dübörög Caily hiánya - Kívülről fújja az egészet… Semmi nem kerüli el a figyelmemet körülöttünk, így az sem, hogy Aaron Sawyer és a két elmaradhatatlan kísérője, egyben legjobb barátja Myles Barett és Elliott Colt kitérnek Saskia Jenkins útjából. Mindhárom fiú velem egyidős, Aaron valamivel magasabb és nagyobb darab is nálam, a két másik fiú inkább rám hasonlít testalkatra és magasságra egyaránt. Ránézésre is meg lehet állapítani mindünkről, hogy katonák vagyunk, és ahogy én is, ők is az Akadémisták gyakorlóját viselik. Mind végignéznek Saskia Jenkinsen - természetesen azonnal felismerik-, a mögötte ballagó testőrön, majd végül egyesével valamennyiüknek összeakad a pillantása az enyémmel. Részemről letudom az egészet a bal szemöldököm egészen apró rándulásával felfelé (sem kihívás, sem fenyegetés nincsen a gesztusban), Myles és Elliott viszont elsápadnak, Aaron pillantása pedig egyszerre fenyegető és zavarodott, tömény rosszindulat sugárzik felőle. Valószínűleg úgy véli, beköptem őket, vagy ha eddig nem tettem, ezután fogom. Pedig igazán nem is neheztelek rájuk…
Látom, ahogy az eddig magabiztosan álló, udvarias, és érzelmeit bőszen háttérbe szorító szimpatikus fiatalember egy pillanat alatt zuhan össze. Bennem is háború dúl attól amit még csak sejteni vélek, de ahogy mindig, úgy most is próbálok még mentséget találni, mert szülő nem lehet ennyire szívtelen és kegyetlen, ahogyan ezzel a fiúval elbántak. Tyler Fortune-nak nem szabadna ilyen terhet cipelnie, ráadásul nem is a saját bűnének következményeit kénytelen viselni, elnézve az arcát, nem csak a lelkében. Az emberek gonoszak, meglátnak minden apró kis hibát, de a jót akkor sem, ha az orruk előtt van. Nem szeretném tovább fájdítani a szívét, ezért hessegetem el a válaszadás lehetőségét, jóllehet kíváncsi vagyok, mégis úgy érzem tudom a választ. Fortune közlegény minden pillantásában, minden arcvonásában benne van, és már így is épp eléggé felszakítottam a sebet, nem kívánok még benne is vájkálni, megforgatni a szülei által szívébe döfött tőrt. Azonban bármennyi fájdalom és gyötrelem sújtotta, képes büszkén kiegyenesedni és a szemeimbe nézni, kimondani az igazságot, ezzel egyszersmind szembe is nézni a valósággal. Sosem fogom megérteni a szüleit, hogyan voltak képesek itt hagyni és miért? Tehetséges, kedves, jólelkű ember lehet abból kiindulva, amit eddig megtudtam róla…de még ha csak feleannyi is lenne igaz, mint amit elképzelek, akkor sem érteném. Szívem alatt hordott csöppség, akiért bármit megtennék, és bármit megtettem volna Ewan Noah-ért is, de a sors nem engedte, elvette tőlünk, ahogy két másik babánkat is, az irántuk érzett gyászom és kislányunkért érzett szeretetem, össze sem hasonlítható Tyler Fortune szüleiével. Egy gyermek pedig nem vonható felelősségre szülei tetteiért, ezt még a kancellárok többsége is így gondolja. Halványan elmosolyodom, ebben a gesztusban nem sajnálat tükröződik, hanem csodálat amiért ilyen erős maradt, másrészt biztatás is, amivel támogatásomat szeretném kifejezni.* -Meglehet…de csak azért, mert fogalmuk sincs arról, mit veszítettek. *Elgondolkodtató, azon túl, hogy Fortune közlegénynek egy esély, hogy bizonyítson, nem osztja szülei nézeteit, egy ponton jobban érthető Victor szándéka. Tyler Fortune kapocs az ellenállókhoz, még ha igen halvány és gyenge kapocs is, de Victor bármit és bárkit képes kihasználni, hogy közelebb jusson azokhoz, akik elárulták őt. Mert személyes sértésnek érzi elsősorban. Ez a gondolat azonban nem befolyásol abban, hogy együtt érezzek a közlegénnyel. Ezek után még kíváncsibb vagyok rá, tudni szeretném mi vezette a szüleit erre a lépésre, miért volt teher a számukra? S bár először elhárítom a felajánlását, miszerint bármikor áll a rendelkezésemre ha lehetősége van rá, ez még adhat okot később arra, hogy újra találkozzam vele. S csak bólintok, ezzel is lezárva ezt a témát, míg a következővel annyira zavarba hozom, hogy a füléig pirul. Aranyos ez az önkéntelen reakció, valahol még ott van a kamasz fiú minden bája a felnőtt férfi arca mögött, és ez a kettősség teszi őt nagyon kedvessé. * -Ezt szokta meg, de velem kivételt tehet. Nem vagyok a felettese akinek feltétel nélküli engedelmességgel tartozik és ha megfelelő indokkal szolgál, nyugodtan mondhat nemet. Persze csak ha találkozunk még. *Noha kancellár gyermekeként nőttem fel, sosem gondoltam azt, hogy bárkinek parancsolhatok, hogy jogom van hozzá a helyett, hogy kérnék. Az már más kérdés, hogy mondtak volna nemet vagy sem, de úgy gondoltam mindig is, a kérést szívesebben teljesítik, mint a parancsokat. Callum persze nem értene velem egyet és valószínűleg egy kancellár sem, s a feleségeik sem, de ez utóbbiak merőben érdektelenek. Sosem gondotlam volna, hogy Fortune közlegénnyel lehet közös érdeklődési körünk, de az élet megint rám cáfolt, jóllehet valószínűleg a húga tehet róla, mint az kiderül. A halvány mosoly amit sikerült kicsikarnom tőle, most megint tele lesz fájdalommal. Minden bizonnyal a húga is szenved a bátyja hiányától, a mély sóhajból ítélve szoros volt közöttük a kapcsolat, ezért sem értem, miért szakították el a testvéreket egymástól. * -Ezek a témák az élet legfontosabb részei, meg tudom érteni a húgát, amiért rajong ezért a filmért, még úgy is, hogy én magam nem láttam, de kíváncsivá tett. *Arra, hogy kívülről fújja az egészet, mintha csak rólam mesélne és a felismeréstől játékosan meggyűröm az orrnyergemet bólintás közben.* -Igen, ez ismerős. A legigazabb mondatok maradtak meg bennem. Sokszor talán pont azért, mert arra vágyunk, hogy velünk is megtörténjen, vagy megtörtént és ezért jó érzés újra átélni. *Elgondolkodva válogatom össze a szavakat és nekem fel sem tűnik az az apró kis közjáték, ami Fortune közlegény és másik három kadét között zajlik. Minden figyelmemet Tyler Fortune-ra fordítom, a számomra ismeretlen arcok azok is maradnak, én viszont minden bizonnyal nem vagyok ismeretlen és talán a szavaim is egészen jól kivehetők annak ellenére, hogy távolodunk tőlük.* -Tudom, fáj a hiánya. Van más rokona a Dominiumon vagy a Városban, vagy teljesen egyedül maradt? *Nem az elveszített fiamat látom benne, de most az anyai ösztöneim amúgy is túltengnek bennem, melyből érzésem szerint sosem elég. Szeretnék segíteni neki, hogy megtalálja a helyét, mert Victor csak lehetőséget ad neki a bizonyításra, de attól a lelke sebei nem gyógyulnak be. *
"In the past, people were born royal. Nowadays royalty comes from what you do"
Már megtanultam együtt élni a bizonyossággal, miszerint sosem fogom megtudni, mit követhettem el – vagy egyáltalán mikor – amiért a szüleimnek soha egyetlen kedves szava sem volt hozzám, amire vissza tudnék emlékezni, amibe kapaszkodhattam volna. És Caily születése után az is egyértelművé vált, hogy nem képességük nincs a szeretetre, pusztán engem nem szenvedhetnek. Az hogy, nem tudom megérteni, mi a baj velem, csak még fájdalmasabbá tette az egészet, és azt hiszem ez fog igazán örökké fájni. Hogy nem kaptam esélyt, lehetőséget, magyarázatot, semmit… A velem szemben álló nő szeméből sütő fájdalom láttán biztos lehetek benne, hogy a szíve alatt hordott gyermeknek nem lesz az enyémhez hasonló sorsa. Halvány, érintésnyi megkönnyebbülés csupán. Senkinek nem szabadna ezt megtapasztalnia. Érzékelem a válaszában, hogy biztatásnak, vigasznak, mellettem való állásfoglalásnak szánja, amit mond, ezért nem is ellenkezem vele, noha tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a szüleim nagyin is jól tudják, mit veszítettek, vagy sokkal inkább mitől szabadultak meg. A pír lassan kúszik vissza a fülemről, halványodik el az arccsontom íve mentén, ettől kissé még inkább zavarba jövök, mint korábban a felajánlástól. A következő válaszát már menet közben veszem tudomásul, és bár továbbra sem vagyok meggyőzve, hogy mondhatok neki nemet, elfogadom a magyarázatot. - Igenis, Asszonyom! Saskia Jenkins pontosan kilátja a halvány mosolyból is a megfogalmazhatatlan mértékű és intenzitású fájdalmat, amit a húgom hiánya miatt napról-napra, kicsit sem fakulóan érzek. A mellettem lépdelő nő szavaira bólintok, de a mosoly árnyéka ott bújkál a szám sarkában. Fájdalmas mosoly, de tele van a Caily iránt szeretettel. - Azt hiszem, őt inkább a varázslat, a romantika vonzza benne és csak utána az élet nagy kérdései. Az én ízlésemnek bőven sok benne a varázslat és a túlzás, de sosem panaszkodtam emiatt. Ez a közös időtöltés mindig segített kiszakadni a szüleink lesújtó, neheztelő pillantásai, az olykor elérhetetlennek tetsző elvárások nyomása alól. Nem tudom, vajon Caily nélkül is működni fog-e, de adnom kell neki egy esélyt. Nem kerüli el a figyelmemet az sem, hogy a mellettem lépdelő nő szemébe játékos, vidám – szinte cinkos – fények költöznek, az orrnyergén finoman, éppen csak árnyalatnyit ráncolja a bőrt. Kifejezetten jól áll neki. Enyhén oldalra biccentem a fejem a következő pár mondat után. - A húgom mindig is vágyott egy kis varázslatra az életében, Asszonyom Saskia Jenkinsnek igaza van. Caily gyakran emlegette, hogyha tehetné, elvarázsolna minket innen messzire, ahol a gondok, a fájdalom és szenvedés nem érhetnének el hozzánk. Egy-két másodpercig jó lett volna elhinni, hogy ez bárhogy lehetséges, de nekem sosem ment. Sosem ebben láttam a megoldást, a menekülés nem lehet a helyes válasz… A három fiú határozottan tér ki Callum Jenkins felesége és annak testőre elől, Aaron pillantása a későbbiekre sem ígér semmi jót, de jelenleg nem foglalkozom vele, mivel egyáltalán nem jelentenek közvetlen fenyegetést egyikünkre sem. A többivel majd foglalkozom, mikor oda jutunk. Saskia szavai valószínűleg valóban eljutnak a hármasfogatig, mert Aaron köhögésnek álcázza a horkantását, amivel szíve szerint nyíltan reagálna a nő szavaira, de nem meri megkockáztatni, és amilyen gyorsan feltűnés nélkül lehetséges, a másik két fióval együtt elvegyül a többi ember között. - Nehéz lenne körülírni mennyire, Asszonyom! - a kérdésre megcsóválom a fejem - Nincsen más rokonom, Asszonyom, de azt hiszem nem vagyok teljesen egyedül. Egy-két ember akad, akire legalább felnézhetek, akinek a tanácsára, iránymutatására számíthatok. Eddigre feltűnnek előttünk a liftek is.
Minden bizonnyal a gyermek utáni vágyam és a bennem szüntelenül lobogó anyai ösztön az ami Fortune közlegény felé fordul és értetlenül áll a vele történtek előtt. Valamiért úgy érzem, szinte kötelességem megtudni mi állt a háttérben, s bár nem hiszem, hogy Victort hasonló érzelmek irányítják vele szemben, segíteni szeretnék. Tudom, a tüske örökké ott marad a szívében, de bízom benne, hogy a fájdalom elmúlik, vagy legalább elviselhetővé enyhül. Már csak ezért is hagyom meg magamnak azt a lehetőséget, hogy bármikor a rendelkezésemre álljon, hogy újra találkozhassak vele. Ha a szülei nem is, mások joggal lehetnek rá büszkék, hogy ilyen erős maradt és képes volt talpra állni. Fortune közlegényben rengeteg szeretet van, s ahogy elnézem a legtöbbje elveszített húgát öleli körbe, már abból is látszik ahogyan beszél róla, s a tekintetébe olyankor fény költözik. Egyszerre két csapás is érte, de úgy hiszem a húga elvesztése jobban fájt neki, mint a szülei árulása. * -Pedig mindkettő fontos, de megértem. A varázslat sokkal szórakoztatóbb és ha hiszünk benne, a támaszunk lehet. Megerősít. *Nem tudom másképp, vagy jobban megfogalmazni, de valami hasonlót érzek én is amikor belefeledkezem a kedvenc filmjeimbe, Callum pedig csak mosolyogva és értetlenül néz, amikor szóról-szóra ismétlem a párbeszédeket…de sokadszorra is ugyanúgy meg tud érinteni. * -Igen, én is. Gyerekként jó volt hinni benne. A felnőtt lét és a kötelezettségek azonban sok minden lerombolnak. *Bennem is van fájdalom és most fellobban a múltból. Néhány árnyék kíséretében vesz körbe, majd suhan el ahogyan elengedem, elhessegetem. Valahol engem is elárult az apám, abban a hitben ringatott évekig, hogy van választásom, hogy egy szép és jó élet vár rám. Jóllehet igaza lett végül, de a születésnapomon, melyen betöltöttem a tizenhetedik évemet, a világomat rombolta le. De a múlt árnyai végül eltűnnek és a mosoly újra ott játszik az arcomon.* -A lányok már csak ilyenek és nem szabad őket megfosztani a varázslattól. *Callum gyakran emlegette, hogy én vagyok a jobbik fele, és talán a bennem lévő romantikus lélek miatt érzi így. Sosem értettem vele egyet, mert szerintem ő is jó ember, tele van szeretettel és csak a körülmények miatt ítélik el; méltatlanul. A gondolatok és Fortune közlegény iránti kíváncsiságom jobban foglalkoztatnak, semmint bármit is észrevennék a körülöttünk zajló apró kis közjátékból. Andrej minden bizonnyal ezt is észreveszi, a figyelme mindenre kiterjed, legyen az nagyobb történés, vagy mások számára lényegtelen apróság. Később pedig beszámol róla, főleg ha látja mennyire érdekel a fiatalember, aki a húgával azt a csipetnyi varázslatot is elveszítette, ami segített neki a hétköznapokon, s ami segíthetne most a szükségben. Részvétem nem csillapodik, de az bizakodásra ad okot, hogy a közlegény nem maradt egyedül.* -Nem is kell körülírni, és kérem, ne haragudjon amiért feltéptem a sebeit. *Szükséges rossz volt, hogy többet megtudjak róla. Persze lehettem volna érdektelen is, elmehettem volna mellette egyetlen szó nélkül, vagy épp csak megköszönve, hogy felvette a csomagomat…de az nem én lennék. Mindig is kíváncsi voltam más emberek sorsára, boldogulására, érdekelt hogyan élik a mindennapjaikat, Tyler Fortune sem kivétel.* -Feltételezem barátokról beszél. Jó ha az embernek vannak barátai akikben megbízhat és segítik, még ha olykor csak azzal is, hogy meghallgatják. *Lassan de biztosan a liftekhez is elérünk és Andrej veszi át a főszerepet, megérinti a falipanelt majd a lift és én közém áll, míg ki nem derül, hogy a megérkező felvonó üres-e. Csak akkor áll be az ajtóba, félig kint, félig bent, hogy még egyszer ne indulhasson el a lift úgy, hogy ő lemarad. *
