Fegyverraktár

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Az elmúlt napokban az éves kötelező leltárt végigvéve derült ki. Azóta minden egyes bejegyzést többször átnéztem, ellenőriztem és még most sem tudom hol és mikor történhetett. A jelentést azonnal megtettem a közvetlen elöljáróm felé annak rendje és módja szerint, feltételezem, ő tovább küldte és így haladhatott egyre feljebb és feljebb, mert ez a hiány, eléggé nagy problémát vet fel. Az anyag nem tűnik el, maximum csak átalakul, vagy áthelyeződik ebben az esetben és ennek következtében pedig minden eshetőséget figyelembe véve is lennie kell a hiányzó daraboknak valahol. Kérdés, hogy hol, kinél, mióta és miért? A szigorú intézkedések ellenére valami valahol mégsem volt rendben, különben nem lenne mindez. Nagyon nem.
Az elmúlt két hónapban az alvás nem mondhatni, hogy nagyon az éjszakáim részét képeznék és a sötétben a mennyezet folyamatos bámulása helyett sokkal kecsegtetőbb, de az időt mindenképpen jobban múlatóbb hasznos eltöltéseképpen részletről részletre néztem át az összes kiadást és visszavételt. A számok pedig mindenhol tökéletesen stimmelnek és passzolnak, leszámítva azt az aprócska, ámde annál hatalmasabb problémát és tényt, hogy valóságszerűen nemhogy egy vagy két darab, de még a tripla tucatszámon is jócskán túlrúgó mennyiség nincs a helyén, a polcokon, a hátsó traktusban, de még egyik sötét sarokban vagy kényelmesnek aligha nevezhető szék alatt sem a teljes fegyverraktár területén. Sehol. Az pedig lényegtelen részletkérdés, utóbbi három helyszínen egyébként se lenne semmi keresnivalójuk. Elvégre nem néhány, a szekrény aljában elveszett rongyról van szó. Ez pedig baj. Baromi nagy baj, ami azt illeti.
Az eltérést nem tudom mi adhatta és azt főleg nem, hogy mikor, válaszokat pedig jogosan követel rajtam az elöljáró csakúgy, mint a műszakváltás tisztje. Külön élmény, ahányszor előadja tirádáját, miszerint ő biztosan mindent jól csinált, a hiba ott nem kereshető. Nos, nem állítottam semmit az ellenkezője vagy éppen emellett, ilyen jellegű értelmetlen állásfoglalások helyett jobban érdekel az, hogy hol van a holmi és mióta nincs a helyén.

A fegyverkiadás mindig egyike volt azon dolgoknak, amelyeknek a mindennapokban kevés köze esett hozzám. A saját mércémmel mérten nagyritkán ellenőriztem a részleget mindössze, különös tekintettel a váltásokkal egybeeső leltárokra. Ennek magyarázata megkapóan egyszerű: az én időm is véges. Kimeríthetetlennek tűnő, munkára fordítható energiáim nemkülönben.

A közelmúlt eseményeinek következtében mindennemű ellenőrzés alól kicsúszó bioritmusom egycsapásra lehetővé tette, hogy sokkal több riportot vonjak a kezem alá, és egyúttal sokkal kevesebbet fogjak fel belőlük, mint korábban. Ebből a minőségromlásból egyelőre nem sok érezhető, az aquilloni szabotázsakció verte toronymagas következményhullámok pedig úgy tolják maguk előtt megállíthatatlanul a további pusztítást, hogy amellett akármi más apró kellemetlenségnek tűnik csupán.
Kivéve talán ezt.
Kimeredt, égő szemekkel bámulok a jelentés szerénynek nem nevezhető tételsorára, de az sehogyan sem akar eltűnni. Magamról megfeledkezve harapok a szám belsejébe - erre a fájdalomra illene felélénkülni -, de így sem történik semmi. A felsorolás vörössel szedett kifejezései fenyegetően világlanak elő az üzenet szabvány fekete keretéből.
Miért is nem szigorítottam semmit az éves leltáron egyszer sem?
Miből gondoltam, hogy ez elég lesz?
Hány dologból tudok megbukni egyszerre?

Úton vagyok már a kiadóhelyiség felé, amikor a PDA-n ellenőrzöm, kikkel fogok odalent találkozni. Nem csalódom: a szolgálatot jelenleg részben Mitchell Anderson zászlós látja el odalent. A férje egyike azon kivételes helyzetben lévőknek, akik a mulasztásom miatt az Aquillon szüntelenül forgásban lévő húsdarálójának feneketlen torkában végezhették.
Egyetlen percig sem bántam volna, ha Anderson a háborúban esik el, a felesleges kudarc azonban rendkívüli módon fáj: ha azzal a hozzáértő fegyelemmel végezném a saját munkámat, amelyet másoktól is elvárok, ez az egész nem történt volna meg.
Gyűlölök képmutatón viselkedni.
De azért hajlandó vagyok rá.

Idelent nincs olyan panel, amelyet az én személyes kódom ki ne nyitna, az őröknek pedig eszük ágában sincs feltartóztatni: akadály nélkül jutok be a kiadóhelyiség jókora üvegpanelján túlra, a kis irodába. Odakintre kitűnő rálátás nyílik a helyiségből, aligha okozhatok meglepetést a bent tartózkodóknak.
- Folytassák tovább- adom ki parancsot egyből, mielőtt túlzottan félbehagynának mindent a kedvemért. - Nekem csak Mitchell zászlósra lesz szükségem.

◦ᵒ·○●·°

A kialvatlanság teljesen természetes velejárója a legtöbbek esetében az ingerültség is, tulajdonképpen kéz a kézben járnak és bár szeretném a magaménak tudni azt, ez alól kivételt képezek, valójában nagy ferdítés lenne. Ahogy egyre kevésbé értem mégis mi történt és mikor, úgy érzem a kapkodás és a türelmetlenség pattogó izzását mindinkább, amitől egyre lyukasabb vödörrel merem ugyanazt a vizet sziszifuszi munkát téve a magamévá. Ha azt nem is nézem milyen szintű fontosságú az egész ügy és csak a saját szemszögemből közelítem meg, abban az esetben bevallom, sokkal inkább temetkezem ebbe, minthogy felfogjam a két hónapja történteket, azt, amiképpen egyetlen este rövid beszélgetése után fenekestül fordult fel egész addigi életem.
Tisztában vagyok azzal, nem csak a műszakváltásom, de az elöljáróm is – ha meg nem kérdőjelezi –, de saját véleményt formál arról, miképpen kellett volna kérvényeznem, mentsenek fel átmenetileg a szolgálatteljesítés alól. Tudom, hogy járt volna a veszteségre való tekintettel – amiért egy posztumusz kitüntetés tulajdonosa is lehettem –, azonban józan ésszel végiggondolva, az is nyilvánvaló bárki előtt, én vagyok az egyetlen, aki nem roskadhat össze a teher alatt. Három gyerekem van, az ő életüknek mennie kell tovább, ugyanúgy mindennapi gondoskodásra van szükségük és ha a fennmaradó időben otthon bámulhatom a négy falat, az egyáltalán nem segít. Ha folytatom, ha teszem azt, amit eddig is, legalább lefoglal és csak esténként kell megbirkózzak azzal az érzéssel, hogy ne várjam hiába az ajtó jól ismert szisszenő hangját, mely a kinyílás mellett a hazaértét is jelezte. Már nem jelzi.
Munkába temetkezni ideális, lefoglal és noha sok aggodalmat felvet a több, mint szokatlan és példátlan eset, arra legalább nincs időm, hogy mással foglalkozzak. Ez az elsődleges, ennek is kell lennie. A világ nem állt meg attól, mert volt, aki az aquilloni örökös tél és fagy fogságában maradt. A mindennapi munkát megosztja, számomra legalábbis mindenképpen a jelenleg gordiuszi csomóként díszelgő rejtély, a felelősség damoklészi kardjaként fejem felett csüngő súlyával együtt. Abban teljesen biztos vagyok, hogy az esetnek nem csak visszhangja, de retorziója is lesz, teljesen érthetően. Olyan nincs, hogy csakúgy elvesszen a süllyesztőben az egész, hozzáteszem, nem is lenne megengedhető vagy elfogadható.
Teendőimbe merülök. Az irodába nem jut be más – elvileg – csak, akinek ehhez engedélye, jogosultsága van. A történek ellenére, erősen kétlem, illetéktelen személy éppen azt az időpontot választaná a visszatérésre, amikor többen jelen vagyunk. Leginkább erre vezethető, hogy az idegennek ható – valljuk be, nem gyakori személy ezen helyiségben – hangra kapom csak fel a fejemet és realizálva számomra óriásnak ható alakjában mégis ki érkezett, szedem össze magam az elvárt tiszteletadásra. A haptákba vágás teljesen jól leírja mi történik pontosan és ahogy meghallom a nevemet, konkrétan a végzetem szele is megcsap egyúttal. Nyilván nem szórakozásból jött le idáig. Bármennyire igyekszik erre felkészülni az ember a körülményeket ismerve, a gerincem mentén cirkáló érzést mégse kívánom másnak. Okkal.
Még mindig feszes tartásban, de egy kisebb lépést – és többet nem – megtéve állok vigyázba. - Uram, én vagyok Mitchell zászlós. – Jelentem gyakorlatilag rögtön, amint világossá vált, engem keres. A zsigeri kérdés, miszerint miben lehetek a szolgálatára, nyilvánvalóan elmarad, egyelőre engedélyt arra nem kaptam, hogy bármivel folytassam vagy parancsot arra, mit tegyek.

Jayleen Mitchell Anderson - akinek alighanem megvan a véleménye az irányába alkalmazott, teljesen felesleges tapintatosságomról - feszesen lép elő, cseppet sem várakoztatva meg a jelentkezéssel.
Elnézem egy kurta másodpercig. Alacsony és törékeny felépítésű, kialvatlan gyűrődésektől szabdalt, fehér arcából jókora sötét szempárt szegez előírásosan előre. Kerek állától egészen a gallérja mögé egybefüggő, ismerős merevség fut végig, mintha az állkapcsát rögzítő inakat fáradságos munka lenne ellazítania.

- Pihenj, zászlós! - adom ki a vezényszót, mintegy válaszul a jelentkezésére. A belőle áradó feszültségre jóval fogékonyabb volnék, ha nem küszködnék a magam kínzó belső diszharmóniájával. A fejemet mintha az alagsori szemétzúzda egyik óriás présgépének acélpofái szorítanák, s noha talán néhány órája kaptam rá valamit, most is alattomos hányinger kerülget.
- Maga írta a leltári zárójelentést. - A hangsúly nem emlékeztet egy kérdésére, de nem is annak szántam. - Megkaptam.
A fotocellás ajtó, amely a raktár hangárszerűen kiöblösödő, személytelen fényben úszó hodályába vezet, teketória nélkül, engedelmesen nyílik előttem. Intek a zászlósnak, hogy lépjen be, s ha megteszi, azonnal követem, hogy aztán odabent feléje forduljak.
- Maga jelen kellett, hogy legyen a leltárnál. Igaz, zászlós? - fogok bele késlekedés nélkül. - Hallani akarok mindent, amit tud. Mindent, amire emlékszik. Megtiltom, hogy másokat a védelmébe vegyen! Megértette?
Növekvő ingerlékenységet érzek, holott egyetlen rezzenéssel sem provokált. Sem ő, sem más. Jól ismerem ezt az érzést régről: forráspont felé közelítő, sebzett zaklatottságom kiutat keres, hírneves önuralmam pedig e percben veszedelmesen meghajlik ólomsúlya alatt. Egy pillanatig kedvem lenne rátámadni szegény, gyászoló Mitchellre, megtépni, letaposni azért, mert a törődött képére kiülő bánatával nem átall a saját hibámra emlékeztetni.
Elverhetném rajta a port, és neki egyetlen rossz szava se lehetne: ha nem engedem, talán még csak el sem sírhatná magát.
Aztán a pillanatnak vége lesz. Az önfegyelmem kitart.
Mindig kitart.
Hová süllyedek?
A nyilvánvaló válaszadás helyett inkább rákényszerítem magam, hogy folytassam, amit elkezdtem.
- Gondolja át figyelmesen, mert innen a maguk hibája nélkül nem hiányozhat semmi.

◦ᵒ·○●·°

A megkülönböztető vagy kitüntetett figyelmet sosem hajtottam és nem is különösebben vágytam rá életem során. Annál semmiképpen sem jobban, mint amikor az élet velejárójaként a maga teljes természetességével mégis megtörténik. A mostani is ilyen, bármiképpen próbálná másféle színben, fényben feltüntetni bárki. Veszteségemről való tudomásuk egyre másra furcsa, de legalábbis a megszokottól teljesen eltérő módon nyilvánul meg. Van, aki olyan figyelmességet produkál, amelyet korábban még egyszer sem. Olyan is akad, aki leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy megöleljen, noha ez eleddig nem szerepelt kapcsolattartási repertoárunkban. Sírni is láttam már azt, aki sajnálatában felhatalmazva érzi magát arra, ezt megtegye, nekem szánva könnyeit. Amennyiben elutasítanám, ahogyan érzem, ezt kellene tennem, nem értenék, emiatt pedig rendre cselekszem önmagam ellen és annyi alkalommal köszönöm meg együttérzésüket, hogy csoda, nem zsibbadt még bele az arcom, a szám.
Ettől pedig az egyenruha sem véd meg igazán. Előírt szabályok, viselkedési normák, irányadó protokoll. Mindig van olyan, aki nagyvonalúan kezeli, persze semmiféle nyílt tolakodással, de mégis, kétségtelenül azzal. Nem tudják miképpen viszonyuljanak, tudatni akarnak részvétükről és el is várják, hogy fogadjam azt. Nos, én sem nagyon tudom mit is kezdjek mindezzel. Az előírások legalább segítenek valamelyest, a maguk medrében tartják a dolgokat, túlcsordulás viszont mindig akad. Inkább az ő részükről, mint az enyémről.
Ha nem volna mindaz a kibukott, problémának csak csúsztatással szépíthető helyzet, amely jelenleg valóban lefoglalja, lassan pedig felemészti a legtöbb gondolatomat és energiámat, azt hiszem akkor is rettentően elfoglalt lennék, hogy elkerüljek egy újabb, támogató szót, sajnálkozó pillantást és mindezek válogatott összetételét. Nehéz a kéretlen figyelem középpontjában lenni és még nehezebb úgy, ha maga a hadászati részleg kancellárja személyesen jön ajtóhoz felkeresésével, azzal sem fáradva, helyette inkább magához rendeljen.
Nem az övé az egyetlen szempár, amely glédába állít minden apró pihét a tarkómon, de mégis ő az, aki miatt jeges érzés csurog végig lassan, csigolyáról csigolyára csordulva a gerincoszlopom mentén. Nos, ezt az érzést sem kívánnám másnak. Magamnak sem.
A parancsra kisebb terpeszbe helyezkedem és egyszerre hajlítom könyökből mindkét karom, hogy aztán jobbommal a bal csuklómba kapaszkodjak a törzsem mögött. Szempáromat nem rá vezetem, magam elé, merev tekintettel nézek, noha figyelmem pattanásig, mindennemű értelemben az övé. Hangja nem csak alapvetően gyűri maga alá az irodában dolgozók keltette minimális zajt, de szavai sem hagynak semmiféle kétséget afelől, hogy nem csupán elvárja, a magáénak tudja azt a figyelmet, amely számomra perzselő.
Kijelentése kérdés helyett tényközlés lesz, emiatt a megerősítést elhagyom. Nem kívánok a szavába vágni, nem is tehetem meg, más kérdés, hogy ez igen messze is áll tőlem. A nyíló ajtót csak a perifériámból látom, hangja sokkal inkább jelzi számomra egyértelmű mechanikus mozgását. Az intés pedig világos, gondolkodás nélkül indulok meg, elhaladva a férfi mellett a raktárhelyiség feltárult részébe érkezve. Néhány lépést még megteszek, logikus oka van, utánam tudjon érkezni ő meg akit még esetleg beparancsol, de aztán megállok, további utasításra várva. Az ajtó visszacsukódása alakja mögött hiába csak háttérzaj, számomra most mégsem az. A súlyosnak ható csendet a hangja, azon túl, hogy megtölti, kettőnk között, élesen koppan a padlón. - Igen Uram, így történt. – Alig észrevehető biccentésem állam hegyével semmiképpen sem tudatos vagy szándékos. A megerősítés ösztönből fakadó kísérője.
A jelentésben dokumentáltakat többször átnéztem, mielőtt az elöljáróm kezébe kerülhetett volna, ennek ellenére teljességgel megértem a szóbeli megerősítés lényegét. Ha nem érteném, akkor sem volna jelenleg más választásom, ezzel is tökéletesen tisztában vagyok. Megváratni nem kívánom, az idejét pocsékolni pedig még kevésbé, a maga természetességével tudom miként kell feleljek; - Megértettem, Uram. – A nyelés automatikus és részben csak annyi időnyerés, amelyre azért van szükségem, összeszedhessem gondolataimat. Végigvéve annak a napnak az idetartozó momentumait. Innentől pedig már csak egy levegővétel, amellyel megváratom, alig néhány másodperc leforgásaként a válaszadás megkezdése előtt.
- Szeptember másodikán, reggel kilenc órakor kezdtük meg az éves, előírt leltározás folyamatát, az érvényben lévő rendelkezéseknek megfelelően. A procedúra az én ellenőrzésem alatt zajlott le, továbbá részt vettek a leltározásban még Danes és Leigh őrmesterek, illetőleg Hayes és Blake tizedesek. – A magam határozottságával veszem sorra, amit el tudok mondani arról, miképpen kezdődött az egész ügymenet. Légvételnyi szünetet tartok csupán a folytatás előtt. - Tíz óra huszonhét perckor jelentette Blake tizedes, hogy a W-416-os típusú fegyverkészletnél eltérést talált; az adatbázis szerint huszonhét darabbal többnek kellene a készletben lennie, mint ahány ténylegesen a helyén van. Természetesen újra leszámoltam a tizedessel az összeset, ellenőriztem a kintlévőségben, használatban lévők listáját, továbbá a meghibásodott vagy karbantartásra felvezetett készletben szereplő darabszámot, az eltérés azonban a raktáron lévő, használatra kiadhatóra vonatkozó készletben szerepelt továbbra is. Ezt követően, tizenegy óra ötvenkettőkor értesítettem Wilson hadnagyot, részletesen tájékoztatva a hiányról. – Újabb szünetet tartok, elsősorban azért, mert szükséges újabb légvételhez juttassam magamat a folytatás előtt. Mert ezzel még csak a nap és a történtek legelejét vettem át.

Nem lépek hozzá túlságosan közel.
Soha nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik a puszta megjelenésükkel könnyedén megfélemlítenek másokat, és nem is vágytam ilyesmire egyetlen percig sem, a zászlós és énköztem azonban csaknem szédítő a magasságkülönbség.
Hogy elkerüljem a fölébe tornyosulást, méternyire állok meg tőle; derekam mögött összefogott kezeim és hanghordozásom világosan értésére adhatják, hogy egyelőre nem kell dührohamra számítania.
Hanem a hatodik érzékét aligha fogom tudni becsapni. Magam is egészen tudatában vagyok, mennyire vékonyra koptak az idegeim az utóbbi időben, s bár mindent elkövetek, hogy ebből a közelemben lévők mit se vegyenek észre, a zászlós mégiscsak süket és vak kellene legyen, hogy a legbelső ösztönei a maguk primitív módján ne igyekezzenek a figyelmét felhívni valamiféle, a közvetlen közelében ólálkodó fenyegetésre.

Némaságtól kísért, késéles figyelemmel hallgatom a beszámolóját. Benne a fejfájós és kimerült, megátalkodott rosszindulatom táplálta késztetés ellenére sem találok kivetnivalót, s szigorú következetességgel koncentrálok tartalmi elemeire, hogy aztán a lassan forgó agyammal hiába rágódjam a megismert részleteken.
Miért jöttem egyáltalán ide? Nem vagyok olyan állapotban, hogy bármire jussak.
Egyszerű kérdésre egyszerű válasz: kifogytam az eszközökből, hogy bármennyit is javítsak a jelen helyzeten, a katasztrófát ellenben semmilyen szünet nem odázza későbbre a kedvemért.
Ha nem veszek róla tudomást, a fegyverek akkor is hiányozni fognak.
- Mely sorozatszámú darabok hiányoznak? - teszem fel a kérdést hangsúlytalanul. - Minden egyes darab jegyzékét látni akarom. Mikor és kinek voltak utoljára kiadva... már ha meg tudja mondani nekem.
A pillantás, mellyel végigmérem, minden ráfordítás ellenére sem lehet túl bizalomgerjesztő, ám amit mondok, abban továbbra is morzsányi csak az a bizonyos céltalan, hozzám oly' méltatlannak vélt indulat.
- Mondja tovább.

◦ᵒ·○●·°

A méternyi távolság sem gyűri le a látszólagos és átvitt értelmet semmiképpen nem igénylő, egyszerű tényt; a szemben álló a létező minden tekintetében és módjában felettem áll. Rangjából és személyéből fakadó természetessége, ami törvényszerűségből fakad, fizikális valónkban való megjelenésünk pedig az, ami csupán a gének játékának köszönhető, mégis alátámasztása lesz valahogy nem csupán rangjelzéseinkből fakadó, közénk beálló szakadéknak. Majdnem szó szerintinek.
Amennyire a rémület szülte jéghideg érzés már magától a megjelenésétől végigcsepegett a csigolyáimon, bármennyire is próbáltam erre valamennyire felkészülni, akkor is, ha nem volt szó arról előre bejelentve, egyszer csak lejön ide, most olyannyira érzem azt testtartásából, távolságtartásából, nem valószínű, hogy keresztben lenyeléssel próbálkozna. Abba a több, mint kecsegtető, de csak távolról szemlélt képbe nem ringatom magamat, hogy a látszat ellenére, nem kell következményekkel számolnom nekem vagy bárkinek, aki felelősségre vonható még. Nagyon is kell és történjék most bármi, a kocka nagyon gyorsan fordulhat még, sokkal nagyobb sebességgel, mint amit esetleg követni tudnék. Gondolom ez hamarosan számomra is ki fog derülni. Addig viszont mindenesetre maradok, ahol vagyok és teszem, amit elvár. Mert így kell. Így lehet.
Minden időpont, személy, történés, a felsorolt típusok, a lezajlott események és azt követő jelentések szóban és írásban egyaránt, mind olyan, amit oda-vissza, álmomból ébresztve is képes lennék felmondani, bármikor. A hiány ténye csúfos bukása a munkánknak és bármennyire veszem végig minden alkalommal, a meglévő bizonyítékok alapján hiba nem történt, a végeredményen jottányit sem segít, hiszen a hiánylista akkor a képünkbe nevet, akkor is, ha nem így kellene lennie. Egyszerűen így van és ezen képtelenség lenne bármit cáfolni, már akinek lenne ehhez gyomra. Nekem nincs.
A szavak lassan elfogynak a számból, noha van még mi kövesse, természetesen kizárólag a parancs szerint és annak értelmében, de egyszerű fizikális okból fakadó tényezőbe futok, oxigén kell még hozzá. Elhallgatásom ennek tudható be, általa beékelt mondanivalója pedig sebészi pontosságú metszéssel illik a kihallgatás folyamatába, a folytatásra való buzdítás mindazonáltal megakasztja az arra való hajlandóságot az azt megelőző kívánalom teljesítésére való, nem éppen választható hajlandóság kereszttüzében. Pillantása egyre inkább feszítő gombócot gyűr a torkomba, ami automatikusan hozza magával az utóbbi időben kifejlesztett védelmi mechanizmust, nyelve egyet leszek úrrá a szemeimet égető érzésen. Minden alkalommal, amikor kiváltja a rengeteg kéretlen, de annál inkább kötelezően érzett együttérzésről való biztosítás és úgy érzem, ezen a ponton túl már nem bírom tovább, csak nyelek egyet és hagyom, hogy a szemeim égni kezdjenek a szárazságtól, amit a túlfakadó könnytermelés visszatartása okoz. Bevált módszer.
- Szóbeli felsorolást kér, Uram, vagy látni kívánja a teljes jegyzéket? – Rezzenéstelen tekintettel meredek magam elé, kerülve a ráirányított pillantásomat, követve az előírások cseppet sem hajlítható vagy egyénre szabható betűjét. Hangom viszonylag halk, szelíd, nem csúszik bele az, miként állok most itt előtte, szégyellném, ha megtörténne.
Az eltelt idő alatt, amely a hiány felfedezésétől számolandó, ugyanúgy kitartottak és kitartanak annak a bizonyos napnak és kapott híreinek hozadékaként jövő eredménye, melyek mostanra állandósult álmatlanságomat jelentik és ami alatt volt lehetőségem a teljes lista, jegyzék minden apró megjegyzését és kitételét memorizálni. Emiatt, ha azt kérné, akár fejből is felsorolnám a kért sorozatszámokat és minden olyan információt, amely az eltűnés köré vonható, releváns információként került megjelölésre, azonban talán kívánatosabb lenne számára, ha vizuális segédlettel alátámasztottan kerülne bemutatásra mindaz, amit talán már látott, olvasott, most pedig hallani is óhajt.
Akármiképpen is dönt, nekem nem tisztem bármelyiknek is nem teljességgel eleget tenni, ha nem kéri a képi kiegészítést, akkor csak sorolni kezdem a sorozatszámokat, ha viszont nincs ellenére, hogy lehívjam az általa kérteket, akkor előbb engedélyt kérek arra, jelenlegi helyemről elmozdulva a pdamért mehessek, amely értelemszerűen nem lóg a nyakamban. Meg máshol sem.
- Mind a huszonhét darab W-416-osnál jegyzésre került a kiadás és a visszavétel dátuma és pontos ideje, ahogyan  azon személyek neve és rangja, amiképpen a szabályzat megköveteli. – Attól függően mire tartott igényt, csak szóbeli tájékoztatás vagy lehívott fájlban megjelenő lista áttekintés, kezdem sorolni, esetleg hallgatni, amíg áttekinti vagy olyan módon produkálni a bemutatót, amely szóbeli segédlettel jár a látottak mellé egyszerre, lényegében kizárólag tőle függővé téve, melyik formát preferálja. - Ezen adatokat a kamerafelvételek viszont nem támasztják alá, minden feljegyzett időről hiányzik a képi alátámasztás, az időpontok pedig – személyesen úgy vélem – mutatnak némi abnormitást, Uram. Erre azonban csak két napja figyeltem fel, azonban Wilson hadnagy úgy tájékoztatott, nincs megalapozottsága az észrevételnek. – Ebben pedig egyet kell értenem vele. Inkább tűnik véletlen egybeesésnek, semmint valódi nyomnak. A magam részéről a saját felettesem felé megtettem az észrevétel jelzését, arra azonban csak inkább gyanúm létezik, végül nem került továbbításra, mindent megdöntő bizonyíték hiányában.

Különösebb cél nélkül, magamban dühöngök.
A zászlós torkának apró rezdülése, az odakint uralkodó, csaknem tapintható feszültség logikus indok nélkül is ingerel, sőt; érzem a nyakszirtemen fölmeredő apró szálak moccanását, a zubbonyom alatti kellemetlen forróságot és azt, ahogy a gyomrom fájdalmasan összeszorul. Émelygek, ahogyan az elmúlt napokban éjjel-nappal tettem. Az oldalamon veríték csordul le, a kezem ellenben jéghideg. Borzongás fut végig a hátamon - ellenállok a reflexnek, hogy megrázkódjam. És annak is, hogy utat engedjek az indulataimnak, ami igencsak nehezemre esik. Ez legalább annyira dühít, mint bármi más.
Lefelé vezető spirálba kerültem.
- Látni akarom teljes jegyzéket.
Mintha bármit is felfognék belőle.

Az engedélyt megkapja: zord ridegséggel várok, hogy összeszedje magát és a PDA-t. Egyfajta mogorva elégtétellel kevert ingerültség jár át, ahogy figyelem a mozdulatait, tudva, hogy feszélyezem őt - talán fél is -, és bár ez más körülmények között egyáltalán nem jellemző rám, most valahogy mégis természetesnek tűnik. Természetesnek és helyénvalónak, hanem azért egyetlen moccanással sem árulom el magam. Akármit is érzek, az ilyesmi nem méltó hozzám. Helyette megfeszített figyelemmel hallgatom.
- Nézze át a kérdéses személyek logjait és hozzáférési listáját - utasítom. - Tűnt-e el valaha más fegyver tőlük? Adták le hibásan vagy nem idejében? Van-e náluk valami jelen pillanatban és ha igen, mi? Küldje át a névsort a személyzeti szűréseket végző divízió felelős tisztjének! A neve Glenn Harlow zászlós.
Kénytelen lesz mindannyiukat átvizsgáltatni a tekintetben, vajon mikor és miben vettek részt, valamint merre jártak.
- Ameddig Harlow zászlóstól eltérő utasítást nem kap, a listán szereplő személyek csak kettős hitelesítéssel vételezhetnek lőszert és fegyvert a raktárból. Értette? Biometrikus azonosításra lesz szükségük, ami azt jelenti, hogy nem jöhetnek le egyedül. Az illetőt a szolgálat felvételekor kijelöli majd számukra a vezénylő parancsnokuk, és értesíti magát. Mást nem fogadhat el.
Szünetet tartok, a gondolataim között kutakodva. Aztán a figyelmem ismét Mitchell zászlósra fordítom.
- Nem emlékszik egyetlen olyan alkalomra sem, amely ebben a felsorolásban szerepel, gondolom.

◦ᵒ·○●·°

- Értettem, Uram. – Az engedéllyel együtt visszahelyezkedek vigyázzállásba, élesen fordulok a sarkamra támaszkodva és a pdamért indulok. Nem kívánom a kancellárt sokáig várakoztatni, nehéz ellenállni, ne futólépésben érjek el az eszközért és cirkáljak is azzal együtt rögtön vissza. Kint minden szempárt magamon érzek, várakozással teliek és habár úgy vélem, nem szánják tolakodónak, egytől egyig pontosan ilyen érzést keltenek. Nyakamon minden pihe glédába áll és legszívesebben megrázkódnék, amint visszaérek a raktár hatalmas és korábban soha ennyire nyomasztónak még nem érzett terébe.
A jegyzéket vonulás közben lehívtam, mire átnyújtom a szemben állónak, ott van előtte. Nem csak az említett, huszonhét darab W-416-os, hanem továbbá négy TW-S, két MK 11, egy SW-24G és öt DSK-03-as is a listán szerepel, sorozatszámuk, kiadásuk ideje és visszavételüké, illetőleg azok névsora, akikhez a típusok és darabszámok felvezetésre kerültek. A hiány a kiadható készletben mutatkozik meg, ezek mindegyikének itt kellene lennie fizikailag.
Ellépek tőle és visszahelyezkedek korábbi helyemre, felvéve az előzőleg megkövetelt testhelyzetet is. Nagyot nyelek, pedig a szám teljesen ki van száradva vagy legalábbis annak érzem és ettől fájdalmasan moccan a torkom. Szemeimet égetik a kikívánkozó könnyek, de nem a számonkérés miatt. Napjában többször is megtörténik, mindig ugyanazon forgatókönyv szerint és mindig ugyanúgy nyelem vissza őket kényszerűen és önként.
A kapott utasításokat figyelmesen hallgatom végig és noha az alapvető kiadás-visszavételek és minden ahhoz tartozó, elérhető információt már átnéztem, természetesen eszemben sincs nem eleget tenni az elvárásnak újra. - Igenis, Uram, értettem! – Minden pontosan úgy fog történni, ahogy megköveteli, a lista Harlow zászlóshoz kerül, a kettős hitelesítés, biometrikus azonosítás pedig abban a pillanatban kerül fel a neveik mellé, mint ezentúl megkövetelendő kötelező elvárás, amint itt végzünk.
A feszültség lassan olyan módon ölel körül, mint a rajtam lévő egyenruha. Nem számít, hogy a magamét, a helyzetét vagy esetleg az övét érzékelem, tulajdonképpen összefolyik és nehézzé teszi a zubbony-pantalló kettősének valós súlyát. Magasságom hiányát általában akkor sem érzem meg, mikor a kamasz fiaimra kell felfelé irányba tekintenem, ha a szemeiket is látni szeretném a beszélgetés folyamán, most azonban rövidre szabott termetemnek messzemenően tudatába kerülök, ahogy a kancellár mellkasának nagyjából közepéig ér el előre szegezett tekintetem. Nem kérdésként kapom, mégis úgy érzékelem, feleletet vár az elhangzottak vége után, amire sietősen igyekszem válaszolni és pontosan ugyanilyen módon fogok benne elakadni is.
- Nem, Uram, egyetlen alkalmat sem tudok felidézni a megjelölt napokra vonatkozóan, amikor a jegyzékben szereplők ezeket a típusokat kérték ki vagy hozták vissza. Mindazonáltal… Kérek engedélyt szabadon beszélni, Uram. – Van folytatás, lenne, de tudtában vagyok annak, viszonylag gyenge lábakon áll, amit mondani szeretnék még. Nem célom Wilson hadnagy megkerülése és hibát követek el azzal, hogy fel kívánom hozni a szemben állónak ennek ellenére, mégis úgy hiszem, ha megrovás jár is érte majd, egyszerűen jobb, ha tudja. Ha már itt van és válaszokért jött, talán, több lesz ez, mint a semmi. Vagy tényleg megalapozottság nélküli és akkor veszített az értékes idejéből egy percet. Ha engedélyezi, csak abban az esetben szólalok meg újra, a folytatásba fogva (minden más esetben csendben maradok, amíg másra parancsot nem kapok).
- Áttekintettem az elmúlt fél év fegyverkiadás és visszavételezés vezetett jegyzékét a listán szereplő személyek neveit és a hiánytétel sorozatszámait egybevetve. Április 9.-én ugyanezek a fegyverek ugyanezen személyekhez egyszer már kikerültek, majd pedig vissza is tőlük, az adatbázis szerint hiánytalanul. Ami feltűnt, hogy az időpont bélyegzők azon a napon egy az egyben megegyeznek a melléjük rendelt nevekkel és sorozatszámokkal a fegyverek jelenleg vizsgált utolsó felvételét és leadását tartalmazó listával, ami alapján a hiányt vizsgáljuk. A következő oldalon, megjelölésekkel nyomon követhető, Uram. – Amennyiben látni is kívánja a pdan. Az említett dátum jegyzéke az egyetlen, amikor ezen nevek mellé kerültek a hiányzó típusok és megegyező sorozatszámú fegyverek kiadásra és visszavételezésre ugyanazokban az időpontokban, mint amit jelenleg vizsgálunk, azonban későbbi dátumok alatt megjelölve. A listában nem közvetlen egymás alatt szerepelnek, elszórtan a teljes napra végigvezetve az időbélyegzők szerint és noha perdöntőnek én sem érzékelem az egyezést bármire is, furcsán Déjà vu érzetet generál, igen kicsi az esélye annak, hogy ugyanazon személyek, ugyanazon sorozatszámú fegyvereket kapják kézhez ugyanazon óra ugyanazon percében egy másik alkalommal még egyszer. Összeesküvés elméleteket nem gyártanék, de más egyéb logikus válasz hiányában felmerült bennem a gondolat, a fegyverek utolsó kintlévősége, amelyet vizsgálunk, valójában egy korábbi valós kiadás és visszavételezés alapján generált, bemásolt, azaz meghamisított adatmennyiség.

Átveszem a PDA-t, egyetlen hang nélkül: ha egyszer átadtam a szót, nem szokásom csak úgy visszavenni. Árgus szemekkel követem a zászlós minden mozdulatát, leginkább attól a leküzdhetetlen kényszertől vezérelve, hogy érezzem kényelmetlen feszültségét, amelyet képtelen mértékű erőfölényem vált ki belőle. Nem kellene, de azért engedek neki, még mindig engedek neki; én is tudom, hogy a helyzet nem tarthat sokáig, hogy a hatalmam soha, egyetlen percig sem volt erre való. Én is tudom, hogy amint távozom a raktárból, levonom majd a tanulságot. Vannak pillanataim, amikor a gyengeségeimmel még én is túlságosan kimerült vagyok hatékonyan megküzdeni.
Ám addig még hátravan egy kevés ebből.

Az önuralmam bár megtépázódott, annyira azért nem fordultam ki magamból, hogy ez különösebben szemet szúrhasson kívülről. Nyugtalanul ingerült, agresszív hangulatomról aligha kapott kézzelfogható jelzést a zászlós, nekem pedig nincs szándékomban odáig alacsonyodni, hogy a helyzet megváltozzon. Az arrogáns mozdulat, amellyel feljebb szegem az államat - annak ellenére, hogy Anderson termete és elfoglalt helyünk inkább a gesztus fordítottját indokolnák -  rövid és hangsúlytalan, mondanivalóm pedig szintén finomít rajta egy keveset.
- Megadom. Mondja ki, amit gondol.
Tehetséges és esetenként gátlástalan hazudozó vagyok, mégis jó okkal híresültem el az egyenességemről. Őszintén érdekel a mondandója - igaz, ha nem így volna, akkor is ugyanígy hangoznék. Mitchell Anderson zászlós szerencséjére a seregnél a szó szerinti értelmezéssel csak nagyon ritkán lehet melléfogni. Kifejezéstelen arccal hallgatom, s a fejtegetés végeztével is csak aprócska hang töri meg a beálló csendet -
Hmm.
Átlapozom a listát. Aprócska ráncokat érzek a szemem és az orrom mellé gyűrődni, ez azonban csak őt igazolja. Valóban. A furcsaság régi vágású másolgatásnak tűnik. Mintha a jegyzékből ugyanúgy eltávolítottak volna bizonyos részeket, ahogyan a biztonsági felvételekből is. Ezt azonban visszapótolták. Érdekes. Néhány pillanatig koncentrálnom kell az érdekességére, hogy ne kezdjek tombolni. Vagy hogy ne szorítsam az orrnyergemet két ujjam közé. Egy kancellár esetén ez a két dolog csaknem azonos.

Elgondolkodó kifejezésbe rendezem a vonásaimat, mielőtt a képernyőről őrá fordítom a tekintetemet, a megszokott villanásnál valamivel vontatottabban. Hangomból nem érződik más, mint az atmoszférát meghazudtoló, tőlem megszokott kimért semlegesség.
- Észrevételezze írásban. Kíváncsi vagyok, ezek az emberek hogyan kerültek hajszálra ugyanabba a beosztásba hajszálra ugyanazzal a fegyverkiutalással, mint korábban. Kivéve persze, ha Harlow zászlós archivált személyzeti aktáiban is különös dolgok szerepelnek. Az én embereimtől nem lehet lopni, Mitchell zászlós. Ha kiderül, hogy vannak, akiket ez a tény elkerült, az az én mulasztásom. Nem lesz több ilyen.
Bordaközi izmaim megfeszülnek, mert a rosszindulatú düh, amely elönt csak nehezen tűri, hogy nem találhat valódi kiutat. Ellazítom az állkapcsomat rögzítő inakat. Meg fogom tudni, kinek a műve volt ez, és ha egyszer megtudtam, nem lesz hová menekülnie a haragom elől. Szigorú pillantásom, amelyet Andersonra vetek, sokkal inkább szól a helyzetnek, mint neki magának.
- Azt akarom, hogy készítsen egy leltártervezetet a továbbiakra. Az éves gyakoriság szemlátomást elégtelen. Van mondanivalója?

◦ᵒ·○●·°

Gyengének, félősnek vagy nebántsvirágnak sosem gondoltam vagy éreztem magamat, korábban soha. Egyetlen alkalommal sem fordult meg a fejemben és nem azért, mert ne lennének meg a magam félelmei, korlátai vagy olyan nagyon rendíthetetlen volnék. Nem vagyok az, nagyon nem. Viszont ennyire megtört sem voltam még életemben és ennek olyannyira vagyok tökéletesen tudatában, mint ahogyan most itt állok a kancellár színe előtt teljes valómban.
A férjem halála óta, mintha egyszerűen nem kapnék levegőt. Hiányzik a nap minden megátalkodott pillanatában és amikor fáradt vagyok – az utóbbi időben szinte mindig –, néha látni vélem a szemem sarkában, éppen csak egy kósza pillanat erejéig, mintha ott lenne. Utánafordulok és a röpke szekundum abban a másodpercben törik darabokra és állít szembe a valósággal. Máskor érezni vélem, ahogy megérint, átölel vagy utánam nyúl, de minden alkalommal arcul csap a rideg tény, mennyire nincs jelen az életünkben többé. A hangját, nevetését, véleményének kifejtését ugyanúgy hallom, mintha itt állna mellettem. Nem csak retináimba, fülembe is beleégett az utolsó reggel emlékeként, ahogy kilépett az ajtón, még egyszer pimasz vigyorral a képén visszafordulva ígéretével, délután már itthon lesz. Jelzés volt a részéről, akkor kifejthetem kardoskodó véleményemet a számára, már nem is emlékszem mi mellett vagy ellen. Utáltam mikor ezt csinálta, egyszerűen kisétált a beszélgetés közepén, pedig tökéletesen megértettem, muszáj volt. Szemforgatást követően figyelmeztettem, hogy akkor már nem ússza meg. ...de megúszta. Mindez hozzátesz ahhoz, mennyire kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, amiért itt kell állnom a szemben lévő előtt. A kihallgatás közben kapott kérdésekre nem csak a legjobb tudásom szerint felelve, de valamivel többet adva arra vonatkozóan, mégis miként történhetett meg, aminek soha nem lett volna szabad? Hogyan tűnhettek el a listán szereplő fegyverek a raktárból az ellenőrzésünk alatt? Ahogyan bennem is ott az egyre hangosabban ismétlődő, szüntelen zakatoló kérdés, miként maradhatott hátra az Aquillon havába fagyva a férjem...
A megkapott engedéllyel abban a pillanatban élek, ahogy kimondásra kerül. A késztetés gyökere egészen egyszerű, szeretnék megoldással szolgálni, bármi olyat a tudtára hozni, amivel akár egy hajszálnyival is előrébb kerülhet a válaszokhoz. Azt még nem tudom mire lesz elég, egyáltalán használható-e bármire, de mindenesetre felfedezésem eredményét megosztásra tárom, a többi az ő dolga, kezd-e vele bármit vagy sem. Tud-e egyáltalán. Elmondásomhoz a képi segédlet ott van a kezében, egyszerűen csak használnia kell, ha akarja, ha szeretné. Hümmögését nem értelmezem különösképpen, nem dolgom és talán nem is menne, perifériámon érzékelem, hogyan húzza a kezében tartott pda-n végig az ujját a megtekintéshez. Várok.
Mimikájának változása nincs ugyan fókuszom központjában, mégis olyan módon érzékelem, mintha ott történne. Pedig apró, szinte csak alig észrevehető, úgy hiszem. Nem tudom, nem vagyok benne teljesen biztos. Derek hangját vélem hallani, hiába tudom, hogy nincs jelen, helyeselve azt, hogy elmondtam. Innentől már nem az én lelkiismeretemet nyomja, hogy van valami, amiről a tájékoztatás szükséges lenne, hiszen most adtam át. Megtettem és egy apró kő, lehullik a mellkasomat nyomasztó tonnányi súlyból. Egészen apró.
Némán, türelemmel – mással nem is tehetném – várom ki, amíg reagál. Többet mint a szemei és az orrcimpái tövébe gyűrődő ráncok vagy amiképpen azt követően elgondolkozóvá rendeződnek vonásai. Nem akarok itt lenni. Most először életem során érzem azt, mennyire nem kívánom a raktár eddig inkább izgalommal és izgatottsággal eltöltő érzését. Mégis mély levegőt eresztek bordakosaraim közébe és ugyanolyan módon állok előtte, mint eddig, ahogy azt kell, előírásszerűen. Szavait tudomásul vételezem és amiképpen a végéhez ér, különös érzés fog el, amely anélkül eredményezi és formálja válaszadásomat, hogy különösebben tudatában lennék annak, pontosan mi is lenne ez.
- Igenis, Uram, értettem. Az észrevételezést írásban csatolom néhány órán belül. Ugyanakkor tisztelettel kérem, fogadja bocsánatkérésemet, amiért a felügyeletem alatt mindez megtörtént, Uram. – Sosem mennék el odáig, hogy a mulasztást az ő számlájára írjam és bár tudom, nem én követtem el a lopást és az adatok meghamisítást a leltárjegyzékben, mégis felelősnek érzem magamat. Messzemenően. Elvégre azért vagyok itt, a munkám része, ez ne történhessen meg. Az eljárás mindenképpen lezajlik – ellenem is –, de fogalmam sincs, volt-e bárki, aki eléállt-e azzal, hogy legalább annyit megtegyen, a bocsánatát kérje. Nem a büntetéstől való félelem miatt, egyszerűen csak, mert ennyi a minimum, ami kijár. Még ha pont annyit is ér, amennyinek hangzik.
Szemrebbenés nélkül hallgatom végig a rá következő utasítást. Nem tudom miért bízza rám Wilson hadnagy helyett, de igazából nem is nagyon foglalkoztat döntésének mozgatórugója. Így határozott, nyilván okkal tette, az pedig természetes, hogy ezek gyökere számomra nem ismert.
- Megértettem, Uram, a hét végéig elkészül az új tervezet. – prioritást kap és nem csak azért akarom elé tárni, mert parancsba adta. Fontossá tette számomra vagy magam miatt válik szinte a kimondást követően sürgetővé, fogalmam sincs igazából. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy több csalódást nem kívánok okozni, az már megtörtént.
- A hiányjegyzékkel kapcsolatban nincs, Uram, azonban személyes ügyben kérek engedélyt szabadon beszélni. – Nem terveztem, nem szándékosan, előre megfontoltan hagyja el az újabb engedélyre való felbuzdulás ajkaimat. ...de itt áll előttem és egyszerűen csak megtörténik. Mindenesetre amennyire nem volt célom tovább rabolni idejét, annyira várom ki tisztelettel, feleljen rá és csak abban az esetben folytatom, ha szabad utat hagy. (Ha nem, akkor nyilván féket kötök a nyelvemre, más választásom hiányában.)
- Amennyiben léteznek, úgy tisztelettel kérek engedélyt arra, hogy megtekinthessem a Derek Anderson kutató halálának körülményeiről készült videófelvételeket. A teste a holdon maradt, én… csak látni szeretném, Uram. Kérem. – Tisztában vagyok azzal, ezt mennyire nem illik már maga a szóba hozása sem, ahogyan azzal is, ha megtagadja, akadékoskodás nélkül leszek kénytelen lenyelni az elutasítást. Nem volt lehetőségem utoljára látni, elbúcsúzni tőle és nem vagyok biztos abban, mit szeretnék ettől vagy mit várok, de akarom. Greymare hadnagy nem volt jelen a halálakor, annyit mondott el, amennyit elmondhatott és eszemben sincs ezért hibáztatni, hiszen csak azt tette, amire engedélye volt. A szemben álló viszont megteheti, hogy többet adjon egy posztumusz kitüntetésnél.
...és ezért készen állnék könyörögni is, ha kell.

Visszafogottságában is késéles pillantást von magára, mert a parancsot nem egyszerűen nyugtázza, hanem saját mondanivalót fűz hozzá. Ez merészség. Köztes állapotban vagyok; egyszerre vágyom rá, hogy elkövessen valamit, amiért megfegyelmezhetem és sértene mélységesen, ha ilyesmire ragadtatta volna magát, ám ránézésre nem tűnik másnak, csak őszintének, feszültnek és rendkívül elcsigázottnak. Olyan embernek, aki minden szavát komolyan gondolja.
Hozzá a bocsánatomat kéri. Intenzív figyelmemről árulkodó, élénk kíséretet biztosít a szavaknak a rá szegeződő szempár, amelyet meg sem próbálok elfordítani róla. Fájdalmasan tudatában vagyok a ténynek, hogy kettőnk közül nem ő az egyetlen, aki végzetes hibát követett el; nem az egyetlen, aki méltatlanná vált a posztjára a másik előtt. Nem az egyetlen, aki bocsánatkéréssel tartozik. Csakhogy én kancellár vagyok. Hogy merészeli ezt felhozni? Nem képzeli, hogy valaha viszonoznék egy ilyet egy magafajtának.
Még egy ilyen célzás, és nagyon megemlegeti.

Erőnek erejével kell lecsillapítanom a haragomat, amely majdnem annyira éget belül, mint a szégyen, mely táplálja. Ideje fékeznem magam; a zászlós nem tehet arról, hogy nem voltam képes megfelelni a hivatalom támasztotta elvárásoknak. Őszintén beszélt, és ha megragadnám az alkalmat, hogy a sértettségem levezessem rajta, mától kétannyi oka lenne megvetni engem, mint amennyi most van. Soha semmi annyira nem fájt, mint a megaláztatás: ha most egy emberem szeme láttára elveszítem a hidegvéremet, afelett örökre szégyenkezhetem majd. Ráadásul a saját hibámból.
Erre nem vagyok hajlandó még csak gondolni sem.
Megacélozom magam, hogy feszült fegyelemmel mérhessem őt végig, lentről felfelé. A hangom legalább olyan rideg, mint amilyet a vonásaim ígérnek, ám az akaraterőm ezúttal is képes az uralma alá hajtani minden mást.
- Elfogadom, zászlós. De ne képzelje, hogy ezzel kiköszörülheti a csorbát vagy, hogy a hibája következmények nélkül marad. Nőjön fel a feladatához! Még ma. És mondja meg Wilson hadnagynak, hogy holnap reggel várom az irodámban.
A szavaim kétélűsége nem olyasmi, amit figyelmen kívül tudnék hagyni - Mitchell Anderson zászlósnak egyetlen pillantást kellene csak vetnie rám, hogy érezzem, jobban tenném, ha megfogadnám a saját tanácsom, noha ő bizonyosan jóval fegyelmezettebb ennél. Ráadásul megvannak a saját démonai; csak így lehet, mert én nem az az elöljáró vagyok, akitől jó ok nélkül engedélyt szokás kérni a beszédre. Hanem a viselkedésemre mindig joggal voltam büszke. Egyetlen izmom sem moccan a kérdése hallatán és nem is váratom meg a válasszal.
- Mondja.
Kívülről meglepő lehet az engedély, valójában azonban nem az. Első a kötelesség. Dúljon akármilyen vihar bennem, az embereimhez hatalmasabb végzet fűz: ők az enyémek és én az övék vagyok, mindenestül. Nem tehetem őket félre a saját érzéseim kedvéért. Soha.
'Nőj fel a feladatodhoz! Még ma.'
Próbálok.

A kérés erőnek erejével ránt vissza a jelenbe. Elkomorodom. Derek Anderson vére énrajtam szárad, ahogy minden pusztítás, amit az Aquillonon szenvedett el a kirendelt különítmény: nincs semmi, amit mondhatnék az özvegyének. A saját szemével nem nézheti végig az alkalmatlanságom bizonyítékát: felelősség ide vagy oda, ezt nem viselném el. Hogy nézzek a szemébe és adjak neki parancsot, ha tudja, hogy nem érdemlem meg sem a bizalmát, sem a tiszteletét? Hogy várjam el, hogy az életét adja egy szavamra? Ha csak emberek lennénk - katonák, ahogyan mindig sugalmazom -, kötelességem volna vállalni a mulasztásom következményeit. Talán így is az. De az én feladatom nem az, hogy lelkiismeretes legyek. Az én feladatom az, hogy győztes legyek.
Egybeesés csupán, hogy a leghőbb vágyam is ez.
De van itt még más is. Derek Anderson halála nemcsak értelmetlen volt, de egyben csúnya és hosszadalmas. Szenvedett. Feleslegesen. Ha semmi más nem forogna kockán, akkor sem engedném, hogy a felesége végignézze, ahogy lassan elvérzik, miközben a sebész, akinek az életéért kellett volna küzdenie, sokkos állapotban mered maga elé. Ezt nem akarhatja látni. És én sem akarom, hogy lássa. Lassan veszem szemügyre a finom csontozatú, sápadt arcot, mielőtt megszólalnék.
- A felvételek a terrorelhárítási részleg bizalmas anyagát képezik, zászlós. Megértem, miért kér erre. Őszinte részvétem a veszteségéért. De a kérését elutasítom. Nem kaphat hozzáférést. Mindent tud, amit tudnia kell.

◦ᵒ·○●·°

Hiába nem rá függesztem barna íriszeimet, azt magamon érzem, amikor tekintetének tüzében éget, szabályosan bizseregni kezd tőle a bőröm, nyelnem kell. Igyekezettel próbálok rájönni, mivel váltom, váltottam ki, de talán csak a fáradtság és a körülmények összejátszásának ködén át érzékelem másként figyelmét. Legyen bárhogyan is, minden joga megvan arra, olyan módon szemléljen, amiképpen akar és ha mégis elkövettem akaratomon kívül személye ellen bármit is, a fegyelmezés eszközei is a kezében vannak. A hangjában. A lényében.
Tényleg, őszintén sajnálom, amiért ezzel is foglalkoznia kell. Amiért le kellett jönnie ide válaszokért, amelyeket biztosan nem kapott meg. Amiért a neki jelentő, felelős tiszt nem adta meg számára annak érzetét, legalább nyomaiban tudjuk idelent, mit csinálunk. Nyilvánvalóan valami nem működik jól, máskülönben nem eredményezett volna ekkora, hibának csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető bukást, ha a dolgok a megfelelő mederben haladnak. Apró porszem vagyok csak a láncban, de a részese, így pedig felelősségem legnagyobb tudatában vállalom, amit rám mér. Legyen az bármi. Ugyanúgy tehetek róla, mint az, aki elkövette a fegyverek eltulajdonítását, hiába állt szándékomon kívül a legmesszemenőbb mértékig bármilyen formában részt venni ilyen és ennyire becstelen tettben.
Végigmérése alatt nagyon erős a késztetés arra, hogy megmozduljak. Nem lehet, nem szabad, nem volna rendjén. Ellenállok, de lassan olyan érzéssel tölt el, mintha energiám utolsó morzsáit őrölném fel. Csak legyen vége ennek a találkozónak. Nehéznek érzem előtte állni, hangját hallgatni, alakját látni, még ha csak lélektükreim perifériájából is. Az eddig kényelmes bakancs nyomni kezd, az egyenruha kényelmetlenül nagy, hiába csak néhány kiló, amit a mérleg mutat veszteségként, hirtelen sokkal többnek érződik a fekete szövetben. Elkap azon érzés szele, talán sosem tudok vagy fogok felnőni a feladatomhoz, pedig más vágyam aligha lehetne… Mégis, amint a végére ér szavai sokaságának, összeszedetten veszek levegőt a válaszhoz.
- Igenis Uram, értettem. - A következmények vállalása nem olyasmi, ami alól ki akarnék bújni. Nem vágyom rájuk, tényleg nem és ha mégis választhatnék, akkor sem fordítanék hátat vagy sétálnék el. Lelkiismeretem nem engedné, képtelen lennék rá.
A hadnagyot pedig, természetesen amint vége ennek a találkozónak, felkeresem és a parancsot továbbítom majd annak rendje és módja szerint. Mielőtt azonban még elérnénk idáig, hirtelen, de semmiképpen sem kapkodva vagy az összeszedetlenség látszatával kérek újra. Rabolni az idejét, megfogalmazni, amit szeretnék. Szempáromat kitartóan előre szegezem, ahogy eddig is, de érzem, milyen nagyon égetik visszatartott könnyeim őket. Sokkal nagyobb feladat előtte létezni ebben a pillanatban, mint bármikor máskor volt az eltelt néhány perc alatt, mióta átléptük a raktár képletesen létező küszöbét és csak magunk vagyunk a hatalmas helyiségben.
Engedi, hogy mondjam, én pedig belekezdek, végig tudatában annak, mennyire nincs rendjén pont ezzel zaklatnom. De ő az egyetlen, akitől ezt kérhetem, más nincs. Ez még nem jogosít fel arra, amit teszek, mégis elkövetem és mikor a végére érek, egyszerűen elfelejtek levegőt venni. Fel sem tűnik.
Hiába nem telik el(?) számottevő idő, míg válaszol, döntésre jut, sokkal hosszabbnak tűnik, mint ami a valóság. Már nem csak szemüregemben érzem az égető érzést, beköltözik bordakosaraim közé is, odaül a nyakamra, az arcomra a fejbőrömre. Úgy merít maga alá, hogy észre sem veszem, nem addig, amíg meg nem szólal. Amíg megértéséről, részvétéről biztosít. Végül pedig tisztán és érthetően elutasít. Az életető szinte beszabadul a mellkasomba, mégis fojtogat és feladom a küzdelmet azzal az egyetlen könnycseppel, ami az eltelt percekben olyan elszántan vágyott kikívánkozni. Kövéren, sietősen gördül alá. Odanyúlnék, hogy tenyeremmel maszatoljam el, mintha sosem létezett volna, mégsem teszem. Nem lehet. Oda sem kellett volna kerülnie.
- Köszönöm és megértettem, uram. - Halk, de határozott marad a hangszínem, nem költözik bele csalódott zaklatottságom, nem engedem. Nem engedhetem. ...pedig szeretném. Ha bármit elérhetnék vele, megtenném, de rájövök, amennyire készen állnék rá, éppen annyira nem érnék vele célt és így felesleges volna, teljes mértékben.
Szeretnék menni, ha utamra engedne, de míg erre nem utasít, addig maradok a helyemen úgy, ahogy vagyok. Szavára azonban mindenképpen mozdulok, feltéve, ha végzett velem. Egyelőre.

ps:

A zászlós keményen tartja magát.
Érzékelem gyötrő erejű belső feszültségét, mintha csak elmondta volna; formális testtartása és példás önfegyelme nem képes azt a benyomást kelteni, hogy Mitchell Anderson közönyös volna, ám nem is ez a célja. A saját állapotom mélységesen lefoglal ugyan, a fogékonyság azonban annyira a természetemmé vált már, hogy ha nem akarnám észrevenni őt, szándékosan kellene figyelmen kívül hagynom, amit rajta látok. Ez természetesen nincs így. De semmi nem fog megakadályozni abban, hogy úgy tegyek, mintha.

Nem szokásom csapdákat állítani az embereimnek. A legtöbb alkalommal minden úgy van, ahogyan azt mondom. Ez alól az engedély sem kivétel, a tiszt rendelkezhet az időmmel és a figyelmemmel egy kicsit, és bár látom rajta a húzódozó aggodalmat - ismét -, ezegyszer feleslegesen szorongatja őt minden ilyesmi. Én mindig tartom a szavam, a katonáimban pedig megbízom annyira, hogy soha ne feltételezzem róluk, az időmet akarnák szándékosan rabolni vagy alantas dolgokba vonnának bele. Ami azt illeti, jobban is teszik. És ahogy Anderson belekezd, egyből látszik, nem ez a nap lesz az, amikor csalódni fogok vagy megbánom, hogy helyt adtam egy kérésnek. Mert ha ez az eredményen nem is változtat, ennyit igazán megérdemelt.
Legalább.
Nem inog meg, tekintete nem fordul rám. Egy másodperc tört részéig arra számítok, valami történni fog, valami méltatlan, aztán csak válaszol, megértette, halk hangjában pedig vaskemény elhatározás cseng, fogcsikorgató erőkifejtéssel van tele és ez becézve simít végig a büszkeségemen. Nincs a világon ember rajtam kívül, akinek egy kezében ennyi gyönyörű nagyság, ennyi kivételes erő összpontosul.
Nem húzom az idejét. Rövid, szigorú pillantást kap mindössze.
- Ez esetben végeztem, zászlós - szólok, mindenféle mellékzöngétől mentesen. - Folytassa a munkáját.
Éppen csak a nyugtázást várom meg, mielőtt sarkon fordulnék és távoznék a raktárhelyiségből. Megtehetem: az ajtót én is ki tudom nyitni.
Nem nézek hátra.

◦ᵒ·○●·°