*Eljött az asztal ellopásának ideje, és csak azért izgultam nagyon, mert tudtam, hogy jó buli lesz. Az egésznek nem is volt más célja, hiszen ahogyMalinor is mondta, más megoldás is létezett ahhoz, hogy asztalt szerezzek a Jenkins vacsihoz. De az uncsi. Tekintettel voltam Malinor házaséletére is, ezért már jó korán elküldtem az üzenetet arról, hogy mikor és hol várom, alá is írtam, hogy tudja, én vagyok az és nem egy random rendszerüzenet. Szóval nem volt átverés szaga. Fodros aljú blúzt vettem fel szűk nadrággal és a tűsarkú, térdig fűzős csizmámat, hiszen nem én fogok asztalt cipelni. Már két nappal ezelőtt kölcsönöztem a raktárból egy szerszámos készletet, amiben minden benne volt ami szükséges lehet, a raktáros fiú édes volt és csak a két szép szememért, meg egy üveg Búfelejtőért vételezett magának, amit aztán nekem adott azzal, hogy három napon belül visszaviszem. Még puszit is adtam neki. A nagy nap estéjén, mikor viszonylag csend és nyugalom van, bár egy űrállomáson sosincs igazán, végigtipegtem a folyosókon, a szerszámos ládát pedig egy takarító robot tetejére tettem, ami végig ott csipogott mögöttem. Majdnem végig, az utolsó folyosó fordulónál lekapcsoltam a hangját és így érkeztem meg az étkezőhöz. Odabent aztán leültem a legsötétebb sarokba és lábaimat az asztalra téve várakoztam a hadnagyra. Mikkor megérkezett, csak halkan pisszegtem, hogy tudja hol keressen, majd intettem is neki mikor felém fordult. Ha nem ismer meg a pink parókámban, majd máshogy is tudomására hozom, hogy én vagyok az, bár serintem az integetés és a fülig érő vigyor eléggé jelzésértékű. * -Helló Malinor! Felkészült? Kigyúrta magát a cipeléshez? Hadd nézzem csak a bicepszét! *felálltam és odalépve hozzá, megnyomogattam a felkarját. Jó kemény volt, és nagy, vastag.* -Fúúúha! Nem hiába a méret a lényeg! A ládában van minden. *Mutattam rá az asztal alá küldött kis robotra, mely most éppen aluszkált, tetején a szerszámos ládával. A sötét sarokban lévő asztal pont megfelelt a célnak, leültem a korábban elfoglalt helyemre és előszedve a pda-mat, elindítottam a tíz perccel korábbi felvételeket az étkező kameráiról leszedett állapotról. Amikor még nem voltam ott. Azokat meg, amelyeken látható, hogy beléptem, töröltem. Így az izgi.*
Már fel voltam készülve, hogy a vacsora napja közeledtével kapjam Moor tizedesem üzenetét. Persze arra is felkészültem, hogy megint valami ”riasztás”-al ugraszt ki az ágyból, de nem így lett. Kezdem azt hinni, hogy „megjavul”. Ahh! Ez kizárt! De azért vigyorogtam egy sort, mikor olvastam az üzenetét. Naná, hogy megyek neki segíteni, mert a végén még az asztal vinné el a tizedesemet a hátán, vagy a fene tudja, hogyan történne. Még arra is gondolok, hogy a szerszámokat is készenlétbe tartja és nekem csak az erőmre van szükség a cipekedésre. Ahogy megérkezek a Kantinba, már látom, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Még a frizuráját is megváltoztatta. A halk pisiszenés csak még jobban fokozza az este hangulatát és máris neki is kezdhetnénk a művelethez, mert a terv kész és én is megérkeztem. -Helló, tizedesem. –köszöntöm közelebb lépve hozzá. Az asztalra felrakott lábain meg már nem is csodálkozom. - Új frizura? Nem volt jó a „holló”?- csipkelődök vele egy kicsit cukkolva az újabb külsőjét körbecsodálva. - Amúgy, remekül mutatsz. -Persze, hogy nem kell nagy ész hozzá, hogy ez nem az igazi hajkoronája, de mégiscsak elterelődik a figyelem, ha más külsővel vesszük „kölcsön” a kincstári bútordarabot. -Én nem kentem magamra semmiféle álcacsíkot, de remélem, ezt megbocsátod!- ülök le mellé és érdeklődve hallgatom a további teendőket, miután alaposan megtapogatta a bicepszemet. -Mindig készen állok! Vagy, nem úgy néz ki?- vigyorom kezd szélesedni, és ha már ennyire jókedvvel kezdünk neki a lopásnak, legalább érezzük magunkat jól a végéig. Arról nem igazán teszek említést, hogy már beszéltem az egyik Kantinos raktárosával, de szigorúan parancsba adtam, hogy ez a művelet a tizedesnek fontos és legyen meg az izgalma, hogy úgy hiszi, teljesen és kizárólag ellopjuk, ahogy eredetileg akarta. Szóval minden úgy fog történni, ahogy a tizedesem kitervelte, de legalább nem lesz utózöngéje és büntetése, ha véletlen valami balul sülne el. Tudom, hogy sok mindenben ügyes és rátermett, de vannak szabályok, amiket be kell tartani mindenkinek. A csínyeket és a „jó bulikat” meg lehet tenni, de nem lehet tudni, hogy kinek nem tetszik odafent és nem szeretném, ha Ravennek baja esne. Így inkább mélyen hallgatok a dologról és nem is tudhat róla, mivel egy arcizmom és egy rezdülésem nem árulja el. Amúgy meg égek a vágytól, hogy jót mókázzunk, és végre vendégül tudja látni Jenkinst. Igaz, még mindig nem fér a fejembe, hogy mire jó mindez neki… De ő tudja! Én meg cipekedni jöttem, és egy jó adag adrenalin-löketre, ahogy ő.
*Malinor a szokásos belépőjével jelenik meg, a kedve jó, tehát a hangulat is ahhoz hasonló lesz. Azt sem veszi észre, hogy lemagáztam…igaz én sem, csak a „remekül mutatsz” résznél tűnik fel. Ahhh, igen. Hozzá kell szoknom. Rávigyorgok és megigazítom a hajamat, bár semmi igazítani való nincs rajta. * -Köszi! Most ilyen hangulatom van, pink hangulatom. *Bólogatok jelentőségteljesen, majd leellenőrzöm az erejét és megteremtem magunknak a láthatatlanság burkát.* -Majd én kenek rád ha akarod, de szerintem pont jó vagy így. *Nem hiszem, hogy örülne neki, ha vételeznék valami nyúlós izét a konyháról és bekenném vele az arcát, de szívesen megteszem ha kéri. Másrészt tök felesleges, hiszen úgy sem látja senki, hogy itt vagyunk és azt sem, mit fogunk csinálni. Én sem álcából vettem fel a parókát, hanem azért mert ma ilyen kedvem van. Mostanában egyre sűrűbben. Elteszem a pda-t és a lábammal felé tolom a ládát, hogy kedvére válogathasson a szerszámok között. * -Segítsek vagy boldogulsz egyedül is? *Érdeklődöm, hogy hogyan és miként képzelte az eltulajdonítás kezdését, bár szerintem sehogy. Lehet nekem kell az asztalt kiszabadítanom a bilincséből. Érdeklődve tárom szét a karjaimat mikor ez eszembe jut.- -Vagy akáááár…én is kiszerelhetem. Láttál már csavarhúzót a kezemben? Irtó szexi vagyok vele. *A nagy vigyorgás közepette lenézek az asztal lábazatára, mely elég masszívnak tűnik, szerencse, hogy Malinor nagy ember. Meg se fog kottyanni neki.*
-Remekül mutat rajtad a pink!- ezt csak úgy mellékesen hozzáteszem a körbecsodálásom után, amúgy nincs bajom a színes hajakkal, de rajtam el sem tudnám képzelni még viccből sem. Persze ezt nem is említem a tizedesemnek, mert a végén felhívásnak venné és le sem tudnám semmivel beszélni az őrült ötleteiről. Inkább hagyom a frizura-kérdést és a „feladatra” koncentrálok. Nem mintha nem tudnám, hogyan kell egy asztalt kicsavarozni, de úgy veszem észre, hogy a tizedesem ezt azért kétségbe is vonja egy pillanatra. Az álcacsík is kimaradt a repertoáromból, amikor felkészültem a nagy attrakcióra, de lám ez sem okoz fennakadást, mert kétségem sincs felőle, hogy majd Raven megoldja ezt is. Inkább nem szeretném, ha bekenne, de azt hiszem, hogy majd egyszer szükségét érzem, neki fogok szólni az ügyben. Mellékelve egy jó nagy csomag lemosó kendőt is, ha azt akarnám, hogy egyszer lejöjjön majd rólam a kence. –Köszi, nem kell. Nekem is megfelel csíkok nélkül a képes felem.– rázom meg a fejem, az arcom rajzolására. A fene se akar a nagy cipekedésben csupa festék lenni, bőven elég az izomerő okozta kimelegedés. Még csak az hiányozna, hogy valami kondenzcsíkot produkáljak a folyosón végig… Igaz, hogy nem az én kabinom felé tartunk… Na, ez azért még meggondolandó. Ha már poénkodunk. -Miért? Úgy nézek ki, mint aki nem tud szerszámmal bánni?!- nézek végig magamon viccesen, és aztán rajta, de tudom, hogy poénnak mondta és én meg vevő vagyok minden hülyeségre, ha nem is látszik rajtam. Közben sorra csavarozom ki az asztal rögzítéseit és nem sok idő kell, míg mindegyik enged a padlótól. – Hogy mit láttam a kezedben? Csavarhúzót? Én nem emlékszem arra… inkább egy hatalmas fejszére, bár a szitu merőben más volt akkor… De, hogy így mondod?! Elég veszélyes a kezedbe bármiféle éles tárgyat vagy szerszámot adni. Ezt most is tartom!- ingatom a fejem, ahogy cukkolom viccesen. Tudom, hogy tudja, miről beszélek, és nem tagadom, nagy élmény volt látnom akkor is a kezében azt a „fegyvernek látszó tárgyat”. Még szerencse, hogy nem kellett használnia és nem sérült meg senki… Hála az Égnek ő sem. - A sexi-ről kétségem sincs, de ha megemelnéd a csinos kis popsidat, akkor meg is tudnám mozdítani, mert kész a „kiszabadítás”. – nézek rá egy széles vigyorral, és alig várom, hogy elismerje, nem is vagyok annyira lassú, sem pedig elveszett… A cukkolását meg külön élvezem és tudom, hogy amúgy sem hagyja ki egyetlen megjegyzés nélkül a mozdulataim. Már meg se merem kérdezni, hogy székek azért vannak, hogy az asztalhoz leüljenek Jenkins-el? ÖÖö… Még azért kivárom, mit talál ki mellékesbe, nem hinném, hogy ötletek híján lenne a tizedesem.
*A bókra önkéntelenül is megigazítom a hajam, a jelenlegit, bár nincs rajta semmi igazítani való. Pont úgy áll ahogy kell neki, meg ahogy fésültem. Bár fel vagyok vértezve mindenre, szerencsére nem kell összekennem Malinort, hülyén nézett volna ki, és akkor az egész akciónak annyi, ha szétröhögöm magam rajta. Igyekszem hát ezeken a dolgokon túllendülni, és gyorsan rátérni a jelenlegi feladatra, mert bár kiiktattam a kamerákat, nem árt az óvatosság. A Kancelláriának mindenhol vannak emberei, és azok mindig ott ténferegnek ahol nem kell nekik. * -Fegyverrel tudsz, azt már láttam, de csavarhúzóval…még nem. Azt hiszem amit látok is. *S lassan de biztosan látom is, mert nekiáll csavarozgatni, míg én majdhogynem lábat lógatok, de ezt azért még sem mondanám, mert elég alacsony a szék ahhoz, hogy mindkét lábam leérjen a padlóig. Míg Malinor csavarozgat, a korábbi fegyverhasználatomra emlékezünk, melynek nem csak a vége hanem az egésze is a feledés homályába veszett, de a fejsze megmaradt. Fülig érő vigyorral az arcomon, távolba meredő tekintettel idézem fel a pillanatot, amikor megjelentem Malinor szobája előtt. *-Igen, az szép este volt. *A képtelen vádra, miszerint minden fegyvert veszélyes a kezembe adni, eltátom a számat és elégedetlenkedve adom tudtára, hogy ez nagyon, nagyon bántott.* -Hééé! Azt az egy alkalmat kivéve, mindig más adott a kezembe fegyvert. Hiába mondtam, hogy ne! *Kezdve apámmal, és a bicskájával, aminek legalább mindig hasznát tudtam venni, aztán Simon hadnagy, Gardel, Denisov meg a kapitány. Bakker, mintha én is katona lennék, pedig csak egy planetológus vagyok, akut informatikai beütéssel és gyógyíthatatlan kíváncsisággal. * -Legalább egyvalamire jók az éles- és szúrófegyverek. Egy szexi amazonná változtatnak, de csak addig, amíg nem mozdulok meg. Hogy mondtad? Mi van a popómmal? *Egészen elfelejtkeztem arról, mi is folyik odalent a lábaimnál, annyira elmerengtem az elképzelhetetlen életképen, melyen ott állok a szélben, a hajam lobog és az arcom kipirult, a kezemben egy bazi nagy kard, hátam mögött a hold…és amilyen szerencsém van, ebbe a képbe robban be a sikító lóizé, és letarol. A következő kép, a fogaim között zöldellő talajtakaró. Oké, mire idáig eljutok, már azt is felfogom, hogy az asztal immáron ki van szabadítva fogságából. Kérdőn, megemelt szemöldökeim alól nézek a vigyorgó képére.* -Nem röhög hadnagy! Kapja fel azt az asztalt és uzsgyi! *Magázom le most csak a poén kedvéért, és megemelem a csinos kis popsimat, hogy jobban hozzáférjen…az asztalhoz. Aztán magamhoz veszem a szerszámosládát és a szabad kezemmel a helyes útra, a kijárat felé terelem. Még jó, hogy kikapcsoltam a kamerákat, különben – ha vannak ilyen és ezzel megbízott személyek – akik a felvételeket figyelik, minden bizonnyal heveny röhögő görcsöt kapnának és lefordulnának a székükről. Azt hiszem, a korábbi amazon gondolat mentén haladva, már csak egy korbács hiányzik a kezemből. Ha eddig sikerült is megőriznem a komolyságot, ellentmondásosan a poén kedvéért, akkor most már nem bírom tovább és felkaccantok. Malinor és az asztal.*
Kissé meglep, hogy a tizedesem nem nézi ki belőlem, hogy a csavarhúzóval is jól bánok, mint a fegyverekkel. De, hamar rájöhet, mivel aránylag gyorsan ki is szabadítom az asztalt a padlótól. Az asztal alatt ténykedve igaz, nem látom az arcát, amikor felhozom neki a fejszés esetet, de el tudom képzelni milyen pofit vág. Majdnem felröhögök hangosan, ahogy elmerengve bámul a semmibe, de csak egy pillanatra nézek rá, mert ha hosszan figyelném, akkor tényleg kitörne rajtam a röhögés. Azt meg nem igazán lenne jó, mert állítólag most éppen „kölcsönzünk”, és a lebukás veszélye sokkal nagyobb lenne. Magamban azért elraktározom ezt az arcot, és biztos, hogy vigyorogni fogok rajta egy ideig, ha eszembe fog jutni. Sok mosolygós perceket adva, ha éppen egy kevésbé derűs napom lesz majd. – Imádtam!- teszem hozzá halkan, de vissza is kell nyelnem a derültségemet. – Tudom, hogy nem szabad a kezedbe adni semmi veszélyeset!Az ellenkezőjéről nem tudsz meggyőzni!- bólogatok közben, ahogy az utolsó csavarokat is eltávolítom. Igaz, hogy ezt annyiban kiegészíteném, hogy a tizedes kezében bármi veszélyessé válhat, nem kell annak éles pengének lennie… De, ezt nem forszírozom. Tudom és kész. Így ismertem meg és fogadtam el Moor tizedest. Most azért elmerenghetnék, hogy Bruce a szöges ellentéte, de amúgy is az ellentétek vonzzák egymást. Ezen is vigyorgok egy sort, de aztán kimászok az asztallap alól. -Amazonná? Ahhaa…Már csak egy páncélos szűk bőrszerkó hiányzik rólad - levelekkel megtűzdelve- és egy csinos kis combig érő csizma. A hátadra erősített szép fejsze és máris kész vagy! – erre a „képre” azért megjelenik rajtam egy fülig érő vigyor, mert mutogatok is mellé, hogy a képzeletemet megjelenítsem. A Földön volt nem egy ilyen témájú film, amit sokat néztem a lányommal. Neki is tetszettek a harcos nők, de itt, ebben a világban valljuk be, elég feltűnőek lennének. Igazán el tudom képzelni a tizedesemről ezt a fillinget, de biztos, hogy egy időre zárt osztályra tennék, ha megjelenne valamelyik bevetésen egy ilyen szerkóban. Jót röhögnék, ha így látnám, azt be kell valljam. -Tudom… mindig ez van! Senki nem érti, hogy neked nem a fegyverek az erősséged!- cukkolom kicsit tovább, de csak viccelek. Imádom, mikor a kiülő döbbenet és magyarázkodás egy apró kis gödröcskét formál az arcára, ami az ajka mellett látható lesz. -Emeld meg magad a székről!- utalok a popsijára, ha már szóba került a kis kerekded hátsó fele. – Mehetünk. – rakom vissza a szerszámot a ládába, majd a hátamra veszem az asztalt. –Miért ne röhögnék? Én cipelek, nem te! – helyezkedem el a „cipelő”pózban, hogy kövessem a kabinjához Ravent. Nem kell ahhoz látnom az arcát, hogy tudjam, most elégedett vigyorgás suhan rajta végig, mert, ahogy kinézhetek a hátamon lévő asztallal, nem hinném, hogy sokan derültség nélkül tudnák megállni, ha ránk néznének. Talán jobb is, hogy nem látom magam ebben a görnyedt testhelyzetben, de legalább, nincs olyan messze a kabinja, ahová tartunk. Remélem, hogy nem a „kerülő” úton vezet engem, bár ezt is kinézném belőle. Csak éppen, ismerem a járást, és nem tudna bevinni az „erdőbe” vele. -Ne vigyorogj, tizedes!- gyorsan érkezik tőlem is a válasz az övére, mert, - ha nem is hallom- és nem látom per-pillanat az arcát, nagyon is jól tudom, hogy ezt a látványt egy életre megjegyzi, és fogja még emlegetni, egy jó darabig. –Legközelebb egy kisebb asztalt cipeltess velem… Vagy, ennyire sok fogást akarsz felszolgálni? Már előre sajnálom a Vendéged! – ahogy elképzelem Jenkins arcát, amikor meglátja a kincstári darabot a kabinjába, tuti, hogy ha addig nem röhögött volna egy jót, akkor most biztosan megteszi. Kár, hogy nem láthatom… Amúgy, dehogy sajnálom a Kancellárt. Vessen magára, ha meghívatta magát a „Moor kabinba” egy esti vacsorára! Ezt azért simán végignézném! - Bannyeekkk…! Miből maradok ki!
*Nagy mélázásom közepette kapom fel a fejem, Malinor félreértett.* -Nem is akarlak. Pont arról beszélek, hogy én nem…nekem aztán nem…semmilyen körülmények között. *Sosem akartam senkit megölni, és ezek után sem karok. Minden ami történt a véletlen műve és a felfokozott frászállapotomé. Valamiért mindig mindenki engem akar lelőni, felnyársalni, elrabolni, megkínozni, megenni….holott erre ott vannak a kipróbált, kiképzett katonák, páncéllal. A hadnagy által emlegetett szúró- és vágófegyverek viselése csak egyféle módon mozgatja meg a fantáziámat, amit ki is bökök magamból, Malinor rákontráz és újra a képzelet lágyan ringatózó habjai közé süllyedek. * -Szűk szerkó, igen….olyat Gardel adott már egyszer. Modern amazon, gombnyomásra szűkülő, szexi ruhában. A combig érő csizma okés, de minek kellenek a levelek? *Aztán megvilágosodom, tócsányira kerekedett szemekkel nézek Malinorra.* -Jaaaa! Álca…a fejszével meg apríthatom a susnyást. *A fülig érő vigyorát valószínűleg tovább nyújtom ezzel az életképpel, de addigra Malinor már le is, vagy fel is szerelte az asztalt….le, leszerelte, fel a padlóról. Csak bólintok a világ igazságra, majd felállok, hogy rendesen hozzáférhessen az asztalhoz és a hátára pakolja azt. Mutatom az utat, rászólok, hogy ne röhögjön, egyrészt azért nem szabad neki, mert akkor a röhögéstől nem haladunk előre, másrészt, mert röhögni csak nekem szabad most; elvégre ő röhejes az asztallal a hátán. * -Na pont azért. Magamból indulok ki. Ha röhögök, semmit nem tudok csinálni a röhögésen kívül, teljesen elerőtlenednek a karjaim, a világért sem akarnám, hogy veled is ez történjen és maga alá temessen a kantin kincstári eszköze. * Elindulunk a folyosón, szerencsére ebben az időszakban nem sokan ténferengnek rajtunk kívül, de az a pár lézengő ember is megemelt szemöldökkel nézi Malinort és az asztalt, majd amikor rám esik a pillantásuk, egyből a megértő vonások kerülnek elő, mint például a: „Ja, csak megint Moor.” * -Nem vigyorgok….fulladozok a nevetéstől. *És tényleg. Közben félkézzel előkapom a pda-t és néhány ujj mozdulattal átállítom a kamerák blokkolását a folyosóra és a következőre, majd mivel ebben a testhelyzetben Malinornak sokkal feszesebb a gatyája a fenekén, lövök még róla pár képet. Meg persze kell az utókornak is a cipekedő hadnagyról. Az is lehet, hogy kiteszem az Imperium kivetítőjére valamelyik este, indulás után. * -Ne sajnáld! Megérdemli. Mármint engem. Meg a vacsit. Ha akarod, talán csinálok róla képet amikor először meglátja a menüt. *S egyre inkább erősödik bennem a késztetés, hogy ha hangot nem is, de legalább képekben megörökítsem a kancellárt. Sam is teljesen oda volt azért, hogy láthassa. Lassan de biztosan eljutunk a kabinunkig, és kinyitom az ajtót, ami egyetlen szisszenéssel oldalra behúzódik a falba. Malinor megláthatja hova kell beapplikálnia az asztalt, merthogy nem én fogom, az is biztos.* -Oda az ágy elé tedd. *Máshova úgy sem tudja. Így is át kell majd másznom rajta, ha le akarok feküdni az ágyba, viszont biztosan nem fogok leesni.*
Mintha elégszer nem hangoztattam volna, hogy imádom a tizedesem cukkolni. Bár nem annyiszor van rá lehetőségem, mint ahogy ő teszi velem, de emiatt minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy viszonozzam neki az övét. -Ezt mondom én is!- Naná, hogy értem, miért ennyire kényes pontot érintettem ezzel a „tiltással”. Emlékszem, mikor halál-sápadt arccal tért vissza a Perdáról, és mesélte, - vagy egy hétig -, hogy támadta meg egy sereg visító állat. Igazán el tudtam képzelni a jelenetet, de azért meg is lepett, hogy őt valaki/valami/ túl tudja harsogni. Híresen nagy a hangja és a sikítása, így elég nehezen hittem el, hogy ez is előfordulhat. Kár, hogy nem voltam ott, ahogy most a Kancellár vacsoráján se láthatom az elnyúlt ábrázatát, mikor meg fogja látni a terítéket és vele együtt egy Perdai-menüsort. Máris szélesebbre húzódik a szám, ahogy meghallom a kacagását. -Na végre! Egy percig se gondoltam, hogy kifog rajtad a levelek jelentősége a ruhádon. Csodás összkép lenne, ha egyszer ilyen ruhában tipegnél be valamelyik bevetés eligazítására. Fognám a hasam a látványra, az már nem kétséges! – alig tudom lenyelni a hangos röhögésemet, ami egyre jobban „csiklandozza” a torkom. Az asztal a hátamon, és amúgy is félreérthetetlen helyzetben haladok a kabinja felé, bár nincs nagy távolság a Kantin és közte, de a vigyorgás tényleg fárasztóbb, ha a hátadon cipelsz egy közel, félmázsás asztalt és ráadásként több méteren keresztül. –Nekem nem okoz gondot, csak az, hogy nem látom közben az arcod…- Mondjuk úgy, hogy nem éppen figyelem, ahogy előttem masírozik és lelkesen mutatja az utat, bár ahogy elnézem, tényleg szép formás a popsija. Ha tudná, akkor biztosan megkapnám tőle a leteremtésemet, vagy a szúrós pillantását, de nem igazán izgat, ha ezt tenné, - mert, jelenleg- máshova nem tudok figyelni, mint a lábam elé, és a csípője mozgására. Miért pont előttem masírozik, így vessen magára! De aztán látom, hogy valamit babrál, és valamit mögöttem csinál. Az asztalt nem tudom elengedni, mert akkor vagy egy lábbal, -meg az asztallappal - kevesebb lenne belőle, ha odaérnénk a kirendelt helyére. -Szeretnéd, mi?! Már csak az hiányzik a mai napra, hogy a sírfám legyen ez a kölcsönzött asztalláb. – a kezem foglaltsága miatt a fejemmel bökök a kincstári darab felé, majd megint hallok egy kattanást, amit ki tudok találni, mi lehet ez a hang. –Most a seggemet fotóztad? – kissé fordulok felé, bár így nem csak a fejem, hanem a testem is az asztallal együtt egy kis ívet ír le, ahogy mereven fordulni látszom. –Behalok rajtad, tizedesem! –Ezen a ponton már nem tudom visszatartani a röhögésem és csak az ment meg a totális felegyenesedéstől és a több darabos asztaltól, hogy közben megérkezünk a kabinhoz és a helyére tudom tenni. -Ez most komoly?- nézek rá, ahogy az ágy mellé rakom a kölcsönzött darabot, és ahogy így elnézem, nem sok hely marad tényleg, ha ezt még funkciósan használni is akarják, hogy oda üljenek mellé. - Mondd, tizedesem!? Nem lett volna célszerűbb, ha egy kisebb méretűt „kölcsönzünk”, mint ezt a batár nagy darabot?- kezdem el méregetni a szememmel, és igaz, hogy a röhögés miatt kicsit remegnek az izmaim, de a hasam is, ahogy elképzelem őket a vacsorán. -Ezt imádni fogja Jenkins, az más biztos! Ha egyáltalán be fog férni az ajtón, hogy leülhessen ehhez az asztalhoz. Úgy látom, hogy nem csak neked kell „repülni” felette, hogy az ágyhoz érj, hanem majd Bruce-nak is. - Ingatom a fejem, ahogy komolyan akarnám előadni a megállapításom, de nem megy. Máris ragadt rám vagy öt kiló a nevetéstől és azt hiszem, hogy még pár hozzáadódna, ha ezt a felismerést és jelenetet a saját szememmel is láthatnám! Beszarás! Ilyen kis kabint! - Széked is van? Az hova fog férni?- nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek. Az asztal kérdése megoldódott, de hogy mire ülnek le, az már kétes! Gondolom, hogy nem mindannyian az ágyra telepednek… Igaz! A tizedesemnél ezt se lehet tudni!
*Megegyezünk abban, hogy nem ölök senkit. Ezen a témán túllépve, átugrunk az álcázás művészetére, ami nekem zsigerből megy. Már ha azt vesszük, hogy minden nap másképp nézek ki. Szeretem a változatosságot, na. * -Még az is meglehet. De csak a te kedvedért. *Vigyorgok rá, elképzelve…na nem a jelenetet, mert azt nem kell, hanem Cromwell ábrázatát. Imádom a szoborrá vésett vonásait, amin képtelen változtatni. Vagy nem akar, mert akkor oda az imidzse, és hát ki venne komolyan egy mosolygós kapitányt? Már csak ezért is megérné, akkor is ha nem mennék el a bevetésre, mert ugye; minek? Az eddigieken sem tudom miért voltam ott. Planetológiai szempontból egyiknek sem volt jelentősége, de valahogy mindig a sűrűjébe keveredek. Persze egyik sem úgy indul, hogy gyilkolászás lesz belőle…ez az én karmám. * -Nem is kell látnod az arcom Malinor. *Meg azt sem, hogy mit csinálok a háta mögött. Egy helyre kis libbenéssel kerülök mögé, és megörökítem, nem csak a fenekét a feszessé váló gatyában, hanem az egész alakját is az asztallal a hátán. Csodás! * -Sírfa? Az meg mi a szösz? Miért akarsz te megríkatni egy fát? Milyen fát? *Értetlenül sétálok a szó előtt és a hadnagy mögött. A szövegkörnyezet arra enged következtetni, hogy kapcsolatban lehet a halállal, de azt nem tudom hogy jön ehhez hozzá a síró fa. Az agyam gyötrése közben rezignáltan válaszolok a kérdésére.* -Nem csak azt. De van pár jó képem a fenekedről. Kell a gyűjteményembe. *Talán ebből még nem jön rá, hogy ezen nevettem a kantinban, amit annyira nem akartam elárulni neki. A csajos dolog. *-Ne halj meg Malinor! *Megjátszott sápítozással nyekergek, mielőtt megérkeznénk a kabinajtóhoz, utána Malinor nyekereg.* -Halálkomoly! *Nézek rá komolyan és értetlenkedve állva az értetlenkedése előtt. A hangom is ehhez mérten mélyül el, majd próbálom beterelni a kabinba.* -Ha nem vetted volna észre, a kantinban csak ekkora asztalok voltak. Különben is el kell férjen rajta a sok kaja meg pia. A tányérok, evőeszközök, mert azok is lesznek, még sem ehetünk kézzel és Jenkinsnél is mindenhez külön volt a villa, meg minden. *Röviden vázolom a terveimet és a vacsora menetét, bár ebből még sok minden nem derül ki, de az mindenképp, hogy hol fogunk ülni. Legalábbis nekem egyértelmű. Szemet forgatok hát.* -Be fog férni. Jó, oké, egy estét kibírunk Bruce-szal. Szék minek? Ott az ágy. Majd azon ülünk, egymás mellett. Ahogy Bruce-szal is szoktuk. Megmondtam Jenkinsnek, hogy olyan lesz a vacsi, mint én. Egyszerű és nagyszerű. *Széles mosolyt biggyesztek az arcomra és megugráltatom a szemöldököm. Malinor imádná ezt a vacsit nézni, az biztos. Belépek a maradék zsebkendőnyi helyre, az ajtó becsukódik mögöttem. * -Most kipróbáljuk. Te leszel a tesztalany Malinor. Ülj asztalhoz kérlek. *Az utolsó mondatot megjátszott fensőbbséggel adom elő, még a karomat is kinyújtom, helyet kínálva neki. Ha a hadnagyom befér az asztal mögé, akkor Jenkins is, tekintve, hogy a kancellár…keskenyebb mint a barátom.*
Egy kósza gondolat volt a feszes ruha, amit elképzeltem a tizedesemen, mikor a hátára szíjazott baltával lépked a levelekkel tűzdelt felsőjében. De, aztán nem tudom miért, tényleg el tudnám nézni a jelenetet. Az persze kizárt, hogy rám aggatna valami hasonló borzalmat, de ez jelenlegi helyzetemben sem igazán akarnám kitárgyalni. Az asztal cipelése nem olyan nehéz feladat, mint néha Raven szóáradatát követni. -Ki nem hagynám! – erre biztos kíváncsi lennék, ahogy a Kancellár képét sem, mikor belép a megterített asztalhoz. – Biztos? –valami igazság van benne, mert ha látnám, akkor a röhögésem miatt az asztal is gyors úton kerülne a földre, amit nem igazán szeretnék. Kincstári, de azért ha már idáig elcipeltem, akkor egy darabban látnám viszont. - Nem a fát siratom, - ez amolyan régi szó -, amit valaki halálakor állítanak. Bár manapság, már nem divat. - Amint ezt nagyjából körülírom, csak azt veszem észre, hogy kattan a PDA, és félreérthetetlen pózban kaphat le egy fotóra. -Hogy mi? – kissé meglep, hogy a seggemről, már nem az első megörökítése a gyűjteményébe. –Fotógyűjteményed van a hátsó felemről? – fordulnék oldalra felé, de a szűk folyosó miatt nem tudok, de azt hiszem, el tudom képzelni … Vagy, inkább mégse…- Akarom tudni?- Inkább annak örülök, hogy már csak pár lépés a kabinajtaja. Belépve azért megint elképedek, hogy a francba fog beférni ide a bútordarab és még a székek. Jó szűkös. –Ahhaa… - erős bólogatások közepette teszem le a helyére az eddig cipelt darabot, bár még mindig kétségeim vannak a vacsora sikerességével, hogy oda is tudnak ülni. A kajáról nem is beszélve, amit lehet, a gyér fantáziámmal esélyem sincs felmérnem mik is lesznek benne. –Jó nagy flanc van akkor…- külön tányérok mellé, evőeszközök, poharak, és még egy pár dekoráció is gondolom, bejátszik. Azt már sejtem, hogy Jenkinsnek fel kell kötnie a gatyáját erre az estére. Ami meg Bruce-t illeti… Neki sem lesz könnyű ez a pár óra. Mire ennek a gondolatsornak a végére érek, máris jön egy újabb „feladat”, amit nekem szán a tizedesem. -Mi legyek? Tesztalany? Ez komoly?- nézek a szűkös hely felé, ahová azt akarja, hogy préseljem be magam. – Tizedesem… ha beszorulok, akkor nem hozok másik asztalt.-vigyorgom el magam, bár még nem tudom, hogy fogok beülni az asztalhoz. Az túlzás, hogy ha van 20 cm az asztallap és az ágy között. –Nem vállalok felelősséget!- rázom meg a vállam, és úgy teszek, mint aki nagyon rákészülne a műveletre, de azt már tudom, hogy ha nem férek el elsőre, akkor megemelem az asztalt és aztán húzom magam felé, hogy beüljek oda. Ez azért, nem kis feladat, így majd „bevasalom” Ravenen ezt a tesztalanyságot. Csak találjak ki neki valami frappáns dolgot. Úgyse fogom elfelejteni.
*Ó, abban biztos vagyok, hogy Malinor semmit nem hagyna ki amit én szervezek. Amit meg ki akar hagyni, azt én nem hagyom. Az arcom látványa sem kívánatos most neki, mikor a fenekét fotózom, meg utána jól megnézem magamnak. Tudom, hogy házas, arra is emlékszem, hogy én házas vagyok, de azért még megnézhetem azt ami csúcs és feszes. Ami igazán megakaszt, az a sírófa. Vagy mi a szösz. Malinor magyaráz, de nem nagyon tudom elképzelni.* -Minek állítanak síró fát ha valaki meghal? Hogy helyettük sírjon? Na persze régi dolog. Régen minden elég fura volt. Még jó, hogy manapság nem divat, képzeld el azt a sok síró fát a Dominiumon. Egyébként ott van az Emlékek fája. A sírófa is olyasmi? Szalagot kötnek rá? Kötöttek rá? *Sok minden eszembe jut még de közben közvetítenem kell Malinor hátsó felének fotózásáról is.* -Igen. Most már igen. *Már majdnem elmondanám neki a tervemet, a többi pasi fenékről, de a kérdése annyira magas labda, hogy muszáj lecsapnom. * -Nem Malinor, nem akarod tudni. *Így sokkal izgalmasabb. Egyszer úgy is megtudja, de addig is izgulhat, hogy csak róla van gyűjteményem, és ugyan mihez kezdhetek vele. Szegény Lara, Malinor el fogja szólni magát, nekem meg megint magyarázkodnom kell. Lassan de biztosan elérünk arra a pontra, amikor végre a helyére tehetjük az asztalt. Én irányítok, Malinor pakol és kételkedik. Szó nélkül hagyom, viszont ki is kell próbálni, hogy működik ez az egész két emberrel. Befér vajon Jenkins az asztal mögé simán, vagy el kell húznom a bazi nehéz asztalt, majd visszatolnom, hogy bezárjam a nyoszolyámba. Malinor nem lelkesedik az ötletért.* -Majd kihámozlak Malinor. Ha Jenkins beszorul, azt is tudnom kell, hogyan szedjem ki. Na mássz csak be. *Azt hiszem tökéletes indokot mondtam Malinornak. Nézem ahogy próbálja begyűrni magát, majd kinyújtom a két kezem, ujjaimmal méricskélem a testét, meg az asztalt, fél szememet becsukva.* -Talán meg kell mérjelek széltében-hosszában. Beférsz simán vagy nyomjalak hátulról? *Jenkins vékonyabb, nincs rajta ennyi izom. Talán be fog férni, de azért nem ártana megmérni a helyet.*
-Ez csak, amolyan ... Fejfához hasonló. Nem sír a fa. – vigyorgom el magam az eszmefuttatására. – Ez egy régi kifejezés, még a Földön volt „divat”. Valaki szalagot kötött rá, vagy virágot. Sokféleképp emlékeztek meg az elhunytról. De inkább ne is menjünk bele…- kicsit nehézkes lenne elmagyaráznom Ravennek ezt a dolgot, bár nem hinném, hogy nem értené meg, de engem most az asztal cipelése köt le és az, hogy le tudjam rakni végre a kabinjába. A hátam mögött lavírozó tizedes nagy lelkesedéssel kattintat a hátsó felem megörökítésére, de ha nem lenne ilyen szűkös a folyosó, akkor jobban megnézném, mit csinál. De, aztán ráhagyom, mivel túl elhamarkodottan kérdezek vissza, és csak eztán esik le, hogy ha már feldobtam neki a választási lehetőséget, akkor már buktam is, hogy megtudjam a részleteket. -Pff…- fújtatok is egyet viccesen, de amúgy én voltam a hülye, hogy nem vártam meg a válaszát, és előbb beszéltem. Mire ezen elgondolkodnék mélyebben, már megérkezünk a kabinhoz és a küszöbön átlépve végre le is rakhatom a terhemet. Persze, most sem úszom meg ilyen könnyen az „akciót”, mert tesztelőnek kell kipróbálnom a szűkös helyet, hogy valaki befér-e az asztalhoz. Kínos lenne, ha a vacsoránál egyikük sem tudna leülni az asztalhoz. Bár… a tizedesem esélyesebb, mint Jenkins. Még most is sajnálom, hogy nem látom majd az arcát, amikor szembesül a terítékkel, és a „Moor-lakosztállyal” -Elég keskeny a hely…- próbálom bepréselni magam az ágy és az asztal közé leülve, de inkább hagyjuk… Kitör rajtam a röhögés, amint meglátom a karjaival méricskélni a levegőben, hátha beférek ebbe az alig 20 cm helyre. – Ide nem férek be. – Torpanok meg félúton, - az asztallap és félig ülő helyzetben-, mikor a röhögéstől és a kényelmetlen helyzettől, begörcsöl a lábam. Most az áll elő, hogy vagy megemelem az egész asztalt, hogy végre leüljek, vagy a tizedesre hagyom, hogy nyomjon hátulról. Egyik lehetőség jobb, mint a másik, így maradok a másodiknál. Nem mintha nem tudnám megemelni könnyedén ezt a kincstári darabot -, mert eddig is cipeltem - de ha már felajánlotta Moor a „nyomást”, akkor pláne kíváncsi vagyok, hogy oldja meg ezt a dolgot. – Méregessél csak, de azzal nem tudok beljebb menni, hogy leüljek. - Tudom, hogy veszélyesnek is lehetne nevezni ezt a megoldást, mivel nagy eséllyel nem csak engem tol meg hátulról, hanem az asztal is menne velem együtt. Igaz, még kérdés, hogyan kivitelezné, hogy nála vagy háromszor nehezebb vagyok és az asztal sem valami könnyű darab. Arra meg inkább nem gondolok, hogy ha valamilyen oknál fogva ez nem sikerülne, akkor mindhárman borulunk… A tizedesem, az asztal, és én is vele együtt. Az ágyról nem is beszélve, ha az sincs rendesen alácsavarozva. De most, hogy a nevetésem és a görcs a lábamban egyre csak fokozódik, így már nehezebb mozdulnom, és ha nem úgy tesz, amit mondott, akkor marad az első gondolatom és megemelem az egész asztalt a mennyezetig. Kérdés, hogy a kabin mekkora belmagassággal bír, és hogyan fogok ismét „beszorulni”. Mindkét lehetőség azért hagy maga után némi kérdéseket. Viszont a tizedesemet ismerve akkor is remek alkalma lenne egy fotót készíteni, és nem csak a fenekemről lenne gyűjteménye. Hihetetlen ötletei vannak, de most már nem kérdezhetek vissza, amit eddig sem mondott el nekem. Kíváncsi is vagyok rá, milyen albuma lehet pasikról, ha már ennyire nem akarja megmutatni… Rohadjak meg, ha nem fogom kideríteni. Már csak, azért is!
*Malinor magyarázata nem elégít ki, de rájöttem, hogy sokkal jobb ha magam nézek utána annak a régi, földi szokásnak, bár elég bizarr, hogy temetkezés után kutassak. Mindegy, volt már ennél bizarabb kutatásom is, csak annak nem halál volt a vége. Még. Míg a kabinunkhoz érünk, elcsattogtatok pár képet az új gyűjteményembe, és sikeresen oltom le a hadnagyot a további kérdezősködéstől. Már csak az van hátra, hogy az igen kicsi helyre beszuszakolt elcsórt asztalt teszteljük a későbbi vacsihoz. Mert hát azért nem mindegy, hogy úgy ültetem le Jenkinst, hogy a végén még ott marad az ágyunkba préselve, vagy a vacsi végeztével, jó eséllyel „haza” is megy. * -Beférsz Malinor, beférsz. *Biztatom röhögve, mert ahogy az asztal és az ágy között előrehajolva próbál beljebb menni, az elég mókás. Olyan mintha lent a Perdán egy bokorban igyekezne elvégezni a dolgát, a nagyot, de közben a magasra nőtt fűszálak csiklandoznák a fenekét. * -Azzal nem? Akkor segítek. *Mondom, vagy inkább figyelmeztetem, de akár fenyegetésnek is beillik az a hangsúly, amivel kiejtem a szavakat, csak a röhögés árnyal némileg rajta. Leejtem a méricskélő kezeimet és Malinor megörökített hátsójához lépek, feltűröm a ruhaujjaimat, majd óvatosan és kiélvezve minden pillanatát a tervezett ténykedésnek, szétnyitott tenyereimet rásimítom a fenekére. Megnézem jól illeszkednek-e az ujjaim, majd egy erőteljes nyomással megpróbálom beljebb tolni. Aztán csak tolom, nyomom, de röhögve nem is olyan könnyű ez. * -Mahalihinohor! Fohoggyáhál le! Nyomjahad te is magahadat! *S tolom még jobban, néha meg is markolom a fenekét, csak a biztonság kedvéért, hogy ne csússzanak le a kezeim. Aztán, egy erőteljesebb röhögésnél és nyomásnál, az asztal megbillen, bár a súlya miatt nem tud felborulni, de lesz annyi hely, hogy Malinor becsusszanjon, de ha nem tudja tartani magát, akkor bizony az ágyra dől, én meg a lendülettől ráesem, vagy a földre az asztal alá. Én beférek oda. Akárhova is esem, egy sikkantás belefér, utána csak a nevetést lehet hallani. A könnyeimet törölgetem.*
Tökéletes példája lehetne a mostani helyzet egy burleszk jelenetre. Ahogy itt görnyedek és próbálom magam bepréselni erre a szűk helyre, elég érdekesen mutathatok, mert a tizedesemen kitör a röhögés. Mondjuk, én sem tudom visszafogni a derültségem, és ennek okán még jobban begörcsölök, amint mozdulni akarnék. A pucsító strucc hozzám képest egy kezdő valaki, és ahogy beszorulok az asztallap és az ágy közé, már sejtem, hogy ebből nem igazán lesz egyszerű kijutás. -Könnyű mondani! Szerinted, simán beférek?- ahogy a tizedesem elképzeli, az nem igazán fedi a valóságot. Neki biztosan lazán sikerülne, de nekem, azért van némi testi fölényem, és a plusz „széltem” is nehezíti a haladást. -Segítenél? Hogyan?– nézek rá, bár most minden jobb, hogy ha meglökne vagy húzna, mert jelen helyzetben se jobbra, sem pedig balra nem tudok mozogni. Rohadt szűk helyre szorultam, és ha még jobban elzsibbadok, akkor lehet, hogy az asztalt megemelem, és arrébb rakom. Igaz, hogy annyi hely nincs, ami kellene, de mindig jobb, mint itt „tojógalambként” topogni a keskeny sávban. -Basszzuussss…..- ahogy elkezd tolni, és nagy nehezen enged az asztal, - mármint- Raven tolásával végre kibillenek a holtpontról, de elég jól érzem a hátsó felemen, hogy erősen kapaszkodik belém. Most elsüthetnék egy viccet a Nyuszi és a Maci esetével, de lehet, félreértené. Inkább haladnék előre, de a lendülettől- vagy a tizedesem lelkes nyomásától- egyszer csak átlendülünk mindketten az ágyra, ahogy az asztal billen, mi meg egyenesen a fekvőhelyre landolunk. Mondhatni elég érdekes pózba, de nem engedem, hogy leessen az asztal alá, így megragadva nyúlok utána, majd ha elkapom, akkor rántok rajta, hogy el ne essen. A „landolást” nem gondoltam ki pontos koreográfiára, így egy nyekkenéssel a hátamra esem és a tizedesem meg rám. Talán ez a lendülettől is így alakult volna, de még mindig jobb, hogy nem üti meg magát a padlón vagy éppen az asztal sarkában. Nem akarnám, hogy sérülést szerezzen, így magamra húzva tompítom az esését. A helyzet komikusságát nagyban növeli, hogy a röhögést még nem tudom abbahagyni, így a „rázkódástól” lehet, hogy még tengeri-betegséget is kapna szegény Raven. Abba meg nem is gondolok bele, hogy ha most Bruce belépne, akkor lehet, hogy nem röhögnék ennyire… vagy mégis? -Jól vagy? Minden oké?- kinyögöm nagy nehezen a röhögésem közepette, bár ha nem ellenkezett a mozdulatomra a tizedes, akkor most a mellkasomra fekve pisloghat, hogy sikeres volt a segítsége. -Végülis befértem…- vonom meg a vállam, ahogy körbenézek az ágyán fekve, s csak most fedezem fel a fejem fölött csüngő valamit. Egy múmiához hasonló tárgy libeg vagy egy fél méterrel a támla fölött, és nem is tudom eldönteni, hogy mi lehet. -Mi az ott? Valami ősi szertartás kelléke?- biccentek a fejemmel a koponya felé, de lehet, hogy jobb, ha nem tudom meg, mit keres ott az ágyuk felett. Azt sem tartom kizártnak, hogy ez valami termékenységi szimbólum, és intim témát „feszegetek” vele. Jó sok minden változott ebben a világban, és még ő furcsállja a „sírfát”?
-Simán beférsz. *Mondom én, aki egyelőre csak méregeti, hogy mekkora Malinor és az asztal-ágy közötti hely. Malinor nyer és csatát veszt. Én meg lassan a könnyeimet törölgethetem. Ezt a sírva- röhögős állapotot igyekezvén előidézni, inkább segítek neki, kezeimnek gondos fenékre illesztésével kezdem el nyomni befelé.* -Hát így. Megy már, vagy nyomjalak beljebb? *A nagy nyomkodás és röhögés közepette eszembe jut, hogy ha ezt kintről valaki hallja, rögvest Bruce-ért kiált. Vagy leáll hallgatózni. Ezt übereli Malinor basszus „basszusa” én meg totál kész vagyok tőle. Azt hiszem mindjárt bepisilek a nevetéstől…az asztal megbillen, Malinor megindul befelé, majd az ágyra dől, én meg majdnem a földre, de az utolsó pillanatban kap utánam. Érzem ahogy a ruhámnál fogva ránt vissza, egyenesen magára. Szép szendvicset alkotunk, eléggé félreérthető helyzetben és a horkantós nevetés közepette még az is eszembe jut, hogy remélem Jenkins nem így foglal majd helyet. * -Johól! Jahaha….oké! *A nagy melóban elfáradtam, csüggedten borulok Malinor mellkasára, hogy kilihegjem magam, de pár pillanat múlva azért mellette megtámaszkodva próbálok felkelni.* -Be. Befértél Malinor. *Nyögvenyelősen emelkedem fel, hogy az ágy sarkába húzódjak, s onnan nézek fel a drága kedvenc szobadíszemre, ami nem lóg, hanem a polcon csücsül, de azért még látható abból a helyzetből is, amelyben Malinor fekszik.* -Valami olyasmi. Egy barlangban találtuk Bruce-szal, majdnem meghalt. Újraélesztettem, szájból-szájba. Muszáj volt elhoznom onnan, de Bruce frászt kap tőle, vagy undort, attól függ milyen kedve van. Nekem tetszik, olyan kis cuki. *S már-már érzelgősen elmosolyodom, tekintetem elfelhősödik. * -JA! *Kiáltom, mikor megint eszembe jut valami és felemelem a kezemet is, hogy mutatóujjammal időt kérjek.* -Ha már tesztelünk, teszteljünk mást is. Ne izgulj, nem szorulsz be sehova. Csak helyezkedj el az asztalnál, mintha ennél. Most már odaférnek a lábaid, ugye? *Vigyorgok rá, majd feltápászkodom és előhalászom a pda-mat. Beállítom rajta a kamerát és a falba épített szekrénybe teszem, aminek rácsos szellőző része van. Tudnom kell, hogy állítsam be, ha mégis megkockáztatom, hogy az egész vacsiról felvételt készítsek. *
Azt már tudtam az „akciónk” elején, hogy nem lesz sima ügy. Nem azért, mert nagy gond elhozni a Kantinból az asztalt, hanem, mert Raven mellett semmi sem olyan egyszerű. Szinte fuldoklunk a röhögéstől, ahogy ezt kivitelezzük, és ott még fokozódik, mikor beszorulok az asztal és az ágy közé. Hiába pofázok, hogy abba a nagyjából 20 cm-es résen nem fogok átférni, de a tizedes hajthatatlan. Én meg – hogy ne érje szó a ház elejét- lazán belemegyek. Valami próbababának néz közbe, vagy inkább tesztalanynak, de úgy vélem, hogy ez már az elején kudarcra volt ítélve. Jószerivel, tökéletes módon szorultam be az asztallap közé, és ha Raven nem tol/húz/ valamerre, akkor még most is ott topognék begörcsölt lábbal. Nem mintha most egy fokkal jobb lenne a helyzetem, de legalább a lábam kiszabadult és a röhögéstől a rekeszizmom görcsére számíthatok jelenleg. -Be. Van esetleg még ehhez hasonló ötleted? Mert akkor, nem kérem… – nézek rá, ahogy megbizonyosodom róla, nem esett el és időben utána tudtam kapni, hogy magamra rántsam, mielőtt az asztal alatt landolt volna. -Ahhaaa. – bólogatok erősen, de a röhögéstől alig tudok kinyögni bármit is. –El tudom képzelni mennyire lelkesíti ez Bruce-t, minden este. - Ezt nem tudtam kihagyni! Gondolom, hogy a tizedesnek ez a „dísz” jobban tetszik, bár fogalmam sincs, hogy mit tart rajta „cuki”-nak. Szerintem morbid, de rohadt nagy szerencse, hogy nem vagyunk egyformák. Én biztosan kivágtam volna magas ívben repülve a zsilipajtón, de nem én döntök róla. Inkább részvétem a zászlósnak, hogy ezt így kell látnia minden egyes nap. Elismerésem… Mire kezdenék megnyugodni, hogy túlvagyok a nehezén, ismét egy másik tesztre leszek felkérve. Mondjuk az előzőhöz képest ez azért jóval nyugisabb és főleg könnyebb „feladatnak” tűnik, de valamiért emögött is valamit sejtek. -Talán. – méregetem a távolságot és most, hogy a tizedesem is „lekászálódott” rólam, így sikerül felülnöm és bepréselnem magam a kért helyre. – Mondjuk rá, hogy kényelmes. – ingatom a fejem, hogy megtaláljam az aránylag nagyobb kényelmi pozíciót, majd rátámaszkodom az asztallapra, ezzel is imitálva, mintha most tányér lenne előttem. – Most így jó? – nem fordulok hátra, bár ez most elég érdekesen tudnám kivitelezni. Örülök, hogy az asztal is egybe van és én is. Azt hiszem, hogy ha Jenkins eljön erre a vacsira, akkor mindenre készüljön fel. Igaz, én sem tudtam erre felkészülni, de valahol örülök, hogy a tizedesem is és a kincstári darab is egybe van még. -Még szerencse, hogy Jenkins kisebb termetű, mint én…- nézegetem a szűk helyet, bár csak most esik le, hogy innen azért ki is kellene jutnom. Odáig oké, hogy két kézzel tolt be ide Raven, de kifelé is?
-Ehhez hasonló, beszorulós?... Nincs. *Ránézve vigyorgok, hatásszünetet tartok a két mondat között, hátha a frász kerülgeti néhány másodpercig, végül megrázom a fejem. Szép kis akció volt, és még a paróka is a fejemen maradt. Zseniális vagyok. A nevetéstől már fáj az oldalam, de gondolom Malinor sokkal rosszabbul van, ha azt veszem, hogy majdnem beszorult, de végül is egyfolytában röhög, szóval olyan rossz nem lehet. Igyekszem, már amennyire ez a nevetéstől megy, kimászni a félreérthető helyzetből, hogy az ágyam sarkába száműzzem magam, letörlöm a nevetés könnyeit és veszek egy nagy levegőt, de még mindig kuncogva mesélem el a csodálatos koponya történetét. * -Imádja! Szinte minden este beszédtéma, néha áttenné más helyre, de aztán meggyőzöm arról, hogy sokkal jobb ott ahol van. *Ez igaz mondjuk, csak a háttér más. Bruce a „más helyen” azt érti, hogy dobjuk ki a francba, de én mindig meggyőzöm arról, hogy annak a koponyának ott kell maradnia. Ja, az imádás meg…költői túlzás. Más beszorulós tesztem nincs Malinor számára, de van másik, eszembe jut, hogy ha már Malinor is meg Sam is szívesen látná Jenkins képét vacsi közben, akkor bizony előnyös lenne beállítani a kamerát, hogy biztosan mindent jól vegyen. Bruce-t is megkérhetném, de ő már Jenkins puszta említésétől is hidegrázást kap, ha még azt is megosztanám vele, hogy felvételt készítek majd a kancellárról, hát azt hiszem egy akut infarktus is szóba jöhet nála. Malinor kellően laza ebben a témában, így beültetem őt Jenkins tervezett helyére.* -Oké, nem neked kell kényelmesnek lennie. Jenkins vékonyabb nálad. Neki pont jó lesz. *Vetem oda a megnyugtató választ anélkül, hogy hátranéznék, s közben már állítom a fókuszt, remélve, hogy egyszerre tudom befogni az ágyat és az ajtót is, mert a belépő az fontos, főleg ha olyat tervez mint amilyen az enyém volt. Mert persze senki nem hiszi Jenkinsről, hogy mennyire játékos tud lenni, csak én. Másrészt, ha felveszi azt a ruhát amit DeVittotól rendeltem neki, természetesen az ő kontójára, akkor meg kell örökíteni az utókor számára a felöltője nélkül. * -Most jó. *Nézem őt, és állítok egy kicsit a képen, majd mint egy jó boszorkány, kitalálom Malinor gondolatait és közlöm vele az elkerülhetetlent.* -Oké, most menj az ajtóhoz, hogy tudjam, minden befér-e a képbe. *Sajna ez a kamera nem fog mozogni, követve az alany helyváltoztatását, nem kincstári kémkamera, mint azok amelyekkel tele van a Dominium. Malinor felé fordulok csípőre tett kezekkel és figyelem, hogyan tesz eleget a kérésemnek, mert feltételezésem szerint ez pont annyira lesz mókás, mint ahogy bement oda. *
-Ennek örülök!- Már csak az hiányozna, hogy egy újabb képtelen helyre passzírozzon be a tizedesem, és máris faraghatnék magamról vagy tíz kilót. Szinte elképzelem magam előtt a Kancellárt, ahogy itt pipiskedve ül be az asztal mögé. Lehet, hogy kitörne belőlem a röhögés hangosan, ha meglátnám. Jobb is, hogy nem lesz jelen Bruce, mert - ahogy ismerem – őt sem kell félteni, ha valami nem tetszik neki, akkor hamarább üt, és csak aztán kérdez - típus. Jenkis arcát azért megnézném, amikor belép, és mintha a gondolataimban olvasna Raven, valamit ügyködik a háttérben. Megmozdulni nincs sok helyem, de ha már beakrobatáztam magam az asztalhoz, akkor arra is ügyelnem kell, hogy ne most törjem szét a lábaimmal és a testemmel. Az ágy felett csüngő múmia meg bizarr. Nem hinném, hogy a zászlós annyira kedvelheti, ahogy a neje mondja. Igazán nincs közöm hozzá, de ha az én fekvőhelyem felett lógna, akkor biztosan rövid úton megszabadulnék tőle, egy szó nélkül. -Minden bizonnyal. – bólogatok rá, bár ezt azért igyekszem komoly képpel előadni, de nem hinném, hogy a tizedesem beveszi. Ismer már annyira, hogy diszkrétnek tekintem mindenki magánéletét, ahogy a sajátomat. Ha nekik ez tetszik, akkor jó. Ő dolguk. De, ahogy ezen agyalok attól még nagyon is kényelmetlenül érzem magam a szorult helyzetemben. Már jó lenne, ha ki tudnék innen mászni és el is felejtsem ezt az incidenst. Igaz, hogy ennyit nem röhögtem az elmúlt órák alatt, de azért nem vagyok meggyőződve, hogy ez még a vézna Jenkinsnek is kényelmes lesz. A franc tudja, hogy fogja bebalettozni magát ide, de az biztos, hogy nem tudja majd végigenni mindegyik fogást, mert akkor beszorul. Ez a gondolat teljesen felvillanyoz, és csak akkor hervad le a vigyor a képemről, mikor egy újabb akciót kell végrehajtanom az ajtóig kikászálódva. -Hogy, mi? Most meg menjek ki az ajtóig? Tizedesem… Jól gondold meg! Ha innen kimászok, vissza nem ülök! Oké? –ha bólint igenlőn, akkor megpróbálkozom ismét kipréselni magam az asztallap mögül, de legszívesebben megemelném az egész kócerájt és átbújnék alatta. Mindjárt kényelmesebben mozognék, ha a levegőben tartom a kincstári darabot és lazán átsétálnék alatta. Még nincs kizárva, hogy így teszek, csak az a kérdés, hogy milyen magas ez a kabin. -Tizedesem, mondd csak, milyen magasan van a plafon? –ez egy költői kérdésnek is beillene, így ha elég helyet látok, akkor az asztal alá bújva a vállamra veszem és kiszabadítom magam erről a szűk és kényelmetlen helyzetből. Kérdés, hogy mit verek le és kiérek így az ajtóig. Ha bejön az elképzelésem, akkor máris haladhatunk tovább a lakberendezéssel és még talán azt a díszes akármit sem tanítom meg repülni, bár lehet, hogy a tizedesemnek nem pink lenne a haja, hanem lángvörös, ahogy az arca, mikor meglátná darabokban a szobadíszét. De, aztán lehet, a zászlós meg „járulékos veszteségnek” titulálná, és egy sörre tuti jó lennék nála a Kantinban. Már, ha lesz helyünk leülni, mert most az egyik asztal éppen a szobájuk bútordarabjaként funkcionál. Hogy nekem mik jutnak az eszembe… Máris derűsebb lett ez az este, és még koránt sincs vége….
*Biztosítom Malinort arról, hogy tényleg nem kell többször beszorulnia sehova, de azért mulattat a dolog, hogy simán csak ötletnek adta elő és még véletlenül sem mondta ki szó szerint. Annak, hogy örül a jó hírnek, csak egy széles mosolyt varázsolok az arcomra, amolyan „igen, el tudom képzelni” fajtát, mert tényleg el tudom képzelni az örömét. De végül is tetszett neki az egész, mert végigröhögte. Nagyon sok minden máson is röhögne, ha venné a bátorságot és belekérdezne a magánéletembe, de nem teszi, mert úgy hiszi semmi köze hozzá. De hát mi már barátok vagyunk és én is intenzíven érdeklődöm Lara iránt. A koponyáról is csak annyit kérdez amennyi szerinte még belefér, és hiába eresztem bő lére a magyarázkodást, két szavas választ kapok rá. Szemet forgatok.* -Oké Malinor, egyszer tényleg el kell mennünk egy csajos estére, kibeszélni az életünket egymásnak. Én megígérem, hogy nem akarom majd kifesteni a körmeidet, te meg nem cipelsz el bábukat péppé verni. *Megugráltatom a szemöldökeimet, majd kiadom az utasítást az ajtóhoz menetelre.* -Oké, nem kell vissza ülnöd. Ha befogtam az ajtót, mehetsz a dolgodra. Na mássz ki te nagyember! *Mosolygok, mosolygok, vigyorgok, röhögök. Malinor kiszenvedi magát és ez a látvány már megérte a mai napot. Pláne mikor olyan gyorsan cselekszik, hogy a kérdése azonmód költőivé avanzsálódik ahogy elhagyta a száját. Az asztal emelkedik, én meg irányítom, a szokásos sikkantásos módszerrel. Amikor csak kicsit sikkantok, még mehet, amikor nagyot és hosszan, akkor állj!* -Vííáá..jó, még mehet….még egy kicsit…VÍÍÍÁÁÁ elég, elég, levered! *Nagy nehezen kiszabadítja az egész testét, de most meg az asztal nincs jó helyen.* -Oké, most tedd vissza szépen az asztalt oda ahol volt. * Nagy, lendületes karmozdulatokkal mutatom honnan hova és mi módon, szép lassan – ez mondjuk nem biztos, hogy lejön neki a lendítésből – és két kézzel a levegőben még igazgatok rajta egy kicsit, „jobbra…most balra” igen, úgy pont jó lesz. Mindeközben alsó ajkamat harapdálom annyira koncentrálok. A végén aztán széles mosoly a hadnagy jutalma. Meg egy energiaszelet, mert csak az van dugiban, Bruce titkos raktárából. Egyet elő is kapok és Malinor kezébe nyomom, majd elkezdem az ajtó felé tolni.* -Oké, ez a tiéd. Aji! Edd meg, még nagyobbak lesznek az izmaid, ki tudja, lehet, hogy legközelebb egy egész ebédlőt kell kipakolnod. Na, most állj meg itt. *Gondosan beállítom az ajtó közepére, majd visszatipegek a pda-hoz és megnézem a képet. Elégedetten elmosolyodom, kitámasztom, rögzítem. Persze később kelleni fog még, de majd kicserélem Bruce-éval addig, csak maradjon meg a beállítás. *
Most, hogy már lassan egy órája cipelem ezt az asztalt, máris könnyebbnek hat. Igazából egy dekát se vesztett a súlyából, de már annyira kezdem megszokni, hogy emelgetem, ezért már fel sem tűnik. A kibújásom is könnyebb, ha nem préselni kell magam, hanem átbújni alatta, de ez már csak ráadás. A kabin teteje és a jelenlegi asztalmagasság közt talán van annyi, hogy ne szakítsam át a felettünk lévő szintet a kincstári bútordarabbal. Már majdnem teljesen alátornászom magam a lapnak, mikor közli velem Raven, egy csajos estét szívesen eltöltene némely dolgok tisztázására. Ez még nem is akasztana ki, de a körmöm kifestése, azért szélesebb vigyort biggyeszt rám, s ahogy emelném a vállamra nehezedő súlyt, a fejem bele is koppan az aljába, ahogy kitör belőlem a röhögés. Ráadásként még az éles hangja is rátett egy lapáttal, amikor emelném. -Mi van a körmeimmel? Milyen bábukat péppé verni? – naná, hogy teljesen jól hallottam, amit mond, de ezt nem tudom kihagyni, hogy ne cukkoljam a tizedesem. Azt nem mondanám, hogy most nem sajog a tarkóm, de ez mindent megért! – Felejtsd el tizedesem! Festés kizárva! Jahh, meg a sminkelés se jöhet szóba!– rázom meg a fejem, hogy kicsit enyhüljön az éles nyilallás, de inkább csak a röhögéstől nehezebb megemelnem az asztalt. Aztán sikeresen átmászok alatta, egyenesen az ajtó felé indulnék, mikor korrigálásra kér, mert nem ugyan oda tettem vissza a bútort, ahol eddig volt. – Oké, oké… Teszem már… - igazgatom kis mozdulatokkal a kívánt helyére, és ha megvan, akkor megyek az ajtaja felé. Vagyis csak mennék, mert elég határozottan tol kifelé egy energiaszeletet a kezembe nyomva közben. -Jó, de ennyire sürgős? – viccelek vele, ahogy engedem a kedves taszigálását Ravennek. Ha most megtorpannék, akkor lepattanna rólam? Bannnyeeekk… Nem semmi látvány lenne… -Pont itt? – állok meg az ajtónál és egy széles vigyorral kérdezek vissza. –Oké.
*Malinor szerencsésen nem ver le semmit, amikor a gyorsabb kiszabadulás érdekében megemeli a nagy nehezen helyére tett asztalt. Az sem tűnik fel neki, hogy amikor sikítozva irányítom merre tegye vissza, mert nem pontosan oda sikerült ahol volt, csupán három és fél centi a különbség. Na igen, túltolta. Meg persze eltereltem a figyelmét a csajos estével, mert tényleg annyira vissza fogta magát az érdeklődésben, hogy már szemet szúrt. Ráadásul félre is értett. A homlokomra csapok és szemet forgatok.* -Baszki Malinor! Épp azt mondtam, hogy megígérem, hogy _nem_fogom_kifesteni a körmeidet. Oké, kezdjük az elejéről. Csajos este, te meg én, nem lesz körömfestés, de izzadós férfi edzés sem, úgy értem, nem viszel edzőterembe zsákot püfölni. *Végül felemelem a kezeimet és kérdőn nézek rá, hogy megértett-e. Ezek után már csak az van hátra, hogy bemérjem az ajtóban állva, oda is taszigálom egy energiaszelettel együtt.* -Ennyire sürgős. Pisilnem kell. Ugye nem akarod nézni? Mert ha igen…hűűű, akkor tényleg beszélgetnünk kell. Na! Állj meg itt….pont itt. *Vigyorog mint a tejbetök, bár nem tudom mi az, de ezt szokták mondani. Legutóbbi szleng begyűjtésem hozadéka. Amint meg van a beállítás, ránézek és tapsikolni kezdek.* -Kész! Tök jó. Cserébe megnézheted majd a videót Jenkinsről. *Temészetesen csak azokat a részeket, melyek nem Sammyről, McG-ről és a közös kis szövetségünkről szólnak. Sam persze a vágatlan verziót kapja majd. Odatipegek Malinorhoz, válla mellett rácsapok az ajtónyitó paneljára, s mikor az ajtó kinyílik mögötte, elkezdem kifelé tolni.* -Köszi mindent! Larát csókoltatom. Talizunk a felszálló bulin, addig…gyúrjál még. *Addig tolom amíg az egész teste nincs kint a folyosón, aztán visszalépek a kabinba, vigyorogva integetek neki, majd egy kecses mozdulattal újra bezárom az ajtót. Kezdődhet a szervezkedés, rendezés, a kajarendelés bebiztosítása.*
//Egy élmény volt mint mindig! Köszönöm a játékot hadnagyom! //
Lehet mondtam már, hogy a tizedesemet imádom cukkolni, hogy mindent félreértek és valamikor teljesen másról beszélek. Ez most sincs másként, bár most az igaz, hogy azt az említett „nem „szócskát nem hallottam, ahogy az asztal alá bújtam és a fülem csengésétől pont nem értettem pontosan. Tudtam ám, hogy erre egyből rá fog csapni, és mint egy magas-labdát, úgy szerválja tovább felém. -Jól van, na! Nem kell egyből a plafonon lenned, ha nem hallok egy szót!- dörzsölöm meg a fülem, hátha kidugul, bár ez megtörtént az előbb, de nem tudtam kihagyni. –Oké. Akkor csajos este, semmi festés és püfölés! Teljesen világos!- Bólogatok a magyarázatára, és mielőtt elvigyorognám magam, elfordulok az ajtó felé. Igazából az energiaszeletet nem értem, miért nyomta a kezembe a nagy terelgetés közepette, de ha már kaptam, akkor inkább kárba menjen, mint pocsékba. Kibontom a csomagolást és beleharapok. Hagyom, hogy a tizedesem a megfelelő helyre állítson, amit elgondolt és addig igyekszem nem félrenyelni a szeletet, amikor benyögi, hogy a mosdóba is elkísérem-e? Basszki. Miért nézném, amikor a dolgát végzi? Na, ez most nem tudom, honnan jött neki, de csak pislogva kerekedik ki a szemem, de inkább tovább eszek. -Jó. Itt állok. – nyelem le a falatom, majd mielőtt még bármit is mondanék, vagy kérdeznék, hogy minek kellene gyúrnom, máris ki lettem tessékelve kedvesen az ajtón kívülre. –ÖÖ….oké. Szívesen…Nincs mit…- az ajtó meg egy szisszenéssel összezárul előttem, még szerencse, hogy a számban lévő energiaszeletet lenyeltem és nem lógott ki az ajtó vonalához közel. -Jahh..oké. Akkor megyek is... Jó éjt!- Mondom a zárt ajtónak, bár csak magam elé, ahogy egy pillanatra megtorpanok, majd hátrébb lépek, de aztán bekapom az utolsó falatot és széles vigyorral indulok a folyosón a kabinom felé. Remek este volt, s ha jól sejtem, akkor Jenkins számára is maradandó élmény lesz ez a vacsora, a Moor-lakosztályban. Már alig várom, hogy láthassam a felvételt.
//Köszönöm tizedesem! Imádtam, minden pillanatát! Élmény volt! //
Én tényleg megpróbáltam pihenni, ahogy a Doki mondta, de ez nem olyan egyszerű az én rangomban, így bár nem az ágyat nyomtam, hanem dolgoztam is, a karom pihentetve volt. Esküszöm! Csak dirigáltam, ahogy a rossz főnökök szokták, mert képtelen voltam megülni a hátsómon és nem akartam, hogy bárki hibázzon, mint egy hete az a tiszt, aki kis időre ki akarta élvezni a hatalmát és ez miatt többeket veszélybe sodort. Szerencse, hogy elhagytam a kórtermet a műtét után, különben többek kerültek volna oda... de ezt inkább meg se próbálom elmagyarázni egy orvosnak. 19:00 előtt úgy öt perccel érkezem meg a kantinba, fekete ruházatomban, felkötött kézzel és kibontott hajjal. Nem vagyok egyedül, az egyik szélső asztalnál négy kadét beszélget, akik érkezésemre köszöntenek, de aztán folytatják a társalgást. Csak mosolyogva biccentek én magam is nekik, majd a kezemben lévő két sörrel indulok meg a helyiség másik széle felé. Leteszem az üvegeket, majd végül kényelmesen hátradőlve tekintek ki a végtelen űrbe. Szeretem ezt a helyet, az egyik kedvencem, így nem ritka, amikor itt látnak. Hiányzik a Föld, még mindig és örökké hiányozni is fog, de megbékéltem már ezzel az élettel, és talán a Perda lesz tényleg a jövő a számunkra. Mégis, tartok tőle, hogy nem megy majd olyan gördülékenyen, mint ahogy szeretnénk. A perdaiakat nem ismerjük igazán, és veszélyes lehet ránk nézve, de... hinni akarok benne, hogy van remény, még akkor is, hogyha ilyen kancellárok irányítják a népünket. Talán lesz ez még máshogy is. A Dokinak is lassan meg kell érkeznie, így időnként kíváncsian az ajtó felé pillantok, de egyetlen sört se nyitok ki addig, amíg meg nem érkezik a férfi. Mégse lennék ilyen udvariatlan. Remélem, hogy nem csak azért jön el, mert udvariatlanságnak érezte volna visszautasítani a meghívást, hanem mert annyira nem lettem unszimpatikus a számára a vizsgálat során.
Az üzenet munka közben ért, bár most kivételesen nem egy pácienssel voltam, hanem a hordozható analizálón dolgoztam a kapott szabadidőmben. Mára nem voltam beosztva hajóorvosi minőségemben és igyekeztem a felszabadult órákat a lehető legjobban kihasználni. Jó ideje most már, hogy az eszközön munkálkodok, az elmúlt napokban pedig még többet, mint eddig bármikor, lassan ugyanis a tesztelés fázisába lép az eszköz. Nagyban segítené a terepen dolgozó orvosokat és minél előbb elkészülök vele, annál hamarabb segítheti az egészségügyi dolgozókat bárhol. Az egész csak kétszer akkora, mint egy kommunikátor mérete, bőven elfér egy táskában és rövid időn belül lesz képes analizálni szövet és vérmintákat, továbbá az ismert mérgeket is képes lesz azonosítani, ha azok emberi szervezetbe kerültek, az onnan vett mintákból. A meghívásba már annak megejtésekor beleegyeztem és tekintve, hogy nincs olyan dolgom, ami ne volna halasztható, eszemben sem volt elutasítani vagy másik időpontra átszervezni. A több órás megfeszített munka, koncentrálás, a felmenők sokad-ízigleni szidása okán úgy véltem, abszolút jól fog majd jönni a lazítás és a nap végére már egészen biztosnak láttam a napközben még csak feltételezést. Meg egyébként is foglalkoztat a kérdés, hogy tulajdonképpen mire is véljem ezt az egészet. Sokat azért nem gondolok bele, de tény, nem szokása a pácienseimnek ilyen módon lezárni egy-egy vizitet. Ennél fogva pedig nem tudom milyen etikai aggályokat vet fel az egész, mert amennyiben csupán csak az áll a háttérben; mégis egy hajón teljesítünk szolgálatot és nem árt, ha ismerjük egymást, azzal úgy vélem nincs gond. Ezért is mentem bele. Az öltözékem egyszerű, leginkább sötét és kényelmes. A pofaszőrzet igazításon reggel már átestem, így kifejezetten rendezettnek is lehetne mondható a képes felem. Pontos vagyok, hétre érkezem a kantinba és köszönhetően annak, hogy nincs tömeg, könnyedén megtalálom a tekintetemmel a keresett személyt. Közelítve tűnik fel, hogy nem tétlenkedett, két üveg már előtte árválkodik. - Hadnagy. - Biccnetek egyet röviden köszöntésképpen, aztán leteszem magam a vele szemben lévő helyre. - Hogy van a karja? - Alig két nap telt el azóta, hogy nálam járt az orvosiban. Egyértelműn a tudtára adtam, hogy mi a szakmai véleményem és tanácsom, de nem tudom betartotta-e és ha igen, akkor van-e már valami javulás vagy még nincs.
Köszönöm a játékot hadnagyom! 
//
//
