Roda szavaira már nem felelek, míg elérünk az orvosi szobához, de mindegyiket rövidebb vagy hosszabb ideig - komolyságuktól függően - megrágom magamban vagy elteszem későbbre rágódni egy jó ital társaságában. Főleg utóbbi. Odabent aztán már a betegekkel foglalkozunk, s míg mi Solmon-nal szót váltunk, addig Roda önkiszolgáló módon már libben is oda Josie-hoz, de szerencsére kiderül, hogy a nő alszik, nem pedig e betegség kómaszerű állapotába esett. Ez jó hír, úgy hiszem, mindannyiunknak, így sokkal inkább van kedvem derülni Solmon szavain, meg se próbálom a maszk alatt a mosolyomat visszagyűrni, szemem sarkában lévő nevetőráncok azonnal elárulnak. Első gondolatom, hogy nem tolmácsolok, de mikor Roda rám pillant várakozón, nem bírok a bennem lévő kisördöggel. - Solmon azt mondani, köszönni, hogy te gyógyítani őt. És ha nem sikerülni gyógyítás ide téve... - Teszem kezem saját mellkasomra, ahol a tüdő is van. - ... ő tudni segíteni megmondani neked, hova tenni még kezed. - Ezt már nem mutatom, ennyi jóérzés bennem is van, és talán még tört perdai nyelvtudásomból is kihallani a kaján felhangot, hogy az esetleges kétségeket eloszlassam. A végén még könyöröghetünk Rodának, hogy Solmon-t is gyógyítsa meg, ne hagyja faképnél. - Solmon bátya, te meg feküdj nyugodtan és élvezd! Ja, és ne most gondolj vissza életed legjobb numeráira vagy a legcikibb eseteidre. Látja a gyógyító a múltat is, bár lehet gyógyítás közben nem, de ki tudja? - Vonom meg a vállam, némi gonoszsággal látva el őt tanáccsal. Hiszen ha azt mondjuk valakinek, hogy ne gondoljon egy almára, elsőre azonnal egy alma képe fog eszébe jutni. Hát, sok sikert öreg barátomnak!
- Mindig tudtam hogy a megnyerőnek szánt külső, a borosta és a kisfiús mosoly egy igazi KÖCSÖGÖT takar. Morgom oda foghegyről Alecnek, de közben már mocorgok fektemben hogy kényelmesen essen ez a gyógyítás dolog. Láttam már ilyesmit - legalábbis azt hiszem, távol voltam és meglepően részeg is -, de sosem hittem ebben a kézrátételes izében. Másfajta evolúció, persze, eltérő képességek és lehetőségek, naná, de azért a vuduzás nem olyasmi amit az én földhözragadt elmém csak úgy be tud fogadni. Mindenesetre ellazulok és próbálok nem életem legjobb dugásaira gondolni, természetesen kevés sikerrel. Még a szememet is lehunyom a nagyobb átélés érdekében, sőt, még a pofámat is befogom nehogy ezen múljon itten a boldogság meg a gyógyulás, de a gondolataimat persze nem tudom kordában tartani. Amikor a nő hozzám lép és csinálni kezdi amit csinálnia kell, én bizony felhúzom a zászlót. Félárbócra az tény, de ahhoz képest hogy alkoholista, drogos vén fasz vagyok és haldoklom is, nem is olyan rossz.
*Segíteni jöttem, de nem csak a húgom miatt, noha ő az első akiért megteszem. A bennem élő gyógyító, az aki Shienneltől kapta a kegyet, hogy másokon segíthet, nem tagadhatja meg, hogy segít még ha égiről is van szó. Ám csupán a húgom léte és élete az ami miatt nem keveredek magammal lelkiismereti bonyodalomba. A gyógyító szobában aztán néhány perc múlva inkább átveszem a kezdeményezést, rövid szemrevételezés után úgy döntök, az idősebb férfinak van szüksége jobban a gyógyításra, neki kell szentelnem energiáim javarészét. Az ágy szélére ülve aztán felpillantok Vademberre a hosszas égi csevegés után, hogy tudjam, van-e valami ami rám vonatkozik. Nos, nem arra számítottam amit új ismerősöm megoszt velem, az első lélegzetvételnyi idő a döbbenettel telik, talán észre is veszik rajtam, ahogy megrándul a szám sarka és nem a mosoly felé. Hogy adjak nekik gondolkodnivalót is arra az időre, míg az öreggel foglalkozom, szenvtelen arccal csupán egyetlen szóval s bólintással felelek. * -Rendben. *Ám nem feledem a pimaszságot amit az égi még betegségében is képes volt a gyógyítójának vágni. Tenyeremet a férfi csupasz mellkasára simítom és lehunyom a szemeimet, kezem most nem halványan, hanem erősebben dereng fel a Sel-Ogei fényében, erőmet a már ismert kór gócpontjára fókuszálom. A férfi a mellkasából kiinduló és onnan szétáradó, kellemes melegséget érezhet, zsibongást a bőre alatt és bensőjében, eddig láztól elnehezült teste könnyűvé válik. Csupán néhány perc, míg a megtalált kór fészkét erőm elpusztítja, s a testében szétszóródó maradékot felmorzsolja. Mély sóhaj szakad ki belőlem, s ezzel el is engedem a férfit, lassan, óvatosan állok fel miközben erőm maradékát bensőmbe száműzöm. Elnehezült szemhéjaim lustán emelkednek, lenézve a férfira, kinek arca színe már kezd visszatérni és szemeiben a láz csillogását egészséges fény veszi át, szólalok meg.* -Megnyugodhatsz, a kór már nem emészti testedet. *S csak ezután téved el tekintetem arra a helyre, amit minden bizonnyal Vadember említett, ha nem sikerülne a gyógyítás, hova tegyem még a kezem. Talán tudat alatt szándékosan pillantok oda…a látvány egyszerre tölt el haraggal, kíváncsisággal és derűvel. * -Úgy tűnik, nem mindent sikerült meggyógyítanom. *Közlöm szenvtelenül, majd minden további magyarázat nélkül a nő ágyához lépek és annak a szélére ülök le. Kell néhány perc, hogy újra összegyűjtsem azt ami még maradt. A férfi nem volt olyan súlyos állapotban, mint Callum Jenkins asszonya, de most ketten vannak és ez majdnem ugyanannyi erőt elvesz tőlem majd, mint akkor ott fent a Dwa`woruu-n. *
A férfiak egymás közti humora nem jön be Rodának, legalábbis szája sarkának rándulása ezt engedte feltételezni. Én mosom kezeimet, csak átadtam neki Solmon üzenetét - Roda bólintással megtoldott válaszát fordítanom sem kell, nofene, ki se néztem a perdai gyógyítóból -, s az idősb férfi humora két dolgot jelenthet: vagy nem olyan beteg, hogy még megy a viccelődés vagy pedig ilyen a természete alapból. Ezt nem is árt tesztelni, így én is némi alávaló heccelésnek vetem alá, amire a kapott válasz a számos jelzővel rövid nevetést vált ki belőlem. - Lebuktam. - A legkisebb megbánást sem tanúsítom, csak hátrébb lépek, hogy a gyógyítónak legyen elég tere. Ki tudja, mennyire helyigényes a gyógyítása, körbe kell-e járnia Solmont hozzá vagy vannak-e hozzá széles gesztikulációk, kántálások? Meglep, hogy éppen ennek ellenkezője történik, a gyógyítás annyiban látványos csak, hogy a CQL borostyánkő-sárga színével fénylik fel Roda keze, ahogy Solmon mellkasához ér vele és ezen kívül semmi látványos nem történik. Mármint, a gyógyító részéről. A félárbóc persze más tészta, s vagy az aljas húzásom jött be s nem tud Solmon agya kikapcsolni, vagy igazán jó érzés lehet ez a gyógyítósdi. Ellenben ha az első, akkor tényleg igazán jó numera lehetett, hogy még most is ilyen hatással van. Természetesen a vigyort le sem lehet törölni a képemről, hát még mikor Roda végez a gyógyítással és a korábbi pimaszságra pimaszsággal felel. - Azt mondja, hogy meggyógyultál, mármint a betegségből. Odalent menthetetlen vagy. - Míg Roda Josie-hoz sétál át, addig én már kisebb mosollyal fordulok újra Solmonhoz, a perdai gyógyító fáradtságát nem szándékosan ugyan, de egyelőre nem véve észre. - Amúgy hogy érzed? Jó cucc, ami a kezében van Rodának? Tényleg hatott? - Kíváncsiskodom, mert külső szemlélőként tényleg jobb színe lett Solmon-nak, de vajon ő is úgy érzi, hogy kész felpattanni az ágyból?
Fél szemmel felfelé sandítva figyelem a folyamatot és össze is rezzenek amikor jön a fényjáték. Bár valami gyanús dolgot érzek belül mocorogni, de nem teszem szóvá és csak mozdulatlanul várom a folyamat végét. Kissé mintha megkönnyebbülnék, mintha fejem is kevésbé akarna kiszakadna a helyéről, de egyelőre még nem vagyok hajlandó elhinni azt ami történt. A farkamra vonatkozó megjegyzést elengedem a fülem mellett, sokkal jobban érdekel hogy pontosan most mi is történt. Felkönyöklök és úgy szólalok meg. - Ööö... köszi. Asszem. Alec, valami másodvéleményt kérhetnék? Tudod, vérvétel meg mittudomén, amivel lehet igazolni a dolgot? Na nem mintha nem hinnék a mélyen tisztelt perdai őslakosságnak, csak hát tudod legyünk biztosak a dolgunkban, még mielőtt szana-széjjel fertőzöm a bandát. De meg kell hagyni, valami változást érzek. Meg merem kockáztatni, hogy valami pozitívat. De ettől még... Csak legyintek, aztán visszahanyatlok. Lehet hogy valami csodatételnek voltam most épp a jobbik oldalán, de tényleg szeretném tudni hogy meggyógyultam-e vagy csak az utolsó kenetet adták fel. - Josie is rendben lesz, ugye?
*Nem minden tréfát értek amit égiektől hallok, Vademberé kissé finomabb, mint az öregé, betudom a kornak és annak, hogy eddig nem hallottam tőle perdai szót, ezek szerint nem is beszéli a nyelvünket. Így pedig minden bizonnyal arra sem veszi a fáradtságot, hogy megismerjen minket. Persze lehet, hogy az eszmefuttatásom nem helyes, de egyelőre más alapom nincs. A véleményem is e szerint változik, az öreg nem pimasz volt hanem ízléstelen. Míg gyógyítom, legalább csendben van, és nem igazán érdekel mit mond utána. Részemről mindent megtettem érte amit tudtam és az elég is volt. A nő ágyénak szélére ülök le, de még nem érek hozzá, Vademberhez fordulok azzal a céllal, hogy néhány tanácsot lefordítson.* -Mondd meg neki kérlek, hogy egy-két napig pihenjen, de ne feküdjön egész nap, üljön fel és vegyen mély levegőt sokat de lassan. Az lenne a legjobb, ha kint tenné a friss levegőn, vagy patak vize felett. *Az égiek ahányan vannak annyifélék, éreztem ezt amikor megérintettem őket, bár kevesükhöz volt szerencsém. Solmon, ahogy Vadember nevezte őt, idős már, a szervezete nem úgy működik ahogy az ifjabbaké, noha még mindig jól tartja magát. A hangja, a beszéde is energikus jellemre vall de szüksége van még pár nap pihenőre. A lány fiatal, erős. Remélhetőleg a teste is jobban reagált a fertőzésre, még egy kicsit erőt gyűjtök mielőtt őt gyógyítanám meg, ezért az öreg, Solmon felé fordulok, hozzá intézem a kérdést égi nyelven. * -Solmon, te mond ő név. *Ennél többre nem telik tőlem igazán, ez sem tökéletes úgy érzem és valószínűleg nem csak a szóhasználat döcögős, hanem a kiejtésem is. De érthető azért és a kérdés közben Vadember felé mutatok. *
- Ó, Mrs. Carter szerintem még tőlem is vérmintát vesz majd, addig innen egyikünk se távozik! - Forgatok szemet, ami nem Solmon kérdésére vagy kétkedésére vonatkozik, hanem a kint várakozó orvosnőnk - ápolónőnk? - túlzott aggódásának. Na meg ő is biztosan bizalmatlan lesz Roda ténykedésével kapcsolatban, még ha Solmont elnézve is szemmel látható a javulás. - Biztosan rendben lesz, azt mondta, ő nem olyan súlyos beteg, mint te voltál. - Pillantok én is az alvó nő felé aggódón. Nem teszem hozzá, hogy fiatalabb, erősebb is, ergo biztos a gyógyulás, hiszen édesanyám annyi sem volt, mint most Josie s meghalt. Még ha nem is perdai betegségben. Roda szavaira figyelek fel s tolmácsolom is őket a férfinak. - Pihenj sokat, de ne ágyban egész nap... Ülj fel s vegyél nagy levegőt lassan... S legyél sokat kinn, tiszta víz közelben. - Fordítok, hogy aztán a következő pillanatban szavam is elakadjon, mikor Roda a mi nyelvünkön szólal meg. Nagyjából olyan szép kiejtéssel, mint ahogy én beszélem az ő nyelvét. Tehát sejti, hogy a Vadember csak egy álnév. De mire kell neki az igazi? Nem örülök nagyon a Jenkins kancellárral való kapcsolata miatt, ám nem szólok közbe, s a maszk felett látni, ahogy szemem sarkában nevetőráncok jelennek meg szép lassan, miközben karba fonom kezeimet. Kivárom, mi lesz ebből.
- Mmm... oké. - Dünnyögök, miközben a plafont bámulom. - Örülök, hogy rendbe jön a kiscsaj, legalább lesz még utánpótlásunk. Bár ha belegondolok az is elég jó érzés, hogy én pusztultam bele ebbe a kórságba. Ha majd a doki igazolta az eredményeket, akkor majd kicaptlatok a barlangból, és ücsörgök egyet a jó levegőn. Tényleg, a perdai estetleg azt mondta, hogy erre a csodatételre azért inni lehet alkoholt? Hátha az is segít, meg még a végén elvonásim lesz, de durván... Elvigyorodok csak úgy magamnak, mert eléggé felvillanyoz a lehetőség hogy mégsem dobom fel a harci papucsot. És ha nem halok meg, akkor bizony meg is szomjazom, előbb vagy utóbb. Az arcom megnyúlik kissé amikor a perdai nő megszólal a mi nyelvünkön, de nem esik le annyira az állam mint Alecnek. Talán csak gyakran érintkezik a mi fajtánkkal, és valamiért szeret nyelvet tanulni - szóval nem nagy ügy. De nem bírom ki hogy ne szívjam a srác vérét. - Az ő neve Köcsög. A mi nyelvünkön a jelentése Túlságosan Szép Arcú, de megértem, ha a perdaiak kissé másként látják, szerintem sem OLYAN szép... A hangomból csöpög a komolyság, de nem bírom ki hogy ne vigyorogjak teli szájjal.
*Míg erőt gyűjtök a lányhoz, addig elmondom, mire kell még odafigyelnie az öregnek ahhoz, hogy teljesen meggyógyuljon, s csendesen megvárom míg Vadember lefordít minden szót, s míg egymással is váltanak néhányat, melyekből semmit nem értek. Nem is baj ez, noha megfordul a fejemben egy kósza gondolat, hogy talán rólam beszélnek, de mivel egyik sem pillant felém közben, ezt a feltételezést elvetem. A beállt rövid csendet arra használom fel, hogy rákérdezzek Vadember nevére, mert sejtem, hogy nem az akinek mondja magát, de ennél több bizonyítékom nincs és ha tévednék, majd elütöm egy halvány, bocsánatkérő mosollyal. Ám már a kérdés feltevése után közvetlenül látom ahogy Vadember arckifejezése megváltozik, hogy helyét nem sokkal később az elterelés mosolya váltsa fel. Bár az a maszk amit az arcára kötött sok mindent eltakar, láttam már őt és tudom, vagy tudni vélem, melyik kifejezés mit jelenthet. Az öreg felé nézek, de természetesen csak az első mondatot értem meg, a többi pergő szó elsuhan mellettem anélkül, hogy értelmüket ismerném. * -Kössög…Kötsög…Köcsög. Fura neveitek vannak. A Vadember jobban hangzik. *Válaszolom komolyan, de mindketten vigyorognak, él bennem a gyanú, hogy Sol az öreg, nem mond igazat. Még most is titkolóznak, de vajon miért? Mi értelme van? Lemondó sóhajjal veszem tudomásul akár a kitörő nevetést is, mielőtt a lányhoz fordulnék, jobbára háttal mindkét férfinak. S ha nem hal el a nevetés, csupán egyik kezemet emelem fel, hogy csendre intsem őket, majd a másikat a lány mellkasára helyezem és megkeresem benne is a kór gócpontját. A bennem rejlő képesség ereje ismét felfénylik, áthullámzik a karomon keresztül a lány bőréig, s mélyebbre kúszik. Mivel ő alszik, ha eddig nem ébredt fel, nem is érezhet semmit abból, amiben az öregnek része volt. Néhány percig tart csupán, erőm fogytán tovább tart mint Solnál, de végül kinyitom szemeimet és elengedem a lányt. Érzem testem gyengeségét, s kezeim remegését, melyet ujjaim egymás utáni összezárásával és kinyitásával próbálom elmulasztani. Lehajtott fejjel ülök és csak annyi erőm maradt, hogy ne dőljek le az ágyról, résnyire nyitott szemeimmel figyelem a lányt, hogy felébred-e. *
*Egyszerre érzem, hogy melegem van, mégis mintha néha a hideg futna végig a gerincem mentén. Biztos a sok kergetőzés miatt van, de azért majd szólok a karbantartóknak, hátha a hőmérsékletvezérlő kezd megbolondulni. Nem gyakran mozgok ennyit, habár kicsit ciki, hogy egy kis fogócskától már minden bajom van. Ugyan semmi nem kötelez már, mégis talán nem ártana beiktatnom önkéntes alapon egy kis edzést, de most ideje a jelenlegi feladatra koncentrálnom, nem mászkálhat egy sárkánymacska csak úgy itt… még a végén megrág valamilyen kábelt és már nem csak a hőmérsékletvezérlővel lenne gond, hanem talán a tárolt adatok is sérülnének. Valahol mélyen érzem ennek a különös lehetetlenségét, még hogy sárkánymacska az Adattárban.. Mégis folytatom a keresgélést, míg a hangok meg nem ütik a fülemet. Bosszankodva ráncolom az orromat, lehet, hogy nem helyemen ülök én sem, de azért nem ok arra, hogy itt elkezdjenek hangoskodni. Tulajdonképpen az asztalom alatt térdelek a nagy vadászat közepette, hátha elkapom vendégünket, de helyette ő kap el engem, pontosabban kiiszkol mellettem, szárnyával meglegyintve finoman homlokomat. Olyan furcsa.. pontosabban inkább váratlan érzés, mintha kellemes hűvös áradt volna belőle a selymes puhaságból, de hát egy szárny nem nagyon lehet puha sem. A sárkánymacska persze már hetedhét munkaállomáson túl van, mire kikecmergek az asztal alól. Ekkor nem csak a hangos beszéd vonja megint magára a figyelmemet, hanem már némi illetlen beszéd is, ami meglehetősen szokatlan a tudás eme csöndes szentélyében. Ez a „köcsög” kifejezés rendkívül ismerősen hangzik. Ez Sol hangja! Elindulok felé, hogy közben felismerjem Alec hangját is, most már megszaporázom lépteimet is. Nem lehetnek itt az Adattárban, mi lesz, ha elfogják őket?! Ugyanakkor kezd halványan derengeni, hogy nekem se szabadna a Dominiumon lennem, de az eddig kergetett sárkánymacska szeszélyességének bizonyítékaként most gondolja úgy, hogy elkaphatom, pontosabban ő kap el engem, félig ugrik, félig szárnyai segítségével a karomban landol és mellkasomhoz dől. A szárnyakat korábban talán hűvösnek éreztem, most viszont kellemes melegséget áraszt magából a kis bundás. A meghatottságtól levegőt se veszek, csak hogy aztán egy megkönnyebbült, mély lélegzetet vegyek s ezzel felébredek. Elalvás előtt már szinte úgy éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt, de biztos csak beképzeltem, hiszen ez az érzés most elmúlt. Még próbálgatom párszor, de továbbra se érzem, hogy kő lenne a mellkasomon, mosollyal arcomon végre pislogok is párat. Sol-t keresném először, de az ismeretlenen akad meg a pillantásom és nem is vándorol tovább, habár érzékelem perifériásan Alec jelenlétét is.* - Öhm, helló! *Egyszerre sok gondolat cikázik át rajtam… egyrészt manapság már ritkán látok itt ismeretlen arcot, maximum, ha új társ érkezik. Másrészt mi kérem szépen karanténban vagyunk, és az ő arcán nincs maszk, nem úgy mint Alecen.* - Te ugye jól vagy? Nem kaptad el tőlünk, ugye? *Képtelenségnek tűnik, hiszen a Gyengélkedő felé jövet nem találkoztunk senkivel, de azért aggódok.*
- Ha ebbe nem, akkor az alkoholba halnál bele? Mondjuk megértem. - Mosolyodom el, s hát némi önkritikát gyakorolva megállapíthatom, hogy nem én leszek az, aki az első követ veti ezért Solmonra, vagy egyáltalán akárhányadik követ. A belső fertőtlenítés áldásos hatásaiban magam is szentül hiszek és nekem is a top hármas kérdéseimben benne lett volna az ilyenfajta érdeklődés. Hogy a kérdést nem tolmácsolom, az annak is köszönhető, hogy Roda a mi nyelvünkön szólal meg, és ez meglep, mert eddig előttem ennek a leghaloványabb jelét sem mutatta. A perdai gyógyító hát meglepetéseket is rejt, s ráadásul ravaszul az igazi nevemet tudakolja. Nagy összegű kreditet és perditet tettem volna rá a fél májamat is hozzácsapva, hogy Solmon is lecsap az alkalomra - ez legalább jelzi, hogy tényleg jól van -, mi több, pont ezt a szót fogja használni. Vigyorom csak szélesedik, nem haragszom egyáltalán a tréfáért, de azért szó nélkül sem hagyom. - Na jó, Mrs. Carter-től átvállalok néhány vizsgálatot. Kezdjük a látásoddal, Solmon, hány ujjat mutatok? - Mutatom fel két öklömet, s az igazi meg az implantátum kézfejen is csak a középső ujjak emelkednek ki és néznek a férfi felé. Meg-megremeg, mert ezalatt Roda is próbálgatja a "nevemet" kiejteni, ami nevetésre késztet engem. - Nem látni emlékeimben igazi nevem? - Nem javítom ki Rodát, hogy a Köcsög nem igazi név. Vélhetően Solmonnal való reakcióinkból már leszűrte ezt, lemondó sóhaja is erre utal. Karba fonom aztán kezeimet és figyelem, hogyan gyógyítja Josie-t a perdai. Aggasztóan sokáig tart, de vajon azért, mert fárad Roda - kellett neki a töltését az én érdektelen emlékeimre pazarolnia - vagy mert Josie alvása nem sima alvás, hanem esetleg rosszabbul van? Próbálván nem megzavarni a perdai gyógyítót közelebb megyek és nyakam nyújtogatva próbálok ellesni felette a lányra, hogy javul-e már a színe, vagy ébredezik-e, mosolyog-e, ha már olyan reakciókat nem tud produkálni, mint Solmon. S nem sokkal azután, hogy a perdai elvette fénylő-derengő kezeit Josie-ról, ő ébredezni kezd. Már lépek is közelebb és mosolygok rá Josie-ra, amit a kendő felett szemeim sarkába gyűlt ismerős nevetőráncok árulnak el neki. - Jó reggelt! De aranyos, rögtön értem aggódik, Solmon-t bezzeg a mája állapota előbb érdekelte. Nyugi, a mája még visszafordítható szárazságban szenved csak és jól vagyok én is, gondolom, de Mrs. Carter úgy is letesztel engem is, mielőtt kimennék innen. Sikerült találni perdai gyógyítót, ő itt Roda... - Kezdem bemutatni őket egymásnak, de itt akadok el és hajolok kicsit Roda arca elé nem túl közel persze, inkább pillantását próbálom elkapni és arcát fürkészem. - Lenni jól? Te lenni sápadt...
Felhorkanok, na nem a gesztuson, hanem úgy egyáltalán. - Attól tartok kölyök, hogy te már rég nem tudsz újat mutatni nekem. Az ujjadat meg tedd oda ahonnan elővetted, és hagyd a szakembert békén lábadozni... aztán meg dolgozni. Nem akarom elővenni a bezzegazénidőmben és fiatalokvagytokmég témákat így inkább csak örülök annak, hogy Josie tényleg felébredt és rajta is működött a kézrátételes csoda. - Na jóreggelt, végre. Egy ideje már hiányoltuk balzsamos hangodat, ezek a jóbarátok azt mondják hogy nagyon úgy tűnt hogy kicsekkolsz. Meg kell mondjam, örülök hogy visszatértél az élőnek tűnők közé. De még jönni fog Mrs. Carter, és elvégez néhány tesztet, hogy biztosak legyünk a dologban. Nekem kicsit túlzásnak tűnik ez a kézrátételes módi. Én egyelőre csak heverek, legalábbis amíg a doki meg nem jön, és le nem ellenőrzi ezt a kissé hihetetlen gyógyulásunkat. A többiek sem foglalkozom nagyon, elvégre a műsor véget ért, most már menjenek szobára ha akarnak egymástól valamit.
*Egy ideig csendben maradok, nincs mihez hozzászólnom, csak a nevetés és kettejük egymás közti beszélgetése hallatszik, elnyomva lassú légvételeim neszét. Gyanúm, hogy az öreg Vadember nem igazi nevét mondta, erősödik azáltal, hogy a nevezett visszakérdez, immár perdai nyelven. Halvány, de feddő mosollyal ingatom fejem, hogy kérdésére nemmel válaszoljak. Tréfát űznek velem…de nem haragszom. Oka van annak, hogy titkolóznak és minden bizonnyal köze van ahhoz, hogy ellentmondanak a népük vezetőinek és törvényeinek, rólam pedig tudható, hogy ismerem Callum Jenkinst. Inkább a lányra koncentrálok, hosszú percekig csak vele vagyok elfoglalva és szerencsére addig Vadember és az öreg is csendben maradnak. Az erőm rohamosan fogy, bár egyikőjüknek sem volt olyan súlyos az állapota, mint Callum Jenkins asszonyáé, ketten kitettek annyit, épp csak most nincs itt Dyron, hogy erőt adjon. Kezeim remegnek, erőtlenek, ahogy egész testem is, csupán egy halvány, elégedett mosolyra futja mikor látom a lányon a mély, tiszta lélegzést. Szavaira csupán bólintok, mozdulatlanságom gyengeségem jelzi, melyet Vadember vesz észre először. Még arra sem emelem fel fejem, hogy a pergő szóáradatból kihallom a nevem. Kifakult, fényüket vesztett kék szemeimet emelem rá mikor elém hajol, erőtlen sóhajjal ejtem ki a szavakat.* -Erőm fogytán….pihennem kell. *Többet kivett belőlem, mint vártam…és igen, elpazaroltam belőle valamennyit Vadember emlékeire, de ez mit sem vont le abból, amivel az öreget és a lányt gyógyítottam. A legszívesebben vízbe merülnék, de kétlem, hogy lenne itt a közelben olyan mély barlangi tó, mint amilyen az Emlékek barlangjában van. Esélyesen itt töltöm az éjszakát, de talán nem fognak aggódni Elorakban egyetlen távol töltött éjszaka miatt. *
Elvigyorodom Solmon válaszán, ami csak tovább fokozódik nevetéssé, mikor Roda a tőle kapott nevemet próbálja kiejteni mérsékelt sikert tudva be. Bár mi jól szórakozunk, ez is egyfajta siker. Josie gyógyítása és ezáltal ébresztése is sikerrel zárul, s miután én is köszöntöttem a biztosan túlélők sorában Josie-t, Solmon is megteszi. Felé csak legyintek egyet, az utolsó mondatra csak. Még válogat is. Vajon, ha én is megöregszem, nekem sem lesz jó soha semmi? Ezen viszont később gondolkodom el - meg a számmisztikában, hogy a májam addig kibírja-e, meg én úgy általában, amennyi szarviharba tudok keveredni -, mert éppen a perdai gyógyítót arcát s tekintetét fürkészem, hogy van? Mármint tényleg olyan szarul van-e, mint ahogy kinéz? - Rendben lenni, máris... - Felelem neki és ellépve tőle az ajtóhoz megyek, hogy ott pár erélyes kopogást hajtsak végre. Kicsit nagyobbat is döndül, mint szerettem volna, mert a balommal kopogtam, de legalább annyi haszna volt, hogy a kint egyébként is tűkön ülve várakozó Mrs. Carter erre szélsebesen felszabja az ajtót. Tekintete előbb rám, majd Solmonra és Josie-ra ugrik és a maszk ellenére is látni, hogyan derül fel a tekintete, hiszen az állapotbeli javulást több, mint szembeötlő. - A perdai gyógyító kimerült, elvinném keresve neki valami helyet, ahol pihenhet. - Persze-persze, de előbb a teszt. Addig innen senki el nem megy, míg nem teszteltem le mindenkit. Hiányozna nekem egy járvány, a perdai barátnőd be is költözhetne ide hozzánk... - Duruzsolja a nő, mialatt beinti a segédjét, s nekem ellenkezni sincs időm, hogy nem barátnőm mellesleg, mert eddigre lerántja az arcom elől a kendőt és szólni kívánó szám nyitottságát kihasználja arra, hogy a mintavételező pálcikát már be is tegye, mielőtt egyet is mukkanhatnék, s mire felocsúdnék, már kint is van, hogy a mintaelemző szerkezetbe tegye. Ezalatt a nővérke-segédje már Solmonnál és Josie-nál jár, ők jóval gyengédebb bánásmódban részesülnek ezáltal. Mindhármunknál a mintaelemző szerkezetek zöld fénnyel villannak fel. - Rendben, fiam, viheted. Oh, Delgado, kézfertőtlenítés! Gondolom, őt nem kell tesztelnünk... - Tűnődik el Mrs. Carter a sápatag Rodát vizslatva onnan az ajtóból, mialatt én végzek gyorsan az előírt kézfertőtlenítéssel és lépek vissza a perdai gyógyítóhoz. - Áh, szerintem öngyógyulók! - Ha ezt ebben a formában nem is hiszi Mrs. Carter, mindenesetre arra jut, aligha kapta el a perdai gyógyító és fertőz, ha egyszer ilyen varázslatos gyorsasággal tudta a két beteget meggyógyítani, inkább Solmonnal és Josie-val foglakozik egy-két tucat ellenőrző kérdést téve fel az állapotukra, közérzetükre vonatkozóan, na meg lehet neki torkot mutatni nagy Á-val, a pupillát is megvizsgálja és a tüdőt is meghallgatja, mielőtt útra engedné őket is egyre derűsebb hangulatba kerülve, örülvén gyógyulásuknak. Én pedig Rodához lépek és karja alá fogok, mielőtt Mrs. Carternek Roda felé is jut néhány tucat kérdése, hogyan is csinálta ezt a gyógyítást? - Tudni sétálni? Vagy vinni? - Hát nem a barlangi tavakhoz megyünk. Fene se gondol rá, hogy a perdaiak ott jobban relaxálnak, mint egy ágyban, így ha nem mondja...
//Köszönöm a játékot Solmon és Josie, szórakoztató volt Mi itt Rodával kilépünk, ti játszatok tovább nyugodtan, ha szeretnétek //
*Annyi erőm maradt, hogy ébren tartsam magam, hogy ne dőljek a lányra aki ébredezni kezd, hála Shiennelnek. Ha érteném is a jelenlévők szavait, akkor sem tudnék rájuk figyelni, de a pergő égi nyelv, most lágy duruzsolásként hat rám, szinte altat. Bólintok a még mindig Vadember biztató szavaira, de ennél többre nem telik tőlem, pihegve, mozdulatlanul és látszólag nem is odafigyelve követem az eseményeket, a tőlem ellépő vidám arcú férfit, a morgolódó öreget, mellettem a mozgolódó lányt, aki próbálgatja erőre kapott egészségét, érzem ahogy a fekhely lágyan ringatózik. S érzékelem, hallom a belépőket, de, hogy mit tesznek és kivel, az már nem jut el hozzám. Nem sokkal később, erőtlenül kapaszkodom az engem felkarolni kívánó kézbe, de felállok és lépek egyet előre, csak szabad kezemmel teszek egy hárító mozdulatot, majd Vadember oldalán lassan de biztosan hagyom magam mögött a helyiséget és a gyógyult égieket. Odakint a folyosón többen is megállnak előttünk, mellettünk, érzem a fürkésző tekintetek diszkrétnek cseppet sem mondható tapogatását, ám bármennyire is kellemetlen, felemelem fejem és a legközelebb álló szemeibe nézek. Hogy fenyegetőnek találta-e vagy épp ellenkezőleg, sosem tudom meg, de nem is lényeges, a fontos az, hogy szó nélkül arrébb lép. * -Van ezen a helyen víz? Tó a közelben?* Kérdezem Vadembert, mielőtt bármerre is határozottan elindulnánk...azután követem, belekapaszkodva haladok...remélhetőleg a jelenlegi helyzetben mellőzve a szemeimet eltakaró kendőt.*
//Josie, Solmon! Köszönöm a játékot és a lehetőséget, remélem még összefutunk később. További jó játékot és jó egészséget! //
Mi itt Rodával kilépünk, ti játszatok tovább nyugodtan, ha szeretnétek 
//
További jó játékot és jó egészséget! 
//
