Egy biccentéssel köszönöm meg az átnyújtott italt, és lassú, megfontolt kortyokkal kezdem el leküldeni feldolgozásra. Meglepő módon az emésztésemmel a jelek szerint semmi baj, nem hányom szét azonnal a szobát, inkább csak a kimerültség és az éhség tréfálhatott meg az imént. Sebaj, gondolom, azért csak higgadtan, fokozatosan, ahogy lassan szopogatom az italt. - Köszi. Úgy tűnik, hogy inni tudok. Kicsit később majd talán azt is megnézem, hogy a szilárd étellel mi a helyzet, talán azzal is szerencsém lesz. Bágyadt vigyort erőltetek magamra és igyekszem meg sem mozdulni amíg nem végzek a pohárral. Utána fújtatok egy nagyot és próbálok erőt meríteni a folyadékból. - Játék? Jöhet. Mire gnodoltál? El kéne terelni a gondolataimat, mert nem vagyok kibékülve azzal, hogy így dobjam fel a pacskert. Ha az ital vinne el, vagy egy kósza lövedék, az rendben van. De ez... ez nincs. És jobb ha nem agyalok rajta, mert amilyen gyökér vagyok csak belepörgetem magam a hülyeségbe, aztán teljesen elmegy az életkedvem... érted mire gondolok? Újabb bágyadt vigyor, meg egy fáradt és öreg ember bölcsnek szánt pillantása röppen a lány felé. Eddig nem sokan láttak így, az hétszentség.
*Félreteszem hát egyelőre mindkettőnk vacsoráját, annak ellenére, hogy mindketten tisztában vagyunk szerintem azzal, hogy kihűlten feltehetően sokat veszít az élvezhetőségéből. A gyógyteát kitöltöm viszont mindkettőnknek, ha Carter doktornő visszatér, akkor csak félig kelljen leszidnia minket a kihagyott vacsora miatt. Megvárom, amíg Sol befejezi a pohár vizet, aztán keze ügyébe helyezem a gyógyteás csuprot, a vizeset pedig a vacsoratálcákra biggyesztem. A magam bögréjével felszerelkezve elfoglalom helyemet a betegágy mellett, úgy igazítva a székemet, hogy mindketten tudjunk dobni az ágy mellé húzott magasított asztalon.* - Hát elsőre a Lucky 33-t mondtam volna, tudod, mindig csak látom, ahogy játszák, de munka közben értelemszerűen nem opció a csatlakozás, a szabadnapjaimat meg csak nem töltöm mindig a Bárban, de most meg nincs alkohol elérhető közelségben, úgyhogy mit szólsz a klasszikus kockapókerhez? *Ha nincs ellenvetése, akkor a két pakli kártyához nem nyúlok, csak a dobópoharat és a kockákat hozom. Hátizsákomból előhalászok papírt és ceruzát.* - Dobjunk, hogy ki kezdjen! *Egy kockával gurítok egyet, fél pillantással figyelem csak, hogy sikerült 1-et dobnom, aztán passzolom is tovább a poharat.* - Hát ez szerintem eldőlt.. Megrajzolom a lapokat, vezessem a te dobásaidat is? *Mivel én ülök, nem fekve-ülök, ezért nekem kényelmesebb írni, plusz nem is döfködtek belém mindenféle csöveket, úgyhogy előnyből indulok.*
- A kockapóker jó lesz. Nem vagyok benne túl nagy varázsló, de azért ha nekidurálom magam, talán még el tudom nyerni az alsóneműdet.. Átveszem a poharat, aztán gyakorlott kézzel rázom meg. - Tudod.. talán egy éve is volt, hogy utoljára játszottam. De ez is csak egy olyan valami, amiből nem lehet kizökkenni. Te meg tedd hasznossá magadat, és írd az én dolgaimat is. Egyelőre épp elég a játékra koncentrálnom, olyan gyenge vagyok. Igazából a francokat, azelőtt volt mielőtt leléptem volna. Ahogy a kezemben zörögnek az apróságok, mintha új élet költözne belém. Egy pillanatra elmélázok, hogy vajon ugyanennyire jó hatással lenne-e rám valami pia vagy a drog, de aztán elhessegetem a gondolatot. Hangos csattanással csapom le a poharat, majd az eredményt megszemlélve még egyszer és még egyszer, egyre kevesebb kockával, de valahogy csak nem akar összejönni a tuti kombináció. - Francba. Ez szemét. Biztos csak berozsdásodtam. Írj fel tizenhatot, és te jössz...
- Ezek szerint tétben játszunk? *Igazából nincs ellenemre, hogy téthez kössük, elvégre így mégiscsak izgalmasabb a játék! Az már persze más kérdés, hogy ha „csak” a fehérnemű elvesztése a tét, akkor nem olyan nagy a nyerésivágy. Hát most egy bugyival több vagy kevesebb nem számít, na de ha az összes többi ruháról is, az meg már talán túlzottan is izgalmassá tenné.* - Oké. *Elkészítem a táblázatot Sol részére is és magamnak is. Mire végzek, addigra be is véshetem a 16 pontot.* - Néha Jeff-fel játszunk, ha hosszú üresjárat ígérkezik, de azt kell mondjam, kevéssé vagyok Fortuna kegyeltje.. *Erre majdnem kidobok a nagysort, persze nem bírom elengedni az esélyt rá és egy kockával újra dobok, majd megint egyet, hogy a végén egy nyamvadt párral felvéssek magamnak 12 pontot.* - Na ugye… mondjuk nem azt mondják, hogy akkor a szerelemben kéne szerencsésnek lennem? Vagy kártyáznom kéne?
- Csak akkor játszunk tétben, ha a te alsódról van szó. Attól tartok, hogy az enyémre már egyre kevesebben kíváncsiak manapság. Vigyorra húzom a pofám, aztán ez csak szélesedik amikor meglátom a lány eredményét. - Látom te is brillírozol, jól van. Biztos a vírus teszi, ráhúzódik az ember inaira, aztán nem tudja rendesen megtekerni a csuklóját, és nem jön ki semmi jó abból a pohárból. Átveszem a cuccot, dobok egyszer, aztán elkámpicsorodva még egyszer és még egyszer. Kevésen múlik, hogy feladjam az egészet. Csodálkozva nézem a kezemet, meg a poharat, még az is felmerül bennem hogy nem egy szűz készlet kockával játszunk. - Drill. Ezzel nem jutunk messzira. Véss be egy kövér hármast, aztán haladjunk, mielőtt ideges is leszek ettől az egésztől! Talán tényleg csak ez a bezártság és a küszöbön álló halál teszi, de valahogy nincs türelmem a mindenfajta kurva istenségekhez. Felejtsenek el, én meg hadd dobáljak kedvemre... Morgok félhangosan, aztán visszaadom a poharat.
- Jó, oké, felteszem az egyik csipkecsodámat, nem mintha lenne. De na, azért legalább elvi szinten adjuk meg az esélyt annak, hogy nyerek. Akkor mit kapok? Tapasztalaton kívül persze. Nincs véletlen valami teljesen hasznavehetetlen, hasonlóan méregdrága fiktív selyem atlétád? *Úgy vigyorgok, mintha legalább három feles után lennénk és tényleg minden vágyam lenne egy nemlétező férfi selyem atléta.* - Ehhm, ja. Hihi, igen, biztos, a vírus. *Jut eszembe, tényleg, mi itt most karanténban vagyunk és ketyeg az a bizonyos visszaszámláló. Ismét belekortyolok a teába, lehet van benne valami egyéb tuningolócucc, amitől nem estem vissza a letargiába és nagy lendülettel dobok újra. Elsőre semmi izgalmas, hát most három kockával dobok újra és enyhén felhördülök az immár négy darab négyesem láttán.* - Aztamindenit! Látod? Látod?!? Wow! *Dobok még egyet az utolsóval, de már sokat nem változtat, bevésem a 18 pontomat és kihúzom magam nagy büszkén, miközben átadom a dobópoharat és vele egy kérdést, amit még sose kérdeztem meg tőle.* - Hányas lábad van?
- Van. Szerintem még autentikus perdai pörköltszaft is lesz rajta, ha szeretnéd. De inkább felajánlok valami érdekesebbet, persze csak akkor ha tényleg előásol nekem egy alig használt, saját tulajdonú, kreatív vonalvezetésű alsóneműt. Ha ezt állod, akkor felteszem ellene Jessicát. Aki egy kicsit is ismer, az már hallott félrészegen áradozni Jessicáról. A kedvenc fegyverem, antik darab, de a mai napig hibátlanul működik. Rövid, sportos darab, mindennapi használatra, de a diszkóban is megállja a helyét. - Persze csak ha TÉNYLEG komolyan játszunk. Dünnyögöm a póker láttán, de aztán valaki valahol végre elfordítja rólam arcának fényességét, én dobok, és a jó öreg rutin elkezd működni. - HÁH! Ezt tedd zsebre, kicsikém! A négy ötös nem hazudik, apuci végre ráérzett a kockák súlyozására. Véged lesz, mint annak a bizonyos közmondásos botnak. Véss csak be nekem huszonötöt! Vigyorodom el őszintén, aztán bután nézek a lányra. - Ez már régi vicc. Akkora a lábam, amekkora bakancsot sikerül intéznem magamnak. Az ember ne válogasson, ha nincs miből. De amúgy miért?
*A pörköltszaftos selyematléta képzeletbeli képén már felnevetek, csak hogy aztán Jessica hallatán azonnal elnémuljak.* - Jessicát nem teheted fel! Pláne nem egy szimpla alsóneműért, még akkor se, ha igazi és a sajátom. *Persze valahol lehet bóknak kéne tekintenem - az nem tisztázott, hogy nekem szólna a bók vagy a bugyijaimnak - , de egyelőre csak csóválom a fejemet, hogy aztán Solt kezdjem méregetni, talán még hunyorgok is hozzá. Lehet csak azért ilyen bátor, mert úgyse gondolja, hogy nyerhetek… persze ez így is van szerintem is, de azért még megizzaszthatom.* - Hát jó, ha szerinted ez így egálban van, akkor rendben, igazi tétben játszunk, ha veszítek, tiéd a legfantáziadúsabb alsóm, de ha nyerek, enyém Jessica. *Ahogy kérte, bevésem neki a 25 pontot, a többi hergelésre nem reagálok, csak koncentrálok a dobásra. Megint megkísért a sor lehetősége, a következő dobásnál már majdnem megjelennek a harmatcseppek a homlokomon, csak hogy az utolsónál meg is jelenjenek. A nagy akarásnak persze nyögés a vége, szó szerint is. Kicsit csalódottan beírok 18 pontot a szemét-sorba és remélem egyébiránt nem kommentáljuk ezt a körömet.* - Miért ne? Ilyen apróságokról általában nem beszélgetünk, hát most itt a sose vissza nem térő alkalom. Mellesleg megfordult a fejemben, hogy megpróbálok csizmát készíteni. Ez idáig afféle hobbim volt, de perdai anyagokkal még sose próbálkoztam. Ú, tudod, mit szerettem volna mindig kipróbálni hobbiként, ha pár száz évvel korábban születek? A tapétázást!
- Tisztességes szerencsejátékban elnyerni valamit igenis korrekt dolog. Sose kérdőjelezd meg az ellenfeled szándékait. Inkább legyen eszed, és kezdj el gondolkozni azon hogy miért is vagyok olyen magabiztos, hogy életem utolsó szerelmét is fel merem tenni, mint tét. Mélázz el ezen kicsit... Visszeveszem a poharat, szakértő módjára tekerem a csuklómat, de valószínűleg a gyógyszerek meg a csöpögö infúzió teszi, de csak két párocskát tudok kisajtolni belőle, akárhogy próbálkozom. Mennie kéne ennek jobban is. - Hát, párban szép az élet, de legalább magas ez a két pár. Kanyaríts oda egy huszast. Szóval tapétázás, mi? Te is meghibbantál itt a barlangban, látom már. Semmi baj, igazából várható volt. A bezártság feldolgozásának az egyik állomása, amikor az ember elkezd hülyeségeket beszélni. Idióta dolgokkal foglalkozni, szépészettel, meg... tapétázással baszki, meg csizmakészítéssel. Pótcselekvés, hogy hasznosnak érezd magad, de tulajdonképpen nem leszel az. Semmi baj, elmúlik majd ez is. Aztán mész te is rendesen felderítőnek, meg őrségbe, mint a többiek. Szomorú vigyort eresztek meg a lány felé és visszaadom a kockákat.
- Mesélj az előtte lévő szerelmeidről! *Kapok az alkalmon és nem kezdem boncolgatni a többit. Egyértelműek az erőviszonyok, mindig is az azok voltak, mindkettőnknek, persze ezután az alapvetés után is el lehet végezni a hosszasabb elemzést, rengeteg „ha” és „akkor” felkiáltással vegyítve. De igazából csak azon kell elméláznom, hogy mégis mi a csudát akar kezdeni Sol az alsómmal. Vagy inkább nem kellene.* - Húsz, igenis. *Felírom, és dobok hogy elsőre sikerüljön egy full house-t kidobnom, többet ér mint a kis pókerem, mégse kiáltok fel örömömben, csak felírom a 25 pontot. Duzzogok.* - Hát akkor egész életemben mindig is hibbant voltam, és mivel majdnem egész életemben be voltam zárva, ez nem folyamat meg nem állomás, hanem az alapállapotom, de hogy neked miért kell mindig személyeskedned és hót komolyan venni még egy ártatlan csevegést is, áh, na mindegy. Te jössz!
Elhúzom a számat. Aranyos ez a lány, de azért nem annyira hogy egyből elcsacsogjam életem történetét. Főleg a traumákat. - Nem biztos, hogy tudni akarsz az előző szerelmeimről. Vagy hogy el akarom mesélni. Rég volt, tán igaz sem volt. Ha nem haragszol, ezt most passzolnám. Úgy is nevezhetnénk, hogy magánügy. Kajánul vigyorgok még mindig, és egész egyszerűen nem érint meg a lány duzzogása. Alapesetben sem tenné, de most hogy valószínűleg feldobjuk a papucsot, még kevésbé. - Ne duzzogj már. Épp utolsó óráinkat töltjük a földön, akarommondani a Perdán, és nem nyünnyögéssel akarod tölteni, ebben biztos vagyok. Ahogy pofázok, már mozdul is a kezem és lecsapom a poharat, majd utána újra dobok. - Nem rossz, nem rossz. Nagy sor. Kezdem újra érezni a ritmust meg minden. Húsz pont, ha jól számolom, írd fel. Azzal visszanyújtom a poharat a kockákkal együtt.
- Hát… … … én csak a többi kedvenc fegyveredre gondoltam.. *Válaszolom némi hatásszünetet beépítve s vállamat megvonva, habár nem vagyok benne biztos, hogy félreértett. Ezért is volt a hatásszünet, hogy újra átgondoljam, de ha már belekezdtem a mondatba, hát befejeztem. Hagyom elhalni végül a mondatot, már úgyis ejtettük a témát.* - Hát nem, de nem is kioktatás hallgatásával. Ha túléljük, utána felőlem folytathatod, úgyis fogod, de akkor majd hagyom és nem duzzogok, jó? *Közben dobok, a három ötös mellé persze hogy megpróbálkozok a maradék két kockával, de újra ugyanazt a semleges 3-4 kombinációt dobom ki, mint elsőre. Majd harmadjára is sikerül, 3-4. Bosszantó, akartam én már négyest dobni korábban, akkor bezzeg nem sikerült.* - Hát maradt a 15 pont. *Azért nem kámpicsorodok el, pláne, hogy ha az összesítést nézem, akkor még mindig én vezetek 88-84-re. Négy kemény ponttal... de akkor is vezetek.*
- Tudom, hogy arra gondoltál, de az érzelmi sérülések miatt nem akarok beszélni róla. Egyikük sem érte meg a boldog öregkort... mindenről a Kancellária tehet. A szükségesnél talán egy kicsit kevesebb vehemenciát sikerül a hangomba csempésznem. Sajnos még mindig érzem hogy gyenge vagyok, és ezen még a szerencsejáték öröme sem tud hosszú távon változtatni a jelek szerint. Kissé szomorúan veszem át a poharat, bűvészkedek vele egy darabig, de meglepetésemre megint mellém szegődik a szerencse. - Na, alakul ez, fullom van. Ez ... aszondja... huszonnyolc, ha jól számolom. Jövök föl, mint a buborék. Hogy is állunk? Nézek kajánul a másikra, mert ha ez így marad akkor a lánynak esélye sem lesz felzárkózni. Ugyan a pontos állással nem vagyok tisztában, de ha le is vagyok maradva, akkor is csak egy paraszthajszálnyival. - Közben felmerült bennem - ha találkoztunk már ezzel a kórral, akkor nem tartottunk meg vész esetére néhány adagnyi ellenszert? Vagy miért kell elmenni a világ végére, meg vissza? Tudsz erről valamit?
*Ezek után nehéz lenne megjósolni, hogy mi lett volna a reakciója, ha hús-vér, ifjonti vagy nem ifjonti szerelmeire kérdezek rá. Természetesen furdalja az oldalamat a kíváncsiság, de már ejtettük a témát, úgyhogy nem citálom vissza. Elmélázok azon, hogy igazából mire vagyok kíváncsi és rá kell döbbennem, hogy nem komoly-komolytalan szerelmeinek névsorára és a drámai fordulatokra vagyok kíváncsi, hanem csak a reakciójára. Na majd egy másik alkalommal visszatérek rá, most bevésem a 28 pontját és dobok én is, mielőtt válaszolnék a kérdésére.* - Hát ez két pár, de annak legalább erős. *Vonom le a következtetést a két négyes és két hatos láttán, ami persze megint első dobásra lett meg. Mivel drillem már volt, ezért nem is dobok újra a maradék kockával.* - 112-108-ra vezetsz, de ne bízd el magad, ez még behozható! *Eh, fordult a kocka, de még nem kámpicsorodok el, hiszen nem vagyok sokkal lemaradva.* - Hát sokat nem tudok, még azt se tudtam egészen idáig, hogy itt járvány volt pár hónapja. Gondolom, amit akkor találtak, azt mind felhasználták, azóta meg nem találtak vagy nem is kerestek annyira, mert nem volt prioritás. Nem az a fajta ellenszer, amit úton-útfélen elhagynak. Úgy rémlik viszonylag magas az előállítási költsége, úgyhogy csínján bánnak vele a Dominiumon is, nem táraznak be belőle túl sokat, csak amennyi minimálisan szükséges… de lehet keverem valamelyik másik cuccal.
Forgatom magamban egy darabig a szavakat, mert egyszerre látok bele jó és rossz dolgokat a lány szavaiba. - Szóval ritka holmi. Ennél fogva valószínűleg értékes is a Domínium számára. Hmm... valahol megnyugtató, hogy az ellenállás hajlandó egyáltalán lenyúlni ÉS nekünk adni, nem? Mert ennyi erővel készpénzre is válthatnák, tuti hogy a feketepiacon csillagászati az ára a dolognak. De inkább beinjekciózzák a ráncos seggembe... vagy lenyelem kapszulában... vagy bekenem vele a pöcsömet, vagy nem is tudom hogy működik ez az izé. Persze... - felröhögök, mert annyira hirtelen és előjel nélkül érkezik a gondolat, hogy még saját magamat is meglepem vele - ... az is lehet, hogy bezártak ide minket megrohadni, ők meg élik odakint a világukat. Gondold végig... lenyugtattak minket, még kicsit beszélgettek is velünk, aztán ránk zárták az ajtót. Elhúzom a számat. - Persze szeretném hinni, hogy annyira egyedi és pótolhatatlan hópelyhek vagyunk, hogy tényleg jobban megéri megmenteni a formás kis hátsónkat. Rákacsintok a másikra, aztán oda sem figyelve dobok. Négy négyes egymás mellett. Kispóker. Olyan széles vigyorra húzódik a pofám, amennyire csak lehetséges.
- Hát akkor már hónapokkal ezelőtt elcseszték, tudod, mikor meggyógyították azt a sok embert, ahelyett hogy eladták volna a feketepiacon a cuccot. *Tromfolok rá szemeimet forgatva. Tudom, hogy én vagyok a naivitás élő szobra, de a tapasztalataim alapján ez a hely nem olyan, mint amilyennek Sol mindig lefesti. Persze, meg kell dolgoznod az életedért és vigyáznod magadra, de azért nem vagyunk egymásnak farkasai.* - Belőled már a gyógyszerek beszélnek! Meg a színtiszta víz! *Nem bírom ki, én is felnevetek az abszurd feltételezésen.* - És miért érné meg nekik? Mármint bezárni minket ide? Van annak egyszerűbb módja is, ha meg akarnának szabadulni tőlünk. *Nem mondok példákat, mindannyian, főleg Sol tud mondani szerintem kapásból vagy egy tucatot. Beírom a pontokat és én is dobok. Az első pillantásra random számok megint a sor ígéretével kecsegtetnek. Nehezen döntöm el, hogy az egyest vagy a hatost áldozzam fel, aztán rájövök, hogy nem vagyok babonás és tök mindegy, akkor meg miért ne hajtsak rá a nagy sorra? Az egyest mutató kockával dobok, és ami idáig nem sikerült, az most összejön, második nekifutásra csak kidobom a hőn áhított négyest. Ez egy ilyen kör, mindkettőnknek bejöttek a négyesek.* - Na, fej-fej mellett haladunk. *Visszaadom a dobópoharat és a kockákat, közben ficergek kicsit, ehh, vagy a szék kezd kényelmetlen lenni, és nem jó a tartásom, vagy az enyhe kellemetlen érzés a tüdőm-mellkasom tájékán nem a helytelen testtartásból, hanem a betegség első tüneteitől van. Rögtön megtapogatom a nyakamat, de természetesen duzzanatot még nem találnak félve keresgélő ujjaim. Még van időnk.*
- Nem tudom. Talán ez is egyfajta emberség. Kihasználhatjuk az utolsó óráinkat, úgy érezzük hogy maradt még valami a civilizáltságból, ők úgy csinálnak mintha megtennének mindent aztán... hát, elkaparnak minket valahol jó messze innen, és elfelejtik azt is hogy voltunk. Általában így megy, nem nagyon szoktuk megkoszorúzni évente a dicsőségesen elhunyt társakat, és ha a közelben tartanánk a holttesteket akkor előbb-utóbb a Kancellária beleakadna, és rájönne hogy mi is a közelben vagyunk. Grimaszolok egyet, aztán folytatom. - De persze lehet hogy csak az infúzió meg az öregség, meg talán a tiszta víz beszél belőlem. Meg egy egész élet fáradtsága. Nem kerüli el a figyelmemet a lány matatása, de úgy döntök hogy nem teszem szóvá. Épp eléggé szar a helyzet, nem kell még az én idegesítő stílusommal is tetézni. Még arról is megfeledkezek hogy pókerezünk, visszahanyatlok egy kicsit az ágyban és én is megrágom az iménti szavaimat. Mi van ha tényleg itt hagytak megdölgeni?
- Ki tudja, talán igazad lehet.. *Fűzöm hozzá hosszú merengés után. Nem ismerem még annyira a rebelliumi élet minden aspektusát, hogy továbbra is olyan egyszerűen elhessegessem az abszurdnak tűnő feltételezést, mint az előbb. Mert hát mindennek van egy kis esélye, elvégre lehet ez emberségesebb megoldás lenne valóban, egy kis reményt hagyni, hogy aztán egy kis mellkas fájdalom után egyszerűen tudatodat veszítsd és a végén elmúlj csendben. Hát lehet tényleg emberségesebb, mint golyót ereszteni belénk, míg még magunknál vagyunk. Egy nagyon kicsi százaléknyi esélyt szóval fenn tartok ennek a szcenáriónak is, de alapvetően kitartok a publikus sztori mellett, hogy Alecék igenis kimentek a vadonba, hogy életüket kockáztatva próbáljanak nekünk gyógyszert szerezni. Mindketten kicsit elvesztünk csendben gondolatainkban, amiből engem megint csak a kényelmetlen szék okozta ficergés riaszt fel. Mostanra már egyértelmű, hogy nem a szék a hibás igazából, de egyszerűbb még tagadni kicsit a dolgot.* - Nem bánnád, ha egy másik alkalommal fejeznénk be a meccset? Azt hiszem, kicsit elfáradtam, hosszú nap volt. *Mivel Sol sem volt annyira elszánt, hogy dobjon, talán neki is jól esne egy kis pihenés. E-olvasómmal és teámmal felszerelkezve elfoglalom a másik ágyat, de igazából egyik magammal cipelt kellékhez se nyúlok miután elhelyezkedtem. Furcsán igazzá válnak a szavaim, egyszerűen vízszintesbe helyezkedve rám tör a kimerültség érzése. Hacsak Sol nem folytatja valamelyik megkezdett gondolatunk kivesézését, még az is lehet, hogy elszundítok… de amilyen ólomnehéznek érződnek most végtagjaim, talán még akkor is elalszok, ha beszélne hozzám.*
- Nem, persze... talán mégiscsak jobb lenne ha nem egy szerencsére alapozó játékkal ütnénk el az időt. Morgom félhangosan bele a szobába, és csak bámulom tovább a plafont. Olyan elveszettnek és jelentéktelennek érzem magam, mint még talán soha a szaros életem során, pedig voltam már párszor mélyponton. Izgek-mozgok-ficorgok egy darabig, hogy kényelmesebben essen a fekvés és hirtelen rám tör az öregség érzése. Bármennyire is fiatalosnak érzem magam, azzal is tisztában vagyok hogy a szervezetem már nem bírja úgy a gyűrődést mint régen, és gyógyszer ide vagy oda, de közel sem biztos hogy ebből fel tudok épülni. Világnagy sóhajt eresztek meg a levegőbe, és hagyom hogy a lány visszahúzódjon a saját kis csigaházába. Csak néha sandítok oldalra, épp csak azért hogy megbizonyosodjak róla hogy ott van, és még nem dobta fel a papucsot.
Megrezzenek, ahogy rádöbbenek arra hogy elszundítottam. Fene tudja mennyi idő telt el, de a lány még a helyén, én is romosan érzem magam, szóval sok minden nem változhatott. - Történt valami amíg aludtam?
//Előzmény Itt// - Mi sem örülni. - Nehéz lenne ezt elmagyarázni neki, mert nehezen hiszem el, hogy ők ne áldoznának fel kettőt, ha helyette ezret megmenthetnek. Nyilván nem nagy mosollyal az arcukon tennék, s mindent megpróbálnának, ahogy mi is tesszük, de ha nincs más út, akkor kisebb rosszat választja az ember. Talán a perdai is. A boga, akiről kiderül, hogy Bata névre hallgat és fiú, Roda nem láthatja, de hozzá már úgy dörgölőzik, mintha ártatlan lenne és semmit se csinált volna, rám meg komisz szemeket meresztget, amennyire ez egy ilyen lénytől kitelik. A végén még mire hazakísérem Rodát lemondok a motoromról és hozok Elorakból egy bogát. Hogy ezt nem gondolom komolyan, az azért van, mert nem ismerem a bogákat, mi kell nekik és milyen törődést igényelnek. A motorom nem egy érzelgős típus, nem sértődik meg, ha hetekig felé sem nézek. Kell a fenének a több felelősség. - Roda bókolni! Köszönni! - Mosolyodom el, mikor azt mondja, maradt elég a sármomból, magamban vigyorogva, hogy háh, bejövök a perdai gyógyítónak! Nos, az egom egész biztosan nem sérült, s ez legalább jobb kedvre derít és feledteti, hogy mekkora gondot vettem a nyakamba. Azt meg még nem is sejtem, hogy a gond másik fele pár hét múlva fog megérkezni Roda rokonsága képében. Rögtön nem derülnék így. Igaz, most se teszem sokáig, mert Roda elmerül a kendőhöz kötődő emlékekben és kell egy kis idő, mire ezt összerakom fejben, hogy ez történhet. Legalábbis gondolom, mert még mindig érthetetlen számomra, hogy egy tárgynak is vannak emlékei, hogy miket "láthatott" ez a kendő? S vajon valaki szemszögéből mutatja vagy kívülálló harmadik félként mutatja meg a történéseket? Rengeteg kérdés merül fel bennem, főleg mikor látom az arcmimika változását. A komor és szomorúra van tippem, mi lehet, az az esemény, amiért megőriztem a kendőt, pedig egyéb tekintetben nem tartom szentimentális alkatnak magam. Az itteni lakom is olyan személytelen, mintha csak félig lenne készen, igaz, okkal. Nem terveztem sokáig maradni, csak aztán valahogy több, mint két év lett belőle... s lesz az lassan három is. - Naphajú nevezni így engem. Ő nem tudhatni én igazi név. Tetszik. Mármint a név. És rövidebb, mint a lányok és asszonyok boldogsága. De tetszeni ez is! - Hallani a hangomból, hogy vigyorgok a végén, mint a tejbetök. Az "óóó"-t nem tudom, hova kötni, talán valami emlékképet látott még Szöszivel vagy valami más, de nem kérdezek rá. Igazából fogalmam sincs, hogy mik jelenhettek meg előtte, így nem sejtem, hogy a karom is egy villanásnyi kép erejéig elárulna engem, ha a szem, mely nézi a képeket, értené is, mit lát. - Kíváncsi. És lenni kicsit irigy. A kendő mintája megfakulni évek alatt, ahogy megfakulni kép bennem, milyen volt lenni édesanyám. Homályosak lenni a vonásai. Te látni saját emlékek is? Megfogni magad és úgy? - Nem láthat, de hangomban hallani némi szomorúságot, régi, begyógyult sebet, mely hajlamos olykor-olykor sajogni kicsit, de sok évvel ezelőtt le tudtam már zárni magamban édesanyám elvesztése okozta fájdalmat, s ebben nagy segítség volt az új anyám. - Te is lenni kíváncsi. Ha érdekelni másik élete, miért nem kérdezni.. kérni, hogy mesélni? Miért csalni? - Roda bizony nem ússza meg az egész utat beszélgetés nélkül, mert ahogy mondta, kíváncsi típus vagyok és ebbe az is beletartozik, hogy érdekel, miért döntött így? Lassabban megyek, mint általában szoktam, ügyelve arra, hogy a perdai gyógyító most nem lát és így azt se látja, hogy vannak kövek, amelyekben szép hasast lehet csinálni. Adott helyeken mondom is neki, hogy nagyobbat vagy magasabbat lépjen, vagy éppen húzza le a fejét, s biztos, ami biztos alapon, szabad kezemet a homlokához teszem, hogy véletlenül se tudja lefejelni a sziklákat, ahol kissé görnyedve kell haladnunk. Idővel a környék hangjaiból kitűnik, hogy barlangjáratba juthattunk, másképp visszhangzik a léptünk vagy a talpunk alatt megpattanó kavics, és megint később ez a járat szélesedik is, másikba torkollik, elkanyarodik, mint egy labirintus. Hallani más lépteket is, valahol félreálltunk a falhoz, hogy hangra valami nagyobb elhaladhasson, s hallani köszönéseket nekem emberi nyelven többnyire vidáman, na meg heccelő szavakat a bekötött szemű perdait látva, amire nem marad el nevetéssel kísért vidám válaszom, egyik ilyent le is fordítok a gyógyítónak derűsen. - Azt mondani, hogy én találni benned szép perdai feleség, de jobb, ha én levenni kendőt rólad, mert te tudni találni itt nálam is jobbat. - Két okból fordítottam le: részben mert bók Rodának, és részben mert kíváncsi vagyok, náluk is vannak ilyen viccelődések vagy miként reagálnak a perdaiak az ilyesmire? Eowen értette az ilyen tréfákat, mi több, benne is volt, de vajon egyedi eset, vagy a két faj a humor területén is mutat hasonlóságokat? - Most fordulni jobbra, és mindjárt ott lenni mi. - Mondom ezúttal is, hogy bekanyarodunk, ahogy eddig, ne érezze úgy a nő, hogy vaktában van rángatva ide-oda. Próbáltam végig figyelni rá, s ha meg is botlott, szorításom némileg erősödött s utána kaptam, hogy el ne essen. - Megállni! Megérkezni. - Karomba kapaszkodó kezén a fogásom szorít egy leheletnyit, hogy jelezzem felé, ne lépjen egyelőre tovább. Majd mögé lépve kioldom a kendőt s Roda megpillanthatja a Rebellium egy folyosószakaszát. Az éjsötét barlanghoz képest meglepő világosság van, még ha látható is, hogy egyes pontok vannak jobban kivilágítva, az oda vezető utakon csak némi foszforeszkáló fényjelzés mutatja merre is az arra. Valahol oszlopot is látni a folyosón, alátámasztva a felette tornyosuló sziklatömeget, valahol fa vagy éppen fém lapokat tettünk le a földre, hogy a rettentően egyenetlen és kőkemény barlang alját járhatóvá tudjuk tenni vagy egy vízfolyás fölött száraz lábbal átkelhessünk. Díszítést nem nagyon kell keresni, rögtön látni, hogy az itt nincs, de azt is látni, hogy mindenhol igyekeztünk kihozni a legtöbbet a hely és az adott sziklaformák adottságaiból, mi idomulva a helyhez és nem a helyet idomítva bármi áron az elképzeléseinkhez. Többnyire a kényszer miatt, végesek a készleteink. De talán e berendezkedési próbálkozásoknál is előbb látja meg a két döbbent arcú embert maga előtt: Mrs. Cartert és a vele együtt dolgozó nővért, akiknek a kezükben lévő aktuális munkájuk is megállt a levegőben, olyan meglepetten nézik Rodát. - Hoztam perdai gyógyírt egyenesen a forrásából! Solmon és Josie? Hogy vannak? Mehetünk be? - A még mindig döbbent kettős közül a vezér felesége ocsúdik előbb, amennyiben annak nevezhetjük, hogy ámulása közben vakon megtalálja keze az asztalon az egyik maszkot, s nyújtja felém, hogy vegyem fel. Nyújt egyet aztán Rodának is, bár valószínűleg neki az nem kell.
Maszkot felvéve hátrapillantok Rodára, hogy mehetünk-e és ha igen, akkor már lépek is be az orvosi szobába, ahol el lettek különítve. - Helloooo! Na ki tért vissza? És na kit hoztam? - Kérdezem már közben vidáman és hangosan, mintha a bent lévőknek a hallásukkal lenne baj, de inkább csak felébreszteni akarom őket, ha aludnának. Legalábbis remélem, ha nem mozdulnak elsőre, akkor az alvás az oka, s nem azért, mert már olyan súlyosra fordult a betegségük, hogy nem tudnak magukról, esetleg már nem is élnek. Mindenesetre belépve lépek párat beljebb, már csak azért is, hogy a perdai gyógyító is beférjen ide és szemügyre vehesse, mivel is áll szemben betegség terén.
Csipás szemmel pillogok a fejemből kifelé, nem tudom eldönteni hogy az alvás vágott ennyire fejbe vagy még mindig aktívan haldoklom. Csak bámulok magam elé, morgok valami érthetetlent, és kínlódva könyöklök fel. Nagy nehezen felismerem a belépőben Alecet, és ... egy perdait. - Nagyon remélem, hogy tud segíteni. Épp itt döglök... illetve döglünk halomra. És mintha gyógyszert ígértél volna, nem méltó elbúcsúztatást a létezésből, vendégelőadókkal. Vagy nála lenne a gyógyszer? Vagy csak ismer valakit aki hallotta, hogy valaki már látott a Kancelláriánál ellenszert? Nem vagyok virágos kedvemben az hétszentség. Visszahanyatlok egy elkínzott grimasz kíséretében az ágyra, de magamban azért megállapítom, hogy legalább nem csak bezártak és hagytak megdögleni az elszigeteltségben. Nos, ez is valami, ahogy mondani szokás. A perdaival nem is foglalkozom, erős kétségeim vannak a perdaiak képességei felől. A modern orvoslás terén mindenképp.
*Nem ismerem az égieket, sem a múltjukat ami ide vezette őket, sem azt, hogyan változtatta meg őket mindaz ami velük történt. Ezért nem is ítélem el őket, de megérteni majd csak akkor fogom, ha lesz alkalmam tényleg megismerni őket. Noha korábban elég sokáig ódzkodtam ettől, mostanra megváltozott a véleményem, és ehhez nagy mértékben hozzájárult Callum Jenkins és Vadember is. Különös, hogy mennyire különböznek egymástól, mégis ennek ellenére sok közös vonást is felfedeztem bennük. Bólintok csupán a kijelentésére, és elhiszem, hogy az áldozatuk nem a közönyösség eredménye, mint inkább a szükségé. Képességeik hiánya miatt talán ez sokkal több, mint amennyire mi kényszerülünk. Egyre több mindent tanulok meg Vadembertől, és ez egy újabb kifejezésben is megnyilvánul, amire szerinte bókkal felelek. * -Bókolni? Úgy érted hízelegtem? Nem. Csak elismertem, hogy jó arcod van. Tetszetős a női szemnek, és a személyiséged is szerethető. Szívesen. *Hogy ezzel tovább növelem a férfiúi büszkeségét vagy sem, már mindegy. Ezt nem érzem meg a kendőn keresztül, ami úgy mesél vadember múltjáról, mint az Emlékek Őre. Most még többet látok, mint korábban, új dolgokat, új személyeket…a régiek mellett. Mindaz amit eddig gondoltam róla, kiegészül és nem mondhatnám, hogy rossz dolgokkal. Sőt! Naphajú azonban újra és újra feltűnik, és hogy még ő is nevezte el, sokatmondó, noha a név a jelentését tekintve nem túl hízelgő, gyanítom egészen másról van szó, főleg, hogy Vadember láthatóan előszeretettel viseli. * -Te nem Vadember vagy hanem Tréfaember. Én sem tudhatom az igazi neved? *Pusztán érdeklődöm, nem akarom kicsikarni belőle. Ha nem mondja, úgy is jó. Valamiért rejtőzködik még a Naphajú előtt is, talán nem bízik meg benne, ahogy bennem. Nem mindenben. Arra sem kérdezek rá, mi az amit az emlékek végén láttam, ami nem a kendőhöz tartozott, hanem a kezéhez és nem mondom el azt sem, hogy milyen furcsának találtam, hogy érzelmeket nem éreztem. A kérdése azonban elűzi a komor gondolatokat, melyeket azokhoz a képekhez kapcsoltam, melyek az első alkalommal fájdalmat és szenvedést is közvetítettek, nem csak elmosolyodom, hanem halkan fel is nevetek a képtelen feltételezésen.* -A saját emlékeimre emlékszem, nem kell fogdosnom magam. A két kicsi lány? Ők kik neked? *De nem vagyok érzéketlen arra a szomorúságra, amit a hangjában vélek felfedezni. Elég kifejező még úgy is, hogy nem látom hozzá az arcát.* -Néha segít egy tárgy, egy régi illat, egy hang, felidézni az arcot. A legboldogabb pillanat. Van népem gyermekei között olyan, aki képes segíteni. Láttatni tudja az elfeledett emlékeket, de nem tart sokáig. *Valamiért úgy érzem, nem árulom el a népemet azzal, hogy ezt megosztom vele. Sok mindent nem tudnak rólunk, a képességeinket csodálják, lehetetlennek tartják és talán fel is használnák, de Vadember lelkében tudom, hogy nincs ilyen aljasság. * -Mert égi nép is csal. Nem mond igazat, vagy sokat felejt. És szórakoztatóbb is. *A végén elmosolyodom, mint egy gyerek aki élvezi a játékot. Bizony, bennem is van játékosság a kíváncsiságon kívül. Vadember azonban még nálam is kíváncsibb és egész úton igyekszik szóval tartani, lassabban haladunk mint kellene, de bízom benne, hogy nincs már olyan messze a célunk. Az elején még csak ketten lépkedünk a halványan érezhető keskeny folyosón, de aztán egyre több hangot hallok körülöttünk, mind égi nyelven szól. A köszöntéseket már ismerem, legalábbis egyet s azt néha kihallom a többi szó közül, de többre nem igazán figyelek. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor Vadember újra számomra érthető nyelven szólal meg. Nem mosolyodom el, noha nem bánt az amit mond, amit lefordít, értékelem a humort, a bókot és a férfi szellemességet, a reakcióm szándékos része a mosolytalanság.* -Valóban? Ha itt ilyen tréfás kedvű férfiak vannak, jobb ha rajtam marad a kendő. Még a végén megvakulnék. *S csak itt mosolyodom el egy pillanatra, a kapott bóknak szánom inkább, semmint az élcelődésnek. Elég hosszú az út és kanyargós, talán Aideen vagy Rhywen képes lenne arra, hogy vakon is megjegyezze mikor merre fordult és mennyi lépést tett meg, de én nem. Meg sem kísérlem, egyébiránt valószínűleg Vadember is e gondolat miatt tartott szóval. Szerencsére minden nagyobb probléma nélkül érkezünk meg oda, ahova igyekeztünk, csupán kétszer botlottam meg egy apróbb kitüremkedésben, de az égi férfi biztos támaszom volt. Mikor megállunk, türelmesen megvárom, hogy ő oldja le a kendőt és önkéntelenül is körülnézek. Nem túl kíváncsian, épp csak magam elé, és a folyosó látható szakaszának egy részét. Inkább az égieket keresem tekintetemmel, semmint a szerteágazó folyosók irányait, és érdekel hogyan oldották meg a járatok biztonságát. Látható-e a falakon beavatkozás nyoma, mindez azonban a holdat otthonának tekintő kíváncsisága, nem az ellenségé. Csupán néhány hosszú pillanatot áldozok a körülnézésre, azután a döbbenten álló két nőre emelem tekintetem, majd könnyedén bólintok feléjük mosolyogva.* -Üdvözöllek benneteket. Roda vagyok, Elorakból. *Vadember ugyan szólt hozzájuk, de nem értettem a szavait, az viszont bizonyos, hogy a nevem nem hangzott el, ezért bemutatkozom. A felém nyújtott anyagra értetlenül nézek, majd kérdőn Vademberre, de már a mozdulata is magyarázat arra, mire való az anyag. Könnyű fejrázással utasítom el és követem kísérőmet beljebb egy szobába. Érdeklődésem azonnal a megszólaló férfi felé fordul, meg sem nézem a szobát, a kíváncsiságomat félretettem, csak ő a fontos és a nő, aki valószínűleg a másik beteg. Pergő szavai némi elégedetlenségre utalnak, de egyetlen szavát sem értem. Viszont jó hír, hogy sokkal jobb állapotban van, mint Callum Jenkins asszonya. * -Mondd meg nekik, hogy feküdjenek nyugodtan és ne kiabáljanak amikor hozzájuk érek. A kezem ugyanúgy fényleni fog, mint amikor a kendődet érintettem. Hamar meggyógyulnak, még nem olyan súlyos az állapotuk, mint amire számítottam. Az övé biztosan nem, ha még képes morogni mint egy grodrak. *Egyértelműen a férfi felé intek a fejemmel. Úgy érzem, ő az örök elégedetlenkedő, de ettől érzi jól magát. A nő talán alszik, ha a hangunkra nem rezzen fel, akkor hozzá lépek először, mert biztosan rosszabb állapotban van, mint a férfi, viszont azt sem szeretném, ha minden figyelmeztetés nélkül érinteném meg valamelyiküket és rám támadnának. *
- Te akarni engem zavarba hozni. Lenni ebben majd első. - Vigyorodom el Roda szavaira, de egyébként fura ezeket a szavakat ilyen tárgyilagos kijelentésben hallgatni, mintha csak egy szobrot elemezne a másik. Ugyanakkor nem érzem helyénvalónak, meg az idő is sürgetőbb annál, hogy az udvarias elismerést viszonozzam. Majd máskor. Most csak egy biccentéssel köszönöm meg. - Számít? - Kérdezek vissza arra, hogy minek az igazi név, pláne neki. Meg egyébként sem tudja, hogy mi az igazi, legalábbis remélem, hogy mikor emlékképeket kukkol, akkor azt némafilmként nézi, nem hall hozzá hangokat is, mert akkor a kérdése pusztán csak felmérés, megbízok-e benne, igazat mondok-e neki? Kedves nő, nem akarok neki a kelleténél többet hazudni. Már indulnánk, de pont egy ilyen emlékkép-nézős közjáték közbeszól, s bár elveszem a kezeit onnan, de így is sokat látott, ezt a kérdéseiből tudom meg. Nem látja legalább az arcom, hogy tudja, a kérdés hirtelen megdermesztett. - Testvérem lányai. - Kis hazugság. Belefér, ha már Jenkins-szel is cimborál. Raven üldözési mániássá tett, csodás. - Feledtetni is tudni emlékeket? Van olyan? - Kérdezek rá kisvártatva már a folyosókon haladva, miután magamban meg hánytam-vetettem a szavait. Vajon van olyan, amire a perdaiaknak nincs képességük? Talán a repülés. A háború alatt sem hallottunk olyanról, hogy röpködő perdait láttak volna, bár amiket ott tapasztaltak a katonák, valószínűleg ezen sem lepődtek volna meg. Azon szusszantva nevetek aprót, amit arra felel Roda, hogy az égiek is csalnak és így szórakoztatóbb. Hát neki biztosan, nekünk inkább kellemetlen, legalábbis szerintem mindenkinek vannak szégyenteljes titkai, ami miatt kínosan feszeng egy ilyen szituációban. Haladtunkban hallhat égi beszédet, s egyet le is fordítok, s már-már arra jutok, hogy a perdai és az emberi humor nem mindig találkozik, vagy ügyetlenül tolmácsolok, hogy nem jött át a lényege, mire elér az utolsó mondata és a mosolya. - Nos hát, akkor maradni kendő és én megtartani téged. - Jegyzem meg, bár nem tartok rá igényt perdai feleségként, alapvetően nem készülök nősülni, és bár bizonyos szempontokból illene Raven adta leírás Rodára, hogy milyen nőt képzelne mellém, de ha bemutatnám őt menyasszonyomként, már borítékolható lenne húgom reakciója: ez most komoly?!
Az orvosi szobához érve hamar beljebb kerülünk, s lelkes köszönésem után Solmon az, aki elsőként reagál, szavai rögtön vigyort is csalnak a képemre. - Két lábon járó gyógyszer és orvos egy személyben, akciós volt Elorakban. Egyébként meg örülhetnél, ha mégis elpatkolsz, legalább egy csinos perdai fehérnép adja fel rád az utolsó kenetet, nem az én szakállas képemet kell bámulnod! - Most lehagyom a történet azon részét, hogy a mocsárban "szedtem össze" Rodát, mert nem mutatna jól a névjegykártyáján. Roda szavaira felé pillantok, a végére mosolygok szélesen és bólintok. - Szólni, ha szükséged lenni valamire. - Mondom még perdaiul, majd Solmonhoz visszafordulok. - Roda a neve, Elorak első gyógyítója, ez gondolom vezető orvost jelent náluk. Ne kapj frászt, a keze fényleni fog sárgán, mint a CQL. Azt mondja estére lehet már táncolhatsz a bár pultjának tetején. - Éljen a szabad fordítás, de a lényeg benne van. Josie felé pillantok, aki még mindig nem mozdul, s ez aggodalommal tölt el. Remélem tényleg csak alszik, nem pedig rosszabb az állapota. - Mióta alszik Josie, tudod, Sol?
Annyira hülye képet vágok, amennyire hülye képet csak akkor lehet ha tényleg nem játssza meg az ember. - Hallottam már erről a dologról, de közelről sosem láttam. Mindig úgy gondoltam, hogy ez inkább szemfényvesztés és nem az igazi gyógyítás. Az valahol a háttében zajlik. Szóval... csak hajrá. Tedd a kezed rám. Ha esetleg nem sikerül elsőre, ne aggódjatok, van pár provokatív ötletem hogy hova lehetne még tenni azt a kicsi kacsót. Kacsintanék is a pofátlanságomhoz, de valami elemi fáradtság lesz úrrá rajtam, olyasmi amit nem igazán tapasztaltam mostanában és mintha különbözne az öregségből fakadó kidögléstől is. - Josie? Fene tudja. Aludt, amikor felbéredtem, és igazából azt sem tudom hogy mikor nyomott el az álom. Gondolom két vagy három órája lehet, több nem. Miért, úgy gondolod... ? - Egy pillanatra elhallgatok. Ha a csaj most dobta fel a bakancsot, akkor annak nem fogok örülni. - Neeem, nem hiszem hogy baj lenne vele. - Nemnemnem.
*Nem tölt e különösebb örömmel, hogy zavarba tudtam hozni, de elégedett vagyok. Apró gyarlóság, másrészt újabb kis adalék ahhoz, hogy jobban megismerjem. Ahhoz még a neve sem kell, úgy sem tudom mit jelent és minden bizonnyal nem fog most belemenni a nevének értelmezésébe. Azon sem csodálkoznék ha semmit nem jelentene, az égiek furcsák, de csak nekünk. * -Nem, nem számít. *Abban sem vagyok biztos, hogy igazat mondana, Vadember nem csak előlem rejtőzik és nem csak velem szemben bizalmatlan, hanem saját népével szemben is, hacsak a Naphajút nézem, pedig őt biztosan kedveli. Az emlékképek sorra peregnek s számomra azok a fontosak, melyek nagyobb jelentőséggel bírnak, azok a legerősebbek és bár a tárgy érintésével érzelmeket nem kapok, sokkal tovább tartanak és tisztábbak. Nem érzékelem a hazugságot a hangjában, de az előtte lévő csendet igen. Nem túl hosszú, de elég ahhoz, hogy elgondolkodjon a válaszon. Ezért hát csak bólintok, hogy tudomásul vettem és nem firtatom a részleteket. Puszta kíváncsiság volt, az égi iránt érdeklődöm és nem a népe között elfoglalt helyéről. Nem áll szándékomban elárulni. A kérdésére ismét csak bólintok, de érezhetően érdekli a válaszom* -Igen, képes rá, de nem örökre. *Úgy érzem sok fájdalmas dolog történt vele amit szívesen elfelejtene, de tudnia kell, ha ilyen perdaival találkozik, a feledtetés nem tartós, az emlék visszatér egy idő után s talán még fájdalmasabb lesz az elviselése. Eszembe jut az az emléke amit nem igazán értettem, azok a fémkarok, melyek olyanok voltak mint egy-egy hosszú tőr, egy-egy karmos csáp…és fájdalom, rettegés mindenhonnan. Talán ehhez az emlékhez kapcsolódik a kérdése, persze lehet más is…mindent nem láthatok néhány perc alatt. Most pedig nem látom az arcát és a tekintetét, hogy a reakcióiból olvassak…de nem is ezért vagyok itt. A folyosó melyen végigmegyünk hosszú és kanyargós, nem tartom valószínűnek, hogy alkalomadtán visszataláljak ide…Rhywen minden bizonnyal képes lenne rá. Egyre több hangot hallok a közelünkben de egyiket sem értem, azt viszont igen, amit Vadember mond, tolmácsolva egy társa szavait. Hasonló humorral válaszolok, de lemaradok a valós reakcióról; ismét. * -Örömmel tölt el a döntésed. *Tényleg sajnálom, hogy nem látom az arcát, és minden vonása átrendeződik, mire leveszi majd a kendőt. Hamarosan elérünk a célunkig, addig nem esik több szó köztünk, a kendő lekerül rólam és végre szemügyre vehetem a helyet ahova hozott, nem kis feltűnést keltve mind a folyosókon, mind abban a helyiségben ahova belépünk. Pergő égi nyelvre vált amit nem értek, csupán a nekem szólóra bólintok, de ez még nem az amivel „engedélyt” ad a gyógyításhoz. A másik égi, az idősebb férfi beszédét sem értem, de az aggodalmat kihallom a hangjából, és akkor néz a nő felé aki alszik. Nem várom meg Vadember „engedélyét”, a nőhöz lépek és a homlokára simítom a kezem. Nem túl forró, a légzése egyenletes nem kapkodó és ziháló. Alszik. Elgyengült és valóban beteg, de az állapota még nem súlyos. Fiatal, sokkal fiatalabb mint a férfi, a szervezete valószínűleg erősebb, így inkább a morgó öreghez lépek, az ágy szélére ülök és ha nem fekszik, gyengéden lenyomom az ágyra a mellkasánál érintve. Ha fekszik, erre nincs szükség, de kezem akkor is a mellkasán nyugszik meg. Mindezt teszem úgy, hogy ők ketten Vademberrel hosszan szót váltanak, csak amikor beáll némi csend, akkor tekintek fel kísérőmre kérdőn és várakozva, hogy tudnom kell-e arról miről beszéltek. *
