Első felvonás - bemelegítő kör

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Óraműpontosan 05:30-kor nyílnak ki szemeim. Mint minden egyes nap, mióta csak betöltöttem a tizenkettedik életévemet és épp nem éjszakai műszakban dolgoztam. Az időrendem sokszor borult fel, ha belemerültem egy-egy munkába gyakran előfordult, hogy elveszítettem az időérzékemet. Egy dolog azonban mindig állandó volt.
Mindegy, hogy mennyi alvással töltöttem az éjszakát, mikor tértem nyugovóra, vagy épp hunytam le a szemeimet, öt óra harminc perckor mindig felkeltem. Az esetek nagy többségében pedig mindig frissen. És rettentő ritkán fordult elő velem, hogy szinte azonnal vissza is aludjak. Egy kezemen meg tudnám számolni, s az egyik ilyen alkalommal pedig egész világom változott meg.
Nincs ez most másként ma sem. Haloványzöld íriszeim nyitom, az ágyon kényelmesen fordulok a hátamra. Néhány másodperc erejéig a plafont szemlélem a sötéthez szokatom a szemem, mint minden reggel. A kintről beszűrődő félhomály hamar segítségemre van. Hiába az ablakokhoz tartozó sötétítő szenzor, ritkán használjuk – vagy szinte sose. Mivel én napvilágosság előtt ébredek, értelme sem lenne.
Néhány másodperc telik el csupán, nem több, fejem oldalra fordítom, a férfi, kivel immár életem osztom meg, nem fekszik mellettem. Szemöldököm lágyan ráncolom össze. Ritkán fordul elő, de nem lehetetlen rajta kapni azon, hogy korábban ébred. Vagy még épp nem ért haza. Előfordult már, hogy egy egész éjszakát töltött a műhelybe, hogy rendbe tegye Főnixet. Vagy még jobbá tegye. Ajkaimra halovány, alig sejthető mosoly húzódik, már csak a gondolatra is. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok annak, hogy nincs most mellettem. Ahogy annak sem, hogy Izé neszezése sem üti meg füleimet. Van, hogy kilóg Simonnal és vele tölti az idejét.
A takarót egyszerűen rúgom le magamról, de ahogy felállok az ágyról, fordulok is vissza, hogy katonás rendbe igazítsam is meg. A párnát és az ágyat fedő huzatot is. Mozdulataim rutinszerűek, pár másodpercet vesz csak igénybe, legfeljebb egy percet, mire gyűrődésmentessé válik az ágynemű és kifogástalan állapotba kerül ágyunk. Ahogy annak lennie kell.
Furcsa, de az kevésbé zavar, ha az ő térfele nem oly rendezett, mint az enyém. Szemet tudok hunyni felette, vagy épp csak szó nélkül elpakolni a holmijait. Ebből gondot sose csináltam. Mindketten más körülményekhez szoktunk és bár az emberi interakció számtalan része nem érdekel, de a flotta és a hadsereg is igen hamar ránevelt arra, könnyen tudjak alkalmazkodni. A két csoport kötelékébe egyébként sem férhetett bele a rendezetlenség, de hogy a magánéletbe az ember miként él… Abban már könnyebben tudok alkalmazkodni és nekem szükséges is ez. Leginkább nekem kell eme házasságban alkalmazkodnom, tudtam ezt akkor is, amikor belevágtunk az egészbe.
Ő és én két különböző emberek vagyunk, közös vonásaink elenyőszek, egy valamiben azonban hasonlóak vagyunk. Mindketten keményen dolgozunk, hogy ez a kapcsolat működjön, kölcsönös őszinteségünk pedig hol segít, hol nehezít ezen. Tisztába vagyok azzal, hogy többször okozok neki fejfájást, mint amennyit bevallja. Azonban, amíg nem mondja el, ha valami gondja lenne viselkedésemmel, addig nem is tudok tenni ez ellen.
A reggeli kávét hamar lefőzöm, megnyugtat a lakásban uralkodó csend. Ritkán élvezhetem már, de akkor mindig megteszem. Simon igyekszik tekintettel lenni rám és meghagyni a saját életterem, nem rám telepedni, amiért hálás is vagyok. De a gondot nem is ő okozza leginkább, hanem a nyavalyás macska, amit magával hozott és ami azóta is nyakunkon maradt. Neveletlen, pofátlan és idegesítő. A férfi az életemben azonban ragaszkodik hozzá, rossz szavam ezirányba nincs. Vagy csak ritkán, kaphatják meg mindketten kéretlen véleményem, rosszálló pillantásom. De rég nem ágállok a lény ellen. Simonnak fontos. Így nekem is.
Az ablak mellett állok meg a frissen lefőzött kávét tartalmazó bögrével a kezembe. Az utca csendes, ember alig mozog rajta. Pontosabban egy sem. Az égen ezernyi csillag ragyog, a közeli Aquillion-t a nap világítja meg, ő ad némi kékes fényt a mesterséges lámpák mellé. Ez az, amit sose fogok igazán megszokni. A Várost, a Perdát. Az élő világot, a környezetet. A bogarakat, a nap égető sugarait, a viszkető érzést, amikor a szél a hajam fújja arrébb. Az érzéstől újra kiráz a hideg.
Túl sokáig nem állok itt egy helyben, percek alatt iszom meg a forró kávét, mely után rögtön indulok a fürdő irányába, a megszokott langyos, ám inkább hideg zuhanyom alá. Itt sem töltök el több időt annál, mint amennyi szükséges. Hamar ébredek fel tőle, a reggeli rutinom pedig hamar elvégzem.
Edzőnadrágot, egyszerű trikót és sportcipőt húzok. Noha ma több dolgom is lenne, a reggeli edzésről sose mondanék le. És az egyetlen pozitívuma az egész holdnak, a hajnali, szabad futás. Jobban tudom venni a levegőt, frissebb leszek. Érzem, hogy a tiszta levegő, milyen jótékony hatással van, nem csak rám, és a szervezetemre, de magára az erőnlétemre is. A hajnali friss, még hűvös levegő pedig tökéletes a reggeli futásra.
Talán ezért sem tűnik fel elsőnek, a néptelen utcák, csendje. Élvezem azt, gondolataim közé tudok merülni. Odafigyelek a légzésemre, mikor szívom be és mikor fújom ki, minden lépésemre, karom mozgására. Lófarokba kötött hajam sem dobálja ezúttal magát. Eljutok az utca végéig, a tó irányába indulok. A Város alapterülete nagy, de a megszokott távomnak kevés. A megszokott útvonalon változtatni nem igazán lehetséges, így is legalább kétszer futok körbe mindent.
A falak közelébe gyanúba fogok. Hiába tekintek fel rá, azok párkányain egy katona sem járőrözik. Az őrtornyokba egy alakot sem látok, a fények, melyekkel a környező területet pásztázzák, most csak egy irányba tekintenek. Lassítok lépteimen, a szemöldököm ráncolva figyelem egy másodperc erejéig. A hajnal hűvöse, kimelegedett bőröm nyaldossa, a fűszeres levegőbe érzem a fegyverek olajának eltéveszthetetlen érdes illatát. Elindulok a bázis felé, megtudakoljam, történt-e valamilyen változás. Tenyerem illesztem a panel hűvösére, ezúttal jól esik az érintése.
Az ajtó nyílik, de a folyosók üresek. Az irodák és a vezérlő is.
- Mi folyik itt? – teszem fel hangosan a kérdést, s egy takarító robot suhan el mögöttem. Szenzorai kéken és zölden villognak. Némán figyelem egy darabig a vezérlő ajtajában állva. Ellököm magam és a hangárok irányába indulok el. Pontosabban afelé, ahol Főnix is pihen és ahol férjem létét vélem.
Útközben sem találkozom senkivel. Sem járőröző katonákkal, sem munkába indulókal. Az egyedüliek, akik keresztezik az utamat, a jól ismert robotok. A kamerák lámpái is pirosan világítanak, jelezve, hogy az elhaladó mozgások rögzítésre kerülnek. Mégis csak akkor villannak fel, amikor én haladok el érzékelőik bűvkörében.
Mellkasomba lassan fészkeli be magát egy rossz érzés. A csend és a nyugalom ellenére, ott van, érzem. Nem zavar, hogy nem kell senkihez sem hozzászólni, nem állítanak meg a folyosón – leginkább Simont – és hogy nem kezdenek bele értelmetlennek tűnő csevegésbe velem. Nem sűrűn esik meg, de elő szokott fordulni. Nem szeretem, ha rabolják az időmet, azonban az sincs rendjén, hogy senki sincs itt.
Nagyon is nincs rendjén.
Megnyújtott léptekkel haladok a hangár irányába, elé érve pedig újra a panelra teszem a kezemet. Odabent azonban sötétség és csend honol. Legalább is addig, amíg az ajtó ki nem nyílik. Akkor ugyanis, ismerős, újra csak idegesítő pittyogás veszi kezdetét.
- F8T, hol van mindenki? – kérdezem a robotot elsőként, az ajtó melletti panelen pedig életre hívom a lámpákat.
A berendezés ismerős, sűrűn előfordul, hogy férjem segítségére vagyok, mégha ezúttal hátráltatom is. Egyrészt érdekel, amit csinál, másrészt szeretnék én is a segítségére lenni, hogy Főnix mihamarabb lábra tudjon állni. Újra üzemképessé váljon.
- Főnix – szólítom meg a hatalmas titánt, amikor a közelébe érek. Érzékelő hallják a hangomat, szemei helyén lévő két kijelző kéken izzik fel.
- Gardel pilóta. Miben lehetek a segítségére? – üdvözöl a megszokott protokoll szerint. Nem tud szállítani, nem működik még teljesen.
- Hol van Greymare hadnagy? – állok meg a hatalmas termet mellett.
- Nincs itt egy ember sem.
- Hogy érted ezt?
- Az érzékelőim magán kívül nem érzékelnek más humanoid lényt egy kilóméteres körzetben – szemöldökeim ráncolom össze. A rossz érzés pedig ott marad a mellkasomba.
- Hova mentek?
- Nem elmentek. Eltűntek – jelenti ki rezignált hangon.
- F8T, csatlakozz fel a központi hálózatra. Kérd le az elmúlt… - egy pillanatra megállok. Mikor láttam utoljára embert? – Nyolc óra felvételeit. Keresd meg Greymare hadnagyot. Most! – ripakodok rá, ingerültebb hanggal, mint amivel tervezem. Jobb kezem ujjait ökölbe szorítom.
Hol vagy Simon? A falba épített elektronikai eszközhöz lépek, könnyedén kapcsolom be, noha erősebben, mint ahogy tervezem. Érzem, hogy elmémet miként önti el a jól ismert vörös köd, az indulatok miként férkőznek a bőröm alá. Fogaim szorosan szorítom össze. Az idióta robot, prüttyögve hozza tudomásomra, hogy pillanatokon belül megkapom a kért anyagot.
Túl soká.
Balom ujjaival idegesen zongorázok combom felületén. A mellkasomba érzett feszültség nem szűnik, csak tovább mélyül. A képrenyőn pedig végre felvillan az első felvétel. A B12 folyosón sétál, megtermett alakját bármikor felismerném – a kérdés régóta az, hogy egykor miért nem szúrt sose szemet? – miként sétál. Egyszerű katonai gyakorlót visel, befordul egy sarkon és…
Hiába vált át a kamera, hogy új szögbe mutassa meg nekem, már nincs ott. Annyi idő nem telt el, hogy bármelyik ajtón be tudjon menni. – Tekerd vissza – utasítom ingerülten F8T-t. Újra és újra végigtekintem a videófelvételt, abban a reménybe, hogy ezúttal valami újat fog mutatni.
De nem teszi meg. Miért nem?
- Rohadt életbe – sziszegem, jobbom pedig emelem és erőteljesen ütök bele a falba. Az acél felülete finoman horpad be az ütés hatására. Tekintetem lehunyom, légzésem próbálom csillapítani. Nehezemre megy.
Gyerünk Katrina, gondolkozz. Hol lehet?
Balommal is megtámaszkodom a falba, fejem lehajtva, hagyom, hogy copfom a föld irányába omoljon. Vérem zubog ereimbe, fülembe hallom, megsüketít. Elmémbe is érzem, miként lüktet, minden egyes dobbanás, a légzésem pedig alig csillapodik. Nagyobbat nyelek.
- Hol vagy Simon? – a világ többi része rohadtul nem érdekel. Nem érdekel ezúttal semmi, sem a civilek, sem társaim, de még a kancellária sem. Ezúttal egy személy köré összpontosul minden gondolatom. Szívembe érthetetlen fájdalom költözik, összeszorítja a mellkasomat, mintha ijedelem akarna úrrá lenni rajtam. Hangosan kiáltok fel, amikor újra a falba verem az öklömet. Néhány másodperc erejéig még így maradok. Hirtelen lököm el magam a faltól. Az ajtó felé fordulok, öles léptekkel indulok meg felé. Tekintetembe ott lobban az elkötelezettség lángja: meg fogom találni.
A düh, szívdobbanásról, szívdobbanásra vált át makacs elhatározásba. Nem fogok nyugodni, amíg rá nem jövök, hogy mi történt. Gondolataim nem fogják megzavarni, s amennyire elemi erővel érzem a férfi hiányát, eme részét egy pillanat erejéig sem bánom.

◦ᵒ·○●·°

Are you alone or not?

Megint egy reggel, mikor semmi sem változott. Legalábbis az ébredésem pillanatában ezt érzem, mikor kinyílik a szemem. A kabinom csendjét megszoktam már, bár hiányzik a nejem csacsogása…
Pár napja kaptam a kezembe a válási papírokat, és most már biztos, hogy nem is fogom hallani a hangját, ahogy az érintését sem érezni többé. Emiatt is, nehéz és nyomasztó napok vannak a hátam mögött, mert nagyon bíztam ebben a házasságban, de ezt is elszúrtam. Lehetne szépíteni, de be kellett látnom, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy Larám is új életet kezdhessen. Én meg valahogy túléljem az elkövetkezendő éveket. Könnyű nem lesz, ahogy eddig sem bővelkedtem szerencsés napokkal, de a véglegességet csak az elmúlás hozza el. Addig meg élnünk kell és bizakodnunk. Talán egy napon rám mosolyog Fortuna, mert eddig messzire elkerült. Mostanra maradtak az emlékek, amiket együtt éltünk át, és ha lehunyom a szemem, akkor magam előtt látok sok mindent, amik akkor apróságnak tűntek, most viszont … tényleg hiányoznak.
Emlékszem… Sokszor ébredtem úgy, hogy a karjaim zsibbadtak, ahogy jó ideig egy pózban tartottam őket, mikor Larám hozzám bújt. Szinte most is hallom édes szuszogását, de tudom, hogy ez csak emlék ma már. Hiányoznak a beszélgetéseink, és a baráti társaságunk, akikkel sörözni mentünk a szolgálati idő lejárta után. Ritkán maradtam ki otthonról, de mostanában teljesen megszűnt, ami régen volt. Megváltozott körülöttem minden, még a környezet is más, mit eddig magaménak hittem. Hiányzik a régi kabinom, a régi életem és a mindennapok, amiben éltem. Nehezen szoktam meg, hogy a katonai létnek (egy időre?) vége, bár reménykedem, hogy egy nap újra magamra ölthetem az egyenruhámat. Gyerekkorom óta harcra oktattak és rendre neveltek. A szüleim mindig irányt mutattak, merre tartsak, bár volt idő, mikor nem hitték, hogy „jó” katona leszek. De aztán teltek az évek, évtizedek és megtaláltam magamban azt az elszántságot, amivel egyre feljebb kerültem a ranglétrán. Soha nem szerettem kérkedni a tetteimmel, ahogy a hátteremmel sem, de aki ismer, az tudja, hogy nem adok fel könnyen semmit. Igaz, most az „ábra” nem ezt mutatja...
Nehezen alkudtam meg önmagammal, mint akinek egy tucat döntése okán mégse válna valóra az álma. Hittem, akartam, és aztán? Mintha… mindez csak rémálommá tömörült volna össze számomra. S egy nap, arra ébredtem, hogy elvesztettem mindent, mi fontos volt nekem.
Felkelek az ágyamból, a rideg falakat nézve, semmi sem változott ma sem. A panelek fényei ugyanúgy hideg fénnyel villognak, ahogy szoktak. Mintha egy monoton és egyhangú hangjegyek lennének egy kottafüzetben, amit a szerző soha nem fejezett volna be… Elég kiábrándító a látvány, de sokat nem szoktam időzni a fényeit bámulva. A mindennapos korai edzésem mindig megnyugtat, és ez legalább megmozgat, kinyújtóztatva tagjaimat. Az edzőterem felé menet fel sem tűnik, hogy senkivel sem találkozom. Soha nem bántam, hogy ilyen tájban még alig,-vagy egyáltalán- nem jár erre senki. Most sem akadályoz, hogy megállítson bárki, bár kevesen kelnek ilyen korai időben, mint én. Ha van is olyan, aki az esti dorbézolásból a kabinja felé tart, azzal sem találkozom. Megszoktam a magányt, ahogy a szótlanságot. Régen más voltam, de mostanra elértem azt az állapotot, hogy kerülöm az embereket. Nem mondanám, hogy könnyű így élnem, de egyelőre megfelel számomra. Néha, azért van, hogy beülök Jack bárjába meginni pár pohár italt. A Csapos jól ismer, és ha nem is rendszerességgel járok, de tudja, hogy időközönként a pultnál ülve iszogatom. Többnyire egymagam, de sokszor nem is kívánok társaságot magam mellé. Ritka pillanat, mikor akad valaki, akivel szóba elegyedem, de egy kezemen meg tudnám számolni az alkalmakat. Többször szóvá is tették a Vendégek a hátam mögött, hogy látnak engem, de mindig egyedül. Nem igazán izgat, hogy mit mondanak mások. Soha nem voltam kötözködő alkat, de úgy Isten igazából senki nem ismer. Ez a szerencsém, vagy talán az övék? Ki tudja! Manapság minden másképp van, mint ahol felnevelkedtem. Emlegetem is sokszor magamban azokat az időket, mikor zajlott az élet a Kocsmákban. Itt sincs hiány olyanokból, akik a sok ital után erősebbnek és bátrabbnak hiszik magukat. Csak éppen, a következményeket nem veszik számításba.
Lehetne mondani, hogy ironikus ez a mondatom, mert ehhez hasonlóról magamról is tudnék mesélni…
Na, most aztán jól elkanyarodtam a gondolataimmal, és megint belemélyedtem a lelki „pöcegödrömbe”, amit igyekszem eltemetni magamban. A testmozgás legalább mindig felvillanyoz, és erőt ad, hogy az egész napot kibírjam. A kabinom felé tartva, már csak a frissítő zuhany lebeg a szemem előtt és a lelki felkészülés, hogy induljon a napi rutin a kiképzőteremben. Ami persze, megint egy tucat lesz a többi mellett. Kezdem megszokni? Talán. Inkább csak túlélni, ahogy az utóbbi hetek napjait.
A zuhany most is olyan, mint mindig. A jóleső érzés, hogy lemostam magamról minden olyat, ami eddig a gondolataim közt lebegett. Tiszta fejjel és testtel öltöm magamra a gyakorlómat, amit legalább megtarthattam. Nehéz visszagondolnom azokra az időkre, mikor büszkén viseltem a hadnagyi egyenruhám. Hiányzik.. Ahogy a vele járó adrenalin-löket a bevetéseknél.
Fura, de egy részem mindig katona maradt, pedig már egy jó ideje nem vagyok az. Belül mindig harcos leszek, és ezt soha nem adom fel. Vissza akarom kapni az életem, amit mindig is szerettem csinálni. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de eddig sem volt az…
Lassan befordulok a folyosóra, ahol már csak pár lépés a kiképzőterem. Ilyenkor már, azért szoktak lézengeni a szolgálatba igyekvők, de most egy teremtett lélek sincs körülöttem. Nem aggódom emiatt, mert nem példa nélküli ez a helyzet számomra. Inkább érdekesnek találom ezt a kihalt és csendes folyosót. A távolban a takarítórobotok nemes egyszerűségükben róják a távolságot, de rajtuk kívül alig van mozgás. A bakancsom talpa töri meg a csendet, ahogy haladok a célom felé. Más körülmények közt már riasztást adtam volna le a helyzet láttán, de már nem vagyok illetékes. Már csak egy Polgár vagyok a többiek közt, aki a feladatát indul végezni és aztán visszatér a kabinja magányába. Vicces… de, így van. Ez azért, mosolyt csal arcomra, és haladok tovább. Amúgy meg… nem is baj, hogy senkit nem látok közel s távol. Mintha egy álomban lépnék tovább a kihalt folyosón, ahol egy varázsütésre mindenki eltűnt volna az Állomásról. Létezhet ilyen? Ezek szerint…
Ha már ezen járnak a gondolataim.. Tényleg nincs itt rajtam kívül senki?! El tudnám képzelni…
Ami sok részből nyugalmat is adna számomra. Nem lenne kötöttség és skatulya… Azt tehetnék, amit csak szeretnék… Megszabadulnék a béklyótól, ami most a lelkemre telepedett és végre az lehetek, ami mindig is voltam. Önmagam.
A néptelen folyosók és a termek ezt a gondolatot erősítik meg bennem, hogy egyedül maradtam az egész Állomáson. Még a mindig népes Jack bárjában sem találok senkit, pedig az ritka pillanat. Talán tényleg üres itt minden. Már egy egész szintet bejárva nem láttam élőt se holtat magam körül. Álmodom? Nem hinném…
De, attól még sok lehetőséget rejt az egyedüllét. S ha nem is tart ez az állapot sokáig, az esélyt meg kell adnom magamnak, hogy legalább erre az időre mindent elfelejtsek és felszabadultan járjak bármerre, amerre csak szeretnék. Azt hiszem, hogy minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni! Ma úgy néz ki, hogy erre időm is lesz, hogy kiderítsem.
Mégis csak más lesz ez a nap, mint a többi!




⁂