Sose volt még ennyire csendes a katonai szárny, mint az elmúlt napokban. A remény, melyet az új hold felfedezése hozott, a pillanatnyi öröm, mellyel követtük az Imperium hívását, most mintha fényévekre lenne tőlünk. Az öröm és az ünnepség, hogy az évtizedes fogságunk a Dominium bárkáján véget ért, mintha csak elfújták volna. Átvette helyét a félelem és az aggódás egy különös egyvelege. Egy szentély lerombolódott, háború alakult ki a holdon élő őslakosok és az emberek között. Elszólítva az ötödik szinten élőket, hogy bevégezzék azt, amire kiképezték őket. Szívem összeszorul, tekintetem egy szívdobbanás erejéig lehunyom. Egyik kezemmel a saját derekam ölelem, amíg a másikkal a nyakamban függő láncot piszkálom. A negyedik emelet kilátójának hatalmas üvegén keresztül egyedül bámulom a Perda hatalmas kiteljesedését. Nincs senki aki megzavarna, az ebédszünetüket töltő katonák most nem itt töltik el a kapott fél órájukat. Helyette a holdon felszínén harcolnak, csak azért, hogy a hátramaradottak egyszer majd egy élhető helyen élhessenek. Hazudnék, ha azt mondanám nem érzem kínzónak Shane távollétét. Emlékszem arcára, amikor közölte a hírt, elevenen ég bennem a félelem érzete, amely átjárt. Ehhez nincs semmi köze annak, hogy égető vágyak sose alakultak ki közöttünk. Az izzó szenvedély hiánya nélkül is szeretem. Fontos számomra, egész családunk számára az. Eddig is megszenvedtük hiányát, mellyel hónapról, hónapra meg kellett küzdenünk, de ez? Az aggodalom érte szívembe mar. Imádkozok érte nap, nap után, hogy épségben legyen. Minden üzenet, amit tud küldeni - ha van rá lehetősége egyáltalán – pillanatnyi megkönnyebbüléssel ér fel. Hogy aztán átadja helyét a kétségek tömérdekének. Köztük a legfontosabbnak: fogom még valaha látni? Ismeretlen terep ez, mindannyiunk számára. Az imperiumi szolgálata sem volt soha kockázatmentes. A mélyűrben bármi történhet velük, anélkül, hogy mi arról valaha a tudomást szereznénk. A bizonytalanság érzete nem újkeletű. Most mégis… Ez más. Most nincs az meg, hogy egy hónap múlva láthatom, a lányok újra ölelhetik őt. Itthon lehet velünk… Fogalmunk sincs, hogy mikor térhet haza. Szürke íriszeim újra a felfedezett holdra vetem. Úgy örült mindenki az emberiség egy pillanatra fellélegzett, de miért? Ezért nem érte. Gondolataimnak mégsem engedhetem meg, hogy felülkerekedjenek rajtam. Mélyen szívom be a levegőt, állam szegem fel. Otthon két lány vár, kiknek erőt kell merítenem. Reményt, hogy nem utoljára látták apjukat. Reményt, hogy nem kell örökké idefent élnünk. Reményt, hogy vár még ránk egy közös jövő. Erősnek lenni nem opció, egyenesen kötelesség, s tudom, hogy nem fogok ebben elbukni. Egyszerűen csak nem tehetem meg. Mégis, most erre a kósza fél órára szükségem van, amíg a hold felszínét bámulom, hogy képes legyek összeszedni magam.
Utolsó poszt ☽Pént. Márc. 12, 2021 12:44 pm Következő oldal☽
Clara and Jenna
- Ne idegesítsen fel, ezeket a katonákat miért nem különítették még el? Ne…ne is mentegetőzzön! Álljanak neki most azonnal, és mindenki, aki az elmúlt huszonnégy órában velük volt, legyen a vizsgálóban. Térképezzék fel a kapcsolati hálókat is, innen semmi sem kerülhet ki, világos? A mintákat pedig kérem a laboromba! - idegesen szakítottam meg a hívást a PDA kommunikátoromon, majd a halántékomat dörgöltem mutató és középső ujjammal, hátha elmúlik a lüktetés. Mióta háború dúlt, egyetlen percem sem volt nyugodt, a Domínium fedélzetén egy rossz, nyomasztó légkör lett úrrá, szorongás, stressz, depresszió. Az emberek összeszedetlenek voltak, és hibákat vétettek, nem kis hibákat. Ilyen esetben viszont, mikor esélye volt annak, hogy kitörjön egy nagyobb járvány, mindent meg kellett tenni az ellen, hogy ezt elkerüljük, hogy a hajón ne legyenek betegek, s hogy a frontvonalon harcoló katonák is megfelelő medicinához jussanak. Egyelőre viszont még abban sem voltunk biztosak, hogy mivel is állunk szemben. S míg mi a laborokban a mikroszkopikus méretű, felvértezett vírusok ellen küzdöttünk, addig ismerőseink, barátaink, s férjeink küzdöttek az új élet lehetőségéért. - Idióta amatőr banda - morogtam magam elé a levegőbe, majd egy mély levegőt véve, aztán lassan kifújva igyekeztem nyugtatni magam. Nem csak a munka aggasztott, de nem tudtam kiverni a fejemből Roman gondolatát sem. Soha nem gondoltam azt, hogy egy napon majd férjhez megyek, szabály ide, vagy oda, ez meg sem fordult a fejemben, sőt eleinte még azon is gondolkodtam, hogy petíciót adjak be a kancelláriának, miszerint tudós ember vagyok, s nincs időm arra, hogy gyereket neveljek, és a vállamra vegyem egy férjnek címzett óriáscsecsemő hétköznapi problémáit. Nem, egyáltalán nem voltam, s nem vagyok egy háziasszony típus, nem akartam ezt a kapcsolatot, de mégis…a sok veszekedés ellenére megismertem őt. Megismertem, megszerettem és szerelembe estem. Ki hitte volna? Régen azt gondoltam, hogy számomra a mikroszkóp, s a kémcsövek jelentik a szerelmet, erre hozzám rendelték Őt. Roman nem volt tökéletes, mégis volt benne valami plusz. Most viszont a Perdán küzdött, ráadásul a reggeli bejelentkezése sem volt rózsás, nagyon is aggasztóak voltak a szavai, s ha jól láttam, meg is sérült. Így az aggodalom nem hagyott alább, sőt, torkomat szorongatta a fojtogató érzés. Mi lesz most, mikor lesz már vége mindennek? Mennyi veszteség kell még ahhoz, hogy végre otthonra leljünk? Ezen gondolatokkal a fejemben sétáltam a negyedik emeleten, amikor a kilátóhoz érve észrevettem egy női alakot. Nesztelenül torpantam meg, először megfordult a fejemben, hogy csak úgy tovább sétáljak, mert nem vagyok egy bájos és kedves csevegőpartner, s annyira nem is érdekelt, hogy miért ácsorog ott, míg fel nem ismertem őt. A neve nem ugrott be, de arra tisztán emlékeztem, hogy az ő férje az enyémmel indult útnak. Ez volt az, ami miatt végül mégis célba vettem őt, s odasétálva mellé, magam is a Holdra vezettem pillantásomat. - Nagyon aggódom értük, rossz előérzetem van - mondtam magam elé meredve, s csak ezután fordultam a nő felé. - Shane a férje, igaz? - csak nem tévedhettem, a fotografikus memóriámnak hála az arcokat is könnyedén megjegyeztem.
- Ne idegesítsen fel, ezeket a katonákat miért nem különítették még el? Ne…ne is mentegetőzzön! Álljanak neki most azonnal, és mindenki, aki az elmúlt huszonnégy órában velük volt, legyen a vizsgálóban. Térképezzék fel a kapcsolati hálókat is, innen semmi sem kerülhet ki, világos? A mintákat pedig kérem a laboromba! - idegesen szakítottam meg a hívást a PDA kommunikátoromon, majd a halántékomat dörgöltem mutató és középső ujjammal, hátha elmúlik a lüktetés. Mióta háború dúlt, egyetlen percem sem volt nyugodt, a Domínium fedélzetén egy rossz, nyomasztó légkör lett úrrá, szorongás, stressz, depresszió.