Utolsó poszt ☽Vas. Márc. 22, 2020 8:17 pm Következő oldal☽
•• Állítólag tánc nélkül is egész jól meg lehet lenni. Előfordult már, hogy fiatalok több hónapot töltöttek el úgy, hogy semmiféle bálon nem vettek részt, mégsem érte őket testi vagy szellemi károsodás; de ha egyszer hozzájutnak, ha egyszer egy kicsit is érezték a gyors mozgás örömét, bizony lomha népség, ha nem kívánja folytatni. Jane Austin
i am proud of many things in life but nothing beats being a mother.
- Na, ez milyen? - pördülök ki negyedjére szobám ajtaján, egy egyszerű fekete ruhába. Na jó, annyira azért nem, a felső része teljesen testemhez simul, derekamtól kezd el kiszélesedni harangmódra. A ruha kivágása merészebb, mint az átlag, mégis az ízlésesség határain belül marad. Ujjnyi vastag vállpántján strasszkövek sorakoznak végig. Hajamat ezúttal kiengedve omlik vállamra. A fordulásnál megállok, két kezem az ajtófélfára simítom, úgy vigyorgok csepp lányaimra. - Nem - fintorodik el mindkettő, ahogy végigmér, mosolyom pedig rögtön leolvad az arcomról, kezeimet pedig keresztbe teszem a mellkasomon. - Mert ezzel mi bajotok? - vonom fel bal szemöldököm. - Rövid a szoknyája. - Mély a kivágása. - És mire hazaérsz hatezer üzenetet kapunk, hogy új afférod van - itt mély levegőt veszek, és bent is tartom. Tizennégy éves sihederek, nincs jobb dolguk, mint az én stílusomat kritizálni. Legfőképp, hogy miként csapódik le ez náluk. - Ugye tudjátok, hogy Simonnal mozdulok ki? - kérdezem tőlük, ma este már sokadjára, mert úgy látom, hogy nem tudják felfogni. - Akinek amúgy engem kellene elvinnie! - húzza ki magát büszkés Druscilla, szőke tincsei majd derekáig érnek, most mégis felkötve hordja őket. - Mint leendő felesége engem köteles randevúra vinni, nem téged! - jelenti ki teljes magabiztossággal, ajkaim pedig összepréselem, nehogy mosolyom kiüljön az arcomra teljesen. - Nem is, mert ő az enyém! - jön az orv támadás Darlától és egy parnát csap Drue tarkójára. És kezdődik a marakodás, mint mindig, ha szóbakerül egyik kedvenc nagybátyjuk. Újabb mély levegőt veszek, ha Stephen lenne a soros, akkor épp rajta vesznének így össze, noha a mai napig nagy szívfájdalmuk, hogy nős. Pedig imádják Annat is, nem arról van szó. Fejem csóválva térek vissza a hálóba, hogy ezt a ruhát is a többi közé vethessem az ágyra. Melyeket nem veszünk ma este fel. Életembe nem volt még olyan nehéz az öltözködésem, mint az utóbbi pár hónapba. Azt mondják, hogy elmúlik majd ez az időszak is, én mégis nehezen hiszem ezt el. Pár percig percig szemezgetek a szekrény tartalmával és kiválasztok egy teljesen más stílusú ruhát. Pántnélküli tojásfehér ruha, egyenes szabású, egy apró rejtett zipzárral, amely segíthet majd az est folyamán is akár, a lányok szeme előtt mégis láthatatlan. A fésülködő asztalnál gyorsan igazítok a hajamon, nagyi régi, ám még mindig jó állapotban lévő, egyszerű gyűrűjét veszem fel és már kész is. Oh, a cipő. Hasonló színárnyalatú körömtopánt választok, egy egyszerű ezüstkarkötőt csatolok fel, miközben újra a nappalinkba termek, ahol a vész elhárult. Megbeszélték, hogy majd havonta osztozkodnak Simonon és közösen mennek hozzá. Mint mindig. - Egyszer sikerült volna időbe elkészülnöm. Lassan kitekeri a nyakam, hogy mindig kések - ripítok a két fiatalra, de ajkam szegletébe ott a mosoly. - Így már mehetsz - bólint határozottan Drue. - Oh, de édes, hogy megengeded. Tudod nem kellene foglalkoznotok azzal, amit mások mondanak rólatok - pillantok mindkettőre, előttük megállva. - Persze, neked könnyű te szép vagy! - De nézz csak ránk és a bibircsókjainkra! - panaszkodik nyafogva Darla. Újabb mély levegőt veszek. - Ez csak átmeneti, kinövitek majd - ülök le közéjük és mindkettőjük arcára lány csókot hintek. - Nagykuzin egy fél óra múlva ideér, addig meglesztek? - nézek mindkettőre jelentőségteljesen. Úgy volt, hogy Shane hazajön, így nem kell áthívni a lányokhoz senkit, de hát ember tervez… A lányoknak már csak akkor mondom, ha hazajön, ha ezer és egy százalékra tudom biztosan. - Jaj már, anya, nem vagyunk gyerekek! - csattan fel Drue. - Hát persze, bibis lábú - gügyögök neki, hiszen alig két hete esett el annyira, hogy anyjáért nyafogott. Arcát hirtelen fújja fel, gyengéden simítok végig az arcán. Majd már állok is fel, hogy végre útnak induljak. - Bármi van, szóljatok, elérhető leszek. - Nem lesz semmi, jó szórakozást - térdel fel a kanapén és felém fordul Drue, miközben kisétálok az ajtón. Majd már fordulok is vissza, hogy magamhoz vegyem a táskát. Újra elindulok. Ezúttal tényleg. A pda-m kijelzőjén látom, hogy jócskán elkéstem. Megint. Mint mindig. Mélyen sóhajtom el magam, nagyon mégsem fogom sietősre. Egy hölgy sose siet. Egy bő fél óra késés után pedig már be is esek a Cyber-térbe. Vélhetőleg sógorom már rég itt vár, arcán mégsincs bosszúság. Irigylem folyton vidám természetét - nem mintha az enyém nem olyan lenne. - Elnézést a késésért, ezúttal tényleg igyekeztem, már időbe kiakartam lépni az ajtón, de a lányok épp a minden ribis, amint az anyám hord korszakukat élik - köszönöm vidáman Simont, két lágy csókot hintek az ő arcára is. - Jól nézel ki - nevetek rá vidáman. Hajamat féloldalra húztam, lágy göndörséggel omlik vállamra, hátamra. Sminkem úgy létezik, mintha nem is lenne, már a természetes elegancia híve uralkodik megjelenésemen.
Utolsó poszt ☽Csüt. Ápr. 02, 2020 11:29 pm Következő oldal☽
Clara & Simon
A férfiaknak olyan sok mindenben van könnyebb dolga a nőknél. Vegyük például az öltözködést egy-egy ilyen eseményre. Most sem kellett válogatnom, nem vetik, nem is bethetik a szemünkre a változatosság hiányát. Mikor felöltöztem, a ruhámon a legapróbb gyűrődés, ránc sem volt felfedezhető. Ez a helyzet viselés közben romlik ugyan valamelyest, de a drága anyag és a saját méretemre szabott szmoking sokat segít, hogy ez a lehető legkevésbé látszódjon. Frissen borotválkoztam – halványan érezni az arcszeszem illatát, ha valaki közel hajol -, meg is fésülködtem – noha minek -, fekete bőrcipőt viselek, a egysoros, egy gombbal záródó, elegáns fekete szmokingot, fehér, dupla mandzsettás inget és kifogástalanul megkötött fekete csokornyakkendőt viselek. Ahogy elvárt, nem marad el a fekete spanyolöv, és a kifogástalanra hajtogatott fehér díszzsebkendő sem. A mendzsettagombjaim egyszerűen elegánsak. (Ezek között sem kell sokat válogatnom, összeszen három pár áll a rendelkezésemre belőlük) Nem lep meg, hogy előbb érkezem, mint Clara. Megszoktam már, hogy a lányok mellett nagyjából sehova nem tud odaérni időben, én pedig szerencsére nem sietek sehová. Türelmesen várok, valami furcsán fanyar, mégis enyhén édes utóízű gyümölccsel ízesített vizet forgatok a kezemben, és addig is akad beszélgetőpartnerem. A járműfejlesztésen dolgozó Mark lelkesen gesztikulálva magyarázza a legújabb hatalmas dobását, a PDA-ján lapozgat a vázlatok között, itt-ott kikéri a véleményemet, olyakor módosít egy-egy számot, vagy vonalat. Pokoli lelkes, meg van győződve róla, hogy ő fogja forradalmasítani a járműipart az emberiség számára. Az idő repül, szinte észre sem veszem, hogy fél órával is túlléptük a megbeszélt találkozót, mentségemre legyen mondva Mark nagyon jó előadó, és a kétéltű, amit tervez, még ígéretes is lehet. (Ha nem robban le, vagy éppen fel az első tíz méteren) A bár alapzaja csak egy pillanatra hallgat el, mikor Clara belép. A vendégek végigmérik, néhányan összesúgnak, de aztán az élet és a beszélgetések haladnak tovább. Én is azonnal felfedezem Mark válla felett a sógornőmet, meglapogatom a fejlesztősrcá vállát, és ezzel el is köszönök tőle, amit ő sértődés nélkül vesz tudomásul, azonnal lecsap helyettem a csaposra, aki csak a szemét forgatja a szóáradat hallatán. Nagyjából kapása sincsen, miről hadar a fickó… Széles, jókedvű mosollyal lépek Clara elé, megvárom, míg szabadkozik és üdvözöl. A bókra vidáman rákacsintok. - Melletted nem is lenne elég kevesebb! Még a végén kinéznének mellőle, amilyen ragyogó szépség most is. Nem is értem, Shane miért zárkózik el ilyen mereven a tánctól a feleségével. Ezer szerencséje, hogy én örömmel helyettesítem a tánctéren. Szertartásosan vigyázzba vágom magam, egyenes háttal, elegáns mozdulattal meghajolok a sógornőm előtt, a tenyeremet a kezéért nyújtom, hogy jelzésértékű csókot lehelhessek rá. - Nem kell bocsánatot kérned, Clara… A lányaidat pedig nézesd meg szemésszel! Ma este megint lenyűgözőbben festesz, mint legutóbb… Általában ezt, vagy valami hasonlót hallhat tőlem, de egyik alkalommal sem gondolom kevésbé komolyan. Gyönyörű nő, kifogástalan ízléssel. És persze két kamaszodó gyereklánnyal, így külön elismerést érdemel, amiért ilyen bírja az állandó kritikájukat és kötözködésüket. - Kérsz valamit inni, vagy mehetünk? A miénk az egész este, a holnapi kora reggeli programjaimat lemondtam, akár éjszakába is nyúlhat a tánc, vagy a beszélgetés…
Amikor betérek a bárba, szinte rögtön kiszúrom drága sógorom, nehéz dolgom nincs is. Magas termetével könnyedén könyököl féloldalasan a pulton és látom, ahogy egy férfi válla felett szinte rögtön kiszúr. Ahogy még jó páran a bárba, amint belépek. Ez egy olyan jelenség, melyet túl régóta ismerek már, mintsem zavarjon. Figyelmem szinte teljesen Simoné, de csak szinte. Néhány ismerős arcot megpillantok az itt lévők között, feléjük csak kezem emelem fel illendően, némán formálok formálok, egy sziát is. Mégis, amikor az elém siető férfi megáll előttem, addigra a figyelmem is már újra csak az övé, senki másé. - Ugyan már, túlmisztifikálsz - legyintem könnyedén, halk nevetéssel karöltve. Ha katonai, vagy training ruhájában lenne, akkor sem zavarna egy cseppet sem. Elvárások legfeljebb magammal szemben támasztok. Ebben Mrs. Cambridgenek van jó pár évnyi munkája, s azt a szintet, mi neki van soha nem értem el. Nem is kívánom, hogy mások megjelenését kritizáljam. Büszkén lennék társasága, bárhogy is jelenjen meg, ám Simon nem ilyen. Illedelmes és számára nem okoz gondot egy pillanatra sem, hogy az amúgy kényelmes öltönyét viselje. Vagy ő esett túl messze az alma fájától, vagy a bátyjai. - Pedig kivételesen majdnem sikerült időben ideérnem. Szemésznek tökéletesek, a sokadik alkalomra, ez a ruha, kérlek alássan - ajkamra széles mosoly ül, a lányaimról mindig is szívesen és vidáman beszéltem. - Nem túl kihívó, nem rövid, nem látszik ki illetlen testrészem sem, mint a combom felső része, ha forgok, nem hozok rájuk vele szégyent, sem rád, de leginkább rájuk nem és nem égetem be őket mások előtt sem, hogy anyjuk, úgy jelent meg, ahogy - nevetem el végül magamat, fejem enyhén rázom meg. Rettentően remélem, hogy ezt nagyon hamar kinövik, mert az egy dolog, hogy ezt sűrűn vett mély levegővételekkel az anyámtól úgymond elviselem, tőlük nem sokáig fogom. - Üdvözölnek és határozottan utaltak rá, hogy legközelebb helyettem, őket kell elvinned valahova - somolygok az orrom alatt. Ha tehetném most is magammal hoztam őket. Sajnos, vagy nem, az az anya vagyok, aki előbb osztja meg élményeit a lányaival, minthogy maga élvezze ki, önmaga. Azt viszont én is tudom, hogy nem tehetem meg minden egyes alkalommal, így most sem, olykor nekem is szükségem van egy kis időre, nélkülük, magammal. - Most innék valamit előbb. Nem túl erőset, ha van egy kis bor, tökéletesen beérem azzal - ritka, amikor lakásomon kívül alkohol fogyasztására adom a fejem, most mégis megteszem. Könnyedén lépek el mellette, hogy aztán közösen térjünk vissza a pulthoz. - Régen láttunk, mesélj valami érdekeset a külvilágról - mosolyom egy pillanatra sem tűnik el arcomról, hol szélesebb, hol szelídebb lesz, de találkozásunk első pillanatától beragyogtatom vele.
Utolsó poszt ☽Szomb. Ápr. 25, 2020 12:23 am Következő oldal☽
Clara & Simon
A bátyám felesége nem csak Shane miatt, de saját jogán is különleges helyet foglal el a szívemben. Clara erős, rendkívül okos nő, aki úgy szereti a lányait, ahogy eddig talán csak Emmától láttam. És a lányok nem is tudják, mennyire szerencsések az anyjukkal. Miután a bátyám (mindkettő, ami azt illeti) utál táncolni, és kiütést kapnak a kötelező eseményektől, így van lehetőségem mindkettőjük helyett időt tölteni a szebbik feleikkel. Emma és Clara különbözőek nem is lehetnének, mégis akad közöttük nem egy hasonlóság. Mindkettőjüket rajongva szeretem, a családom ők is, mindig örülök, ha van alkalmam segíteni nekik kikapcsolódni. Clara most is elegáns, a mosolya mindenkit megérint, aki részesül belőle, az érkezése senki figyelmét nem kerüli el. Könnyed legyintése mellett is biztos vagyok benne, hogy jól esik neki a bók, főleg, mert tudnia kell, hogy őszinte vagyok. Kissé fáradtnak tűnik talán, ami a lányok mellett nem csoda, de a tekintetében ott villódznak az eleven fények, benne ragyog az az intelligencia, ami veszélyes ellenféllé emelné a politikában is, ha úgy döntene, kihasználja. - Tiltakozom! Túlzásról szó sincsen! A mosolyom őszinte, ahogy a szavaim is azok. A következő magyarázatra röviden elnevetem magam. - Már értem! Szóval csak simán nagyon kamaszok, és nem akarják elfogadni, hogy olykor te is teheted, ami csak jólesik… Nyilván nem bármit, de azért a ruhái közül engedniük kellene szabadon választani. A következő mondatra megremeg a szám sarka az elfojtott félmosolytól. Igyekszem komoly maradni, ez a mondat első felénél még nem is nehéz, hisz azt komolyan is gondolom. - Természetesen! Mindig szívesen töltök velük időt. Ők is táncolni szeretnének? Mindegy is, mi a program, legalább nyolc ruhát próbáltass velük végig te is, mielőtt elengeded őket velem bárhová… A végére nem tudom megállni, csak előbújik a félmosoly. Imádom a bátyáim gyerekeit, de Shane és Clara lányai hajlamosak a kelleténél sokkal jobban megnehezíteni a szüleik életét. Olykor a kölcsön visszajár… A választását tiszteletben tartom, biccentek és a pulthoz kísérem. - Sajnos itt csak sört választhatsz, ha alkoholt szeretnél, de amiatt nem kell aggódnod, hogy túl erős lenne… Ez utóbbi megjegyzést gondosan úgy időzítem, hogy a csapos ne hallja, ellenben a következő mondatommal, mikor is megrendelem a két pohár – alighanem vizezett – italt. Nem éppen előkelő szesz, de egy kis lazításhoz megfelelő felütés lehet, és mást úgysem fogunk kapni. Nem különösebben rajongok az alkoholért, így nagyon komoly preferenciáim sem alakultak ki. Aki szinte állandóan készenlétben van, egyébként sem nagyon részegedhet le, meg aztán nem is nézik jó szemmel. Mindebből kiindulva, nekem tökéletesen megfelel a sör, amit a pultos a kvótánk gondos ellenőrzése után csúsztat elénk a pulton. - Egy kellemes estére, a zavartalan kikapcsolódásra! Nem akarom elkiabálni, de őszintén remélem, hogy semmi nem jön közbe. Mindkettőnkre ráfér egy kis lazítás. A kérdésére röviden elgondolkozom. - Ha a külvilág alatt a Perdát érted, nem sokat tudok mesélni. Mióta a háború véget ért, nem jutok le olyan gyakran. Ha lesz lehetőségetek, mindenképpen menjetek le. A Dominium után élő, lélegző holdon járni különleges élmény. Nekem legalábbis mindig az. Egy korty a sörből. Megállapítom, hogyha már ereje nincsen, az íze pedig jellegtelen, legalább a hőmérséklete ideális. - Nem tudom, a lányok hallottak-e róla, de meglehetősen friss hír. Felfedeztek egy új növényt, biztos odáig lesznek érte. Nagyon látványos virága van, gyanítom le akarják majd rajzolni. Ráadásul még hasznos is… Itt jut eszembe, hogy tulajdonképpen kikapcsolódunk, úgyhogy nem a lányokról kellene beszélgetnünk. Vagy a válásomról, vagy a munkámról, és itt nagyjából ki is merült az életem… El kell gondolkoznom valami ezektől független híren. - A Város építése mostmár az előirányzat szerint tud haladni, hamarosan megnyitják az első rendes orvosi ellátót is, és költözhetnek azok a telepsek, akik a földműveléssel és az állatokkal fognak foglalkozni… A végéről még időben leharapom, hogy ehhez majd mi is adunk biztosítást, mert megint a munka felé kanyarodnánk vele.
A fáradtság, mint olyan, egész felnőttkoromat végigkísérte. Ott van minden porcikámba, minden lélegzetvételembe. Valójában már rég nem tudom, hogy milyen érzés lehet kipihentnek lenni. Ez az apróság mégsem akadályoz meg abban, hogy olykor én is kikapcsolódjak és erre, számomra remek lehetőség a Simonnal töltött társaság. Ezek azok a pillanatok, amelyek képesek energiával feltölteni az elkövetkezendő időkre. Egykor a férjem mellett nem volt nehéz ezt megtenni, az ő közelsége mindig is gyógyír volt lelkemre, fáradtságomra. Rettentő nehéz, hogy nincs már annyit jelen az életünkbe, amennyi igény lenne rá. De a borús gondolatokat most száműzöm, nem ezért mozdultam ki ma este. - Köszönöm, Simon - simítom karjára a kezem, halkan nevetve. Bár tartom magam ahhoz, hogy családom egy része túlzóan sokat képzelnek abba, amit vagyok, amit képviselek. - Oh, hogy az anyjuknak legyen saját életük? Szerintem nem tudják, hogy mi fán terem, de nem hibáztatom őket, én sem tudom - sose titkoltam, hogy életem a lányok és túl sokat is megteszek értük, néha már túlzásokba is esek. Messze vagyunk attól azért, hogy elkényeztessem őket, erre mindig is figyeltünk Shanenel. Ettől függetlenül annyit igyekszem foglalkozni velük, amennyit csak lehet. Csak hát a kamaszkor, senkinél sem könnyű, sose, leginkább. - Az utóbbi időben pedzegetik, hogy meg akarnak tanulni. Azt mondják, hogy mókásnak tűnik kívülről - megjegyzésére mégis széles mosolyt hív arcomra, halkan nevetek ötletén, mindkét szemöldököm felvonom. - Meglesz. Bár fele annyitól is kiégnek - az egészséges kereteken belül szeretem szívni lányaim vérét. Amíg nem lelkükre megy rá és amíg tudják, hogy szándékom ilyenkor komolytalan. De tény, én sem engedném el őket, akárhogyan. Gyerekek még, az ő igényeik azért még mások, mégha nem is így gondolják. - Tökéletes a sör - mosolygok rá szelíden és mellé sétálok a pulthoz, ám nem ülök le egy bárszékre sem. Eleget ülök egy nap, hogy most jól essen állni is egy kicsit. A hozzá közelebb eső kezem alkarját a hűvös lapra simítom, ekként figyelem, ahogy sógorom italt rendel nekünk. Arcát szemlélem vonásait. Ő sem pihen túl sokat. Családi vonás lehet, mégha a vér nem is köt össze minket - nem is mindig kell. Kényelmesen nyúlok a pohárért, amit felénk csúsztatnak. - Szavadon foglak ám - kacsintok rá széles mosollyal, az üvegpoharak pedig hamarasan koccannak, ha ő is tartja ezt a szokást. A felvizezett lé nem igazán keserű, könnyen itatja magát, mégsem kortyolom mohón. Kényelmesen, ahogy illik. Lelkes mosollyal hallgatom a történeteit, noha nem éppen erre gondoltam, de ettől függetlenül, szívesen hallgatom. - Szeretnénk, de sok minden függ attól, hogy Shane mennyi időre kap eltávot. Egy napra nem mennénk le. A lányokkal pedig közösen akarunk - legalább is én, úgy szeretném, hogy mindannyian le tudjunk menni, családként tudjunk pár napot eltölteni ott. De ez ellen a lányoknak sincs semmilyen kifogása, bárhogy is kerüljék most apjukat, attól szeretik őt. Csak mérgesek. - Nem mesélték még - lelkesedek be, hogy egy új növényt találtak. - Biztos vagyok benne. Mióta a Perdát megtaláltuk, lényegében napról, napra van valami újdonság, mely teljesen lázba hozza őket - legyen az egy új állatfaj, egy új kép. Peter mellett pedig nincs nehéz dolguk, nagybátyjuk ha teheti mindig mutat nekik valamit az épülő városról. Teljesen izgalomba jönnek tőle, tényleg alig várják, hogy egyszer lemehessünk. - Tudom - felelem egyszerűen, majd fejem megingatom. - Peter vezeti a Város építésével járó munkákat, Cecil nénikém is lent van, tőle hetente kapom a friss információkat, bár ő leginkább arra tér ki, hogy milyen haszontalanok az építészek és a munkások - ráncolom össze enyhén a szemöldököm, de az feltűnik, hogy túl gyorsan harapja el mondatának a végét. Egy szívdobbanásnyi ideig szemlélem arcát, kezemmel pedig finoman fogom meg a kezét, ha hagyja. - Simon, leginkább az érdekelt, hogy miként vagy. Te. Én egy kicsit elszigetelve élek, még mindig. Ugyanúgy érdekel, hogy mi van a magánéletedben, mint a munkádban. Még ha tudom, az előbbiből alig jut neked és teljesen az utóbbiba feledkezel - rázom meg enyhén a fejem. Mégsincs jogom arra, hogy ennél jobban megszóljam, hisz az ő élete. Legfeljebb tanácsokkal szolgálhatok neki, ha kéri, ha igényli. Tudnia kell, hogy számomra ez is kikapcsolódás, nincs szüksége arra, hogy témákat keresgéljen, nekem bőven elég, ha magáról beszél. Oly ritkán látom őt is.
Utolsó poszt ☽Vas. Jún. 21, 2020 9:59 pm Következő oldal☽
Clara & Simon
Egyszer meg kellene környékeznem Fritzet, hogy orvosilag írjon elő Clarának néhány nap pihenést. Az egész lényét beleadja a lányok nevelésébe, a családja, a szerettei jólétébe, pedig olykor a saját szükségleteire is kellene némi energiát fordítania. Erről azonban nem könnyű meggyőzni. A tenyere a karomra simul, az ing és a zakó anyagán keresztül csak az érintés puha finomságát érzem, a bőre melegét nem. Kiérdemelte a dicséretet, de ezt egyelőre újra nem hangoztatom. A visszakérdezésre sóhajtva megcsóválom a fejem. - Pedig az anyjuk éppen úgy megérdemli, ahogy ők is. Azért ezt nem árt, ha néha tudatosítod bennük. Ha akarod, segítek. Szívesen beszélek a lányokkal bármiről. Könnyed és nehéz témák egyaránt szóba kerülhetnek, és legalább általában odafigyelnek rám. Maguk sincsenek tisztában vele, mennyire különlegs, kivételezett életük van. A társadalmunk szűk, az érzelmileg elszigetelt, vagy éppen sérült szülők magukhoz hasonlóan érzelmileg elszigetelt, vagy éppen sérült gyerekeket nevelnek, akik nagy része sosem tapasztalja meg azt a feltétel nélküli, odaadó és önfeláldozó szeretet, törődést, amit a bátyáim gyerekei megkapnak és túlontúl természetesnek vesznek, és ennek okán hajlamosak vele visszaélni. A válaszára megemelkedik a bal szemöldököm. - Mókásnak? Igazán? Ezek után tényleg meg kell tanítanom őket. Nem mintha tánc nem lenne kellemes kikapcsolódás, vagy jó szórakozás, mégis sejtem, hogy a kamaszodó lányok nem erre céloztak. - Nem baj, néha ők is kiéghetnek. Végülis a szülők arra vannak a kamaszok szerint, hogy bosszantsák őket, és kellemetlen heyzetbe hozzák őket a barátok, fiúk-lányok, vagy éppen az egész világ előtt.. Vigyorogva megvonom a vállam. Néha nem lehet elkerülni, hogy mi legyünk a „ciki” öregek. Clarát a pulthoz kísérem, mivel nem ül le, én sem teszem. Könnyen, szinte észrevétlenül igazodom hozzá. A poharak összekoccannak, a kacsintásra szélesen elmosolyodom. Az első korty után válaszolok csak a játékos fenyegetésre. - Ezt teljes szívvel remélem is! Ahogy rá is ráfér egy gondtalan est, úgy rám is, noha elsősoran nem miattam vagyunk itt, tudom jól, hogy Clara tesz majd róla, hogy ne csak ő töltődjön fel, amennyire lehetséges egyetlen este alatt, mikor továbbra is folyamatosan figyelnek minket, így teljes önfeledtségről szó sem lehet. Hamar kiderül számomra is, hogy a beszélgetés szinte lehetetlen, hogyha személyes dolgokról, de mégsem munkáról, a lányokról, vagy a saját problémáinkról kellene beszélnünk. Már mielőtt befejezem a mondanivalómat is sejtem, hogy nem erre gondolt, de szerencsére Clara van olyan türelmes, hogy a társalgás kezdeti döccenőit türelmesen végigvárja. A válaszra biccentek. - Nem látom okát, hogy ne kapjatok engedélyt egy kis kikapcsolódásra. Shane is keményen és állandóan dolgozik. Rá is ráfér, ezt biztos a felettesei is így látják. És itt inkább a közvetlen feletteseire gondolok, nem Scottra. A sógornőm lelkesedéséről nem pontosan tudom eldönteni mekkora csipet udvariasságot tartalmaz, de azt sejtem, hogy később megemlíti a lányainak is. - Velük érzek… Sosem hittem, hogy egyszer megtapasztalhatunk hasonlót, mint a Föld lehetett… Elképzelni sem voltam képes sosem, a perdaiaknak pedig valószínűleg éppen annyira elképzelhetetlen a létezés a Dominiumon, mint nekünk az ő mindennapjaik. A következő válasz tulajdonképpen nem lep meg, hiszen logikus, hogy Clara tájékozottabb nálam ebben a témában, és ezzel hivatalosan is kifogytam azokból a témákból, amik nem érintik a munkát, az elcseszett magánéletemet, vagy éppen a lányokat, akiket hiába imádok, Clara minden percét kitöltik, így most nem róluk kellene beszélgetnünk. A válaszára így biccentek is. Nem mozdítom a kezem, sosem húzódtam el az érintése elől, ahogy most sem teszem. Jól tudom, hogy ez a gesztus szeretetteli, türelmes érzelmi támogatás. Hagyom, hogy végigmondja, csak utána sóhajtok egyet. - Egyik sem egy könnyed, kellemes kikapcsolódós estéhez illő téma. Az én problémáim nélkül is van bőven mivel foglalkoznod. Persze itt már tudom, hogy ezt a témát nem fogjuk megkerülni, és ha valóban ragaszkodik hozzá, hogy beszéljek, nem vitatkozom tovább. Igazából semmi nem olyan dolog, ami miatt neki emésztenie kellene magát, mégis tudom, hogy a szívére fogja venni. - Eve gyűlöl engem, végtelenül dühös rám. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem visel meg… -mindig jóban voltunk, mindig megértettük egymást, és most süt belőle a harag, a fejemhez is vágja, ha van rá alkalma, érezteti, ki is mondja, hogy az én hibám. Hiába tudom józan ésszel, hogy nem így van, képtelen vagyok szívből el is hinni. – Az új férje egy állat. Hank csalódott, Serena szerintem nem is vette észre az egészet. – sóhajtok egy nehezet - De a munka lefoglal. Szeretem a fejlesztést, és jó együtt dolgozni a srácokkal az Akadémián. A munkával és az edzéssel, gyakorlatokkal nem marad sok időm a gondokon rágódni. Helyette rémálmodom velük, de ez már egy másik kérdés.
Szelíd mosollyal hallgatom szavait, halkan nevetem el magamat, vállaim kissé megemelkednek közbe. - Nehezen tudnám hibáztatni őket. Az ő korukba mi sem gondoltuk, hogy a szüleink megengedhetnek saját életet, szórakozást. Nos. Talán néha még mindig így hisszük – mindig is szerettem Simonba, azon túl, hogy Shane öccse, hogy meg tudjuk egymást érteni. Belelátott abba a világba, ahonnan én is jöttem, ő valahogy jóval fogékonyabb volt arra, hogy miként működik a felső kör. Jobban el tud benne lavírozni, mint bátyjai. Bármelyik is. Szüleink a munkájuknak, hivatásuknak szentelték magukat, a pihenés, mint olyan sose szerepelt a szótárukba. Ám az egy teljesen más generáció volt, és a lányaimé is más már. Ez a természet rendje, nincs ebben semmi rossz, kivetnivalót sem igazán találok benne. - Rendkívül örülnének neki, Nagykuzint már így is megkörnyékezték az ötlettel. Valamiért tényleg érdekli őket és eszem ágába sincs ebben gátat szabni nekik – a tánc engem mindig felszabadított, elfeledtette velem a problémákat, mégha röpke pillanatokra is. Arról nem is beszélve, hogy valójában milyen jó testmozgás valójában, hogy olyan porcikáját is átmozgatja az embernek, amiről azt sem feltételezi, hogy légezik egyáltalán. Nem véletlenül alkalmazták egykor terápiás jelleggel is a tánc okítását. Sajnálom, hogy fivérem annyira csökönyös, hogy ezt elismerni azonban nem hajlandó. - Azért talán nem viselkedem úgy, hogy szégyelljék magukat miattam – húzom pimasz mosolyra ajkaimat, szemeimet csak egy pillanatra sütöm le. – De természetesen értem, hogy mire célzol. S remélni tudom csak, hogy ezt a szakaszt nem érjük el – sóhajtom el magam. Nem egyszerű, nagyon nem. Shanenek is itthon kellene lennie, látnia kellene, hogy napról, napra miként változnak a lányai és tudom, hogy szívesen részt venne ugyanúgy minden kellemetlen percben, ahogy minden jóban is. Nagyszerű apa és a gyermekeinek hiányzik. Halkan nevetek újra, miközben a sörből kortyolok. Tudom, hogy szívesen tölt időt a lányokkal és ez viszont is igaz. Ám, amíg az ikrek nem rágják a fülem érte, tudja jól a velem szemben álló férfi is, hogy nem zargatnám. Nem, hogy tudom, valójában mennyire elfoglalt. Két sivalgó tinit még nem akasztanék a nyakába. Megtanultam a magam módján gondoskodni magunkról és beosztani az időmet. Megoldani a dolgainkat, valahogy. És ennek ellenére nem mondanám, hogy nem használom ki olykor a terebélyes család adta kényelmeket. - Ebben egyetértünk. Én sem látom okát, hogy ne engednék – szelídül meg lelkes mosolyom és ebben benne van minden. Nem látom okát és mégsem én döntök. Ül felettünk több számos ember, ki dönthet a sorsáról, a beosztásáról, nem beszélve a dominiumi műtétjeiről. Nehéz mindent összeegyeztetni. - Igazán egyikünk sem – mindig is hihetetlennek hatot a gondolata annak, hogy egy új, élhető bolygót találjunk. Ez valahogy teljesen lehetetlennek tűnt, sokan le is mondtunk róla. – Remélem egyszer lakható lesz teljes mértékben – és nem lesz igazán veszélyes, nem úgy, mint a kezdeti időszakba. Kezem finoman simul az övére, halovány az a gesztus, amivel ujjaimmal szorítok rá, szinte alig érezhető, mégis felismerheti a szándékát. Szelíd mosollyal az arcomon szemlélem arcát, hallgatom a sóhajtását. Szavaira mosolyom mégis elmélyül. - Tudod jól, hogy sose ragaszkodtam görcsösen a könnyed estékhez. Számomra már a is kikapcsolódás, ha veled beszélgethetek. Ha az estét egy kanapé társaságában töltetnénk, vagy csak a folyosókat járva körbe, körbe az egész Dominiumon is úgy mennék haza, hogy jól éreztem veled magad – függetlenül attól, hogy milyen témákat tárgyalunk. Simonban megvan az a varázs, hogy az ember képes elfeledni a problémáját, elhiszi, hogy mindaz, ami foglalkoztatja valójában nem is olyan rossz, nem is vészes. Hogy van rá megoldás. Ritka őszinte és egyenes személyiség. Arcomról lassan tűnik tova a könnyed mosolyom, de ennek csak az az oka, hogy teljes mértékben rá figyelek most oda. - Adj neki egy kis időt – simítok végig hüvelykujjammal kézfején. – Eve is gyászol még. Ritka az az egység, ami kettőtök között volt meg – keserű a gondolat és egyikőjüktől sem venném el azt a jogot, hogy úgy érezzenek, ahogy kívánják. – Örökké nem haragudhat rád, nincs miért. Mindent megtettél érte, amit csak lehetett – ezt bárki beláthatja, még ha csak idővel is. Simon az a fajta férfi, aki a végtelenségig és még tovább is elmenne a házastársáért is. Kevesen vagyunk képesek igazán működőképes házasságot létrehozni. Ritka ez a fajta egyetértés, ami köztük is volt, ami köztem és férjem között van. Mégha színtiszta szerelemről nem is lehet beszélni egyikünk esetében sem. - Hank büszke rád, a maga módján – biccentem hol jobbra, hol balra a fejemet. – Remek katona vagy, ha mondani kellene egy mintakatonát te jutnál egyből eszembe, és ezt ő is tudja. Példaértékű, amilyen életet élsz, erre pedig rettentő büszke lehetne – szemlélem arcát egy szívdobbanásnyi ideig. Majd egy fél lépést teszek hozzá közelebb. Melyben nincs semmi hátsó szándék, minthogy jobban halljon a bár egyre nagyobb alapzajánál. - A bátyád rettentő büszke rád. És én is – emelkedek enyhe lábujjhegyre, hogy arcára csak egy lágy csókot hintsek. – A lányok meg azon marakodnak, hogy melyikőjüket fogod elvenni – nevetem el magam. – Konkrétan felállítottak egy próbarendszert és amelyikük többet képes elvégezni belőle, azt veheted el. Sajnálom, ebbe még beleszólásod sem lehet – nevetem jóízűen, miközben visszahelyezkedem oda, ahol az imént is álltam.
Utolsó poszt ☽Pént. Júl. 24, 2020 11:57 pm Következő oldal☽
Clara & Simon
Are you suggesting we dance our troubles away?
Értem, mire céloz Clara. A kikapcsolódás ismeretlen fogalom a szüleinknek. A mi generációnk már csak sejti, mit veszített, az utánunk következők számára már csak mese a régi élet, és nem érzik a veszteségek súlyát. - Az ő korukban ér cikinek érezni a szülőket, ez tény… de cikizni őket?! Elnevetem magam. Ha Clara nem lenne ennyire lágyszívű a lányokkal, az ilyesmivel könnyen vékony jégen találhatnák magukat, és kaphatnának szándékosan is cikin viselkedő szülőket néhány napra. Ami a tánctanulást illeti, elégedetten biccentek egyet, a mosolyom is őszintén szélesedik ki. - Remek hír! Négyen sokkal izgalmasabb lesz, és nem lesz veszekedés sem. Biztos vagyok benne, hogyha mindketten ott vagyunk, a lányok nem fognak különbséget tenni közöttünk, hiszen mindkettőnket szeretnek. A tánc pedig nagyon jót tesz, ha nem erőltetik, és nem muszájból csinálja az ember. Fizikálisan és mentálisan is kellemesen fárasztó egy áttáncolt este, és eltereli a gondolatokat is a mindennapi problémákról, még ha csak rövid időre is. A következőre csak legyintek egyet. - Kamaszok. Bármit csinálhatsz, találnak benne szégyellnivalót. Később majd belátják, hogy butaság volt. Kis szerencsével gyorsan túlesnek ezen az időszakon, és újra értékelni fogják a szüleik korábban cikinek tartott szeretetnyilvánításait. A következő válaszra enyhén félrebiccentem a fejem, a tekintetem figyelmesebben méri fel Clara változó arckifejezését. - A bátyámnak hiába mondanám, de remélem te is tudod… Hank nem közvetlen ember, de kérhettek tőle, ha szükségetek van segítségre… Jól tudom, hogy keveset van itthon. Néha már gyanúsan keveset, ezt olykor még Serena is bosszúsan megjegyzi, pedig ő azt sem venné észre, ha az imádott műtője körül a komplett univerzum megsemmisülne… A Perdával kapcsolatban még nem tudom pontosan megfogalmazni minden érzésemet, de az biztos, hogy én örülök az élő, eleven holdnak, még akkor is, ha veszélyes. - Sosem lesz teljesen veszélytelen – már csak az őshonos vadállatok miatt sem -, de remélem a perdaiakkal sikerül legalább semleges kapcsolatot kialakítani hosszútávon. Vannak dolgok, amit sosem fogunk elfelejteni egymásnak, sebek, sérelmek, amik nem múlnak el nyomtalanul, de talán képesek leszünk egymás mellett élni. Ezt még én is csak félszívvel hiszem, pedig örök optimistának vallom magam. Ami a nem könnyed témák érintését illeti, elnéző mosollyal csóválom meg a fejem, az üres söröspohár a pulton koppan, a hideg felületétől hűvös tenyeremmel kedvesen, finoman meglapogatom Clara kézfejét, hogy utána vissza is húzzam a kezem. - Nagyon jól tudom… És mégis. Jobban szeretem, ha önfeledten kikapcsolódhatsz. Ma este nem lesz kanapé, sem céltalan bolyongás! Még egy játékos kacsintásra is futja. Táncot ígértem, táncolni fogunk… Nem számít, hogy kevesebbel is beérné, megérdemli, hogy szórakozzon, elengedje magát egy pár órára. Nem csak a pszichológus szerepéből nem tud kibújni, de azt a szelíd, szeretetteljes figyelmet és törődést sem tudja lerázni, ami szinte a lényege, ha a szeretteiről van szó. Végül mégis hagyom, hogy kibukjon mindaz a nyomorúságos pocsékság, ami az elmúlt időszakban beette magát a bőröm alá, kiirthatatlanul tanyát vert a gondolataim között, rágja, tépi a lelkiismeretemet minden józan ítélőképességem ellenére is. Keserűen elhúzom a számat, pedig tudom, hogy biztatásnak szánja a szavait. - Sajnos ezúttal a minden távolról sem volt elég. Ő jobban szenved nálam, és ez rágja a lelkiismeretem, még akkor is, ha tudom, hogy nem kellene bűntudatot éreznem… Bosszúsan megrázom a fejem. A finom simítás a kézfejemen élesen tudatosítja bennem, hogy Clara most is mellettem áll, és csak segíteni akar. Enyhíteni a szenvedést. Hiányzik Eve ragyogó mosolya, a cinkos összenevetések, a biztos jelenléte, a könnyed beszélgetések, éjszakánként az egyenletes szuszogása, a tenyere hűvöse a saját forró bőrömön, mikor egy-egy rémálomból ő rázott fel. Nem volt szerelem, de mély megértés és cinkos, kiegyensúlyozott, mély barátság igen. Törődéssel és megértéssel. Az apám említésére felvonom a szemöldököm. - Nem mindenben vagyok példaértékű… Ebben a kijelentésben is jócskán akad keserűség, igaz, nem az apám csalódottságának szól, sokkal inkább a ténynek, hogy sosem lesz saját gyerekem, ahogy emiatt nem csak elveszítettem Eve-et, de még neki is meg kell szenvednie a következményeket. Nálam sokkal jobban, pedig kettőnk közül én viselném könnyebben a bántalmazást amiben része volt. Rezzenés nélkül hagyom, hogy Clara közeledjen hozzám. Semmilyen szempontból nem tartok tőle, a bátyám feleségeként, a családom tagjaként, a barátomként is megbízom benne. Ahogy lábujjhegyre emelkedik és hozzám hajol, finoman megtámaszton a derekát a szabad tenyeremmel, és ahogy visszaereszkedik a talpára, visszahúzom a kezem. - Én is büszke vagyok rátok… A mosolyom – ha halványan is, de – visszatér. A lányok említésére kiszélesedik. - Majd rájönnek, hogy öreg vagyok már nekik… Nem tudom megállni, elnevetem magam. - Sorban fognak állni értük a jóképű, intelligens fiatal férfiak. Hamar elfelejtik majd, hogy valaha hozzám akartak jönni! A bátyám pedig idő előtt megőszül, vagy megkopaszodik, amint a lányai feladják a rám irányuló házasulási szándékukat, és elkezdenek udvaroltatni maguknak, sőt! randizni…
Vállam játékosan vonom fel, amolyan, mit lehet ez ellen tenni felkiáltással. Az esetek nagy többségében magam is nevetek velük és csak ritkán frusztrálnak, mint mondjuk ma is. Azt is csak azért, mert kivételesen nem késtem volna el, hanem végre időbe ideértem volna. Mégis a kellemetlenséget elengedem, ezen változtatni már úgysem tudnék. - Megtanultál hirtelen osztódni? – nevetek fel vidáman, amint azt hiszi, hogy nem lesz veszekedés, ha máris négyen tudunk majd táncolni. – Mert ha nem tudsz egyszerre teljesen két kamaszra is odafigyelni, akkor lesznek még viták a figyelmedért – somolygok vidáman. A két lány eszeveszetten rajong nagybátyjukért – szinte mindért. Stephanért legalább annyira, mint Simonért vagy épp Colinért. Ugyanakkor tudják, hogyha jó kis mókára vagy csínytevésre vágynak, akkor kit is kell igazán keresni. Simon mindig remekül megértette magát a gyerekekkel. - Úgy érzem, hogy ez a kamaszok, lényegében bármire ráhúzható, amit csinálnak – rázom meg a fejem kissé. Noha ez is a nevelésük része és izgalmas, mindennap tanulok róluk, tőlük új dolgokat, néha nagyon vágyok arra, hogy ugorjuk át ezt a szakaszt. Egyedül rettentő nehéz a dolgom, jobbat mégsem tudok tenni. Így csinálom legjobb tudásom szerint, az idő pedig igazolja majd, hogy helyes döntéseket hoztam-e velük kapcsolatban, vagy sem. - Ha ez a parancs, akkor ez a felettesének a parancsa – mosolygom megértően. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz egy katona feleségének lennem. Shane nem az a fajta ember, ki saját családjának hatalmát felhasználná, hogy neki kényelmesebb legyen. Sőt. Mindennek ellene van és mégis miként viselkednék én másképp, ha ez az ő kívánsága? A Perda gyönyörű vidékéről Simonnak sincs másabb véleménye, mint bárki másnak, akit kérdeztem ezzel kapcsolatban. A legtöbb katona – nem mind, de a legtöbb – kívánja a békét, nem kívánja újra azt a poklot átélni, mely tartott oly hosszú hónapon át. - Reméljük a legjobbakat ezzel kapcsolatban. Ez lehet egy új esélyünk egy jobb életnek. Legalább is gyermekeink, unokáink számára – húzom el kelletlenül az ajkaimat. A mi feladatunk megteremteni azt, amiben ők boldogabban, szabadabban élhetnek majd. Hiszek ebben, apám tanított meg erre, úgy vélte, hogy örökké nem keringhetünk az űrbe és ha ő már nem lesz a mi feladatunk lesz ezt véghez vinni. Tekintetem levezetem, miközben kezeimet lapogatja meg. Szavaira mégis elmosolyodom. - Pedig ha tudnád milyen remekül kikapcsol az ember egy-egy hosszabb beszélgetés után – próbálkozom még utoljára, ha most sem enged, megígérem neki, hogy nem fogom ezzel zaklatni. Ott van a tekintetembe, mosolyomba ez. Szeretnék neki is segítségére lenni, ha csak egy módom van rá. Hisz törődök vele és a lányok miatt kevés időm futja arra, hogy többször meglátogassam, mint amennyi igénye lenne rá. Még akkor, ha nem mondja, ezt nem is kell. Elég csak érezni. - Természetes, ha úgy érzed cserdben hagytad. Nem tetted, de ez nagyon helyénvaló érzés ilyenkor. Hosszú éveken át összetartoztatok, szerettétek egymást – még ha nem is a szó szoros értelmében, de kötődtek egymáshoz. – Egyikőtök sem gondolta, hogy alakulhat máshogy is a kapcsolatotok. A lelketeknek időre van szüksége, amíg túllendültök ezen. Adj egy kis időt magadnak is – kérem tőle enyhén félrehajtott fejjel. Rágja magát, pedig tudja, hogy nem kellene. Egy bizonyos mértékig mégsem baj, ha megteszi. Szervezetének szüksége van erre. Mégsem szabad túl mélyre esnie ebbe. - Senki sem az, Simon – mosolygom rá biztatóan. Nem lehet senki sem példaértékű, még ha a világunk azt is mutatja. – Ne légy túl szigorú magadhoz – noha kezdem azt hinni, hogy ez egy családi vonásuk. A legjobban tetten érhető közös vonásuk a férfiaknak a családba. Legalább a mi generációnkba, még akkor is magukat hibáztatják, amikor nem kellene. Ebben a pillanatban mégsem tudok mást tenni, mint amennyit csak nyújtani tudok. Lágy csókot lehelek arcára, melyben minden szeretetem ott van irányába. Tudnia kell, hogy bármikor mellette állok és nincs olyan, hogy csalódnék benne. Mosolya pedig újra megjelenik az arcán. - Van egy olyan érzésem, hogy ez sose fogja igazán zavarni őket. Mióta az eszüket tudják, rajonganak érted – mosolygom szélesen, bár ezzel a ténnyel nem igazán mondtam neki újat. Ezen a tényen pedig mit sem változtat az, mi vele történt. Ha a lányok tehetnék már most beköltöznének hozzá, csak hogy ne legyen egyedül. - Attól félek én is – pislogok sűrűn néhányat, mielőtt elnevetném magam. Őszintén csak remélni tudom, hogy nem rám ütöttek. – És előre sajnálom, szerencsétlen ifjúkat, akik hiába kopogtatnak majd azon a bizonyos ajtón – kinézem belőlük, hogy szórakozni fognak – bár ne így legyen! Nagyon nem, szeretném hinni, hogy sikerült tudatos kamaszokat varázsolni belőlük, valamilyen úton-módon. - Ugye tudod – szelídül vissza mosolyom, mégis komolyan pillantok fel rá. – Hogy bármikor betérhetsz hozzánk a nap bármely szakaszába? Mindig szívesen látunk, ha nem kívánsz egyedül maradni – és komolyan is gondolom, nem csak egy gesztus ez a felajánlás.
Utolsó poszt ☽Vas. Aug. 23, 2020 11:15 pm Következő oldal☽
Clara & Simon
Are you suggesting we dance our troubles away?
Játékos vállvonására csak mosolyogva megcsóválom a fejem. Ha a lányai tudnák mennyire szerencsések, egészen másképpen bánnának a szüleikkel. De erre majd csak később, az élet jópár kemény pofonja után fognak rájönni. Ez a dolgok természetes rendje. Arra, hogy tudok-e osztódni, félrebiccentem a fejem. -Egyébként sosem hagynálak ki táncos eseményekből, de itt most Michaelre gondoltam negyedikként, nem rád. Talán kettőnk között meg tudjuk osztani vita nélkül a figyelmüket. Vagy elhívom helyette Stephent… Akkor aztán lehet válogatni a rokonok között. Persze én is tudom, hogy ez a kamaszkori fellángolás nem tartós, de erősen reménykedem benne, hogy ha másra nem is jó, ezután is bizonyos értékek alapján válogatják majd meg azokat, akiket közel engednek magukhoz. Hiszen annak is oka volt, hogy Stephent és engem választottak. Kiskamaszoknál még nem hiszem, hogy vízválasztó szerepe lenne annak, ki hogy néz ki. A lányok pedig intelligensek, tehetségesek, a szépségüket is a szüleiktől örökölték, megérdemlik a tiszteletet, odaadást, feltétlen szeretet a jövendőbeli férjüktől is. És jobban is teszik, ha jól bánnak majd velük, mert a családban nem egy férfi kész tevőlegesen is elmagyarázni, hogyan kell tisztelettel bánni egy nővel… A következő válaszra ezúttal én vonom meg a vállam. - A kamaszkor szépsége, hogy mindenre rá lehet húzni… Biztosan hamar túl lesztek rajta. De addigis, bármikor nyugodtan küldjétek át őket hozzám. Ami a felettes parancsát illeti, nem teszek újabb megjegyzést, de néhány szívdobbanásnyi ideig Clara arcát tanulmányozom. Nem egyszer volt már olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, gyanakszom Scott Faserre, emlékszem még kölyökkoromból, hogyha Shane tőle jött haza, mindig sötét volt a pillantása, és olykor napokig nem lehetett vele rendesen szót érteni. Úgy sejtem, az öreg roppantul romboló hatással van rá, de erről nem tudtam vele soha igazán beszélni. Ahogy a Perdára terelődik a szó, bólintok. Clara a saját gondolataimat fogalmazza meg, gyakorlatilag szóról szóra. Én sem remélek semmi mást, csak hogy megéri mindent félretéve keményen dolgoznunk, és a gyerekeik, a következő generáció szabadabban, nagyobb biztonságban, boldogabban élhet. - Én is ebben bízom… Az érintés közvetlen, természetes és rövid, de aláhúzza a mondanivalóm őszinteségét. Futólag el kell mosolyodnom kitartó makacsságán, és persze hogy engedek. Mindig engedek, ha ilyesmiről van szó. - Természetes, hogy úgy érzem, ki kéne törnöm annak az aljas féregnek a nyakát? Vagy hogy belepusztulok, hogy nem segíthetek neki? Nem tudom megkönnyíteni neki, pedig bármit megadnék érte, ha nem kellene szenvednie. Ennyire őszinte még sosem voltam a válásommal, vagy a volt feleségemmel kapcsolatos érzéseimmel senkivel szemben. Szó szerint lélekgyilkos, hogy meg van kötve a kezem. Minden apró lila folt a volt feleségem bőrén egy késszúrás egyenesen a szívembe. Persze mióta eltörtem a férje állkapcsát – esetleg még ezt-azt rajta -, a tevőleges bántalmazás véget ért, de a szenvedés nem… Eve nem csak a barátom, a cinkosom, de egy védtelen, törékeny nő, akinek esélye sem lenne ellenállni a nála kétszer testesebb férfinak, akivel összekényszerítették. Őt nem nevelték katonának, nem nevelték harcosnak… Észre sem veszem, a pulton ökölbe szorul a kezem. Arra, hogy senki ne lehet mindenben példaértékű, ismét Clara szemébe nézek. Csak egy szívdobbanásnyi ideig tart, míg a tekintetében villódzó fényeket tanulmányozom, megpróbálom belőle kiolvasni a gondolatait. - Én is tudom… De katona vagyok, az Admirális fia vagyok, az Akadémia oktatója vagyok… Példaképnek kell lennem, mindig többet kell várnom magamtól, ahogy Hank is többet vár tőlünk. Te is jól tudod mit jelent a magas rang, a kiemelt családi státusz. Fel kell érnem az elvárásokhoz. Mindannyiunknak fel kell Ez olykor könnyen megy, máskor elérhetetlen. És míg az előbbi természetes, amiért nem jár elismerés, a kudarc nem elfogadható… Megtanultam elviselni ezeket a kudarcokat, de olykor nekem is átcsapnak a fejem felett a hullámok. Ezeket a pillanatokat kevesen láthatják. Clara az egyik… Jó érzékkel nyúl ahhoz a témához, amivel vissza tudja csalni a mosolyt az arcomra, amivel jobb kedvre tud hangolni szinte bármikor. A lányokat mondhatjuk sajátjaimként szeretem, akár Colin gyerekeit. Legyintek egyet. - Majd megjön a jobbik eszük… Rájönnek, hogy mindig ott leszek nekik, akkor is, ha majd valóban szerelmesek lesznek, megházasodnak, saját srácaik lesznek. Hozzám mindig jöhetnek sírni, nevetni, süteményt lopni a konyháról. Rá fognak jönni, hogy másképpen szeretnek, mint gondolják, és arra is, hogy ez nekem mennyit jelent… Még nem tudják, de hamarosan fogják, hogy mennyiféle szeretet érezhetnek, és hogyan különítsék el őket egymástól. Hamarosan felnőnek. Clara nevetése ezúttal őszintén jókedvű, szívet-lelket melengető, a hatása alól, ha akarám sem tudnám kivonni magam. Jólesik a jókedve. Lassan halványodik a lelkiismeretfurdalásom, amiért a nyakába öntöttem a kínjaimat. A lányok udvarlóit én is előre sajnálom, Shane-el nagyon nem lesz könnyű dolguk. - Azért ne engedd, hogy a bátyám mindenkit kérdés nélkül elmarjon! Megcsóválom a fejem, de azért mosolygok. Clara felajánlására komolyan bólintok. - Tudom, és köszönöm. Nem is tudod, mennyire jólesik… Valóban hálás vagyok a törődésért, a figyelemért, a szeretetért. Ennek ellenére sosem élnék vissza a felajánlással. Az idő nagyrészében a saját módszereimmel próbálom legyűrni a kétségeimet, a problémáimat. - Ideje, hogy tényleg elvigyelek táncolni… - rámosolygok, játékosan kacsintok is egyet – mehetünk, Hölgyem? Ha rábólint, felkelek, és a karomat kínálom neki.
Szavai nyomán világosodom meg azzal kapcsolatba, hogy mire is gondolt eredetileg. Állam enyhén emelem csak, halk oh szalad ki ajkaimon, hogy azután szelíd mosollyá formálja magát. Ennek így valóban több értelme lenne, és meglehet a lányok sem szállnának vitába érte. Annyira. - Michael is biztosan szívesen elkísérne titeket. Örökölte azt a nagyszerű hajlamot, hogy egyébként ő is rendkívül élvezi az ilyen estéket – az utóbbi időben rászokott, hogy a rendszeresen megrendezett teadélutánokon kér fel, rendhagyó módon táncra. Történetesen kihasználja egy-egy figyelmetlen pillanatom, mikor épp az illemhelységről vagy a konyhából jövök vissza, nyúl a semmiből derekam után és von be egy kis keringőre szalonjuk hatalmas terébe. Nevetve veszem fel a lépéseket, ha valami, ez sose okozott gondot, hogy a ritmust pillanatokon belül felvegyem. A lányok maguk is élvezik, noha a lépéseik még koránsem olyan kecsesek, mint a miénk, ám ez hosszú év gyakorlata tette nekünk lehetővé. Arról nem is beszélve, hogy velük szembe nekem gyerekkori elvárás volt, hogy a legmagasabb szinten is tudjam művelni. Arra azonban senki sem számított, hogy a sok kötelezősség mellett ez épp olyan lesz, amit rendkívül hamar megszerettem. - Hogy aztán téged ne hagyjanak pihenni két fárasztó munkanap után? – vonom fel ívesen szemöldököm. – Szívem még nekem is – mosolygok rá szélesen. Túlhajszolja magát, bár értem, hogy miért. Túl sok idő telt el azóta, mégis… Szörnyű belegondolni, hogy min mehet át. Nem beszél róla, miért is tenné? Ebben a családban senki sem szeret beszélgetni az érzéseiről, mindenkiből harapófogóval kell bármit is kiszedni. Mégis… Simon világéletében szeretett volna gyermekeket. - De mindent azért nem lehet ráfogni, legalább is a kamaszkorra. Mert a végén erre rájönnek és elkanászodnak – rázom meg a fejemet. Akkor aztán nehezen fogom tudni kordában tartani őket. A világért sem szeretném, hogy végtelenül önző, elkényeztetett lányok legyenek. Arcom vonásaira igyekszem odafigyelni, főként amikor látom, hogy Simon mustrál. Hálás mosolyt küldök irányába. Szívem melengeti az érzés, hogy annyira szívén viseli bátyja sorsát, a miénket is. Ezúttal viszont ő sem tud segíteni. Senki sem, ha ez a munkája Shanenek, ez. Akkor is, ha tudom, hogy igazságtalanul tartja többször távol. Szélesebb, meleg mosollyal tekintek rá. A velem szemben állóval többször értünk egyet, mint nem. Több mindent hasonlóan látunk és sokra hasonlóan is reagálunk. Rendkívüli embernek tartom Simont és ezt napról, napra bizonyítja. Gyerek volt még – a maga módján – amikor bekerültem családjukba. Láttam mivé cseperedett az idők folyamán. Szíve jóságos, lelke tiszta. A katonai pályán várhatja ezzel a két tulajdonsággal épp annyi sikere, mint szenvedése is. - Természetes Simon. Az emberekben ott van a düh, a keserűség és maga a csalódottság is. Ennek beismerésével nem leszel kisebb, vagy kevesebb, ellenkezőleg. Sokan nem tudjuk beismerni a haragunk, szégyelljük azt, pedig ezen nincs mit szégyellned – egy pillanatra mégis megállok. Mégis mit mondhatnék neki, amivel könnyebb lehetne neki? Ne érezze azt, amit, hisz nem tehet róla. Látom, hogy miként szorul ökölbe a keze az asztalon, szívem facsarja az érzés. Bár tudnék enyhíteni fájdalmán. - Eve tudja, hogy számíthat rád. Haragszik, dühös, tökéletes élete volt melletted. Boldog volt. Ami történt, arról senki sem tehet Simon, sem te, sem ő. Ő is be fogja látni, mindig belátta, hogy rád bármikor számíthat, függetlenül attól, hogy nem vagytok házasok. De barátok mindig is voltatok – ez pedig egy jóval mélyebb kötelék. Ha időt adnak egymásnak, meglátja majd, hogyha nem is a régi, megszokott rendbe, de kapcsolatuk visszaáll. Nem fog rá örökké haragosan tekinteni. Újra láthatja majd a mosolygós, vidám Evet. A keserűség mégis eltelít. Mit ér egy nő a mai társadalomba? Ahol keményen büntetik a családon belüli erőszakot, mégis, amikor ott van, látja az ember, tehetetlen. Nem tesznek semmit, a válás nem opció. Ilyen esetben nem. A bántalmazott nő egy idő után nem fog szólni, nem fog merni… - Nem attól leszel példakép, ha sose tévedsz, ha nem ejtesz egy hibát sem. Sokkal jobban fognak becsülni, ha képes vagy belátni hibáidat és tenni azért, hogy azok többé ne történjenek meg. Ne légy szigorú magadhoz. Falakat fogsz ezzel magad köré építeni – rázom meg a fejemet. Pontosan tudom, hogy mit jelent a rang, mit jelent, ha képviselsz valakit. – A tökéletesség nem a hibátlanságban rejlik. És ezt hidd el annak, aki évekig élt a kancellárok körében – hangom csak leheletnyit halkítom le. Tudjuk mindketten, hogy honnan származom, a bárban a többi ember is. Azt mégsem hirdetgetném milyen képet kaptam egykor arról a tökéletességről, amit láthatnak. - Na, na, na – állítom meg, kezem felemelve jókedvűen nevetek hozzá. – Ne rohanjunk előre, csak szép lassan. Előbb legyenek szerelmesek, utána majd átgondolhatják, hogy kívánják az életüket tovább élni – nevetem. Nem titok, hogy nem kívánok nekik politikai házasságot. Olyat, amit előre elrendeztek neki a szüleik. Őszintén remélem, hogy ők választhatnak majd. Szívük választottjához mehetnek hozzá. Nem panaszkodom Shane miatt, pontosan tudom, hogy tőle jobbat sose kaphattam volna. A szikra sose lobbant köztünk lángra, képtelen voltunk erre. Ez pedig akaratlanul is rányomta bélyegét a kapcsolatunkra. - Mindazonáltal biztos vagyok ebben. Szívük hatalmas és akit egyszer oda bezártak, azt onnan sose eresztik – tekintek meleg mosollyal Simonra. Sose fogják nem szeretni. – Családjuk minden egyes tagjáért elmúlhatatlan lelkesedéssel közelednek. Szerencsések, hogy ilyen nagybátyjáik vannak – ő, Steph, de még Peter is rendkívüli segítséggel vannak irányukba. Még fivérem sem küldi el őket, amikor zavarják. Képes türelemmel adózni irántuk. Jobban bánik velük, mint velem bármikor tette ennyi idősen. Keserűség emiatt nincs szívembe, felnőtt ő is már ehhez a feladathoz. - Ő is csak a legjobbat akarja a lányoknak. És lássuk be, ha valaki áttöri Shane zordságát, annak van esélye, hogy a lányainkat boldoggá tegye. Az elkötelezettség nagy erény tud lenni – nevetem. Bár hasonló téma nem került még terítékre közöttünk, de egyelőre a lányok körül sem rajonganak férfiak. Azt hiszem, hogy ezzel még bőven ráérünk várni. - Akkor légy szíves használd is ki – somolygok rá orrom alatt. – A Greymare fivérek, mind egyformák – nevetem, fejem rázva. – Nem akartok másoknak gondot okozni, pedig sose teszitek ezt meg – látok át rajta könnyedén. Ebben rendkívül hasonlít bátyjára. Fejem lágyan csóválom csak meg. Ennek ellenére sejtem, hogy nem fog csak úgy, bármikor betoppani hozzánk. Pedig, ha valaki, akkor ő ezt megtehetné. - Örömmel, Uram – hajtok fejet előtte, karját pedig kecsesen ölelem körbe, elfogadva a felkérést. Mellette sétálok a rögtönzött táncparkettre, hogy ott egy egyszerű mozdulattal forduljak vele szembe.
Utolsó poszt ☽Vas. Jan. 10, 2021 11:02 pm Következő oldal☽
Clara & Simon
Are you suggesting we dance our troubles away?
A meglepettségét megmosolygom. A válaszára pedig bólintok egyet. -Szerencsénk, hogy vannak a családban akik tudják értékelni ezt a fajta szórakozást. Shane gyűlöli, Serena, Hank és Colin pedig csak akkor hajlandóak táncolni, amikor az illem úgy kívánja. Ami a lányokkal kapcsolatos visszakérdezését illeti, ezúttal tényleg szélesen elvigyorodom. - Hosszú napokig bírom alvás nélkül, ha úgy hozza a szükség, a lányok előbb fognak kidőlni, hidd el… Hiába vagyok idősebb náluk, az állóképességem és fegyelmezettségem biztosít némi előnyt. Tisztában vagyok vele, hogy túlfeszítem magam, de ez teljesen szándékos a részemről. Minél fáradtabban érek haza, annál nyugodtabban alszom, és annál kevesebb időt töltök az üres lakrészben. Azt hiszem a sors pocsék humorzékének a számlájára írom azt is, hogy éppen én, aki őszintén, és a törvényektől függetlenül vágyott gyerekre, nem leszek apa. Ez is fáj, de ez állandósult tompa veszteségérzet valahol a tudatom mélyén, nem úgy, mint Eve szenvedése. Az ugyanis igencsak eleven, friss és mérgező sebeket hagy… - Hogy szégyellem, vagy sem, a kisebb probléma. A nagyobb, hogy belülről rág, felemészt, és előbb-utóbb nem fogom megúszni egy megrovással. Ahogy Eve is fizethet sokkal nagyobb árat… Ha csak egyszer nem lesz elég a korábbi fenyegetésem, hogy visszafogja a férjét, akkor akár meg is ölheti a nőt, akivel mindig törődni fogok, hiszen az életem része volt hosszú évekig. Nem számít, mennyire dühös rám éppen. - Azt elfogadom, ha haragszik rám, az is fáj, de másképpen. Aggódom érte, féltem, és nem tudok többet tenni, hogy biztonságban legyen. Egy rosszkor elcsattanó pofon, egy nem jól kiszámított ökölcsapás, a szokottnál durvábban megszorított ujjak a nyakán, és már nem számít, hogy az állat férje csak néhány órával, vagy nappal éli túl a volt feleségemet. A biztatására, amiben talán halvány feddés is megbújik, sóhajtok egyet, és ellazítom az ujjaimat. Még a tarkómat is megdörzsölöm, és egy örömtelen, rövid nevetésre is futja. - Igazad van. Sajnos néha rám kell szólnod. A családomban hagyomány falakat építeni, és mindenki nagyon jó is benne… Én vagyok a legkevésbé rideg, vagy távolságtartó az egész családból, és még engem is emlékeztetni kell rá, hogy ne zárjak ki mindenkit. A témaváltás mindenesetre időben jön, a hangulat is könnyedebbé válik. - Valóban ráérnek még, tudom, hogy kicsit ijesztő a gondolat, hogy ők is felnőnek egyszer De ha jól sejtem, közelebb vannak ehhez a ponthoz, mintsem azt a szüleik szeretnék bevallani maguknak. A bátyám elítésére én is elnevetem magam. - Ismersz valakit, akinek ez sikerült már? Itt egyértelműen nem magunkra gondolok, hanem a családon kívül állókra. Nem rémlik hogy lenne bárki, aki áttörte volna Shane páncélját. A felszólításra beleegyezően bólintok. - Megígérem… Vannak megszokások és berögződések, amiket nagyon nehéz levetkőzni. Szerencsére Clara időről-időre emlékeztet rá, hogy fogadjam el a törődésüket. Ha nem is toppanok be bármikor, valamivel többet fognak látni a közeljövőben. De a mai este nem erről szól, nem ezért vagyunk itt. Ideje egy estére elfelejteni a gondokat. A felkérést könnyed eleganciával fogadja el, a karomon éppen csak jelzésértékkel pihen a keze. Előírásszerű, tökéletes, mint mindig. Én is jól táncolok, de Clara nálam is sokkal jobb, le sem tagadhatnám. Miután szembefordult velem a rögtönzött parketten, a pultosra nézek. Ő lemondó grimasszal megforgatja a szemét, majd megvonja a vállát, és néhányszor megkopogtatja a beépített kijelzőt a pult mögött. Ahogy megszólal a zene, először a pult irányába fordulnak a pillantások, majd ránk, de hamarosan ismét mindenki elveszíti az érdeklődését, és visszafordul a saját asztaltársaságához, vagy éppen italához. A kellemesen lassú taktusokkal felhangzó angol keringő arról árulkodik, hogy a csapos jobban figyel ránk, mint azt kimutatja, egyértelműen lehetőséget akar adni, hogy bemelegedjenek az izmaink. Nem ez az első alkalom, hogy tánctérnek használják az ivóját. Amíg megfizetjük, őt nem érdekli igazán. Könnyed, elegáns mozdulattal hajolok meg előtte. A bal kezemet nyújtom Clara kezéért, de kivárom, hogy őcsúsztassa az ujjait a tenyerembe, majd a jobb tenyeremet könnyű, előírásszerű érintéssel simítom a lapockájára. Kivárom a megfelelő taktust, ahol be tudunk csatlakozni. Clarát könnyű vezetni, remek táncos, a ritmusérzéke egészen kiváló, sugárzik, süt róla, hogy nem csak muszájból műveli, de élvezi is a táncot.
- Sose leszünk egyedül – mosolygok rá, karján puhán simítok végig. Az efféle szórakozást sose kellett nélkülöznünk. Simon egykor szerencsés volt, Eve épp annyira szerette ezt, ahogy ő maga is. Elképzelem, hogy milyen rémesen hiányozhat neki. Nem csak a közösen töltött időszak, hanem maga a felesége is. Eve mindig is egy jókedélyű, kedves, barátságos nő volt. Mindenkihez volt egy jó szava, mosolya pedig szinte sose olvadt le az arcáról. Remek időt töltöttünk el mi is együtt, ha az út egymás mellé sorolt minket. Hiánya számomra mégsem oly fájó, mint sógoromnak, akkor is, ha szívből kedvelem egykorvolt feleségét. - Elhiszem. És nem is. De talán azért, mert engem nem hajnalig való ébrenlétre edzettek – nevetem jókedvűen. Bárhogy is szóljak, láthatja rajtam, hogy igazából egy cseppet sem bánom. Bármikor fent maradnék a lányokkal, ha erről van szó. Mégha panaszkodom is a kevés pihenés miatt, egy másodpercet sem vesztegetnék el az életükből. Hogy részese lehessek. Pontosan tudom, hogy mennyire nem lesz ez mindig így. Szívem szakad meg érte nem csak érte, hanem Eve miatt is. Mosoly az arcomról lehervad, de nem azért, mert hangulatom rontotta volna el. Leginkább együttérzésem és a téma komolysága végett. - Ugye tudod, hogy bármikor kérhettek segítséget. Te is. Ő is. Te is, a nevében akár. Megvannak az erre megfelelő szervek – ismerem, tudom, hogy miért nem kíván Eve sem szól és nem csak amiatt, mert az újdonsült férjétől félne. – Ez nem az ő hibája – neki végképp nincs mit szégyellnie, és ezt neki is pontosan tudnia kellene. Remélem, hogy előbb, vagy utóbb el fog menni, kér segítséget, még azelőtt, hogy túl késő lenne. A családon belüli erőszakkal igenis foglalkoznak és ezeknek megvannak a következményei. Akkor is, ha az ember magas rangban van. Sok nő szenved és nem kér segítséget. Akkor sem, ha megtehetnék. A tehetetlen düh és harag egy pillanatra elkap, hogy aztán egy könnyed levegővétellel űzzem is el. - A Gregor vér sajátja – vonom meg a vállaimat könnyedén, mintha semmiség lenne. Mondhatnám, hogy Greymare vér, de tudjuk mindketten, hogy férjemmel mely ágról is rokonok, az itt való közös vonások pedig bizony anyai ágról öröklődtek. – Kihívás és megtiszteltetés is egyben ezen falak mögé osonni – somolygom az orrom alatt. Sose zavart, ha elzárkóznak tőlem, vélhetőleg megvan erre mindenkinek a maga indoka. Ettől én még próbálkozok és ha falakba ütközöm tiszteletben tartom. Azt azonban mindig tudniuk kell, hogy bármi is történjen én mellettük állok. - Nagyon ráérnek – nevetem el magam, szemöldökeim is ráncba szedem. Korai még a kirepülésükről beszélni. Alig tizennégy évesek. Tanuljanak, játszanak, most még ez a feladatuk. És az idegszálaim cincálása. De ezt az árat bármikor szívesen fizetem meg. Kérdésére szelídül mosolyom, egy pillanatra letekintek kettőnk közé a pultra hogy aztán fejem kissé félrehajtva tekintsek rá. - Nem vagyunk egyformák. Akiben megbízik, azt közel engedte magához és neki ez így jó. Számára ez a pár ember is bőven elég, ha a közelükben, mellettük biztonságban érezheti magát – a bátyja egy összetett személyiség, pedig igazából egyszerű. Neki nincs szüksége baráttengerre, számára épp elég, akikben már most megbízik, kiket az évek alatt közel engedett magához. – Ha ennek ellenére képes lesz közel engednie még bárkit, akkor az illetőnek tényleg sikere lesz – mosolygom kedvesen. Amíg én és Simon is igényeljük az emberi kontaktokat, ismeretségeket, barátokat, egy jó beszélgetést egy tea felett, vagy csak egy gondtalan, táncolós estét, addig Shane másmilyen. Ő jobban tud pihenni magányában, vagy a családja szűk közegében. - Tizennégy év alatt sem sikerült levetőkozni? – vonom fel szemöldököm kérdőn. – Akkor már nem is fogod – állapítom meg, ám hangomban nincs semmi rosszindulat. Simon eddig sem használta ki, hogy bármikor betoppanhat hozzánk, pedig bármikor megtehette volna Rajong a lányokért, és ők is érte. Talán mert valahol még Simon is fiatal volt, amikor családunk bővítésre került. Előbb csak az én személyemben, majd még kettőt sem pislogtunk és két gyönyörű lány is csatlakozott hozzánk. Sógorom könnyedén vezet a hirtelenjében kialakított táncparkettre. Barátságos mosolyt kap a pult mögött álló, amikor az ismerős taktus felhangzik. Elegánsan pukedlizek Simon előtt. Jobb kezem nyújtom neki, puhán csúszik kezem ujjai közé, s amikor közelebb von magához és lapockám karolja át, balommal vállára simítom kezemet. Fejem nem fordítom hátra, nem fogok abba a természetellenes tartásba táncolni, ahogy elvárnák. Számomra a tánc nem a műiességet jelenti. Valódi felszabadítást tud nyújtani. Közel állok sógoromhoz, de nem simulok hozzá. Hagyok magunk között helyet, mosolyom kiszélesedik, ahogy a megfelelő taktusnál becsatlakozunk. Könnyedén vezet én pedig elegánsan követem minden lépését. Nem lépek a lábára, a hirtelen jött mozdulatokra is minden ütközéstől mentesen reagálok. Gond nem adódik, ahogy az amúgy nem nagy téren belül oldjuk meg az egykor volt elegáns tánc nagyobb léptékű mozgását.
