*Vegyes érzelmekkel tértem vissza a Városból, miután találkoztam Callummal, noha már oda is úgy indultam. Napokig tartott míg helyre raktam mindent, a gyengéd érzelmeimet, a barátságot, annak majdnem elvesztését, keserűséget, megbántottságot és megbánást…a hirtelen jött szabadságot. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal és anyával folytatott beszélgetésem a visszautazást megelőzően sem volt olyan hosszú, hogy segítsen. S mikor visszatértem a kutatóállomásra, még a magányosság érzése is csatlakozott az amúgy sem kevés érzelmi állapothoz. Nem csoda, hogy a munkába menekültem, az legalább biztos pont volt az életemben, de napok múlva mér kezdett a hideg, túl csendes és személytelen labor eltemetni. Valójában a csend jó, kellemes tud lenni, de a mesterséges klíma és a szellőzető berendezések állandó monoton zümmögő hangja lassan olyan érzést keltett bennem, mintha a bőröm alá akarna furakodni. Másrészt hiányzott már a természet, a friss levegő, a vízesés zubogó hangja és ideje volt, hogy a statisztikák és rendszerezések után feltérképezzem az állomás környékét…újra. Kora reggel indultam el két kísérővel és az állomástól úgy más fél órányi távolságra lévő lugas felé mentünk az ösvényen, de félúton elkanyarodtam. Nem mintha kellemetlen emlékeket ébresztene bennem az a hely, de úgy döntöttem, hogy ha már új nap és új élet, akkor a hely is legyen új. A ritkás erdőrészlet számtalan növény társulást hordozott magán és igen érdekesnek ígérkezett az aznapi kutatásom, amire szellős de strapabíró magasszárú cipővel, hosszú nadrággal készültem. A meleg miatt megkockáztattam a rövid ujjú inget, de a hátizsákba tettem egy vékony vászonkabátot is a szendvicsek és a termosz mellé. A zsák ezeken kívül azonban jobbára a mintavételhez szükséges eszközöket és kis dobozokat tartalmazta, mindet gondosan külön-külön légmentesen záródó tasakokba csomagolva. Az állomás nagyobb ívű körében megkettőzték az őrséget az engem ért támadás után, így ezen a körön belül már csak két őrt állítottak mellém, ami semmivel sem volt jobb mint a négy, hiszen ugyanúgy a nyakamba másztak. Így persze ha akarnék sem tudnék senkivel sem találkozni, legfőképp nem a Vademberrel…nem is reméltem, hogy visszatér. Egy nagyobb tisztás közepén táboroztam le, onnan kezdtem el egyre nagyobb köröket leírva a kutatást, gyűjtögetést, legtöbbször a földön kucorogva, hasalva. Az első óra után már teljesen belemerültem a természet adta gyönyörűségbe, kizártam a külvilágot és csak a „zöld” létezett a számomra.*
Hihetetlen, hogy az emberek mennyi létesítményt tudnak felhúzni, ami elcsúfítja a táj kinézetét, s annak értékét csökkenti. Egy magasabb fa tetejéről nézem a távolban látható épületet. Számomra idegen, sőt ha csak erre az egy tényre tudok gondolni, akkor kiráz a hideg. Érzem, hogy a fogam csikorgatom, s szabad kezem ökölbe szorul. Lehunyom a szemem, s elszámolok magamban egészen 10ig. Úgy döntök, hogy mai nap közelebb merészkedek az épülethez, hogy jobban megnézhessem magamnak. Farkasszemet akarok nézni a táj szörnyetegével, hogy aztán megtudjam mi a gyenge pontja, s miként tudnám eltüntetni onnan. Lassan és óvatosan lemászok a fáról. Mikor a talajt újra érzem, akkor elmosolyodok. Visszanézek a fa koronája felé, s örülök annak, hogy még mindig ügyesen tudok fára mászni. A fa tövében lepakolt felszerelésem átnézem, hogy minden megvan-e? Szerencsére semminek nem kelt lába. Magamhoz veszek mindent, s elindulok az állomás irányába. Hogyan nézek ki? Zebrakutyás hosszú ujjú tunikát és nadrágot viselek, ami törekszik arra, hogy homokvihar esetén nehogy a ruha alákerüljön valami. Lábamon több rétegű bőr pillangófejű lábbeli található. Van egy nagy hátizsákom, amiben ott van a többi szükséges felszerelésem hosszabb utazásokra. Bal oldalamon lóg szekerce, jobb oldalamon van egy nagyobb belező, bőrhántoló kés, természetesen tokban tárolva. S ha ez nem rémisztene el senkit, akkor ott van az íjam a nyílvesszőkkel. Alig indulok el, de máris megállok néhány korty friss víz erejére. Alaposan körbenézek, hogy milyen az aljnövényzet. Sokat tudok a növényekről, s úgy gondolom, ha már itt vagyok, akkor a közeli településre vihetnék egy pár gyógyhatásút. Átgondolom először, hogy mibe csomagolhatnám a leszedett növényeket, hogy kibírja az utazás viszontagságait, s ne veszítse el az értékét. A táskámban kisebb hely, azonban ott csak hamar találkozna a többi felszereléssel. Összetörne, s az értékes hatóanyag kiszállna belőle. Nézem, hogy mit rakhatnék ki a táskámból, aminek nem olyan jelentős az értéke. Oda jutok, hogy jelen helyzetben nem tudok vinni semmi ilyesmit. Valójában ez a kitérő csupán saját magam kedvéért teszem. Nem célirányosan indultam haza a küldetésem után, hanem ezzel a kisebb kitérővel. Marad tehát továbbra is az a tervem, hogy megnézem magamnak az épületet közelebbről. Folytatom az utam, egy kellemes nyugodt tempóban. Tekintetem fürkészi a környezetem. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám, s összefutok-e valakivel.
*Jó ideje más nem töltötte ki a gondolataimat és az időmet, mint a ritkásabb tisztáson és környezetében található kisebb társulás. A cserjék és fűfélék első ránézésre szimbiózisban éltek egymással és ennek jelentőségére próbáltam rájönni. Az őrök egy idő után elunták magukat és elsétáltak a közelemből, tettek egy kört, majd megálltak egymással beszélgetni, hogy pár perc múlva megismételjék az egész tevékenységet. Láthatóan unták magukat, én azonban ebből már semmit nem vettem észre. Lassan a munkám végéhez értem, rendszerezni és feliratozni kell a tasakokat és néhány fotót készíteni távolabbról arról a területről, ahonnan begyűjtöttem a növényeket. Nem számítottam senki másra, kiváltképp nem egy perdaira, akik messze elkerülik a helyet, nem félelemből tiszteletben tartva kisállomás láthatatlan határait. Utóbbit az ellenállók lépik át, ezért az őrség, tekintve a legutóbbi „támadást” amiről meghagytam őket abban a tudatban, hogy többen voltak s nem csupán egyetlen pimasz férfi, akit még teával is megkínáltam. * *A fák között csellengő Tywinna az éppen egy pontban összeérkező testőrökbe futhat, akik a meleg idő ellenére is terepszínű páncélban róják köreiket, arcot mutató, nyitott sisakot viselnek és alaposan fel vannak fegyverkezve. Noha a perdaiak is okozhatnak meglepetést, ők leginkább a képességekkel jelenthetnek gondot, melyek közül még mindig nem ismeretes mind, a katonák azonban ellenállókra számítanak. A perdai lánynak sikerült a külső ellenőrzött körön belülre kerülnie, ami a megjelenésekor bizony meglepi a két őrt, de ha nem mutatja magát csupán akkor bújhat el a szemeik elől, ha képes hangtalanul közlekedni. Ha viszont óvatlan, két fegyvercsővel nézhet farkasszemet és az őröket nem hatja meg, hogy láthatóan egyedül van. Mióta az állomás elkészült, a védelmére kirendelt katonák legalább alapszinten megtanulták a perdai nyelvet, ebben segítségükre volt az a fordító amit a tudósok kifejlesztettek, így vagy azzal vagy a nyelvtudásukkal meg tudják értetni magukat. A legfontosabb mondatot tökélyre fejlesztették. * -Állj! Maradj ott ahol vagy, kezeket fel! *Azonnal szét is válnak, hogy ne nyújtsanak könnyű célpontot és míg az egyik a lánnyal foglalkozik, a másik fedezi társát. * *A katonák csendbe csattanó hangjára kapom fel a fejem, s első gondolatom az, hogy Vadember próbálkozott a közelembe, vagy inkább az állomás közelébe jutni és ma nem volt szerencséje. Minden ami a kezemben van ledobok magam mellé a földre és felpattanva a hang irányába sietek, én persze nem foglalkozom azzal, hogy csendes legyek, így mindhárman hallhatják csörtető lépteimet. A hármas láttán, csupán a perdai lány személyét illetően csalódom, de az érzés egyetlen pillanatig lobban fel bennem, a következőben már a lehetőséget látom, hogy találkozhatok egy perdaival. A Városba nem mindenki juthat be közülük, jobbára olyanok akik a két nép között tartják a kapcsolatot, nagy ritkán egy-egy növényekhez értő, vagy olyan vezető aki a terepen van a katonák segítségére. Ez is bizonyítja, hogy az emberek nagy része mennyire el van zárva a valódi világtól. * -Hagyják, kérem. Egyedül van, mit árthat? Tegyék le a fegyvert. *Természetesen nem hallgatnak rám, a katonai szabályok nem a könnyelműségen és egy botanikus szavain alapulnak, de így már rám is figyelniük kell. A lányhoz fordulok, s közben előhúzom a pda-mat, melybe lejegyeztem a lehető legtöbb alapszót és mondatot, ha esetleg kihagyna az agyam. Valószínűleg borzalmas kiejtéssel de remélhetőleg még számára érthetően kérdezek tőle. * -Üdv! Te egyedül? Mi a neved? Én Jasmine. *Mutatok magamra a bemutatkozáskor, két kezem a testem mellett derékmagasságba emelve tartom, jól láthatóan, hogy tőlem nem kell tartania. Ettől persze a katonák fegyverei még veszélyt jelentenek rá, ha gyanús mozdulatot tenne. Én viszont szeretnék minden olyasmit megakadályozni ami a perdai kárára lenne.*
Nem zavartatom magam az emberek miatt, hiszen ők azok, akik idejöttek az otthonunkba. Ők csupán vendégek lehetnek Perdán, s nem gazdák. A gondolataimból a két terepszínű páncélba bújtatott ember szakít ki, akik éppen találkoznak egymással. Nem próbálkozok elrejteni magam, vagy hangtalanul járni. Nem vadászni megyek, csupán kirándulni. Ráadásul ha rejtőzve próbálnék behatolni, akkor biztosan behatolónak könyvelnének el. Mikor felszólítanak engem, hogy álljak meg, akkor megteszem. Szépen nyugodtan felemelem a kezem, hogy jól láthassa mind a kettő, hogy nem nyúlok semmilyen rejtett fegyverért. Eddig is nyugodtan voltak az oldalam mellett, de most a magasba emelem. Látom, hogy szétválnak, hogy ne nyújtsanak könnyű célpontot. - Nem kell tőlem tartaniuk, inkább az erdőben élő ragadozóktól, akik területvédők. - nézek rájuk, de továbbra sem teszek hirtelen mozdulatot. Most van lehetőségem megnézni, hogy miként viselkednek az emberek a fajtámmal. Remélem, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom. Tökéletes pozícióban vagyok, s fogalmuk sincs, hogy bizony van egy nagyon hasznos képességem ellenük. Természetesen ahhoz a közelükbe kell jutnom, hogy hatással legyen rájuk. Csörtető léptekre leszek figyelmes, ami arra enged engem következtetni, hogy most jön a harmadik? Úgy az esélyem a győzelemre igencsak csökken. Hallom, hogy közeledik, s én a hang irányába fordítom a tekintetem. Mikor megpillantom a nőt, akkor meglep az öltözete. Nem katonai egyenruhát visel, ami egyből kíváncsivá tesz. ~ Ő miért nincs páncélban, mint a másik kettő? Annyira bízik a képességeiben, hogy ilyen eltérő öltözetet visel? ~ s eszembe jut a vadászat tanítóm szavai:” Perdán az él túl csak, aki jobban rejtőzik mint a másik, s hamarabb észleli a másikat. A többi csupán részletkérdés.” Ami azt illeti nem olvad bele a nő a környezetébe, sokkal inkább olyan mint fény az éjszakában. Egy ragadozó számára feltűnő. Látom, hogy mond valamit a katonák felé, azonban azok egy tapodtat sem mozdulnak. Mindkét fegyver felém irányul. Felém fordul a nő, s valamit elővesz. Mikor megszólalok, akkor egyszerűen meglepődök, de egyben elhúzom a szájamat. Rossz érzést kelt bennem, ahogy próbálja kiejteni a szavakat. Ettől függetlenül megértem, hogy bemutatkozott az imént. Biccentek az irányába, neki címezve. - A nevemet akkor árulom el, mikor két katona megy a dolgára. Egyedül vagyok, egy vadász. – hangzik tőlem, de nem kötöm orrára, hogy ettől függetlenül nálunk érteni kell a növényekhez és állatokhoz. S az utóbbinál leginkább a vadállatok, szörnyetegek értendők. Mindenesetre remélem megérti a jövevény, hogy én nem ellene beszélek, hanem a fogadtatásom ellen. Egyszerűen ki árulná el a nevét, mikor két fegyver csöve is rá mutat? Én nem vagyok az a fajta, aki ilyen nyomás alatt foglalkozik ilyennel. - Ez lenne a csere, elfogadják az ajánlatot? - próbálkozok velük úgy alkudni, ahogy én szoktam csere kereskedni. Nem vagyok jó benne, azonban a pénzzel jól tudok bánni. Mindig félreteszek annyit, hogy nagy szükség esetén hozzá lehessen nyúlni. Ez csupán az én látásmódom.
*Nem vagyok túl messze a két katonától, így hamar odaérek hozzájuk és láthatom a fiatal perdai lányt, amint két kezét emelve, a lehető legártatlanabbul próbál szót érteni a katonákkal. Csatlakozom én is, noha előre tudom, hogy nem fognak rám hallgatni. Legalábbis elsőre nem. * *Az egyik katona, nyilván ő beszéli jobban az őslakosok nyelvét, nem mozdul ugyan, de a lány válaszára reagál, fegyverének csövével az erdő felé mutat ahonnan Tywinna kibukkant a zöldellő bokrok közül.* -Menj el. Nem vagy jó helyen. *A másik pedig mozdul, hogy távolabbra kísérje és addig is szemmel tartsa, hogy biztos legyen abban, nem fordul vissza, vagy nem kanyarodik el, hogy őket megkerülve, az állomás közelébe juthasson. * *Addigra azonban már én is újra szólok, s noha látom a lány arcán, hogy próbálkozásom nem arat nagy sikert, megkönnyebbülhetek, hogy megértette a szavaimat. Még így is majd` beletört a nyelvem a kérdésbe, sokkal könnyebb a növények nevét megtanulni. Válaszának a felét nem értem, de a szövegkörnyezet a segítségemre van és odalépek a katonához, hogy kezemet a lányra szegeződő fegyver csövére téve, azt jelzésértékűen lenyomva kérjem, hogy tegye el, vagy csak eressze le, hogy ne legyen fenyegető.* -Kérem, tegye el. Egyedül van, csak szeretném megismerni, beszélgetni vele. Mi bajom lehet egyetlen lánytól? *Az őr kissé lejjebb engedi a fegyvert, de csak ő, a másik továbbra is a lányra tartja. Hosszas gondolkodás után bólint, s kezét felemelve, mutatóujjával figyelmeztet mikor feltételt szab.*
-Itt maradunk, szemmel tartjuk, tartsa be a távolságot. *Szemeim hitetlenkedve kerekednek el az engedményre, de bólintok, mert érzésem szerint ennél többet nem csikarok ki tőle. Főleg nem a legutóbbi támadás miatt. * -Katonák itt maradni, fegyvert letenni. Nem bántani téged. *Fordulok a lányhoz s kezemmel intek, hogy jöjjön nyugodtan közelebb, eszem ágában sincs kicentizni a távolságot, amelyen belül nem érhet el, de azért hátrálok ha megindul és korábbi helyemre vezetem. A katonák tisztes távolban, föld felé irányított fegyvercsővel követnek minket, kissé szűkebb a kör sugara mint korábban, de nem fenyegetőek. Közben magyarázom, hogy minderre miért van szükség, feltéve ha a lány elindult velem. Ha nem, akkor azért magyarázok, hogy tudja, miért van minderre szükség. Valahogy meg kell győznöm, hogy maradjon.* -Volt támadás. Ellenállók jönni. Katonák nem miattad. *S végig kedvesen, kíváncsian mosolygok rá, mert míg magyarázok, alaposan szemügyre veszem. Szép lány, határozott és biztosan sokkal többet tud a Perda növényeiről mint én. Vadász, emlékszem a szóra, így talán még a többi perdainál is tapasztaltabb. *
Magasban van mindkét kezem, s úgy várom, hogy mit fognak tenni a területvédő emberek. Minden további nélkül rám lőnek, vagy esetleg elküldenek? Esetleg van valami esély arra, hogy keresztülhaladjak az erdő ezen részén, így hamarabb hazaérek, mint egy jókora kerülővel? Mikor arra az irányba mutat, ahonnan jöttem, akkor csak sóhajtok egyet. Magamban úgy gondolom, hogy az emberek megjelenése előtt nem volt ilyen gond. Azonban tényleg nem akarom összeszűrni a levet ezekkel az emberekkel, így meghajlok az óhajuk előtt. Egy bölcs perdai mondás úgy tartja, hogy a hosszú élet titka a megfelelő döntés egyes helyzetekben. Megfordulok, s elindulok arra, amerről jöttem. Azonban meglepetésemre jön egy megmentő nő, aki a katonákkal beszél. Kíváncsiságom nem hagy nyugodni és hátranézek, hogy szemmel kövessem az ott zajló eseményeket. Végül nem tudom, hogy miként sikerül Jasmine-nak meggyőzni a katonákat, de végül maradhatok. Vagy legalábbis egyelőre nem fognak bántani. Csak azokra a szavakra torpanok meg, s fordulok vele szembe. - Ha a katonák nem mutatják rám a fegyvert, akkor én sem fogok rájuk haragudni. S nekem nincs szándékomban bántani bárkit is, ok nélkül. - első lépésem Jasmine felé bizonytalan, s tekintetem a katonákon. Ha nem tesznek semmilyen fenyegető mozdulatot, akkor egyenesen a női társaságom elé sétálok. Meghajlok, mert egészen meg vagyok tisztelve az ő részéről. A katonáknak egyáltalán nem tenném. - Ellenállok? - hallottam már róluk, azonban egyet sem ismerek közülük. Egyáltalán nem értem, hogy az emberek miért háborúznak egymással, mikor az itteni világ tele van kemény kihívásokkal? Szerintem egy év vadonban valótúlélés rádöbbentené őket, hogy az összefogás az jobb vállalkozás. Észlelem a tekintetét magamon, amitől csupán én is furán méregetem őt. A mosolyát nézve barátságosnak hat a szememben. - Én meg szerettem volna lerövidíteni a hazautat az erdőn keresztül. De így órákat csúszhatok. - vázolom fel neki, hogy nem repesek az örömtől ettől a ténytől. Ráadásul nem hinném, hogy a katonák engednék az áthaladást. - Te mit csinálsz ebben az erdőben? Hol van a fegyvered? - kérdezek rá erre a szembetűnő dologra.
*Sikerül meggyőznöm a katonákat az éppen menni készülő lány ártatlanságáról, és örülök, hogy ha a kiejtésem és a szóhasználatom nem épp tökéletes, azért megértette, hogy marasztalni kívánom. S annak is örülök, hogy a katonák nem ellenkeztek erőteljesebben, bár feltételt szabtak, de azt inkább az ő megnyugtatásukra fogadtam el. * -Nem, nem. Jön…velem. *Bólogatok lelkesen és mosolyogva, kezemmel magam felé intve, hogy egyértelmű legyen mit szeretnék, enyhe idegességem pedig csupán annak szól, hogy már előre gondolkodom, hogyan fogom megértetni magam vele azzal a csekély nyelvtudással amivel rendelkezem. Viszont minden rosszban van valami jó, legalább új szavakat tanulhatok. Mikor közel ér hozzám, már épp bemutatkoznék, az még viszonylag egyszerű, de csak szavam ne felejtsem, meglepődöm a meghajláson. A nem verbális üdvözlési formákra még nem terjed ki a tanulásom, ezért fogalmam sincs mit és mennyit jelent, de én is meghajolok nehogy tiszteletlennek gondoljon. A mosolyom azonban továbbra is töretlen, és idegességem mellé kellemes izgatottság is vegyül, hogy sokkal szabadabban és korlátok nélkül beszélgethetek egy őslakossal. * -Ellenállók. Nem beszélni róla….A nevem Jasmine. És te? *Mintha nem lenne fontos, legyintve ütöm el az ellenállókról szóló témát, amúgy sem tudnám elmagyarázni az ő nyelvén, hogy milyen a kapcsolat az emberek két csoportja között, inkább magamra mutatok a nevem említésénél és rá, amikor kérdezem az övét. Eddig tartott a nagy tudomány, nagyon kell koncentrálnom minden szóra és bele is kell néznem a szótáramba, hogy összerakjam a hosszú mondata értelmét. * -Én sajnál ha te csúszni. *csúszni, talán azt jelenti, hogy elkésik valahonnan. Azt is sajnálom, ha nagyon siet. * -Sietni hova? Nem maradni itt…kicsi? *Ha felvette velem a lépést, elérhetünk a holmimig, amit a földre tetem egy fa tövébe, jól látható a táskám mellett a termosz amiben hideg tea van, s talán neki is ismerős lehet az íze, ha eljutunk odáig, hogy megkínáljam és el is fogadja. Anya többet találkozik őslakosokkal és sok általuk használt gyógynövényt ismer, én meg tőle tanultam szinte mindent. Most már azt is tudom melyiket ne igyam meg. A kérdés meglep, ahogy talán az összes kérdése, de mikor összerakom a képet, halkan felnevetek.* -Nem lenni fegyver. Én nem katona. Én botanikus. Ezt persze nem érted. Hogyan magyarázzam el, te jó ég?! Szóval…én növény….hogy van a gyűjteni?...Á! gyűjt. Vizsgál. Megismer. *Nem lesz egyszerű, de megbirkózom vele. Muszáj lesz. *
Érdekes a helyzet, mármint elsőre úgy tűnik, hogy távoznom kell arrafelé, amerről jöttem. Úgy viszont a hazautazásom csúszik. Azonban nem tudom miért, de a lány, akinek valójában nincs fegyvere, az meggyőzi a katonákat, hogy én maradjak. Meglep teljesen, mikor azt szeretné, hogy menjek vele. Mit akar tőlem? Vajon a katonák nem fognak közbe lépni? Vagy esetleg az embernők csellel terítik le a nagy harcosokat? Magamban merengek, hogy mennyire lenne érdemes vele tartanom, de aztán úgy döntök, hogy engedek a másik óhajának. Mikor közelebb érek, akkor a tisztelet jeleként meghajolok előtte, amit szerencsére viszonoz. Akkor megnyugszom, hogy talán nem igazán szeretne tisztességtelen dolgot csinálni. Szóba kerülnek az Ellenállok, amire én rögtön rákérdezek. Kerekedik utána a szemem, hogy ő nem szeretne róluk beszélni. - A nevem Tywinna – mutatkozok be neki, s ezzel tovább lépek az Ellenállókon. Talán később rákérdezek nála, de addig is próbálom felvenni a beszélgetés menetét. Engedek az ő kíváncsiságának. Odafigyelek a szavaira, ami nem megy olyan könnyedé, mint nekem. A mondatai furcsák ettől, ám cseppet sem nézek rá csúnyán emiatt. - Még sok utat kell megtennem hazáig, így ezzel a kitérővel több időbe telik hazaérni. Én Cadarban lakom – nézek rá, s hogy ne legyen gondja a fordítással, így lelassítom a beszédem a kedvéért, s törekszek a szép kiejtésre. Remélem, hogy tanulja ezáltal a kiejtést, s új szavakat tanul. - Miért maradjak kicsit, mikor szívem hazahúz? - kérdezek vissza, remélhetőleg kapok rá választ, hogy mi a szándéka velem. Természetesen követem őt, s ha engedi, akkor egyenesen mellette. Finoman teszem a lábam a talajra, s úgy lépdelek mint egy jégpárduc a friss havon. Teljesen meglep a fordulat, mikor a kérdésem hallatán felnevet. Elbizonytalanodok, hogy jó kérdést tettem fel neki? Ennyire egyértelmű lenne, hogy ő nem katona? Bár tény és való, hogy legtöbbször katonákkal találkozok. Másik részről honnan kellene tudnom, hogy nekik nem jár? Szerintem nem lenne rossz dolog, a saját épségük miatt. Szóval nem katonával van dolgom, hanem botanikussal. ~ Az meg mi? ~ értetlenül nézek rá, mert fogalmam sincs, hogy mi az? Szerencsére próbálja körülírni nekem, hogy mivel foglalkozik a botanikus. Akkor én rögtön mondom a Perdai megfelelőjét. - Fűvész vagy. - nem néztem volna ki belőle, de most csodálkozom, hogy az embereknél van hasonló hivatással bíró személy. Egy picit én is az vagyok, mert szoktam gyűjteni az értékes növényeket. - Én is fűvész vagyok, de csak egy kicsit.
*Szerencsére a lány nem megy vissza arra amerről jött, így marad egy kis időm, hogy megismerjem. Láthatóan meglepődik azon, hogy nem mesélek neki az ellenállókról, de annak prózai oka van. A jelenlegi nyelvtudásom nem terjed ki az ilyen terjedelmes történetekre, pedig lenne mit mondanom neki és szívesen is ecsetelném a helyzetüket, hátha a perdai nép szívélyesebben fordul feléjük. Már megérné, ha segítenék őket és nem akadályoznák. Abból a kevésből amit hallottam róluk, nekem úgy tűnt, hogy alapjában véve barátságosak és segítőkészek, sokkal nagyobb szívük van mint az emberek többségének. * -Tywinna. Biztosan szép név.*S remélem jól is ejtettem ki, nekem úgy tűnt, de sosem lehet tudni. Igyekszem megérteni őt és úgy fűzni csekély szókincsemből vett szavaimat, hogy érthető legyen, ne csak a szavak, hanem a mondanivalóm is. Ott ette meg a fene, ha jól ejtem ki, de teljesen értelmetlenül rakom össze. Számítottam arra, hogy hosszú választ kapok, széles mosolyom a köszönet azért, hogy mindezt lassan és tagolva ejti meg, így van időm arra, hogy magamban és/vagy a hevenyészet szótárammal lefordítsam. Tudom, kell hozzám sok türelem, de igyekszem és lelkes vagyok, ez jól látható. * -Cadar…Cadar…á, igen. Az a város amelyik a vízen áll. Szeretném látni…messze van. Te gyalog menni oda? *S mire eljutok a gondolataimban ehhez a felismeréshez, látva, hogy még egy olyan hátas jószág sincs vele, amit az utazásokhoz használnak, szemeim csodálkozón és elismerőn kerekednek el. A hangsúlyból ítélve a következő mondata egy kérdés, de alig két szót értek belőle, nevetve ingatom fejem, miközben bőszen keresem a fordítást, s mikor úgy ahogy rálelek...* -Ohóóó, ne tedd ezt velem, nem ismerem a perdai romantikus irodalmat. *Azért valahogy csak kiderül a számomra, hogy szeretne hazamenni de én marasztalom. * -Te…én, ismerni meg másik. *S roppant büszke vagyok amiért ezt sikerült összeraknom. De az már alaposan kifog rajtam, hogy megfogalmazzam én mivel foglalkozom. A tagadás megy, nem vagyok katona…de a botanikust végül nagy nehezen írom körbe, mire ő lelkesen rávágja a megfelelő szót. Az mér csak hab a tortán, hogy két…fűvészt hozott össze a sors. * -Fűvész, igen. Te fűvész? Remek! Úgy értem…én örülni. Segít nekem? Van virág…szép virág…miért jó? *Lázasan nekiállok a pda-n keresni a képeket, ha mégis marad velem, letudom kötni a figyelmét és nem siet annyira, még le is ülök a földre s mutatom, hogy üljön mellém.*
Hallgatom a beszélgetőtársam, hogy nekem mit mond. Különösen akkor figyelek oda, mikor kimondja a becses nevemet, a Tywinnát. Egy mosollyal tudok reagálni a megjegyzésére, s csak utána jegyzem meg neki a következőket. - Nincsen rossz kiejtésed, lehetsz bátrabb is. - nézek rá továbbra is megértően. Ami azt illeti, ha nekem kellene megtanulni az emberi nyelvet, akkor kevesebb sikerrel járnék, mint ő. Vagy legalábbis nevetségessé tenném magam sok ember előtt. Ettől megkímélném magam, s helyette a perdai nyelv sokszínűségét ápolnám. Magányosan nem lehet ápolni a nyelvet, ha csak nem a tájnak beszélnék, de akkor biztosan zakkantnak tekintene a környezetem. Végül csak tovább halad a beszélgetünk témája, s az otthonom kerül szóba. Valóban még messze vagyok, hogy láthassam s gyalogosan hosszú utat kell megtennem. A kérdése hallatán bólintok először, hogy igen. - Igen, szép város. Ezernyi csodával – erősítem meg benne az érzést, hogy ha egyszer teheti, akkor nézze meg. Én sosem csalódok benne, annak ellenére, hogy feladataimat végezve leginkább sokat vagyok távol az otthonomtól. Vannak természetesen olyan Perdaiak akik ott születnek, s egyszer sem teszik ki a lábukat a vidékre. Szavaim hallatán mond valamit a saját nyelvén, s hiába figyelek a hangsúlyára, én azt se tudom, hogy eszik vagy isszák. Elengedem magam mellett a dolgot, s inkább a következő szavaira figyelek. - Ismerősöm szeretnél lenni? Vagy ha jól hallottam másoktól, akkor nálatok embereknél van az a szó, hogy barátnők? - kicsit lesütöm a fejem, mert maga a szó mögötti tartalomról nem tudok semmit. Miben nyilvánul meg? Mit csinálnak azok? Perdaiaknál nincs ilyen kifejezés, ott valaki jó ismerős vagy a másik véglet rossz ismerős lehet. Másik nagy kifejezés a család szó. A lényeg az, hogy gondolkozom a maradáson, s végül engedek az ő kíváncsiságának, s részben a sajátomnak is. - Különben, rendben. Maradok, s téged jól megismerlek. - mosolygok rá, s remélem nem mondtam ezzel olyat, ami számára fura lenne. Végezetül átterelődik a téma a füvészet irányába, s ő elővesz egy számomra idegen tárgyat. Az ő lelkesedése hat rám, de még mielőtt mellé ülnék úgy a következő kérdésem van felé. - Mi az a kezedben? Nem harap? Nem mar? Nem okoz fejfájást? - a válaszát várom, s annak fényében ülök csak le szorosan mellé. Nézem, hogy mit csinál a készüléken, s csak ámulok. Hihetetlen dolgaik vannak az embereknek, amit én ésszel fel sem tudok fogni.
*Hálás, nyugodt mosollyal köszönöm meg a dicséretét ami a kiejtésemet illeti. Én azért még kételkedem magamban, lehet, hogy néhány szót sikerült tökéletesen kiejtenem, de tudom, a legtöbb kifog majd rajtam. Igyekszem mindent megérteni, az sokkal könnyebb, mint azon gondolkodni, hogyan rakjam össze a szavakat és a számomra is megmaradjon az értelmük. Cadar említésére felcsillannak a szemeim, de rögtön átveszi a lelkesedésemet a sajnálat, mert túl messze van ahhoz, hogy én elutazhassak oda, arról nem is beszélve, hogy ismereteim szerint a cadariak nem igazán kedvelik a mi népünket, még annyira sem, hogy a vezetőinket beengedjék a városukba. Nemhogy egy botanikust, akinek csupán fontos foglalkozása a rangja, mint nekem. Emlékszem anya mesélt egy régi földi városról, mely csupán legendának számított, mesének és nem volt valóság, de nagyon sok mindenben egyezést mutat Cadarral. Atlantisz az emberek elveszett városa, nem kétlem, hogy Cadar is ugyanannyi csodát tudhat a magáénak mint Atlantisz, csak épp Cadar valóságos. Mikor rájövök mit mond ezzel kapcsolatban, azon a véleményen vagyok, ha ilyen csodás otthonom lenne, talán soha nem is hagynám el. Azonban a kíváncsiságom sokkal nagyobb annál, hogy ne próbáljam meg marasztalni. Könnyebb megértenem, miután lassabban beszél és van időm néhány meg nem értett szónak is utánanézni. Így lelkesen bólogatok arra, hogy szeretném ha ismerősök lennénk. * -Igen. Ismerős. Barátnő. Az lenne a legjobb, bár ahhoz több idő kell, mint egyetlen órányi beszélgetés.*Se nem vagyok semmi jónak elrontója és azt sem tudom, ők hogyan értelmezik a barátnő kifejezést, így inkább beleegyezem. Aztán majd kiderül, sikerült-e eljutnunk arra a pontra, amit ő barátnőnek ítél meg. * -Én örülni…ha te marad. Köszönöm. *Mosolyogva hajtok fejet, szavai lefordítva mókásnak hangzanak, inkább olyan mint egy fenyegetés, egy tréfás fenyegetés. Már most tudom, hogy jól meg fogjuk érteni egymást, amint túllendülünk a nyelvi nehézségeken. Sajnálatos, hogy olyan messze lakik tőlem, nem csak az állomástól, de a Várostól is. Amint kiderül, hogy ő is hasonló tudománnyal foglalkozik mint én, máris a téma közepébe vágnék néhány virágról készült kép megmutatásával, ám a pda-m nem igazán kelt bizalmat benne. Félelmei mondhatni nevetségesek, de értem miért hiszi azt amit, így csupán elnéző mosollyal kísérem a válaszaimat s a fejemet is tagadóan ingatom, próbálva belé némi bizalmat csepegtetni magam és a pda felé. * -Nem. Nem harap. Nem bántani. Segít nekem gondolkodni, emlékezni. Hogyan magyarázzam el? Te nézni. *Remélhetőleg ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne féljen a pda-tól és leül mellém, akkor sokkal könnyebb neki bármit megmutatni, de ha láthatólag még mindit tart tőle, nem erőltetem. Addig talán eljutunk, hogy ránézzen a kijelzőre és meglássa az általam mutatott képet, egy virág képét, vagy ha nem virág, majd kiderül micsoda, feltéve, hogy ismeri. * -Virág. Egy kép. Élni mocsár…láp. Te tudni milyen virág? *Anyának hiába mutattam, ő sem látott még ilyen növényt és más kollégáim sem, így lassan kezdtem azt hinni, ez a kis mókás virág csupán Callumnak mutatta meg magát. De legalább abban biztos lehetek, hogy létezik, a kép róla a tanúság.*
Nézem az újdonsült ismerősömet, mert elsődlegesen akként tudok ránézni a kedves ember lányra, Jasmine-ra. Már most azon gondolkozom, hogy következő küldetésem során vajon találkozunk-e egymással, ha újra erre jövök? Kíváncsi vagyok, hogy az embernők hasonlóan viselkednek, mint a férfiak? Vagy vajon velük jobban el lehet beszélgetni? Ki tudja? Egy beszélgetés, nem beszélgetés, legalábbis a perdai bölcsek ezt szokták mondogatni. Cikáznak bennem a gondolatok, ami mellé társul a kíváncsiságom. Jobban belegondolva mit találok én Cadarban? Mi az ami miatt nem lehetne úgy otthagyni? A régi ismerőseim, vagy barátaim miatt. Ritkán beszélgetek velük, kevés olyan alkalom van, mikor napokat tölthetek el a városban. Jelen állapotban vadon élő vagyok, aki napokat sétál, s túléli a szélsőséges körülményeket. Megtanultam magamra vigyázni, ellátni magam és minden apróságot, amit csak lehet. Így belegondolva én vagyok egy ideális feleség jelölt. Hmmm... Mikor válaszol kedves ismerősöm, akkor belenézek Jasmine szemébe. Kivárom, hogy befejezze a mondandóját, s érdekes cadari szokást mesélek neki. - Ha barátnőm leszel, akkor én megcsókolom a homlokod üdvözlésképpen. Cadarban ez a szokás, legalábbis vannak akik követik a régi hagyományokat, de vannak akik már nem. - tartom vele a szemkontaktust, mikor értésemre adja, hogy örül annak, ha maradok. Így egyértelműen felhagyok azokkal a dédelgetett gondolatokkal, hogy időben hazaérjek. Mosolygok vissza, mikor ő azt teszi felém. Érzem, hogy kellemes melegség árad felőle. Ha csak ránézek a katonákra, akkor egy tompa belezőkés jut eszembe. Fagyos hidegség, ami a csontig hatol. Brrr. Hamarosan elővesz valami szerkezetet Jasmine, s én az újdonságtól meglepődve és tartva, húzódom el távolabbra. Fogalmam sincs, hogy miként működik és mire való. Nem sokkal rá megnyugtat engem, hogy ne féljek a tőle, mert nem fog bántani. Annyit a mozdulataiból , s szavaiból kiokoskodom, hogy szeretne valamit mutatni. Ez csak erősíti bennem a kíváncsiságom, hogy azon mit tud mutatni? Hogyan? Mikor nézem, hogy milyen gyorsan mozog a keze a kütyün, akkor engem arra emlékeztet, mikor otthon főzök valami finomat. Mikor meglátom, amit mutat, akkor én közelebb húzódom hozzá. Látom, hogy melyik növényt, vagyis virágot mutatja, így gyorsan összeszedem magamban a lényeges dolgokat még róla. - Ez Bwi´ensa, gyógynövény. Erős gyulladáscsökkentő, szirmait kell forró vízben áztatni 1-2 órát. Utána kell hígítani, mert szervezet reagálna rá méregben. Csakis minimum háromszoros hígításban fogyasztható, de a nagyon legyengültnek hatszoros kell. Éjszaka világít a mocsárban, ritka és kényes növény. - magyarázom neki, hogy mi lát és mire való. Elég sok helyen megfordultam már, s volt már küldetésem, hogy szedjek ilyen növényt a városba. - De kérlek, hogy emberek ne menjenek mocsár közelbe, mert kinyírni azzal értékes növényt idegenséggel. - ki kell mondanom a félelmem, s remélem, hogy nem csinál butaságot. S tovább jelezve, hogy mennyire megbízok benne, a következőt mondom neki. - Ha szeretnéd, akkor következő alkalomra hozok neked élő virágot, személyesen. - mosolyodom el a végén. Valahol itt kezdődik a barátság és bizalom párosa. Úgy érzem, hogy elmondható Jasmine-nak.
*Azt hiszem két ujjamon meg tudom számolni, hány perdaival találkoztam, azt is csupán a Városon belül, ellenőrzött körülmények között, hiszen mindenhova csak kísérővel mehetnek, ami a részükről nagy adag bizalmatlansággal és távolságtartással társult. Tolmáccsal kommunikáltam velük és pusztán szakmai kérdésekről, de ez sem volt túl hosszú beszélgetés. A mostani egészen más, kötetlen és az őröktől eltekintve zavartalan. Ezért hát próbálom marasztalni, hogy többet megtudjak róla. Az első percek máris sok mindent elárulnak Tywinnáról, bár azt mondta siet haza, a messzi városába, mégis sikerül meggyőznöm arról, hogy maradjon egy kicsit. Nem sokáig gondolkodott, és kicsit irigylem azért, mert mindez a végtelen szabadságot juttatja eszembe. Bárhogyan dönthet, bárhová elmehet ahova csak szeretne, ha akar marad, ha nem, akkor továbbmegy. Hálás vagyok amiért szán rám egy kis időt, de nem döntése lep meg, hanem a szavai, melyek az emberekkel szembeni bizalmatlanság ellenére, végtelen közvetlenségről árulkodnak. Eltelik néhány lélegzetvételnyi időbe, mire sikerül így-úgy lefordítanom a két hosszú mondatot, tekintetemben döbbenet, ajkaimon mosoly formálódik. Nem merem elhinni amit mondott.* -Én…remélni, lenni te barátnő. Te tisztel meg engem. *Azt hiszem, a vak is láthatná rajtam a lelkesedést és a boldogságot, amit a szavai és maradási szándéka vált ki belőlem, szélesen mosolygok és ez csupán leheletnyi jel az egész testbeszédem mellett. Legszívesebben megölelném, de még tartózkodom az ilyen közvetlen megnyilvánulásoktól, nem tudom hogyan érintené és nem szeretném az első percben lerombolni a nekem adott bizalmát. Ezért egy kicsit meg is ijeszt amikor elhúzódik a pada-m láttán, de igyekszem nem kimutatni, nehogy azt is félreértse. A legártatlanabb dolgot mutatom meg neki, miután nehezen összeszedett szavaimmal meg tudom némileg nyugtatni. A kis, mókás virág képét keresem meg amit Callum fotózott le, meglehetősen különös és veszélyes körülmények között, azért is jelent számomra sokat. Már az is elég lenne, ha a nevét tudnám, nem érdekelne ha kiderülne, semmi haszna nincs, vagy esetleg mérgező…noha Callum megérintette és nem lett tőle baja, így remélhetőleg, „csak” haszontalan, de bájos. Mikor megszólal, már vissza is veszem a pda-t, hogy lefordítsam azt amit a virágról mond, mert láthatóan felismerte és nem két szóval intézi el. Már a gyógynövénynél derűsebb az állandósulni látszó mosolyom, és ez csak tovább fokozódik. Callum nem is találhatott volna kedvesebb és hasznosabb virágot. * -Bwi`ensa. Bwi`ensa…*Párszor elismétlem, hogy jobban rögzüljön bennem, s még bele is írom a jegyzeteimbe, a kép mellé, ahova még azt is odaírom, hogy Callum virág. * -Nem, nem. Vigyázni virág. Rendben, majd elmondom mindenkinek, Callumnak meg, hogy ne ott zuhanjon le. Ó, te jó ég! Miket beszélek. Egyáltalán ne zuhanjon le soha többé. Én mondani, nem menni oda. *Ígérem meg neki, miután az orrom alatt elmormogtam a borzalmas tréfát, és azon gondolkodom, ha ez ilyen értékes növény, de nagyon kényes, mégis hogyan lehetne begyűjteni. Tywinna ígérete örömmel tölt el, de ennél többet szeretnék. Ha már megismerkedtem vele és remélhetően újra találkozunk, és ő is növényekkel foglalkozik…fűvész, minden bizonnyal sokat tanulhatnék tőle a perdai növényekről, talán többet mint azoktól akiket beengednek a Városba. * - Én igen. Köszönöm. De! Te mutatni nekem, virág…Bwi`ensa gyűjteni. Lehet? Vigyázni rá. *Azt persze nem tudom, hogyan beszéljük meg, mikor és hogyan találkozunk, ha beleegyezik, hiszen a perdaiak hozzánk képest egészen másképp számolják az időt és én biztosan nem fogom tudni a csillagokból és a nap állásából kiszámolni, mikor jön el a találkozó ideje, de ezen majd később gondolkodom. Csak egyezzen bele és csak Castillo kancellár is egyezzen bele, és legyen kíséretem…vagy ha sikerül meggyőznöm arról, hogy Tywinna megbízható, talán katonai kíséret nélkül is elengednek. Csak ki kell puhatolnom, mi az amivel meggyőzhetném. Callumot nem kérdezem, ő úgy sem engedne el, nem intézné el nekem, hogy kíséret nélkül menjek bárhova, főleg nem egy perdai társaságában, kettesben. *
Nézem a beszélgetőtársam, aki valamin gondolkozhat, mert hosszadalmasan hallgat. Meghagyom neki ezt a lehetőséget. Természetesen én azon gondolkozom, hogy beszélgetésünk után nem-e tudnék a lány kíséretével az ő területükön áthaladni, vagy mindenképpen szigorú arcú katonákat fogok kapni? Mert, ha igen, akkor következőre fogalmam sincs, hogy miként közeledjek ehhez a helyhez? Vagy direkt osonjak be? Szerintem elég rossz fényt vetne a fajomra, így nem tehetem meg. Végül csak beszélgetünk egymással, s én bizony elmondom, hogy én mit gondolok. Neheztelek az emberekre, azonban eddig nem győződtem róla személyesen, hogy csupán ártó szándékkal rendelkeznek. Csak hallomásból tudok pár dolgot, de személyesen még nem éltem át. Mikor reagál a barátnős szavaimra, akkor viszonozom a mosolyt. Ez egy olyan pillanat egyike, mikor nem vagyunk veszélyben, s Perdán ezeknek örülni kell. - Sok barátnőd van a fajtád között? - érdeklődőm a kérdésének hatására, mert kíváncsi vagyok, hogy azokra számíthat a bajban? Vagy egyáltalán van neki olyan? Hamarosan előkerül egy pda, s én elhúzódok, mert elsőre fura számomra. S amiről nem tudom, hogy jó vagy nem gonosz, attól tartok. Lehet nevetséges viselkedés a részemről, azonban nem akarok véletlenségből hamarabb távozni az élők közül. Mikor nyugtat engem, hogy nem lesz tőle bajom, akkor visszamerészkedek mellé, majd ránézek a növényre. Nem kell sok hozzá, hogy tudjam melyik növényről van szó. Belekezdek a mesélésbe, s továbbra sem beszélek gyorsan, hanem úgy, hogy tudjon esetleg jegyzetelni. Nem tolok ki vele. Mikor gyakorolja a virág nevét, akkor nem cikizésből, de megismétlem a kedvéért. - Figyeld az ajkaim, ahogy ejtem ki. Bwi`ensa. Bwi`ensa – mosolygok a végén rá, mert egyáltalán nem vagyok tanító. Most mégis próbálom ennek az ember lánynak segíteni. Ha valaki más látná a fajtámból, akkor nem biztos, hogy jó szemmel nézné. Utána próbálom elmondani neki, hogy ne menjenek a felkutatására, mert nagyon érzékeny virág, s nem élné túl a környezetváltozást. Legalábbis megvan bennem ez a félelem. Mi perdaiak megtanultunk élni a természettel, mi a részesei vagyunk az egésznek. - Akkor jó, fontos növény nem pusztul ki. Sok beteget tudunk akkor meggyógyítani, egyben ti is. - nézek a szemébe, de ami azután jön az ajkairól, akkor én csodálkozok. Végignézek rajta, aztán sóhajtok egyet. Elnézek más irányba ,s azt latolgatom, hogy mennyire fűlne a fogához a séta. - Tudsz Bogán közlekedni? Ennyire megbízol bennem? - itt szünetet tartok, mert tudom jól, hogy nagy felelősség szakadna a nyakamba. - De megmutathatom neked, hogyan szokás begyűjteni. Egyezek bele a dologba, azonban eszembe jut az épület, amit távolról, a fáról láttam. - Téged elengednek? Férfiak ne jöjjenek, lépteik hangos, vadászokat felébresztik nyugodt alvásból. - térek rá erre, mert engem biztosan elengednek otthonról. Vagyis szerintem most egy ideig a saját dolgaim fogom csinálni, míg Jasmine-al leszek. - Ha csendes szeretnél lenni, akkor puhán kell lépni, mint egy ragadozó
*Nem tudom, hogyan alakult volna a találkozás, ha nem Tywinna jön erre, hanem mondjuk egy igazi perdai harcos, vagy több. A lány alapjában véve hozzám hasonló, ártatlannak tűnik, olyannak aki nem keresi szántszándékkal a konfrontációt, próbálja tiszteletben tartani azt a területet, amit tulajdonképpen tőlük vettünk el. Barátságos és kedves, nem nehéz vele jól kijönni, már az első pillanatokban szimpátiát éreztem iránta. Mindez csak kiteljesedik azzal, hogy a barátságát kínálja fel, aminek nagyon örülök és megtiszteltetésnek érzem. A kérdése más barátnőkről azonban árnyékot hagy átsuhanni rajtam, mert a válaszom nemleges lenne és még csak megmagyarázni sem tudom neki, miért alakult így. Valójában sosem gondolkodtam el rajta. Talán már az iskolában csodabogárnak tartottak, aki szeret tanulni, új ismeretekkel gazdagodni, aki sosincs benne csínyekben. Nem is a büntetéstől féltem igazán, hanem attól, hogy csalódást okozok a szüleimnek, és ez tartott vissza. Így hát nem is kerültem be olyan lányos körökbe, melyekből később tartósabb barátság lehetett volna. Később pedig. Charles feleségeként az önbizalmam roppant meg, amitől magamba és a munkába fordultam. Számomra észrevétlenül toltam el mindenkit a közelemből. * -Nem, nem lenni. Sok dolog…munka, kevés idő. *Sajnálkozva ingatom meg a fejem, szomorkássá váló mosollyal kísérve. Nem mintha nem hiányzott volna, de anya mindig ott volt és ő olyan akár egy barátnő, bízom benne és neki mindig mindent elmondhattam, még a Callum iránti érzelmeimet is. Néha kegyetlenül őszinte volt velem, de úgy hiszem még mindig jobb a fájó igazság, mint a kedvesnek és kíméletesnek szánt hazugság. Mindenesetre érdekes és meglepő lenne ha pont egy perdai lányban találnám meg azt a barátnőt, akit eddig hiába kerestem volna. Callum virága azonban derűt csempész a társalgásba, annál is inkább, mert igen nehéz perdai neve van, kínosan gyorsan törik bele nyelvem, mondjuk azt, hogy leírni sokkal könnyebb. Figyelem a lány ajkait ahogyan formálja míg a virág nevét ejti ki és próbálom utánozni. * -Bwi`ensa. Lenni nehéz. Vagy a nyelvem törik bele, vagy a szám ragad tőle össze. Lehetne perdai mimóza.*Hangosan mondom ki a gondolataimat, de mivel ő nem valószínű, hogy érti, csak legyintek, hogy nem fontos és bocsánatkérőn nézek rá. Nem igazán tudnám lefordítani neki érthetőre hogyan neveztem el magamban a virágot. Előbb is eszembe juthatott volna, mikor Callum mutatta és mesélte el, hogyan záródtak össze a levelei mikor hozzáért. Inkább azon kezdek el gondolkodni, hogyan érhetném el, hogy magával vigyen, vihessen azt a virágot begyűjteni. Egyszerű lenne ha elmehetnék bárhova katonai kíséret nélkül, mert Tywinna csupán egyetlen feltételt szab, de az pont ez, hogy a katonák ne jöjjenek. Egyelőre lehetetlennek tűnik kivitelezni, de talán van valamilyen megoldás, kompromisszum, amire vagy a katonák vagy Castillo kancellár rávehető. Egyelőre csak annyit ígérhetek, hogy figyelmeztetek másokat, vigyázzanak a mocsárban erre a kis növényre, nem mintha olyan sűrűn látogatnának el az ingoványba. Ismeretlen és a leírások alapján veszélyes hely olyannak aki nem ismeri pontosan mikor hova léphet. Csoda, hogy Callum épségben kikerült onnan. Ennek ellenére odavágyom, hogy lássam hogyan lehetne megszerezni a gyógyító virágot, és már csak azért is jó lenne Tywinnával menni, hogy tudatosan vigyázzak a kis növény életére, különben akár ki is pusztíthatnánk végleg. A kérésemre már ismerős tekintetet kapok, noha az előzőhöz Tywinnának semmi köze. Vadember nézett rajtam végig hasonlóan, mikor a ruházatomat kritizálta. Felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg senki nem nézi ki belőlem, hogy képes vagyok átmenni az erdőn úgy, hogy életben maradok? A bogáról szóló kérdés már egészen más, nem vagyok bizalmatlan még egy hátassal szemben sem, épp csak ismereteim nincsenek róla és még nem is láttam élőben bogát. Ez persze nem tart vissza attól, hogy kipróbáljam, megismerkedjem vele. Ha a perdaiak jóban vannak a bogákkal és a hátukra ülnek és közlekedésre használják, nem lehet az olyan vad, hogy ne nyerjem el egynek a bizalmát. * -Igen. Bízni benned. Boga nem ismerni. Nem látni csak…fotón. Kép. *S lázas keresésbe kezdek a pda-n ismét, hogy megmutassam neki mire gondolok, hogy hol láttam bogát, mert élőben még nem találkoztam eggyel sem. A kép akkor készülhetett amikor Roda a perdaiak gyógyítója a Városba érkezett, azóta sok pda-n ment keresztül, nem is csoda, igen látványos bevonulás volt. Számomra inkább egy eldöntetlenül szomorú vagy örömteli esemény, a képet anya mutatta, de próbáltam nem foglalkozni vele még annyira sem, hogy letöröljem. * -Boga kell bízni én..bennem. Szeretni próbálni. *Állítólag hozzánk képest hatalmasak, a fényképről elképzelhetetlen, de biztosan a szívem a torkomban dobogna félelmemben, ha a közelébe kerülnék, de másrészt ott él bennem a kíváncsiság is és a bizonyítási vágy, hogy képes vagyok rá. Leginkább magam felé, más véleménye nem érdekel, de szeretném tudni, mire vagyok képes. A Perda egyre több kihívást állít elém, épp ezért olyan izgalmas és az izgalom kicsit nagyobb szabadságot is jelent. Az azonban, hogy katonai kíséret nélkül bárhova eljussak, egyelőre a lehetetlennel párosul. Szomorúan rázom a fejem a kérdésére, amit a lelkesedésem, hogy ezt megoldjam, nem sokat enyhít.* -Nem. Nem tudni. Én próbálni meg…beszélni Castillo kancellárral. Hogy mondhatják azt, hogy főnök? Náluk ilyen nincs….persze, vezető. Az jó lesz…..Castillo kancellár, én vezető. Ő mondani, katonák jönni, maradni. *Ennél még az is elérhetőbbnek tűnik, hogy én úgy lépkedjek mint egy perdai ragadozó. Puhán és nesztelenül. Ha megtanulnám, meglephetném egyszer Vadembert. * -Te tanítani puha, ragadozó lépni. Kérni Tywinna. Oké? Ha ismerném a perdai nyelvet, sokkal szebben kérhetnélek meg mindenre.*Újra csak elkeseredem a saját hiányosságomon, de ezt legalább könnyebben elsajátíthatom mint ahogy Castillonál bármit is elérnék. A lányra viszont szépen és kérlelőn nézek, már csak azért is szeretném ha megtanítana nekem sok mindent, hogy lássa, bátran magával vihet az erdőbe. *
Nézem, hogy miként változik az arckifejezése a kérdésem hallatán. Kíváncsi vagyok, azonban úgy érzékelem, hogy meglehetősen kényes pontra tapintottam rá. Nincs neki ott senki támasza, akivel egy jóízűt beszélgethetne. Furák az emberek, s tele kínnal. Mi perdaiak kibeszélünk mindent, legyen az jó, avagy rossz, s tudjuk jól, hogy mindennek haladnia kell tovább a saját medrében. Hány barátnőm halt meg, akik szintén vadászattal kezdtek el foglalkozni. Mikor meghallom édes barátnőmtől, hogy nincs neki, ráadásul sok munkát mond, akkor jön tőlem egy ösztönös ölelés. - Minden fajtád béli ilyen bolond? Semmi pihenés, vagy láblógatás? Semmi megbeszélés egymás között? - s tovább megyek, a fejét odavonom az enyém mellé, s két egyik kezemmel ölelem, míg a másikkal lassan kinyúlok a hajához, s megsimogatom. - Számomra, most olyan elveszettnek tűnsz, de ne aggódj én megtaláltalak. - súgom a szavakat a fülébe, s mikor megsimogattam a fejét, utána a szemébe nézek egy mosollyal. Mikor tanítom a növény kiejtésére, akkor természetesen nem nevetem ki, sokkal inkább elismerően tekintek rá, hogy próbálkozik. Szerintem mi perdaiak a fel nem adás szellemiségében élünk. Így éljük túl a nagyobb változásokat. Tovább halad a mi beszélgetésünk, s én természetesen elengedem az én emberi barátnőm. Egyelőre kivárom a pillanatot, hogy a saját okosságommal bombázzam. - Készülj fel, mert mellettem megismered a bogákat – jelentem ki határozottan, mert ha velem fog tudni tartani, akkor egyet befogunk, egy vad példányt. Azok erősebbek, harcosabb szelleműek, de szelídítés után a legjobb társak. Emlékszem még, mikor Ördögfolt-ot szelídítettem, a most jelenlevő bogámat. 1 órán keresztül próbáltam értésére adni, hogy én vagyok az úr, s végül belátta. - A bogák csak makacsok, de aranyosak méretük ellenére. Nekem van egy sajátom, Ördögfolt a neve. Majd bemutatlak neki, mert következőre vele jövök. Remélem az őrök nem lövik le, mikor érkezünk. - nézek bele a szemébe, s nézem a reakcióját. Magamban elmerengek valamin, s csak a következő ragad meg a fejemben, amire rá is kérdezek. - Mi az a Castillo kanca? Valamilyen állat? Téged vezet? - fogom a fejem, hogy az emberek milyen furák? Utána esik le nekem, hogy úgy nincs semmilyen értelme. Kissé belepirulok a dologba, s lehajtom a fejem. - Nálunk nincs olyan, hogy egy kezében a döntés joga. Nálunk az idős, s tapasztalt perdaiak döntenek. - tanítom őt az itteni életre, ha netalántán olyan közegbe kerül, akkor ne legyen tehetetlen. - Én szívesen megtanítalak arra, amit én tudok. Csak kérni, hogy ne add át a tudást másnak, ha nem muszáj.
*Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepett meg Tywinna ölelése, de még ez a szó sem tükrözné híven azt amit érzek. Különös, hogy ennyi beszélgetés után, ilyen heves érzelmeket produkál felém, de betudom annak, hogy a perdaiak sokkal közvetlenebbek mint az emberek. Bennük nincsenek olyan gyarló emberi tulajdonságok mint az irigység, gyanakvás, bizalmatlanság. Utóbbi is inkább az egész társadalmunk felé nyilvánul meg, de alapjában véve…inkább naivabbak. Mindazonáltal jólesik a belőle áradó szeretet és kedvesség és megnevettet, hogy bolondoknak nevez minket.* -De szoktam pihenni….lenni pihenés…beszélni baráttal…csak barát lenni messze. *Ösztönösen viszonzom az ölelését és derű költözik a lelkembe attól, amilyen anyáskodón simogatja a hajam. Szavai, akárcsak anyáméi, kíméletlenül őszinték, én magam tagadtam de belátom, hogy valóban elveszettnek érzem magam amióta idejöttem. Távol mindenkitől, az állomáson csupán néhány munkamániás kutató lakik jelenleg és Castillo kancellár talán szándékosan, talán véletlenül, de remekül időzítette az utazásom, mert így valóban sok időm van dolgozni és mindent elvégezni ami rám bízott. * -Örülni, te megtalál engem. *Mosolyom szélesedik amikor elenged és rám néz, sajátomat látom az övében. Nagyon aranyos, bölcsebbnek gondolom a koránál és talpraesettebbnek magamnál. Tulajdonképpen nem vágytam többre, minthogy megismerkedjek olyan őslakossal, aki nem azért érkezik a Városba, hogy megmutasson pár perdai növényt, hanem kifaggathatom a társadalmukról, arról hogyan élnek valójában, mi az amit fontosnak tartanak és mennyire különböznek tőlünk. Az biztos, hogy sokkal jobban forog a nyelvük, az enyém sokadik próbálkozásra is összetörik, de nem adom fel. Szerencsére nem mindegyik szavuk ennyire nehéz, és egész jól boldogulok. Ha mindennap beszélgetnénk, nagyon hamar megtanulnám a perdai nyelvet, még ha a kiejtésem nem is lenne soha tökéletes, megértetném magam velük. * -Jó. Ismerni bogákat veled. *Bólintok rá bátran, nem tudva még mennyi nehézséggel fogok szembe nézni, de már rágondolni is kész kaland. Mindezek előtt csupán Castillo kancellár áll akadályként, de talán legyőzhető…ha még több munkát tervezek be ezzel. Egyelőre Tywinna pergő szavaira kell nagyon figyelnem, amikor a bogákról beszél, mintha elfelejtett volna lassabban beszélni, vagy csupán a lelkesedése miatt tűnik lendületesebbnek. Valamennyit azért megértek belőle, a többit próbálom kitalálni, vagy megnézni a házi szótáramban. Lassan alakul a kép és örömmel veszem tudomásul, hogy már a következő találkozásunkat tervezi. Az lenne csak igazán jó, ha előtte találkoznák Vademberrel, összehozhatnánk egy őrök nélküli találkozást. * -Nem…én nem hinni. Őrök ismerni boga. *Rázom a fejem magabiztosan, elvégre a Városban is jártak már ezek az állatok és az is tudják, hogy a perdaiak őket használják a közlekedésre. Épp csak megemlítem, hogy az őrök nélküli kirándulásom előtt ki áll akadályként, mikor olyat mond amit először fel sem fogok. A nyelvi nehézség miatt gondolkodnom kell, s mikor beazonosítom a szavakat, azon merengek, hogy biztosan jól hallottam-e. Végül Tywinna komoly arckifejezése semmi kétséget nem hagy afelől, hogy Castillo kancellárt állatnak titulálta. Van bennem némi lelkiismeret-furdalás amiért cseppnyi rosszallást sem érzek emiatt, és jólesően, vidáman felnevetek. S csak nevetek és nevetek, már-már könnycsordulásig, s mivel képtelen vagyok megszólalni, csak a fejemet rázom. Csak a következő mondatánál csillapodik a nevetésem, előrehajolok, hogy bocsánatkérőn megfogjam a kezét, nehogy azt higgye rajta nevetek. Egyáltalán nem, ez biztos. Nagyokat sóhajtok, hogy levegőhöz jussak.* -Castillo kancellár…olyan mint Dann. Sok kancellár lenni. *A perdai számokat nem ismerem, ezért elengedem a kezét és felmutatom az ujjaimmal, hogy mennyi. Hét kancellár. * -Te tanítani engem, én kérni. Ígérni nem mondani el. Mondani te nép hogy él, szeret, sír, nevet.
Különösen nem fogok az én Jasmine-omnak magyarázkodni, hogy miért öleltem meg, ennyire melegen. Nálunk perdaiaknál, vannak ilyenek megnyilvánulások, amit nem mondunk ki, de mégis cselekvésre késztet. Engem a másik fájdalma, s jelenlegi fura élete az, amire én azt mondanám, hogy úgy nem élet. Várom türelmesen, hogy mit válaszol a pihenés kérdésére, s egy picit megnyugtat. Gondolva egyet, én még hozzáfűzöm a következő gondolatokat. - Ha teheted, akkor a jelenlegitől többet pihenj. S ne végy rólam példát, mert én mindennap pihenek és dolgozok egyszerre.- egy vadász élete ilyen. Ha valahova kimegy, akkor legtöbb részt pihen, hogy a megfelelő helyre érkezve dolgozzon. De van, mikor több feladatot kapok, mint például a gyógynövények begyűjtése. Ott a végcél elérése közben szintén dolgozok. Amikor pedig harcolok, az szintén munkának számít. Perdán mindennek értéke van, valamelyiknek kisebb, de másnak pedig több. -Én örülök neked, érdekesek az emberek. - jelentem ki, miközben utána szomorúvá válik a tekintetem. Itt a nagy dilemma tőlem, hogy a szüleim halála miatt, miért csattan rajtuk az ostorom? Miért mérgesítenek fel? Ezzel szemben, most itt egy ember, aki nagyon gyámoltalan, szinte kiált a lénye egy segítségért. Egyszerűen összezavar. S igen, ha már itt tartunk, akkor én megosztom vele ezen részem. - Jasmine! - nézek bele a szemébe,miközben próbálok a szövegre koncentrálni. Egyszerűen szeretném kifejezni magam, hogy megértse teljesen. - Az én szüleimet a fajtád, az emberek ölték meg. Nem tudom miért érdemelték meg, s én miért kaptam azt a kínt. Szenvedtem, hiszen Perdán a gyengék elhullanak, az erősek megmaradnak. Gyűlölöm a fajtád, s egyben csodálom is. Helye van erősnek, gyengének, s más tulajdonsággal rendelkezőknek. Mi perdaiak egyenesek vagyunk, mint a karó. Ha két perdai veszekszik, s verekszik, akkor akármennyire vicces, de a győztes ökle az igazság. S itt olykor fura lehet látni, ha egy felnőtt és egy fiatal verekszik, de küzd. Ám nem küzdenek élet-halál harcot. - itt szünetet tartok, csak utána folytatom a gondolatmenetem. - Lehet természetesen idősekhez menni igazságért, s mindig okosabban térnek vissza a felek a saját életükbe. A bölcs emberek ügyesen elvezetik mások haragját, türelemmel. - gondolok a saját eseteimre, mikor még kicsi voltam. Volt benne tapasztalatom. S ha már ennyire lemeztelenítettem magam lelkileg, akkor érzek magamban jelenleg olyan késztetést, hogy megtanuljak emberi nyelven. - Én megpróbálok beszélni a nyelveden – nyitogatom a szárnyam, egy pirulással kísérve. Sok időmbe tartott magamban összerakni a szavakat, mert teljesen más logikával beszélnek, mint mi. Tovább terelődik a bogákra a téma, így újfent próbálok alkotni. - Mindent...megmutatok a bogákkal kapcsolatosan. - jó hír számomra, hogy nem fogják megölni a saját bogám. Végezetül egy új szóval bővül a féltve őrzött emberi szótáram, a kancellár szóval, hála Jasmine-nak. Láttam a nevetését, s én pironkodok miatta. - Bocsánat, nem ismertem azt a szót. - kezén mutatja, hogy hány darab van belőle. Bólintok jelzésül, hogy megértettem. Ismerem az emberi számokat, mert a piacokon, olykor hallani őket. - Rendben. Bocsánat a lassú beszédért, de nehéz összerakni az emberi szavakat.
*Bólintok a tanácsára és elrejtem sajnálkozó mosolyomat, mert egyszerűen nem tehetem, hogy ennél többet pihenjek. Elmagyarázni pedig nem tudom, hogy nálunk egészen másképp mennek a dolgok, nem egymástól függünk hanem én függök az összes feljebbvalómtól, és még az a szerencse, hogy nem vagyok a flotta tagja, mert akkor sokkal több felettesem lenne. Így tulajdonképpen csak Castillo keseríti meg az életemet, de ő mindenki mást bepótol. Viszont nekem már az is pihenésszámba megy, hogy kicsit leülhetek és vele beszélgethetek, szórakoztat, kikapcsol annak ellenére, hogy nagyon figyelnem kell minden szavára. De ez másfajta figyelem és élvezem, egyáltalán nem terhel le. * -Ez kölcsönös…-Nekem ti lenni érdekes. *Még a legegyszerűbb szavak is gondot okoznak, de bízom abban, hogy lesz ez még jobb is. Legalábbis ha nekem kell beszélnem, de megérteni…képtelen vagyok minden szóra odafigyelni, pedig Tywinna igen gyorsan beszél, miután a nevemen szólítva felhívta a figyelmem arra, hogy fontos dolgot szeretne mondani, egyébként abból is sejthető volt, ahogy előrehajolva mélyen a szemeimbe nézett. Nagyon nehezen hámozom ki a lényeget, és némi tátott szájas bólogatás mutatja a felismerést a szerencsétlen balesetre – én erre gondolok – amikor egy sikló letarolt egy templomot és néhányan meghaltak a perdaiak közül. De persze gondolhat arra is, hogy sok számunkra gondot nem okozó betegség tizedelte meg a perdaiakat, de mindez véletlen volt. Egyikünk sem tehet róla igazán…a háború azonban szándékos volt. A szavaiból nem derül ki, hogy pontosan mire gondolt amikor azt mondta az emberek ölték meg a családját, de végül is mindegy. Nem történt volna meg, ha nem találunk rá a holdra. * -Én sajnálni te család. *Mondom ki az egyetlen dolgot amit mondhatok, mert tényleg sajnálom, de sem az időt nem tudom visszatekerni, sem a halottaikat feléleszteni. Arcomon minden bizonnyal tisztán látszik, hogy az egész népem nevében kérek tőle bocsánatot s érzem magam rosszul és szomorúan azokért a dolgokért ami történt, holott mi is szenvedtünk el veszteségeket. Igazából ennyit értek csak meg belőle, az erős és gyenge szavak hallatán valahogy összerakom, hogy az erős életben marad a gyenge nem…vagy valami ilyesmi. Meg azt is értem, hogy gyűlöl minket, de mégis szeret. Rövid szünet után, amit az én sajnálkozásom és részvétem töltött ki, folytatja, de már jóval rövidebben és lassabban. * -Az idősek a tapasztalatuknál fogva bölcsek…-Kedvel bölcs embert…perdait is. Sok jó dolog mondani. *Az idősek közül vannak olyanok akik elfáradtak és kicsit mogorvák, de vannak olyanok is, akiknek a humoruk csak koruk előre haladtával teljesedik ki, mondhatni ilyenkorra érik be az öniróniájuk. Remek társalkodó partnerek, nagyon szeretek velük beszélgetni, csak kevés alkalom nyílik rá. Amikor újra megszólal, elámulok.* -Te jobb beszélni én nyelv mint én tied. *Felesleges pirulnia, szinte tökéletes a kiejtése. Arra lelkesen bólintok, hogy megmutatja nekem a bogákat, bár a nagyságuk miatt kicsit tartok tőlük, de nagyon szeretnék megbarátkozni velük. Már csak azért is, mert állatokkal sosem találkoztam míg a Dominiumon éltünk, a Perda megtalálása óta pedig vagy ki sem tettük a lábunkat a Városból, vagy a katonák elriasztották az összes állatot, Elorakba eljutni pedig számomra lehetetlenség. A derűt Castillo kancellár személye okozza, közvetve. Ha létezik bennem hajlam a kárörömre, akkor ez most a nevetéssel együtt bukik ki belőlem. Ezek után hogyan nézzek a szemeibe ha legközelebb találkozunk? Mindig eszembe fog jutni, hogy Tywinna lekancázta. Még mindig nevetve nyúlok előre Tywinna kezéért, hogy megnyugtassam, semmi rosszat nem mondott. * -Nem kérni bocsánat. Én nevetni jól. Kancellár lenni rossz. Kanca…*Hatalmas önuralomra lesz szükségem, amikor ismét a szemei elé kerülök. * -Nekem is lassú. *Vonom meg a vállam mosolyogva és aztán rátérek arra ami érdekel róluk, a népéről, a szokásaikról. * -Te mondani Cadar élni. Mit keresni messze otthontól? Nem félni egyedül?
Sokáig nem szólal meg a barátnőm, azonban nem veszem rossz néven. Tudom jól, hogy mindenkinek kell egyedüllét, mikor a saját gondolataival foglalkozhat. Míg ő csendesen megvan, addig én szintén a gondolatok világába távozok. Fogalmam sincs, hogy miként működik az ő világuk. Egy kicsit kíváncsi vagyok rá, azonban biztosan nem találnám hasznos tudásnak. Nem szeretném népem fertőzni emberivel, mert ahogy mi perdaiak élünk, az a jó. Nem tudnám elképzelni, hogy úgy viselkedjünk, mint az emberek. Akkor biztosan nem élnénk túl az itteni életet. Nem sokáig marad meg a némaság közöttünk, mert végre megszólal Jasmine. - Akkor tanulhatunk, egymástól valamit, amit azelőtt soha. - jegyzem meg mosollyal. Fel sem merül bennem a nagy kérdés, hogy miért nem beszélek olyan lassan? Ott van neki az a kütyü, amiben mutatta a növényt. Mindenesetre én elérkezettnek látom az időt, hogy meséljek magamról, hogy megmutassam neki, hogy miként éltem át a veszteségeket, amik az évek során értek. Családom tagjait vesztettem el, mind a vérbelit, másik részről a közösségieket. Nem olyan soká, hogy bocsánatot kér, s megint csak ösztönösen cselekszem. Jobb kezem mutató ujját rányomom az ajkaira, ezzel jelezve, hogy ne tovább. Arcomon kiszélesedik a mosoly. - Ne aggódj, én már nem marom magam miatta. Ami történt, az megtörtént. Visszahozni őket nem lehet. Csak előre van. Úgy előre, hogy én inkább kellemes dolgokra gondolok, mint arra a rosszra. Sokat tanultam a szüleimtől, a vadász mesteremtől és minden más perdaitól, akivel csak találkoztam. Itt minden kis találkozás tanít valamire. Én legalábbis így érzem. - próbálom elmagyarázni neki, s fel sem tűnt számomra, hogy emberi nyelv helyett, perdaiul fejeztem ki magam. Emberi szókincsem szegényes. - Szóval ti szintén hallgattok az öregjeitekre? Nálunk minden öreg tapasztalt harcos, ösztönökkel, megérzésekkel. - árulom el a nagy titkot. Túlélési ösztön kell az itteni élethez, s népünkbe teljesen beépült. Mikor meghallom, hogy én jobban beszélek a saját nyelvén, akkor én belepirulok. - Én csak próbálkozni, szívem ezt mondja. - végül rátérünk a boga kérdésre, s remélem Castillo kancellár el fogja engedni a barátnőm. Nálunk senkit sem büntetnek meg, mert esetleg nem azt csinálja, amit kellene. Itt mindenki saját maga dönthet. Van lehetőségem egyes feladatokat visszautasítani, hiszen tudom, hogy küldenek mást helyettem. Megnyugtat Jasmine, hogy nem tettem semmi rosszat azzal, hogy a Kancellárt lekancáztam. - Akkor megnyugodtam, ha ő rossz kanca. Rá kell csapni hátsójára, hogy tudja a helyét. - mondom neki a saját tapasztalatom, ami a boga kancákhoz köthető. Így elég komolyra sikeredik minden egyes szavam. - De neked ott van a kütyü a segítségnek, te tudod azt kezelni. Én csupán szájról figyelve, füllel hallgatva tanulom az emberi szavakat. Annak alapján tanulom a nyelvetek, mert nem jön velem egy tanító sem, ki taníthatná. - ezzel elérkezünk az ő kérdéséhez. - Igen ott élek. Feladatot teljesítettem a sivatagban. Megtanultam egyedül nem félni, mert a félelem nagy harcosok rémálma. Olyan, mint ha kezeim és lábaim meg lennének kötve. Én haladni előre, félelem nélkül. Ha pedig meghalok, akkor meghalok. Ám mint látod, még élek. Nem kell értem aggódni – magyarázom neki kedvesen, s ezzel megállok a beszédben. Előveszem a Sel-Ogei-es nyílvesszőt a tegezből. Óvatosan átadom neki. - Meg ne sértsen, nagyon éles. Halálos, ha megfelelő pontra lövök. 1 vadállat 1 nyílvessző. Közelharc egyes esetekben halál, vagy csonkolt végtag. De a csonkoltakat nem igazán láthatod, mert ők a szégyen miatt nem mutatkoznak. - merülök bele újra a beszélgetés fonalába, így rá is nézek Jasmine-ra, hogy nem bánja-e, ha ilyen sokat fecsegek vele. Igen, ha hazaérkezek, akkor hasonlóan mesélek másoknak is.
A hozzászólást Tywinna összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 12, 2020 1:35 pm-kor.
*Mi sem áll közelebb hozzám, minthogy tanuljak tőle, vagy akár más perdaitól, róluk. Szeretném megismerni őket, a kultúrájukat, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, miként élik meg az örömeiket és bánatukat. Sokban hasonlítunk egymásra, de különbözőségünk még több van. Úgy gondolom, ez az ő otthonuk, mi jöttünk ide, nekünk kell alkalmazkodnunk, csak sajnos nem mindenki gondolja így…főképp nem a kancellária. * -Én szeretni tanulni Tywinna. Sok minden Perda…Perdáról, népről. *Bólogatok lelkesen mosolyogva és bízom benne, hogy idővel tényleg mindent tudni fogok a perdai népről. Előbb azonban az ellenük elkövetett dolgokat kell helyrehozni, hogy maguktól tegyék meg a következő lépést, hogy nyissanak felénk, hogy elfogadjanak. Nagyon hosszú út lesz, és nem elég ha csupán néhány ember igyekszik elnyerni a bizalmukat. Magaménak érzem azt is, ami veszteséget a népünk okozott nekik, szomorúan mosolyodom el ahogy a bocsánatkérésemet hárítja. Valóban nem tudom nem megtörténtté tenni, de a jövőt építhetjük együtt. Minél többen barátkozunk össze egymással, annál gyorsabb és könnyebb lesz. * -Igen, te tanít most engem. *Tywinna nem öreg, mégis elég bölcs ahhoz, hogy sok mindenre megtanítson. Olykor hasznosabb a tudásnál a bölcsesség és nem mindig kor függvénye. Azonban nem elhanyagolható az idősek tudása, tapasztalata. * -Igen. Én igen. Nem minden ember. *Arról nem is beszélve, hogy még mindig életben van az a törvény, ami az öregjeinket a halálba küldi. Erről inkább nem is beszélek, úgy sem értené és még borzalmasabbnak állít be minket embereket, mint amilyeneknek most gondolnak. Nem is tudom elképzelni hogyan reagálna Tywinna ha tudomást szerezne a Halálcsókról. Inkább hagyom tovább siklani a témát a bogákra, más fajta izgalmakkal szolgál és egy kicsit beleélem magam annak ellenére, hogy korántsem biztos, castillo kancellár engedélyt ad arra, hogy testőrök nélkül, perdai kísérettel menjek be a hold egyik legveszélyesebb helyére. Az is lehet, hogy nem is tőle kellene engedélyt kérnem, hanem Terson kancellártól, elvégre ő a katonaság parancsnoka. Egyelőre marad Castillo kancellár, s némi derültségre ad okot Tywinna félreértése, ami a magyarázatom után még tovább gyűrűzik. Nevetésem közben alig bírom kiejteni a kérlelő szavakat.* -Kérni téged…nem mondani ilyet…én nem tudni nevetés befejezni. *Már a kanca is elég ok, de, hogy a hátsójára csapjak…szerencse, hogy nem mostanában fogok vele személyesen találkozni. Némileg csillapodik a nevetésem amikor egymás anyanyelve kerül ismét szóba, és meg kell magyaráznom, hogy miért nem olyan nagy segítség a kezemben lévő pda, amire igen sűrűn nézek le. * -Csak szó lenni benne. Nem sok. Idő kell keresni minden szó. Rakni össze nehéz. Te tanítani engem, én tanítani téged. Jó? Sokat beszélni másik nyelv, nagy tanulás. *Mennyivel könnyebb lenne azt mondani, hogy csak gyakorlat kérdése az egész, és minél többet beszélgetünk, annál hamarabb megtanuljuk a másik anyanyelvét, és nem elég a szavakat ismerni, a ragok és kifejezések nagyban megváltoztatják a mondatok rételmét. Oda kell figyelnem, hogyan válogatom össze a perdai szavakat, nehogy olyasmit mondjak, ami esetleg félreérthető és megbántom vele. Másrészt az ő pergő szavaira is oda kell figyelnem, mert ha csak egy valamit nem értek meg belőle, egészen más lesz a tartalom, és a szövegkörnyezet nem mindig segít. De ennek ellenére, megérteni még mindig könnyebb, mint valamiről hosszan mesélni, ezért kérem, hogy mondjon magáról valamit, hogyan került ide és miért, ha olyan távol lakik. A meséhez tartozik egy nyílvessző is, aminek a hegyén jól látható az energiát adó kristály fénye. A kezembe véve ámulattal nézem, mert talán akkor sem érteném hogyan képesek ilyesmire, ha fizikus lennék. * -Csodálatos! …Ó, egek! Jól értettem? Csonkolt? Neeee!-Nem mondani ilyet. Kérni téged, ne! *A nyílvessző iránti csodálatom azonnal szörnyülködésbe vált át, ahogy Tywinna szinte érzelmek nélkül beszél a harcban elesettek sérüléseiről. Én nem érzem szégyennek ha valaki megsérül, nem gyengeség….ők mégis annak hiszik. Megint tanultam valamit.* -Mi emberek nem…nem lenni szégyen. Nem maradni úgy…lenni másikvégtag…-kéz, láb elvesztett helyett. *Visszanyújtom a nyílvesszőt, talán túl gyorsnak is tűnhet, ahogy próbálok tőle megszabadulni. Nem vagyok harcos, soha nem is leszek az, és még gondolatban sem ártanék másoknak. *
- Szóval te szeretsz megtudni bizonyos dolgokat, de cserébe...- nézek végig rajta újra, s egyáltalán nem tudok elképzelni nála egy rejtett fegyvert, vagy bármi más titkosat. -…nincsen fegyvered, sem rejtett, sem erőd. - állapítom meg elsőre, s továbbra is őt fürkészem. Túl jámbor lány, még egy Togitának sem tudna ártani. Ha pedig a képességeknél járunk, s ráadásul egyre inkább a bizalmamba fogadni, akkor odaülök teljesen mellé, s a fülébe suttogom a következő fontos dolgokat. - Két képességem van, az egyik az illuzió, míg a másik a Tűz gyermeke. Az elsőnél 5 méteres távolságon belül mindenkire hat, persze hogy normálisan hasson, ahhoz jónak kell lennie az illuziónak. A tűz gyermeke, meg arról szól, hogy jobban bírom a tűző napot és a meleget. Sivatagi kalandjaimnál jól jön.Például, én onnan érkeztem, s csupán így vagyok felöltözve. S jegyezz meg annyit, hogy úgy vélem a tűz gyermek erőmnek van hátránya. A hideget nem szeretem, könnyebben megfázok, legalábbis úgy vélem. - fújom ki a levegőt, mert emberi nyelven elég nehéz volt elmondani. Remélem megértette azt, amit mondtam. - Én köszönöm, hogy te meghallgatsz engem. - s ha már itt van a közelemben, akkor bizony megölelem őt melegen, hátát simogatva és arcomon egy kedves mosollyal. Nehezen válok el tőle, hiszen tudom én, hogy ő mennyire elveszett. Úgy gondolom kell még neki az a szeretet, amit én tudok neki nyújtani. - Ha van kérdésed, akkor bátran tedd fel. Ha szeretnéd, akkor akár maradhatok tovább, mint az este. - s komolyan gondolom a maradást, mert érdekesnek találom Jasmine-val a kapcsolatot. Ha jobban összecsiszolódunk a többi alkalomkor, akkor úgymond, képes lennék testvéremnek fogadni, nem csupán barátnőmnek. Miért testvérnek? Mert mi perdaiak, a testvéreinkre nagyon vigyázunk. Meglehetősen mulatságosat mondom a társaságomnak, hogy annak édes nevetése nem tud apadni. Sőt egyenesen arra kér, hogy fejezzem be. Kicsit meglep, azonban engem itt nem lehet leállítani. - Miért? Bogákat nem szabad verni, csupán paskolni. Legtöbb állat ért a paskolásból is, hogy nem szabad.Aki veri keményen a hátasát, az ellen fellázad az állat. A kancák érzékenyek rá, legyen az boga, vagy más perdaiakhoz közel élő állat. - nézek rá kedvesen, s csupán remélem, hogy így már megérti, hogy miről van szó. Azonban nem hagy engem nyugodni ez a Castillo kancellár, aki egy rossz kanca. - Ha szeretnéd, akkor én megnevelném azt a rossz kancát. - fújom ki a levegőt, majd tovább lépek. Olyan talajra tévedünk, ami számomra lenyügöző. - Hogy fér el abban, annyi szó? Nem fér rá annyi szó! - kissé megrázom a fejem, mert nem tudom elképzelni. Túlságosan túlmutat a mi fejlettségünkön. Perdaiak megértik egymást, s nincs szükségük olyan kütyüre. - Rendben, beszélhetünk egymással sokat. Következőre sokat maradok veled, jó? - mosolygok rá kedvesen, s remélem nincs ellenére az ilyen ötlet. Kapok végül az alkalmon, hogy megmutassam neki a nyílvesszőket, amik halálosak a Sel-Ogei miatt. Minden további nélkül adom a kezébe, hogy kedvére fogja, s alaposan vizsgálja át. Közben én mesélek, a csonkolt vadászokról, akik szégyenben élik tovább életüket a településen. Vannak akik tovább lépnek, s tanítókká válnak, hogy az a hibát, amit vétettek, azt mások ne kövessék el, de sajnos vannak, akik szégyenérzetük miatt bújdokolnak, nem mutatva túlságosan magukat. Egy félkarú vadász már nem ellenfél, mint egy ép és egészséges. Meglep, mikor arra kér, hogy ne mondjak ilyet, kiül az arcomra meglepettség. - Jasmine, ne! Fogadd el, ez itt a valóság. Aki félkezű, az nem teljes. Nem tudja használni az íját, vagy nehezen támaszkodik fel a földről. Harcban egyenesen hátránya van. - próbálom őt ráterelni arra, hogy ne zárja ki az ilyen dolgokat. Erősnek kell maradnia. Újra magamhoz ölelem a barátnőmet. - Ti adtok elvesztett végtagot? - nem kicsit lep meg a tény, amit már csak az fokoz tovább, hogy náluk nem szégyen az ilyesmi. - Emberek furák, ha nálatok nem szégyen a sérülés, s csak úgy kapnak másikat. - próbálom elképzelni, hogy milyen lehet az, azonban nem megy. Nekem mind a kettő megvan.
*Tywinna szavai egy kicsit elszomorítanak, a tekintete nem különben, mellyel végignéz rajtam. Tudom, nem vagyok sem erős, sem befolyásos, nincs más erényem mint az őszinteségem és az őslakosokkal szembeni nyíltságom, kíváncsiságom. * -Találni valami én tudni csere…cserébe. *Vonom meg a vállam, de mosolyomat talán csak én érzem biztatónak. A perdaiak cserélni szeretnek, sok mindenre kíváncsiak, de nem tudom Tywinnának mire lenne szüksége, de ez nem lehet akadály. Bízom benne, hogy egyezségre jutunk majd ha jobban megismerjük egymást. A lány azonban nem erről kezd beszélni, hanem közelebb húzódva hozzám a fülembe súgja, mint valami titkot. Nehezen értem meg, igazából a tartalom az, ami számomra elképzelhetetlen és nem is merem elhinni, hogy jól értem-e amiket mond. Volt tudomásom arról, hogy az őslakosok különlegesek, de soha nem mentem bele részletekbe, ha találkoztam is valakivel közülük, a beszélgetés mindig tolmács segítségével zajlott és kizárólag szakmai témáról, vagyis a Perda növényeiről. Tywinna egészen más, az általam ismertekhez képest nyílt annak ellenére, hogy tudom, nem bízik bennem annyira mint mutatja, amennyi az ölelésből érezhető volt. Észre sem veszem, hogy elnyílnak az ajkaim és picit hátradőlve nézek rá, és csak nézem egy ideig, próbálom magamban helyre tenni a hallottakat. Aztán csak bólogatok, mert el sem tudom képzelni mindez hogyan lehetséges, hogyan valósul meg…míg át nem élem. * -Én boldog lenni mert te…bízni bennem. Mondani sok titok képességről…nekem lenni…hihetetlen, miért nincs olyan szó, hogy hihetetlen?csoda. Nem érteni hogyan lehetséges. *Bocsánatkérőn elmosolyodom, mert értem amiről beszélt, és örülök, hogy bízik bennem annyira, hogy mindezt elmondta. Úgy hallottam a perdaiak nem szívesen beszélnek a képességeikről, érthető okokból. * -Én hallgatni téged…jó, örül, boldog. *S nem csak az lep meg, hogy minderről mesél nekem, hanem az újabb érzelmi megnyilvánulása. Már másodszor ölel át, mint akinek szüksége van szeretetre, vagy társaságra, arra, hogy meghallgassák. Talán túl sokat volt távol az otthonától és hiányzik neki a családja. Kérdésem rengeteg van, de a szókincsem eléggé behatárol, azt viszont értem, hogy akár reggelig is maradna, ám félő, hogy ne tudnám elszállásolni. A kutatóállomásra nem engednék be, még az én kérésemre sem. * -Én lenni boldog ha Tywinna sok idő marad. *Bólogatok lelkesen és mosolyogva, és elengedem a későbbi problémát, ráérek majd akkor azon agyalni, hogyan legyen biztonságban éjszaka. Ennél sokkal nevettetőbb téma akad el és már könyörgök, hogy hagyja abba, mert folyton ez jár majd a fejemben amikor a kancellárral találkozom. A nevetés nem csak ragadós, hanem kiapadhatatlan.* -Ó, bogát én nem bántani, soha. *Rázom a fejem, hogy tincseim is repkednek a mozdulatra, és nem tudom nem elképzelni…ahogy Tywinna „megneveli” Castillo kancellárt. Hogy fogok én ezek után a szemeibe nézni? Talán könnyebbé teszi a találkozást, ami egyébként, ismerve a kancellárt, kínosan feszengő és bosszantó lenne. * -Nem kell nevelni. Nem találkozni vele sokat. *S a könnyeimet törölgetem, míg ő a pda-ra csodálkozik rá. * -De. Te nézni. *S mutatom felé, noha úgy tudom, nekik nem igazán vannak írásos feljegyzéseik, egyáltalán ismeri az írott szót? Pörgetem csak a szavakat, melyek mindkét nyelven le vannak írva, a perdai fonetikusan. Ennek ellenére sokkal könnyebben tanul az ember, amikor használja is a nyelvet, épp ezért szeretnék Tywinnával sokat beszélgetni, biztosan lesz majd olyan is, hogy nem találom a szót sem az emlékeim között, sem a pda-n, de akkor majd elmagyarázza mit jelent. Akár kézzel-lábbal. * -Azon leszek, hogy ezt elintézzem….én próbálni intézni. Jó, te maradni velem sokat. *Azt majd később kérdezem meg, hogy hol akar aludni. Még talán könnyebben is megoldható az, hogy én maradok kiint vele egy sátorban, a katonák úgy sem hagynak magamra, minthogy Tywinnát szállásoljam el az állomáson. Lehet be sem akarna jönni oda. Az általa mutatott fegyver, pontosabban nyílvessző azonban sokkal jobban lefoglal, már csak a benne lévő CQL miatt is. Botanikusként nem tudom felfogni sem hogyan erősíthet egy fényenergia egy fémből készült fegyvert, hogyan lépnek egymással kölcsönhatásba….talán még a fizikusaink sem találtak rá magyarázatot igazán. Az energiát fel tudják használni a mi fegyvereinkbe, de egy tőrbe, vagy nyílvesszőbe egészen más technológiával kell…gondolom, és biztosan köze van a perdaiak képességeihez is. Ami jobban érthetőbb és mondhatni otthonosabb terep számomra, az a lelkemre van hatással, mégis el tudom magyarázni, meg tudom cáfolni. * -Igen. Sebesült katona kap új lábat. Olyan mint fegyver. Fémből és más anyag…finom mint bőr. *S mutatom a kezemen is mire gondoltam, ujjamat simítom végig a karomon. * -Tud futni, fegyver használni, mint régen. *Ennél jobban nem tudom elmagyarázni és megmutatni sem, érthető módon nincsenek a pda-n olyan képek, melyeket megmutathatnék neki. Az enyémen csak növények vannak és a perdai táj, az ami engem érdekel, ami az én munkám. *
Látom, hogy a szavaim nyomán kicsit elszomorodik. Nem ez volt a fő szándékom, ám idővel javulni fog a helyzet. Nehezen értjük meg egymást, mert teljesen másképp látjuk és érzékeljük a világot, emellett egy nyelvet sem beszélünk. - Tudom, hogy te találsz valamit cserébe. Vélem úgy, hogy ügyes vagy, csak még nem adtak neked lehetőséget, hogy megmutasd. - nézek bele Jasmine szemébe, miközben kedvesen mosolygok. Addig gondolkozok magamban, míg úgy nem döntök, hogy felfedem előtte a képességeim, amit alapjából véve nem szoktam mindenkivel megosztani. Miért? Mert akkor elmarad a meglepetés ereje, ha használom, s egyből tudják, hogy ki műve például az illuzió. Nagy elhatározás tőlem, s kíváncsian nézem, hogy az én drága barátnőm miként fogadja? - Megbízok benned, ami a képességemet illeti, nem minden csodát érdemes megtudni. Van amit meg kell hagyni kibontatlanul. - sóhajtok egyet, miközben ott ülve szorosan mellette nézem a pda-t. Számomra az a csoda, hogy az miként működik? A saját képességeimre egy magyarázat van csupán, de részletekbe nem tudnék belemenni. Nem vagyok tudós. - Én meg örülni a hallgatásért. Mikor távol vagyok mindentől, akkor nincs kivel beszélnem. Nincs kihez szóljak, csupán a természet, s annak kegyetlen törvényszerűségei. Nem lehet megváltoztatni, vagyis meglehet, de akkor nem lesz olyan, mint azelőtt – s újra itt vagyunk, hogy az emberek jelenléte nem éppen ideális. Sok olyan dolguk van, amivel egy-egy természeti kincsből nem marad semmi. - Ha én maradok, te sokat tanulsz tőlem. - jelentem ki, miközben leveszem egy időre a tekintetem róla, s az égboltot figyelem egy jó darabig. Mikor megállapítottam, hogy körülbelül mennyi lehet az idő, akkor én lassan feltápászkodok Jasmine mellől. Ránézek, majd megjegyzem neki. - Hamarosan leszáll az éj, s készítenem kell lakhelyet magamnak, vagy magunknak. Nem tudom, hogy te hol szeretnél aludni. Hideg lesz, remélem nem vagy fázós. - ezzel egyetemben nyújtózkodok egyet. Felmérem a terepet, s még mielőtt elindulnék, csak ennyit mondok. - Megyek keresek erős vastag fákat. Jövök majd vissza - ezzel nyugodtan elsétálok az egyik irányba. Nem érdekelnek az őrök. Nem nehéz találni az erdőben megfelelő méretű fát, s megjegyzem magamban, hogy hol találtam. Visszasietek Jasmine-hoz, ha nem jött volna velem. - Én megkérhetlek téged valamire? Tudnál gyűjteni egyenes vesszőket? - teszem fel neki a kérdést, abban a reményben, hogy kisegít. Erdőben hamar beesteledik, utána meg már csak botorkálhatunk a sötétségben. S mivel megszakadt a beszélgetésünk, így várat magára a kérdéseim. Érdekes dolgokat mesélt Jasmine, az elveszett végtagokról. - Én ide építek kis kunyhót.
