A közel 70 nm alapterületű lakosztály a Fuller család második otthona, a gyerekek iskolai éveinek kezdetekor költöztek át. A lakás modern stílusú, amit erősít, hogy minden új fejlesztésű technikai eszköz megtalálható itt. A legnagyobb szoba a nappali, ami kiteszi a lakosztály felét, s innen nyílnak a további helyiségek is. A családi élet fő színtere ez, nagy ebédlőasztallal a középpontban, ahol a közös étkezések mellett a gyerekek tanulási helyszíne is ez, mivel különszobáik igen aprók, leginkább csak pihenésre, alvásra vagy csendes játékra alkalmasak. Egy pult választja el kissé az apró konyhát, ami ha nagyon szükséges, főzésre is alkalmas, de a család státuszából kifolyólag ritkán esznek házi kosztot. A reggelik előkészítésére, a gyerekek további étkezéseik kielégítésére viszont kimondottan kézre áll minden benne. Pár lépcsőfokos szinteltolás osztja meg a teret, a fenti részen a kanapé és a hozzá illeszkedő fotelek kényelmesek, és megfelelő elrendezéssel vendégfogadásra is alkalmasak. Nem mintha gyakoriak lennének a partyk a Fuller lakosztályban. Egy kényelmes méretű fürdőszoba mellett egy családi otthonban nem túl gyakori szoba is helyet kapott még Fulleréknél. Egy kis átalakítással egy dolgozószoba is kialakításra került a családfő részére, a munkaállomáson kívül egy kényelmes dívány is található itt. A szülői háló meglepően tágas, kényelmes franciaággyal a középpontban s egy teleszkóppal a kiváltságot jelentő ablaknál.
A nagyobbik már másodjára veszi ki a kezemből a pda-t, s azt gondolom, valóban nem jó példakép vagyok most a gyerekeknek, elvégre a vasárnapi reggeli arról szól, hogy együtt vagyunk, s mivel valóban foglalkoztat, hogyan haladnak, mi van velük, a másodiknál ki is kapcsolom inkább, jelezve, figyelek. Talán látszólag igen, a fejemben tovább gondolom mindazon híreket és újságokat, amiket el tudtam közben csípni. Nem, nem feltétlenül a kancellársági tennivalókkal kapcsolatban, sokkal inkább az egyik kísérlet, kutatás tart izgalomban. És mindenáron brainstormingot akarnak, amitől nem csak az iq-m, hanem a maradék eq-m is a padló alá képes süllyedni. Még ennyi idő után is képtelenek felfogni, hogy én mindent és de mindenkit meghallgatok, de ne kérjenek azonnali visszajelzést, mert mire mindet átrágom fejben, passzolom össze a részeket, keresek új lehetőségeket hozzá, új módokon való összekötéseket, amitől működhet, az legfeljebb akkor lesz meg két másodpercen belül, ha én valamelyik fekete lyuk eseményhorizontjánál állok éppen, mert ott, na ott lenne időm gondolkodni. Ha nem éppen a gravitációs hullám tépne apró, pici cafatokra. Tényleg, erről jut eszembe... Valamit mondott a fiam. Vagyis kérdezett. Ránézek. Ebből gondolkodnom sem kell, hogy mi is lehetett az a kérdés, amit feltett. Mindig így néz rám, amikor azért könyörög, átmehessen a legjobb barátjához játszani. Akár estig is. - Felezd el kettővel, és annyit lehetsz - nézek a nagyobbikra, aki a nagy szemek meresztése után igencsak csalódottan néz rám. - Nem, nem ebédelhetsz velük, csak, ha előzetesen megbeszéltük - fogalmam sincs, hogyan kell a gyerekekkel beszélni, pedig már a másodikat nyúzzuk. Nekem olyanok, mint a felnőttek, s emlékszem, mennyire gyűlöltem, ha gyerekként kezeltek. Volt benne valami lesajnálás, és legfőképpen a hülyének, ostobának nézés élménye maradt meg bennem. Ez is sarkallt arra, hogy mindenben idő előtt teljesítsek, maximumom. Öt perc múlva már mind a kettőnek hűlt helye az asztalnál, s bár a fejem tele van gondolatokkal, vágyom még egy kávéra, amit nyugodtan elfogyaszthatok. És olvashatom addig is a szükséges olvasnivalókat. Képtelen vagyok tétlenségre. A konyhába tartok, kezemben már a pda-val, a gép előtt ácsorogva. - Kérsz kávét? - pillantok Claire-re, kezem már az egyik kávésbögre után nyúl, hogy kivegyek egyet, s ha kér, akkor neki is veszek le.
*Már majdnem szóra nyitná ajkait, de két dolog miatt akad el végül hangja. Először is, nem tudja, kire is akart rászólni. Szíve szerint Matthew-ra, hogy tegye el a pda-t és tartsa tiszteletben az általa dicsőített közös vasárnapi reggelit. De hát mégis hogy vette volna ki magát, ha rászól a családfőre a gyerekek előtt? Ez kilőve. Akkor Isaac-et? Na de Isaac-et miért fedte volna meg? Hogy nem hagyja békén az apját? Akit jóformán hetente egyszer, ilyenkor lát? Szintén nem játszik ez az opció. Még jó, hogy családja két pasija végül egyedül is dűlőre jutott, így nyugodtan dől vissza székén és fújja ki a nagy levegőt. Csak, hogy tiszavirágéltű nyugalmából az apai engedély birtokában az asztaltól szinte felpattanó fiú láttán mégiscsak kénytelen aktivizálni magát. Gyorsan.* - A húgodat se hagyd itt! *Figyelmezteti, mielőtt a fénysebességet megszégyenítő gyorsasággal távozna a Tízéves. Tiszta kényelem, hogy a legjobb barát és barátnő egy ikerpár. Aurora mostanra egészen közéjük nőtt, az a bő egy év, ami köztük van, napról-napra kevesebbnek tűnik, Lola és Aurora között pedig sose volt gond ez a kis korkülönbség. Felkel, hogy útjára indítsa a gyerekeket. Egy copf-igazítás, egy pulóver-rátukmálás, puszik fejbúbokra, aztán még valamelyik gyerek kezébe nyomja a süteményes dobozt is. A lelkes nagymama előző nap látogatóban járt és szokása szerint annyi mindent hozott, mintha nem négyen, hanem tizennégyen élnének itt.* - Vigyázzatok magatokra, viselkedjetek jól és majd megbeszélem Rhondával a mai napot. *Ha egyedül mentek volna, biztos némi aggodalom maradna társa, de a testőri kíséret feloldja az anyai nyugtalanságot. Emiatt viseli el ő maga is, hogy őt magát kísérgessék. Rhonda nem a legélesebb kés a fiókban, de szereti a gyerekeit és a gyerekei barátait is és ez pont elegendő. Claire azért általában szereti úgy intézni, hogy vagy itt vagy ott legyen együtt a négy lurkó, ahol elég egy felügyelő anyuka.* - Igen, kérek, köszönöm. *Azzal visszaül székére és kicsit betakarózik hosszúra szabott kardigánjába. Kényelmes itthoni viselet, és rafinált szabásának és anyagának köszönhetően csinos is.* - Milyen lesz a jövő heted? *Kérdi érdeklődve, mintha nem tudná pontosan férje heti programjait. Talán egyszer nem a száraz választ fogja kapni erre a kérdésre, hanem szó szerint értve a „milyen” kérdést, a benyomásairól, várakozásairól, reményeiről, nehézségeiről mesél majd Matthew. Vagy csak direktebben kéne kérdeznie. Mindenesetre megvárja előbb a választ, mielőtt jobban belekérdezne. Például Fuller kancellár és a brainstorming? Csak sejteni véli a borzadályt, ami férjét kerülgetheti erre a kötelező programra.*
Ennyit arról, hogy beszéltem volna velük. Valójában fogalmam sincs, miként tudnék bekapcsolódni az életükbe. Minden percükről tudok, lélegzetvételükről, főként Claire jóvoltából, és mert rövid pórázon tartva figyelem őket, amiről nem tudnak. Viselkedniük is kell, ugyanakkor ők nem olyanok, mint én, akit, ha leraktak az asztal mellé, elfoglalta magát. Időbe került, mire erre nem rájöttem, hanem Claire nyitotta fel ebben a szemeim, s nem, még a mai napig nem tudom, ezt hogyan lehetne kezelni, ha ő nem lenne. Inkább nem nyúl MÉG a kezem a pda-hoz, figyelem, ahogy Claire útnak indítja a gyerekeket. Sosem volt a gyerekkori tapasztalataim között, s a nevelőtől sem fogadtam el, semmilyen gyengédséget. Sebezhetővé tett, olyanná, amilyen szemükben egy gyerek, aki sosem voltam, sosem éreztem annak magam. Alig vártam, hogy a korom elérje a tudatosságom, vagyis dehogy vártam. Önállóan cselekedtem, mert már untam, hogy a kisfiú vagyok. Nekem ugyan nincs testőri kíséretem, ám azt már Claire-re bíztam, mennyire is helyes az, ha neki, és/vagy a gyerekeknek viszont van testőri kíséretük. Nem akarom, hogy miattam, a rangom miatt őket érje inzultus, így én is támogattam ezt a felállást. Végül mégis a kezemben landol ismét a pda, hogy felvezessem rá a közben megérett gondolataimat is. Szeretem absztrakt formában a fejemben tartani, sokkal jobban megjegyzem, és jóval könnyebb előkeresni is a fejemben. - Máris készül. Előbb az övét készítem el, ahogy szereti, feltéve, ha nem ő maga akarja ízesíteni. Uhh. Small talk. Sosem értettem, miért kell körbegyalogolni egy hegyet (témát), a helyett, hogy egyenesen kimondaná az ember. - Van valami terved, s ezért kérdezed? - feldobom az egyik lehetséges okot, amiért köntörfalazva kérdezhet. Már ha az. - Vagy valami baj van? - a második lehetséges indok. A második bögrébe is megérkezik a frissítő nedű, s inkább tálcára teszem az ízesítőkkel együtt, úgy megyek velük az asztalhoz. A pda a pulton maradt, de úgysem fog elrohanni, s most a kávéra vágyom. Ízesítés nélkül, csak a kávét. Dupla presso. Elé helyezem a bögréjét, a magamét is kivéve, de nem fogom közbe a kezemmel, kis csésze lévén.
*Nem válaszol rögtön a két, meglepő kérdésre, előbb az érkező kávénak szenteli a figyelmét.* - Köszönöm! *Azzal maga elé veszi kávés bögréjét és a hosszú kávét még felönti a meleg tejet tartalmazó kancsóból, hogy még a cukornak legyen egy kis helye, de semmi másnak. Talán a lassú kevergetésnek, amivel gyors olvadásra készteti az apró cukorszemeket. Kávéja halványabb, mint a klasszikus tejeskávé árnyalat, köszönhetően az arányaiban sokkal több tejnek, de hát Claire nem a koffein miatt issza ilyenkor. Ez tiszta kedvtelés.* - Nem, nincs különösebb tervem, csak érdekelt. *Megvonja vállát, bele is kortyol az elkészített kávéba, de csak óvatosan, még kellemesen forró. Közben elgondolkodik Matthew kérdésén. Rendkívül visszafogott ami a közös programokat illeti, mert általában úgy néz ki a férfi, mint aki a háta közepére kívánja ezeket. Vajon az eddigiek is sok neki vagy épp hogy kevés? * - Hogyhogy ez volt az első kérdésed? Túl sok közös programunk van szerinted vagy túl kevés? *Mivel Claire ezt egyedül rendkívül körülményesen tudta volna megválaszolni saját magának, ezért inkább a szokásostól eltérően egyszerűen csak rákérdezett. Mondhatjuk felbátorodott az utóbbi hónapokban. Férje programjait is szervezi – igaz, titokban – és abból se lett baj. Talán eljött az idő, hogy másban is merész legyen. Egy egyszerű kérdéssel, nevetségesnek mondhatnák, de mégiscsak egy kancellárról beszélünk, egy kis óvatosság sose árt, különösen, ha kevéssé ismerjük az illető kancellárt.* - Baj sincs, legalábbis nem tudok róla. *Egy rövid homlokráncolás után válaszolta meg a második kérdést, ahogy átfutotta gyorsan a főbb lehetséges gond-forrásokat családi szinten, de nem talált hirtelen semmit. Aztán folytatja, ha már magyarázat szükségeltetik az ő legelső kérdéséhez, akkor további találgatások helyett inkább megadja azt.* - Szó szerint csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen heted lesz. Sűrű vagy nyugtalanítóan lassú? *Na jó, valamennyire talán mégiscsak ismeri férjét.* - Van olyan programod, amit vársz vagy olyan, amit szíved szerint lemondanál? *A lassan hűlő kávéba néha belekortyol, miközben Matthewt hallgatja, eszébe jut egy távoli, kósza ötlete. Ha már tervekről volt szó, akkor ha beáll valamikor egy kis csönd kettejük közé, akkor bedobja, mintha csak korábbi gondolatát folytatná.* - Habár elgondolkodtam rajta, hogy meglátogatnám Saskiát valamikor, de nem gondoltam egzaktan a jövő hétre. Szeretnél te is csatlakozni a perdai kiruccanáshoz?
- Kérlek - megszokás, nem ál-udvariaskodás mondatja velem. Nézem, miként élvezkedik a kávé elkészítésében. Egyszerű vasárnap reggeli tevékenység, mégis, amennyire új, annyira szeretem. Gyerekkoromban nem volt ilyen, apám fogta a kávét, és útközben hörpintette fel. Mostanra már tudom, szinte menekült tőlem, nem tudott velem mit kezdeni. Szépen örököltem tőle, ezt már látom. Nagyon szerencsések a gyerekek, hogy Claire ott van nekik. A válasz nagyon furcsának tűnik, mindig okot keresek a kérdések mögött, ezért is kérdeztem meg, miért érdekli. Valami még hiányzik a képletből. A további kérdésre meglepetten nézek rá, sokkal inkább értetlenül is. Ez most hogy jön ide? - Ezt találtam a legmegfelelőbb kérdésnek a sok közül, ami a kérdésedre a fejemben felmerült? - kérdezve válaszolok, hiszen nyilvánvaló: bennem mindig rengeteg szó, és kérdés van, a számok mellett. - Nem tudom? Annyi van, amennyi szükségszerű? - nézek rá. Igaz, mostanában sokkal több nyilvános megjelenés van, ez pedig engem kifejezetten lemerít. Tele van borzalmas small talk-kal, unalmas udvariaskodással, mosolygással. Már gondolkodom, hogy egyik reggel ilyen mosollyal fogok felébredni, alaposan megrémisztve Claire-t, ha éppen együtt alszunk. Merthogy nem vagyok egy mosolygós típus. - Rendben - tehát baj nincs. De még mindig nem stimmel valami, valahogy a képletben még mindig ott van egy ismeretlen. A kávé mennyei illatában egy másodpercre elidőzik, míg meg nem érkezik az újabb, noszogató kérdés, amit, úgy gondoltam, már megbeszéltünk. A csésze a kezemben van, kinyitom a szemeim. Gondolkodom. A hetemről kérdez, de nem azért, mert a saját hetéről akar beszélni. Ha nem a saját hetéről akar beszélni, akkor az kizárásos alapon közös program. Csakhogy most nem tudok közös programról, és ahhoz úgy is kezdett volna bele. Még egy ismeretlen kizárva, de helyette beugrik egy másik. Áh! Megvan! Lássuk, jól látom-e. - Te szeretnél valamit, csak nem kérdezed meg egyenesen. Tudod, hogy nem értek virágnyelven. Mondd ki, hallgatlak - hangom nyugdtan csendül, s egyben kíváncsian is, hiszen nagyon kíváncsi vagyok, sikerül-e eltalálnom ezt az ismeretlent. Ismeretlen. Erről jut eszembe! Felpattanok, s kezembe veszem a pda-t, s gyorsan felírok egy képletet, ami még félálomban suhant el a szemem előtt, aztán leesik, mit csinálok, mentés után meg is áll a kezem a pda felett. - Elnézést - ez még továbbra is a mentes idő, így lezárom a pda-t és messzebb helyezem magamtól. Jelezve, figyelek. Hát megvan, s lám, jól tippeltem! Igaz, nem elsőre, de hát rengeteg változó volt a képletben! Elégedetten nézek rá. Rájöttem! Igazam van! - A szeretnél csatlakozni kérdés arra vonatkozik, hogy én is menjek, vagy azt jelenti, hogy egyedül akarod meglátogatni Mrs. Jenkinst, vagy harmadik vált... opcióként, hogy nekem is illene látogatást tennem nála, mint kötelező protokol? - mentem fel egyből az alól, talán jól gondolom, majd kiderül, hogy egyedül akarna lemenni. Atyaég a gyerekek.... majd a dada megoldja. Azért van. - A szokásos hetem lesz. Talán az a jó, hogy most nincs nyilvános megjelenés - ami hihetlenül feszélyez és lemerít.
*Ha frissházas lenne vagy temperamentumos személyiség, akkor most lehet, hogy kezeibe temetné arcát és megrázná fejét. Vagy csak felnevetne. Így csak enyhén beszívja ajkait és talán halványan el is mosolyodik mellé, de nem biztos abban a félmosolyban, talán csak gondolataiban jelent meg.* - És azt nem találtad volna megfelelőnek, hogy kérdésre kérdés helyett egyszerűen csak válaszolj? *Most már ott van szája sarkában a mosoly, nem lenéző, sem sértő, csak tartózkodóan ott van. Ha már az előbb belement az új kérdésbe, akkor nem hagyja annyiban. Igaz, megfordul a fejében, hogy lehet mégis gyorsabban válaszra jutott volna, ha maga akarja megtudni a választ. A másik válaszra, pontosabban válasz-kérdésre kicsit megváltozik mosolya, ajkai feszesebbé válnak. Szükségszerű. A közös programok, neadjisten, családi programok szükségszerűek. A naptáralakítással idáig ezen a téren tehát nem sokat ért el, igaz, figyelmezteti magát, nem is ez volt a cél. A gyerekek miatt van az egész, és az utóbbi hetekben már érezhető némi változás az Iskola, sőt az Akadémia irányából is. Verbális válasz helyett csak bólint egyet, miközben gondolatban természetesen készen van a viszont-válasza: ~ Csak szükségszerűségből vagy ott a közös programokon?~ De ennyire nem bátor, ez már számonkérésnek is tűnhet, már-már nyílt konfrontációnak. És ilyenkor igenis utálja magát, amiért nem bátor, amiért veszni hagyja az összes ilyen lehetőséget, amivel talán változhatna a közös életük. De mi van ha csak ő akarja a változást? Ettől a kérdéstől, pontosabban a sejteni vált választól még jobban fél.* - Ez igaz. *Ad igazat férjének, Matthew valóban nem az a virágnyelven-értő. Ugyanakkor a kijelentés, és a tervek emlegetése együttesen felszínre hozzák a perdai látogatás tervét. Szusszan egyet kávésbögréje felett. Jól esik neki a kávé illata, segít újfent a nyelvébe harapni, mert az meg feleselés lenne, hiszen nem arról van szó, hogy nem akarta egyenesen megkérdezni, csak nem jutott eszébe és nem is jövő héten, hanem... Jó, nem feleselés, hanem magyarázkodás. Inkább nagy levegőt vesz, mikor Matthew visszatér a pda-tól. Erre az intermezzóra szeme se rebbent és nyugodt hangon felvezeti kirándulása ötletét, amire mily meglepő, érkeznek a kérdések. Egyébként Matthew javára írja, hogy nem vág önelégült képet, csak elégedettet, ezzel Claire ki tud egyezni.* - A kérdés arra vonatkozott, hogy van-e kedved csatlakozni a perdai látogatáshoz. Nem Saskiához, *Észre se veszi, hogy figyelmeztetőn felemeli mutatóujját, egészen biztosan nem viszi Saskia közelébe, azt a feszengést senkinek se kívánja, saját magának a legkevésbé.* - őt majd a baba születése után pár héttel kell meglátogatnod, az hivatalos látogatás lesz, majd a titkároddal és Jenkinsékével megszervezem. *Természetesen a titkár nélkül, de ezt mondani nem/se kell. Ahogy beszélgetnek a kiruccanásról, körvonalazódnak tervei, ezeket megosztja a másikkal, elvégre így tudja eldönteni, van-e kedve csatlakozni, habár Claire-nek lassan egy negyedik opció tolakszik be gondolatai közé, de azt nem mondja ki.* - Talán a jövő utáni héten mennék, sokkal tovább nem húznám. Az utolsó hetekben nem szeretném fárasztani már Saskiát. Lehet lent maradnék két vagy három napot, ha már egyszer kimozdulok, tudod. *Nahát, végül megkapja a választ az első kérdésére is, közben kábé leszervezték a perdai útját is. Végülis hatékonynak is lehet mondani ezt a fajta társalgási módszert. Mindenesetre elraktározza magának a lényeget, ideje előrelátóan csökkenteni a nyilvános megjelenések számát. Nem teljesen lenullázni, de csökkenteni, pontosabban megtalálni az egyensúlyt.*
Meglepetten pillantok rá. - Nem? A nem egyértelmű kérdésekre nem tudok egyértelmű választ adni. Kérdésekkel pontosítottam, hogy megadjam a megfelelő választ - mert a válasz megérkezik tőlem, amint megkapom a helyes kérdést. S bár meglep, tőle is megszoktam, hogy így reagál vissza, még ennyi idő után is. Így működöm, szeretem a hibákat minimálisra csökkenteni azáltal, hogy ha nem értem a kérdést, pontosítást kérek. Érdeklődéssel nézek rá, a kávé illatát ízlelgetve. Minél tovább tart a csészében, annál tovább élvezhetem. Csakis napi egyet engedek meg magamnak, a nap egyik fénypontjaként teszem, ugyanúgy, mint a teákat. Valami történt azzal a mosollyal, csak tudnám, mit is takar ez a változás... Ha nem a programom érdekelte, akkor miért ment lejjebb a mosoly? Ha az érdekelte, akkor miért nem örül velem annak, hogy kevesebb kötelező bohócműsoron kell jelen lennem, amit kifejezetten rühellek? Mivel az érzelmek terén sosem voltam egy géniusz, átváltom képletre, jönnek bennem a kérdések. A közös program az, amit együtt eltöltünk, mindegy, milyen minősítésben, vagy vegyem ki a közös halmazból azt, ahol a család van jelen, vagy vegyem ki a gyerekeket is, amikor csak ketten vagyunk, vagy inkább legyen egy közös metszet, amikor ő is velem van, ámde hivatalos alkalomból vagyunk együtt? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a saját definíciómat mondom el a közös programot értve. - Valószínűleg eltér a fogalmunk a közös programokat illetően. Számomra a közös program az az, amikor mi ketten vagyunk hivatalosak egy hivatalos rendezvényre. Amennyiben úgy vagyunk együtt, hogy annak semmi köze a hivatalos dolgokhoz, kettőnket, vagy a gyerekeket is érinti, az családi programként értelmezem. És tudtommal a saját definícióm szerint a jövő héten nem vár közös program esemény, amit te valószínűleg sokkal jobban tudsz, mint a titkárom. A közös programok szükségszerűek, hivatalból történnek - mondandóm elején letettem a csészét, ám a végénél újra felemelem, hogy érezzem az illatát, s csak egyet kortyolok belőle. Figyelem a válaszát, aztán a tekintetem megállapodik egy ponton, ami folytonosan mozog válasza közben. Az pedig a mutatóujja, ami felém irányul. - Azt... - mutatok a kezére, ahogy leteszem a csészét. - azt ott tedd le - a mutogatást nem kedvelem, vádként érzékelem, és tény, engem sok mindennel lehet vádolni, a fafejűségtől kezdve a hidegszívűségig, mindennel. Kivéve, hogy nem vagyok zseni, vagy hogy ne szárnyalnám túl elméletben az emberiség nagy hányadát. Ami jelen esetben annyira nem is nehéz, tekintve, hogy csak pár ezren vagyunk... Türelmesen végighallgatom, legfőbb pozitív jellemvonásom egyike. Már csak azért is, mert ha közbevágok, talán neki is összeomlik az a rendszer, ami mentén felfűzi a válaszát, vagy jogosan mondaná, minek siettetem, ha egyszer ő szépen rendszerbe foglalta a válaszát, amit nagyjából mindenkitől elvárok. Halálom az ugrálás a témában, ezért sem vagyok képes brainstormingot követni. Előbb írom le, s számolom ki a fekete test sugárzást, minthogy megfejtsem a rejtett utalásokat. S mikor már azt gondolom, sikeresen belehelyeztem a képletbe nem csak az ismeretleneket, de a változókat, is, Claire egy (két) mondattal teljesen kitörli az egészet. Kezdhetem elölről. Sóhajtok egyet, ismét leteszem a csészét. - Rendben. Azt mondtad legelsőnek, hogy meglátogatnád Mrs. Jenkinst valamikor - várok a visszajelzésére, azután folytatom. - Mrs. Jenkins most Perdán van, jól tudom? - ismét várok a válaszára, majd újfent folytatom. - Ezután megkérdezted tőlem, hogy kedvem lenne csatlakozni a perdai kiruccanásodhoz. Honnan értsem én ebből azt, hogy nem Mrs. Jenkinshez megyek én is? - ó, lehet megvan az ismeretlen! - Úgy érted a kiruccanást, hogy nem csak Mrs. Jenkins meglátogatása van benne ebben a halmazban? - viszont erre milliárdnyi ismeretlen kezd repkedni a gondolataimban. - Ha nem akarod Mrs. Jenkinst fárasztani az utolsó hetekben, ami alatt remélem, hogy jól értem, a terhességét érted, nem az életének a végét, akkor miért mennél le mégis két-három napra? Ezek szerint vannak terveid, amiket tenni szeretnél? De ha tenni szeretnél, és tőlem azt kérded, van-e kedvem csatlakozni, akkor... egyáltalán velem akarod tenni, vagy egyedül szeretnél lenni egy időre? Mert ha egyedül akarsz menni, akkor miért kérdezel olyat, amit valójában nem akarsz? - tekintek rá érdeklődéssel, mert most aztán tényleg összekavarodtam. Mint mondtam, nem értek a virágnyelvhez, de ezt vagy már tíz éve mondogatom neki, és még mindig feldob ilyen dolgokat. Én meg fejtsem meg. Azért a kvantum-összefonódást már jobban szeretem, azt legalább értem, hogyan fogjam meg.
*Még kitart Claire lendülete, úgyhogy nem gondolkodik azon, hogy nem kellene tovább feszítenie a húrt.* - Lehet szentségtörésnek fog hangozni, de nem kell feltétlenül mindig a megfelelő választ adnod. Pláne nem nekem egy jó kávé mellett egy csendes vasárnap reggelen. *Kíváncsian pillant férjére, egészen pontosan a reakciójára kíváncsi. Már az előbb is meglepett volt, szóval még megtippelni se meri, hogy erre, hogyan fog reagálni. Csak a székével ne boruljon hátra, mert ott van mögötte a lépcső.* - Ha nem arra válaszolsz, akkor is meghallgatlak és majd én pontosítom a kérdésemet, de az is lehet, hogy valami egészen más jut eszembe a hallottakról és arra reagálok és így tovább. Beszélgetés alakulna ki, olyan igazi, nem vegytiszta kérdezz-felelek. És ki tudja, talán legközelebb már jobban fel tudnám tenni a kérdésemet vagy te tudnád, hogy mire gondolok egy ilyen kérdésnél. *Csak a levegőben lóg a mondat befejezése: „, mint az öregházasok.” De nem mondja, talán még csak nem is gondolja, pedig tíz év után már lassan ebbe a kategóriába lépnek. Ezzel ki is fúj Claire lendülete, ami persze csak szebb kifejezés a bátorságra. Nem is tervez reagálni a közös programokra vonatkozó kijelentésre, ezért is lepik meg Matthew szavai, ami egyrészt nem rövid, másrészt nem tartalmaz kérdést, sőt, nem is direkt kérdésre adott válasz. Enyhén összeszűkülnek Claire szemei, ahogy férjét méregeti. * - Értem. *Kezdi lassan, bólint is, mintha meg kellene erősíteni szavát.* - Valóban eltért a fogalom-meghatározásunk. *Korábbi mosolya lassan visszatér, sőt, talán egy kicsit mintha szélesedett is volna, ahogy most fejben újra lejátsza a tudományos levezetést, mint ahogyan egy hajdan volt sitcom-ban a „lötyögni” szót definiálták újra.* - És mindennek fényében, szeretnél több családi programot? A gyerekek már egyre nagyobbak. *Nem tudja, hogy eme szavai és mögöttes jelentésük átmennek-e, elvégre a virágnyelv nem erőssége a férfinak, de már-már ijesztően pontosan tapintott rá az előbb a problémás kijelentésére. Talán mégis jobban megy neki a sorok közötti olvasás, mint bármelyikük gondolta. * – De egyébként igaz, a jövő héten tényleg nem lesz családi program, leszámítva a vasárnapi reggelit, szóval be tudunk iktatni valamit, egy vacsorát mondjuk. ~ És igen, jobban tudom, mint a titkárod. Mint az összes többi programodat is. ~ *Talán mégiscsak számít valamennyit az együtt eltöltött egy évtized. Ez azért egy nagyon kicsit ereszt a Claire mellkasát szorító szíjakon. El is felejtkezik aztán kicsit gesztikulációjáról, pláne azt nem veszi észre, mikor mutatóujja már nem is felfelé mutat, hanem Matthew irányába. Beszívja ajkait és leveszi kezeit. Egyszerre forgatná meg szemeit és kuncogna, de biztos benne, hogy egyik sem lenne elfogadható reakció, szóval inkább kávéját veszi magához és belekortyol. És milyen jó, hogy bögréje arca előtt van, így nyugodtan elnyílhatnak ajkai, ahogy férjét hallgatja egyre inkább belezavarodni egy egyszerű kérdésbe. Vélhetően az imént felélték Matt összes intuícióját, kellhet egy kis idő, míg újra feltöltődik. Addig türelmesen végighallgatja, azután igyekszik kereken válaszolni, mielőtt férje teljesen összezavarodik. Ritka alkalmak egyike lenne. - Nos, akkor kezdem az elején. *Egy pillanatra megáll, hogy kitalálja, mi a legmegfelelőbb kezdési pont, illetve, hogy mennyire legyen szájbarágós.* - Saskiát szeretném egyedül meglátogatni a szülése előtti utolsó hetei előtt. Ez a jövő utáni héten lesz, ahogy az előbb kitaláltam. Mivel nem szeretem a Perdára való leutazást, nem is megyek gyakran, ezért most kihasználnám az alkalmat és több napot szeretnék eltölteni odalent. Igen, már van egy-két program-ötlet a fejemben, de ezek többsége nem kizárólag egyedüli program vagy nem is biztosan megvalósítható mindegyik. Ha van kedved kikapcsolódni vagy neked is lenne elintézendő ügyed a Perdán, akkor mehetünk együtt, több időt tölthetnénk kettesben is akár, de mindkettőnknek lenne lehetősége egy kis én-időre is. *Az egyszerűség mellette tette le a voksát, közben legalább volt lehetősége gyors fejszámolást végezni: így ugyanazon a héten menne le, mint amikor Dr. Davies is lent lesz a következő projektje miatt. Izgatottan várná azt a közös programot is, habár egyelőre abba a bizonyos "nem is biztosan megvalósítható" csoportba sorolja, elvégre egy hét - mily meglepő - hét napból áll, ő csak két-három napra tervez, akár el is kerülhetik egymást.*
Meghökkenve nézek rá. - Nem? Ezek szerint neked nem jár, te nem érdemled meg a megfelelő választ? Akkor minek teszel fel kérdéseket? - tekintek rá értetlenül. - A figyelmem és tiszteletem jele, hogy a megfelelő választ adjam neked. Milyen jogom és alapom legyen veled tiszteletlennek lenni, és érdemtelennek tartani a válaszra? - egyáltalán nem értem, mit akar ezzel mondani. Csendesen és figyelmesen hallgatom a folytatást. - De... ezek felesleges körök, amik kiküszöbölhetőek, ha pont a megfelelő kérdést tesszük fel legelsőnek - egyáltalán nem értem, amit válaszol, az elejét, legalábbis, a végét remélem, értem. - És senki sem gondolatolvasó. Az, hogy más jut eszedbe róla, az a megfelelő kérdéssel is megtörténhet, és a kapott válaszra. Hiszen a visszakérdezéssel pont azt segítem neked és te is nekem, ha visszakérdezel, hogy legközelebb tudjam, miként tegyem, és te is hogyan tegyed fel a kérdést. Minek bonyolítani azt, amit egyszerűen meg lehet oldani? - értetlenül nézek az asztalra, aztán ... - Akkor... ezek szerint, mi nem beszélgettünk? - pedig már kezdtem megnyugodni, hogy mégsem vagyok ebben teljesen béna. És aztán mégis. Csakhogy mindig a megoldások érdekelnek. Nem ízlik a kávé hirtelen, csak az asztalt nézegetem, s szívem szerint most azonnal menekülnék vissza a kutatásaim közé, hogy megnyugodjak. Nem látni rajtam, talán kicsit jobban kihúztam magam, fogalmam sincs. És míg ott mindig sikerül az ismeretleneket megfejteni, itt olyan újabb és újabb ismeretlenek kerülnek elő, amiket nem értek. És ez nem olyan, amit matematikával meg tudok fejteni. Talán a halmazelmélet segít... - Hogyan alakulna ki beszélgetés? Hiszen, láthatóan Claire tudja, miről beszélt, amikor ezt mondta. - Igen - bólintok. És teljesen rendjén valónak gondolom, hogy eltérnek a definíciók, ezért is jó ezeket ... megbeszélni. Végiggondolom, mit kérdezett, s hogy valóban jól értelmeztem. - Ez... azt jelenti, hogy azt szeretnéd, kettesben menjünk el valahova, legyünk együtt? - tekintek rá komolyan és egyben kíváncsian. Megpróbálom most... pont nem próbáltam meg most kérdés nélkül pontosítani. Ami viszont egyből a fejembe ugrik, az a kutatásokból, és magammal töltött idő drasztikus csökkenése, ha most igent mondok. Miért szeretnek az emberek állandóan egymással lenni, amikor nagyon jól lehet lenni egyedül, sőt, jobban? Vagy csak én élvezem? - Ha szeretnéd, lehet több... családi programunk. Gyerekekkel, vagy nélkülük. Ha előre megbeszéljük - nekem erre készülni kell. Nagyon hamar lemerülök, ha másokkal vagyok, míg a többiek szemmel láthatóan teljesen felvillanyozódnak. - Egy vacsorát? - pillantok ismét rá, a kávét már nem kívánom. Már majdnem mondanám, hogy este nekem az elvonulás, a másnapra való lélekben készülés. - Egy délutáni vacsora? - próbálok egyezkedni. És nagyon úgy érzem, mintha belőlem lopnák el azt az időt, s már most tudom, hogy teljesen kimerült leszek estére. Leteszi a kezét, és megkönnyebbülök, s figyelni kezdek rá újra. Megértem, mit értett Mrs. Jenkinst illetően, bólintok is, egy halk értem szóval visszajelezve, azután figyelek tovább, és megint kisiklok. Nem tudom, rám érti-e a nem egyedüli programokat, például. Érzem a pendülést az én-idővel kapcsolatban, ám jobban megvan az itt, fenn. - Értem. És még mindig nem tudom, te akarod-e, hogy lemenjek - nézek rá. - A sok feltételes mód nekem adja az egyértelmű választ, hogy akarod-e, hogy veled tartsak - arrébb tolom a csészét, egy kortyot, ha ittam belőle, s nem kívánom már. - Egyelőre nincs tennivalóm Perdan - vannak sokkal jobban a holdhoz értő szakemberek, akiknek már kiosztottam a feladatokat, mit tegyenek. Az emberek meg nem érdekelnek, akik magukat perdaiaknak nevezik. Ha az emberekhez nem értek, úgy a perdaiakhoz még kevésbé értek, így csak nehezítem a dolgokat, mint segítem.
*Legalább azt örömmel nyugtázza, hogy Matthew nem borult hátra székével a szentségtörést súroló kérdése hallatán. A továbbiakat már inkább kezdődő fejfájással konstatálná, ha nem lenne kézközelben a finoman gőzölgő kávé, de szerencsére a koffein segít Claire-nek.* - Fuuúúh. *Mély levegőt vesz, majd azt sóhajtva kifújja.* - Nem így értettem. *Tisztázza egyszerűen és ahelyett, hogy a válaszon gondolkodna – nem tartja kizártnak, hogy ezek inkább költői kérdések, tehát felesleges is lenne erre pazarolni energiáit –, azt igyekszik visszafejteni, hogy egyáltalán mi volt az eredeti kérdés, ahonnan ide lyukadtak ki. Aztán a folytatásra már válaszolna, már nyitja is száját, de aztán anélkül csukja be ajkait, hogy bármit mondana. Aztán megint eljátsza ugyanezt, mielőtt megrázná fejét és elvigyorodva végre tényleg válaszol.* - Tulajdonképpen ugyanazt mondod, amit én, csak pepitában. Annyi különbség, hogy máshogy kezdenénk hozzá, egy sima- egy fordított, én válasszal kezdenék, te kérdéssel. *Megállja, nem mutogat, se a ’sima-fordított’, se az ’én-te’ résznél.* - Ám jó, legyen, kérdezz ezentúl is nyugodtan. *Adja meg magát, nem mintha az ő engedélye kellene ahhoz Matthew-nak, hogy ragaszkodjon kialakult társalgási stílusához. Ahogy Claire-nek sincs szüksége férje engedélyére ahhoz, hogy továbbra is egyszerűbbnek tartsa a saját módszerét.* - Ha a verbális kommunikációt értjük a beszélgetés alatt, akkor de, beszélgetünk. *A biztonság kedvéért inkább tisztázza a fogalmat, ráadásul ez egy pozitív megerősítés.* - Mélyebb, tartalmasabb beszélgetéshez jól jön, ha nem tőmondatokkal kommunikálunk, ha nem kizárólag egy megfejtendő problémaként kezelsz egy kérdést. *Kicsit előrébb hajol az asztal fölött, érezni lehet rajta, hogy nem kötelességből válaszol. Nagyra értékeli, hogy Matt nem engedte el füle mellett a megjegyzést, sőt, mintha megoldandó problémaként vette volna listába - mert ez tényleg az. Túlságosan sok mindennel azonban nem akarja egyszerre lerohanni. Briliáns elme a Matthewé, de szociális készségek terén jobbnak látja, ha bébi lépésekkel haladnak.* - Például megkérdeztem milyen heted lesz, erre azt mondtad, hogy szokásos, de jó, hogy nem lesz nyilvános megjelenésed. Erről még szívesen hallanék, egyik nyilvános szereplést sem szereted vagy van amelyik még belefér? Ha igen, miért pont az vagy azok? Erről még sose beszélgettünk például. Vagy lesz olyan napod, ami nagyobb kihívást jelent? Tudok esetleg segíteni, hogy könnyebben rákészülj? Elvihetem előtte nap a gyerekeket anyámékhoz, hogy itthon is nyugalmad legyen. *Itt megáll, nem akarja egyszerre túlságosan sok mindennel lesokkolni Matthewt. Amiről beszél, az már nem csak a beszélgetés javítása, hanem a közös életüké is. * - Igen, jó volna több időt együtt tölteni. Jó lenne jobban ismernünk egymást, legalábbis én örülnék neki. Hogy ne tegyek fel olyan triviális kérdést, mint például, van-e olyan nyilvános megjelenés, amit kicsit mégis szeretsz. *Ha heteket készül egy ilyen beszélgetésre, valószínűleg, akkor se jutottak volna idáig. Annyin múlt csak, hogy tett egy nem teljesen átgondolt megjegyzést a kérdéssel való válaszra és most kinézőben van pár családi program. Figyel az újabb kérdésekre és válaszokra, összegzi magában és emlékezteti magát, hogy továbbra is érdemes tartani magát a bébi lépésekhez. Értékeli Matthew igyekezetét, hogy láthatóan a kedvében járjon, és ezt mosollyal el is fogadja, de nem akarja kihasználni mindezt, még a végén elijesztené vele a másikat.* - Ha ellenemre volna, nem kérdeztem volna meg, hogy van-e kedved csatlakozni. De tudod mit? Legyen akkor jövő héten egy délutáni vacsoránk, kettesben egy estebéd, ahogy régen csinálták a Földön, egy általad kiválasztott napon. Az azt követő héten pedig egyedül utazok le most a Perdára. Jövő hónapban pedig a gyerekekkel csinálunk egy közös családi programot, ha így neked is jó.
Még értetlenül nézek rá, aztán mielőtt halványan elmosolyodnék a reakciójára, megjegyzem. - A kávé valóban finom. Ha tudná, mennyire aranyos ezzel a fújkálással. Csak az értetlenkedésem nagyobb, így hamar vissza is tér, remélve, meg fogom érteni, mit is akart ezzel mondani. Az emberi lélek sosem volt az asztalom, sem pedig a nem-szakmai kommunikáció. De hát ebben mindig is olyan voltam, mint egy mély kút, amibe követ dobnak: idő is, mire elér a lényeghez a kő. Aztán meg ott is marad. - Akkor hogyan? - valóban érdekel, és kíváncsi vagyok rá. A vigyorgásra önkéntelen mosoly húzódik arcomra, noha még mindig kíváncsi vagyok, mit fog mondani. Elgondolkodva pillantok az asztalra, összehasonlítva azt, amit eddig ő mondott erről, s azt, amit én. Egy közös metszetet találok, az pedig az, hogy mind a ketten szeretnénk egymás megérteni, és a beszélgetés is ezért van. S nekem ez mindennek az alapja, s így értem is. - Meglehet. Hogy engedélyt ad arra, kérdezzek, csak visszapillantok rá. Nem fogom az engedélyét kérni, ha kérdezni akarok, így ezt elhajtom magam mellett. Mert én sem fogok semmi ilyesemit engedélyhez kötni nála, így egy szófordulatnak könyveltem el. - Non-verbális is - meg minden egyéb réteg, amit ugyan elolvastam, elkönyveltem, ám nem az én asztalom ezeknek a fejtegetése. Előbb fogok átkelni egy Eistein-Rosen hídon, minthogy megfejtsem az egyéb elnevezésű kommunikációs jeleket. Aztán csendben maradok, hosszabb ideig. Figyelem, ahogy előrébb dől, és az a bizonyos híd újra felvillan a fejem felett. A komolyságot és a nyíltságot kiveszem a szavaiból és mozdulataiból, ezért is gondolkodom el hosszabb ideig. Merthogy teljesen elcsúsztunk egymás mellett. Csakhogy éppen most ismertük fel mindezt, és ... - Megfejtendő problémának? Hol mondtam én ilyet, vagy tettem rá utalást? - komolyan nem értem. S ugyanezzel a komolysággal hallgatom tovább. És nem, nem értem, miért kerültem terítékre. Mintha minden baj forrása én lennék, akit meg kell fejteni. A folytatásra azonban megértem, s mivel nem vágok senki szavába, s párhuzamosan is csak akkor beszélek valakivel, ha az a szavamba vágott, mert igenis vegye észre, én beszéltem, így csendben figyelem. - És neked? Ez a te életed is, amiben osztozunk, így számomra olyan, mintha ... - keresem a kifejezést. Nem szakmai, nem fogom csettintésre megtalálni, mint a Planck-állandót, így keresnem kell a tökéletesen lefedő definíciót arra, ami a fejemben van. És erre hagyok időt, nem érdekel, ha várni kell. Rengeteg félreértéstől megkímél a helyesen használt szó és kifejezés. - te nem is számítanál. Holott nem így van. Kedveled a nyilvánossági szerepléseket? - szerintem rajtam látni a végtelen szenvedést, minden alkalommal, ha éppen nem akarok ott lenni, ahol vagyok. S van még valami, talán ezzel kellett volna kezdenem? Nem tudom. - Nagyon figyelmes vagy, s köszönöm - s úgy gondolom, de rossz még belegondolni is! Miszerint felesleges terhek. Szeretem őket, csak nem tudok velük mihez kezdeni. - A gyerekek nem ostobák ... állítólag. Rá fognak jönni, hogy miért vannak aznap máshol, a megszokott otthonukon kívül - vagy csak én vagyok ebben ilyen, hogy nem szeretik, ha a megszokott rutinból és helyből kirángatják? És Claire? - És te? Neked hogy jobb? Lehet, hogy a házasság mégis rossz gondolat volt? Hiszen az életem nem éppen azt tükrözi vissza, mit tennék. Nem tehetek róla, egyedül szeretek a legjobban lenni. És e miatt nekik csak rossz. Nem véletlenül ment el a kedvem a kávétól. Aztán jön a jeges, hideg zuhany. ismét hallgatok egy ideig. Nem beszélek magamról, mert nekem egyértelmű, mi a fontos: munkámnak élek, s úgy gondoltam, ha adok a családomnak elég teret és időt, ők is ki tudják találni maguknak, mivel szeretnék azt kitölteni. Hiszen nekem ez a legnagyobb kincs, s ezt biztosítom a számukra is: önmagukkal eltölteni az időt, vagy maguk dönthessék el, mit akarnak. Ezek szerint ezt ők nem értékelik, mert nekik más definiciókészletük van az életre. A családra. Magukkal kapcsolatban. - Eddig is úgy gondoltam, ismerjük eléggé egymást, elvégre sok éve házasok vagyunk. És kényelmetlen abból a szempontból, hogy úgy látom, mintha a gondok forrása egyes egyedül én lennék, s ha én változok, akkor minden jobb lesz. Mindenkinek. Veszek egy nagy levegőt, és kiengedem. Nem vághatom hozzá, hogy nem fair, mert nagyon azt látom, hogy próbál megfejteni. Csakhogy én nyitott könyv voltam eddig is: hagyjanak békén, hagyjanak élni, ők is éljék a maguk életét. Csakhogy... ők akarják, hogy az életük része legyek. És ez nagyon jól esik. Megfogott. Hogy Claire szeretne többet velem lenni. S fontos nekem, hogy neki is jó legyen. Nem lehetek önző. - S neked van olyan nyilvános szereplés, amit szeretsz? - egyértelműen lejött a válaszából, azért látta, hogy egyik szereplést sem szeretem, amennyiben nem szakmai. - Nem vagyok társasági ember, Claire és azt tudom, hogy ezt te is láttad az elejétől. És nem telepedhetek úgy rá az életetekre, hogy egy ilyen kellemetlen beszélgetés legyen a vége. Nem ezt érdemled. Újra leveszem róla a tekintetem, úgy figyelek. Sokan mondták már nekem, hogy mivel nem nézek a szemükbe, éktelenül sunyi vagyok. Csakhogy én így figyelek, mert szerintem senki sem kíváncsi arra a nézésre, hogy úgy nézek ki, mint aki éppen megitta az összes alkoholkészletet, mert így néz ki a koncentrálásom. Figyelek. Ezerszázalékosan. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ami egyre erősödik. Végre! Kijelentések, feltételes módok és jöjjek rá én, mit szeretne. Csakhogy mint ahogy eddig is tudták, nem én leszek ebben az, aki megfejti, mit is akar a másik. Mondja ki. És most éppen ezt történik. - Ezt már tökéletesen megértettem, köszönöm. Rendben, nekem is tökéletesen megfelel. Este meg tudom mondani, mely napok lesznek a legjobbak - mert a naptár ugyan mutatja, de az nem az én lélekben való felkészülésemet tükrözi vissza, hanem egy kancellárét. És látni is, hogy a feltételes módok nélküli, találjam ki, mit akar mondatára röviden, és érthetően válaszolok, ami nekem azt jelenti, figyelek rá, s hogy neki is jó legyen.
*Claire arckifejezése egy pillanatra, mintha másolná férjéét. Hirtelen nem érti ugyanis, honnan pottyant a kávéra tett megjegyzés. Aztán Matthew mosolyát látva összekapcsolja a korábbi megjegyzésével és iménti reakciójával, végül ő maga is elmosolyodik.* - Igen, az. *Erősíti meg férje véleményét, mintha ő maga nem mondta volna percekkel ezelőtt ugyanezt, de legalább van még egy kis ideje gondolkodni a másik válaszán. Költői kérdéseknek vélte még az előbb, de a direkt rákérdezés egyértelművé tette, hogy tévedett. Most aztán izzadhat, hogy egyszerűen, de érthetően elmagyarázza, hogyan is értette. A mit is? Olyan nagy köröket írnak le, hogy nem ez az első eset, hogy vissza kell fejtenie, honnan is indultak.* - Nem arra akartam célozni, hogy tiszteletlen legyél velem szemben vagy hogy ne akarj jó választ adni, hanem… hanem, hogy is mondjam… *Keresi a megfelelő szavakat a megfelelő válaszhoz, ami szintén nem született meg teljes egészében a fejében.* - Velem lehetsz nem annyira tökéletes, hogy…hogy kicsit elengedheted magad, mert _tudod_, hogy nem veszem sértésnek, ha nem rögtön adod a jó választ. *A végén hallani egy kis kérdő hangsúlyt, amit a jó fülűek meghallhatnak. Ezzel nem magát a mondandóját kérdőjelezi meg, amit mond, azt úgy is gondolja, inkább az érthető kifejezésmódjában bizonytalan. Itt most kérem bakugrásokban haladt, olyan ízig-vérig női módra, vesz egy mély levegőt, hogy felkészüljön az esetleges további kérdésekre.* - Egzaktan nem mondtál ilyesmit, de az egész diskurzus erről azt sugallta, hogy kérdésekkel pontosítasz a megfelelő válaszig, ha nem jól fejeztem ki magam, nem így van, akkor elnézést. *A non-verbális kommunikáció hozzácsapására csak bólintott, habár mint holmi lelkes tanárnéni rávágta volna, hogy ’úgy-úgy, nagyon jó!’, mint amikor a gyerekek sorolják a helyes válaszokat, de visszafogta magát. Pláne, hogy újabb hasba akasztó kérdés következik, amikor vissza kell pergetnie párbeszédjüket. Igazából meglepi, hogy pont ezen akadt fenn Matthew, mintha meg is bántotta volna vele, csak azt nem érti Claire, hogy pontosan melyik részével, ezért biggyeszti a végére a bocsánatkérést, őszintén, hiszen távol állt tőle minden bántó szándék.* - Hheh, mert nem is.* Röviden felnevet, nem szívből, de nem is keserűn, mielőtt rávágja a számára teljesen nyilvánvalót.* - De kedves, hogy ezt mondod. *Erősen belénevelték, lázadó tinédzserkorában hitte csak, hogy talán van igazság abban, amit Matthew mond, hogy ő is számít. Aztán a munkába állása körülményei, majd az azt következő fontos állomásai az életében gyorsan észhez térítették.* - Nem, nem azok, a mieink sem. A tanáraik szerint sem. *Anyukaként elfogultsággal is vádolható lenne, ezért teszi hozzá, hogy a tanárok is ezen a véleményen vannak.* - Persze, tudni fogják, nem kell titkolni előlük, de nem bánják, szeretnek odaát lenni. Élvezik a szűkebb teret, azt mondják, kuckózni mennek át. *Magyarázza elnéző mosollyal szája szegletében, aminek nincs is tudatában.* - Én hazajövök aludni, annyi hely nincs, hogy én is elférjek, de én tudok csendben lenni, sőt, egy-egy csendes estét én is élvezek. Vagy nem így gondoltad, hogy nekem hogyan jó? *Claire szüleinek kabinja egy négyfős családnak elegendő, ezért tudnak az unokák kényelmesen odaát aludni. Apró kivétel tekintettel a kancellári rokoni kapcsolatukra. Szoktak ilyen csendés estéi lenni, talán Matthew-nak fel sem tűntek ezek idáig, mert az irodában készült, de nem tart semeddig úgy időzíteni, hogy a kritikus estékre essenek a nagyszülői esték. A végén azért elbizonytalanodott, talán nem is így gondolta Matthew a kérdését. Hát inkább rákérdez, mielőtt tiszteletlennek tűnne.* - Akkor nem jól fejeztem ki magam, ne haragudj, nem akartam, hogy így lásd, mert nincs így, nem vagy a gondok forrása. *Szögezi le határozottan.* - És persze ismerjük egymást, eléggé, és ezekkel a tervezett családi programokkal még közelebb kerülhetünk egymáshoz. *Nem akarja azt mondani, hogy most nem a szó definiálása különbözik egymásétól, hanem hogy mennyire vágynak egymás társaságára és még a végén valamelyikük vagy mindketten rosszul éreznék magukat, ami felesleges lenne a terveik tükrében. Azon majd úgyis eldől fájdalommentesen, közelebb tudnak-e, akarnak-e kerülni egymáshoz.* - Nem, azt hiszem nekem sincs. *Az előbbi hasonló kérdésnél adós maradt a válasszal.* - A kötetlenebb esteket, talán. *Biztosan van, aki élvezi a biodíszletként való szereplést, de Claire sajnos nem ilyennek született. A kötetlen estélyeken nyugodtan beszélgethet, akikkel szeretne vagy beszélhet, akivel akar és nem a kijelölt vacsoraasztal-szomszédjával kell bájcsevegnie.* - Rendben, várni fogom. *Elégedetten dől hátra, ugyan egyedül kell utaznia, de a másik két program ígérete boldoggá teszi és a Perdán sem kell visszafognia magát, nyugodtan hódolhat a műszaki felütésű programoknak Dr. Davies-szel karöltve.*
Még mindig nem igazán értem a beszélgetések költői mivoltát, vagy nevezzék bárminek is. A beszéd információ, ha nem jelent semmit, akkor nem értem, miért kell kimondani? Az olyan, mintha valami üreset dobálgatnék a másik felé, mintha jeleznék valamit felé, holott nem is. Vagyis nem törődök vele igazán, csak frázisokat puffogtatok, és az, hogy üres tartalmat adok válaszul, vagy kérdésnek, az a másikkal való nem foglalkozás jele. Márpedig a beszélgetés számomra ezt jelenti. Üres mondatokkal nem töltök ki beszélgetést, és nem rabolom más idejét, energiáját. Nem tartom tiszteletben ezzel őt. Teljesen értetlenül meredek rá, még a gondolataim is megállnak egy helyben. - Elengedni? Én mindig ilyen vagyok... - nem értem. - És ez nem azért van, mert azt gondolom, hogy megsértenélek vele - az érzelmek nem foglalkoztatnak, legalábbis olyanok, mint sértődés, mert azt nem tudom kifejezni értékkel. - hanem, amit mondtam az előbb - nem értem, mi a gondja vele. A legnagyobb és legalapvetőbb tisztelet jele, ha megfelelően teszek fel egy kérdést. Ezzel fejezem ki a figyelmem, és hogy tudom követni a másikat. Hogy értem. És sosem leszek tökéletes. Akkor az apám foglalkozott volna velem, most már tudom. - Hogy értve, hogy egzaktan nem mondtam semmit, s hogy az egész diskurzus errefelé visz? Mi azt, ami erre utal? - érdeklődöm. - A megfelelő válasz nem mindig az, ami bennem van, mint helyes válasz. Engem a te valódi válaszod érdekel, s jó párszor már válaszoltad azt, ami szerinted nekem a legmegfelelőbb, leghelyesebb válasz. De az én válaszomat tudom, engem a tiéd érdekel. És ha az teljesen eltér az enyémtől, teljesen rendben van. Csak legyen megfelelő, neked megfelelő, ami benned van, minden nem megfelelő résztől mentesen. Nem mindig értjük ugyanazt a kifejezések alatt. És ebből sok nézeteltérés tud létrejönni, elcsúszás - és nem, nem az érdekel, milyen érzelem van mögötte, azzal nem tudok mit kezdeni. Engem az információ érdekel. - És nincs miért elnézést kérned. Gondolhatod másként, miért ne gondolhatnád? Nem kell, hogy egyezzen a meglátásunk. Egy egyenletnek többféle megoldása és levezetése létezik. A válaszra teljesen lefagyok. Hosszú percekig némán meredek magam elé, gondolataim száguldanak, előkeresve mindazon képeket, amikor beleillik abba a képletbe, hogy ő nem számít. - Mert mindig mások dolgairól érdeklődsz, és a sajátodat nem mondod ki. Ha nem mondod ki, nem fogják megtudni - hátradőlök. Megvan a forrás! És akkor megvan a megoldás is. - Ezentúl kimondod az igényeidet, még mielőtt engem kérdeznél meg, én mit akarok. És egyenesen, nem vargabetűkkel, virágszavakkal, mert tudod, hogy abban eltévedek, s nem is értem - és ennek ellenére mindig használja, és ebből fakadnak a hosszú beszélgetéseink, mert a semmiből így lehet valamit varázsolni. - Folyton kerülgeted az egyenes válaszokat, az igényeiddel mindenképpen. Okosak, eszesek a gyerekek, igaz, nekem erről annyira fogalmam sincs, alig vagyok velük. Szeretik a szűkebb teret? De hiszen.... nem értem. Miattuk kértem kicsivel nagyobb helyet, nekem egy kanapé és egy asztal is megteszi, és tökéletesen megfelel. De nem szólok semmit, elmerülten nézegetem Claire mosolyát. Boldog mosolynak látom, nem akarom onnan eltüntetni. - Nem kell csendben lenned, ha nem akarsz - azt hiszem, talán kezdem érteni, nem vagyok ebben biztos. Az ilyen érzelmi igények nekem sosem mentek. - Azt csak te tudhatod, neked hogyan jó. Hogy hogyan jó valóban. Ha ez, és valóban ez, akkor nekem is jó. De, ha gond van, s mindenki más rendben van, akkor egyedül csak én nem. Nem értem, megint nem értem. Még közelebb kerülni? De... azt hogy? Már így is Claire van a legközelebb, senki sincs ennél közelebb? - Nem haragszom. A probléma forrását keresem. Ha megvan, meg lehet szüntetni - rá aztán végképp nem tudnék haragudni, és nem is vagyok haragvó típus. - Még közelebb akarsz kerülni? Távol gondolod magadat tőlem? Miért? Ez miben nyilvánul meg? És én mit nem vettem észre? Igaz, ezek érzelmek, azokra meg vak vagyok. - Talán? - pillantok rá. - Igen, vagy nem? A talánokkal nem tudok mit kezdeni - nem ad megoldást. Hallgatok egy rövid időt, ha megkaptam a választ tőle, s majd annak a tükrében válaszolok. Mosollyal pillantok rá, s a legelső tennivalóm az lesz, hogy ezt megnézetem a titkárral, s elküldöm neki a választ. S annyira nem mosolyognék egyáltalán, ha tudnám, velem akart leutazni, de nem vettem a jeleket, s félreértelmeztem. Hiába, én csak egyenes szóból értek, a többire vak vagyok. A csészét a kezembe fogom, amiből ugyan nem ittam meg a maradék kávét, elment tőle a kedvem, és hidegen meg nem iszom meg, így teszem a megfelelő helyére el.
*Figyeli a Matthew arcára kiülő értetlenséget. Ritkán látni rajta hasonlót, a mostani beszélgetésük alatt viszont már nem ez az első eset. Most először merül fel Claire-ben a gondolat, hogy hiba volt felhoznia ezt az egész témát. Idáig férje ezek szerint a maga módján elégedett volt az életével és most csak összezavarta, nem érti, miről beszél ő és egyáltalán miért. És tényleg, miért? Hát nincs kiegyensúlyozott életük? A férje, gyerekei apja nem bántjai őket, semmilyen formában, biztosítja számukra a kényelmes életet. Neki is elégedettnek kellene lennie és nem zavarnia ilyesmivel Matthew-t. Egy kis magányosság még nem ölt meg senkit, vagyis nem sokakat. De neem, neki beszélnie kellett, ráadásul még csak ki se találta, pontosan mit. És tessék, most itt vannak, hogy elfogynak az ő szavai is, nehezen találja a megfelelő válaszokat, pláne nem azokat, amikkel semmissé tehetné ezt a kusza belegabalyodást az önismereti- és párkapcsolati hálóba. - Tudom-tudom. *Biztosítja férjét, tudja, hogy ő ilyen… pedig nem tudta, csak sejtette. Elvégre volt egy kis esély, hogy Matthew sok mindent elfojt magában. Talán tényleg így van, de mostanra olyan mélyen nyomhatta el ezeket az érzelmeket és személyiségjegyeket, hogy jelenleg Claire nem tudja előcsalogatni. Már ha van bármi még ott. Páros kijelentésének másik fele pedig arra vonatkozik, hogy tudja, hogy Matthew a tiszteletét fejezi ki irányába, hogy komolyan veszi kérdéseit. Ékes példája ennek eme elhúzódó vasárnapi beszélgetésük.* - Úgy értettem, hogy konkrétan nem így mondtad ki, hogy számodra a kérdésem egy megfejtendő probléma. *Odafigyel rá, hogy ne általánosítson, hanem szigorúan egyes számban beszéljen, mintha csak ez a mai első kérdésére vonatkozna.* - És az sugallta, hogy kérdésekkel pontosítasz a megfelelő válaszig és csak az az egy kérdés-válasz számít, nem az esetleges elkalandozás másmerre. *Eltűnődve hallgatja aztán Matthew-t. Nem tudná megmondani, hogy vajon eddig is tudta mindezt a férfi vagy most eszmélt rá. Nem tiltakozik, hiszen igaz a meglátás.* - Értem, rendben. *Veszi tudomásul, hogy ezentúl a saját igazát kell mondania.* - Igyekszek majd. *És tényleg oda fog figyelni, mert egy évtized berögzött szokását nem könnyű elhagyni. A beszélgetésük alatt most először érzi úgy Claire, hogy most neki kell megvédenie magát.* - Tudod, így neveltek, és mikor mégis megpróbáltam elérni azt, amit szeretnék, akkor se jártam sikerrel. Egy idő után, mire mi megismerkedtünk, már nem próbálkoztam. Szóval a direkt akaratérvényesítésem hagy némi kívánnivalót maga után. De! Igyekezni fogok. *Van egy aprócska csúsztatás szavaiban, házasságuk első éveiben elszánt volt, hogy kifejezze vágyait, de a gyerekágyban fekve, túltengő hormonoktól fűtve elhitte anyjának, hogy jobb, ha nem szól, hiszen „minden úgy van rendben, ahogy Fuller kancellár akarja”.* - Félre ne érts, szeretem, amikor körülöttem nyüzsögnek a gyerekek. * Ékes példája ennek, hogy csak akkor csúszott rá az ocean-ra, mikor hirtelen naphosszat távol volt tőlük. Az más kérdés, hogy ennek Matthew feltehetően nem volt és most sincs tudatában.* - De én is szeretem időnként a nyugodt estéket, mikor meghallani a saját gondolataimat. Olvasni, meginni egy pohár bort vagy Alkonyvárót, azon törni a fejem, legközelebb mivel nyúzzalak. *A végét kicsit elvicceli, hogy oldja a feszültséget, leginkább a benne felgyűlt kettősség feszültségét. Hogy változtatni akar(t) közös életükön, jobbá tenni, de úgy fest, csak neki lenne jobb, hogy hiba volt felhozni mégis ezt az egészet. Még akkor is, ha épp most szólították fel, hogy mondja el, amit akar.* - Például az asztal túlfelén ülsz. *Kinyújtja karját, de még két-három ugyanekkora kar kéne, hogy elérje és megérinthesse férjét.* - Messze vagy. *Talán túlságosan szó szerinti válasz, de ez is egy eleme az amúgy sokrétű és összetett kérdésnek.* - Korábban, előttem, nem udvaroltált senkinek? Akihez közel akartál lenni? *A szerelem szót tudatosan kerüli, ugyan csak a felszínt kapargatják, mégis mélyvízben járnak, ha még a szerelem is előkerülne, akkor beláthatatlan mélységbe zuhannának. Érezhető, hogy nem a féltékeny feleség szól belőle, csak érdekli, hogy mégis, van-e tapasztalata férjének ilyen téren, honnan kell indulnia a válasszal. Már ha úgy alakul a beszélgetés, hogy további válasz szükségeltetik.* - Itt a talánt inkább úgy értsd, hogy ha mondanom kell egy nyilvános megjelenést, amit kedvelek, akkor a kötetlen estély az. Nem úgy, hogy vagy igen vagy nem, hanem a valószínűleg szinonímájaként. Egy ilyen estély van a legközelebb ahhoz, hogy igazán kedveljem. A kötetlen estek hasonlítanak a legjobban egy baráti összejövetelre, ahol nincs előírva pontosan, mit kell tenned, kivel kell beszélned.
Értetlenül pillantok rá. Akkor meg miért hozza fel, és mondja? Most már igazán nem értem, és úgy érzem, azért nem fogom, mert valahol neki ez érzelmekről szól, nekem logikáról. Az előbbit meg nem értem. Rövid ideig elgondolkodom. - A probléma, mint fogalom, nekem negatív jellemzővel bír. Márpedig a kérdéseid számomra nem bírnak ezzel. Ezért sem nevezem problémának. Ha az elkalandozás alatt téves irányt értesz, akkor igen. A beszélgetések gyakran mennek tévútra, ha nem a megfelelő kifejezéseket használjuk - jelentésbeli tartalmak. Az érzelmi tartalmakkal nem tudok mit kezdeni. A kék az kék, a plazma az plazma. Ezért sem tudok mit kezdeni a költészettel. A tájleírásokat szeretem olvasni, de ha már többes értékkel bírnak, akkor elfolyik előttem az értelmük. Csendben figyelem egy keveset. Talán eddig mindig azt mondta, amit hallani akartam? És akkor hol van ő? Hiszen neki is van élete. Kellene lennie, nem? És akkor véleménye is van. S mintha gondolatmenetemre kapnék választ, meg is érkezik. Csendben hallgatok egy ideig, teszegetem össze az információ morzsákat. A gyerekkorom jut eszembe, amikor ráébredtem, lehetek bármennyire kiváló diák, lángelme, s tehetem le akár az egész világot apám elé, nem fog velem foglalkozni. Ezekre csak mostanában ébredek rá, eleddig természetesnek gondoltam, hiszen a felnőttek felnőttes dolgokat csinálnak, a gyerekek meg gyerekek, és hogy így élnek, ahogy én nőttem fel. De vagy tíz évnek kellett eltelnie, hogy kezdjem megérteni: ez nem így van. De nem tudom, hogyan fogjak ahhoz, hogy vannak gyerekeim. S ezek szerint nem csak nekem volt részem furcsa nevelésben. Sóhajtok egyet, lassan kiengedve a levegőt. - Sajnálom. erre felfigyelhettem volna - holott az ilyenekre vak vagyok. - Nem vettem észre. Valamennyire megkönnyebbülök. Kimondja az igényeit, és nagyon boldog vagyok, hogy azok az enyémekkel összecsengenek. A végére adott válaszra elmosolyodok. - Tedd, kérlek - nézek rá. Közben mardos valami, hiszen eddig abban a gondolatban voltam, hogy azt teszi, amit szeretne, ami a számára megfelelő. Hogy megadtam azt az elegendő teret, amire nekem szükségem van, hogy kibontakozhassak. Tévedtem, ezek szerint. A válaszra elbizonytalanodom. A kinyújtott kar visszadob gyerekkoromba, mikor apám felé nyújtottam kezeim, vegyen fel, ám már az ajtó túlfelén volt. Elbizonytalanodva nézek az asztalra, de aztán fogom, s közelebb ülök, hogy elérjen a kezével. Szeretem a távolságot megtartani, hiszen ezzel tisztelem meg a másikat. Neki azonban szüksége van a közelségre. Miért szeretnek a többiek annyira közel lenni egymáshoz? Engem frusztrál. Még nem merem megfogni a kezét, de már csak egy szék választ el bennünket egymástól. És megint rámtelepszik a köd, arra a kérdésre, hogy udvaroltam-e, s hogy közel akartam-e lenni hozzá. - Nem érdekelt a téma - kissé hidegebben válaszolom, mert a feszültségem növekedni kezd erre a kérdésre. Érzelmek világa, közelség, olyan kérdések, amelyektől irtózva menekülök. - Hogy értve, közel? Így? - mutatok rá, majd magamra. - Fizikailag? Vagy barátilag? Nem tudom s nem is akarom elgondolni az érzelmi közelséget, az egy olyan nem létező valami, amit mások annyira mélyen kergetnek, és aztán csak csalódnak, mert arra ébrednek rá, amit én kezdetektől fogva tudok: nem létezik. - Akkor az nem talán, hanem a kötetlen estély a válasz. A valószínűleg értelmezhetetlen nálam, a szinonímákat meg sosem értettem - már megint ezek! Aztán megértem. Tehát a szabályokat és előírásokat annyira nem kedveli. Nekem azok adnak támpontot, azok mentén haladok minden estélyen. Mindegyiken. De még nem szóltak érte, hogy a kötetlen estélyeken ezzel rosszat tennék, így ott is használom. - Akkor... ha van olyan kötetlen estély, amin szeretnél részt venni, és én is szükséges vagyok ehhez, akkor menjünk - szeretném, ha jól érezné magát, én majd elleszek, persze, ha jóval előtte szól, hogy fel tudjak tankolni az estélyre, energiával. A pda marad a kezemben egyedül, miután elpakoltam a csészét. - Van még valami, amit el akarsz mondani? - nézek rá kérdőn.
*Egy pillanatra fellobban benne a déjà vu érzete, de mivel pontosan meg tudja határozni a korábbi emléket, ami a mostanitól némileg el is tér, így új kifejezést kellene keresnie, ha nem elégedne meg annyival, hogy meglehetősen hasonló ez a szituáció az előbbihez. Szó szerint az előbbi, egy órája sincs, hogy ugyanezt eljátszották, csak akkor nem a „probléma”, hanem a „közös program” kifejezést járták addig-addig körbe, míg kiderült, mást jelent az adott fogalom mindkettőjüknek.* ~Ahhá!~ *Magában még csettint is nyelvével a gondolatbeli felkiáltáshoz. Végre érti, miért zavarta a megfogalmazása a férjét.* - Így már értem. *Természetesen verbálisan kicsit szofisztikáltabban nyilvánul meg, nem is csettint a nyelvével hozzá.* - Nem egyezik ezek szerint teljesen a fogalommeghatározásunk. Nekem nem teljesen negatív kifejezés, inkább olyasvalami, ami mozgásban tart, lendületben, hiszen meg kell oldani, javítani, válaszolni, megszűntetni, megfejteni, és satöbbi. Ki kell találni hogyan, miként, aztán véghez vinni. Szóval valami, ami lefoglal. *Ugyan most nem kérdezett vissza férje, de akkor is jól esett gondolatainak egy apró töredékét megosztania vele. A fenti mentalitásából is fakad, hogy kiváló ZGK lehetett volna, ha nem alakul másként az élete. A kedvenc problémái egyébként, amik nem pusztán elméleti síkon vannak, ha valamit meg kell javítania. Mondjuk a kávéfőzőt. Még szerdán. Egy egész délelőttös móka volt. Természetesen nem kerülte el figyelmét a száraz fogalommeghatározás köntösébe burkolt csendes kedvesség. Magához öleli ezt az apróságot és elteszi megőrzésre.* - Ugyan, nem kell sajnálnod, majdnem harminc év gyakorlatom van az elfojtásban, nem vehetted észre. *Ismét csak egy nagyvonalú túlzás, hiszen életének első éveiben vélhetően nem kellett – legalábbis tudatosan nem – elfojtania vágyait. Tinédzserkorában megpróbálta megvalósítania önmagát, az ocean hatása alatt pedig nem is voltak igazán álmai, csak a langymeleg szürke köd volt mindenütt a maga csalfa csillogásával. Szóval ha oszt-szoroz, bő tizenöt év csak, de így azért jobban hangzott és a lényegen nem változtat. Ha bárki más észre is vehette volna, csak Matthew nem, hiszen mostani elszólásáig előle titkolta leginkább, már-már ösztönösen. Még ha bensőségesebb is a kapcsolatuk… ezen a gondolatmeneten nem tud továbbmenni, fogalma sincs, akkor mi lenne, mi lett volna. Kis vicce közben megjelent mosolya fültől-fülig szélesedik, mikor úgy tűnik, férjét is kicsit jobb kedvre derítette. A felszólítást egy bólintással nyugtázza, habár legközelebb jobban megfontolja mikor-mivel-miért-hogyan „nyúzza” majd Matthew-t. Aztán csak figyeli a férfit, ahogy az asztalt méregeti. Kíváncsi lenne, mire gondol közben, vajon az asztal területét, kerületét, térfogatát számolja-e vagy valami máson jár az esze. Persze nem kérdez rá, alsó ajkába harapva lélegzetvisszafojtva várja az eredményt. Karját kicsit lentebb engedi, de nem húzza vissza, csak mikor Matthew döntésre jut és átül majdnem a szomszédos székre. Egy pillanatra megérinti ujjhegyeivel a széles férfi vállat, mintha csak véletlen lett volna, a mozdulataik véletlen ütközése miközben már húzza is vissza karját. Nem bánja, hogy nem nyúl a másik a keze után.* - Így jobb. *Nyugtázza mosollyal a szemeiben, így már akár érezhetné férje illatát is, ha nem lengené körbe őket a kávé minden mást eltörlő aromája.* - Is-is vagy külön-külön. *Ha nem koncentrálna annyira, hogy jól válassza meg szavait, akár gratulálhatna is magának, amiért óvatosan közelítette meg a témát. Persze nem azt várja (el), hogy most férje felsorolja mindazokat, akik valamilyen formában felkeltették érdeklődését, habár ha nem érdekelte a téma, feltételezhetően rövid lista lenne. De azt Claire – egyelőre – nem tudja elképzelni, hogy egyáltalán nem érintette meg senki Matthewt. Nem szó szerint értve.* - Ooo, jó, rendben! *Igazából csak szája kerekedik el, az ó-hang nem is hallható, maximum lelki fülekkel. A sallang mentes kommunikációt felvési magának, habár tudja, hogy képtelen az annyira lecsupaszított mondatokra, amikkel férje szeret sokszor beszélgetni. Nem is akarja igazából, a gyerekek szókincsének nem tenne jót, de amikor úgy jön ki a lépés, akkor majd odafigyel rá és egyszerűsít. Mint most. Nem kérdez rá, biztosan akarja-e Matthew. Gyorsan és bizonytalanság nélkül csap le egy újabb programra, ami a már kialkudott kettőn felüli bónusz.* - Jelenleg nincs. Neked van valami mondandód nekem? *Mostanra feledve korábbi borongását a témafelhozatal miatt, még mindig a három családi program ígéretét dédelgeti magában, nem zavarja a szigorúan ható, majdnem számonkérő kérdés. Észre se veszi, hogy ugyanúgy viszonozza. De legalább egyértelmű a válasza.*
Látom, ahogy megérti, s megvárom, míg az új információ a helyére kerül. - Nem azonosak - jelzem a magam részéről, mert a nem egyezik azt is jelenti, hogy nem fogadjuk el a másik véleményét a kifejezésről. - Nem inkább olyan, amit sürgetésnek érzünk, kényszernek, hogy megoldjuk? Lefoglal? - rövid ideig gondolkodom. - Szereted, ha dolgok bonyolultak? Hogy hasznosnak érezd magad ez által? Számomra egyszerűek, ezt szeretem az egészben. Csak a megfelelően pontos kérdést szükséges feltenni, és a válasz meg is érkezik. Csendben hallgatok. Amúgy sem venném észre. Az ilyeneket nem látom. Nekem az ilyeneket meg kell mondani, mert nem látom. - Akkor azon leszek, hogy ne negyven év legyen neked is - megrándul a szám széle, amikor megértem, mit is mondtam ki. De nem tudom, elfojtottam-e, s nem tudom, ugyanaz-e, mint amin ő ment keresztül. Hiszen... alig találkozunk. Szeretek távolságot tartani. S akik fontosak, azoknak még inkább megadni a teret. Mert ezzel fejezem ki, saját döntése és tere nekem is fontos, s tiszteletben tartom. S hálás vagyok azért, hogy elmondta, még akkor is, ha ez számomra kilépés a komfort zónámból, s nem is megy teljes egészében. Szükségem van arra az egy széknyi távolságra, hogy kapjak levegőt. Mégis, ahogy hozzám ér, nem rezzenek meg, kifejezetten jól esik, ám ennél tovább nem tudok lépni, hogy megfogjam a kezét. Hogy így jobb, halvány, némileg zavart mosoly jelenik meg halványan szám sarkában, s az asztalra meredve bólintok. - Ültem már mások melletti széken is - nézek rá. Barátaim nincsenek, a legnagyobb barátom a kutatásaim, így arra nem is teszek külön említést, hiszen azok amik, nem akik. S nem kérdezek vissza, ezek a témák teljesen kívül esnek érdeklődési körömön, érdektelenek. A válaszra rápillantok már, s remélem, kedvére lesznek majd az estélyek. Ha jól érzi magát, megteszem, valami azt súgja, tegyem ezt meg, ne magamért, őérette. Majd rákészülök az estélyekre. S még emésztenem kell, hogy erre igent mondtam, igaz, annyira nem akaratom ellenére, s nem is miattam. - Rendben. Nincs, egyelőre - már a kezemben van a pda, s a lábaim, amit nem veszek észre, már az ajtó felé irányulnak. - Este találkozunk - részemről nincsenek puszik, ölelések, nem értem ezeket a mozdulatokat, noha most megint beugrik az a kép, amikor gyerek voltam. Ha nincs más mondanivalója, még egyelőre elsöpröm gondolataim a kutatásokról, csak akkor engedem vissza, ha már az ajtón kívül vagyok.
//Nagyon köszönöm a játékot! Claire egy igazi angyal! //
*Claire nem teljesen biztos abban, hogy férje most pontosan, mit is szeretett volna kifejezni szavaival. Valamiféle kiigazítás volt, mert nem pontosan fogalmazott az előbb, vagy csak egyetértését gondolta kifejezni így, a szóismétlés bűntette nélkül. Ha előbbi, akkor tanácstalan, mi is lehetett a gond, számára ezek is szinonimák, ha utóbbi… nos bármelyik legyen is, egyszerűen csak bólint egyet, azt mindkét opcióra helyesnek ítéli. És talán a harmadik variánsra is, ami eszébe se jut, de nem is gondolkodik rajta, mert újabb kérdések sorjáznak. Az utolsókon kicsit elneveti magát.* - Nem, nem szeretem, ha a dolgok bonyolultak. Azt szeretem, ha minden olajozottan működik, mint egy gépezet fogaskerekei, elakadás nélkül forognak egymásba. *Mutatja is ujjaival, hogyan kapcsolódnak egymásba a fogaskerekek.* - Tapasztalatom szerint ritkán működnek így a dolgok, előbb-utóbb elromlanak, porszem kerül a gépezetbe, vagy nem elég hatékony a működés, fejlesztésre szorul. Ha megjavítom vagy csak javítok rajta, akkor azáltal hasznosnak érzem magam, igen. *Időrendben halad visszafelé, leginkább azért, mert eltűnődött kicsit, rendezte gondolatait.* - Nem tagadom, lehet ez terhes nyűg is, mikor nem fűlik az ember foga hozzá. De van olyan, amikor ez inkább belső sürgetés, amikor szinte nem tudsz aludni, mert lázasan azon járnak a gondolataid, mi lehet a megoldás. *Gyanítja, hogy ez utóbbit Matthew is ismeri. Ha nincs meg ez a jóleső, már-már várakozó belső késztetés és anélkül dolgozik, akkor végképp nem értené felfokozott munkamániáját.* - Köszönöm. *Feleli szinte gépiesen a kedves szándékra, ami igazán jól esik neki, mégis arckifejezése leginkább fegyelmezettnek tűnhet. Korábbi latolgatása ezáltal beigazolódni látszik, hamarabb semmint gondolta volna. Azt persze nem tudhatja, hogy miket fojtott el Matthew, de ezek szerint még ott vannak és tudatában is van a férfi, hogy ott vannak, ha mélyen is. Ugyan nem olvasott pszichológiai szakkönyveket – feltételezhetően ezután se fog (sokat), nincs érzéke hozzá –, de ösztönei és a józan paraszti ész azt súgják, hogy most ne feszegesse tovább a témát. Hagy némi lélegzetvételnyi időt Matthew-nak és ami azt illeti, saját magának is. Az fel sem merül benne, hogy netán másról lenne szó. Nem ismer férje környezetében olyat, akivel közel állnának egynáshoz immár negyven éve és fontos lenne Matthew-nak annyira, hogy foglalkoztassa ennek a személynek a lelki világa. Ha mégis van, akkor másfajta gondok elébe kell néznie Claire-nek.* *Csöndes örömében ismét nem tudja pontosan hová tenni a férfi megjegyzését. Nem hinné, hogy lekicsinylené a majdnem-szomszédos széken való ücsörgést. Akkor mégis volt(ak), aki(k) felkeltett(ék) Matthew érdeklődését. Ezt jó jelnek veszi, fel sem merül benne, hogy nem személyekről van már szó. Egyelőre azonban erre sem kérdez rá, felírja magában a kis listáját bővítve ezzel. Combos tételek vannak rajta, de már ott az ígéret, hogy idővel talán a végére járhatnak mindegyik témának-kérdésnek-tulajdon életüknek.* - Legyen szép a napod! *Szól Matthew után, de nem kel fel kikísérni, ez most szükségtelen. Hagyja csapongani gondolatait, vágyait, reményeit, félelmeit, aggályait. Mindből van bőven. Ki tudja, hogyan jut eszébe túlcsorduló gondolatai és érzelmei közepette, hogy egyeztetnie kell Rhondával a gyerekek napjáról, ahogy azt Isaac-nek ígérte. Az anyai agy, vagy inkább szív néha követhetetlen. Magához húzza PDA-ját, de mielőtt rászánná magát, készít magának még egy kávét, valahogy mégiscsak illik megünnepelnie a mai nap eredményeit.*
//Én is nagyon köszönöm a játékot , egy élmény volt //
*Megáll a nappali közepén és pár pillanatig csak áll az asztalon hagyott csatatér maradványait bámulva. A gyerekek nem fogták vissza magukat, úgy vetették rá magukat a Saskiától kapott süteményekre, mintha egy hete nem ettek volna vagy legalábbis még sose kóstoltak volna perdai ételt. Claire gyanítja, hogy a ’madár látta’ elemózsia kifejezés tetszett meg ennyire nekik, mindenesetre van olyan süti, amiből csak morzsák maradtak. Volt esze, jó előre kimentett egy-két különlegesebb falatot Matthew-nak, habár neki inkább a teát szánta a holdbéli finomságok közül. Tudja, hogy illene elpakolnia és feltakarítania a káoszt az ebédlőasztalról, vagy legalábbis kipakolhatná utazótáskáját. Végre megmozdul, ahogy hátrafordul hálószobájuk ajtaja felé és besandít a résnyire nyitott ajtón át. Táskája úgy fest, mintha alapos boncoláson esett volna át, pedig csak az ajándékokat vette ki, amiket direkt a könnyen elérhető részre pakolt. És tessék, mintha az egészet felforgatta volna, színes összevisszaságban kandikálnak ki fodros, selymes ruhadarabjai, munkabakancscipőfűzőjével keveredve. * - Uhh. *Fordul el az ajtótól, mintha legalábbis becsukta volna és már nem is lenne mit látni arrafelé. A kisebbik "falatot" választja, összehúzza az asztalon szétszóródott morzsákat egy koszos tányérra, a tányérokat összestócolja és a mosogatóba teszi a szennyes edényeket. Bepakolhatná a gépbe, de nem akar csörömpölni az edényekkel, nehogy felébredjenek a gyerekek…. akik már nem kétévesek, hogy minden neszre megriadjanak, ráadásul vélhetően még nem is alszanak, habár már lámpaoltás után vannak. Kimondhatnánk, hogy nincs kedve és fáradt, de az nem hangozna valami jól és a végeredményen nem változtat. Így egy fokkal jobban néz ki az ebédlő, és az edények megvárják a holnap reggelt is. Lassan számít férje érkezésére, ezért sütiket nem teszi el, sőt, kiveszi a hűtőből a megmentett darabokat Matthew-nak, szobahőmérsékleten mégiscsak élvezetesebbek. Ereszt magának egy nagypohár vizet és végre lehuppan a kanapéra. Jólesőn kortyol bele a Dominium semmivel sem összekeverhető tisztítottvíz ízű vizébe. Persze a perdainak zamata van meg minden, de ez az igazi, legalábbis Claire-nek. A másik már majdnem ízesített víznek minősül a szemeiben. És ezen a ponton veszi észre, hogy még mindig égkékszín útikosztümjében van. Megkönnyebbüléssel rúgja le magassarkúit, harisnyába bújtatott lábai hálásan találják meg a sokkal a természetesebb pozíciót, ahogy talpa a hűs padlón nyugszik pár pillanatig, majd maga alá húzza lábait és pda-ját veszi ölébe . Ideje üzennie Saskiának szerencsés hazaérkezéséről és beszámolni süteményeinek sikeréről az ijfabb generációs Fullerek körében.*
Már sokadjára dörzsölöm meg a szemeim, kezdenek a számok összefolyni a szemem előtt. Kávét azonban nem veszek magamhoz. Azt szigorúan egy adaggal tartom, naponta. Nagy levegőt veszek, s kifújom. S ahogy a kijelzőn megnézem az időt, s egy felugró üzenetet, amit az asszisztensem küldött el már vagy jó pár órája, megnyitom. “Mrs. Fuller érkezése a mai napon várható. Kérte uram, szóljak időben, fejezze be a munkáját.” Az időpontra siklik tekintetem. Aztán a jelenlegi időre. Az időben szólás megvan. Mindössze én késtem el az olvasásával háromszáztizenhét perccel. Meg huszonnégy másodperccel. Huszonöt. Veszek egy újabb levegőt, s kikapcsolom a gépet. Kezembe veszem a pda-t, s ahogy kilépek az irodámból, a fények kialszanak, majd az asszisztens irodájából is, ahogy kilépek a folyosóra, a liftben is egyedül utazok. - Megérkeztél. - pillantásom Claire-t keresi, s amint megtalálom. Mások talán odalépnének hozzá, engem az ilyen érzelgősségek nem tudnak megfelelő elégedettséget adni, így inkább az asztalra teszem a pda-t, számomra ez jelenti azt, hogy figyelembe veszem, megérkezett. - Milyen volt az utad? - sok évbe került ezt megtanluni, és csak Claire-nek teszem fel. Úgy vagyok vele, hogy ha valaki akar valamit mondani, kérdés nélkül is elkezdi mondani. Claire megértette velem, hogy ezek fontos kérdések. Másoknak. Nekem a fontos kérdések a munkámban merülnek ki. Ám ahogy leülök, egy jó érzés fog el, hogy mégis itt van, s “haza” érkezett. És ez is egy furcsa érzet. Jó értelemben.
*Csak egy rövid üzenetet készül írni Saskiának, mondatai végén fel-felpillant hátha nyílik az ajtó és hazaér Matthew. Azonban mire levele tervezett két fő témájának végére ér, szemei már nem eresztik a kijelzőt és észrevétlen kezd bele újabb és újabb bekezdésekbe, lényegében elmesélve a perdai kiruccanása további eseményeit is. Mire elküldi terjedelmes üzenetét, megitta a pohár vizet is, ideje valami erősebbet töltenie. Mostanra Claire elfogadta, hogy Matthew minden bizonnyal túlórázik, csak azt nem tudja, hogy egyszerűen belefeledkezett valamilyen számításba vagy probléma adódott egy projekttel és ott ragadt le a megoldás keresésénél. A végeredményen nem változtat, alig leheletnyi csalódottságát is megbeszélte magával, elfogadta azt és ahogy felkel a kanapéról és átlép nemrégiben lerúgott tűsarkúin úgy lép át a pici szúró érzésen. Táskája állapotán már nem nehezen tud rontani, úgyhogy előhalássza belőle az egyik perdai ital üvegét, amit a vásártéren vett ajándékvásárlás közben. Előrelátóan odébb tolja a táskát és be is csukja aztán maga mögött az ajtót, még véletlenül se lásson rá. A konyhában aztán elővesz két poharat, az egyikbe tölt, a másikat az üveggel együtt az ebédlőasztalra teszi a sütemények mellé. Visszakucorodik a kanapéra és levelei átfutása után inkább viszonylag szokatlan módon filmet indít magának. Kíváncsi a két elrabolt hobbit sorsára. De nem tudja meg (még), mi lett velük, mert egyrészt eltöltötte az időt, hogy rájöjjön mi is az a bővített verzió, és eldöntse neki veselkedjen-e (igen), másrészt Matthew hazaér. - És nem üres kézzel. *Válaszolja áthajolva a kanapén kissé, hogy rá tudjon mutatni a letett pda-tól nem messzire lévő finomságokra, mintha nem lennének elég látványosak az üres asztal közepén.* - A sütemények is finomak, de a bor kimondottan zamatos. Fagyrózsa a neve, a perdai nevét kérlek ne mondasd ki velem. *Leginkább mert nem tudná kimondani, még akkor se, ha emlékezne rá. A filmet természetesen megállította és a kijelző pár másodpercen belül átvált alvó üzemmódba.* - Nagyon jó, köszönöm kérdésed. *Egy kedves mosollyal arcán folytatja aztán élménybeszámolóját.* - Zökkenőmentes volt mindkét repülésem, a szállás kényelmes volt. Saskia sugárzó kismama, nagyon jól áll neki, alig várom, hogy legközelebb már a babával a karjában láthassam. Aztán nagyon sokat tanultam a Város energiahatékonysági projektjeiről Dr. Davies-től. Felfedeztem később a piacteret is, még Evans kancellárral is összefutottam. Nem zúdít millió apró részletet férjére, ezeknek a nagyját tudhatta is az útitervéből, ha érdekelte annyira, hogy átnézze. Egyedül a Peterrel való találkozás volt terven kívüli programpont, de talán ezt is jelentették Matthew-nak, habár a fékevesztett időszak utólagos elemzéséből kiindulva Claire szerint férje nem követteti őt és nem olvasgat beszámolókat tevékenységéről. Ha mégis, akkor egészen más a dolog végkicsengése…de ebbe nem akar belegondolni. Ahogy abba se akar kezdésnek beleszaladni, hogy felvesse ötletét a karbantartói munkáról. Előbb szeretné felmérni Matthew hangulatát és két tőmondatból nehéz messzemenő következtetést levonnia.* - Neked hogy teltek a dolgos mindennapjaid? Nem bántad meg, hogy mégse vettél ki szabadnapot és utaztál velem a Perdára? *Utóbbi kérdését természetesen viccnek szánja, ehhez illő az arckifejezését a visszafojtott nevetéstől remegő szájszéle teszi tökéletessé.*
- Nem üres kézzel? - pillantok rá, majd követem tekintetem, amerre mutat. Észreveszem végre az asztalon lévő holmikat, melyeket.. - Észre sem vettem. - pontosabban észrevettem, ám számomra nem jelentenek különösebben semmit, így az agyam törölte is az “ott van valami” részt. Ezek szerint Claire számára fontos. - Nem mondatom.- számomra a perdai nyelv egy rendszerhalmaz, meghagyom másoknak a vele való bajlódást. Főként, mivel közben keresem a helyes választ, amit a holmikra mondhatok. A süteményt mondta előbb, de a borra jobb minősítést mondott. Engem egyik sem érdekel, csak az ágyam, mert érzem, hogy pihennem kell, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb választ. Sok megfelelő válasz van, és a legjobbat akarom. Egy üres poharat látok az asztalon. Egy pedig Clairenél van. Azt várja, hogy töltsek? Ám nem kívánom sem a süteményt, sem a bort, noha mind a kettőnek valóban egyedi illata van, az itt lévő ételekhez egyáltalán nem fogható. Vajon mi lehet a rejtett üzenet? Ebben sosem voltam jó. S nem most fogom feltalálni magam, így veszek egy pohár vizet, s felhajtom a felét. A sokminden, amit felsorol, nekem a fele is sok és sokk lenne történésben, ennyi ember... akarom mondani perdai között is, egészen biztosan nem sugároznék a mosolytól. Alapvetően sem teszem. Claire mégis mintha sokkal jobban érezné magát. Lehet, többet kéne lent lennie. Jót tesz neki. Onnan viszont én nem látom olyan jól az eget, s minden kutatásom itt van. Nincs kedvem látogatást tenni Saskianál, ezért is majd ha már nagyon kötelező, megteszem, elég rövidre fogottan. Lehet arra fogni, hogy a másik pihenjen. Valójában én szeretnék pihenni, s dolgozni. Az energiahatékonyság felkelti az érdeklődésemet. Elmondta ugyan Claire a programját, amit én aztán se előtte, se utána számon nem fogok kérni, foglalja a helyet a napi rutinomban, másrészt egészen jól elvan nélkülem is. De annyira mégsem izgalmas az utazása, hogy akarjak nagyon benne kérdezni. S tudomásul veszem, még egy kancellárral több van a holdon. - És miket tanultál? - kortyolok a vízből, s közben észre sem veszem, veszek egyet a süteményből. Az energia sokkal érdekesebb, minthogy mit mondott Evans, vagy hogy van Saskia. Biztos jól van, ha tudta fogadni. Annyira meglep Claire mosolya, hogy önkéntelenül bele is harapok a süteménybe, s nem tudom eldönteni, mi okozott nagyobb meglepetést: a sütemény, vagy hogy esetleg arra utalt, Perdára kéne mennem, vagy az, hogy ő nem bánta meg, hogy lement? S kis híján félrenyelek, muszáj vagyok a borból tölteni, mert mire a vizet elérem, egészen biztosan félrenyelek teljesen. Fel is hajtom ismét a pohár tartalmának a felét, s nagy levegőt veszek. - Bánjam? Akarod, hogy legközelebb veled menjek? - még mindig nem értem én a célozgatásokat, és ha a munkámmal tölthetem az időt, semmit sem bánok. Mivel a másik holdról nem igazán beszélhetek, így az egyik kutatást hozom elő. - Újabb adatok vannak az SCl 124 energiamennyiségéről. -aggatnak rá neveket, de engem azok nem érdekelnek. És hirtelen melegem lett, egészen biztosan nem a majdnem félrenyeléstől.
*Mintha csak megérezte volna Claire, hogy szükség lesz a szó szerinti iránymutatásra, hogy az egyébként üres asztalon láthatóvá váljon férje számára is a madárlátta sütemény és bor. Egy bólintással nyugtázza a nyilvánvaló kijelentést, de nem fűz hozzá megjegyzést, csak a mutatás feladatával végzett karját is a kanapé támlájára fekteti, másik karjára úgy, mint régen az eminens tanulók fotóin lehetett látni.* - Köszönöm. *Játékosan fúj egyet, megkönnyebbülését kifejezve, de igazából tényleg mindenki jól jár vele, hogy nem kezd a nyelvtörőbe, amire ráadásul nem is emlékszik! A sütemény és bor helyetti víz választáson csak azért nem mosolyodik el elnézőn, mert már egyébként is mosollyal ajkán élménybeszámol épp. Ha jobban belegondolna, várható lett volna, hogy az elhangzottak közül épp a szakmainak mondható részhez kap kérdést. Tudatalatt ezt vélhetően tudja is, de Claire most a válaszolással van elfoglalva.* - A napelemekre koncentráltunk, egyre nagyobb figyelmet fordítunk ugyanis a megújuló energiaforrások használatára és a meglévő gépek energiafogyasztás csökkentésére. Az előbbihez vannak tapasztalatok a Földről még, valamennyi a Dominiumról is, és persze figyelembe veszik a helyi specifikációkat és keresik a fejlesztési lehetőségeket. Be is fejeztünk közösen egy fejlesztési projektet, amivel negyven százalékos energia-megtakarítást értek el. Emellett problémát okoznak a viharok, különösen a _jégeső_.. *Egyébként se szokott motyogni, de ezt kimondottan artikuláltan mondja. Végül is érthető, a Dominiumon ritkán találkozott jégesővel.* - .. ezért úgy módosították a szerkezetet, hogy összecsukható legyen és a tető alá húzódjon vissza a maximális biztonság érdekében. *Alapvetően nem kezdene dicsekedni – leginkább mert véleménye szerint néhány tehetséges végzős is meg tudta volna csinálni – hogy ő maga is belenyalt kicsit a programozásba és bütykölésbe, de aztán némi hatásszünet után inkább folytatja.* - Még én is kaptam munkát. *Árgus szemekkel figyeli Matthew arcvonásait, és nem azért, mert épp megkóstolja a süteményt.* - Napbogyós a sütemény, amúgy. * Jegyzi még meg, majd nagy levegőt véve folytatja.* - Kicsit programoznom kellett, előbb nekem elrejtett hibát kellett megtalálnom és kijavítanom, utána pedig befejeztem a kódsort. Később pedig még a gépházban a kötéseket kellett kialakítani. Nagyon élveztem mindkét feladatot. *Borzasztó kíváncsi Matthew reakciójára, egyelőre a hirtelen borivást a következő kérdése számlájára írja. Megint a visszakérdezés, de a múltkori beszélgetésük után ezt nem hánytorgatja fel, vélhetően ő maga fogalmazott nem egyértelműen, márpedig tudhatja már, hogy az ezzel jár.* - Szeretném, ha sose kéne megbánnod semmit se. *Szögezi le inkább elöljáróban gyorsan és őszintén, még ha nem is tartja kivitelezhetőnek. Nem csak Matthew esetében, senki esetében sem.* - Ez csak egy felesleges szófordulat volt részemről, bocsánat. De ettől függetlenül, igen, szeretném, ha legközelebb velem jönnél. Már csak azért is, mert akkor megyünk majd babalátogatóba Jenkinsékhez. *Emlékei szerint erről már beszéltek is. Amire explicit nem tértek ki az az, hogy addig Claire sem tervez újabb perdai utat már.* - És ilyen adatokat vártál? *Még benne van a nagy mesélés és várakozás miatti izgalom, így elfelejti, hogy neki nem kéne tudnia, mi is az az SCI 124, de talán nem lesz feltűnő.* - Hogy ízlenek a perdai gasztronómia példái? *A dohányzóasztalról felveszi poharát és az ebédlőbe sétál.* - Tölts még nekem is, kérlek! *Nyújtja poharát Matthew felé, ha már az imént olyan jól belejött a töltésbe. *
A nagyobbik már másodjára veszi ki a kezemből a pda-t, s azt gondolom, valóban nem jó példakép vagyok most a gyerekeknek, elvégre a vasárnapi reggeli arról szól, hogy együtt vagyunk, s mivel valóban foglalkoztat, hogyan haladnak, mi van velük, a másodiknál ki is kapcsolom inkább, jelezve, figyelek. Talán látszólag igen, a fejemben tovább gondolom mindazon híreket és újságokat, amiket el tudtam közben csípni. Nem, nem feltétlenül a kancellársági tennivalókkal kapcsolatban, sokkal inkább az egyik kísérlet, kutatás tart izgalomban. 
//
//
Már sokadjára dörzsölöm meg a szemeim, kezdenek a számok összefolyni a szemem előtt. Kávét azonban nem veszek magamhoz. Azt szigorúan egy adaggal tartom, naponta. Nagy levegőt veszek, s kifújom. S ahogy a kijelzőn megnézem az időt, s egy felugró üzenetet, amit az asszisztensem küldött el már vagy jó pár órája, megnyitom.