4. gyűrűszint Mind a két szinten egy-egy elegánsabb pihenő foglal helyet. Leginkább a hófehér és barna színek dominálnak, melyek remek összhangot teremtenek. Ahogy a neve is sugallja az emberek pihenni, beszélgetni, találkozni járnak ide. Több alacsonyabb asztal és kényelmes fotelek, székek foglalják a teret. A falak mentén beépített ülőalkalmatosságok, az egyik falon pedig egy kisebb képernyő is fellelhető. Itt legtöbbször a propaganda videókat játsszák le, vagy épp fontosabb hírt közölnek, hogy a még itt lévők se maradjanak le semmiről. A szinten élők és dolgozók szívesen betérnek ide egy bögre kávé társaságában. A kellemes enteriőr megteremtése érdekében néhány, a Perdáról meghonosított dísznövényt is elhelyeztek egy-egy fotel szélére, vagy asztal tetejére.
Hiába püfölöm két ujjal, hárommal, szinte már a tenyeremmel a PDA nem akar működni. Izé mellettem fekszik a kanapén, szemeit néha felnyitja, pikkelyekben végző farkát teste köré kanyarítja, karmait is most behúzza. Tudja már, hogy hasonló állapotban, jobb ha nem zavar. Nem mintha ez valaha is akadályozta volna, hogy láb alatt legyen. A lény mégis Simon tulajdonát képzi, átmenetileg van csak nálam. Igaz a pár nap már rég lejárt, ő pedig nem igazán jött még el érte. Így lehet, hogy nyakamon maradt a dög. Most mégsem vele foglalkozom. Egyszerűen még csak a híreket sem tudom elérni. Itt pittyegett, nem prüttyögött, mert azt a lény szokta, hanem pittyegett. Értesítést kaptam, mégsem működik semmi sem. Nem engedelmeskedik nekem a gép, néha még a képernyő is megremeg. Vízszintes vonalakban szakad meg a képernyő, mintha megfagyna. Ezt pedig még én is tudom, hogy nem jelent jót. Paranoiám egyre nagyobb, így nem is várok soká tovább. Felpattanok a kanapéról, cipőt húzok, az átöltözést feleslegesnek tartom. Kezembe a nem működő géppel indulok meg az emeleten, hogy egy ép embert találjak, ki ért ezekhez. Az Imperiumon megvolt erre az emberem, itt viszont fogalmam sincs, hogy ki érthet hozzá. Persze a legtöbb informatikust ismerem, kérdés, hogy mennyire segítenének, ha nem hivatalos úton adom be a szervízbe. Nem attól tartok, hogy kényes információkat tartalmazna a készülékem, mert tudom, hogy nem. Ha valami, akkor a lelkiismeretem tiszta ilyen téren. Leginkább az aggaszt, hogy a felesleges bürokrácia miatt napokig, vagy hetekig nélkülöznöm kellene. Az életem szerves részét képzi, hisz unalmas óráimat olvasással töltöm el. Nincs is más, jobb dolgom, az ezernyi régi könyv, mely az adatbázisunkban találhatóak meg, rágjam át magam őket. Már amit persze a Kancellária átengedett. A folyosókat járom és minden létező helységbe benézek az emeleten, hátha találok valakit, mígnem a pihenőbe meg nem pillantok egy ismeretlen ismerőst. Az arca ismerős, láttam az Imperiumon, vagy legalább is annak a közelébe. Egy-két még mindig ott szolgáló tiszt említette, hogy egy alvó került a fedélzetre. Denisov után a második, ő mégsem szökött el a hatalom elől. Ellenben itt van. Még a rangját is képes vagyok az eszembe idézni és a munkáját. Talán Ő lehet az emberem, segítségemre lehet. Nem zavartatom magam, hogy a pihenése közepette zavarom meg, új életének, új napján. - Philip Hartley? - a felé vezető pár lépésben még a nevét is sikerült elmém rejtekéből előhalászni. Nem éppen értek sok mindenhez, sőt. Az emberek neveit, rangjait, titulusait mégis gond nélkül vissza tudom mondani, akár álmomból is felkeltve. Mindenkinek van valami erőssége és gyengesége. Az utóbbi az elektronikai berendezéseinkhez nem értésem jelenti. - Elnézést, hogy zavarom, Katrina Gardel tizedes vagyok, egy kis segítséget szeretnék Öntől kérni - térek rögtön a tárgyra is, folytatás mégsem várható tőlem, amíg meg nem felel nekem valamilyen formában.
Na mifene... ez a pihenő egész pofás, de semmi sem ér fel a szabad éggel és a bőrömön táncoló széllel ha kikapcsolódásról van szó. Jó, lehet megkaptam lassan az edzőteremben élek és az izmaim kikészülnek ha nem pihenek néha így keressem már fel a nem túl bonyolult névre hallgató helyiséget. Vállat vontam, lévén tényleg nem ártana körülnéznem már így hetek után, főleg mert az Imperiumra is fel kellett ugornom hogy kijelöljék a szobám és kapjak egy rövid eligazítást, ne a hajón kelljen indulás után, akkor lesz jobb dolga mindenkinek úgy is. Na már most próbálok totál beilleszkedni, szereztem kávét és ott ácsorgok elnézve a sok embert. Miért érzem úgy én vagyok az ufó nem a perdaiak? Na mindegy, ez van. Aztán hirtelen nem megszólít valaki? No meg itt mindenki tudja a nevem?! Áh, gondolom nem minden nap ébresztenek embereket, szóval nem kéne meglepődnöm. -Igen asszonyom. - Fordulok felé hogy megnézzem magamnak, de mondanom sem kell dunsztom sincs ki ez a nő. Kezdem megszokni hogy lassan amnéziásnak tűnök ezen a helyen. Iszok még egy korty kávét közben, majd hallgatom. Ehh, rám van írva gyere majd én segítek vagy mi? Lehet csak Noira terjeszti nem vagyok olyan karót nyelt robot mint a többség. -És mi lenne az Miss Gardel. Mrs... - Hunyom le a szemem egy pillanatra, hogy ne tévesszen már meg a kora, tuti férjezett. Ezt a büdös életben nem fogom megszokni, komolyan mondom. Ha a kezében van a PDA akkor hamar kiszúrom, ahogy azt is a kijelző lassan az összes pixelen más színű. -Várjon, kitalálom...- Nyúlok érte, ha nincs ellenvetése el is veszem és megnézem. -Pornót töltögetünk tizedes? Ejnye ejnye... nem mondták a legtöbb vírusos? - Somolygok, aztán rájövök ki tudja tudja-e miről beszélek ebben a diktatúrában. Hah, katasztrófa. Minden esetre a mosolyom talán sejteti ugratom és nem ódzkodom kisegíteni, bár nem tudom mennyire felengedő típus eléggé... komolynak hat.
A kávéját szorongató férfi végül csak felém fordul, mégsem pazarlom arra az időmet, hogy végignézzek rajta. Ezt már megtettem korábban, amikor felé sétáltam, ezúttal egyenesen a szemébe tekintek. Nem mintha egyéb esetben nem így tennék. Észrevettem már, hogy az emberek többsége kerüli a szemkontaktust, főként ha máshoz beszél. Erősen neveltek arra, hogy én ezt ne így tegyem, főként mert azon túl, hogy katonai pályára szántak, bíztak abban, hogy felelős pozícióba is kerülök. Ott pedig nem lehet, nem a másik szemébe nézni. A szokások rabjai vagyok magam is, ám ez számomra mégis kényelmes. Bennem nem okoz semmilyen kárt. - Csak egyszerűen Gardel. Nem vettem fel a férjem nevét. Itt nem kötelező – és a szüleim nem is nagyon akarták. Nem akarták Carl nevével beszennyezni családjuknak a hírnevét. Nem mintha, nem a bátyám vinné tovább a nevünket, de ez már annyira részlet kérdés. Ez is csak egy pont volt a Parancsnok számára, ahol Carlba döfhette a láthatatlan kését. A hiba csak ott csúszott a számításba, hogy sem én, sem pedig Ő nem bánja ezt. – A PDA-m reggel óta nem működik, remélhetőleg csak egy vírus – bár nem értek hozzá, és ezzel felé is nyújtom a készüléket, melynek képernyőjén apró karcolás nyomok fedezhető fel, utalva arra, hogy nem feltétlen csak az ujjaimmal használom. A szélei is karcosak. Nem igazán vigyázok rá, viszont masszív darab. Akármennyit dobálhatom, ejthetem le, üthetem, nem esik túl sok baja. Eddig a pontig. Természetesen nincs ellenemre, hogy elveszi a készüléket, miután megteszi, csak egyenes háttal állak előtte, mindkét kezemet a hátam mögött kulcsolom össze. Karót nyelt egy pozíció, mégis számomra ez a legkényelmesebb, ha hiszik, ha nem. Leginkább nem szokták. - A hasonló filmek tiltottak a Dominiumon, Zászlós – vonom össze enyhén a szemöldökömet. Hangom közömbös, nem háborodok fel a feltételezésen, egyelőre úgy kezelem, hogy nem tudhatja, hogy mi lehetséges itt és mi nem. – A Kancellária nem igazán tűri meg ezek létezését, nehogy elvonja az emberek figyelmét, arról, mely igazán számít – annyit még megengedek magamnak, hogy fejemet enyhén oldalra hajtsam. Persze számára is furcsa lehet. Nem Ő az első alvó, akivel találkozom, habár az előzővel… Egy kicsivel kalandosabb volt az első találkozásunk. Mondhatjuk, hogy azóta sem lettünk barátok, mégis egy szökevény volt, nem csak a Kancelláira szemében. Wellsey mégis engedélyezte, hogy az Imperiumon maradhasson. Ám ez egy régi mese története. - Éjszaka letettem, még olvastam – tudatom a férfival. – Reggel már ez fogadott – bökök állammal a PDA irányába. – Úgy hallottam, hogy maga ért az ehhez hasonló technológiai malőrökhöz – már ha a híresztelés igaz és miért ne lenne az? Ritkán tévesek a pletykák, de úgy érzem, hogy ezt hamarosan megtudhatjuk.
A szemkontaktussal sosem volt gondom, most is, a zavarom abból fakad, hogy hülye Harry Potternek érzem magam a varázsvilágban. -Áh, hát rendben, ma is megtudtam valami újat. - Azt hittem a nők elnyomása totális, de legalább ennyi kenyérhéjnyi örömük legyen, nem? Minden esetre biztos nem a férje miatt keresett meg, kétlem a magánélete terén megoldást nyújthatnék bármire, már ha egyáltalán akad gondja. Igaz, felvetésem szerint itt senki sem boldog, de várom a lelkes jelentkezőt aki megcáfol. Jah és kancellár nem lehet az illető, alap. A PDA hamar felfedi mi is lehetett a megkeresés tárgya, a katonai pihenj pozíció meg nem lep meg. Ezen a hajón semmi ilyesmi, egy laza ruha hamarabb, ha már választhatok. -Mily meglepő... ha nem mondja nem jövök rá. - Mosolygok rá, hogy szegény pára, komolyan és véglegesen beleültették abba a karóba, de talán kiráncigálható belőle. Egyelőre nem érzem missziómnak a dolgot, de ami késik nem múlik, szokták volt mondani. -De legalább tudja mi az, félsiker! - Közlöm vidáman, azért van ami maradt, nem csalódtam az emberiségben, a szex ha tabu is tudják mi a dörgés! Azaz maga a szex nem tabu hanem kötelező, faramuci helyzet. -Ó, milyen szép megfogalmazás. Szerintem meg csak félnének hogy az emberek jól éreznék magukat! - Forgatok szemet, nem mondom a pornó segít, de ennyi kényszer házasságnál szerintem nem lenne meglepő, hogy kéne. Igaz, akkor el kéne ismerni hogy a pornózás szakma és hogy kellenek "művészek" rá, ahaha, pedig milyen jó lenne! Azaz... nem, nem, a kancellárokból kinézem ráerőszakolnák ezt a nőkre, az meg nem jó. Áh, semmi sem jó, ezzel sem lehetne velük kiszúrni. -Nem ez a szakterületem, de egy vírussal elbánok. Jöjjön, üljünk le!- Intek a fejemmel a kanapék és az asztal felé, jelezve nem két perc lesz a dolog. Az asztalkára leteszem a bögrém és előveszem a tabletem, arra lementek pár programot, majd átdobom az övére, hogy lehessen vele mit kezdenem. -Maga igazán nem tűnik olyannak aki rosszban sántikál, szóval mit gondol, ki heccelte meg magát? Lehet három tippje mire kiderítem, hm? - Mosolygok rá, mert nem lehetetlen visszakövetni a forrást, hogyha tudja az ember mit keressen és az illető nem fedte el tökéletesen a nyomait. Ám ezzel kevesen foglalkoznak mert a vírus lényege általában az hogy nagyon gyorsan szétcsessze a rendszert vagy továbbítsa ami kell és törölje a dolgokat. Hm, nem kizárt most is ez van.
Nem olyan vészes a helyzet, ahogy azt sokan beállítják. Belátom, hogy a Földhöz képest kegyetlennek tűnnek ezek a törvények, sokan mégis elfelejtenek egy nagyon fontos aspektust. Kevesen vagyunk, itt nem válogathat az ember kénye-kedve szerint, mert ha mindenki megtenné, alig házasodna valaki és abból csak még kevesebb gyermek születne. És itt a másik része: szabad akaratból mennyien szülnének? Ha az emberiségen múlna, ha a többségen múlna - mert azt kész vagyok elismerni, hogy nem mindenki ilyen, elég csak Simon bátyjára tekinteni - az emberiség kihalna. Nem véletlenül sodródott oda a világ, ahova a Földön. Az elnyomás borzalmas lehet, de aki beleszületett, annak ez a természetes, amit pedig az alvók értenek meg nehezen. A legtöbb lázadó egykori alvó volt. Ez sokat elárul róluk is. - Gúnyolódni próbál? - vonom össze enyhén a szemöldökeimbe. Hangomban még most sincsen semmi ellenszenv, ez is csak egy újabb kérdés. Köztudott - bár ő ezt nem tudhatja - hogy az emberi érzések ezernyi tárháza előttem ismeretlen. Ebbe tartozik bele a gúny és az irónia is. Nem sok sikerrel ismerem fel őket, amikor mégis sejtem, egyszerűbbnek tartom rákérdezni. - Az adatbázisunkba rengeteg könyv olvasható, aki fogható a hasonló cselekedetekre, mint az olvasás, az többet is tudhat - persze kevesen vannak, akik a letűnt korok maradványait olvasnák. Az Archivum dolgozói a megmondhatóak, hogy az egyik rendszeresen visszajáró vendégük voltam, pedig egykor az Imperium nem kötött ki ilyen gyakran. Valahol elszomorító ez a helyzet, szabadidőm eltöltésére nekem mégis fontos. Ezért sem szeretném, hogyha most esne ki a PDA-m a mindennapjaimból. Újabb megjegyzésére mégis csak egy halk sóhaj csúszik ki a számon. - Mikor ébresztették? - érdeklődőm tőle. Ha tippelnem kellene nem is annyira régen. A hozzá hasonlóaknak furcsa még az első hónapjaiban a szabályok és a törvények. Az évek során majd hozzászokik. - Köszönöm - fejezem ki egy egyszerű szóval a hálámat, ha képes megjavítani, majd követem, hogy magam is leülhessek. Persze én nem hoztam kávét, így kezeim csak az ölembe pihennek. - Mi a szakterülete? Azt mondták, hogy informatikus - tájékoztatom, csak hogy tudja, hogy mi jár a köznép száján vele kapcsolatban. - Úgy gondolja, hogy direkt kaptam egy vírust a PDA-ra? - fordítom vissza a kérdést, ha válaszol rá, meg csak könnyedén megvonom a vállamat. - Nem vagyok magas rangban lévő katona, a hozzáférésem jelentősen korlátozott, nem látom értelmét, hogy bárki is feltörje, rajtam keresztül nem jut hozzá semmihez, ami fontos lehetne, már nem - teszem még hozzá. Ha bárki is reménykedik abban, akkor tévesen jár el. A Dominiumon már mindenki tudja, hogy leváltottak az Imperiumról, tisztségeimtől megfosztottak, arról pedig kevesen tudnak, hogy Jenkins Kancellár új pozícióba helyezett. Lényegében csak öt ember tud róla, vagy hat és ez így is fog maradni, így a köznép számára csak egy egyszerű Tizedes vagyok, semmi több. - Rögtön az Imperiumra helyezték? - kérdezem tőle, ezúttal valódi érdeklődéssel a hangomban. Igen, a Dominium kicsi, kevesen vagyunk. Szinte mindenki ismer, mindenkit, ez még velem is így lenne, ha odafigyelnék az emberekre, ha érdekelnének mások.
-Nem csak próbálok. Bár inkább viccnek szántam, de magácska nem valami humoros természet, igaz-e? - Mosolygok rá elnézően, hah, borzalmas hogy ez a rendszer kiöl mindent az emberekből... főleg a mosolygást! -Már ami elérhető, ugyebár... egy gitárba fogadnék magával hogy simán mondanék olyanokat amiket én olvastam de itt tiltott! - Horkanok fel, hogy rengeteg könyv, aham. De milyenek? Hazafias, áldozd fel magad könyvek, tűrd a nyomort könyvek vagy mi? Mindegy is. Majd egyszer átnézem ha lesz időm és érkezésem, lehet belecsempészek pár "vicces" művet is, a szerencséseknek legyen egy jó napjuk. -Őőő... három hónapja? Ebben a bádogdobozban összefolynak a napok.- Mert nincs normális nappal és éjjel, marha zavaró. No meg nem egy napot végigvirrasztottam, összefolyik eleve az egész egy nem túl guszta masszává. Ez persze nem gátol abban kisegítsem, főleg hogy elnéztem mennyire silány a szórakozási lehetőség. Le is ülök vele és elkezdem kideríteni mi lelte a masinériát. -Igen, de én a navigációval foglalkozom elsősorban, arra írok programot, nem a kémprogramok a szakterületem. - Erre értettem, mert ha nem lennék informatikus közölném kuka a kis kütyüje és vegyen másikat. -Hát ha nem pornózott és nem töltött le idegenektől fura leveleket és hasonló, amiben most már teljesen biztos vagyok elnézve magát, akkor valaki heccelni akarta. - Meglátásom szerint, bár tévedhetek persze. Nem mondom hogy utálatos a semlegessége, de lehet valaki arra gondolt megnézi milyen mikor mérges. A már nemet nem teljesen értem, de tény hogy tizedesként annyira nem tűnik érdemleges célpontnak.-Én azt mondanám egy tizedes belépői, levelezőrendszere és egyéb dolgai hasznosak lehetnek, ha megtévesztést kívánnak intézni vagy egyszerűen csak adatokat kívánnak lehívni az adatbázisból. Egy Tizedes rangjával való visszaélés kevésbé feltűnő, mintha mondjuk az én rangommal tennék, pláne egy magasabbal. Utóbbi akkor lehet opció, ha ha valami gerillaakcióhoz kéne, hosszútávra maga sokkal ígéretesebb célpont asszonyom. - Magyarázom, hogy miért nem találom végül is furcsának, hogy Őt pécézték ki erre a csínyre. Már ha nem a kollégája hülyéskedett vele, persze. Kissé bele is merülök, hogy próbálok belemenni a rendszer al-fájljaiba és körülnézni mi zavarodott meg, így pár másodperces késéssel válaszolok. -Hm? Ó, persze, csak még át kell mennem az összes vizsgálaton, de az meglesz mire indul a hajó. Már van időpontom, jó fiú voltam, ügyesen ettem és edzetten, nem lesz baj. - Kap egy félmosolyt míg ráemelem a tekintetem, aztán pötyögök megint fürge ujjakkal, hogy okosabb legyek. -Maga is csatlakozik most a flottához esetleg? Egy jó kis pár hónapos kaland az űrben?- Néha gondolom viszünk magunkkal a hadseregtől is embereket, bár ki tudja. Mondjuk akkor legalább új ismerős arc lenne a fedélzeten nekem.
Nem hibáztatom, hiszen alvó volt. Honnan is ismerhetne, tudhatná? Ha ezt a kérdést több hónapnyi ismeretség után tenné fel, meglehet, hogy mélyről jövő sóhajjal nyugtáznám csak. - Nem - felelem kurtán. - Nem vagyok oda a viccekért - sem a humorért, ennek megvan a maga oka is, azon túl, hogy amíg ki nem kerültem nagyapám szárnyai alól, hasonlókat sem hallottunk bátyámmal. A családunk nem épp a legboldogabb család a Dominiumon, kétség kívül mégis hatékony a nevelési módszere. Katonának neveltek minket, minden katonai tulajdonsággal. Leginkább robotoknak, akik kérdés nélkül elvégzik a rájuk osztott feladatot, legyen az bármi is. A megkérdőjelezés szikra nélkül. A humor az életünkbe nem igazán fér bele. - Ebben egy percig sem kételkedek - és valóban nem, a földi emberek többet tudnak, láttak, tapasztaltak, mint aki ebben a bádogdobozban nevelkedett. Könyvtárunk mégis rengeteg könyvet tartalmaz, melyről nem hinné, hogy a cenzúrán átmentek. A háború művészete Szun-Ce-től. Ha másért nem már csak a taktikai részéért kötelezővé tenném az olvasását, Buddha tanításai. De ott van John Stuart Milltől A szabadságról , Arisztotelész tanításai és még megannyi. De tényleg kevesen olvassák már őket. Nem érdekli az embereket, nem értékelik. - Egy idő után megszokja, bár tud magának változatosságot hozni az életbe, amitől ne így érezze. Nem könnyű a dominiumi lét, de az imperiumi még nehezebb - sokkal kisebb és sokkal kevesebb helye van. És ott teljes mértékben ki lesz szolgáltatva nem csak önmagának, hanem társainak is. Ott csak egy hibát kell elvéteniük. - Ha mégsem, a Perdára bármikor átkérheti magát, nem maga lenne az első Ébredő, ki megtette - ajánlom neki. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet felébredni évtizedekkel később, milyen lehet egy teljesen új világot, új törvényeket megszokni. Valamiért úgy érzem, hogy ezt még a Kancellária sem igazán gondolta át. Mégis valahol kötelességemnek érzem, hogy ha mással nem is tudok neki segíteni, akkor oly tanácsokat adjak, amiket látom, hogy másoknál működik. - Valóban? - vonom fel a szemöldökömet, ezúttal érdeklődve. - És ha a navigáció meghal, mert megfertőzte egy vírus, nem? - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Nem tagadom, hogy szívügyem a kérdés. Nem akarom, hogy még egyszer hasonló probléma álljon fenn az Imperiumon. Azt akarom, hogy a helyemre akkor már olyan ember kerüljön, aki ért is hozzá és meg tudja akadályozni. - Csak egy újabb tanács. Az Imperium rendszere sebezhető nem is kicsit, nem is két helyen. Próbálja észben tartani - ha az ő rendszerét feltörik, akkor könnyedén beférkőzhetnek az Imperium adatbázisába. Ne végezze úgy, ahogy én. - Heccelni? - vonom össze lágyan a szemöldökömet. - Vissza tudja fejteni, hogy ki volt az? - kérdezem tőle, tekintetem pár árnyalattal elsötétül, ahogy hangom is. Nem vagyok oda a hasonló viccekért, okkal. Nem ez az első eset, hogy hasonlóan szórakoznak velem és annak nem lett jó vége. - Úgy vélem, hogy erről most teljesen más véleményen vagyunk. Nem ez az első alkalom, hogy rajtam keresztül kívánnak hozzáférni az adatbázishoz, a rendszerhez. Bár a gerillaakcióban egyet értek. Egyszer elkövettem egy végzetes hibát, a Kancelláira is tudja, ezért is vonták vissza a legalacsonyabbra a hozzáféréseimet. Épp ezért nem lenne logikus, ha megint engem kívánnának feltörni - még ha van is ráció abban, amit mondd. A személyem kiválasztásában nem értek egyet. Tudhatná bárki, hogy ennél azért óvatosabb a Kancellária. Kivéve ha olyan személyről van szó, ki semmit sem tud. Nem hinném, hogy pletyka tárgya lett volna, hogy miért hagytam ott az Imperiumot, bár az feltűnhetett az embereknek, már akit érdekelt, hogy többet vagyok az anyahajón. - Már nem tartozom a flottához - tudatom vele. - Nem is hinném, hogy valaha visszahelyeznek, a dominiumi és a városi katonaság sorait erősítem - felelem neki. Hangomban az egész beszélgetés alatt nincs rossz érzés, rossz hangulat. Közömbös, tényszerű, mintha sokszor nem is magamról beszélnék. -Milyen rangban altatták el? Ritkán helyeznek alvót, rögtön a navigáció élére - lássuk be, furcsa is lehet, bár ha igazak a közbeszédek, akkor igazán remek katona és programozó. Egy másodpercig sem kívánom a Kancellária döntését megkérdőjelezni, nyilván okkal tették.
-Lehet csak nem érti őket vagy nem jók a viccek. - Ki ne szeretne nevetni? A szembenálló nő, tudom, tudom, de nem értem miért is lenne ez jó neki. Avagy tényleg nem érti a poénokat és amiatt megérteném inkább frusztrálóan és idegesítően hathatnak rá. Persze lehetséges csak szimplán mogorva, idővel, ha találkozom még vele bizonyosan kiderül. Legalább nem tűnök olvasatlannak a szemében, ez meglep, valahol még bóknak is veszem, mert általában aki ismeri a habitusom elég nehezen társítja hozzá a könyvmolykodást. Ami elég fura szó, tekintve az én időmben is digitalizálva volt majdnem minden, mégis megmaradt. -Ahm... kössz, kössz a biztatást, komolyan!- Nevetek míg a fejem csóválom, hogy ez kész. De ettől független igaza van, mondhatni mély vízbe kerülök rögvest. De mosolyom elárulja hogy amúgy megszívlelem a tanácsát majd, valamit kitalálok... gondolom. -Kétlem fogok engedélyt kapni. Egy jó darabig legalább is biztos nem. - Egyrészt mert a pszichológusom szerint túl hektikusak az érzelmeim a gyásztól, másrészt mert mennem kell az Imperiumra, harmadrészt meg szerintem úgy is bajba fogom keverni magam és akkor úszik az engedély. Nem ringatom magam illúziókba, hiába vágyom oda, túl forrófejű vagyok én ehhez, hogy mintapolgárként kibírjam a dolgokat. -Egyrészt úgy gondolom az senkinek sem érdeke. A kézi navigáció és számolás nem feltétlen lesz pontos, rengeteg idő és ha bármi hiba van benne akkor volt hajó nincs hajó, beleértve a legénységet is. Értek hozzájuk, mert a Földön ez másképp működött, de itt a Dominiumon alapból szerintem nem tartanak csak erre embereket. Inkább amolyan affinitásként nem árt ha tudják minél többen oktatták avagy tanulják. Kevesen vagyunk, nem látom értelmét, hogy valaki ilyet tegyen. - De hangomból kiérződik a felvetése érthető és ésszerű, nem is tagadom lehetséges, inkább az indítékot nem érteném meg. Aztán összeszalad a szemöldököm. -Észrevettem... nem koherens. - Elvégre máskülönben nem lett volna olyan anomália amiért felébresztettek. Ám ez a figyelmeztetés elég baljóslatú, lehet nem ártana jobban elmélyednem a rendszerben? A látszat ellenére nem akarok ártani, sőt, tehát ha ezzel csinálhatok valami hasznosat... megteszem. -Igen, mert alig mutat ki érzelmeket, szerintem logikus lenne ez a csíny hogy megnézzék milyen ha tanácstalan vagy ha dühös. - Fejtem ki mit értek a heccelése alatt. Aztán bólogatok. -Elvileg. Eléggé régen csináltam ilyet, de mindennek van lenyomata így nem lehetetlen az elképzelésem. - Kérdés a jelenlegi tudásom elég lesz e rá. Valószínűleg nem, de ha mást nem elviheti valaki tapasztaltabbnak. Amit mesél viszont látszik meglep, persze nem ismerem, honnan kéne tudnom, mégis azt hiszem köztudott lehet ha csak így elmondja. -Vagy pont azért nem gyanús. Maga tudja, hogy vigyáznia kell, de nem tudja mire kell vigyáznia. Maga katona, nem informatikus. Tudják feltörhető a rendszere. Vagy csak kapóra jön hogy magát jobban megfigyelik. Ha gondolja írok valami tűzfalat és akkor nehezebb dolguk lesz. Nem ez a fő profilom, de... jó tanárom volt. - Sarah imádta az ilyesmit, igazából szerette biztonságban tudni az adatokat, az otthoni dolgaik és a bentiek is mindig jól védettek voltak, nem egyszer magyarázta hogy mennyire egyszerű. Neki... mert nem az, csak ez volt az egyik hobbija, nekem meg az hogy leteszteltem fel bírom-e törni. Hát... nem tudtam mindet! -Ó... Sajnálom. Bár ahogy elnézem jól jártak magával, kevesen maradtak volna valószínű ennyire kötelességtudóak.- Mert érzem rajta az, ahogy engem megfed, ahogy beszél, ahogy viselkedik. Nem érzek benne dühöt, nem érzem azt már nem érdekli semmi. Ha így van örülhetnek annak, hogy a tizedes ilyen lelkiismeretes. De nem is tűnik olyan forrófejűnek, mint én, az is biztos. -Zászlós. Nem fokoztak le még, gondolom ha hozom az ébredésem előtti szintet megtarthatom. Már ha nem csinálok hülyeséget, persze. Magával ellentétben én nem szorulok mások rosszindulatára, hogy bajba keverjem magam. - Mosolygok rá, mert például ha meglátnám Jenkinst nem tudom mit csinálnék. Komolyan nem. Lehet megpróbálnám megfojtani, de lehet csak állnék és bámulnám, hogy miért tette. Holott valahol lehet igaza van Samnek, hogy nem tehetett semmit, de ha Ő a legjobb genetikus és orvos akkor sem? Biztos ez? Kétségek gyötörnek és sokkal könnyebb utálni valakit, mint megbocsájtani, hogy Ő is csak ember. McGroverre ez persze nem áll, az egy szadista, de hogy hogyan lehetne levarakni Samről.. Már azon kívül hogy megfojtom egy kábellel... nem tudom.
- Egyszerűen csak nem érdekelnek – zárom le ennyivel is a témát. Nem kívánok jobban belemenni, hogy miért nem. Részben mert nem értem őket, de ebbe közre játszik, hogy nem is akarom érteni. A nevetés, mint olyan sose volt a családunkra jellemző. A néhai Admirálisnak is megvolt erről a véleménye. Zavarja a fegyelmet ezzel pedig egyet is értek. Eltereli a témát, a lényeget, mint ahogy nálunk is, felesleges kitérőket tart. Ellenben jobban nem ismerem, így nem is tudhatom, hogy milyen furcsa lehet, hogy képes vagyok elhinni, olvasott. Intelligens embernek tartják és ők azok. Ez egyszerű tény. Nem bíztatásnak szántam szavaim, hanem komolynak gondolom. Nem árt, ha mielőbb beleszokik az itteni létben, már csak önmaga miatt sem. - Valahol logikus, hiszen előbb az új életet kell megszoknia. Veszélyes ilyen hamar az Ébredőket leküldeni. Amit említettem, csak a későbbiekre vonatkozik – persze én sem fogalmaztam elég világosan. A Kancelláriának meg kell vizsgálnia, hogy miként alkalmazkodik az új világhoz, ha nem menne… Veszélyes lenne az ellenállók közé leküldeni. Még akkor is, ha a Városban lenne. Onnan könnyen lehet dezertálni. Következő szavai mégis meglepnek, olyannyira, hogy szemöldököm is hamar a homlokom közepére vándorol. - Naivsága, már szinte… Hogy is szoktak az emberek fogalmazni? – teszem fel, leginkább magamnak a kérdést. – Aranyos. Azonban ne legyen ily könnyelmű. Nem tudhatja, hogy ki lehet ellenálló a közelébe és ki nem. Ki beépített emberük és ki nem. Az Imperium a legnagyobb célpontjuk, hisz az egyetlen nagyobb hajónk. Elég sok érdekük fűződik ahhoz, hogy tönkre tegyék, akár a legénységgel együtt – szemeim valahol a közepén egyszer megvillannak, majd elsötétülnek, árulkodik arról, hogy tapasztalatból beszélek. A végére mégis sikerül rendeznem újra az arcvonásaimat. Egyet kérnék tőle, hogy vigyázzon a hajóra, és vigyázzon az ott dolgozókra, azzal utazókra. Nem minden flottás katona, a legtöbbjük egykor civil volt… - Csak figyeljen oda, kérem – teszem még hozzá, hiszen egyetért velem, noha nem értem, hogy mit ért koherens alatt. De ez már nem is az én feladatom. Amit tudtam, azt megtettem az irányába, remélem a későbbiekben ennyi elég lesz. Aztán szemöldököm újra a magasba szökken. Milyen ha tanácstalan vagyok, vagy ha dühös? - Láthatja, képes vagyok a segítség kérésére, aki ismer tudja, hogy ennyivel nem lehet kihozni a sodromból, így továbbra sem látom értemét – persze nem lehetetlen, hogy ne így legyen, akkor viszont az egész még jobban aggaszt. Hogy ki és miért volt erre képes. Csak egy határozott bólogatást kaphat tőlem arra, hogy elvileg képes visszakutatni, hogy kitől jöhetett. - Ezért igazán hálás lennék – látom be, és valóban annak is érzem magamat. – Talán ha egy magafajta készít tűzfalat, az hatásosabb. Nem ismerhetik a munkásságát, nem tudhatják, hogy miként dolgozik. A legtöbb hacker már ismerheti a Dominium rendszerét, szerverét, mint a kisujjukat – habár védik őket, folyamatosan vannak frissítések, a tapasztaltabbak képesek kijátszani. Nem más erre a bizonyíték, mint JL, habár komolyabb problémát eddig nem okozott. Még ha analfabéta is vagyok az informatikához és a hozzájuk köthető eszközökhöz, nagyjából képben vagyok, hogy miként működnek. Ez épp egy olyan dolog, hogy elméletben jobb vagyok, mint a gyakorlatban. - Nincs okom nem kötelességtudónak lenni – ráncolom leheletnyit szemöldököm. – Egy katonának nem kellene, hogy ennyi megtörje a hitét, vagy bármi más is – egyszer majd talán belátja ő is, hogy nem olyan rossz a Kancellária, az itteni világ, az itteni élet. Persze a törvényeink kegyetlenek, de szükségszerűek. Ezt bármikor kifejthetném neki, ha kívánná, egyelőre mégsem tenném. Tudom, hogy az ébredőknek idő kell ehhez. Én ebbe születtem, számomra ez volt mindig is a normális. - Miért akarná magát bajba keverni? – a ráncok egyre csak gyülekeznek orrnyergem felett, holmokomon. Nem értem, hogy miért kívánná bárki, miért érzi ennek a szükségességét. Kérdésem mégis őszinte, érdeklődő, hiszen láthatja rajtam, hogy nem értem. Nem sok értelme van, hogy így viselkedjen. Most ébredt, igaz, nem tudhatja, hogy meddig nyújtózhat, de soha nem fogom megérteni, hogy miért kívánja bárki is önmagát direktbe bajba keverni.
-Ühm. - Most mondjam szomorú és nem csoda ha sosem süt nála a nap és nem mosolyog? De a humort nem lehet senkire se ráerőltetni... azaz... hm, nem tudom, lehet nem is a viccet kéne, de mi tudná megnevettetni? És én miért kezdtem el ezen gondolkodni? Főleg hogy nem ismerem, Ő sem engem, emiatt is felüdülés nem kérdőjelezi meg szoktam olvasni, avagy szeretek. -Igen, tudom, összeszedek valami betegséget és ott maradok, erősödnöm kell még. Csak hiányzik a levegő meg... a szabad ég. - Anno sosem hittem el hogy ennyire fog, hiszen nem hiába lettem programozó, elvagyok a gép előtt kockulva. De ha az embernek felnyitják a szemét a világ szép, no meg rájön nincs többé világ... hirtelen minden felértékelődik. -Áh igen... megkaptam már, hogy utópisztikus gondolataim vannak. - Vonok vállat, de elképzelni nem tudom mi a jó abban ha megpróbálok tömegeket ölni és kiirtani a fajom. Kinek fordul meg ilyesmi az eszében?! -De az ellenállók is emberek, kétlem az lenne a céljuk kiirtsanak minket, logikusabb lenne hatalmat dönteni és elveket, gondolkodásmódot formálni, egy ilyen akcióval csak azt érik el le akarják mészárolni őket... nem értem miért lenne az érdekük... - Látszik tényleg nem zárkóztam még fel, nem látom át miért lenne jó elpusztítani egy hajót, főleg a legénységgel... ha meg akarnák szerezni több értelme lenne nem? Vagy nem? Látszik rajtam összezavar és nem látom át, ami bosszant, de mégsem tudok vele mit kezdeni. Még. -Persze... -Nézek rá még mindig kissé értetlen, de számomra egyértelmű vigyázok másokra. -Én nem ismerem magát tizedes, csak mondom amit gondolok. - És ezzel mások is így lehetnek, nem ismerik. Már igazán, látásból és hallásból persze, de pont emiatt lehet a reakciót se. De ha ennyire ágál marad a másik opció, mégpedig valami egész mást akarnak tőle. -Jah, megkaptam már ezt is, hogy mindenki ebben látja a sikerem nem tudom előny vagy hátrány. - Nevetek kicsit, mert én is csak egy programozó vagyok, semmi különleges. - Pont emiatt hátránnyal is indulok, lehet már rég gondoltak arra amire én csak most fogok. Minden esetre igyekezni fogok. -Azért sejtheti én csak felzárkózom, újra kell tanulnom egy nyelvet, kitapasztalni a programok továbbfejlesztését, esetleg írni magamnak ehhez segédprogramokat, nem két perc. Rengeteget foglalkozom vele, azért is tudok már most hozzányúlni a PDA-jához, de nem bízom el magam. Nem lenne szerencsés. -Akkor Önnek ez a hivatása. Sokaknak csak a munkája, ne feledje. - Én a kettő között vagyok, mert érdekel a munkám, szeretem azt dolgozni amit, de azért hivatásnak nem nevezném. -Nem akarom!- Nevetek aztán a felvetésen, hogy azt hiszi direkt vágnám magam alatt a fát. -Kissé temperamentumos vagyok Mrs. Gardel, nem egy szerencsés tulajdonság. Van hogy előbb cselekszem mintsem átgondolnám. Ez néha hasznos, néha... kevésbé. Jelenleg meg amúgy is... szokom a dolgokat. - Mosolygok rá, mert vicces a feltételezése direkt keresném a bajt. Gondolom vannak ilyen emberek is, de én szeretném a békét és a nyugalmat. Alapjáraton. -De ha van valami jó tippje a gyorsabb beilleszkedésre, hallgatom! - Komolyan érdekel, lehet tud valamit mondani amire nem is gondoltam!
Itt ütközik valójában, hogy milyen különbözőek is vagyunk. Ő meg én, de bárki aki a Földön született és aki már a Dominiumon. Vele ellentétben nekem egyáltalán nem hiányzik a természetes környezet. Nem is idegenkedem tőle, nekem egyelőre furcsa a Perdán. Túl sok inger ér a szabad ég alatt, melyet eddig még sose tapasztaltunk. - Talán elmehetne az Üvegházba. Vajmi kevés köze van a Földhöz, ezzel tisztában vagyok, mégis ott próbálják a legjobban visszaadni, hogy milyen lehetett ott egykor. Speciális lámpái azt mondják, hogy még a nap melegét is képes már-már visszaadni – vonom fel az egyik vállamat. Ezek olyan dolgok melyekben nem tudok segíteni neki. Ha tehetem nem megyek le a Perdára, csak ha kötelező. Persze egyszer tényleg felfedezném, nem félek tőle. Nem is tartok, csak még gondolatban is barátkoznom kell a környezettel. - A földi terroristák is olykor hatalmakat akartak megdönteni, ehhez pedig a legszörnyűbb fegyverhez nyúltak. Vagy csak elég a temérdek háborút nézni, mely a területszerzésről szól, vagy csak a kicsinyességről. A huszadik századtól kezdve háborúk folytak, mert az egyik hatalom akart a másiktól valamit. Mindegyik esetben az ártatlan civileknek ártottak. Vagy csak a hatalom ütőképességén akarnak lyukat ütni. Csak gondoljon bele, az Imperiumnak mennyi időbe telne elpusztítani az ellenállók táborát, ha képesek lennénk megtalálni? – teszem fel inkább a költői kérdését. A magam részéről katona vagyok, nekem logikus, hogy miért az Imperiumot szemezték ki, de nem csak azt. Ott csak két kadét volt, aki mindent megtett, hogy elpusztítson egy hajót. A Dominiumon is voltak dolgok, melyekről inkább Stig tudna neki mesélni. Ha azt hiszi, hogy nem állunk valódi háborúban az ellenállókkal téved. És most nem a paranoiám, vagy a túlzott ellenálló gyűlöletem beszél belőlem. Nem ismer, más sem. Ebben igaza van. Nem vagyok egy közkedvelt figura, de nem is küzdök ezért, noha nem is ez a dolgom. Katona vagyok, a Kancellária törvényeit kell betartatnom, értük harcolnom. S pontosan tudom, hogy a legtöbb embernek ez mit is jelent, miként reagálnak rá. Nem vagyok olyan, mint Simon, aki könnyedén leáll a folyosón a semmiről beszélgetni a másikkal. Ha nincs komoly mondanivalóm elsétálok. Ez vagyok én. - Reméljük, hogy előny – billentem egy pillanatra félre a fejemet. Ajkam sarka csak egy pillanatra remeg meg, mintha mosolyogni akarna, akaratlan mozdulat, emiatt még őszinte is lehet, ám egyelőre csak ennyi telik tőlem. – Maga lehet az, aki a dobozon kívül gondolkodik. Ki képes új irányok felé tekinteni. Itt már a legtöbb programozó a maguk tudásuk szerint mindenre gondoltak és sokszor nem látják a nyilvánvalót, csak amikor egy úgymond külsőst vonnak be – egykor az egyik legjobb módszer volt, ha valamit fejleszteni akartak. – Ne legyenek kétségei, nem véletlenül ébresztették fel – teszem mégis hozzá. Ilyenkor sok ember nem hisz magába, ám nem véletlenül ébresztette fel a Kancellária is. Ő tud olyat, amit mások nem. Ez pedig épp elég. Ajkam mégis kelletlenül húzom félre, ahogy megemlíti, másnak ez csak a munkája. Mit is mondhatnék? Hogy születésmtől erre neveltek? Hogy máshoz nem is igazán értek? - Kevesen vagyunk – és hogy ezzel most csak magamat akarom felmenteni? Nem hiszem. – Egy katona nem gondolkodhat meggondolatlanul, főként nem cselekedhet. Nekünk kell megvédeni azokat, kik nem tudják magukat – vonom meg újra csak a vállamat. Persze erre most cáfol rá a szavaival. Figyelmesen hallgatom, mely szintén csak távol áll tőlem. Habár ez esetben nem is annyira a könnyed beszélgetések témáját boncolgatjuk. Mégsem javítom ki, hogy újra csak rosszul használja a nevemet. Nincs már hozzá jogom. Mégis szemöldököm újra csak a homlokom közepén köt ki, apró, vízszintes ráncokat képezve. - Az Imperiumon számos egykori alvó szolgál. Nikolai Denisov, habár ő nem épp a beilleszkedés mintapéldája – látom be, már csak azért sem, mert képes volt elszökni. És azóta is lelkes a fogdának. – Vagy Samantha Lewis. Régen felébresztették már, tán ők értelmesebb tanácsot tudnak adni, mint egy olyan, aki már eleve itt született, kinek ez a normális – neki meg épp az ellenkezője az, majd letekintek a kezébe pihenő PDA-ra. - Van valami fejlemény, vagy ez akár órákig is eltarthat?
-Ez jó ötlet, köszönöm. Nem tudom bemehetek-e de ha igen valóban érdemes lenne már csak az érzés és a levegő miatt is. - Mert más ha a növények szűrik a levegőt, szerintem legalább is. Tudom hogy nem kéne különbséget éreznem, de... -De ez már nem a Föld Mrs Gardel, nem vagyunk több millióan. - Aztán be kell lássam, az Imperium valóban kilőhetne egy kisebb települést valószínűleg ha így alakulna. Sóhajom elárulja meggyőzött. - Nem jó ez így. - Zárom csak ennyivel a mondandóm, mert katasztrófa hogy nem lehet ezt másképp csinálni, holott a történelem igazolja a módszer rossz. A módszert el kéne vetni. Ehelyett inkább újra és újra háborúskodunk, mintha lételemünk lenne. Minden esetre ahogy még itt sem ismerek mindent úgy magát Mrs Gardelt sem ismerem, logikusan, bár nekem nem fáj, hogy kimért, csak némiképp szokatlan. Olyan gondolatokat piszkál fel bennem, hogy nő, a mosolya lenne a legszebb bók tőle, alap lenne hogy megnevettessem, de mégsem megy. Kemény dió, ám nincs lehetetlen, ugyebár. Idővel hátha, jelen beszélgetéstől még nem remélek semmit. -Meglehet, reméljük a régiek szemlélete segít majd a mostaniaknak... Mert az biztos én másképp látom a dolgokat. - Mosolygok, ufo érzés ON. Az ébresztésre lesütöm a szemem, bólogatok. Jah, nem véletlen, ez tény. Tudom, tudom... -Igen, tudom. Elég leterhelő hivatás, legalább annyira mint az orvosi. Örülök, hogy olyanok is vannak mint maga. Akkor is ha nem egy mosolygós valaki. - Cukkolom kicsit, de tény és való, szétesne minden, ha Ő nem hinne benne. Valamint egy ilyen emberre könnyebben bízom az életem, mint egy olyanra, aki utálja az egészet, nem? Csak valahol olyan kizsákmányolás elvárni tőlük ennyi áldozatot. Áh, mindegy, sokszor túlgondolok dolgokat, azt tudom. Ellenben nem titok, hogy heves a vérmérsékletem, szerintem az aktáimban is benne van, ebből kifolyólag nincsenek tévképzeteim hogy megütöm még a bokám miatta. A Földön anno sok olyan volt mint én, ha elvégeztem a munkám rendben volt, de ez a töménytelen mennyiségű szabály kétlem ne akarna rám erőltetni némi jófiússágot. Nem mintha olyan rossz lennék, már a magam meglátása szerint. Ezt a Nikolai-t nem ismerem, de elkönyvelem "jó arcnak", majd Sam... -Sam régi barátom, meg is kattantam volna ha nem látom viszont legalább Őt. Bár az apja jótanácsai rémesen hiányoznak. Az apja fantasztikus ember volt, de ahogy elnézem Sam ráütött. - Érezni valóban kedvelhetem a nőt, nem is tudnék nem úgy beszélni róla mintha épp ölelgetném vagy nem is tudom. -De pont ezért érdekel, Ön másképp látja a dolgokat. Én szeretem a merőben más nézőpontokat átgondolni. - A szemléletváltás nekem mindig is fontos volt, hogy jobban megértsek másokat, de néha még önmagam is. -Az Ön normálisa lehet az én extravagánsom! - Nevetek, miért ne? Aztán ingatom a fejem. -Nehéz megmondani. Jelenleg nem vagyok olyan szinten visszakeressem ki volt, de nem is ismerős a dolog. Lehet perdai szerver... de a tűzfal miatt mindenképp elkérném. Lementsek valamit magának? Amit használna egy másik PDA-n vagy tableten, valamin? - Semeddig nem tart, nem akarom a cuccai nélkül hagyni, de mindenképp érdemes lenne nálam hagynia, egy tűzfalat felhúznom nem két perc lesz, azzal el fogok szórakozni egy darabon. Persze annyira megcsináltam hogy tudja használni, ám félek ha adatokat akarnak lopni jobb lenne előbb a védelem. Bár... -Lehet érdemes lenne minden jelszavát lecserélni, akár most is, megvárom. - Adom vissza, már csak a saját érdekében is, nem akarom visszaéljenek a személyazonosságával ha esetleg ez a tervük.
- Az üvegháznak van olyan része, mely bárki számára látogatható, épp ezért. A Kancellária is tisztában van azzal, hogy az alvóknak nem igazán könnyű a helyzetük – jártam már ott, ám nem igazán mondanám, hogy vonz a hely. Számomra idegen az élőflóra. Ez igaz a Perdára is, én nem tudok úgy levágyni oda, ahogy ők is, vagy akár Simon. Addig, amíg a feladatomat elvégzem ott, addig nem zavar az élő környezet magam körül, de azután? - Valóban nem az, ám az emberi természet nem változik, bárhol is legyen. Mindig is voltak és mindig is lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az aktuális hatalom, kik nem képesek előrelátóan gondolkodni, hogy mi lehet jó az emberiségnek, hanem önző módon cselekedni – kérdezném én, hogy vajon ha egy ilyen kerülne a Kancellária élére, miből gondolják, hogy jobb lehet az élet? Az erőszakkal épp olyanná válnak, amik ellen harcolnak. Valóban nem jó ez így, én mégis a legegyszerűbb megoldást látom: kiirtani az ellenállókat. Károsak a világunkra, a társadalmunkra nézve. Az ember nem tud békében élni. Ezt már régebben is tudták, most sincs ez másképp. Ám ha belegondolunk, akkor épp ez ad nekünk, katonáknak mindig munkát. Ördögi körforgás, melyből tán soha nem is fogunk kijutni. Szívesen vitatkoznék vele, ugyanis én nem tekintem a hivatásomat leterhelőnek, sőt mi több. Akkor érzem magam igazán csak elemembe, amikor gyakorolhatom. A nevetésemre tett megjegyzésére mégsem tudok másképp reagálni, mint egy halk, lemondó sóhajjal, mely árulkodhat arról, mennyire terhes eme téma számomra. Nem ő az első, aki megjegyzi, nem is az utolsó, mégsem piszkálom a témát. Elég volt egyszer Moore Tizedessel ezt megvitatnom. - Tény, hogy a nyomás nagy rajtunk, mégis azt kellene szem előtt tartanunk, hogy mi azért harcolunk, hogy a következő generációknak jobb legyen, ne kössék kezüket azok a törvények, amelyek most – hiszen minél jobban nő az emberiség, annál több szabadság is lesz. Ez az, amit nem képesek belátni sokan. Nem a mi generációnk jussa, hogy szabadon döntsön, ám nekünk kell megteremteni azt, hogy ez egyszer eljöhessen. Utópisztikus és naiv elgondolás? Nem igazán, hisz a történelem újra csak engem igazol. - Ó – csúszik ki csak ennyi a számon, ahogy meghallom, hogy régi ismerősök és még a Földről ismerik egymást. – Ez esetben jobb kezekben nem is lehetne – bólintok végül egyet. Samantha rendkívüli ember, az egyike volt azoknak, akikkel szívesen beszélgettem, ha az életünk úgy hozta. Rendkívül jó a munkájába, lelkiismeretes és jó katona. Legalább is, még ha nem is tetszik neki, követi a szabályokat. S ahogy hallom, Hadnaggyá is léptették elő. Bár nincs már hozzá közöm, de úgy vélem, hogy ez egy helyes lépés volt. - Másképp látom, valóban, hiszen én ebbe születtem, ebbe nőttem fel, erre neveltek, más választásom nem is volt soha, de mielőtt sajnálná, nem is akartam más választást – tökéletesen elégedett vagyok azzal, ami lettem, ami vagyok. Ha újrakezdhetném sem kívánnák mást magamnak. Pont ott vagyok, ahol lennem kell. – Épp ezért fogalmam sincs, hogy min megy keresztül – mégis a nevetésére csak futólag futnak össze szemöldököm ráncai. Azt már inkább hozzá sem teszem, hogy nagyon nem is izgat. Komolyabban. Ha a véleményemre kíváncsi, akkor eltudom neki mondani, tanácsokkal el tudom látni, hogy könnyebben beillszekedjen, ám a részemről ez csak ennyi, semmi több. - Perdai szerver? – csapja meg a fülemet a kifejezés. Szívembe akaratlanul is rossz érzés költözik, keserű nyál gyűlik össze a számba. – Nincs semmi – rázom meg a fejemet. – Mindent a felhő tárol, bármely készülékről el lehet érni, de úgy vélem, ez nem lenne okos dolog, ha az egyik fájl fertőzött – akkor inkább hagyom az egészet. Annyira nem kötnek érzelmek, amúgy is legfeljebb csak könyvek vannak rajtuk, semmi több. Egy friss és új PDA, új felhasználóval megfelelő lehet. Azt mégsem teszem hozzá, hogy amíg nem hivatalos úton jelentem be, addig nem is fogok kapni újat, így Ő birtokolja az egyetlent. - Rendben – veszem vissza a készüléket, és ahol csak tudok jelszót változtatok. Véletlenszerű számok és betűk, nem értelmes szavak, inkább, mintha kódok lennének. Nem is gondolkozom sokáig, amikor bepötyögöm őket, ujjaim sebesen járnak rajtuk. Ha mást nem, azt láthatja, hogy minden jelszó más, és nem rövidek. Mégsem aggódok, hogy elfelejteném őket. Pontosan tudom, hogy mik azok. Végül visszanyújtom neki. - Köszönöm a segítségét – teszem még hozzá, hiszen ezt így illik, az évek alatt ezt már megtanultam. - Estleg - kezdek bele, hiszen nem tudom, hogy képes lehet-e rá. - Nem tudja visszafordítani a vírust? Ha ők próbálkoznak, őket fertőzze meg?
-Nos... ez tény. - Már hogy nem olyan könnyű a beilleszkedés... meg a megszokás, elfogadás. De hogy a kancellária mivel van tisztában és mivel nem... hagyjuk. -Az hogy nem tetszik nekik az aktuális hatalom és a nem tudnak előrelátóan gondolkodni nem zárja ki egymást. És hogy mi jó vagy rossz hosszútávon sem a kancellária se senki más nem tudja megmondani, sajnos. - A kancellárok sem mindentudók, persze a lázadók sem, de azért mégsem mondanám hogy a mostani vezetőség biztos az emberiség érdekeit nézi és nem a sajátját. Pont azért mert hatalmon vannak és szeretnének is ott maradni. Minden esetre a halk sóhaja a mosolytalansága miatt beszédesebb minden szónál, csak somolygok rajta. Egyszer úgy megnevettetném! Nem azért hogy piszkáljam, hanem hogy rájöjjön az emberek csak jót akarnak neki, mert nevetni jó dolog. -Gondolja hogy változni fognak a törvények? A törvények eléggé leszabályozzák az embereket, ezért is van fegyelem. Ha lazítanának rajta, azzal nagyobb szabadságot adnának az embereknek, ami szerintem jó dolog, de pont ezért csökkenne a hatalma a vezetőségnek. És ez így marad ha megfeszül értünk ha nem. Pont emiatt azért éljen is Ms Gardel. - Nem azt mondom felesleges amit csinál, csak azt hogy ennyire nem kell véresen komolyan venni, hogy sose szórakozzon, ne legyenek vágyai, ne lazítson egy kicsit, legalább akkor basszus, mikor a pihenőben van! Kicsit munkamániásnak tűnik nekem. Sam miatt viszont feladom hogy nyúzzam lazítson, legalább is átmenetileg. -Igen, egyetértek. - Mosolygok azon, hogy jó helyen vagyok Sam mellett, kétség sem férhet hozzá, ezért is próbálok neki segíteni. Valahogy... -Nem sajnálom érte, én másba születtem bele, nekem az a természetes. A különbség az hogy az én megélt verzióm már nem létezik. Addig jó míg nem tudja, ne bánja. - De látom nem akar véleményt formálni, nem is értem, de nem kérlelem, ha nem hát nem, meg tudok kérdezni másokat is, nem félek én az emberektől. -Gondolom van odalenn is. Azt mondták van lenn egy város és szerintem nem középkori stílusban lett megépítve, tehát ebből az következik lenn is vannak szerverek. - Persze lehet nem, de az én fejemben így lenne logikus. Vagy ott még nem tartunk a kiépítésben? Csak pár ház meg szántóföld van? Lehet. -Hmm, hát meglehet. De inkább a készülék volt az, ha engem kérdez a jelszavait, leveleit szedték le, az lehetett a hasznos. - Ha nincs mit lementeni ennyiből könnyebb, okos dolog hogy mindent felhőben tárol, bár ismertem olyat aki pont a felhőben nem bízott. Soha sem semmi sem jó, tudom én. Ám ha már így alakult, akkor változtasson meg minden belépést, még most, akkor talán nem lesz baj. Már ha tényleg nem csak egy tréfa áldozata lett. -Igazán nincs mit. Ehm... ehhez nem értek. Azt be tudom állítani jelezze ha fel akarják törni a tűzfalat, az megy, de ilyen trójai dolgokhoz nem értek. Sosem érdekelt ez a része. - Felismerni felismertem, de én magam sosem kreáltam vírusokat, tehát sajnos nem tudok kölcsön kenyér visszajár elvet adni neki. -Kicsit... sok a munkám, de igyekszem pár nap alatt megcsinálni és visszaadni. Cserébe meghívhat majd kávéra vagy valamire, mesélhetne kicsit, ötven évet nehéz behoznom... - Mosolygok rá kínosabban, hogy nem is a kávé a lényeg, hanem maga az információ, egy katona másképp tekint az elmúlt eseményekre mint egy polgár, például. Bár kérdés belemegy-e, nem akarom rátukmálni magam, csak egész jól elbeszélgettünk és... talán tényleg mosolyogna ha ellazulna és nem idegeskedne a PDA miatt már legalább.
Többel mint gondolná, többel, mint azt bárki hinné, vagy bárkinek is mutatná. De a fejébe nem látok bele, így nem is tudom ezt elmondani neki. Ám senkinek sem legyen kétsége afelől, hogy mire képes és hogy mit tud a Kancellária. - A történelem mégis magáért beszél. A Földön volt egy mondás, ha jól tudom, mely épp arról szólt, hogy miként kellene az emberiségnek tanulnia elődeik hibájából. Most mégis újra el kívánják követni azt – tudom, hogy kegyetlenek a törvények. Hosszútávon mégis csak így maradhat életben az emberiség. Azért mert nekünk, ebben az életben rossz, nem jelenti, hogy a jövő generációinak is majd az lesz. - A hatalma a vezetőségnek sosem fog igazán csökkeni. Egyszerűen csak idomulni fog mindenki egy újabb világhoz. A családpolitika, igen, kegyetlennek tűnhet – egyezek bele, hangosan is, ám ez itt még nincs vége. – Gondoljon bele, ha mindenki szabadon házasodhatna, fele ennyi, vagy még kevesebb ember születne és ott vannak azok, akik soha nem is találnának magának senkit, mert senki sem ízlik neki – ilyen mondjuk van is a Dominiumon, még nem tudom, hogy miként oldott meg ennyi válást. – A társadalom nem nőne és egy idő után kihalna az emberiség – tényleg ezt akarja? Ezt a kérdést már inkább csak magamnak teszem fel. Tényleg ezt akarják? Persze tudom, hogy a lázadás olykor nem csak ennek szól, de ez a legnagyobb mozgatórugója. Nevem újabb említésére csak egy pillanatra vonom meg a szemöldököm, leginkább csak önkétlen reflex ez. Arra inkább nem kívánok válaszolni, hogy mennyire kellene élnem. A magam részéről élőnek titulálom magam és élek. De kinek mi az, nem igaz? - Ám gondoljon bele, az ön által megélt verzió épp az emberek miatt szűnt meg. Tényleg annyival jobb volt, ha a pusztulásba taszította az egyetlen élhető bolygót? – persze itt nem csak a sima, hétköznapi emberekre kell gondolni. Ott vannak még az ipari mágnások, és persze az akkori vezetőség. Mindenki hibás volt, kérdés nélkül abban, ami történt a Földdel. A kérdés csak az, hogy tudunk-e tanulni a hibáinkból, avagy nem? Szeretném hinni, hogy így van. - Valóban az elmúlt években építettek egy Várost – helyeselek. – Az ottani rendszer össze van kötve a Dominium szerverével, úgy tudom, hogy egy hálozaton futnak – a Dominium a város számára sokszor egy műholdként üzemel. - Ennek semmi értelme – vonom össze a szemöldököm. Mégis mit keresnek. – Úgy értem a levelezést csak hivatalos dolgok intézésére használom, a parancsok megkapására, mint mondtam a jelszavaim meg már csak kevés helyre hasznosak – semmi értelme ennek az egésznek. Ki és miért. Nem szolgálok már az Imperiumon sem pedig magasabb rangba. Nincs semmi logika abba, hogy engem támadjanak meg – már ha így van. Titkolnivalóm meg soha nem is volt, sem a kancellária előtt, sem más előtt. Legfeljebb. Mély levegőt veszek. Kizárt, hogy bárki megtudja. - Értem, így ha akkor ezt meg tudná tenni. Már ez is több segítség lenne – ha már látnám, hogy mikor akarják feltörni a rendszeremet. Nem tetszik az elgondolása, hogy így van. Rossz előérzetem támad az egésztől. - Ráér – kezdek bele, majd a következőkre csak értetlenül vonom össze a szemöldököm. Nem éppen én vagyok az, akivel szívesebben elbeszélgetnek, az elmúlt időszakról. Hisz tényszerű dolgokon kívül nem igazán tudnék neki mivel szolgálni. – Rendben – felelem neki nehezen végül. Még mindig nem értem, hogy miért velem. - Rendben – mondom ezúttal magabiztosabban. – Mire kíváncsi? – csak hogy tudjam, hogy mire készüljek fel. Én sem mindig tudok mindent, de igyekezhetek.
-A főbb döntéseket a vezetők hozzák, ez mindig is így volt, ebből következik hogy valószínű ez a rendszer sem mindig tökéletes. - Nem mondom én lázadó beállítottságú lennék, ezek tények, eleve nem kéne háborúskodnunk hanem tanulnunk kéne egymástól, micsoda lehetőség lenne! Dehát... és ez csak egy dolog. A lázadók lehet a törvények ellen vannak, de valószínű okkal és kétlem ne lehetne kompromisszumot találni. -Eddig se haltunk ki, sőt, túlnépesedtünk, nem értem a félelmet, hogy ne keresnénk párt. Az ember társas lény, lehet nem húsz évesen vállalom be a gyerekeim hanem 31, de attól még lesznek gyerekeim. Az én döntésem és azért lesznek gyerekeim mert szeretném őket, mert foglalkozni akarok velük. Akkor amikor megérek rá, akkor mikor szerelmes vagyok. A törvény lehetne engedőbb, nem 20 éves a korhatár hanem 30, nőknél 27, akkor is még bőven tudnak szülni, érettebbek is... ráadásul könnyebben építenek karriert, gyerekek mellett nehéz, rengeteg okos és tehetséges nő van de nem bír kibontakozni ha kötelező hamar szülnie. Maga is annak tűnik, de ha elmegy szülni kiesik a katonai erőnlétből és légkörből, visszailleszkedni meg nehéz. És ez csak pár dolog, rengeteg minden az én koromban szerintem jól működött, engedőbb szabályozással szerintem az emberek kevésbé... éreznék determinálva vannak. Nem halnánk ki, mindig is a túlnépesedés volt a gond Ms. Gardel, én nem félek kihalunk. Attól inkább, hogy elvesztjük a kapcsolat értékét és elveszítjük a lényeget, amit meg kell látni. - Magyarázom, de nem vagyok ellenséges vele, egyszerűen csak éreztetem túl feketén és fehéren látja. Nem mondom haszontalanok az intézkedések, csak azt túl erőszakosak. -Nem állítottam tökéles volt amiben éltem, mert kicsit sem. Én csak azt mondtam egyedül képtelenség megváltani a világot emiatt pedig néha Ön is lazíthat és rábízhatja magát másokra, mint ahogy mi magára bízzuk magunkat. - Elbeszélünk egymás mellett szerintem, attól hogy elmegy bulizni egy péntek este még nem szűnt meg szolgálni az emberiséget. -Áh... hát... akkor lehet valaki épített egy másikat vagy csak egy alszervert látok, sok minden lehet, nem mélyedtem el még ezekben. - Vonok vállat, ezt egy nálam okosabb avagy tapasztaltabb ember tudná neki megválaszolni. Legalább is ha gyorsan kell a válasz. -Az pont elég kedves Ms. Gardel. Pont elég. Elég ha tudják épp merre fog járni nem? Avagy merre nem... - Az emberek lebecsülik a kis információkat, pedig remekül fel lehet használni őket, pár ártatlannak ható levél, kérdésekkel, senkinek sem tűnik fel, de lehet egy nagyobb terv kulcsfontosságú része is. Ki tudja? De nem állok le magyarázni, mert láthatóan számára értelmetlen. A fontos az hogy megelőzzük a bajt, így a miértek ténylegesen okafogyottakká válhatnak. -Rendben. - Egyezem bele, akkor beleteszek a tűzfalba egy riasztást, az már tényleg nem sok. No meg legalább időt azt kapok tőle, tudom milyen ha nincs PDA-ja az embernek, kényelmetlen tud lenni, de kedves hogy nem rágja a fülem már most érte. De ha már megcsinálom legalább kapok az alkalmon, hogy meghívassam magam valamire, igaz, ebből a lényeg a beszélgetés most is, nem maga az ital vagy bármi más. -Szuper!- Mosolyodom el szélesen, gyorsan belement, ez jó hír. -Bármire. Én szívesen elhallgatom milyen volt itt felnőni, milyen manapság katonának lenni, milyen a Perda, vannak-e közös nagy események vagy ünnepek még, mik a legnépszerűbb témák mostanság, akármi. Amiről szívesen beszél. - Fogalmam sincs hogy most ez nehéz vagy könnyű neki, de úgy gondolom ha majd belekezd belejön, elvégre a mesélj magadról felszólalások is eleinte olyan kössz, de mit felhangúak aztán mégis bele lehet jönni. Szóval nem féltem, mosolyom látszik is. -Ha ráér, akkor mondjuk öt nap múlva? Addigra biztos mindent megcsinálok, a többi feladatommal is tudok haladni és akkor találkozhatunk. Ahol Önnek kényelmes, nem nagyon néztem még körül, itt is először vagyok. Szívesebben igazodnék az Ön ízléséhez. Itt a kommunikátorom száma, ezen elér, hova és mikorra menjek majd, ha döntött. Megfelel? - Kérdezem, közben meg is adom az elérhetőségem, ne tudjak megszökni a PDA-jával, nem mintha akarnék.
- Ne legyen ily naiv, hisz nincs tökéletes rendszer, nem is volt soha, nem is lesz. Mégis az elődeink hibájából tudunk tanulni. És úgy vélem, hogy a sok rossz közül a kevésbé rosszat választottuk – bár ő ezt nem látja még át. Még csak most kelt fel, túl sok benne a kérdés a kétkedés. A Földön hozzászokott a fene nagy szabadsághoz, hogy bármit, bármikor megtehet, itt pedig nem tudja a helyén kezelni ennek a hiányát. Ezért is lehet, hogy a legtöbb lázadó tényleg belőlük növi ki magát – már, akinél. Keserűen húzom csak el a számat és ez nem változik akkor sem, amikor a következőket hallom. - A túlnépesedés mindig az alacsonyabb osztályban volt jellemző, vagy a világ azon táján, ahol a technológia nem igazán volt fejlett, vagy tévednék? – hajtom félre a fejemet. Valóban érdekel, hiszen oly keveset tudok a földi világról, csak azt, amelyek írott forrásban megmaradt. – A fejletebb világban mindig is kevesebb volt a népességszám, hisz a legtöbb ember épp a kariert választotta a család helyett, nem? – persze meglehet, hogy ez sincs teljesen így, azt is képes vagyok elfogadni. Azok az idők mégis elmúltak. A szerelemnél mégis ívesen magasra emelkedik a jobb szemöldököm. Oly luxust emleget, melynek itt nincs már helye. Mely csak bonyodalmakat okoz. Mely az utóbbi időkben megkörnyékezett. - A mi generációnknak nem adatott ez meg. Ám ha képesek vagyunk kibírni ezt, a gyermekeiknek lehet még egy olyan jövője, melyről maga beszél, ahonnan maga is jött, anélkül, hogy elkövetnénk azokat a hibákat, amiket a Földön. Az emberi önzőség sodort minket idáig – vonom meg a vállamat. Csodálkoznak hát, ha egy kicsit bekeményít a rendszer? Nem teszem, én el tudom fogadni a jogszabályokat, úgy, ahogy vannak. Tudom, hogyha nem lennék beteg, nem örökölhető vírus keringene ereimbe, akkor már rég nekem is lennének gyermekeim. Akkor teljesen más is lenne minden. Mégis el tudom fogadni. - A legtöbben, itt a hajón, ebbe a rendszerben nőttünk fel, ehhez szoktunk hozzá, ez a normális számunkra – vonom meg újra a vállamat. Ez az, amit nem igazán tudnak megérteni az ébredők, de tán idővel képesek lesznek rá. Meglátjuk majd, hogy a férfi meddig viszi. Ösztöneim nem súgják azt, hogy lázadó hajlamai lennének. Mégsem bízok már meg bennük úgy, mint régen. Majd akkor, ha rájövök, egykor hol hibáztam. Ha ki tudom ezt a hibát küszöbölni, akkor visszaállhat a világ rendje, legalább is háborgó belsőmben mindenképpen. - Katonaként minden pillanatban fel kell készülünk, bármire, bármikor és szinte bárhol. A lazítás nem igazán számít bele a mindennapjaimba – teszem még hozzá, remélve, hogy ezt a témát is el tudjuk engedni. – A magam részéről tökéletesen jól érzem így magamat – jegyzem még meg a végére, hogy láthassa, nekem megfelel így. A személyiségem, a merev tartásom, hogy csak a lényegre figyelek igazán oda és nem engedem, hogy figyelmemet eltereljék. Tudom, hogy emiatt nem vagyok egy társasági pillangó, ám nem is kívánok az lenni, számomra megfelelő ez úgy, ahogy vagyok. - Megtenné kérem, hogy nem szólít Ms Gardelnek? – sóhajtom el magamat kérdésem előtt, szemeimet is nyugodtan hunyom le, nyugalmat erőltetve magamnak. Nem állítom, hogy nem tikkel a szemöldököm minden egyes megjegyzésénél. – Ha már titulusokat kívánna rám aggatni, akkor hívjon Gardel Tizedesnek, mint mindenki más is – kérem, noha a hangom ugyanolyan monoton, érzelmektől mentes, mint eddig is. Nincs bennem harag – egyelőre – csak egy apró kérés, nem hinném. Megjegyzésére mégis szöget üt a fejembe. Miért lenne bárkinek is fontos, hogy merre járok – vagy épp merre nem? Nem értem, hogy miért engem céloztak meg, az Imperiumnál még meg tudtam volna érteni, de azóta? A… Nem… Remélem, hogy a levelezésemre nem tették rá a kezüket, mert akkor… a parancs. Bár az, meg titkosított. - A titkosított levelezésekhez is hozzá tudtak férni? – kérdezem meg tőle, majd gyorsan javítom is magamat. – Ha most nem is tudja, meg tudná nekem nézni, kérem? – tekintek rá, komolyan. Ez most nem vicc, nem játék. Itt most túl sok minden forog kockán, mások élete is. Ha tudják, hogy mit tervezünk, akkor nem mehetünk ki. Én nem mehetek ki a Perdára. Szemöldököm újra csak a homlokom közepére vándorol, amikor a témákat sorolja, hogy mikről beszélhetnék neki. Leginkább azon témáknál rándul egyet-egyet, ami ilyen hétköznapi téma, amitől magam a falra mászok. Legfőképp, hogy mi a legnépszerűbb mostanság. Nem titok, hogy nem igazán tudok kijönni az emberekkel, de ami azt illeti, még kerülöm is őket, ám a nagy szerencsémre, ők is engem. - Rendben – egyezek bele noha egyelőre nem taglalom, hogy mégis mi az, ami elnyerte a "tetszésem". Nem hinném, hogy szívesen hallaná, hogy milyen volt itt felnőni, nem tőlem. Elborzadna Ő is, mint oly sokan mások. - Nincs akkor programom – mondom neki, utánaszámolva, hogy mit is fogok csinálni öt nap múlva. Remélhetőleg még itt leszek, a fegyverfejlesztésen végzünk még teszteket. – Ha addig nem indul útnak az Imperium, megfelel. Ha nem járt még sehol, esetleg az egyik kilátó? Úgy tudom, hogy az ébredők kedvelik szemlélni a végtelen űrt – ami engem illet egy helyhez sem köt semmilyen szentimentális vonzalom. Mindegyik egyformán közömbös számomra. Majdnem mind. - De megfelel – bólintok még, mielőtt elveszem az elérhetőségét. A kommunikátorom ritkán használom, hiszen nincs ki keressen – férjemen kívül, ám mivel ő is mindennap élvezi most a jelenlétem, nem teszi meg.
-Hát ezzel vitatkozhatnék, de most nem fogok. Nem lenne túl jó nyitány így elsőre. - Érezhető, hogy nem vagyok naiv, azaz nem annyira, csak kicsit, de ettől függetlenül én látom azt miben lenne ez jobb. Azaz értem, hogy statisztikai grafikonokat nézve esetleg olybá tűnik mennyire jó minden, hiszen 20 gyerekkel több született mint előző hónapban vagy tudom is én, de összességében minden kényszer itt. Nincs az, hogy normálisan átgondold mit és mikor szeretnél, mert lényegében készen megkapod az életmodelled és csináld. Amennyit én láttam eddig belőle nem mondanám tetszik. Maximum a tanulás része, mert az adott mindenkinek, ami klassz dolog, de az engem már nem érint csak max a gyerekemet. -A keletiekre nem feltétlen mondanám ezt mint Kína és Japán is még, de ez globális dolog volt, nem nemzetspecifikus. Sokan voltunk mindenütt és egyre többen. - Persze igen, ahol szörnyűek voltak a körülmények és el voltak maradva, ott több gyerek kellett mert ki tudta hány éli túl, de nem normális hogy pár évtized alatt akár több milliárd nagyságrenddel nőtt a világ népessége. És főleg ott, ahol jó az ellátás és a technológia, hiszen minőségibb az élet, kevesebben halnak, később. -Nem minden esetben. A fejlettebb világok lehet nem négy gyereket vállaltak családonként, hanem egyet, de rengeteg család volt és mindig több volt a születések száma mint a halálozásoké, ezt elfelejtik hozzátenni. - Mert szép és jó, hogy megfontoltabb lett a gyerekvállalás, de a készletek, a föld energiái és tartalékai azt nem bírták el, hogy ennyire sokan voltunk. A háború emiatt is vált elkerülhetetlenné, az jól megtizedelt minket. Persze az elkerülhetetlent attól még nem szüntette meg, csak odázta. -De a lényeg, hogy én úgy gondolom az emberbe bele van kódolva sokasodjon, ez egy ösztön. - Szerintem aki nem akar, de lesz is előjön, csak hát nem mindegy hány éves az ember. Szerintem nem árt egy kor betöltése hozzá, de az nem az nem a 20. És a gyászra sem elég a "kegyes" kettő. De ezt most direkt nem teszem hozzá. -Minden generációnak megadatik, ez egy érzés nem valami materiális dolog. És kétlem. Ha az emberből kiölik ezt, akkor ha érzi is elnyomja, mert azt fogja hinni rossz dolog. A különcöket senki sem szívleli. Ha nem tanulják meg hogyan szeressenek, és nem is hagyják, akkor nincs olyan hogy majd később. Most is van rá lehetőség, de jóval kisebb, mint amennyi emberségesebb volna. A szerelem pedig kikérem a nevében, nem önző. Az ember általa túllép önmagán, hogy több legyen. Maga még nem volt szerelmes, ha azt hiszi önzőség és hibafaktor. - Csodálkozom rá, mert igen, azt nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy azt se tudja miről beszélek. Na de hát ez az, lehet idő kellene neki hogy megtudja, megismer egy katonát vagy valakit és megszereti. Ez nem tündérmese, ilyen van. De nem a tinis fellángolásokra gondolok, azok között ritka volt ami kitartott bár nem lehetetlen, persze. -Tudom... tudom. Csak úgy érzem hogy noha mindent megkapnak, egy csomó jó dolgot nem, ami... nem tudom, nekem életem legszebb évei itt ebben a rendszerben nem kompatibilisek, érti? Meg kell szoknom ezt. - Meg sokan másoknak is engem, hogy másképp érzek dolgokkal kapcsolatban, hogy egyáltalán nekem az érzelem mint olyan fontos. Mert szerintem mindent gépiesen csinálni csak létezés, nem élet. De inkább nem megyek bele magyarázni, nem akarom azt érezze szerintem üres az élete. Valószínű olyan tartalmakkal töltik fel, amikre még nem jöttem rá. Ezért is jó beszélgetni olyanokkal, akik jól érzik magukat ebben a közegben, baromi tanulságos. -De erre mondtam hogy igenis kiérdemlik a pihenő napokat, amikor magukkal is foglalkozhatnak, a családjukkal. Most mindenképp, hogy kicsit el lett vágva mindentől PDA nélkül hm? Pár nap, de annyi kell. - Mert én nem tudom, hogy Ő mindig, de MINDIG ilyen. Fásultnak hat a kimértsége, pedig lehet tényleg maxon pörög, amúgy. Ám nem firtatom a dolgot, nem vagyok katona, szerencsére. Mármint... hát nem is tudom, szerintem nem lennék jó kimondottan katonának. -Hát hogyan szólítsam?- Nézek rá, mi a baja ezzel, a tizedesre értetlen húzom a szám, de felhúzom a vállaim.-Ahogy akarja, tizedes. - Én nem vagyok egy rangokat emlegető személy, mert számomra a karrierben betöltött szerep nem definiálja a másikat. Azaz de, de alattam lévő rangokat valahol kelletlen használok, talán mert mindig aggódom, hogy pökhendinek hat. Nem vagyok karrierista, se katona, az már biztos. Ám ha Ő így akarja, felőlem jó. Mondanám szólítom Katnek, de... van egy olyan megérzésem, hogy azzal elérném csúnyán nézzen rám. Most még legalább is. -Ha feltörik. - Nézek rá aztán mikor visszakanyarodunk az eredeti beszédtémánkhoz, a PDA-hoz. -Ezt nehéz megmondani. Megteheti hogy letöltötte és később töri fel, de megpróbálhatom megnézni letöltötték-e, ám nem ígérek semmit. - Én továbbra sem vagyok ezek specialistája, tehát magammal szemben is vannak fenntartásaim, én írom a programokat, nem feltöröm. Ez egyfajta javítás, de a visszakövetés megint más. Persze utána tudok olvasni, aztán meglátjuk. Azt viszont látom nem lett beljebb a kis felsorolásomtól, de hát lényegében minden érdekel, ha nem a cipőfényezést akarja órákon ecsetelni. Az csak akkor, ha valami nagyon lebilincselő módon teszi, mert létezik ilyen, hát engem soha nem érdekelt a növények gondozása például vagy hogy kell metszeni egy adott fát, egyszer mégis másfél órán át érdeklődve hallgattam. Nem emlékszem már sok mindenre, de az megmaradt, hogy nem értettem utána hogy nem váltottam témát. -Remek! Csak nem, még van pár rutinvizsgálatom, kínos lenne emiatt itt maradnom. - De most komolyan, az mekkora égés lenne, akkor is ez a protokoll... hallgathatnám fogadni merném, hogy nem lettem kész időre, pedig az egészséget sürgetni talán még én sem tudom, noha amúgy igyekszem. -Tetszik az ötlet, jó lesz. Akkor a viszont látásig. - Mosolygok rá, mert jól esik beszélgetni, érzem, ha nem tenném nagyon magamba fordulnék, így viszont esélyt sem adok magamnak. Egyszerűen muszáj, hogy emberek között legyek. Aztán ha nincs ellenvetés, akkor kiiszom a kávém maradékát és visszaindulok az informatikai terembe, ott mindent elérek ami kell no meg... haladnom kell más feladatokkal is.
Vitatkozására csak határozottan bólintok. Nem áll módomban megkérdőjelezni ezt benne, de álláspontom mellett kitartok, ettől függetlenül szívesen meghallgatnám az ő verzióját is. Persze nem fogom, és ezt is tiszteletben tartom, a bólintásom ennek is szól. Mint már említettem egy ébredő ezt másképp éli meg, mint egy hozzám hasonló, aki már itt született, aki itt nevelkedett. Mi ebbe születtünk bele. Nekünk ez a normális és miért is akarnánk mást, hiszen szemmel láthatóan működik. Számtalan boldog pár van. Igen, vannak boldogtalanok és vannak tragikusak is. De a százalékokat tekintve ezek csak kevés részét képzik. Nem beszélve arról, hogy a szabad akaratból való házasság sem mindig öröm és boldogság. Mennyi családon belüli erőszakról lehetett a Földről hallani? Ez itt alig van. Legalább is nem engedik, hogy a nőknek bajuk essen, itt jobban is védik őket. - A legtöbben nem tehették meg, nem engedhették meg maguknak, épp a társadalmi osztályukból adódóan, hogy születésszabályozó eszközöket vásároljanak – közlöm a férfival. – Ugyanez van itt is, néhány kiegészítéssel – vonom meg a vállamat. Aki tehette nem vállalt gyereket, nem akármennyit. Vagy egyáltalán nem. Ha az Admirális szavai igazak voltak, amikor a Földről mesélt, akkor nekem is, de a férfinak is igaza van. Ez mégis merőben egy teljesen más világ. Össze sem lehet hasonlítani az eddigiekkel. - A statisztikák mégis másról árulkodnak, ám ha nem is. Nézzen körül. Alig maradt ember. Egy földi kisebb város lélekszámát ha kiteszi az emberiség jelenleg? – teszem fel a kérdést, hiszen valószínűleg, hogy ő ezt jobban tudja, mint én. – A törvények kegyetlenek, ám szükségszerűek. Ha ezt most nem nyeljük le, ha nem viseljük el, akkor a későbbi generációk fogják megkeserülni ezt. Tudom, hogy nehéz az embernek a saját életét beáldoznia, hogy esetleg egy szebb jövőt építhessen ki ezzel – teszem hozzá, hiszen ezzel én is tisztába vagyok. A magam álláspontján mégsem fogok változtatni. Nekem nincs bajom a törvényekkel, tudom, hogyha nem súlytana a betegség, mely kínozni fog, akkor már a harmadik gyerekemet szülném. - Maga pedig még túl keveset élt itt, hogy láthassa, hogy miről is beszélek, ha épp önzőségről van szó – válaszolom, arcom mégis rezzenéstelen, hangom is. Nincs bennem sem harag, sem felháborodás, egyszerűen színtelen. – A szerelemnek a Földön megvolt a helye, talán itt is meglesz, de. Maga nem tudja még, hogy mennyi pár talált boldogságra a párja mellett itt is. Mint mondtam, ez egy parányi közösség, lényegében mindenki ismer, mindenkit, az emberek egymás mellett nőnek fel és a rendszer a saját korosztályából választ a másiknak párt – s hogy ezt honnan tudom? A férjem pont ezzel foglalkozott. Mint már említettem vannak ellenpéldák is, mint mindenben. De érdekes az emberiség nagy többsége boldogan elél. Nincs gondja, nincs hiánya, nincs oka fellázadnia. Egy parányi rétegnek van csak, vajon akkor kiben lehet a hiba? Arra, meg hogy senki sem szívleli azokat, akik nem éreznek? Nem reagálok semmit, nem kell senkinek sem kedvelnie, bár igazából magamra sem veszem a szavait. Tán nem is nekem szánja, ha mégis, sem ő lenne az első, aki ezt a fejemhez vágja. Szerelmes pedig. Igyekszem elfelejteni Greymare közelségét, mellyel lassan minden éjszaka álmodok, hála drága jó férjemnek. Igenis hiszem, hogy sok hibafaktora lehet a szerelemnek. - Persze megértem. Maga egy letűnt kor maradványa, így is mondhatnánk. Ám, aki már itt született, az mindent megkap, amire vágyhat. A földi ember tönkretette a bolygónkat, rá vagyunk kényszerülve más rendszerre, más szabályokra. Elsősorban a túlélésünk a cél – a boldogság csak másodlagos ebben. S még csak bele sem gondolok, hogy magamra nézve mit is mondok ezzel. Szemöldököm mégis megszalad, ahogy a pihenőnapokról beszél. Inkább nem reagálok rá, még a végén ő is sikítva futna el tőlem ettől. A pihenőnap nem szerepel a naptáramba, az utóbbi időbe amúgy is elégszer voltam már kispadra ültetve. Tele vagyok energiával egyhelyben nehezen tudok ülni, mégis képes vagyok erre kényszeríteni magamat. - Köszönöm – zárom le ezzel, hogy miként is szólíthat. – Megszoktam, hogy a rangomon szólítanak, nem pedig a családi állapotom szerint – magyarázom még neki, mielőtt teljesen magára venné. Legalább is szájának elhúzása ez jelzi számomra, noha az emberi érzelmek rengeteg aspektusát még mindig képtelen vagyok megfejteni. Ám másokkal ellentétben én nem is akarok. Magam sem értem, hogy miért magyarázkodom most. - Ezt is köszönöm, hálás lennék érte – tudatom vele, még ha nem is látja rajtam, valóban az vagyok, hiszen épp ezért is kerestem fel. Hogy segítséget kérjek tőle. Valamiért bízok benne, legalább is szakértelmébe. Noha szavai kétséget adhatna arról, hogy lázadó is lehetne, mégis ott megnyugodtam, hogy Samantha barátja. - Ha fontos részét képzi a hajónak, akkor nem fogják itt hagyni – erre legalább is mindig is ügyeltek egykoron az Imperiumon. A hiánya mégsem mar a szívembe, lelkembe. Elengedtem már, nem fogok újra ott szolgálni, ezzel tisztában vagyok. - Rendben, akkor ha elkészül, kérem értesítsen, a többit pedig megbeszéljük – kérem tőle egy kósza bólintás kíséretében. Mosolyát mégsem tudom viszonozni. - Viszlát – köszönök el tőle is, majd amikor megitta a kávéját és felállt, magam is felállok, ám vele ellentétbe a másik irányba indulok el. Magam sem tudom, hogy mi a frászt kezdjek most igazán magammal. Sem munkám, sem hobbim most pár napig. Halk morgás hagyja el zárt ajkaimat, észre sem veszem, hogy kezem újra ökölbe szorul.
Érzem, hogy a szívem még mindig hevesen kalapál és ezért képtelen vagyok még hazatérni. Nem akarok szembe találkozni a szüleimmel, akik biztosan megannyi kérdéssel fogadnak majd. Dorian hozzájuk ment először, jelezve nekik a házassági igényét rám, én pedig nagyjából fél órája tudtam meg, hogy hiába nem töltöttem még be a 17. életévemet, a félelmem valósággá vált. Férjhez kell mennem, méghozzá nem is akárkihez: egy kancellárhoz, aki az egyik legjobb barátnőm édesapja és... és a kora miatt akár az enyém is lehetne. Ez kész őrület. Szükségem van arra, hogy kicsit lehűtsem magam, így elegáns ruházatomban, amiben a nyolcadik gyűrűszinten is jártam jelenek meg a pihenőknél, hogy egy kávé társaságában gondolhassam át mindazt, ami ma történt velem. Nem akarok senkivel se beszélni, igazából szeretnék láthatatlanná válni, így fogom két kis kezem közé a kávés poharat, miközben azt fixírozom, de gondolataim nagyon nem e helyiségben járnak. Mi lesz most velem? Az életem teljesen meg fog változni, ez innentől fogva már elkerülhetetlen. Lassan emelem fel a poharat, iszom belőle néhány kortyot, majd egy nagyobb sóhaj után simítok bele szőke hajtincseim közé. Félek... Rettenetesen félek, és bár izgatottnak kellene inkább lenne, képtelen vagyok rá. Castillo kancellárra mindig felnéztem, imádtam vele együtt dolgozni és jól esett, hogy figyel rám, de most... most minden megváltozik. Nem maradhatok már csak egyszerűen a gyakornoka, és ki tudja, hogy mikor kell odaköltöznöm hozzá. Azt mondta, hogy udvarolni akar, ami több közös vacsorát is jelent, de vajon hányat? És még az esküvőt is meg kell szerveznem, ki kell találnom az igényeimet, de... de még nem tudok arra koncentrálni. Jól van Lizzy, csak nyugi, szedd össze magad!
Annyira boldog vagyok! Nem tudom, hogy csinálom, de mindenben sikerül megtalálnom az aprócska örömöket, most például az egyik növényemen megjelent egy aprócska hajtás, rengeteg időbe és munkába került, hogy előcsalogassam. - Lizzy! – támadtam be a pihenőben legjobb barátnőmet, kezemben az emlegetett növénnyel. Csak egy átlagos citromfű mások szemében, de nekem kincs. - Nézd, nézd, hajtása lett Lencsinek! – lelkesedtem szokás szerint, némileg azért mérsékeltebben, mert hát ugye, a pihenő az pihenő, nem akartam, hogy rám szóljanak viselkedésem miatt. - Mi történt? – kissé lehiggadva láttam meg rajta, hogy valami nagyon nyomasztja, akkor szokta így ráncolni a homlokát és meredt maga elé. – Valami baj van? Bántott valaki? Szétverjem az illetőt? Nem kell kérnie, én gondolkodás nélkül kiállnék mellette, bármiről is legyen szó, hisz ezért vannak a barátok, vagy nem? - Bármi is legyen, nekem nyugodtan elmondhatod. Csüccsentem le mellé, miközben kényelmeen elhelyeztem ölemben Lencsit, a citromfüvet. Hm, mennyei az illata. Kár, hogy majd vissza kell vinnem a helyére, mert anya meg fog bolondulni tőlem, ha meglátja, hogy már megint egy „gizgazzal” mászkálok, mint valami infantilis. Szerinte túlzásba viszem, és inkább arra kéne koncentrálnom, hogy teljesítsem a törvénybeli kötelezettségeimet. Erre rávágtam, hogy épp azt teszem, és elsasszéztam az orra előtt citromillat-csíkot húzva. Háh, hogy bátyus a férjkerítés közben mikről marad le… haláli volt anya feje, amit erre vágott. - Képzeld, fogadtunk Meerannal – újságoltam a nagy hírt, hátha felvidítja. Csak tudjam meg, ki vette el a kedvét, majd kap az illető. Na, az ilyesmire mondaná Meeran, hogy előbb gondolkodjak, mielőtt ilyen kijelentéseket teszek, mert hát, igaz, ami igaz, azért egy kancellár ellen kevés lennék. Hacsak nem hal meg cukiság-túladagolásban, tenné még hozzá. Tényleg, vajon abba bele lehet halni?
Annyira el vagyok merülve a saját gondolataimban, hogy fel se tűnik Maple érkezése, csak akkor emelem fel kék íriszeimet és pillantok rá, amikor meghallom nevemet. Láthatja meglepettségemet, és hogy rá aztán most nem számítottam, így pislogok párat, de képes jelenléte ajkamra mosolyt varázsolni. - Szia! - meg se lepődöm azon, hogy egy növénnyel a kezében látom - amit természetesen el is nevezett -, de képtelen vagyok lelkesen ujjongani miatta. Igazából ez mindig nehezen megy, mert Maple-val ellentétben én nem vagyok ennyire növény barát és nem is értek hozzájuk. Persze a természetet szeretem és a Perda is lenyűgöz, de egy botanikustól távol állok. A Holdra eddig sajnos csak egyszer volt lehetőségem lemenni, de az élmény örökre az emlékeimbe vésett, ahogy az a szivárvány is, amit a vízesésnél láthattam. Akaratlanul jut eszembe ismét Castillo kancellár, hiszen az Ő társaságában voltam akkor ott, bár véletlenül. - Nagyon... szép? - pislogok felé ártatlanul, próbálva valami lelkesedést vagy akármit mutatni Lencsi végett, de egyértelműen rám van írva, hogy valami nincs rendben. Maple ismer és amúgy se hazudnék neki. Megvonogatom picit vállaimat, iszom még egy kortyot a kávémból, majd végül elmosolyodom a továbbiakra. - Nem, nyugi, nem bántott senki, csak... csak különös hír ért és még nem dolgoztam fel teljesen. - és fogalmam sincs, hogy jó vagy rossz. Persze a kancellárral folytatott beszélgetés végén pozitívan viselkedtem, próbáltam a jót látni és a lehetőségeket a dologban, de most azért kicsit még le vagyok döbbenve. Ahogy a lány mellém ül, még várok egy kicsit, végül felé pillantok. - Tudom, bízom benned. - rövid szünet, majd in medias res kezdést választok. - Eljegyeztek. - igen, már most. Féltem attól, hogy eljön ez az idő, hogy 17 éves koromban bekövetkezik bizony életemben ez a hatalmas változás, de még lenne pár hónapom... még sincs. - Én... én még nem készültem fel erre. Se a házasságra, se az anyaságra, se... - oké, túl gyorsan veszem a levegőt, érzem én is, így rámarkolok térdeimre, majd beharapom alsó ajkam. Nem megy ez még nekem, így amikor Maple a testvéréről beszél, jó érzéssel tölt el a téma váltása és bízom benne, hogy nem térünk vissza az én eljegyzésemre. Na jó, talán mégis csak jó lenne beszélnem róla, de... bizonytalan vagyok. - Miben? - rövid kérdés, de majd kifejti Ő hosszabban, felesleges lenne találgatnom.
Ő nem lelkesedett úgy Lencsiért, mint én, de nem is bántam, hogy különböztünk. Viszont Lizzy az egyetlen Meeranon kívül, akit a kicsikéim közelébe mertem valaha is engedni. Jól esett, hogy megpróbálta legalább dicsérni, a meglepődés sora viszont most rám került. Eljegyezték? What the hell… - Ki az? – fogtam suttogóra a hangom. – Rám és Lencsire számíthatsz, jó titoktartók vagyunk. Pláne, hogy Lencsi nem beszél, és ezért hálás vagyok. Valami nagyon nincs rendben, ezt én is érzem, amolyan barátnői csajos intuíció-féleség ez. Oké, mission is not impossible, fel kell vidítani, bármi áron. - Hé, ha nem szimpi a tag, csak szólj, és ráuszítom Vinnie-t – a húsevő növényemet. Jó, jó, csak rovarokat fogyaszt általában, de azért az ember kezére is rákap, ha nem vigyázunk. Engem általában nem bánt, valamiért kedvel a kis pimaszom, és nagyon szereti, ha simogatom a levelét. Szoktam hozzá gügyögni is néha, ilyenkor egy-két növénytanos társam úgy néz rám, mintha minimum bevertem volna a fejem. Nem tudják elképzelni, mi köt hozzájuk érzelmileg ennyire. - Jaj, csajszi! Én se egészen, de muszáj. Fogalmam sincs, hogy kell bánni egy férjjel. Beállítom az ablakba és oké, aztán mit eszik? Ássam egy cserépbe? Kicsit irigyeltem is Lizzy-t a hír hallatán. – Azért így belegondolva, állati szerencsés vagy, mert ezek szerint valamiért megfogtad. Látod, nekem még ez e sikerül, a srácok flúgosnak tartanak Lencsiék miatt. Picit szomorkásan lebiggyesztettem ajkam, miközben Lencsi levelének tövét simogattam. Oké, most fog eldurranni Lizzy agya a fogadás tárgyától. - Fél éven belül férjet talál nekem, ha megcsinálja, két hétig főzök rá. Ha veszít, akkor fordítva. Imádkozz, hogy nyerjen, mert ha ő beszabadul a konyhába, akkor mindenki meneküljön kilométeres körzetben.
