A pillanat tört részéig állok a nővel szemben. Fakózöld íriszeim tartom rajta, amíg némán maradok. Amíg megemésztem a kérdését, hogy mi az, ami motivál? Akaratlan villan be az Aquillion emlékképei. Főnix belsejében ülve nézek farkasszemet az Eternity gépágyújával, az eszelős női tekintetében ott lobogott a vágy: kiirtani mindenkit a küldetésen. Könnyedén vissza tudom idézni a fellobbanó dühöt, amikor megtudtuk társainkat mészárolták le és csonkították meg, csakhogy néhány szabotőr egy titkosnak vélt küldetésbe szivárogjon be és senki, de senki nem vette észre az imposztorokat. - Az ellenállók – közönséges terrorista az összes. Aki ilyet képes tenni embertársával az nem érdemel meg könyörületet. Valójában egyik sem. Ki szükség idején képtelen rendszerben élni, az egy általuk ostobán megnevezett szabadabb világban sem fognak sose tudni élni. Mindig problémájuk lesz mindennel. Egyébként sem hiszek szabad világban. Ilyen nem létezik, soha nem is létezett, néhány ostoba idealista utópisztikus elképzelése mindössze. Arra a kérdésre, hogy ő maga pakol-e és a válasz, amit kapok, akaratlan vonja fel a szemöldököm jobbik felét. - Ezzel nem igazán értek egyet. A hadsereg berkein belül is számos női katona szolgál. Elhiheti, minket sem kímélnek és még senkinek sem okozott ez gondot – könnyű emögé az álarc mögé bújni. Nem neki, első körben nem feltételezem róla, hogy hazudna – aztán ki tudja? De megérteném, ha a raktárban dolgozók nem szívesen vennék, ha segítené munkájukat. Mindazonáltal minél jobban erősödik a teste, annál többet kibír majd. A hibernáció utáni állapot, gyengeség mindössze átmeneti. Láttam már rá számos példát. - Nagyszerű – bólintok egyet határozottan. Ez esetben nincs más, minthogy megbeszélni, hogy mikor találkozzunk elsőnek. Ám mielőtt még felhozhatnám témában, a nő az, aki kezdeményezi. Elhivatott. Tenni akar, nem csak mondja. Parányi félmosoly kezdeményezés kúszik ajkam szegletébe. - Mikor ér rá leghamarabb? – délutáni órákat említett és hogy változó. Így nincs más dolgom, mint ezúttal nekem alkalmazkodni hozzá. – Hozzon kényelmes ruhát és cipőt. Olyan, amely a bokáját is megfogja. Igyon annyi folyadékot, amennyit csak tud. Edzés előtt három órával már ne egyen. Az egészségügyi referensétől pedig igényeljen edzéshez megfelelő vitaminokat. D-vitamin, béta-alanin, glutamin, ZMA összetételt figyelje, ha ad. Ha ezeket nem tartalmazza, kérjen újat – mindennek megvan a maga szerepe a szervezetben, noha nem hinném, hogy az orvosának is nem az állna érdekében, hogy mihamarabb megerősödjön.
Ismerem ezt a tekintetet. Ismerem minden fájdalmas pillanatát, érzem lobogni benne a dühöt, a tettvágyat, a megkötött kezeket. Egy pillanatig úgy tekintek vissza rá, mint aki együttérez, megérti miért dobog oda bent a szív, de csupán pár pillanatig engedem meg magamnak ezt a pillantást, aztán visszaöltöm a kíváncsi logisztikai referenst. Egy szó, egy erős motiváció. Ellenállók. Lázadók. A karjára nézek, amely immár nem a sajátja. Visszapillantok a kemény, érzelemmentes arcra, és nem teszem fel a kérdést, hogy vajon a sebesülés is hozzájuk kapcsolható-e, de valahogy van egy erős sejtésem. - Érthető indok. - én se lennék itt, ha ők ne lennének. A lányom se lenne állandó veszélynek kitéve, ha nem lenne lázadás, ellenállás. Akkor talán egyszerre keltettek volna fel minket, és boldogok lehetnénk. Ehelyett mindennapos kutatás és küzdelem ismét az életem, és még így sem tudom őt teljes biztonságban. Amikor rákérdez, terhelnek-e, választ adok, de a reakció megmosolyogtat, de csak haloványan. - Minden tisztelettel, ez nem hit kérdése. A hadsereg és az akta kukackodás meglehetősen eltérő munka. A Dominium alapvetően épségben és biztonságban akarja tudni azokat a nőket, akik szülőképesek. Nyilván, a seregben szolgáló nők ez alól kissé kivételt képeznek, de ha a Dominiumnak választania kell, hogy biztonságban tudja a szaporodásra képes nőket, vagy akár minimális veszélynek tegye ki őket, az előbbit fogja választani. A kivétel pedig csak erősíti a szabályt. A másik ok, ami miatt nem szoktam pakolni, az egyrészt a beosztásom, másrészt az áru. Nem tudok egyszerre pakolni, és hatékonyan iktatni a beérkező dolgokat, valamit lepapírozni a kimenőket. Illetve a ládákat inkább hordják és emelgetik automata, beépített robot karok, emelők és békák hordják. A sokszor több százkilós beérkező és kimenő alkatrészekhez, vagy a lentről érkező húsok és növények egy csapat ereje teljében lévő férfinek is sok volna. Ha gondolja, egyszer megmutatom, hogy is néznek ki odalent a dolgok. - úgy sejtem, a munkásokon, dolgozókon kívül kevesen jártak még oda lent, egyrészt azért, mert veszélyes, másrészt azért, mert nem mehet ám be oda akárki. A lázadók nem juthatnak közelébe sem ételnek, sem alkatrészeknek, és ha valaki a raktárdokkot szabotálja, akkor a Dominium ezen ellátásait is fenn tudja akasztani egy kis időre. Így hát a raktár nem túl közismert terület, érhető az ebből eredő félreértés. Egyébként a szaporodásról, és mindarról, hogy mire használja a kancellária a nőket, nem beszélek kelletlenül. Valahol megértem, hogy mindez a nép túléléséért kell. Ám nem teljesen logikus ahogy előadják, hisz ismerem az emberiséget annyira, hogy tudjam, boldog környezetben sokasodunk a legjobban, nem pedig erőszak hatására. Mindenesetre egy senki vagyok, pálcát törni más felett nincs jogom, és őszintén szólva nem is érdekel. A lányom érdekel egyedül, és azt, hogy ő biztonságban legyen. Ha ehhez az kell, hogy boldogságra vágyó embereket üldözzek, akkor így lesz. Választási lehetőségük volt... nekem nincs. Végül visszatérünk az edzésre és arra, hogy mikor lesz, mi kell hozzá. - Holnap után délután ráérek. Önnek jó lenne akkor? - mondom, megnézve az alkaromra erősített miniPDA-t, és a beosztásomat rajta. Hamar meg is kapom, hogy mik kellenek. A vitaminokat felírom a PDA-ba, nehogy elfelejtsek belőle valamit, közben pedig bólogatok. Három órás éhezés. Víz. - Rendben, mind meg lesz. - sötétítem el a PDA-m képernyőjét és engedem le a karomat. Ajkamra egy kis mosoly húzódik. Várom már az edzést. - Ha más nincs, szerintem megyek és el is intézem a vitaminokat. Egy kényelmes cipőt is kérnem kell majd hozzá. - mondom záróakkordként. Hacsak a nő nem szeretne még valamit kérni, mondani, tanácsolni, úgy hiszem, legközelebb holnap után találkozok vele.
HA nincs semmi más, amiről beszélni szeretne, akkor búcsúzóra fogom a dolgot. Megismerni lesz időm bőven az edzés alkalmával. - Mindent köszönök. A holnap utáni viszontlátásig! - intek egyet, aztán céltudatosan elindulok a dolgomra.
Callaghan tekintetében mintha a pillanat tört részéig látnám meglobbanni az együttérzés szikráját. Nehéz ezt a fajta nézést nem észrevenni, van egyfajta magával ragadó csillanása. Egyedi bája van, semmihez sem fogható, ami ilyenkor ellepi az embert. Nem csak az, aki ezt a fajta együttérzést nyújtani tudja, de abban is, aki felé ezt táplálják. Akár bennem. Szempillám rebben meg, ahogy lelkem egy távoli zugában megmozgat valamit. Ám mire észrevenném jelenlétét, a pillantás eltűnik, amit pedig megmozgatott bennem, annak az izzó parazsa kialszik. Könnyedén lépek túl rajta. Válaszára kurtán biccentek irányába. Érthető és helyénvaló az indok. Nincs létjogosultságuk ebben a világban. Bő lére eresztett válaszának első része akaratlan is felvonja szemöldököm. Egyet is értek vele, de nem is. Tudom, ismerem, hogy miként kezeli a nőket a rendszer. Milyen elvárások vannak irányunkban. Vagyis azok irányában, akik szülőképesek és hogy őket valójában milyen kegyben is tartják, még ha ezt sokan nem is látják be. - Nem igaz. Nem vagyunk kivételek – szólok közbe. Ránk is éppúgy vonatkoznak a szabályok. Haladékot kaptunk mindössze. Mellyel én nem tudtam élni. Az ellenszer a betegségemre nem lett meg. De nem gond, talán jobb is, ha másnak adnak esélyt méhemmel, hogy gyermekük legyen. Olyannak, aki vágyik is erre. Mondandója második része pedig akaratlan félmosolyra húzza ajkamat. Nem nevetem ki, közel sem állok ehhez, az, ahogy előadja, azzal a precizítással, mi is a munkája, miért is nem tehet eleget a pakolásnak. Ez az, amely mosolyra húzza ajkaimat. - Ha nem ütközik semmiféle akadályba, szívesen veszem, hogy megmutassa – magam is meglepem azzal, milyen könnyedén megyek bele. Az esetek többségében nem igazán mutatok érdeklődést mások társasága iránt. A nőben mégis van valami, ami arra ösztönözz, fogadjam el az invitálást. Nem tudom még, hogy miért, de idővel tán majd kiderül. - Teljes mértékben érthető a magyarázata. Elfogadom, hogy nem tud pakolni. A magam részéről különös mindössze, de ez elsősorban az én vétkem. Nem tudnék nyugodtan ülni – mindig is katonának neveltek, a tettvágy azóta zubog ereimben, mióta az eszemet tudom. Nem tudnék csak és kizárólag a logisztikáért felelni. Nem mozogni, rakodni. Erre én képtelen lennék. De teljes mértékben elfogadom, hogy nem vagyunk egyformák. És ez a világ szerencséje. Kérdésére néhány pillanat erejéig csendben maradok. Csak annyira, hogy fejben utánajárjak mi lesz két nappal később. - Tíz órakkor megfelelő – van néhány dolog, amit el kell intéznem, reggel az utolsó fizikoterápiák egyike vár még rám. Utána azonban ráérek, ha ez neki is megfelel. Ezt követően sorolom el neki, hogy mire lesz szüksége, ha célt is kíván érni az edzésével. Újra csak kurtán bólintok arra, hogy megjegyzett mindent, a vitaminokat beszerezni. - A háziorvosánál kérje őket. Edzési tanácsra. Kiadják Önnek – javallom neki. Nincs olyan orvos a Dominiumon, aki megtagadná a kérését. Mindenki érdeke, hogy mihamarabb erőre kapjon. Minden szempontból is. - Örültem a találkozásnak, Callaghan – búcsúzom el tőle, hisz több mindent nem tudok már mondani neki. Kezeimet továbbra is magam mögött kulcsolom össze, feszes vigyázban állok egészen addig, amíg ki nem megy. Figyelmem az övé, mozgásáé. Alkatáé, egyébként is izmosabb testfelépítésén. Elmém hátterébe ékeli magát a gondolat: több potenciál van ebben a nőben, mint amit mutat. Figyelem egészen addig, amíg ki nem tér a teremből, majd megfordulok a boxzsákhoz. Visszahúzom a ring közepére és szakadatlanul folytatom az edzést, melyet néhány percre csupán, de abbahagytam. Érdekes időszaknak nézek elébe.
