4. gyűrűszint A raktárakhoz közel elhelyezkedő, szintén nagyobb területet magába foglaló létesítményről van szó. Nem csak egyszerű, földi edzőteremnek kell elképzelni. Egy hatalmas futópálya vezet végig körbe minket, melynek a középső, általában üres részét nem hagyták üresen. Több, edzéshez alkalmas eszközt lehet itt találni egymás mellett: body-solid gépek, ellipszis gépek, több bonyolultabb synergy rendszerek, teremkerékpárok, súlyzópadok, súlyzók. Ebből a teremből ajtók vezetnek az öltözők és zuhanyzók irányába, valamint kisebb termekbe is. Van olyan, ahol önvédelmi edzések folynak, de van olyan is, ahol több boxzsák és bordásfal helyezkedik el, azok számára, akik már komolyabb szintre sajátították el az önvédelmi technikákat. Uszoda viszont nem található itt, így aki ennek az edzésnek szeretne hódolni, annak egy szinttel lejjebb kell mennie.
A feszültség, mely az utóbbi időben felgyülemlett bennem, nem akar megszűnni. Hiába az aktív edzés, az izmaim acélossá is válhatnak, mégsem tudom magam kiadni. Az egykori edzések, most mit sem segítenek rajtam, máshogy viszont nem tudok nyúlni jelenleg. Zaklatott vagyok az elmúlt iszőka történtei miatt. Perda miatt, a fegyverfejlesztési részleg miatt. És egyben izgatott a holnapi küldetés miatt. Nem beszéltem Simonnal azóta, a lénye nálam van, kinek a szűrét még csak azért nem dobtam ki, mert tartozom a férfinak annyival, hogy nem teszem meg. Holott az az ördögfajzat mindent megtesz, hogy megtegyem. Számos alkalommal repülte át a lakást, mert épp olyan helyen járt, ahol nem lett volna szabad. Nevelési módszeremet Carl nem is érti, próbál máshogy tenni, minek az eredménye, hogy bármit megjegyez, megtanul, a férjem miatt elfelejti rögtön és kezdhetem elölről. Azt legalább már megtanulta, hogy az ágyra, kanapéra ne másszon fel - habár az utóbbira néha megkapja az engedélyt a lágyszívű férfitól. Rosszallásomra. Mégsem tudok most otthon maradni, nem enged edzeni, rendszerint láb alatt van. Ha nem épp a farkára taposok rá, akkor a zsákra mászik és nem egyszer ütöttem már meg épp a teste mellett a zsákot. Nem tudok tőle koncentrálni és szükségem van egy kis magányra, egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgaimat. Kezdve az ellenállókkal. Az edzőterem egyik kistermét foglaltam be, rajtam kívül senki sincs itt. A terem közepére felállított ringben pihen a boxzsák, melyet kesztyűtlen kézzel ütök. Kezemre legfeljebb fáslit voltam csak hajlandó kötni, érzeni akarom az ütéseket. Látni akarom, hogy öklöm nyomot hagy a kemény, fekete vásznon, melybe egyre jobban rajzolódik ki egy fej. Levegőt kifújom és nagyobbat ütök rajta. De nem változik, csak élesebb lesz a kép. Kifúj, ütök, kifúj, ütök, kifúj, ütök, majd egy jól irányzott mozdulattal helyezem testsúlyom a bal lábamra és félfordulattal rúgok a zsákba. Fel sem tűnik, hogy milyen erőt használok, csak amikor a zsák tehetetlenül dől el a földön. Az sem tűnik fel, hogy fújtatva veszem a levegőt, nem figyelek arra, hogy miként lélegzem. Kezeimet csípőre téve állok meg a zsák felett, majd pár, nem túl nőies, de nem is nyugodt mozdulattal rúgok bele. Egyszer, kétszer, háromszor. - Átkozott - sziszegem neki, mintha még mindig az általam vizionált férfi, fiú lenne a haragom tárgya. Lófarokba felfogott hajam elkallódott száljati könnyedén simítom fejem tetejére, a fáslival törlöm le homlokomról az izzadtságot. Kezemet újra csak a csípőmre teszem, tekintetem a plafon irányába emelem, szemeimet pedig lehunyom. Igyekszem lélegzetemet csillapítani, elmémet a helyére tenni, nem most kellene, hogy összezavarodjak. Nem a holnapi nap előtt, szedd össze magad Katrina. Így állok, akár percekig is, most nem figyelek a külvilág zajára, más nem is nagyon használja jelenleg a részleget.
Mióta visszaértem a Perdáról majdnem túlzás nélkül mondhatom, hogy nincsen egy perc nyugodalmam sem. A szervezés mellett az Akadémiához tartozó összes anyagot át kellett vennem a helyetessemmel, a küldetéshez kért felszerelésekkel kapcsolatban két óránként rámcsipognak, vagy hosszú, nem éppen szívhez szóló üzneteket kapok, olykor még éjszaka is. Így pihenje ki magát az ember! Hálás vagyok Katrinának, amiért nála hagyhattam a sárkánymacskát. A minden lében két kanál jószággal a nyakamban már valószínűleg megzavarodtam volna. Ez az oka, hogy szükségem van egy kis szünetre, legalább egy-másfél órára, míg kikapcsolhatom a gondolataimat. Erre pedig nem létezik jobb megoldás a fizikai megerőltetésnél. Mikor belépek az edzőterembe, már túl vagyok egy óra úszáson. Maradtam volna még, de kezdett megtelni körülöttem a medence mindazokkal, akik a vacsora előtt még egy kevés mozgásra vágytak. Egy bizonyos létszám felett már egyszerűen útban voltak, úgyhogy feladtam. Egyszerű, sötétszürke gyakorlóba öltöztem vissza, a hajam is vizes még, mikor belépek a terembe. Az edzőcipőm könnyű talpa nem üt különösebb zajt a kihalt helyiségben, így meghallom az egyik kisebb teremből érkező zajokat. Eredetileg futni terveztem, de még az is lehet, hogy jobban járok egy edzőpartnerrel. Már ha a másik kapható rá. A hirtelen ötlettől vezérelve gondolkodás nélkül módosítok irányt, és indulok a hang forrása felé, igaz a negyedik lépésem táján elülnek a neszek, de ez nem számít. Amint belépek a terembe, meg is torpanok, és egy néma sóhajjal veszem tudomásul, hogy a világunk bizony meglehetősen kicsi, ha két ember kerülni akarja egymást. Katrina majdnem teljesen háttal áll nekem, így hacsak a lépteim neszeire nem figyelt fel, akkor aligha vett észre. Hosszú másodpercekig figyelem, mielőtt döntésre jutnék. Most is látom - mint az utóbbi időben minden alkalommal -, hogy valami nincsen rendben. Egy mély lélegzet, kisöpröm a hajamból a kósza vízcseppeket, és a szorítóhoz sétálok. Megtanultam már, hogy mivel jár, ha meglepem, de most bőven a hatótávján kívül maradok. Mikor odaérek, tetőtől talpig végigmérem őt is, majd az eldőlt zsákot. - Azt hiszem az ellenfeledre ráfér egy kis szünet. Nem fogja értékelni az egyébként is gyengécske humort, de nem számít. Vannak dolgok, amik nem változnak. Ha nem tiltakozik, akkor két kifeszített kötél között bebújva én is a ringbe lépek, a kiütött bokszzsákot pedig kihúzom a szorító szélére, hogy ne legyen útban, utána fordulok szembe vele. Az adrenalinszintem már most érezhetően megemelkedik, de ebben a pillanatban pontosan nem tudnám behatárolni az okát. - Velem azért nehezebb dolgod lesz... Eddig akárhányszor megütött, egyszer sem támadtam vissza, még védekezésnek is csak jóindulattal lehetett nevezni a válaszmozdulataimat, de ez a helyzet más. Ha nem utasítja el a közös edzést, akkor felveszem az alapállást.
A léptek hangját nem igazán hallom meg, saját dübörgő vérem a fülemben akadályoz meg ebben a legjobban. A mély lélegzetvételre azonban felfigyelek, hisz nem tőlem jön. Szemeimet kinyitom és mire a szorítóhoz ér a férfi, tekintetem is felé fordítom. És itt van Ő. Hosszan méregetem, egyszerű ruháját, markáns kiállását, magabiztos mozdulatait. Teljesen összezavart, Carl pedig hetek óta rágja a fülemet, hogy beszéljek vele. Tudom, hogy nem kerülgethetem sokáig a témát és nem csak azért, mert innentől hosszabb ideig fogunk együtt dolgozni. Ha nem rendezzük azt, mi kettőnk között van, akkor félő, hogy kihathat a munkánkra. Ezt pedig egyikünk sem igazán engedheti meg, ő nem a pozíciója miatt, én pedig azért nem, mert eltökélt szándékom likvidálni az ellenállókat. Épp elég lenne a haragommal megküzdenem, mely bennem dúl. Vele ellentétben hollófekete testhez simuló nadrágot viselek, hogy minél kevesebb akadályba ütközzenek a lábaim, egyszerű cipőt és fekete trikót. A sötétséget legfeljebb a kezeimet átkötő géz töri meg. Az izzadtságtól besárgult anyag árulkodik arról, hogy régóta használatban van már, egy-egy alkalommal még vércseppek is ragadtak rá, ám ezeket a viselője gondosan kimosta minden egyes alkalom után. Rend és tisztaság. Tekintetem levezetem a boxzsákra, mely nem mutatja már Connor arcának lenyomatát. Mély levegőt veszek és engedem ki újra. - Gyenge volt a tartókötele - magyarázom meg. - Rendes esetben bírnia kellene az ütéseket - most mégsem teszi. Nem tudom, hogy a túlzott indulataim miatt, vagy mert tényleg gyenge volt. Szeretném, ha az első lenne az igaz, mert ha az utóbbi. Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni a jövőbe, miként küzdjem le magamba. Eddig álltam egyhelyben, most pedig lépnék, hogy a zsákot felállítsam, ám mozdulatomba megelőz. Így továbbra is a csípőmre tartott kézzel állok. Megjegyzésére mégis könnyed mosoly szökik ajkamra. - A feletteseim sose nézték jó szemmel, ha felülkerekedtem rajtuk - nem önmagamat igyekszem fényezni, egyszerű tény, mégis apró provokálás is a részemről. Nem emlékszem arra, hogy valaha is edzőtársak lettünk volna, pedig Garen évfolyamtársa volt. Tőlük pedig a legtöbbjükkel megküzdöttem már, úgy tartotta az Admirális, hogy így tudok a legjobban fejlődni. Lényegében igaza volt, még ha akkor ezt nem is úgy láttam, tapasztaltam. A nap végén mégis talpon maradtam és ez számított. Fejlődött a jellemem és az erőnlétem. Ha mégsem visszakozik, akkor lassan engedem le a kezeimet, az eddig bennem lévő feszültség viszont nyomtalanul tűnik el. Helyébe valami különös izgatottság veszi át a helyét, mely akaratlanul is mosolygásra késztet. Lassan kezdek el sétálni körbe, közelebb mégsem megyek hozzá. Tekintetem rajta tartom, nem kerülheti el figyelmem kezének egy lendítése sem, ujjának egy hajlítása sem, szemének villanása, izmainak megfeszülése sem. Lassan, keresztbe font lábakkal lépdelek, akár egy macska, oly halkan. Hirtelen lépek előre egyet, de tovább nem megyek. Visszaállok az eredeti távolsgába. Csak felmérni kívántam, hogy mit reagál rá.
Sejtettem, hogy észre fogja venni a jelenlétemet még mielőtt odaérnék, és így is történik. Annak ellenére, hogy enyhén kimerült vagyok mostanában, egyértelműen sikerült jórészt összeszednem magam a legutóbbi találkozásunk óta. Nem mondom, hogy nincsen hatással rám a közelsége, mert az igencsak vaskos hazugság lenne, de sikerült nagyjából helyretennem magamban az érzéseimet. Tudomásul venni, és elfogadni a jelenlegi helyzetünket nem volt könnyű, viszont majdnem annyira szükséges, mint a levegővétel. A mosolyom a régi, őszinte és jókedvű, általánosságban is jobban hasonlítok a korábbi önmagamra. Igen, beszélnünk kellene, de ez már nem rajtam múlik. A megjegyzésre biccentek egyet, mielőtt odébb húznám a zsákot. - Majd szólok, cseréljék le láncra, hátha az pár nappal tovább bírja ellened. Rávigyorgok, felegyenesedve leporolom a tenyerem. A mosolya most is megdobogtatja a szívemet, de ez itt és most kezelhető, főleg mert az elkövetkező pár perc, negyed vagy fél óra kimondottan izgalmasnak ígérkezik. - Nos, ha meg tudod csinálni, akkor lássuk! Az egyetlen, amit nem nézek jó szemmel, ha nem próbálod igazán. Ha csak képletesen is, egyértelműen felveszem a kesztyűt. Nem is értem, eddig éppen ez, miért nem jutott eszünkbe? Nem voltunk edzőtársak. Már akkor is megtagadtam hogy többedmagammal félholtra verjek egy nálunk jóval fiatalabb lányt a szülei szeszélye miatt. Garen hozzáállása a dologhoz pedig csak még inkább taszítóvá tette a dolgot. Amíg őt a csoporttársaim verték laposra - már amikor sikerült nekik -, engem más... Az alapállás ismerősen kényelmes, a körülöttem puha, sima lépésekkel meginduló Katrina mozgását könnyen tudom követni. Most számítok rá, hogy támadni fog. Hirtelen mozdul, de nem váratlanul. Ahogy előre lép, én hátra, de addig nem helyezem át a súlypontomat az így elöl maradó lábamról, míg végig nem viszi a mozdulatot. Mikor visszalép, követem a mozdulatát én is. Ha újra elindul, kivárok nagyjából három lépést, mire megfelelőnek érzem a helyzetet. Gyors mozdulat részemről is, kilépek felé, és oldalról a testsúlyát tartó térde irányába célzok egy rúgást. Ha eltalálom, jó eséllyel földre kerül, bár magam sem gondolom, hogy ennyire egyszerű dolgom lesz vele.
We live by chance... We love by choice... We kill by profession.
Fejemet enyhén félrehajtva tartom, szavai nyomán. Ajkaimat nyitom, hogy megjegyezzem, mennyire nincs igaza. De végül csak felvont szemöldökömmel és egyetértő bólintásommal találhatja magát szembe. Tény, hogy az utóbbi időben elég sok boxzsák alkatrész ment tönkre a kezeim alatt. Ennek inkább ne nézzen később utána, így is csak annyiban hagyom számára a dolgokat. Tényleg nehéz az utóbbi időszakom és kénytelen vagyok az egyetlen eszközhöz nyúlni, hogy levezessem, ez pedig csak ez. Semmi más. Így csak csendben figyelem, ahogy elrakja a zsákot. Próbálok zaklatott szívemen újra úrrá lenni, mely nem megy oly nehezen, mint azt gondoltam. Amennyire kiváltja belőlem a zaklatottságot a közelébe épp annyira tudok nyugodt lenni. Nem tudom helyretenni ezt a kettősséget, pedig kellene. Talán ő tudja, hogy mitől van, mert akkor válaszolnom kellene tengernyi kérdésre kettőnkkel kapcsolatban. És még ha magamnak be nem vallom, de rettegek tőle. Rettegek, hogy kit utasítok vissza végül, őt vagy a törvényeinket. Ezért is igyekszem másra fókuszálni mint mondjuk a kettőnk között kialakulóban lévő harcra. Megjegyzésére előbb csak összevonom a szemöldökömet, majd megemelem azokat. - Ha már ez az egyetlen dolog, amihez értek… - akkor nem fogom nem igazán megpróbálni. Az ilyenek amúgy sem igazán jellemeznek engem, ennek is szól az előző megjegyzésem. Nem véletlenül nem edzenek velem, a kötelezőkön kívül. Kevesen tudják megemészteni, ha legyőzik őket, holott ebből tud a legjobban tanulni az ember. Ezúttal nem érheti hirtelen a támadásom, ezúttal felkészül rám. Akaratlanul is élnek emlékeimbe a képek, amikor nem számított rám. Amikor az ágyam mellett állva ébresztett és hamar a földön végeztük. Nem számított rám, de a reflexei a helyén voltak, könnyedén le tudott szerelni. Ezért is járom először csak körbe, puhatolózunk. Ahogy hirtelen előrelépek, ő csak hátra, mintha ezúttal valóban táncot járnánk – amit egykor nem tudtunk. Ahogy hátralép én is visszahelyezem a testsúlyomat, ő pedig újra előre hajol. Lépek egyet, majd még egyet és még egy harmadikat. És mozdul. Hagyom neki, hogy bevigye a rúgást, egy dolog végett csak. Lendületet szerzek a támasztó lábammal, nem foglalkozok a fájdalommal, mely átjárja. Hiszen a rúgásához mellém kellett kerülnie, ám ha lendületet veszek, képes vagyok mögé kerülni. A megrúgott lábamat használom támasztéknak, rugónak a másikkal pedig térddel rúgok a háta, veséje irányába. Az erő mégsem találja el, érezheti, hogy csak éppen hogy elérem, ártani nem ártok neki. Ilyenkor két féle harcmodor van, egy, amelyet a saját családommal űzök, ahol nem számít az erő, ott tényleg a talpon maradás számít. És van a hagyományos, ahol ha be is talál az ütés, nem erővel, inkább a gyakorlatra, a védekezésre és a támadásra fektetjük a hangsúlyt. A hajó legtöbb katonája így harcol, ezt pedig én tökéletesen tiszteletben tartom, ahogy vele is. Így ha nem cselekszik máshogy, lendületemmel visszább veszek, felkarját, vállát paskolom meg, amolyan jelzés szempontjából: nem célom ártani neki súlyosabban. Ez még úgy is bemelegítés, persze ha máshogy reagál, akkor tudom, hogy ez nem csak annyi lesz. Ám ha mégis, akkor újra hátrálok pár lépést.
A felvont szemöldök előrevetíti, hogy a megjegyzésem válasz nélkül marad, és nem is ér meglepetés. Megmosolygom a gesztusát. A nehéz időszakok kreatív megoldásokat követelnek, ezt tapasztalatból tudom, és jelenleg nincsen jobb ötletem. A megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Ezen vitatkozhatnánk, de nem most. Egy- egy rövid körmozdulattal meglazítom a vállaimat. - Nem fogom könnyen adni... Széles vigyorral kacsintok rá, és intek neki, egyértelműen jelezve, hogy jöjjön csak. Én éppen olyan jól emlékszem minden alkalomra, mikor nem számítottam támadásra, mint ő. Ez most teljesen más helyzet. A rúgás talál, de nem volt benne elég erő, hogy földre vigye. Ahogy mögém kerül, már sejtem, hogy nem voltam elővigyázatos, az mégis meglep, hogy a térde érintésében nincsen valódi erő. Nem fektettük le a szabályokat, de ez most ide kevés lesz. Ahogy rájövök, mi a terve, nyúlok a találatot bevivő lába után, és ha sikerül fogást találnom rajta, akkor a súlypontomat egészen kicsit megdöntöm arrafelé, és már fordítom is a törzsemet, felém kényszerítve őt is. A célom úgy meghúzni, csavarni a lábát - előre és lefelé-, hogy elveszítse az egyensúlyát, ha elég a lendület, akkor akár a földre is kerülhet, igaz ez esetben velem együtt. Ha bejön az alkarommal tompítok annyit, hogy ne a teljes súlyommal essek rá. Én nem vagyok annyira óvatos, mint ő, de komoly sérülést sem akarok okozni a holnapi indulás előtt. Néhány kék-zöld folt nem számít, mondhatjuk terápiás jellegű.
Ha nem sikerül fogást találnom a lábán, akkor ezzel minden bizonnyal időt veszítek, jó eséllyel túl sokat ahhoz, hogy a következő mozdulatát megfelelően védeni tudjam, de meg fogom próbálni. A bemelegítésen már mindketten túl vagyunk, azért léptem a szorítóba, hogy levezethesse a feszültséget.
We live by chance... We love by choice... We kill by profession.
Szemöldököm ezúttal csak lágyan vonom össze, amin vitatkozna. Hiába kattog az agyam, lényegében tényleg ez az egyetlen, amihez értek. Katona vagyok, annak neveltek, így nem véletlen, ha otthonosan mozgok a pályán, vagy épp a ringben. - Csalódnék, ha megtennéd - fűzöm még hozzá, ám intésére nem engedek. Nem lépek hozzá még közelebb, legalább is még most nem. Valahol, mélyen legbelül mégis kinézném belőle, hogy hagyná magát. De nem itt, nem ebben a pillanatban, az élet tán más területein. Ilyen rövid idő alatt megtanultam róla, hogy magasabb a védelmi szintje, mint más embernek. Segíteni, védeni kívánja az embereket, még ha saját kárát is látja benne. Tisztában vagyok mégis vele, hogy velem szemben nem tenné. Legalább is hetekkel ezelőtt - milyen régnek is tűnik - ezt mondta a szertárba. Azóta mégis sok minden változott. Az akkori könnyed beszélgetéseink mintha eltűntek volna és már nem csak én kerülöm őt. Vagyis az én esetemben rajta kívül is mindenki mást. Tudom, hogy nincs már sok időm. Ezzel mégis csak addig foglalkozom, amíg előre nem lép és el nem indul a lavina. Engedek a találatnak, ha kilépnék távol kerülne tőlem, így viszont vészesen közel. Veszélyes technika, mégis ez mindig beválik. A meglepetés ereje, amivel élhet az ember, még ha egy pillanat erejéig is. Ez, odakint számíthat. Lábamat mégis elkapja, egyensúlyomból kibillent - nincs is nehéz dolga, közben pedig fordul felém. Először csak kezem csattan a puha talajon, az esés nagy részét az fogja fel, utána csak a hátam. Jajgatás és sziszegés helyett leginkább egy apró, megkönnyebbült, feszültséget kiadó nevetés szakad fel torkomból. Barna lélektükreiben elveszek egy pillanatra, ajkamat szólásra nyitnám, ám ennek most nincs helye. Komoly sérülést nem okoz, mégis tudom, ez nem egyszerű gyakorlatok lesznek. Egyetértek vele, a bevetés előtt ennél komolyabbat nem is kellene okoznunk egymásnak. Csak egy pillanat, amiben elveszek, majd már mozdulok is. Könyökét lököm meg, mellyel tartja magát, sok helyem nincs mozogni. A gravitációnak engednie kellene, fejemet, vállamat húzom arrébb. Közben mozdítom a csípőmet, emelek rajta - vele együtt remélem a férfival is - lábamba helyezem a legtöbb erőt. Lendületet veszek, hogy megfordítsam magunkat, innen még nem fogunk tudni könnyedén felállni ezt tudom. Szólnék valamit, nyelvemen lenne, hang most mégsem jön ki torkomon, nem koncentrálok teljesen a feladatra.
Az utolsó megjegyzésére csak nevetve megrázom a fejem. Ritka pillanat, de nem akarok beszélgetni. Később bármiről, de most... most az a fontos, hogy azt a feszültséget -legalábbis a nagy részét - kiadhassa, amit hosszú-hosszú hetek óta látok rajta. Ehhez nem szavakra van szüksége. Nem hagyom nyerni, eszem ágában sincs, de ha sikerül megvernie, akkor elismerem hogy jobb volt nálam, részemről ez nem szül rossz vért. Én - nagyon sok emberrel ellentétben - tudok veszíteni. Sikerül fogást találnom a lábán, és nagyjából ahogy terveztem, a padlóra kerülünk. A teste elterül az enyém alatt, a felszabadult nevetés elég hozzá, hogy egy pillanatot én is veszítsek. A lábujjam hegyétől végigjár ez az apró, gesztus, az őszinte mosoly egy pillanatra megállítja a világot is. Ha előbb kitaláltam volna, hogy csak ennyi kell hozzá... Eszmélek azonnal, ahogy mozdul, de már későn. A mellkasához hajtom a fejem, hogy az arcomat, az államat megvédjem, a támaszt nyújtó könyököm kicsúszik, az egyensúlyomat elveszítem, ahogy tervezte, meglepő erő van benne - bár számíthattam volna erre is - könnyed, profi mozdulattal fordít a helyzeten, és pedig alulra kerülök. A felsőtestemet hasizomból emelem meg, a tarkómat a lehető legtávolabb tartva a talajtól. A cipőm talpa hangosan csattan a lábszárai mellett a földön. A szemébe nézek, látom, hogy tétovázik, megszólalna, nem koncentrál eléggé. Nagy hiba. A bal talpamat azonnal emelem, a csípőjén támasztom meg, ezt használom, hogy a felsőtestem jobbra toljam, nagyjából 45 fokban elfordulva a törzse alatt, ha van rá lehetőségem. Ezzel egy időben bal kézzel nyúlok ki, keresztbe a teste előtt, hogy a tenyeremet a nyaka bal oldalán a csuklyásizmára simítsam, jobb kézzel a bal alkarját fogom meg, a jobb térdemet megemelem, egészen a hónaljáig, így a vádlim a lapockájára simul, a bal lábamat, ha nem eszmél elég gyorsan, átemelem a feje fölött, bokában keresztezem a másikkal, a hátammal támasztom magam a földön, a vádlimmal lököm meg erősen, ha sikerül átfordítanom, akkor mindketten hanyatt érkezünk. A jobb lábam a mellkasán, a bal a nyakán keresztben, a jobb karját a mellkasom felé feszítem, csak annyira, hogy érezze, véletlenül sem fájdalmasan. Természetesen mindezt csak akkor tudom megtenni, ha nem tudja menet közben megakasztani a tervezett mozdulatsort.
Akaratlanul tereljük egymás figyelmét el, talán nem is tudunk róla, nem tudatos. Én legalább is nem tudom, hogy azért áll meg egy pillanatra, mert a nevetésem megindít benne valamit. Nekem egyelőre jól esik kiadni magamból így a feszültségeket. Ezzel nyerek magamnak időt és már fordulok is. Könnyedény - már amennyira könnyednek lehet nevezni a mozdulatot, amivel egy megtermett embert át lehet saját testsúlyán lendíteni, egyáltalán megmozdítani alaplendület nélkül - átforgunk, hogy ezúttal én kerüljek felülre. Ezúttal én hezitálok. Az én hibám, tudom, hogy innentől nem fog már megakadályozni bennünke a másik. Mmindketten tudunk a hibáinkból tanulni és túllendülni rajta, ezzel pedig nincs is gond. Itt és most, nincsen. Érzem miként feszülnek meg izmaim, kezemet emelném is, hogy arca felé csapjak, mégsem teszem. Mellkasom fel-alá jár, beszélnék, hang nem jön ki rajta. Nem telik el sok idő, talán két lélegzetvételnyi, épp elég ahhoz, hogy visszataláljon magához. Szinte látom, ahogy szemében fény csillan. Lábát emelve, combjait hívja segítségül, hogy oldalra billentsen. Két másodperc, ennyibe sem telik a mozdulata, kezemet szorítva, ismerős ez a mozdulat. Ám mielőtt még a hátam földet érne próbálok meg lábaimból lendületet szerezni. Behajlítom a jobb lábamat, hogy felrédelhessek rá, mielőtt még lábszárával a földre kényszerítene emelem meg a mellkasomat, hogy kezemet ne tudja törni, ám így egyfajta csecsemőpózba hajlítsam. Arcomon megfeszül a bőr, érzem a karomba hasító húzó fájdalmat, mégsem foglalkozom vele. Itt két lehetőségem lehetne, vagy a szabad kezemmel öklelek az arcába, vagy a második, melyhez folyamodok… Bal oldalra kifordítom a csípőmet, lábamat, és a jobb lábam sarkával rúgok oldala, hasfala irányába, mindeközbe a fogva tartott kezemet előbb magam felé húzom, majd ha nem enged, akkor engedek a húzásának, ezzel azonban vészesen kezdek el felé dőlni. Mivel nem tudom, hogy a rúgásom pillanatában melyik erőnek enged, így fejben nem is gondolom tovább a következő lépésemet.
A nevetése után megkönnyebbülök - bár magam sem tudtam eddig a pontig, hogy feszült voltam. Mikor a hátam talajt ér, akkor érzem először igazán, hogy nem csak neki van erre szüksége. A kettőnk között felgyűlt frusztráció, vonzalom, tagadások, kimondatlan gondolatatok, érzések nem oldódnak meg tőle, de az általuk gerjesztett rémes feszültséget jól csatornázza ki a közös edzés. Engedek egy kicsit az önkontrollból. Nem figyelt eléggé, így majdnem sikerül végzetesen földre vinnem. A legutolsó pillanatban szabadul a fogásból, éppen az előtt, hogy teljesen földre kerülne. Érzem, hogy feszülnek meg az izmai, de a kezét annak ellenére nem engedem el, hogy sejtem, fájdalmas lehet, és ameddig tudok, ellent tartok neki a lábammal is. Sajnos nem elég, hogy megtartsam. A sarka talál, hiába feszítettem meg minden izmomat, a fájdalom átjárja a hasfalamat. Elengedem, még mielőtt lendületet venne, hogy újra rúgjon, a helyében a következőt az arcomra céloznám, és ezt nem szeretném megvárni. Ahogy elengedtem a kezét, a jobb lábammal rúgok, ezúttal teli talppal a csípőcsontját célozva. Csak időt, teret akarok nyerni, amennyire lehet távolabb tudni magamtól, hogy legyen lehetőségem odébb gördülni, és felkelni a földről amilyen gyorsan csak lehet. Egy teljes fordulat végén a tenyereimre, térdemre támaszkodom, onnan féltérdre emelkedem és egyenesedem fel, amíg csak lehet, végig őt figyelve, ha szükséges módosítok a terven. A lényeg, hogy talpra tudjak állni.
Egy gondolati síkkal maradtam csak le a technikájáról. Éppen annyira elég, hogy kibillentsen és megpróbáljon újra földre vinni. Karom így is megsínyli, időm nincs ezzel foglalkozni. Enyhe húzódás, valójában két mozdulat múlva már nem fogom érezni. Az izmaimat eléggé bemelegítettem már, hogy ennyi ne ártson meg - enyhén szégyen is lenne, ha ennyi elég lehetne. Így hát nem tud teljesen levinni a földre, ki tudom védeni, hogy karom ne törje, ám nem enged a fogságból, így hát nincs más hátra, minthogy egy oldalsó rúgással segítsek eldönteni számára. Sarkam csattan a bordáján, erősebben mint vártam, így sincs benne annyi erő, mint amilyennek illene lennie. Igyekszem fékezni a mozdulataimat, kontrollálni. Ezzel tudok rá koncentrálni, tudom, hogy képes vagyok rá. Vissza tudok zökkeni a régi kerékvágásba - még ha csak egy pillanat erejéig is. Fájdalom járhatja át, de enged a kezem szorításán és még ennél is tovább megy. Felém rúg. Igyekszem elugrani előle, ám a szele még így is elér, csípömön csattan a talpa, így sikerül elérnie, hogy távolabb kerüljek róla. Amíg feláll újra rátámadhatnák, ám nem teszek. Két lépés teszek jobbra, majd megfordulok. Érzem, ahogy kapkodom a levegőt, kezdünk fáradni, még ha csak most is kezdtünk bele igazán. Ezek a szünetek azok, ahol zakatoló szívünket tudjuk csillapítani. Megvárom, amíg feláll, két lépés után megfordulok. Nem tudom, hogy miért nevetek, miért mosolygok, de talán a megkönnyebbülés ez. Jólesik valakivel ténylegesen edzeni. Így nevettem Garen arcába is nemrég, hiszen teljesen más egy hús-vér ember ellen küzdeni, mint egy zsák ellen. Az ő mozdulatai túlságosan kiszámíthatóak, amíg egy katonának? Amikor pedig feláll, már rögtön lépek is felé. Jobb kezemet egyenesen lendítem arca irányába, azonban ez csak az elterelés. Ahogy még eggyel közelebb lépek, jobb lábammal lendül is alulról a bal karom és horgosként csapódna a bordáinál. Az első csak elterelés, könnyedén tudja védeni, talán számít tőlem a második ütésre is. Ha betalál, újra csak érezheti, hogy nem viszek bele mindent, számomra ez így mégis tökéletes. Ám ha megfogja a kezemet - mindkettőt - akkor csak közelebb lépek, ha nem tudom felemelni a kezemet, akkor leguggolva fordulok neki háttal és próbálom a vállamon átdobni. Már ha elkapja.
Még szinte bele sem kezdtünk, de a vérem őrülten zúg a fülemben, a szívem félrever, az izmaimban érzem a várakozó vibrálást minden másodpercben. Minden lélegzetvétellel elönt a haja, a bőre ismerős illata, a szoros testközelből bőrömre fújt lélegzete libabőrössé tesz, és mégis... Az első kis hibától eltekintve képes vagyok koncentrálni, ezzel kellemesen meglepem saját magamat. A rúgása fájdalmas, gyorsan sötétedő foltot hagy maga után, de különösebben nem bánom. Nem is panaszkodhatok, én választottam meg, mennyire legyen óvatos az edzés. Az én rúgásom fél siker, talál, de valódi ereje nincs, így nem is kerül elég messzire, le sem lassítja. Rizikós így a felkelési kísérlet, de nem használja ki a lehetőséget. Neki jut pár lélegzetvételnyi szünet, nekem nem. Felkelés közben az alkarommal söpröm le a homlokomról a verítéket. A jókedve ragadós, minden porcikámban ott vibrál a helyzet izgalma. Nincs időm kifújni magam, ahogy felegyenesedem, már érkezik is. A jobbegyenes hiába csak elterelés, azt is komolyan veszem, a bal tenyeremmel állítom meg, rá is fogok az öklére. A balhorog elől enyhén kifordítom a törzsem, az alkarommal védem a bordáimat. Ha jól sikerül elkapnom a mozdulatot, félre tudom lökni a kezét, és a törsem visszafordításának lendületét kihasználva emelem a térdem, hogy oldalba rúgjam.
We live by chance... We love by choice... We kill by profession.
Akár a vadonba megbújó vadmacskák, olyanok vagyunk. Várjuk a prédát, egyikünk sem mozdul igazán, legfeljebb egyszerre. Ezzel a hasonlattal csak az a gond, hogy egyikünk sem látott igazán vadoni állatot. A hasonlatot mégis tökéletesen magunkénak tudjuk. Bőrünk alatt vibrál izmaink, megfeszülnek, mégis várják, hogy reagáljanak az eseményekre. Türelmesek vagyunk és a megfelelő pillanatban igyekszünk lecsapni. Az első esetlen mozdulataink – mely inkább szólt a kimondatlan érzéseinknek, melyeket akaratlanul táplálunk egymás iránt – után már rutinosabban mozgunk. Mintha sikerült volna mindkettőnknek a helyére tenni, hogy ez nem annak a helye, hogy megbeszéljük a történéseket. Rúgásával el tud egy kicsit tántorítani, addig is várom, hogy magához térjen. Több időt mégsem adok neki. Így is többet kapott, mint éles helyzetben, noha tudom, hogy nem vagyunk abba. Mégsem tudom, hogy miért vagyok annyira izgatott, már csak attól a ténytől, hogy vele küzdhetek meg. Bárhogy is alakult, furcsának találom, hogy eddig nem akadtunk még össze egy edzésen sem. Habár ezt betudom annak, hogy az Imperiumon Ő nem szolgált, amióta pedig én sem, kerültem a társas eseményeket – még az ilyeneket is. Jobb kezemet megfogja, ahogy számítottam rá, ám az egy kissé meglep, hogy számít a bal kezemre is. Mégsem esek kétségbe, ha mást nem, öklöm így is alkarján csattan, nem túl keményen. Ám kitérni előle már nem tudok. Mély levegőt véve, feszítem meg az izmaimat, készülök a találatra. Csípőm oldalam rúgja, ám közben a kezemmel lökök vállán és próbálok hátrébb lépni. Így is elér a térde, ám nem olyan erősen, mintha teliből kapott volna. Ha kicsit hátrébb is tántorodik, akkor egy íves fordulatot veszek, féluton a levegőbe emelkedek, ám a földi kung-fu filmeket hanyagolva nem a mellkasa irányába rúgok, hanem inkább a combjáéba, ennek az ütését viszont nem fogom tudni szabályozni, ha betalál. Sípcsontommal készülök eltalálni a combját, mely nem kellemes, tán csak pár másodperc előnyt szerezhetek. Persze ha útközben nem akadályoz meg ebben.
Katrinával egyszerre túl könnyű és magától értetődő minden és közben bonyolultabb, mint bármi más valaha. Olyan egyszerű lenne érte nyúlni és magamhoz húzni, amilyen végzetes hibának is bizonyulhatna. Ez a lopott közelség egyszerre izgalmas és veszélyes, miközben maga az edzés felszabadító és megmozgat számtalan érzést. A kérdések, bizonytalanság letűnnek erre a rövid időre, egyikünknek sincsen könnyű dolga, amiben jócskán szerepet játszik, hogy minden rezzenése ismerősnek tűnik, magától értetődően hangolódunk egymásra. Nem is akarok belegondolni, hogy nézne ez ki a külső szemlélőnek. Fel voltam készülve, hogy a felállásra sem hagy időt, mégis megteszi. Gyakrabban kéne együtt edzenünk. A jobb ökle a tenyeremben csattan. Erős és ügyes, a fizikai adottságaink közötti különbség mégis jól kirajzolódik abban, ahogy az ujjaim az öklére zárulnak. Teljesen át tudom fogni. Az alkarom blokkolja a valódi támadást. Ő sem ad bele annyi erőt, mintha vérre menne a küzdelem, de ettől függetlenül jócskán megérzem az ütést. A rúgásom betalál, bár nem teljesen tiszta a találat, mert ellensúlyoznom kell a taszítást. Jó eséllyel így is fájdalmas a találkozás a térdemmel. A következő rúgása elől késve mozdulok hátra a túl lassan megtalált egyensúlyom miatt, a combomon ér a rúgás, igaz nem a sípcsontjával, hanem a bokájával, de így is megér a mozdulat egy nyögést a térdem is megrogy egy kicsit, és hiába nyúltam a lábáért, a fogásom lecsúszik a bokájáról. Hogy mentsem a menthetőt a szabad kezemmel nyúlok érte, ha sikerül belemarkolnom a felsőjébe, annál fogva rántom közel magamhoz. Ezzel a mozdulattal párhuzamosan normális esetben megpróbálnék az arcába fejelni, de ez nem járható út, még időben tudatosul bennem, így ha a mozdulat sikerrel is járt, és nem akadályozott meg benne, egy pillanatra közvetlen közelről nézek a szemébe, utána két kézzel taszítom hátra, el magamtól, hogy helyünk legyen egy kevésbé veszélyes mozdulatsorhoz.
Ritkán talál az ember magának olyan gyakorlót, akivel könnyedén ki tud bontakozni. A legtöbben pár perc után inkább feladják, nem mondom azt, hogy panaszkodnának, még csak azt sem, hogy nem bírják az iramot, de ritka az igazán jó harc. S minden ellenére Simonnal tökéletes a dinamikánk. Még ha nem is számítunk a következő lépések lendületére, idomulni tudunk hozzá, anélkül, hogy komolyabb kárt kellene tenni benne. Sejtem, ha ellenséges oldalon állnánk egymással szembe nem feltétlen tudnánk legyőzni a másikat. Legalább is fogalmam sincs, hogy melyikünk kerekedne felül. Mindkettőnk szerencséjére ez a veszély nem fenyeget. Ha valamiben biztos vagyok, az Simon hűsége a rendszer irányába. Manapság már kevés emberről tudnám ezt elmondani minden bizonyossággal, róla igen. Érzem, ahogy sajog az oldalam, ezzel mégsincs időm foglalkozni. A régi neveltetés élénken él bennem. Nem lehet megállni és feladni a sérülések, fájdalmak ellenére is. Nem súlyos, ezt én is érzem, ettől nem tudna a földre vinni, ehhez több kell, de nem jelenti, hogy nem fogom érezni még pár óráig - tán napig is? Combjára csak bokám csattan, elkapná a lábamat, készülnék, hogy kirántja alólam a talajt, mielőtt leérne a lábam, ám kicsúszik ujjai közül. S már meg is könnyebbülnék, ha a másik kezével nem nyúlna felsőm irányába. Tartólábam éppen hogy csak leteszem a földre, amikor megérzem a rántást. Hirtelen fogok rá alkarjára, másik kezemmel az ellentétes válla irányába kapok. Lendületem felé irányul és bizony az egyikünk feje koccanni fog, ha így haladunk. Egyensúlyom vette, ám mire a másik lábam is földre ér, taszít rajtam, s ennyi elegendő, hogy én is ellökjem őt. Pupilláim egy pillanatra mégis kitágulnak, ahogy túl közel érünk egymáshoz. Pár lépést szökkennek hátra, majd megállok. Lerázom lábamat, kezeimet, és csak várom türelmesen, hogy ő is némileg összeszedje magát. Az előbb nem sok időt hagytam neki, ezt lássuk be. Mégis az én mellkasomból is szabadulna a tüdőm, de jól esik a fárasztás ezen műfaja. Ahogy végignézek a férfin, ajkaimat újra nevetés hagyja el, majd néhány lélegzetnyi sóhajtás, mely különösebben nem szól semminek sem.
Érzem, hogy a hajamból már nem csöpög a víz, a bőröm kimelegedett, az uszodai víz semmivel össze sem téveszthető illata(?) szaga(?) jobban érezhető rajtam, hogy kezdek leizzadni. Pár perc után feladni? Eszem ágában sincsen, csak arra kell koncentrálnom - koncentrálnunk mindkettőnknek-, hogy holnap el tudjunk indulni a bevetésre. Eddig elég jól működik a dolog, csak néhány lila folttal lesz több. A combomat érő rúgást jelző fájdalom figyelmeztet rá, hogy sem elég hatékony, sem elég gyors nem voltam, és még a fogásom is lecsúszik Katrina bokájáról, pedig ha sikerült volna, akkor a földre került volna. Ez volt a második hibám gyors egymásutánban. Szerencsére a harmadik már nem következik be, időben sikerül megállítani a reflex szintre gyakorolt mozdulatsort. Érzem az ujjai szorítását a vállamon és az alkaromon is, de úgy gondolom, ha távolabb kerül tőlem el fog engedni. Pár lépést hátrál, a lendületet kihasználva, egyet én is lépek hátra, a megrúgott lábamat lazítom meg, két rövid mozdulattal meg is nyújtom az izmokat, tenyérgyökkel megdörzsölöm a rúgás helyét, közben Katrinát figyelem. Egy pár mély, szándékoltan lassú lélegzet, hogy kicsit lassuljon a száguldó szívverésem. A nevetésére szélesen elmosolyodom. Rengeteg mindent tudnék neki mondani, a felszabadult nevetéséért pedig kevés dolgot nem adnék meg. - Eddig szép, elismerem... De ez még mindig kevés... Igen, heccelem, még akkor is, ha jól tudom, hogy nem ez a legjobb taktika ha nyerni szeretnék. Ha már elkezdtük, akkor nem tervezek megállni, míg mindketten kellőképpen el nem fáradunk.
Inkább használom őt támasztéknak, ütközőzónának, minthogy ütést vigyek be neki. Emlékeztetem magam minden másodpercben, hogy holnap fontos bevetésre megyünk – legalább is, mi így tudjuk – és a fejünkre mindkettőnknek szükség lesz. Nem kívánom lefejelni, ám a lendület, melyet kihasznál, hogy magához húzzon – még ha szigorúan is közelharci értelembe – is túl ingatag. Vagy a karjaiba omlok, esélyesen egy fejeléssel, vagy megpróbálom magam visszatartani, melyben ő is segít. Így kerüljük el végül a fejelést, ő is hátrál egy kicsit. Észreveszem miként nyújtja a lábaiban húzódó izmokat. A rúgásom nem volt fájdalommentes, de valójában pillanatokon belül el kell múlnia. Pillanatnyi fájdalom, melyet ki lehet használni, amit mégsem teszek. Ha nem ő lenne itt, hanem Garen, akkor fele ennyire sem kímélném az ellenfelemet – de ő sem engem. Ez most csak edzés, gyakorlás, semmi több. Nyugodtan állok meg tőle pár lépés távolságba. Provokatív megjegyzésére csak könnyedén vonom fel a szemöldökömet. - Sose értettem a provokáció ilyen formáját. Ilyenkor mire mentek rá? – kérdezem, valójában őszinte érdeklődéssel. A hasonlók nem mozgatnak meg bennem semmit. Tudom, hogy ez az egész nem komoly, mégis annak veszük. Nem viccelünk a harccal, ezt is tudom, de ez még korán sem a valódi tudásunk. Valójában csak kóstolgatjuk egymást. Egy lépést teszek jobbra. Érzem az oldalamon összehúzódó izmokat, a fájdalom tompa érzetét, ami jelenleg eljut az agyamig, de nem több. - Te következel – kezeimet magam mellett lógatom, csuklóimat mozgatom csak, csalogató módon. Először ő támadott, majd én. Most ő következik. Nyugodtan várom, figyelem minden mozdulatát, reagálok izmának minden feszülésére. Ez az én közegem, melyben igazán otthonosan érzem magamat. Nem kerüli el figyelmem semmi, mintha a hatodik, hetedik érzékem is ilyenkor kiteljesedne. A hangok, a neszek is jobban elérnek hozzám, jobban odafigyelek. Ezúttal rá.
Megengedhetem magamnak, hogy megnyújtsam a combom, látom, hogy nem mozdul felém. Ha nem engedte volna a karját, nem mozgatja ki ő is a lábait, tudtam folytatni a nyújtás nélkül is, így viszont könnyebben és gyorsabban a helyükre kerülnek a dolgok, kisebb az esélye, hogy később sérülés legyen belőle. Lehetne ezt sokkal durvábban és sokkal kegyetlenebbül is csinálni, de az a holnapi bevetés előt nem lenne célszerű, a kívánt eredményt pedig már most elértük. Legalábbis nagyrészt. A megjegyzésére fújok egyet, és megforgatom a szemem. - Mondjuk arra, hogy még jobban akarj nyerni... Ez a legegyszerűbb válasz, és nem vagyok hajlandó ennél bonyolultabb magyarázatokba bocsátkozni. Legalábbis most nem. Majd egyszer arra is sor kerül. Egyébként pedig majdnem mindennel lehet viccelni. Egy utolsó vállkörzés, majd a következő mondatra különösebb gondolkodás nélkül indulok meg felé. Figyelem közben őt is, de ha bevárja a támadást, akkor a második lépés végén ballal alulról egy horogütést célzok a bordái felé megpróbálom ezt olyan erővel hogyha beszalad se legyen túl erős, viszont ha kivédi - amire számítok-, is lehessen érezni, hogy lett volna benne erő. Ha az első ütést sikerült kivédenie, akkor a másodikat a jobbommal a oldalról a halántékára célzom, de itt sokkal óvatosabb vagyok. Ha esetleg az első ütés talált volna - bár erre nem sok esélyt láttam -, akkor a jobb lábfejem megpróbálom beakasztani a bokája mögé jobb kézzel a vállára fogva egyszerűen hanyatt lökni.
Kifejezésére csak enyhén félrehajtom a fejemet. Szavait nem értem, szemöldököm leheletnyit vonom össze. Hogy jobban akarjak nyerni? Ennek meglehet újra csak számomra nincs semmi értelme. Már nyitnám is a számat, hogy tiltakozzak, ám félúton önmagammal szembe is feladom és inkább nem adok ki hangot. Nem mondom el, hogy nem szavakkal lehet háborút nyerni – még ha régen így is tették. Kiegyezek abban, hogy háborút lehet, de csatát nem. Ott csak a tett számít, nem az, amit mondanak. Ezért kellene az érzelmeket teljesen különválasztani a… Gondolataimat nem terelem el, ugyanis lassan felkészül a következő támadásra. Én pedig továbbra is csak nyugodtan állva várom. Ahogy karja lendül, én is mozdulok. Alkarommal védem ki az ütést, pontosabban kezemet lefelé irányítom, az orsócsonton találom el a sígcsontját. De ennyi nem elég, nekünk nem. Közben másik keze is lendül, szemem sarkából látom, érzékelem, mégsem fordulok arra. Egyszerűen térdeimet berogyasztom, így a magasságom lecsökken, hajam mégsem követ ilyen gyorsan. Igyekszem kitérni az ütés elől, leginkább alá. Közben lábaimat fordítom, csípőmmel fordulok, hátam a mellkasához csapódik. Bal oldalt, ha keze még a horog ütés után is ott maradt, akkor mellette simul végig a karom, könyököm lököm a bordájába, nem erősen, de ahhoz kellően, hogy közbe a másik kezemmel fogjam meg felkarját, mellyel a halántékomba ütött volna, s lendületét kihaszanálva, na és hogy én is előredőlök, dobjam át a vállamon, ezzel kívánva a földre vinni.
Az első támadás nem éri meglepetésként, ahogy számítottam is rá, félreüti a kezemet. Ahogy a térdeit rogyasztva befordul elém a háta hozzám simul, a bal karommal reflexből átfogom a derekát, a karját kettőnk közé szorítva, így valószínűleg nem tud akkora erővel a bordáim alá könyökölni, mint szerette volna. Ha fáj is a találat,nem adom jelét, csak erősödik a szorítás. A másik ökölcsapás elől nem csak elhajolt, de az ujjai az alkaromra kulcsolódnak, sejtem mi következik. Ahogy előre felé rántja a súlypontomat, még megpróbálom behajlítani a karomat, hátha a sikerül elölről a könyökhajlatomba fogni a nyakát. A testcselt megakadályozni nem tudom, de ha nem engedem el, akkor magammal tudom rántani. A nyakamat behúzom, hogy a fejemet a lehetős legkisebb ütés érje, mikor padlóra kerülök, illetve ha minden jól megy kerülünk. Feltett szándékom megtartani rajta a fogást, bármelyik is sikerült. Ha sikerült magammal rántanom, akkor legalább az egyik lábamat megpróbálom az övén átvetni, hogy ne tudja a sarkát belém vágni.
We live by chance... We love by choice... We kill by profession.
Ahogy átölel több minden is megmozdul bennem hirtelen. Egyrészt a különös izgalom, valami egészen mássá alakul át, egyfajta jóleső érzéssé, érintése nyomán libabőrössé válok. Másrészt a támadásának eme taktikája egy védekezési reflexet vált ki belőlem. Elmémbe gyorsan pörögnek a képek, hogy miként lehetne ebből szabadulni. A legkézenfekvőbb, ha a fejemet erélyesen billenteném hátra, koponyámmal orrát, állát, tán fogát is törhetném. Ez jelenleg mégsem opció, így más utat kell találnom. Így jön képbe, hogyha van életösztöne, akkor elenged, ha a vállamon át dobom. Ám tévedek. Ebben is úgy néz ki, hogy hasonlítunk. Képes bevinni találatot, ha azzal a földre rángathatja az ellenfelét. Ez egyszerre tud pozitív és negatív tulajdonság is lenni. Végiggondolni mégsincs időm, hiszen ahogy ránt, az én egyensúlyom is elvész. Dőlök vele és mivel nem enged, ezért a földhöz közeli karomat csapom ki magam mellé, hogy ezúttal is az fogja fel az ütést inkább, mint az oldalam, fejem. Az utóbbit próbálom magasabban tartani. És már ezzel a lendülettel is rúgnék hátra, hogy szabaduljak karja szorításából, mellyel az egyik kezem lényegében használhatatlan, a másik meg alattam, mellettem pihen. A gondolati síkon megelőz és lefogja a lábaimat is. Testem egészében megfeszül, újra átfut az agyamon a lefejelés gondolata, helyet mégsem adok neki. Tudhatnék még mást is kitalálni, szabad kezemmel mégis hármat csapok a padlóra, jelzés értékűen, hogy feladom. Kifogott ezúttal rajtam. - Nyertél – jegyzem még meg, kissé lihegve. Eddig fel sem tűnt, hogy az elmúlt órák edzései után, mennyire fárasztó is egy hús-vér emberrel harcolni.
Mióta elkezdtünk edzeni, most először fordul elő, hogy nem csak azért tartom ki a fogást, mert célszerűnek látom a harc kimenetele szempontjából. Tudom, hogy így a vállamra fogok esni, és keményen érünk padlót, de egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy elengedjem. Ha nem Ő lenne, akkor sem biztos, hogy megtenném, de legalább eltöprengenék rajta a tizedmásodpercnyi időmben. A haja az arcomba csap, együtt kerülünk a földre, a vállamba belehasít a fájdalom, szerencsére még belefér az előre bekalkulált sérülésekbe. Mivel a fogást sikerül megtartanom, sőt egy kis igazítással a nyaka is a könyökhajlatom fogságába kerül, megtehetem, hogy teljesen a hátamra gördülök, és még a lábát is sikerül lefognom a sajátommal. Magamhoz szorítom, ahogy a teste megfeszül, a nyakába fújom az eddig visszatartott levegőt. A megadás jele egy lélegzetvételnyi késéssel jut el hozzám, a lófarokba kötött tincsei takarásában futólag - akárcsak a megemlékezés estéjén a kabinjában - futólag könnyű, puha csókot adok a nyakára - ezért abban a pillanatban már meg is feddem saját magam, utána elengedem, a karom lecsúszik a derekáról, egy nyögéssel kiterülök a padlón. Hagyom, hogy lekászálódjon rólam, csak utána kelek fel én is. - Nehezebb volt, mint gondoltam. Megnyomkodom a vállamat a bal kezemmel - a mechanikus pótlásokkal erőteljesebben megy - és rámosolygok. - Köszönöm! Erre azt hiszem nekem is szükségem volt... Nem, nem arra, hogy nyerjek. Magára az edzésre.
We live by chance... We love by choice... We kill by profession.
Igyekszem úrrá lenni a hirtelen kialakult érzéseimen. Amit az érintése, fogása vált ki belőlem. Nem csak azért, mert hasonló helyzetekbe nem szabadna, hogy ez megtörténjen – miért vagyok képtelen magam túltenni rajta? – hanem mert nem szabad, hogy bármikor, bárki is ezt észrevegye rajtunk. Arról nem is beszélve, hogy így teljesen eltereli a figyelmem, melynek a végzetes hibája, hogy mindketten a földre kerülünk. Vajmi kevés vígasz, hogy neki sem kevésbé fájdalmasabb, mint nekem – inkább csak örülni tudok neki, még ha egy kicsit is. A küzdelem mégis "hamar" véget ér. Még ha el is tartott pár percig, olyan mintha az egész csak egy szempillantás lett volna. Mire pedig újra a földön vagyunk, addigra összeszedem magam annyira, hogy fel tudjam adni, itt és most, mielőtt még bárkinek komolyabb baja eshetne. Eközben fújja ki a levegőjét a nyakamra, cirógatva bőrömet. Szívem most kihagy, ezúttal csak egy ütemet. Újra eszembe jut, hogy a részlegén töltött első napon, hamarabb vert félre a szívem a közelsége miatt, minthogy eltalált komolyabban egy golyó. S amikor azt hiszem, hogy ez csak ennyi volt, akkor érzem meg újra ajkai érintését a nyakamon. A szívem immár nem félreüt, hanem mint egy centifuga úgy viselkedik. Lassan hunyom le a szememet, ahogy próbálok koncentrálni nyugodt lélegzetemre, mégis érezheti, hogy egy mélyebb levegőt veszek. Amit sikerült az elmúlt percekben, órákban kiadni magamból, kivernem őt a fejemből, most egy csapásra tér vissza és taszít újra abba az állapotba. Ám ezúttal legalább csak Ő foglalkoztat. Ahogy keze lesimul rólam az eddig fogvatartott kezemmel támaszkodom meg a földön és tolom fel magamat. Nyakamat megropogtatom, az esés következménye miatt is. Mielőtt azonban megszólalnék, torkomat köszörülöm meg. - Könnyebben földrevittél, mint ahogy gondoltam – ráncolom össze szemöldököm leheletnyit, ahogy rátekintek. Lassan állok fel. Azt hittem egy kicsivel tovább tudom bírni. No persze egyikünk sem adott bele igazán mindent – és mégis megtettük. Ésszerű keretek között. Nyilván éleshelyzetben nem álltunk volna meg ennyinél. - Azt hiszem mindkettőnknek – törlöm bele a kezemet a nadrágomba, ám az is tocsog az izzadságtól, valamennyit mégis át tud venni a kezemről. Egy halk sóhajtás kíséretébe nézek újra a férfira. Kezeimet a csípőmre teszem és a fújással is leginkább magam akarom lehűteni. Most hogy megálltunk folyik rólam a víz. - Itt zuhanyzol le? – kérdezem tőle a zuhanyzók irányába tekintve. Rövid – ám annál tartalmasabb – ismeretségünk alatt megtanultam már, mennyire ügyel a higiéniájára. Most mégis azt hiszem én az otthonom választom ennek.
Ismét nem könnyíti meg a helyzetemet. Érzem ahogy megfeszülnek az izmai, a szorításom alatt a szívverése üteméhez igazodik az enyém is. Áltathatnám magam azzal, hogy ez még mindig az edzés, és jól sikerült helyre rakni magamban a dolgainkat, de ekkorát nem vagyok képes hazudni magamnak. A nyakára fújt lélegzetemtől libabőrös lesz a karja, a saját karom alatt érzem, ahogy elengedem a derekát, a puha kis csókra mély lélegzetvétel a válasz. Hát tényleg csak ennyire futja tőlem? Tényleg ennyire képtelen vagyok tartani magam az elhatározásomhoz? Miután felkel, én még hosszú percekig el tudnék heverészni itt a szorítóban a padlón, mégsem teszem. Ideje összekapni magam - újra - és ismét zuhanyozni. Érzem a bőre sós ízét az ajkamon, egy pillanatra le kell hunynom a szemem. A torokköszörülésre ránézek, és elvigyorodom. - A lehengerlő személyiségem miatt van... Ez is vicc, szinte várom a szokásos szemöldökráncolást, az értetlenségét jelző aprócska szájhúzást. Csak megszokásból leporolom a combom, a térdem, pedig nem lettem koszos. Két ujjal összecsippentem a pólómat a mellkasomnál, meghúzom, hogy egy kis huzatot engedjek a bőröm és az átizzadt anyag közé. Érzem, hogy csatakosan tapad a hátamra is, a gerincem mentén csordogál a veríték. A alkarommal még egyszer lesöpröm a homlokomról az izzadtságot, megrázom a fejem. A kérdésére végignézek magamon, aztán egy vágyakozó pillantás a zuhanyzók felé, mielőtt nemet intenék. - Nem, inkább otthon. Nincs tiszta ruhám, nem akarok ebbe visszaöltözni. Szerintem csavarni lehet belőle az izzadtságot. Még igazítok a derékrésznél elcsavarodott nadrágomon. - Te itt zuhanyzol? Bár pontosan nem értem, miért fontos kérdés ez, mostmár kíváncsi vagyok. Egy mély sóhajjal a kötelek mellé lépek, és lehajol átbújok kettő között, hogy elhagyjam a szorítót. Nem nyújtom neki a kezem, hogy lesegítsem, jó eséllyel úgysem fogadná el. - Szerinted Carl hajlandó vigyázni a sárkánymacskára, míg nem vagyunk itt, vagy vigyem át Colinékhoz? Ha túléli a gyerekek mellett, akkor a Perda legellenállóbb jószága. Ha marad zuhanyozni, akkor a kérdésre kapott válasz után nem tervezek belebonyolódni a beszélgetésbe, útjára engedem, ha ő sem marad, akkor felzárkózok mellé
