Szuper gyorsan bepakolom a legfontosabb cuccaimat és már készen is állok arra, hogy induljunk. - Igen. Persze. - válaszolom mosolyogva. - Sejtettem, hogy nem megyünk messzire. - teszem hozzá ezt is. Azt tudom, hogy a hajót nem hagyhatjuk el sok időre. Még ha szabadságot vettünk is ki, akkor is Ednek sajnos elérhetőnek kell lennie, azt hiszem. Bár én nagyon remélem, hogy semmi olyan dolog nem jön közbe, ami elronthatná a mi édes kettes kis összejövetelünket. Ed felkapja a holmiját meg az enyémet is és már indulunk is. Követem őt bárhová is menjen, akárhová is vigyen. Elnevetem magam azon, amit mond. - Meglehet. - mondom pajkosan. Bár kötve hiszem, hogy az ő erejét felülmúlnám. Bár mennyi kiképzést is kaphattam, ő mindig jobb lesz nálam. Már csak azért is, mert ő férfi én pedig nő vagyok. - Oh. Szóval te arra hajtasz, hogy majd ápolgassalak. Hm? - kacsintok rá én is. Bár én más ápolgatást is eltudnák képzelni neki. Rá mosolygok, miközben gondolataim kissé elkalandoznak. Viszonozom csókját és kezemet a kezébe helyezem. Izgalmasnak ígérkezik ez a nap. Én pedig alig várom már, hogy szórakozhassak egy kicsit Ed-el. Végre van egy kis időnk csak magunkra a sok munka után és ezt szeretném nagyon is kihasználni. Úgy szeretem azokat az időket, amikor csak egymásra figyelünk. Csak ő és csak én vagyunk és senki más. Tényleg nem mentünk messzire. Elég hamar megérkezünk az edzőterembe. Én gyorsan le is pakolok a legközelebb eső padra vagy micsodára és szinte kisgyereknyi izgalommal nézek rá Edre. - Na? - pillantok rá őzike szemekkel. Igazából nem is tudom mit kellene most csinálnunk vagy mi a helyzet. - Készen állsz arra, hogy kikapj tőlem? - mosolygok rá sunyin.
Hamar kitervelt ötlet és gyors kivitelezés. Ez jellemzi a legjobban a mostani jelenlétünket az edzőterembe. Arra különösen fel vagyok készülve, hogy Larám nem fog kímélni az ütlegekkel, de ez a lényege! Esélyt kap, hogy agyba-főbe verjen – legalábbis - ez a tervem. Ahhoz képest elég jól fogadta az ötletet és - sajnálatos módon nem tudom tartani a pofámat a meglepetésre - , mert mindig kiszedi belőlem. Így maradt a „félig” meglepi, de remélem, hogy ez is elég sikert arat. Amint elindulunk, próbálok nem beszélni, hátha nem kotyogom el neki pontosan a dolgot, de lehet, hogy ezzel már elkéstem. A két táskába pakolt pár darab holmit könnyedén felveszem a kezembe és vigyorogva indulok el a terem felé. -Nincs kizárva!- kacsintok felé, ahogy „lebuktatta” az alap verziómat, de nem is tudok ellenállni a kísértésnek, ha egész végig ő ápol majd, ha megsérülnék. Pár perc elteltével meg is érkezünk a tett színhelyére és mostantól már csak arra várok, hogy kapjak egy pár jól irányzott lendülő szivacsbokszot magamra. Átveszem a „játszós” ruhám, és felállok a tatamira a kezemben forgatott szivacsvégű bottal, várva, hogy Larám is elkészüljön. -Készen állok! Ne kímélj!- hajolok egy kicsit előre, hogy az egyensúlyomat megtartsam, és védekező állásba helyezkedem a nejemmel szemközti oldalon, ha ő is készen áll a „harcra”. -Gyerünk, Larám! Adj bele mindent!- toporgok egyik lábamról a másikra, hogy felkészüljek a lendítésére. Azt persze nem kötöm az orrára, hogy nagyon is jól érezte azt tőlem, hogy mi a célom ezzel a játékkal. Hagyom magam és hamarább szabadulok? Valami ilyesmi. De az élvezetes, hogy együtt tölthetjük az időnket és még remekül is fogunk szórakozni. Legalábbis ez a terv, ha nem üt ki nagyon hamar…
Nagyon jól tudtam, hogy arra hajt, hogy ápolgathassam. Ismerem már annyira a kedvesemet, hogy tudjam mik a szándékai. De azért azt hiszem tud még ő meglepetéseket szerezni nekem, bármivel. Miután lepakoltam a cuccaimat, lekapom magamról a pólómat és csak egy sport melltartó marad rajtam. Én már a kabinban felvettem magamra, amit kellett, mindemellett egy sport nadrág van rajtam. Megállok Edel szemben ő pedig közel hajol hozzám. Á.... Szóval provokálni akar. Értem már, hol fúj a szél. - Provokálsz. - mondom az arcába pajkosan. Van egy olyan érzésem, hogy úgy gondolja nem tudnám elpaskolni azt a izmos testét és azt a jóképű kis pofikáját. - Figyelmeztetlek ne provokálj! Megjárod.- harapok ajkamba egyenesen a szemébe nézve. Persze nem gondolom komolyan csupán elterelni akarom a figyelmét. Tudom, hogy nem tud ellenállni nekem. Így kihasználhatom, majd az adakozó alkalmat. Sosem bántanám hisz szeretem. Csak a játék miatt, húzok be neki egyet pont a bal bordája alá, ha épp nem figyel. Azt hiszem kissé túl erősen is. Kissé még én is megijedek. Nem szeretném bántani, kicsit sem. Hisz mindennél jobban szeretem őt. Aztán figyelem a reakcióját. - Na. Fáj? Mi az megijedtél? - provokálom most én őt. Közben pedig kis mosolyra húzódik a szám. Hogy mi lesz ebből fogalmam sincs. - Mit fogsz mondani majd a társaidnak, hogy az asszonykád elvert? - heccelem még egy kicsit, miközben le sem veszem tekintetemet szeméről. Mindösszesen csak egyetlen percre, hogy végig nézhessek uracskám jól kidolgozott, vonzó és igencsak szexy felsőtestén. Gondolataim kissé elkalandoznak, inkább nem írom le, hogy merre felé.
Tudtam, hogy ez be fog jönni! Szinte alig várja, hogy behúzhasson nekem és elpüföljön, mint egy pengős malacot! Imádom, mikor ennyire beleéli magát a játékba és ezért is szeretem, ahogy minden tekintetből. -Naná!- hajolok közel hozzá, éppen csak az orrunk hegye nem ér össze. Késztetésem lenne, hogy megcsókoljam- kihasználva az alkalmat, ismét - de nem teszem. -Állok elébe! Csak rajta! – tárom szét a karom, hogy nagyobb felületet kínáljak neki a testemen, bár biztos vagyok benne, hogy rá fog érezni a „gyenge pontjaimra”. Úgy teszek, mintha erősen koncentrálnék az ütésére, de direkt nem hárítom, amikor a lendületet vesz a karjával. A találata pontos, a rekeszizmom alá csapott, ami nem fáj, de színlelve görnyedek kissé össze, mintha a levegő is kiszorult volna belőlem. -Huu… ez nagy volt! Remek ütés!- ha közelebb ér hozzám, akkor egy lépést hátrálok, de sandán figyelem, mit tesz. Tudom, hogy megijedhet, hogy fájdalmat okozott most nekem, de erről szó sincs. Inkább azt akarom, hogy még egyszer támadjon és sorozzon meg, ahogy csak tud. Pont ez a célom, hogy rávegyem, nekem nem fáj - és ha kell - akkor tudja, hogy ne az érzelmei után döntsön, amikor egy váratlan helyzetben olyan embert kell megütnie vagy védekeznie, akit ismer és érezze, hogy ezt a játékot nem csak arra találtam ki, hogy kifárasszam, hanem azért, hogy megmutassam, nekem nem fáj és nem is kell annyira féltenie. Igaz, hogy az is teljesen helytálló, hogy az ápolására hajtok, de majd kiderül, mennyire csapkod meg azzal a bottal. Remélem jól fejbe csap… -Nem ijedtem meg… Úgy nézek ki?- vigyorgom el magam, mert nem hiszem, hogy sokáig tudom magamra erőltetni a színlelést és a komoly ábrázatom. Imádok vele lenni és mindennél jobban szeretem Őt. -Gondolod, hogy elhiszik?- nyújtom ki a nyelvem a mondatára, és várom, hogy ismét lecsapjon a testem bármely pontjára. -Csak ennyit tudsz? – piszkálom én is egy kicsit, de ha jól sejtem, akkor nem kell sokáig várnom, a következőre.
Dicsérő szavai nagyon jól esnek. Ugyanakkor nem szeretném bántani őt sem fizikálisan sem pedig lelkileg. Én nem az a fajta vagyok, aki bántja a szerelmét. Így is eléggé izgulok, ideges vagyok mikor küldetésre megy. Minden percben csak arra tudok gondolni, hogy épségben kapjam őt vissza. A botot folyamatosan a kezemben tartom egy percre se teszem le. De nem támadok. Ha már játszunk akkor játszunk rendesen. Ne csupán én támadjak hanem én is. Ne féljen nem vagyok porcelán baba. Én is kaptam kiképzést, majdnem olyant, mint ő. Talán elérem azt is most, hogy ő ápolgasson engem és nem én őt. - Biztos vagy benne? - nézek rá pajkosan - Pedig én úgy vettem észre remegnek a lábaid. - heccelem tovább és nevetni kezdek. - Hát ha nem is hiszik el mit fogsz kitalálni honnan szerezted a sérüléseidet hm? - mondom játszadozva, miközben le se tudnom venni a szememet vonzó testéről és ajkairól. Nekem van a legvagányabb, jóképűbb és legszexibb férjem. Ezt senki sem tudja megcáfolni. Olyan szemeket meresztek rá, aminek biztosan nem tud ellenállni. Finoman ajkamba harapok közben. - Oh. Inkább nem tud meg, hogy mit tudok én. - válaszolom határozottan és egy lendülettel jobb lábammal kiakasztom őt, hogy a földre kerüljön. Ha sikerül, akkor miután leesik gyorsan föléje pattanok. A rudat nyakához nyomom és ránehezedem testére úgy hogy arcunk csak pár centire legyen egymástól. - És te csak ennyire vagy képes? - nézek a szemébe játékosan - Azt hittem egy hadnagyot nem lehet ilyen könnyen legyőzni. - provokálom tovább. Tudom, hogy egy idő után már nem fogja tűrni az efféle beszólásaimat. De megcsókolnám, annyira hívogatóak ajkai. Szememet váltogatom tekintete és ajka között. Gondolataim teljesen messze járnak a bunyótól. Valahol nagyon máshol, de inkább nem fejtem ki mi jár a fejemben most. Ed szerintem így is kiveszi nézésemből, hogy mire gondolok.
Tudtam, hogy Larámat nehezen fogom rávenni, hogy üssön meg és picit provokálnom is kellett, de hamar ráérzett az „ízére”. -Biztos vagyok. Tényleg?- nézek le a lábamra, de egyáltalán nem remegnek, és biztos talapzaton állok. Bár, ez csak elterelés volt részéről, és ahogy felnéznék, máris egy „söprő” mozdulattal a földre lök. Mondjuk, azt nem teszem hozzá, hogy a mozdulatát követve, azért óvatosan „esem hanyatt”, hogy meg ne üssem a testemmel, és úgy is teszek, mint akit váratlanul ért. Gondoltam, hogy a bordámra mért ütése után nem fog annyira lendülni a karja, és inkább valami más mozdulatot tervez. Ahogy közel hajol hozzám, és „megcsap” az illata, elég nehéz visszatartanom a késztetést, hogy érintsem ajkait egy csókra, de nem teszem. Tudom, hogy neki is ez jár a fejében, de direkt nem mozdulok. -Gondolod, hogy _csak _ ennyire vagyok képes?- szélesedik ki a vigyorom. – Nem hinném…- emelkedem fel a botot megragadva, ami eddig a nyakamnál tartott. Különösebb erőfeszítést nem kellett tennem, hogy megemeljem Larám testsúlyával együtt, de a móka kedvéért azért színlelek némi erőlködést. – Hééé..! Csak nem gyúrtál? – nevetve kérdezek rá, bár úgyis tudom, hogy nem, de ha már játék, akkor vigyünk bele egy kis humort. Tudja jól, hogy nem ártok neki és eszembe sincs sérülést okozni, de ez a játék azért többről is szól, mint a heccelés és a testközelség. Ha már itt tartunk… Legszívesebben … Gyors mozdulattal átfordulok, és most én kerülök felülre, de a botját eltartom a kezétől, de nem teljes súllyal nehezedem fölé, hanem a karjaimmal tartom magam. Csak azt akarom, hogy érezze, most én hajolok közel hozzá, de most sem csókolom meg. Tartom magam, de ezt nem árulom el, talán csak a szemem csillogása. -Nos? Most, is így gondolod?
- Igen azt gondolom - mondom pajkosan mosolyogva. Közben pedig beszippantom azt a férfias illatát, ami engem annyira levett anno a lábamról. Mennyire nehéz megállnom, hogy ne hajoljak hozzá egy csokra. Felér egy egész harccal az egész világ ellen. Olyannyira hívogatóak az ajkai. Hirtelen már csak azon kapom magam, hogy megragadja a botot és egy mozdulattal meg is emel. Még csak magamhoz sem tudtam térni a gondolataimból. Különösebben nem is kell erőlködnie, hisz bármennyi kiképzést kaptam is azért mégis csak nő vagyok és sokkal könnyebb, mint ő. - Csak nem gyengült meg a Hadnagy az évek során? - válaszolok játékosan kérdéssel a kérdésére. - Inkább neked kéne edzened nem gondolod. - teszem hozzá tovább hergelve őt. Viszont nagyon jó érzés tudni, hogy ő ott lesz ha megtámadnának. Rá mindig számíthatok. persze tudom, hogy minden helyzetben ő sem lehet velem. Bármennyire is szeretném. Pedig annyira jó volna ha csak velem foglalkozna. De nem lehet. Tudom neki is munkája van és nekem is. Őt pedig bármikor behívhatják küldetésbe. Egy gyors mozdulattal a földre teper és fölém kerül. Más helyzetben nagyon szeretném ezt a pozíciót, de most kissé legyőzöttnek érzem magamat. Bár így is szinte megbódít illata, a tekintete meg egyenesen rabbá tesz. Miért nem tudok ellenállni neki? Hihetetlen, hogy egymásba szerettünk és nem kellett megvárnunk azt, hogy a Kancellária keressen nekünk valakit. Ebben a világban ez nagy szónak számít, itt a szerelem nem sokat ér. Mi mégis megtaláltuk egymást valahogyan. Ez pedig annyira jó érzés. Sosem akarom elengedni. Nem akarom, hogy vége legyen bármikor is. Mindig ebben a boldogságban akarok úszni, amit Ed ad nekem. Én pedig ugyanúgy szeretném őt mindig boldognak látni. - Hm. Ügyes. - jegyzem meg kérdésére. Igazból eszembe van egy nagyon hatásos szabaduló módszer, de azt inkább nem szeretném alkalmazni. Még szükségem van Edre meg a kicsi Edekre meg Larákra is. Szóval a keresztapukává tevés nem opció. Akármennyire is nem fog annyira, hogy ez kivitelezhető lehet térdel. Ezt nem teszem meg. Csupán kissé ficánkolok alatta, mint a kisállat, aki csapdába került. Annyira erős meg nem vagyok, hogy felemeljem őt egy mozdulattal, ahogyan ő tette velem. Így egy másik módszerhez folyamodom és egy gyors mozdulattal a szájára tapadok és szenvedélyesen megcsókolom. Remélem hatásos lesz az elterelő hadműveletem, hogy kiszabaduljak fogásából. Persze ezt csak azért teszem meg, mert Ed az illető aki itt van velem.
Tudom, hogy Larám óvatos és megfontolt, ha velem „áll szemben” akármilyen játék és móka kapcsán, amiből úgy hiszi, hogy megsérülhetek. De nem igazán vagyok se cukorból, sem pedig üvegcsontból. Jóval erősebb vagyok genetikailag, de ezt soha nem hangoztatom neki, sem másnak. Nem szokásom kérkedni a fizikai erőmmel, de ezt a nejem is jól tudja rólam. Most is játszunk, amit nagyon élvezek s remélem, hogy ő is. -Szóval úgy gondolod?- villan fel rajtam egy széles vigyor,- ahogy látom, elmereng -, máris egy mozdulattal később a földre „teperem”, majd fölé hajolok. -Minden nap edzek. Puhány lennék? –nyújtom ki rá a nyelvem viccesen, de látom ám, hogy a testem alól nehezebben tudna kijutni, bár nem nehezedek rá a súlyommal, amit a karommal tartok. Éppen-hogy érezze, ott vagyok a teste felett, de ha akarna, akkor kibújhatna, de ezt, ahogy látom nem vette észre. Abban is biztos vagyok, hogy ha hasonló helyzetben egy másik férfi lenne és rátámadna, akkor az övön aluli megoldást alkalmazná…. -Naná, hogy ügyes…- nézek a szép szemeibe, de direkt nem csókolom meg ajkait, bár hívogatón és édes kísértéssel vannak hozzám közel. -Nem tudsz kibújni…- érzem, ahogy próbálkozik a kijutással alólam, de nem segítek neki, hogyan sikerülne, inkább várom, hogy mit fog tenni. Persze, arra számíthattam volna, hogy nem erővel fog „menekülni”, hanem furfanggal. Basszzuusss…. Ezt gondolhattam volna!… Az ajka, ahogy hozzám ér, már a karommal átölelem, és fordulok a hátamra, hogy most fölém kerüljön. Még szerencse, hogy edzeni jöttünk és játszani. -Ez nem ér!
Egyszóval nem mondtam, hogy puhány lenne. Sőt inkább iszonyatosan jóképű, valami brutál izmos, jó testtel megáldott pasi, aki után szerintem minden nő szeme megfordul. Csak az a pechjük, hogy ő az enyém és senki másé. - És egy kicsit beképzelt. - egészítem ki megjegyzését, arról, hogy milyen ügyes. De persze csak játékosan. Közben lassan felém emelkedik én pedig alatta találom magam. Imádom ezt a helyzetet. De még mennyire. De tudom, hogy most nem ezért vagyunk itt hanem, hogy edzünk egy kicsit. Ám az ellen nem szól semmi, hogy bevessem női csáberőmet és úgy vegyem le kedvesemet a lábáról. Szó szerint. Vagyis inkább, hogy felülkerekedjek rajta. Egy gyors mozdulattal tapadok ajkára. Ő pedig rögtön viszonozza csókomat és megérzem ölelő karjait hátamon. Majd pedig át is fordít így én kerülök felülre. Amint kimondja, hogy ez nem ér, felegyenesedem és jobb lábamat a hasára helyezem, mintegy győztesként. - Oh tényleg nem. - kacsintok rá mosolyogva. Majd hozzáteszem - Nem mondta senki, hogy csak erővel lehet legyőzni bárkit is. - nézek a szemibe magasról. - Szóval nyertem - hangoztatom ki. Bár szerintem ehhez neki is lesz hozzá szólása. Nagyon jól ismerem az én drágámat. Még ha ő azt is hiszi, hogy nem. - Na mi van? Elfogadod, hogy én nyertem? - nézek rá csábosan. Közben pedig kissé megnyomom lábammal a hasát, de nem annyira, hogy fájjon. Csak úgy játszadozásból. Mondhatni nagyon is élvezem a helyzetet, hogy ő a földön fekszik én pedig állva a lábamat támasztom rajta. - Nos? - várom a válaszát.
Ha előre elképzelem ezt a játékos elfoglaltságot, akkor biztosan azt is számításba veszem, hogy nem nyerhetek Larám ellen. Naná, hogy el tudja úgy terelni a figyelmem, ahogy eddig senki más. Persze, tartom magam, még akkor is, mikor először a földre kerül és fölé hajolok, de aztán végem van… Ha így szokás azt mondani, amikor a férfiember „gyenge pontját” éri támadás. Most igaz, nem övön alul, de a váratlan csók, azért kibillentett a koncentrációmból és ezt nagyon tudja a nejem kijátszani. - Úgy gondolod?- emelkedik meg a szemöldököm játszva, de tudom, hogy ismer már nagyon jól. Nem mintha beképzeltnek tartanám magam, de azért tisztában vagyok a képességeimmel és a testi adottságaimmal. Vele szemben soha nem éreztettem, hogy erősebb vagyok vagy bármi más fölénnyel élnék, és ezt azért remélem tudja, ahogy érzi is. -Pff.. – erre nem tudok mit felelni, bár ezt is jól „eltervezte”.- Dehogy nyertél! – nézek rá vigyorogva. –Egy csatát nyertél! Nem a háborút!- de már felettem van, ahogy fordultam az oldalamon át és jelenleg a hasamon ül, majd felállva a lábát támasztja oda, ahol nemrég még a teste érintett. Remek! Már megint azt hiszi, hogy ezzel le tud hengerelni. Jó, igen!…. De most még nem adom meg neki ezt az örömöt. – Nem nyertél! Nem fogadom el!- s ahogy ezt kimondom, máris megragadom a bokájánál és rántom magam felé, ha sikerül. Persze ügyelek, hogy ne essen el, vagy ha mégis, akkor rám nehezedjen a testével, hogy ismét megragadjam a derekánál és most én lendüljek, hogy elkapva a karomba zárjam. Nem tagadom, kezd tetszeni ez a játék, bár azoknak a szivacsbotoknak már nem sok szerepe van… Bánja a fene....
Tudtam, hogy ellenkezni fog és nem fogadja el, hogy én nyertem. Nem is lenne Ed az én Edem, ha elfogadná ezt. Elmosolyodom észrevétlenül. Mindeközben lábam még mindig az ő hasán pihen. Aztán hirtelen megérzem karját bokámon. Egy mozdulattal gyorsan leránt. Én pedig elvesztve egyensúlyomat huppanok egyenesen őreá. Ő pedig elkapja derekamat és magához ránt. - Hupsz..- sóhajtom a szemébe nézve. - Te sosem adod fel? - kérdezek rá pajkosan. De tudom a választ rá. Ed nem az a fajta ember, aki bármit is olyan könnyen feladna. Legalább is én nem úgy ismerem őt. Nagyon meglepne azzal, ha most mégis azt tenné. - Azt hiszem akkor sokáig itt fogunk lenni. - teszem hozzá határozottan - mert én sem vagyok az a fajta, aki bármit is feladna - harapok bele csábosan ajkamba. Igen. Megint a szívére és érzelmeire próbálók hatni leginkább. Még jó, hogy megadatik ez a dolog nála. Lehet ha nem működne ennyire akkor valami rosszra gondolnék, hogy netán már nem olyan erősek az érzelmei felém. Még néhány percig bűvölöm őt szemeimmel aztán egy gyors mozdulattal ismét ajkára tapadok. Lágyan és szenvedélyesen csókolom meg beleadva minden érzelmemet. Nagyon nehéz nekem is koncentrálni, hisz szinte elveszi az eszemet. De na... Jobb kezemmel az Ed feje fölött levő szivacsbotocskához nyúlok. Aztán amint kezembe kerül gyorsan kiszabadulok ajkából és a botocskát egy mozdulattal a nyakához szorítom. - Na még most se fogadod el, hogy én nyeretem? - mosolygok rá játékosan.
-Nem szokásom semmit feladni!- vigyorodom el a mondatán. Pedig ő ismer már annyira, hogy ez ne érje meglepetésként. -Engem nem zavar, ha sokáig itt _így_ vagyunk. – nézek rá, majd a karom ráfonom a derekára. Talán nincs ellenére és nekem is jólesik a közelsége. -Ezt nem is kétlem. – rázom meg a fejem játékosan, mert nagyon is jól tudom, hogy Larám pont ugyanolyan makacs és kitartó, amilyennek megismertem. Sokban hasonlítunk egymásra, és ebben éppen ez a szép. Mielőtt még jobban elvesznék azokban a csodásan csillogó szemeiben, már az ajkamon érzem az övét. Egy pillanatig még próbálok ellenállni, de aztán viszonzom az édes csókját. Tudom, hogy készül valamire, de nem tudok ellenállni a csáberejének. Minden porcikám imádja és kívánja is őt, így úgy teszek, mintha nem sejtenék semmit. Majd a nyakam köré szuruló szivacsbotot nézve, elismerő pillantással nézek megint rá. -Nem hiszem, hogy vesztettem. – nézek ismét rá, majd egy mozdulattal megragadom a derekánál fogva, így emelve a magasba a testem fölé. Persze ha ellenkezik, akkor arra is van egy B-tervem, de szerintem ez a mozdulatom elég meglepő lehet számára. Könnyedén emelem ki a könyökeimet kiegyenesítve, hogy most lebegjen a szivaccsal a kezében. -Nos? Most erre mit lépsz? – kerekedik ki ismét a vigyorom, ahogy nézem közben az arcát. Imádom, mikor magabiztosan azt hiszi, hogy egykönnyen „legyőz” engem. Persze van olyan opció, amivel le tud mindig venni a lábamról, de jelenleg most fordítva áll a helyzet. Élvezem is ezt a pajkos játékot, talán ő is így van vele.
Ismerem az én drága Edemet, nagyon jól tudom, hogy nem szokása feladni semmit sem. Pontosan ez tetszik benne, hogy olyan bátor, olyan vakmerő és mindig kitart elképzelései mellett. De azt nagyon is jól tudom, hogy nekem nem tud ellenállni vagy nem is akar. Számomra mindkettő nagyon jó pozíció. Gyorsan tapadok ajkára, csókom pontos és hatásos. Érzem ahogyan egyre jobban átadja magát ennek, ahogyan én is. Közben pedig eszme dolgozik és gyors mozdulattal nyakára szegezem a botocskát, persze nem szorítom meg annyira, nem akarom, hogy fájjon neki. Szinte biztos vagyok benne, hogy még most sem fogja elismerni, hogy én nyertem. Sőt tutira már forog az agya azon, hogyan menekülhet meg, hogyan fordíthatja meg ezt a helyzetet. Már érzem is ahogyan megragadja derekamat. Nem kell erőlködnie nagyon, hisz ő sokkal erősebb, mint én. - Ah. - hagyja el ajkamat egy aprócska sóhaj vagy sikoly féle. - Naa. - nézek rá csábosan. - Ez nem ér. - mosolygok rá kedvesen. - Engedj le. - nézek a szemeibe minden bájamat és csábító erőmet elővéve. Hirtelen nem jut eszembe jobb megoldás csak az, hogy valamiképp a szívére próbáljak hatni. Nem tartok attól, hogy leejtene. tudom, hogy nem fog. Bízom benne és ez elég. - Ha leejtesz eskü nagyon megbánod. - fenyegetem meg játékosan mégis. Bár nagyon remélem, hogy az a nézés amivel most illetem őt elég hatásos lesz ahhoz, hogy újra leengedjen magához. Ha megteszi akkor majd gyorsan kiöltök valamit amivel újra én lehetek fölényben.
Ha nem ismerném annyira Larámat, -mint, amennyire-, akkor eszembe se jutna, hogy a női praktikáit beveti ellenem és így venne rá, hogy veszítsek. Igazán jól csinálja, de ahhoz előbb kell felkelnie, hogy teljesen bevegyem a cseleit. A csókokat, amit kapok, úgy teszek, mintha nem akarnám, de ez nem igaz. Imádom a közelségét és az érintéseit. Persze, most úgy kell játszanom a szerepet, hogy élesbe megy ez az „edzés”, de amúgy meg egy nagy játék. -Mondtam, hogy nem vesztettem!- vigyorgom el magam, ahogy emelkedik egyre feljebb a karom által, és tetszik, hogy most „lóg” a levegőben. A szivacs is felemelkedett a nyakamról, de viccesnek is tartom a látványt. -Engedjelek le?- nézek rá – Győzz meg, hogy megtegyem. – nevetek fel, és addig kitartom a derekánál, amíg egy kicsit még kapálózik, és nem tesz eleget a kérésemnek. -Nos? Mit teszel?- kacsintok rá, de nem árulom el, hogy mi lenne az a mozdulat, ami leengedné a levegőből és a testemre húznám az övét. Bár ez sem lenne egyenlő, hogy legyőzne, de ezt még nem tudja. -Huuuu! Reszketek! – nevetek fel ismét, és a karomat is megremegtetem, mintha engednék a tartás magasságából, de még nem engedem le a karom, ha azt hitte, hogy a mondatától megijedve leereszteném onnan. Még nem… kicsit szokja a magaslatot.. Amúgy is, így jobban elveszhetek a csillogó szeme tükrében, ha fölöttem van.
Na erre nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fog tudni regálni. Most meg szépen itt lógok a levegőben. Nagyon hamar ki kell találnom valamit, hogy egy pillanatra se higgye el túlságosan magát. De valahogy mintha elvenné az eszem, ahogyan rám néz. Ilyen nincs. Ennyire nem hagyhatom, hogy az érzelmeim felül kerekedjenek rajtam. Mit csináljak ha ennyire szeretem, és ilyen hatással van rám. Gyorsan pörgetem az agyamat, hátha eszembe jut bármilyen fogás, csel vagy bármi amivel kitudnék szabadulni a karjaiból. Csak egyetlen egy dolog jut az eszembe, de az egy kicsit veszélyes rám nézve, mert ha rosszul fordulok komolyan megsérülhetnék és ha Ed is csak éppen megtart és nem szorosan fog akkor is. Na de hirtelen más nem jut az eszembe. - Hogy mit teszek? -nézek rá egy csintalan mosollyal az arcomon. Igazából várnék, hogy hátha belém hatol a villámcsapás és valami okos dolog jut az eszembe de semmi. - Reszkess is! - teszem hozzá rákacsintva. Aztán a gumibotot úgy fordítom, hogy az egyik fele elérje a padlót a másik fele pedig a plafon felé nézzen. Még egy pillanatra belegondolok és megkérdőjelezem magam, hogy biztosan jól meggondoltam ezt az egészet. Majd egy gyors mozdulattal kifordulok Ed karjából a bot felé úgy, hogy hanyatt zuhanjak Ed mellett a Föld fele. Fájdalmas esés lesz, de ha minden sikerül nem töröm el egyetlen csontocskámat sem. Na de arra kíváncsi vagyok ez, hogy fog elsülni.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Larámmal szemben nem nyerhetek, és ezt ő is, nagyon jól tudja. Nem, mintha az erőfölényen múlna, inkább azon, hogy meddig bírja a „szekálásomat”, de úgy néz ki, hogy kedvére való ez a játék, amit most művelünk. Eleinte azt hittem, hogy legyintve elhessegeti a felvetésem, de szerencsére nem így lett. Az eltelt óra alatt, vagy tucatszor püfölhetett volna el, mert hagytam magam. Igaz, hogy cselesen nem nyíltan, hanem rejtve tartottam a szándékaim, és remekül ki is használta a kínálkozó lehetőséget. Az a pár „elterelő” csók is pont akkor csattant el, mikor nem vártam, de ez nem jelentette azt, hogy én sem akkor akartam, hogy megtegye. Talán most, hogy a derekánál a magasba emeltem, kicsit gondolkodóba eshetett, hogyan szabaduljon ki a karomból, de aztán felállítja a szivacsbotot maga mellé, s annak a segítségével támasztja ki magát, hogy átfordulva kijusson a „szorult” helyzetéből. -Mindenképp… - remegtetem meg ismét a karjaim, mint az előbb, de ahogy látom a mozdulatát elindulni, figyelek, hogy ne essen nagyot a padlóra. -Hééé! Meg akarsz lógni?- nevetek fel, majd úgy teszek, mint akinek sejtése sincs az ötletéről. Engedem, hogy mozduljon, de vigyázok, hogy ne üsse meg magát, ha kicsit elnagyolta volna a lendületét. -Még a végén, én kerülök föléd!- vigyorgom, ahogy az ügyes fordulását nézem, majd hirtelen mozdulva, máris fölé kerülök, ha nem gurul odébb. Azt se felejtem el, hogy most a bot a keze ügyében van, de mint mondtam neki, lehetőséget adok, hogy legyőzhessen… Vagy, valami olyasmi. -Most, hogyan tovább?- nézek rá, és próbálom nem elnevetni magam. - Erre is van ötleted?
Bal-jobb-bal, rúgás. A levegőt egyenletesen veszem, pontosabban minden egyes ütés következtében fújok ki egy adagot. Ezzel is nagyobb erőt fejte ki a boxzsák már egyébként is megtépázott kemény kötésű felületére. Magam sem tudom igazából, hogy megszokásból, vagy egyéb okból kifolyólag-e, de mindkét kezemre vékonyan kötöttem fel, egészen csuklómig a fekete színű bandázst. Jobbom nem igényli már – bár talán nem árt, ha az implant felületét is óvom vele. Még ha csak szintetikus is, akkor sem lenne jó, ha idő előtt sérülne a felülete. Nem ezért kaptam, nem ezért költöttem rá, súlyos krediteket. Nem mintha amúgy megérezte volna a virtuális pénztárcám, amennyit költöm magamra, amennyit felhasználtam valaha is annak, amit a szolgálatomért kaptam, éppen kitelt belőle. Ettől függetlenül nem kívánom jobban elhasználni, mint amennyire kellene. Úgy kell vele viselkednem, mintha a sajátom lenne. A terapeuta ezt mondta, én pedig elfogadtam tőle ezt. Elvileg így fog úgy működni, mintha teljesen a sajátom lenne. Első ránézésre tényleg így van, senkinek fel sem tűnik. Oly apróságokon bukik ki, hogy valójában nem saját karomról van, szó, amikor a jobbommal ütöm meg újra a zsákot, mely jobban behorpad, az acélgyűrűkkel fémes hangja egymáshoz súrolódnak a kifejtett erőnek. Lábam emelem újra, a mozdulatsor végén, szemem sarkából figyelem csak, ahogy a zsák kibillen a bal oldalra. Én pedig lábam teszem le, félfordulat közepette. Aprót ugrálok csak, kezeimet rázom le, mely leginkább csak a balt érinti. Már ha az élő izmokat tekintjük. Újra felveszem az alapállást. Jobb lábamat helyezem hátra, a testsúlyomat pedig inkább a balra. Hosszú idő telt el, mióta itt állhattam. A rehabilitáció nem igen engedélyezte azt, hogy megerőltessem magamat. Amit nem értettem sem akkor, sem most is. Annyit sikerült elérnem – bár ehhez igazán harcolnom sem kellett – hogy testem többi részét szabadon edzhettem. Meglepő módon könnyen tudtam ebben a kérdésben szót érteni Gregorral. Jobban, mint Fitz-zel. Ki akkor is elzavar vizsgálatra, ha csak az áram éppen hogy csak megcsípett. Az ő módszerei jóval idegörlőbbek számomra, mint társamé. Kire a logikus érvelés hatott. Talán – bár erről sose beszélgettünk – mert ő is katona és tudja, hogy hosszú távon mennyire nem tesz jót, ha nem tartjuk kordába azt, amivel dolgozunk. A testünket. Amióta pedig újra egészségesnek nyilvánított, nem mulasztok el egy pillanatot sem abban, hogy megfelelően edzhessek. A kiképzések egy részét is visszavettem már, kibővítve a titánpilótáékkal. Nem a legjobb tanár vagyok, ezt tudom, azt viszont tudom, hogy aki a kezeim közül kerül ki, az a végén tudni fog harcolni. Hajam szoros lófarokba kötöttem, és be is fontam, hogy ne zavarjon a mozgásba. Testemre fekte trikó és ugyancsak fekete tréningnadrág feszül. Nincs ebben semmi különleges, a kiszabott gyakorlót viselem. Újra a ballal kezdem a mozdulatsort. Bal, jobb, bal, jobb láb emel és újra rúg. Számolom a másodperceket, figyelem az ütéseket, karom emelését, a lendületet, ahogy veszem. Még nem az igazi, még dolgoznom kell rajta. Nem keveset, bár talán külső szemmel észre sem vehető annyira. Teljesen visszatérni a kiképzéshez mégis, hogy térhetnék, ha én sem tudom a maximálisat nyújtani? Az idő lassan vánszorog, koncentrációm egy területre összpontosul. Mégis figyelek a környezetemre, ha estleg valaki az edzőteremből a hátsó részleg felé venné az útját, ahol a felállított ringek foglalnak helyet, ahol én is tartózkodom, benne a földből és a plafonból is lógó acélláncsor fogja közre edzőpartnerem: a boxzsákot.
Egyszerű, és rövid a válasz arra, ha valaki megkérdezné, mit keresek itt: edzeni egészséges. Arról nem is beszélve, hogy attól függetlenül, hogy az emberiség az űrbe -és a perdára- költözött, a bűnözés nem szűnt meg, csak átcsoportosult. Az emberek, hiába kiválasztottak, vagy helyben születettek, ugyan úgy bűnösek, és képesek szörnyű dologra. Így hát semmi kivetni való nincs abban, ha egy nő edzeni jár, talán egy kis önvédelmet is tud. Ez tökéletes ürügy, hogy formában tartsam magam. Némi utána érdeklődés után megtaláltam a perfekt időt és személyt, aki ebben segíteni tud, persze tanácsokra. A terembe lépvén már hallom az ismerős hangokat. Valaki igen keményen gyilkolja azt a boxzsákot. Szokás szerint szőkés, hosszú hajam most összefogva van, szürkés, testhez álló, de nem edzésre való munkaruha van rajtam. Egyelőre csak lebeszélni szeretném a dolgokat, mert az is lehet, hogy potyára küldtek ide. Lassan közelebb sétálva nézem a középre felállított dühöngőt, aztán a nőt, és a technikát, amivel csinálja mindazt, amit csinál. - Elnézést, remélem nem zavarom. - szólalok meg, ha netán sikerül magamra terelni a nő figyelmét pár másodpercre. - Személyi edzőt keresek, a környéken csak önt ajánlották. Katrina Gardel, ha nem tévedek? - kérdezem, kicsit közelebb lépve. Ha a nő teljes figyelmét nekem szenteli, kézfogásra nyújtom a kezem, és halványan elmosolyodom. - Madina Callaghan. Örülök, hogy megismerhetem. - biccentek, aztán a megviselt boxzsákra tekintek, és arra gondolok, vajon meddig fogja még bírni. Eléggé réginek, de legalább is agyonhasználtnak tűnik.
A terem közepén, most nem magasodik a gyakorló ring, ezúttal a talajba rejtve várja azt, hogy valaki, újra előhívja. Erre ma nincs szükség, ezúttal csak egy árva boxzsákon próbálom kitölteni minden felgyülemlett dühömet. Nem szabadna így éreznem, de ezt nem mindig én döntöm el. Pedig nekem kellene. Az elmúlt hónapok alatt a bennem lappangó izzó gyűlölet nem csillapodott, egyszerűen csak megtanultam elrejteni, magamba fojtani. Mégis vannak napok, amikor nem tudok ezektől szabadulni, semmilyen szinten. Ilyenkor esik jól, ha egyedül tudom tölteni az időmet az edzőterembe. Már, amikor hagyják. Bal-jobb bal, egy rúgás, és látásom szögébe egy szőke hajkoronát pillantok meg. Lábam a földre helyezem, úgy érkezem meg, hogy teljes testtel a jövevény felé forduljak. Idegen nő, nem láttam még. Szemöldököm ráncolom csak. Tőlem jóval idősebb lehet, ha tippelnem kellene, bő tíz évvel. Ha nem többel. Keményvonású arcát nem csak a szőke haja emeli ki, hanem tekintetének élénk színe is. Magas, szikár termet. Kezeim rázom le csuklómnál, szemmel láthatóan engem keres. Én pedig nem ismerem. Vélhetőleg alvó volt. Kevés az ember az űrállomáson, hogy legalább arcról ne ismerjük egymást. Állam felszegve lépek egy lépést közelebb felé. Ezzel fejezem ki a szándékom, hogy hallgatom, ha valóban engem keres. - Én lennék – biccentek kimérten. Hangom fagyos, barátságtalan, de ez nem neki szól. Szinte mindenkihez így szólok, kivételek igazán ritkán akadnak. Valójában csak egy. – Miért engem ajánlottak? – tekintek újra végig a nőn. Testfelépítését veszem pillantásom kereszttüzébe, már amennyi látható a ruhája végett. Elég sok valójában. Újra közelebb lépek hozzá, ahogy kezét nyújtja, viszonzom a gesztust. Erős, határozott kézfogást fog érezni a jobbommal, de nem olyat, ami csontjait törné. Szerencséje van, most már tudom szabályozni az implant karom mozgását. Ő pedig érezheti, hogy kezem hideg, vér nem fut benne. - Gardel őrmester – mutatkozok be a magam zord módján. Tekintetének pillantását látom, én mégsem tekintek arra. Pontosan tudom, hogy néz. – Az implantkarokat nehezen bírják a zsákok. Egy-egy edzés után megfelelő karbantartásnak kell alávetni, hogy ne használódjon elő örökre. A lehető legtöbb dolgot fent kívánjunk tartani, ameddig lehet – akkor is, ha épp én vagyok az, aki a legtöbb zsákot megeszi. Vállalom érte a következményeket, a kreditemről nyugodtan levonhatják érte a díjat. Ez sem igazán izgat. Egyenes háttal állok, feszes tartásba, mintha most is szemlén lennék. Valójában csak mindig ilyen vagyok. - Miért kíván személyi edzőt felfogadni? Szemmel láthatóan nincs rá sok szüksége – figyelmem nem kerüli el alkatának izomzatának felépítése.
Csendben, nyugodtan figyelem a nőt, ahogy üti a zsákot. Ilyen messziről túl sokat még nem tudok megállapítani azon kívül, hogy jól csinálja, de majd talán, ha elvállal, akkor jobban megfogom ismerni mozdulatait. Amíg nem lesz enyém teljesen figyelme, nem is megyek közelebb, csak várok, majd mikor szavaimra végre nekem szenteli figyelmét, közelebb megyek a ring nélküli ringhez. Kérdésére fejemmel a zsák felé bökök. - Gondolom ezért, de ha pontos választ akar tudni, akkor megmutatom kik ajánlották önt, és megtudja kérdezni tőlük. - mondjuk úgy, nem beszélgettem el az illetőkkel. Kérdeztem egy nevet, ők pedig mondtak egyet. Azt már nem tudom, hogy a nőnek ez inkább teher, vagy sem, és piszkálódás miatt küldtek-e ide, vagy sem. Valószínűleg ki fog derülni perceken belül. Bemutatkozunk egymásnak, kezet fog velem. Edzéshez mérten, méltó kézfogása van, határozott jellemre utal. Az enyémet kicsit gyengének, bizonytalannak érezheti, nem is tartom kezemben túl sokáig az övét. A tekintetem a zsákra kúszik, ez pedig arra sarkallja a nőt, hogy megmagyarázza állapotát. Érdeklődően pillantok rá vissza. - Implant kar. Nem nehéz vele élni? Gondolom hozzászokni idő kellett... - már ami a fogások erősségét illeti, meg hát szerencséje, hogy a szervezete nem dobta ki azonnal, vagy alakult ki fémallergia. Utóbbi nagyon kellemetlen lenne. A második kérdésre halványan elmosolyodok. Jobb szeme van, mint a legtöbb embernek, de gondolom azért, mert ért az izmok építéséhez, és fenntartásához. - Friss ébredő vagyok. Régen sportoltam, ma már ezt nem fogom tudni folytatni, de nem akarok veszíteni az erőnlétemből. Muszáj csinálnom valamit, ami nem ülés, és képernyő bámulás... - mondom a magam rövidke kis indokát. - Remélem, tud nekem segíteni. Természetesen tudok fizetni érte, nem várnám el ingyen az edzést. Vagy ha esetleg nem férne az idejébe, ha ajánl valakit, azt is szívesen fogadom. - ajánlom fel neki a "menekülés" lehetőségét, ha esetleg kellemetlen lenne neki a helyzet.
Szemem annyira sütöm le, hogy annak sarkából a fejével odabiccentett zsák felé tekinthessek. Perifériámról nem látok rá, az apró gesztus is csak egy dolgot céloz: figyelek arra, amit mondd. Régen volt már, hogy bárki engem ajánlott volna. A rossz beszédek sose izgattak. Nem vagyok előzékeny és megértő, ha az edzésről van szó. Vasfegyelem és elkötelezettség, amit elvárok. A legtöbb katonának is gondja akad ezzel, az, hogy valaki, hozzám küldött, egy… talán katonát? Egyelőre nem tudom, hogy ki lehet a nő. Végülis még az is lehet. Következtetésekbe nem fogok bocsátkozni. - Nem szükséges – biccentek végül, zöldes íriszeim pedig visszavezetem a nő arcára. Magasabb, mint én, kisugárzása tekintélyt parancsoló. Lerí róla, hogy képes megállni a helyét a világba, s ehhez épp elég, ha csak megjelenik. Erős jellem kísérheti lépteit, erről pedig kézfogása is árulkodik. Nem túl erős, de egyáltalán nem gyengéd. Talán gyengéd, mint az enyém, de nem annyival, hogy jéghideg implant ujjaim alatt megroppanjanak. Sokáig mégsem szorítom. Ahogy a gesztus befejezte feladatát el is engedem, kezeimet pedig a hátam mögött kulcsolom össze. Feszes tartásba állok meg vele szembe. - Még mindig szokom – bólintok egy apróbbat. – Két hónapja vesztettem el a sajátomat és pótolták – közlöm rezzenéstelen hanggal. Hogy nehéz volt-e? Ez nem egy egyszerű kérdés. – Mindaddig, amíg el nem veszítjük, eszünkbe sem jut a természetessége testünk reakcióinak. Újra tanulni őket nem könnyű. Sok türelem kell hozzá – amit még én is olykor elvesztettem. Mindig azt hittem, hogy elegendővel rendelkezem, de csúnyán kellett csalódnom. Messzi földről híres higgadtságom cserben hagyott, amikor a sokadik pohár hajlott meg ujjaim alatt, amikor az implant idegei összerántották. Újra megtanulni a kéz reflexszerű mozdulatait, egy implanttal megtanítani az erősséget nem könnyű. De nem is lehetetlen. Mosolya feltűnik, mégsem viszonzom. Továbbra is rezzenéstelen arccal állok és figyelemesen hallgatom szavait, a késztetést pedig megállom, hogy újra végigtekintsek rajta. Egyszer bőven elég volt. - Mit sportolt? – kérdezem, hisz nem véletlenül ajánlották nekem. Mindenhez én sem értek, s jobb, ha tudjuk, hogy mivel állunk szembe. – Meg tudom érteni – biccentek újabbat, zöld íriszeimbe haloványan csillan meg az együttérzés. Magamat sose soroltam a tétlenek közé. Képtelen vagyok egyhelyben ülni, amíg nem parancsba adják. A mozgás részben az életem részévé vált. - Az ébredőknek biztosítanak edzési lehetőséget, alanyi jogon. A hibernáció egyik következménye az izmok megkeményedése, elmacskásodása. Ezt talán maga is észrevette már. Egészségügyileg nem kifizetődő, ha a hibernáció után sokáig ülni hagyják az embert. Nem szükséges fizetnie – teszem hozzá, hogy miért is mondtam ezt el neki. Nem fogok kreditet elfogadni, olyanért, ami jár neki. Nincs más dolga, mint a rendszerbe jelezni, hogy a terápiájának egy részét én fogom átvenni. Legalább is, ami a testedzését illeti. - Mi a foglalkozása? Milyen időközönként ér rá? S leginkább, milyen fajta edzésre gondolt – noha ha korábban megválaszolja, hogy egykor mit sportolt, abból is könnyebben ki tudok indulni, tudok javasolni magam is. De vélhetőleg megvan az ő elképzelése is, így előbb azt hallanám.
Habár eleinte érdekelte, miért őt ajánlották, elintézhettem volna egy vállvonással is. Fene se tudja, miért ő jutott eszébe az embereknek, ha valaki edzésre gondol. Talán azért, mert a nő ezt gyakran teszi? Lehet, hogy saját szokásaiban kellene keresnie a választ. A tekintetem az egyértelmű protézisre siklik, és kérdezek róla. Nem veszi zokon a kérdést, és egyenesen válaszol, mire meg is lepődök egy kicsit. - Két hónapja, és már így használja a karját..? - vagy a technológia lett iszonyatosan fejlett a Föld elhagyta és a jelen között, vagy a nő nagyon extrém gyorsan tanulta meg kezelni. Anno az amputálás után legalább fél év kellett ahhoz, hogy az ember felgyógyuljon és csak megszokja, hogy nincs már karja, és csak valami más van ott, mint eddig, a használat csak utána jött. Utána rá kérdez, hogy miért szeretnék edzeni, és a válaszom hallva a sportra kérdez rá. - Crossfiteztem... - bár bizonytalan vagyok abban, hogy ez ebben az évszázadban is jelent valamit.. bármit. Az intenzív edzésfajta magyarázatot adhat a kiállásra, testi erőmre. - Logisztikai referensként dolgozom a raktárban, átmenő forgalmat rögzítek. - innen ered, hogy túl sokat ülök, és hogy jó lenne bármilyen edzés forma. - Változó, hogy mikor érek rá, de a délutánok legtöbbje. Az edzésforma bármi olyan lehet, ami teljesen átmozgat, és intenzíven, nem szeretnék eltunyulni. - próbálok válaszolni az összes kérdésre. Előfordulhat, hogy egy előre megbeszélt edzést majd le kell mondanom, ha a kancellárnak hirtelen szüksége van rám, de heti két edzésnél ez a "néha" szerintem még beleférhet.
A szőke hajú nő pillantásának kereszttüzébe hamarosan implant karom kerül. Nem szokatlan megmozdulás mióta az eredetit amputálni kellett és helyére került ez. Akaratlan mindenki azt mustrálja mennyire eltérő, talál-e benne bármit, amiből megmondhatja, ez tényleg nem valódi. Nem találnak. A szintetikus bőr, az anyag, amivel a sebész dolgozott a legkiválóbb minőségből készült. Kreditbe kapott fizetéseimet mindig a létfenntartásra használtam fel. Többet nem költöttem ennél, igényem nem volt rá. Tetemes összeg gyűlt össze a számlámon, melyből kényelmesen ki tudtam fizetni ezt. - Az idő értékes, tétlenkedésre nincs lehetőségem – elvégre katona vagyok. Ez a két hónap is hosszabb volt, mint amennyit terveztem. Szervezetem működését pedig nem sietethettem. Nem ebben, bármennyire is kívántam volna. Idő kellett neki és sajnos sok idő. – Egy katona minél több időt tölt távol a posztjától annál több gyakorlatból esik ki. Véleményem szerint – ezt pedig nem engedhettem meg magamnak. A kötelező kiképzést már így is lekéstem, elkezdték nélkülem. Nem várhattak rám, ezt nem is kértem volna tőlük sose. Kérdésemre gyorsan kapok választ, mely továbbra is arra utal, tudja, mit szeretne a nő. - Az itt is folytathatja – bólintok egyet határozottan, elmémbe pedig sorra veszem, hogy milyen edzésprogramokat lehetne felállítani neki. Mindeközben figyelmesen is hallgatom, amit még mondd. Hiszen az sem mindegy, hogy mit dolgozok, hogy mivel kezdjük az edzéseket. Képes lennék erőltetett tempót is diktálni a legelejétől, ha nem tudnám, hogy ezzel több kárt is tehetnék. Gyűlöletesen gyenge az emberi szervezet. - Előfordul, hogy maga is besegít az ott dolgozó munkásoknak és robotoknak? Pakol? – jön egy újabb kérdés, hisz furcsa nem lenne. De arra, hogy mivel is foglalkozik újra csak bólintok egyet, megjegyeztem, amit mondott. - A hónap végén levezényelnek a Perdára, onnantól csak időszakonként fogok tudni feljönni. Ha megfelel önnek, akkor személyesen tudunk találkozni, minden más alkalommal távolról tudom segíteni az erőnlétét – nem okoz gondot, hogy a jól bevált videóhívásokon keresztül tartsak edzést. Már ha ez így megfelelő lesz Callaghan számára. - Mivel nemrég ébredt és egyébként is nyugalmi munkát végez, könnyített edzéstervet állítok össze magának. Ezt, a fejlődésével párhuzamosan folyamatosan nehezíteni fogom. Így megfelel Önnek? – kérdezem tőle, hangom továbbra is színtelen, leginkább rezignált. Nem neki szól, mindig ilyen. Egyszer majd megszokja, ha még most szokatlan lenne neki.
Noha egyetértek azzal, hogy katonáknak folyamatosan toppon kell lenniük, ennyire még én se vagyok elhivatott, motiváció nélkül. És ha már itt tartunk, akkor kíváncsivá is tett, őt vajon mi hajtja, hogy ennyire gyorsan túl legyen ezen az egészen. - Mi motiválja ennyire? - teszek eleget a kíváncsiságomnak, és rá kérdezek. Aztán megmondom, mit csináltam eddig, és mivel foglalkozom jelenleg...az előtérben. - Nem, pakolni nem szoktam. Nem is engednék, féltenek, amíg a korban vagyok. - utalok itt arra, hogy még bőven tudnék szülni, emiatt nem akarnak terhelni a raktárban. A háttérben lévő munkáról nem kell tudnia, ahogy másnak sem. Szerencsére a crossfit itt is működik, és egész normálisan felvázolja, hogy lassan kezdünk, és utána erősítünk egyre jobban. Persze a Perdára is levezénylik, így az órák egy részét on-line fogjuk tartani. - Nekem megfelel. Az edzés terv is, és hogy szükség esetén távmegoldást alkalmazzunk. - bólogatok elégedetten. A hangszíne egyébként cseppet sem zavar. A magam részéről érdeklődő és jókedvű vagyok, hol ott a valóságban mást sem akarok, csak levenni a maszkot és a sarokba ülve inni egy üveg whiskeyt. - Mikor lenne az első edzésünk? Kell-e hoznom bármit, vagy készülni bármivel? - kérdezősködöm tovább.
Szuper gyorsan bepakolom a legfontosabb cuccaimat és már készen is állok arra, hogy induljunk. 
Nagyon jól tudtam, hogy arra hajt, hogy ápolgathassam. Ismerem már annyira a kedvesemet, hogy tudjam mik a szándékai. De azért azt hiszem tud még ő meglepetéseket szerezni nekem, bármivel. 
