Az enyémet sem könnyíti meg és tudom, hogy nem halaszthatom tovább a dolgokat. Carl nem egyszer az értésemre adta, hogy ne tegyem, beszéljek vele. De mégis miként tehetném, ha még én sem tudom, hogy mit is akarok pontosan? Vagy leginkább csak a választól félek? A kérdéseket régfeltettem, szívem mélyén tán tudom, hogy mi erre a… És nem könnyíti meg a közelségével, ölelő karjával, apró gesztusával, melyet nem kellene. Megígérte… Bárki megláthat. Mégsem ellenkezem látványosan. Ha van is itt bent kamera, tán nem látták, tán nem látta senki. Szemeimet egy pillanatra hunyom csak le, amíg a gondolataim között merülök el. Inkább próbálok újra másra gondolni, elterelni elmémet. Ilyenkor érzem csak, hogy mennyire hiányzik az Admirális és egyben örülök neki, hogy nem veheti már ezt el tőlem. Mégis mi a francot művelek? Azonban tesz arról, hogy a beállt furcsa vibrálásba némi enyhülést hozzon. - Mégis… - kezdek bele a kérdésbe, szemöldököm összeráncolom, ajkaim nyitom, de nem tudok kiadni hangokat. Inkább csak megrázom a fejemet, mint ami nem fontos. – Valószínű, nem érteném – egyezek ki ebben. Nem ez lenne az első eset, látja, hogy miként nem értem a részlegén dolgozó munkatársait sem. Napom nagy részében csak értetlenül pillantok rájuk. Nincs hozzájuk egy rossz szavam sem, ridegségemet még meg is próbálom visszafogni, ha ott vagyok, ám ez nehezen megy egy magamfajtának. Tán ezért is keresem ott Greg társaságát. Szótlansága és szilárd, katonás jelleme gyógyír a hasonló beszélgetésekre, de most nem nyúlhatok érte, nem mehetek oda hozzá, bármikor amikor Simont kívántam kerülni. Nem könnyítettem meg egyikünk dolgát sem, amíg ott voltam, legalább is ami a magánéletünket illeti. Munkában helyt álltam, még ha olykor nem is akart céltáblának használni. Megvoltak bennem azok az ösztönök, hogy _ne_ ugorjak el a golyó elől. - Legalább ennyit elértünk – és még többet is, de ezt inkább nem mondom, csak egy hálás mosollyal adózok a férfinak. – Köszönöm – jön röviden, tőlem szokatlanul. – Az edzést. Más hús, vér emberrel, mint egy zsákkal – bökök állammal az említett tárgy irányába. Fejemet végül csak könnyedén megrázom. - Szintúgy nem hoztam váltóruhát – felelem, nem terveztem ennyire leizzadni. Nem is kellett volna, de ezzel nem tudunk már mit kezdeni. Ahogy megindul ki, követem én is. Könnyedén hajolok át – ha megtartja – a kötelek között, könnyedén ugrok is le a porondról. Ám ha nem is tartja meg, akkor is könnyedén jutok át rajta, noha érzem a bordáimon, csípőmön a férfi kezének, lábának nyomait. - De egy irányba lakunk – indulok el, mielőtt még köszönőre fogná, ám ahogy meghallom a kérdését inkább megállok egy pillanatra. Majd újra elindulok, úgy vélem, hogy ezt útközbe is meg tudjuk beszélni. - Izé jól elvan Carllal. Kicsit engedékeny vele, de nem hinném, hogy bánná, ha vigyáznia kellene rá. De ha szeretnéd… - tekintek fel rá menet közben, miközben tenyeremmel simítom homlokomból a hajamra a kiülő izzadtság cseppeket. – Végül is, ő hozzád tartozik, az alapvető dolgokat már megtanulta – bár kérdés, hogy másnál hogyan viselkedne, de hiszem, hogy pár nap alatt azért képes volt ennyit a fejébe verni. Ha nincs más az út hátralévő részében nem igazán szólalok meg, van mit átgondolnom. Persze ha beszélgetést kezdeményez sem leszek ellene. Egészen, amíg el nem érünk először az ő lakrészéhez. - Holnap találkozunk – mondom kissé esetlenül, még kezemet is felemelem integetés jeléül. És már mennék is tovább. Ha nem kíván mást mondani és ha nyitja az ajtót, tekintek csak fel magam elé. Meglátom bátyám messzi alakját, ahogy befordul a folyosóra. Szinte akaratlan a mozdulat, amivel el kívánom kerülni, hogy ne lássam. Hasonló érzései lehetnek Simonnak, mint nem is olyan régen, ám ezúttal nem egy szertárba zárom be magunkat. Kicsit meglököm a hátát, és mint ahogy víz tör utat magának, úgy csusszanok a lakrészébe, vagy mögötte, vagy előtte. Feltekintve pár pillanatig nem tudok mit mondani neki, csak ajkamba harapni. - Beszélnünk kell – bukik ki belőlem, melyet nem tudok már elkerülni.
Végre kimehetek abból az átokverte, istentelen, szűk... hagyjuk. Ha még egyszer karanténba leszek zárva esküszöm felkötöm magam. No meg hiába mondják kíméljem azért a testem de ha másét, mondjuk egy bizonyos kancellárét nem zúzhatom porrá, marad a sajátom leamortizálása. És nem, nem arra gondolok beb.szok, bár elmerengtem ennek a lehetőségén is, egyelőre inkább csak edzek. Először mondjuk fel kellett mérnem hogy a jó életbe működnek ezek a masinériák, hogy fussak bemelegítésként. Megoldottam, megoldottam. Jól le is izzadtam, de nem érdekel. Átváltottam aztán a jó öreg bokszzsákra, végre, valami amit nem hálóz be elektronika! Sosem voltam technika ellenes, de mivel egy fémkalitkába lettem zárva jól esik pár... régimódi cucc. Most épp püfölni ezt a csodálatos kelléket. Még nem harcoltam le eléggé magam, mikor valaki szintén betéved. Ügyet sem vetnék rá, noha gondolatban jól felpaprikáztam magam, hogy azt képzeltem Jenkins bordáit ütlegelem, de... ez komolyan Malinor?! Nem hiszem el, hogy rengeteg értelmes, normális embert otthagytak a fenében elrohadni, de ezt a díszmajmot megtartották, rang ide vagy oda! -Látom sérülteket is felvesznek, milyen engedményes ez a rendszer, hah! - Fogalmam sincs emlékszik-e rám, ahogy felé fordulok mélyeket lélegezve, némiképp zilálva, megigazítva a bandázs szalagot a kezemen. Még nem vagyok igazán formában, nem feszül rajtam az izompóló és az edzőgatya, de ne tévessze meg a látszat!
Elég sűrű látogatója vagyok az edzőteremnek, mert minden nap hajnalban itt kezdek, vagy a szolgálat után. Többnyire csendesen végzem a kardió edzést, vagy amihez éppen kedvem van. Mint például ma is lejöttem egy kicsit plusz óraként, hogy átmozgassam magam. A teremben futólag körbenéztem, de elég kevesen vannak, így bemelegítésként pár fekvőt lenyomtam és a futópadra is felálltam, pár kilométerre, kihasználva a szabad gépet. Futás közben csak koncentrálni szoktam, és nem figyelni a körülöttem lévő zajokra. Régen, - még a Földön -, amikor „levezetésként” vagy 10 km futtatott a Parancsnokunk, azt hittem, hogy direkt csinálja velünk kibaszásként, de azóta már másként látok sok mindent. Arra is megtanítottak minket, hogy ne törődjünk senkivel, csak a magunk dolgával és ezt eléggé belénk is vésték akkoriban. Hellyel- közel elég jó időt futottam, és ahogy a távot megtettem, jóleső érzéssel lépek le a szalagról. Egy pár korty vizet iszom, és a terem egyik végéből ismerős hangra eszek figyelmes. Már rég hallottam ezt a hangot és kicsit kutakodni kellett az emlékeim közt, de az epés megnyilvánulása hamar azonosította egy régi „cimborámat”, akivel volt pár nézeteltérésünk a múltban. De arra nem számítottam, hogy ismét összefutunk… főleg itt, ezen a helyen. -Áhh..! Csak nem tán magadról beszélsz, Hartley?- iszom még egy kortyot a kulacsomból, és visszateszem a táskámba. – Kiraktak a fagyóból? Hogy mik vannak... – nézek egy fél mosollyal a szám szélén, abba az irányba, ahol püföli a zsákot. Hihetetlen, hogy ennyi év után is ekkora az arca, bár akkoriban se volt kicsi az Ego-ja, és az orra… Ismerem már annyira, hogy lételeme a kötözködés, és most sem hazudtolta meg magát. Nekem meg rohadtul nincs kedvem belemenni a "játékába" és felvenni a piszkálódását. Jobban is jár, ha kerül, mert nem felejtettem el neki azt amit tett az osztagomban.
És emlékszik!!! Emlékszik rám, bár inkább a csak a nők körében kívántam mindig is felejthetetlen lenni, de mindegy, most kivételesen örülök, ki nem állhattam volna, ha azt sem tudja miért utálom Őt. Ahogy elnézem Ő se most jött, csak annyira elmerültem a Jenkins-bokszzsák kicsinálásában, hogy se kép, se hang effektus lett nálam. Hogy én mennyire zsigerből nem kedvelem ezt a tagot. Vicctelen ha-ha grimaszom el is árulja, hogy bekaphatja. Nem magamból indultam ki, hiába mondják mindenki így tesz. -Ki. De az furcsább, hogy Téged meg egyáltalán betettek oda... - Mondom gúnyosan, majd ütök még párat a szerencsétlen kelléken. Viszont pechje van, mert noha Ő nem keresi a szócsatát én viszont a gyász düh szakaszába léptem feltehetőleg. Már nem próbálom tagadni, hogy ez az egész meg sem történik. Szóval dühös vagyok. Nagyon. Közben persze püfölöm a zsákot és hirtelen ráöntöm az értetlenségem, mint valami pohár italt, hogy mit képzel, míg teljes testtel felé fordulok. Igazából gondolkodnom kéne hogy a felettesem, vélhetőleg, legalább is rangban magasabb beosztású, de most leszarom. Az élő fába is belekötnék, ha lennének kib.szott fák ezen az átokverte fémládán! -De komolyan, bárki átgondolta, hogy ki jöhet erre a hajóra vagy senki? Annyi jó ember maradt oda, de pont Téged meg elhoznak?! Protekció mi? Onnan a rangod is. Tudod is Te mit mondogattak a kadétok a hátad mögött!- Jó, hát volt aki kedvelte, volt aki nem, mint én, bár én már nem voltam rég kadét, mire megtisztelt a balszerencse vele. Szóval ha már itt van, akkor megpiszkálom, végre utálkozhatok kicsit, mert szívás az egész ébredés dolog és elegem van már most az egészből! Nem vagyok hajlandó jópofizni, nem idomított pincsi vagyok, aki ebbe a förtelembe született! Igaz, képtelen vagyok átlátni, hogy okkal kaptam dilidokit, egyszerűen nem gondolkodom, nem is akarok. Az üresség ami emészt, a lyuk ami belülről őröl fel... ilyen dolgokkal akarom betömni azt, de hát úgy sejtem nem életem ötlete. Sok minden nem volt az...
Szépen, kényelmesen rakom vissza a kulacsomat a táskámba, és közben egyre szélesedő vigyor terül el a szám szélén. Soha nem tudta Hartley, mikor kell megszólalnia, vagy befogni a száját. Igaz, nem véletlenül nincs köztünk „összhang”, mert anno miatta vesztettem el egy beosztottamat. Volt idő, mikor pár jól irányzott pofon nem ártott volna neki, de lehet az sem fogta volna vissza attól az aljasságától… Gilbert tizedesem aktájába oly mértékben „belenyúlt”, hogy szerencsétlen katonát a Sereg alkalmatlannak találta „mentális beszámíthatatlanság” miatt. Sajnos hiába sorakoztattunk fel Pszichologus-i szakvéleményeket, hogy megcáfoljuk a vádakat, nem jártunk sikerrel. Mondanom se kell, hogy azóta, ahogy kiderült a turpissága Hartleynak, azóta nem szívlelem. Mivel rangban felette /álltam/állok most is, így megtehetném, hogy rendre utasítsam a hozzám való megszólalását. De úgy vagyok vele, hogy felesleges olyanra pazarolnom az időm, aki nem érdemes még egy szóra sem, s miatta meghalt valaki, akivel évekig együtt harcoltam. A történetnek végül az lett a kifejlete, hogy pár év múlva a felső vezetés is elismerte a „kozmetikázott” aktát és ártatlanul bűnhődött a tizedesem. Bár visszavették volna a Kötelékbe, de rá pár héttel meghalt egy balesetben. Szomorú sors egy kiváló katonának, aki a Hazájáért küzdött, és egy ilyen Hartley-féle „gépkukac” miatt kellett derékba törnie egy életnek. -Lehet, hogy neked furcsa, de maradj ebben a hitben. – válaszoltam közönyösen, mert tudom, hogy ha bármit is mondok, úgyis belém akar kötni. Teljesen mindegy, hogy van-e rajtam sapka, vagy nincs… -Mondj amit akarsz, nem érdekel…- fogom meg a táskám, hogy induljak. – Most kóstolgatsz? Nem ajánlanám…– nézek rá, de nem indulok felé. Kíváncsi vagyok, meddig mer elmenni velem szemben. Már nem az a Százados vagyok, aki a Földön szolgált… De lehet, hogy már azt az esetet elfelejtette, amit tett… Nem igazán tartanám jó ötletnek, ha belém kötne, bár lehet, hogy elgurult a gyógyszere, ahogy most is majdnem szétrobban a feje, annyira vöröslik.
Igazából nem tudnám megmondani miért utálom a hadnagyot. Kiváltképp mert semmi közünk egymáshoz. Hogy min és miért verekedtünk össze meg... hát volt idő mikor kissé többet ittam, ez az a korszakom volt, tehát bizonyosan olyat mondott amiért nem érdekelt a rangja és nekimentem. Sarah nem egyszer rám szólt türtőztessem magam, mert egyszer ez lesz a vesztem. Egy biztos, lehet nem kedveltem az osztagát, de legalább volt kivel veszekedni, nem? Ha tudnám miket gondol miket csináltam tiszta hülyének nézném, lévén nem vagyok egy alattomos alkat, egyenes vagyok mint a cövek. Így csak szimplán utálom, mert Ő is utál, ennyire egyszerű. Lehet kötözködő és verekedős fazon voltam, most épp vagyok is, de sosem ártottam senkinek komolyabban egy betört orrnál, így nem csoda ha igazából nem tud érdekelni miért utál. Azt viszont nagyon is jól látja, hogy én bele akarok kötni, bele is kötök, mint hülye gyerek a friss betonba, mert nehogy már szó nélkül hagyjam hogy rontja nekem itt a levegőt! -Mert? Félsz megharaplak? Elpuhultál Malinor? - Ó, ez nekem olaj a tűzre. Nem ajánlja... én is sok mindent nem ajánlanék neki de lám, itt van, tehát akkor már jó lenne egy élő-lélegző ellenfél. Persze azt megint nem gondolom végig, hogy Őt valószínű nem most ébresztették, tehát a kondija messze jobb mint az enyém. Ez sem érdekel, igazából a fájdalom majd tudatja velem élek. Áh, lehet tényleg kicsit kezdek megkattanni, de nem baj. Annyi ép elmém maradjon, hogy Samnek segítsek, hogy Jenkinst megbosszuljam és kész. Aztán mindegy is nekem, legalább is most a vörös köd miatt nem látok tovább. Emiatt is teszek felé egy lépést, mozgatom át a vállaim, hogy én ugyan nem tartok tőle! Ha ennyire nagyra van magával, mutassa meg van mire fel! Lehet én nem vagyok katona, de attól még kaptam kiképzést és vannak emlékeim miképp kell bevinni egy bal horgot, teszem azt. Hm, igen, azt hiszem erre vágyom, a jó öreg adrenalinra, hogy verekszem, hm. Kérdés Ő belemegy-e, hátulról senkinek sem mennék soha (max valódi vészhelyzetben, mert az más, ha az életem függ tőle), de ez nem az a szitu. Ezért is provokálom, mert hacsak egy piciny jelét is látom célt értem, akkor biztos neki megyek.
Sok emberrel volt már dolgom és különbféle helyzetekben, s most is egy példa Hartley kötözködő stílusára, ami semmit nem változott az elmúlt jó pár év fagyasztóban töltött évei után sem. Volt már régen is vele probléma, hogy összekapott pár emberrel, bár olyan részeg volt, hogy az ital bátrabbá tette, mint egyébként. Tudom róla jól, hogy nem könnyű eset mentálisan, de azt hinné az ember, hogy tanulna a hibáiból és nem kötne bele fűbe-fába pár nappal a kiolvasztása után. Valahol megértem a fájdalmát, mert nekem se volt könnyű feldolgoznom a feleségem és a kislányom halálát, de túl kell lépni és a múltat megőrizni a szívünkben. Most viszont nemcsak a fájdalom sugárzik a szemeiből, hanem a tehetetlen düh is. Azt nem tudom megmondani, hogy miért éppen belém akarja akasztani a „karmait”, de ha végképp nem tudom lebeszélni szándékáról, akkor lehet jobb, ha kicsit levezetődik róla a feszkó és egy kis testmozgással talán lenyugszik a hirtelen haragja. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ha ez neki segít, hogy pár ütést és taslit kap, akkor legyen…. Az erőnléte minden bizonnyal még nem a régi, de majd kíméletes leszek… -Jól van Hartley! Ha ennyire akarod, hogy edzünk egyet, akkor benne vagyok. – teszem le a táskám és felveszek két pár védőkesztyűt, hogy azért a testi épségünk is védve legyen. Ha elfogadja, akkor felé nyújtom, majd én is felveszem a sajátomat. -Menjünk Tatamira, ha ennyire buzog benned a tettvágy…- nézek rá, majd sorolom a lehetőségeket, amik közül választhat. – Válassz harcmodort. Kick- boksz, Tai-boksz, Aikidó, Dzsudó, Kendó, vagy bármi mást, ami csak szimpatikus neked. – ha kiválasztja a fajtát, akkor már kezdődhet is az extra edzés, ami talán segít neki lehiggadni, vagy nem.. De legalább megkapja a kért figyelmet tőlem. De azért kíméletes leszek, nem teljes erőbedobással fogok ellene küzdeni, mert félek, hogy a végén tényleg megsérül. De magának köszönheti, ha lesz rajta pár zúzódás, de ő akarta, én meg edzeni jöttem és nem éles harcra. Bár ahogy így elnézem a vöröslő arcát, ő dühből fog felém csapni. De Ő tudja...
Ha sejteném miket gondol itt alamuszi mód magában, hát menten beverném a képét... egyrészt azért mert nem akarok csak úgy túllépni a feleségem halálán. Másrészt mi az hogy nem vagyok jó erőben?! Baszott jó erőben vagyok! Legalább is valakihez mérten biztos, és ha nem is vallom be, de nem Malinorhoz képest. De jelenlegi állapotomban nem vagyok képes ilyen bonyolult konklúziókat levonni és nem is hallom mit gondol, csak látom a lekezelő közönyét - nekem legalább is annak tűnik - így ha mást nem már csak ezért is pipa vagyok. -Edzés... - Gunyoros mosolyom elárulja ha akarja hívja úgy, de mindketten tudjuk én nem edzeni akarok hanem beverni az önelégült képét! Ám annyira eszemnél vagyok, hogy ha "fegyvernemet" mond, elfogadjam. A kesztyűket elmarom és a bandázs fölé felhúzom, lássa, nem akarom teljesen rúttá verni. Csak kicsit. Forgatom a szemem, most ezzel akar felvágni, hogy hú de járatos? Cöh... idegesítő egy pasas ez, mindig is mondtam! Nem akarom gáncsolgatni vagy valami bottal ütlegelni, maradjunk annyiban. -Kick-boksz!- Vetem oda foghegyről, vicsorogva szinte, mert persze én ennyire nem vagyok járatos ezekben, nem katona vagyok, engem inkább az eszemért szeretnek mint a harctudásomért. Persze most joggal mondja bárki, hol hagytam azt a szeretett eszem? Nos, szerintem a karanténszobában... majd egyszer visszamegyek érte, de addig... Jól sejti nem épp taktikusan, gondolkodva megyek neki, mikor látom felkészült, figyel, hanem dühből. Haraggal ütöm, tehát az agyam hátsó zuga közli baromi kiszámítható vagyok és csökken a figyelmem is, de hát na. Minden esetre nem akarom sajnálni, én ütném a bordáit, kapna jobb horgost, némileg azért védekezem is, ám messze nem vagyok csúcsformában. Nem tartom kizártnak eltalál, de az is csak tehetetlen felhorkanást vált ki belőlem, dacos gőgöt, ami arra sarkall még inkább üssem ahogy érem. Lehet épp valami kamasznak fog nézni, lehet azon a szinten is vagyok, de vigyázzon, ha egy ütésem is bemegy az bizony fájni fog neki, mert nem igazán fogom vissza magam. Oppá!
Azt hiszem, jól látom rajta, hogy minden alkalmat megragad a belém kötésre. A kesztyűt végül elveszi tőlem, hogy a kezére húzza, de az arcán látom, hogy nem lelkes az edzésre, amit felajánlottam. -Jahh, egy kis edzés..- bólogatok, miközben én is felveszem a védőt. – Legyen. Rendben. –bólintok a választására. Amint a tatamira lépünk, már lendül is az ökle felém, bár elég elnagyolt lendülettel, és elsőre könnyedén térek ki előle. Általában nem beszélek a „harc” vagy az edzések alatt, mert jobban szeretem az ellenfelem mozgására fordítanom a figyelmem, bár Hartley nem annyira összeszedett, hogy a dühét félretegye és módszeresen támadjon felém. Az is látszik a szemeiből, hogy nagyon mérges valamiért, bár jó pár éve találkoztunk össze, de még benne van az a dac és akaratosság, amit nem tett félre magában. -Gyere…- mutatok felé, hogy a következő támadását kieszközöljem. Nem akarom teljes erőből megütni, de a lábmunkája elég gyér, ahogy most áll velem szemben. Én könnyedén ugrálok egyik lábamról a másikra, és apró mozgással oldalazok kört alkotva, hogy mozgásban tartsam. Talán ha engedném, hogy a gyomromra irányuljon az ütése, akkor picit lelkesítené a találat esélye. Oldalazva lépkedek előtte és védekező állásba tartom a kezeim, várva a második próbálkozását. Hagyom kicsit, hogy kiadja magából a fölös energiát és addig feltérképezem a stílusát. Egyenlőre nem támadok vissza, míg egy párat nem üt felém. Jót tesz neki, ha egy kis előnyt adok neki.
Most gúnyolódik velem? Ez beszólás volt? Mit bólogat?! Vegye is fel a védőcuccokat, mert megrepesztem a csontjait! Az meg még szép hogy rendben, hogy kick-boksz lesz, ha már rám hagyta akkor most már ne variáljon. Főleg hogy így is alig győzöm kivárni lássam felkészült, de akkor már le is sújtok. Azaz sújtanék, mert kitér a bitang, na de ez engem csak tovább unszol arra, próbálkozzam! Erre mikor kicsit elhátrálok ne kapjak be ütést még ingerel is. Elvicsorodom, hogy oké, megyek, de eltáncol, az én izmaim még nem olyan ruganyosak, még nem szokták meg újra a nagyfokú terhelést, így könnyebben eltalál. Érzem nem ad bele mindent, mi van vele?! Lesajnál?!? Még mit nem!! -Mi ez a lányos simogatás?! Puhányabb vagy mint emlékeztem! - Morranok rá, hogy ne finomkodjon már, nem szorulok rá, mert úgy is elverem. Ha kilehelem a belem, akkor is! Bár.. az nem lenne kellemes, meg még abba az illúzióba ringatom magam szükség van rám, tehát a végkimerülésig nem megyek el. Nem mondanám, hogy reálisan keresném a gyenge pontjait, inkább ösztönösen csapok le, vagy épp rúgok egyszer, de érzem a lábaimban fele annyi erő sincs mint szeretném. Nem baj, a karomban már akad ám! Szerintem... ekképpen stílusom se nagyon van, de felismerheti az alapokat könnyedén, hogy tanítva voltam. Fény koromban talán még jónak is tarthatott volna, de ezzel amit most produkálok kétlem bárki elismerését kivívnám. Max egy ötévesét, aki nem ért hozzá. Minden esetre én próbálkozom, némi cselnek mondható reflex is befigyel, hogy elindítom egy irányba az ütést, de gyorsan váltok hogy megtévesszem és betaláljam. Igaz, az Ő reakcióideje jobb, de ettől még nem adom fel. -Mi van, nem tudod hogy kell ütni?!- Förmedek rá mikor észlelem nem csinál mást csak kitér. Játszik itt velem, mikor én komolyan meg akarom verni!
Az első, majd a második próbálkozása egy ütésre, és egy rúgásra, elég elnagyolt volt, bár a mozgása sem olyan ütemben követik a mozdulatait, hogy egy komolyabb találatot vigyen be nekem. A gúnyos mondatára nem figyelek, de azért hallom. Szerintem már leesett neki, hogy „fél üzemmóddal” állok vele szemben, de ezt nem azért teszem, mert gúnyolni vagy lenézni akarom, hanem mert látom rajta, nem teljes az erőnléte. Amúgy sem akarom péppé agyalni, de azt hiszem, hogy most én várom ki a megfelelő alkalmat, hogy ellen támadjak felé. Megvárom, míg lendül az ökle az fejem felé, majd egyik kezemmel kivédem, és közben indítom a másikat, hogy bevigyek egy jobb egyenest. Ha találatom eléri, akkor megérzi, de próbálom nem fültövön találni, hogy megszédüljön. -Inkább „lányos” erővel kapsz, mint teljes lendülettel…. ez még csak a bemelegítés.... Gyere, Hartley!- intek ismét, hogy ő következik. Hagyok neki időt, hogy összeszedje magát, ha egy kissé kibillentettem volna az egyensúlyából, bár azt hiszem, hogy ezt is érezte, amit kapott. lazán és várakozón állok vele szemben és figyelem a mozdulatait. Tényleg nem akarom kiütni, ha nem muszáj, de kezdem azt érezni, hogy lehet, az kellene neki.. egy kis „talajfogás”, hogy megérezze a közel 110 kg testsúlyommal betalált ütésemet. -Mondd.. Mitől vagy ilyen zabos ma?- kezdem kipuhatolni az okot, amiért ennyire felpaprikázott. Mert már azt levágtam, hogy bármit mondok vagy teszek, az sem változtat rajta, és csak indul nekem mint egy gép.. minden átgondolás nélkül, pedig elég jól kivehető, hogy nem teljes a fizikai állapota, ahogy a mentális is elég labilis. Biztos vagyok benne, hogy valami kiváltotta nála ezt az állapotot és nemcsak az én viszontlátásom az, ami miatt most lelkesen minden áron meg akar gyepálni…
Mondanám meglepő hogy még nem találtam el, de valahol mélyen, legbelül én is tudom, csak érezni akarom élek, ehhez meg az kell szó szerint érezzem. Azt másképp nem tudom elérni, csak ha valaki érezteti és nem kedvesen. Noh, erre Malinor tök jó személy lenne, de mégis úgy érzem cukkol. Persze olyan szinte felmérgel, hogy nem bírok időben kitérni a csele elől és betalál az ütése. Oké, nem mondom hogy nem érzem, de ennél kemény fejűbb gyerek vagyok. Erre meg jön ezzel a jobb ez így hegyibeszéddel. Kapja be! -Bemelegítésre szorulsz ennyi edzés után hah?! Miféle hadnagy vagy Te? Sam nagyobbat üt!- Azaz Samantha, nem holmi Samuel, de mindegy is, maximum nem érti. Nem is kell, de szerintem sejti egy csajt emlegetek. Oh, lehet ismerik is egymást? Szegény Sam! Előbb McGrover, majd Jenkins, most meg Malinor! Nincs Isten! Erre kóstolgat tovább, a francba is, de el fogom találni! Egy sorozatos ütéssel megyek neki, bár lehet a karjaival kivédi avagy ha be is megy az oldalára ha befeszít kevesebbet fog érezni mint vágyom hogy érezzen. Erre meg faggat is... -Mióta felkeltem ilyen vagyok! - Jó ezzel elismertem, nem miatta vagyok az, de hát nem tagadom olaj volt a felháborodásom máglyáján! Fogalmam sincs tud-e a feleségemről, de a mai szánalmas világban az emberi kapcsolatok kötelességek sorozata lett, így fogalmam sincs Samen kívül bárki megértené-e min megyek keresztül. Malinorról én magam nem tudok semmit, van-e valakije vagy sem, sosem érdekelt, mert megvolt a magam élete. No meg ha el is mondom lehet tőle is megkapom, hogy fogadjam el vannak komplikációk néha, lépjek tovább. De azt már senki sem mondja hogyan. Mintha mindenki gép lenne, egy kib.szott robot és nem tudnák mit jelent szerelmesnek lenni! Jelenleg úgy érzem nincs értelme semminek, egyetlen célom Sam boldogabb élete és... ennyi. Jenkinst sem nyírhatom ki, azt is el kellett vessem... szörnyű. -De miért? Nem bírsz a dühömmel?!- Igazááából nem lenne vele egyedül. Én nem bírok a sajátommal, bár szerintem diploma nélkül is rájön erre bárki, de hagyjuk a fránya részleteket, csak az ördög bújik meg bennük, arra meg senki sem kíváncsi!
Teljes K.O. Talán, ezt kellene most éreznie Hartley-nak, hogy egy kicsit visszavegyen a fennhéjázó stílusából. Látszik rajta, hogy nem fog addig leállni, míg nem üthet, vagy nem kap egy hatalmas pofont, ami padlóra kényszeríti. A kérdésem se azért tettem fel, hogy provokáljam, vagy éppen gúnyoljam, de úgy érzem, nem fog megnyílni előttem, hogy az igazi okot elárulja nekem, amiért ennyire teng benne a buzgalom a harcra. -Rendben… Legyen, ahogy akarod. Innentől kezdve nem fogom vissza az öklömet és a lábam, ha erre vágysz. – nézek rá, de egyáltalán nincs bennem harag. Kezdem sejteni, hogy honnan fúj a szél, bár Sam említése megmagyaráz valamicskét a feldúlt lelki állapotáról. Mostanában elég sok pletyka kering a Hajón, de amúgy sem vagyok az a személy, aki erre ad. Szeretek a saját szememmel és tapasztalataim után ítélni meg dolgokat, és ha most kicsit erősebben kívánja meg a zászlós, hogy belelendüljünk a kick- boksz varázslatos mozdulataiba, akkor állok elébe. - Rád férne egy kis relaxáció vagy egy Wellness… de kávét semmiképp ne igyál, árt az egészségednek, ebben az állapotodban. – húzódik egy félmosoly az ajkam szélén, bár ez elég halovány, mert nem gúnyolódni akarok vele, hanem egy kicsit kizökkenteni ebből a letargikus helyzetéből. Ha most egy pár lendületet vesz, akkor hagyok egy kis rést az oldalamon, hogy úgy vegye, most lehetőség merült fel a találatára. Ez persze szándékos tőlem, de úgy érzem, hogy erre vár, hogy megüthessen végre. Rendben… úgy fordulok észrevétlenül, hogy el tudja találni a bal oldalamat, ha jobb ököllel csapna felém, vagy ha az ellenkező kézzel támadna, akkor a jobb oldalamat „kínálom” könnyű prédának, ha erre vágyik, hogy behúzzon nekem egyet. Az napi edzéseimnek hála, kidolgozott és karbantartott testfelépítéssel rendelkezem, de ezt Hartley is jól láthatja. Igaz, hogy nem kötöm az orrára, hogy miért is engedem neki, hogy elérjen az ütésével, de úgy vélem, hogy minden erejét bele fogja adni és én számítok rá. Azt persze mostantól nem kell elfelejtenie, hogy az ütéseim erejét már nem fogom vissza, bár most sincs szándékom eszméletlenre kiütni… Hacsak nem provokálja ki és én nem úgy látom, hogy azzal megvédeném őt a teljes kimerültség elérésében. Most már tisztán látszik, hogy az akarata nagyobb, mint a fizikai ereje, de ha az kell neki, hogy megérezze a tényleges erőm, akkor kösse fel a gatyáját és ne vernyogjon ha egy jól időzített ütésem nagyobbat csap, mint az eddigiek. Azt viszont díjazom,hogy van benne mersz, hogy ennyire elszánt és nem adja fel…. Igaz, most kezdődik akkor csak az „igazi” erőpróba kettőnk között, bár még mindig azt vallom, hogy nem lenne szerencsés, ha tényleg eltalálnám úgy,hogy sérülést okozzak. Nincs bennem ártó szándék felé, bár mindent elkövet, hogy megtegyem, de azért ügyelek, hogy létfontosságú szervet vagy sérülést ne okozzak neki. Minden akkori Földi dolog már a múlté, és valahol megértem miken mehet most keresztül, ha még nem is mondja el.
-Cöh, nem tudtam hogy erre külön kérvényt kell beadni! Bürokratikus aktakukac lettél Malinor?- Igen, kimondottan élvezem hogy húzzam az agyát, mert úgy érzem Ő sem tesz másképp velem. Hogy azért fogja vissza magát mert lesajnál vagy épp nem tart semmire. Talán mert nem találom el, talán mert nem tudok logikusan gondolkodni, talán mert mindezektől függetlenül sem tartott soha semmire! A rohadt életbe, pillanatokat alatt tudom mind jobban és jobban felhergelni magam. Ez megy. A megnyugvás és beletörődés annál kevésbé. -Ó, milyen anyáskodó lett valaki, hogy oda ne rohadjak! Majd elmeditálok azon miért ver veled az Élet!- Ó hogy esne el és röhöghessem ki! Wellness... komolyan ezt mondta?! Hova keveredtem? Vagy talán a hadnagy úr mást sem tesz csak lógatja a lábát a kabinjában?! Hah... Eltalálom végre de sutyorog a kisördög a fülembe, hogy nem az én érdemem. Ettől persze csak pipább leszek és amennyi erőm van, beleviszem, hogy vegye már észre ne játsszon velem! Persze az izmai mint a beton, a kesztyű is tompít, érzem az izzadság a homlokomról a szemembe folyik de elkeseredetten folytatom a harcot vele és önmagammal. A testem rég elfáradt, fásultan tűri hogy szusszanni sem hagyom, az izomláz már állandó vendégem. Fáj mindenem, de nem eléggé hogy félretegyem az edzéseket. Ez maradt nekem: a navigációs program átnyálazása és a fejlesztéseiben való felzárkózás meg ez. Szóval próbálok sorozatokat leadni, bevetni az ökleim, a lábam, hátha ez a tornádós káosz némi eredményhez vezet, bár nem mondom nem próbálok azért védekezni is, bár a reakcióidőm berozsdásodott, a testem panaszosan követi az utasításaim már, de nem foglalkozom vele. Akarom ezt, kell ez nekem. Persze az is tény, hogy a fejem és a karjaim jobban védem mint a testem többi részét még így, féltudatban égve is, mert az kell a munkához. A többi csak a létezéshez kell, az pedig most mellékes valahol. Közben várom támadjon, na, mutassa meg mire van úgy oda magától! Ha el is talál maximum megtántorodom, de nem hagyom abba, maximum ha gyomorszájon vág vagy olyan erős ütést sikerül bevinnie a fejemre, hogy megszédüljek, különben bírni fogom, összeszorított fogakkal is, ám lankadatlan, mert tenni akarok valamit és jelenleg ez áll hozzá a legközelebb.
Érdekes hallgatni Hatrley szavait, bár rohadtul nem izgat, hogy miket vág a fejemhez. Azt már tudom, hogy a szépszó, vagy éppen a lecsitítás nem ért nála el semmit és csak olaj volt a tűzre, hogy visszafogtam magam vele szemben. Az öklöm erejét nem 100%-an használtam eddig, de most úgy döntöttem, hogy nem fogom vissza magam, ahogy eddig is óhajtotta volna. Talán lecsendesedik és visszafogja a száját, de azt hiszem, hogy erre sok esélyt nem látok. -Miért kellene kérvényt benyújtanod? Tényleg valami nem stimmel nálad…- vigyorgom el magam, ahogy a szavait hallom. Szinte felrobban a dühtől és akármit csinálok. csak még jobban hergeli magát. A szándékosan szabadon hagyott oldalamra behúz egy nagyot, de mint jól is sejtettem az erőnléte nem olyan, amilyennek ő képzeli és persze kis színjátékkal úgy teszek, mintha nagyon fájna. Tudom, hogy nem fog leállni, és ha nagyon belelendül, akkor kénytelen leszek ártalmatlanná tenni egy jól irányzott ütéssel. Lehet, hogy rohadéknak tart, de bennem tényleg nincs harag. Próbálok neki segíteni, hogy felfogja, nem tud már olyasmiken változtatni, ami a múlt, és ha továbbra is kerülgeti a forró kását… tényleg bele fog szaladni egy olyan horogba, ami kiiktatná pár percre a tudatát. De még adok neki esélyt, hogy levezesse a haragját rajtam és hagyom, hogy behúzzon párat a testemre. Aztán én lépek közel hozzá, és amint lankad a figyelme, máris érezheti az öklöm csapását, ami jobbról vagy balról érkezik. -Biztos okkal… - válaszom rövid és velős, bár tényleg mindegy, hogy milyen mondat hagyja el az ajkam, mert úgyis még nagyobb rohama lesz tőle és már most is látszik az egyre lassuló mozgásán, hogy kimerül hamarosan. De, ha harc kell neki, akkor megkapja.. Ahogy egy pici rést látok a védelmi fedezékén, már lendül is az öklöm… és most már nem fél üzemmóddal. Bár, most kezd el izgalmas lenni, ahogy rá fog jönni, jobban járt volna az adott előnyömmel, de ha totál erő kell neki, akkor rajtam ne múljon.
-A-a, nézz tükörbe, szerintem nem szoktál! - Nálam minden rendben köszönöm alássan, ellenben Ő az aki szemétkedik és gőgösen fellengzősködik olyanokkal, hogy nem használja a teljes erejét, mennyi harcnemet tud, jót tesz nekem azzal, hogy kezdőnek néz, stb, stb, stb... Főleg mert mikor eltalálom - kétségeim vannak valóban bement volna.e - ez a mű nyögés csak jobban idegesít. Ha eltalálok valakit és az FÁJ az nem ilyen. Nem tudnám megmondani hogy pontosan miből szűröm le, ez a benyomásaim összessége, minthogy nem rándul össze, nem zökken ki egy pillanatra sem, de ha kérdezné valaki akkor sem tudnám megmondani ha az életem múlna rajta. Emiatt csak még elszántabban próbálom úgy eltalálni hogy valódi nyögést préseljek ki belőle megelégedésemre. Persze... ez nem olyan egyszerű ám mint hangzik. Gyors a rohadék! (Nem, nem én vagyok lassú, erre gondolni sem szabad!) Erre mikor faggat el is talál, rögtön kétszer, ahh... a fenébe. Csak azért nem kapok oda mert próbálok védekezni a harmadik már ne érjen célt de ah. A kva élet... -Nem is heccből!- Esek neki a maradék tartalékaimmal, hogy ne vicceljünk, ki idegeskedik hobbiból?! Az már tényleg nagyon beteg lenne. Aztán... aztán várjon mindenki. Hú a rohadt életbe... az anyja úristenit... hú de... levegő... az kéne. A rohadt... Ez a gyomorszájam volt, védtem a fejem, de azt a kva. Kétrét görnyedek és az oxigénhiány-hányás közelség kombójával küzdve próbálok újra látni. Mert egy pillanatra a villany is leoltódott, mert ez nagyon fáj. Oké, oké... nem fogok hányni! Ügyes Phil, nagyon ügyes, lélegezz... a fenébe. Huh. Már nem tudom csak fél perce vagy percek óta küzdök a fájdalommal, de valahol morbid mód ez megnyugtat. Ezt a fájdalmat tudom kezelni. Ez olyan megfogható, ezt ismerem, erről tudom el fog múlni. Kizár mindent, de véges fájdalom. -Hah Te szemét... - Sóhajtom, de igazából megkönnyebbülve, ami tudom értelmetlen, ám ez van. De Ő nem tudja hogy azért van, mert lecseréltem egy feldolgozhatatlan fájdalmat egy feldolgozhatóra és kaptam pár percnyi gyötrelmes békét. Persze hogy most itt hagy-e vagy sem... próbálok kiegyenesedni és felfogni egyedül vagyok vagy vele, vagy mi van.
Próbálom kikerülni, hogy tényleg olyan nagyot üssek, ami sérülést okozna Hartley-n, de azt is számításba kell vennem, hogy az eddigi „kíméletességem”, nem hozott eredményt nála. Az egyre jobban támolygó testtartása és az imént benyelt gyomorszájas ütésem lehet, hogy egy picit megállítja, és pont erre játszom. Ki akarom fárasztani, ahogy csak lehet. Bár ez nem arra irányul, hogy megalázva essen össze, hanem arra, hogy egy pár percre is, de levegőhöz jusson. Azt persze nem csinálhatom, amit ilyen helyzetben tennék, de nem is érném el a kívánt hatást nála. Tudom nagyon jól, hogy a kiolvasztás utáni napok, hetek, nem éppen felemelőek, és ahogy látom, nála is ez a helyzet. Próbálkoztam, hogy talán elérem nála a leállást, de még csak fel sem merül benne, hogy tényleg nem haragból állok most itt vele szemben. Tisztában vagyok az erőmmel és a testi fölényemmel, de tényleg nem szándékozom porrá zúzni az önbecsülését. Valahogy meg kellene értetnem vele, hogy ha nem beszél a benne dúló fájdalomról és önmagát „pusztítja”, akkor záros időn belül sokkal nagyobb lelki erőre kell szert tennie, hogy túléljen. Én is átéltem a veszteség fájdalmát, amit a feleségem és a kislányom halála okozott, de meg kellett békélnem a múlttal és előre tekinteni. Mindig is a szívem legmélyén fognak maradni, de új reményt és szerelmet találtam Larám oldalán. –Kössz! Jól van a tükröm. – vigyorgom el magam, hogy lássa, nem veszem fel a kóstolgatását. Majd amint a védelmén találok egy lehetséges pontot, máris egy hárítás után lendül az öklöm, egyenesen a gyomra felső része felé. A „becsapódás” teljes és a hatása is azonnal megjelenik. Gyors pillantással felmérem, hogy nem-e ütöttem nagyot, de aztán látom, hogy a levegő rendesen áramlik, kis szünetel, - ami természetes a rekeszizom közelébe mért ütés után- majd lassan, de biztosan, ismét kezd visszaállni az egyenes testtartásba. Legszívesebben most megállnék, mert alig áll a lábán, de úgy érzem, hogy ezzel sem érném el a kívánt hatást. Inkább mást kell kitalálnom, hogy ne a végsőkig hajtsa magát, és tényleg eszméletlenül essen össze. -Nem is abból… - teszem hozzá kurta válaszom és megvárom, míg a zihálása alábbhagy. Tudom milyen érzés, mikor görcsbe rándul a tested, és alig kapsz levegőt a kapott ütés után. Ez is részese az adok-kapoknak, bár most nem úgy áll fenn a helyzet, hogy kölcsönösen püföljük egymást. Igazából nem értem Hartley-t. Olyan mérhetetlen makacsság van benne, hogy képes saját magát is veszélybe sodorni. Ami meg a mostani jobb egyenest illeti, szép kis görcsöt is okozhatott volna, bár ügyeltem, hogy ne olyan becsapódással érje, ami filmszakadást is előidézhet. Most azt is lehetne mondani rám, hogy macska-egér játékot űzök, de valójában nem lenne igaz. Inkább próbálom leállítani a fájdalom árán, hogy vegye észre, a teste nem készült fel egy ilyen összetűzésre. Azt is el tudom a későbbiekben képzelni, hogy ha majd visszagondol erre, akkor látni fogja, hogy tényleg nem akarok ártani neki. Főleg, hogy a régi önmagamra emlékeztet… -Tudod, Hartley.. Én is így éreztem magam, amikor kiolvasztottak, és megtudtam az igazságot… a múltam igencsak kedves személyeiről.. – szándékosan nem mondom a család- szót, bár azt hiszem, hogy könnyen rájöhet bárki, hogy kikre utalok. Közben várakozom, hogy egy kicsit összeszedje magát, és eljusson a fülén keresztül az agytekervényeiig, hogy nagyon is tudom, miken mehet most át lelkiekben. Én sem éreztem másként magam, amikor szembesültem a ténnyel, hogy mindenki akit szerettem, nincs többé..
Ki nem állhatom a csávót. Halál komolyan, főleg a vigyorát! Bár még mindig nem olyan idegesítő és taszító mint Jenkinsé. Hú az a pasas, nem érdekel mit tett Samért beverném az orrát, hogy lássam bekönnyezik a fájdalomtól és megsiratja a törött testrészét. De nem tudok kellemes mámorral fantáziálni a vérző orrú kancellárról mert gyomorszájon leszek vágva és én mondom, lehet megfontolom nem az orrát töröm be Jenkinsnek hanem megajándékozom egy ilyennel, mert ez nagyon NAGYON fáj... jézus... De Malinor eléri amit akart mert megállok, nem is bírnék mozdulni mert vagy összeesnék vagy hánynék. A kettő együtt pláne nem kéne. Miről beszél? Elvesztettem a fonalat. Mindegy is, nem a szívem kiflicsücske, hogy beszélgetni akarjak, bár már nagyon elcsigázottan emelem fel a kezeim védekezésre, lássa még bírom, menni fog, bár szerintem egy öt éves is leverne jelen állapotomban. Na jó, egy agresszív öt éves... Aztán felhorkanok, tudja is Ő... vagy nála is elb.szta Jenkins? -Jah, neked is azt mondták, hogy bocs, egy az ezerből hogy komplikáció legyen? Lépj túl? Örülj hogy élsz? Rohadtul nem így kéne lennie... semminek. - Lihegem, leengedem a kezem és noha nem erőtlennek szánom annak sikerül a bokszolásom a vállába - már ha ki nem védte persze. Aztán eltántorgok a törölközőmig, de alig bírom tartani magam, így hogy megálltam a testem sikít a pihenőért, mert túlhajszoltam. Valószínű azért nem ájulok el mert ahhoz is túl makacs vagyok. De lássa, belátom nem nyerhetek, még odamorranok. -1:0 Neked. - Mert nem adtam fel, jön még az én utcámba, csak szedjem össze magam! Aztán visszaverem rajta szó szerint!
Talán most jó is, hogy elég keményen a gyomrára kapott tőlem Hartley, hogy végre megálljon és lélegzethez jusson. Az akarata sokkal nagyobb, mint a testi ereje jelenpillanatban, és ha még egy fél órán keresztül „soroznánk” egymást, félő, hogy az egészségét és a teljes erejét felemésztené. Persze, biztos vagyok benne, hogy ezért nagyon utálhat engem, de úgy vélem, hogy ha majd visszanyeri a teljes kondiját, akkor majd folytathatjuk ezt az edzésnek mondható testmozgást. Szándékosan nem mondtam a kakaskodást vagy a verekedést, mert szerintem ez távolról sem mondható élet-halálra menő harcnak. Ami akkoriban történt, elmúlt, és megváltoztatni a dolgot nem lehet. Sem azt, hogy a halálból visszahozzunk számunkra kedves embereket. A gyomorszájra mért ütésem viszont elegendőnek bizonyult, hogy megállítsam és percekre legalább, de visszazökkent abból a dühből és elkeseredésből fakadt kirohanásaiból. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy bevittem az ütést, bár kontrolláltam az erőm, hogy ne az egész testsúlyommal lendüljön, örültem, hogy nem csaptam ki teljesen. Azt hiszem, hogy egy ideig érezni fogja a fájdalmat azon a tájékon, de legalább meg tudtam „győzni” a pihenésre. Vagy valami olyasmire… -Sajnálom… Részvétem a Kedvesed miatt…- teszem a vállára a kezem, ha engedi, és nem húzódik el, mert ezt tényleg barátian, és együtt érzőn mondom felé. –Sok minden nem úgy alakul, ahogy lennie kell.. ez, igaz. - bólintok, mert ebben is igazat adok. Volt idő, mikor én is feltettem magamnak a kérdéseket, hogy miért pont velem történik meg, de választ soha nem kaptam. Nagy fájdalom átélni a szerettünk elvesztését, s most már értem, hogy miért volt ennyire feldúlt és engesztelhetetlen. -Megértelek… hidd el. – nyújtom a jobbom felé, hogy segítsek neki kiegyenesedni, ha elfogadja. Talán ha elmondanám neki, hogy nincs egyedül a tragédiával, akkor valamit enyhítene nála? De aztán letettem róla, hogy elmondjam mi történt a feleségemmel és a lányommal, bár jobb, ha nem is említem, mert elég, ha az én lelki szemeim előtt pereg le újra, hogy cincálhatta szét a testüket az a bizonyos pokolgép… van éppen elég feldolgozni-valója így is, nem terhelném még az én esetemben történttel. A vállamba bokszolást valamiért barátságosabbnak ítélem, most, mint egy órája. Azt pedig, hogy a kimerültsége határán van, és még mindig küzd, hogy talpon maradjon, elismerően biccentek. Lehet, hogy nem látja, mert a háta mögött állok, de aztán, ahogy odalép a törülközője felé, úgy döntök, hogy ha elfogadja segítő karom, és a karját a vállamra emelve „élő mankót” teremtve ezzel neki, hogy támasza legyek, elkísérem a gyengélkedőre, ha gondolja. Bár azt is kinézem belőle, hogy esze ágában sincs elfogadnia tőlem a támasztékot, de akkor is megkísérlem. Soha nem hagytam magára senkit a bevetéseimen, ahogy akkor sem, mikor bajba jutottakhoz hívtak minket, így ha félre tudja rakni egy időre a felém érzett gyűlöletét, akkor majd máskor folytatjuk az erőnk összemérését, mikor már teljes lesz a fizikai állapota. Ki tudja? Még az is lehet, hogy megszorongatjuk egymást a ringben, mert amúgy nincs oka panaszra az izmai erejére. Ha egy pár napot pihen még és edz utána, akkor majd visszatérhetünk ide a folytatásra. -1:1. Maradjunk egy döntetlenben. Remek voltál, Hartley!- elismerésem jeléül egy kicsit emelek rajta, hogy könnyebben álljon a lábán, ha elfogadta a segítségemet. Pusztán baráti és bajtársi gesztus tőlem, és ezzel nem akarom megsérteni, csak látom,hogy nagy erőfeszítések árán tudja fenntartani az eszméletét és ő is elismeri, hogy elfogyott az ereje, akkor azt hiszem, hogy nyugodtan napolhatjuk az edzést máskor-ra. - Pihenned kellene… egy sört?
Hah... ha tudnám miken gondolkodik lefejelném. Nem kell senki szánalma! Senki segítsége! Legalább is eléggé konok vagyok. Azt viszont megoldja hogy megszakítsam az önpusztító spirálom - egy időre legalább is mindenképp. Aztán csak a számba harapok. Szépen mondta amit, a fenébe is, tényleg nagyon kedves volt nekem Sarah. Nem rázom le a kezét, igazából erőm se nagyon lenne, de mindegy is. Érzem megint bepárásodik a szemem, de most nem azért mert belefolyt az izzadság. A fenébe! Hümmögök, mert most nem akarok megszólalni. Nem mondom hogy full macsó akarok előtte lenni, de picsogós se. -Nem ezt ígérték nekünk... mi nem ebbe a rendszerbe születtünk... - Mondom fájdalmasan félrenézve, mert ha mást nem, ezt biztos megérti bármilyen háttere is legyen. Ő is ismerte a földi létet, nem csak ezt az űrbélit. Ez a rengeteg szabály, hogy megint csak pusztítunk és hódítani akarunk... annyira nem tetszik. Sarahnak sem tetszene. Hagyom kiegyenesítsen, de nem maradok mellette, nem akarok rá támaszkodni. Inkább megpróbálok megtörölközni. Nem szeretem ha gyengének látnak, maradjunk annyiban. Némi bokszolás a vállába és elérem a célom, bár fürdenem mindenképpen kell, ez édes kevés, szimpla tűzoltás. Ami meglep, hogy átkarol és megtámogat. Nem mondom hogy a testem nem boldog, mert nehéz már lassan a séta is, de... a büszkeségem!? Azzal mi lesz?! Olyan kikerekedett szemmel nézek rá... de legalább nem érzek felőle semmi meleg fuvallatot, ez megnyugtató, én nagyon béna vagyok annak megállapításában kinek melyik nem tetszik. Már nyitnám a szám hogy közöljen megoldom, de... inkább csak ciccenek. -Hú de szarul festhetek... - Jutok erre a konklúzióra, mert ha Ő akar segíteni NEKEM, főleg ezek után... -Kapd be... - Nézek rá gúnyos mosollyal, hogy ne hazudozzon már, simán elvert mint hülyegyerek a plüssmackót... meg nézzen rám, túlterheltem magam. Így hogy a fájdalomtól némiképp tisztább a fejem kezdem felfogni magam körül a dolgokat. -Töményebbet. Én állom...-Kaptam valamennyi kreditet, hogy boldoguljak és nem, nem fogom elinni vele az összeset. Főleg hogy jelen állapotomban hamarabb elalszom tőle mintsem komolyan szét tudjam csapni magam. -Már ha... mondod merre az űrkocsma, mert gőzöm sincs. Kib.szott egyforma minden folyosó... - Igen, térképpel keresem az új helyeket és eddig három pont között cikáztam: a lakrészem, az edzőterem és az infóterem.
Azt hittem, hogy a segítő szándékomra megint egy epés megjegyzéssel áll elő, de nem így történt. Abban biztos vagyok, hogy beletrafálhattam a valódi fájdalmának okára, amit én is átéltem az első napokban. Támaszul állok mellette, bár ezt tényleg baráti gesztusként szánom, és nem pedig annak, hogy gyengének tartom férfiként. Az más kérdés, hogy a teste eléggé leharcolt és fáradt, de a lelke, hogy küzdjön tovább, az nagyon is acélos. Ha jobban belegondolok, akkor eléggé különbözőek vagyunk egymástól és most, ennyi év után, mégis találtunk valami közöset magunkban. A Kedvesünk elvesztése mindenhogy fájdalmas, és idő kell hozzá, hogy a szívünk ezt feldolgozza. Mondanak sok mindent, hogy miként kellene „átvészelni” ezt az időszakot, de soha nem a mások által tanácsoltak az igazak az emberekre. Egyéntől függ, hogy miként dolgozza fel magában a veszteséget és mennyi időre van szüksége hozzá. Hatrley esetében jól látszik a maga-pusztító erő, de a lelke mélyén tényleg elkeseredett lehet, hogy még saját életét is kockára tegye az igazi érzelmei eltitkolására. Ha nem ismerném, akkor mást mondanék rá, és most nem segíteném felállni, vagy az elmúlt két órában, nem fogtam volna vissza az öklöm erejét. Nem szánom, hogy így áll most előttem, mert oka sincs szégyenkeznie. Inkább borítsunk fátylat a múltra és kezdjünk új lapot az ittlétünkre. Tudom, hogy nem egyszerű, de szüksége van a támogatásra és arra, hogy egy kicsit kizökkenjen ebből a letargikus állapotából. -Ez így van. – fogom meg a karját, hogy stabilabban tarthassam, és ha tud járni, akkor pár lépést is teszek vele, ha engedi, hogy addig is visszatérhessen a vérkeringése a normálishoz. -Nem jobban, mint én. - vigyorgom el magam, ahogy viccesen próbálom elterelni a gondolatait a fájdalmáról. Lehet, hogy hülyének is tart emiatt, de úgy vélem, jobb, ha most nem merül el a lelkében dúló érzelmek közt, hanem egy kicsit lazítani próbál. A sörözés gondolata, meg amúgy is építő jellegű, bár remélem, hogy hamarosan a pohár fenekére nézünk és jót nevetünk valami képtelen viccen. Nem mintha humorzsáknak számítanék, de a tizedesem sok mindenre „megtanított” és most ez a tudás - vagyis teljes tapasztalat a búfelejtője után- úgy hiszem, hogy Hartley-nak is segíteni fog egy kicsit, hogy aztán kialudja magát. -Van itt nem messze… a folyosó végén egy Ciber-Tér nevű Bár. Ott van jóféle italválaszték, és mindkettőnkre rá fér egy pohárka, ahogy elnézem. – vonom meg a vállam, majd megvárom, míg annyira összeszedi magát, hogy elinduljunk arra az italra. - A második kört én állom…- szélesedik ki a vigyorom, amint a lelki szemeim előtt látom a kikért teli poharainkat, és egyik sem limonádé.
Idegesít hogy csak helyesel, de Malinor mindig is idegesített mindehogy. Bár lehet most az idegesít hogy nem tud az arcomba hazudni valamit hogy amúgy mennyire kva jó nekünk... ebből is látszik hogy nagyon nem. Katasztrófa... ahogy az is hagyom segítsen, látszik nagyot fordult a világ! Kap egy lesújtó pillantást aztán, hogy hagyjon már lógva a fenébe, meg sem tudtam rendesen ütni, hogy nézne már ki szarabbul nálam?! Vagy a charme-jára érti? Jah abban lehet valami, kettőnk közül én vagyok a csinosabb pofájú, vagyok ennyire hiú. A sörözésnél nekem viszont valami erősebb, ütősebb kéne, haha, bár Malinortól kaptam némi józanságot, de ha már iszunk, akkor nem akarok az maradni. Szerencsére nincs messze a bár... bár egy hajón... atyám, na szóval odatartunk, tudok menni, bár a támogatása sokat javít azon mennyire legyen kevésbé zombiszerű ez a séta. -Igazán? Na és a hadnagyra ugyan miért? Letörtem a körmét? - Horkanok fel, de ez már csak szokásos zsörtölődésem, mert ki tudja mi baja lehet neki is ezen az átokverte helyen. Van aki egyáltalán boldog itt? Már a hájjal kent kancellárokon kívül, persze. -Hah... legyen. - Gondolja bírok kettőt? De optimista ember lett hirtelenjében az úr! Mindegy, hagyom vezessen arra, közben nagyon próbálom megjegyezni az utat, de elég tompa vagyok. A fenébe is, úgy ég mindenem mintha láva folyna az ereimben, zsibbasztó. -Te mióta vagy ébren? - Remélem érteni fogja hogy nem a sima alvásra gondolok, az fikarcnyit sem érdekel, de a hibernálós annál inkább! Már teljesen beilleszkedett? Vagy nem? Volt már lenn a holdon? Ahh... ki tudja, talán még ki is faggatom, mert sok dolog érdekel azért, ha nem is látszik elsőre, mert el vagyok foglalva hogy haragudjak az egész világra (vagy legalább Jenkinsre, Jenkinsre konstans ki vagyok akadva, főleg mióta megkaptam a jelentését. A fenébe is!)
Ezt a kis meglepetés játékot aránylag hamar le is szerveztem az Edzőteremben. Igazából csak sejtéseim voltak, hogy mikor vannak ott kevesebben, de úgy látszik, hogy a szerencse is mellém állt, nemcsak a logika. Gondoltam, hogy Larám rá fog kérdezni, de milyen már, ha minden meglepetést előre elmondanék? Akkor már nem lenne az! A válaszára csak vigyorogva bólintok és félreállok, hogy tudjon csomagolni. Én ezen már túl vagyok, és nem árulok el titkot, hogy sok minden nem rejtőzik a zsákomban. Felesleges. Ami kell, az ott is van, én meg nem arról vagyok híres, hogy kilószámra hordozgatom a dolgaimat. Csak ami szükséges.. Nem úgy, mint a nők. De ezt hagyjuk… -Kész vagy? Indulhatunk? Nem megyünk messzire..– kérdezem tőle, ha beleegyezik. – Oké. - Magamhoz veszem a holminkat és mutatom az utat az Edzőterem felé, ahol egy órán át legalább, püfölhet majd engem. -Az sincs kizárva, hogy leharcolsz, és hazafelé támogatnod kell!- kacsintok rá, ahogy haladunk a folyosón. Tudom, hogy aggódik értem és kicsit talán tart ettől a játéktól, de egyáltalán nincs benne veszély, hacsak az nem, hogy olyan kimerült leszek, hogy a saját lábamon se tudok megállni.. Ez is benne van a lehetőségek között, de előbb jussunk el odáig, és csapkodhat rám, amennyit szeretne… - Majd ápolhatsz! Alig várom!- adok egy apró csókot az ajkára, majd megfogom a kezét, ha nincs ellenére. Izgalmasnak ígérkezik ez a nap, de úgy hiszem, hogy jó nagy derültség is lesz benne bőven… Erre alapozok.
