* Ez a beszélgetés nem tudom, hogy hová fog torkollni. Miss Moorral nem lehet megtalálni a közös pontot, így én ettől a meglepetés találkozótól nem várok többet, mint elfuserált perceket. Jobb lett volna hallgatni mindenről és hagyni a nőt a saját dolga csinálásában. Nálam hamar megkapja a nem beszélek vele többet táblát.* - Ha így látja Miss Moor, akkor mondom nem fogom többet zavarni. - lássuk be, hogy mindkettőnknek jobb, ha ez a beszélgetés nem húzódik el túlságosan sokáig. Így nagyrészt próbálok hallgatag lenni, s csupán akkor kinyitni a szám, mikor szükséges. Természetesen olyan választ kapok a kérdésemre, amire már az elején számítottam. Nem lepődök meg rajta. Azonban mikor a nő visszakérdez, mi a belső kör akkor egy nagy sóhajtás távozik a tüdőmből. A nő nagyon nem vágja a témakört, így próbálok neki kicsit segíteni. Sikeres a rávezetésem, azonban mikor csupán a kancellárokat mondja, akkor én ingatom a fejem. - Miss Moor, de nem csak abból áll, mármint kancellárokból. Szerintem oda tartoznak még páran. - hallatom a hangom, hogy azért annyira ne örüljön. Vannak bizalmi emberek, vagy adósok, akik valami folytán bekerültek oda. - Ha komoly gondod van, akkor könnyen kerülhetsz szerintem be a belső körbe. - s nem tudom, hogy Miss Moor miért próbálkozik be nálam, mármint az ital hívással. Nem tudom miből gondolja, hogy én majd meggondolom magam hirtelen, ahogy ő tette. Nálam kiverte azt a bizonyos biztosítékot. - Erről a hajóról lekésett Miss Moor. Az italozás eléggé átlátszó a részéről. Leitatni valakit, hogy többet áruljon el? Ne reménykedjen benne. - fogok bele a kioktatásába, s haladjunk szépen sorjában, hogy még mit ajánlj. Vacsora, meg desszert. Hihetetlen egy nőszemély! - Vacsora hangzik randinak, főleg a desszerttel. - ingatom a fejem, s újra elmondom a nőnek az igazat. - Kár tagadnia magától Miss Moor, egyáltalán nem vagyok az esete, s én sem csípem magát. A megjelenése, a modora és a velem való viselkedése nem győzött meg arról, hogy mi esetleg a jövőben barátok lehetünk, vagy bizalmi partnerek bármiben is. - nem bírom az ilyen beszédes fecsegős nőket. Távozni készülök, mikor még egy utolsó próbálkozást tesz nálam. Visszafordulok arra a pillanatra, hogy jól lássa ajkaim formálását. - Hát nem egyértelmű?! - talán túlságosan is költőien teszem fel, mint a nagy galaktikus írók. Visszafordulok irányba, s jól láthatja, hogy előveszem a Pda-m, s bepötyögök valamit rajta. Addig van ideje esetleg mögém osonni és meglepni valamivel, már ha Miss Moor szeretné. Ha nem, akkor egyszerűen a raktár mélye felé haladok, hogy másnak a raktárhelyét ellenőrizzem.
*Egyelőre nem látom sehogy a Bewilddel való kapcsolatot, a beszélgetés lényegét, végét. A pasi egészen fura, olyan mintha betévedtem volna egy alagútba, ahonnan nagyon sok elágazáson keresztül lehet megtalálni a kijáratot, viszont mindegyik folyosó túl színes, túl hangos zavaró tényezőkkel van tele. Nem mintha Bewild színes egyéniség lenne, épp csak megfoghatatlan. Na, ezt is megértük. Már nagyon nem is kardoskodom a beszélgetés folytatása mellett, mert jelenleg meddőnek tűnik, Bewildet másképp kell megfogni, csak még nem jöttem rá hogyan. Persze aztán lehet, hogy pont ő adja majd a megoldást, de nem nagyon igyekszik vele.* -Ja, persze, még néhányan a felsőbb vezetésből a vezérkarból. *Ki hitte volna. Mosolyogva gondolkodom el ezen és azon is, hogy mimért pont Bewildtől kellett ezt megtudnom, miért nem Jenkinstől vagy épp a mindentudó Denisovtól? A lényeg mégis inkább a bátyám körüli titok, amit Bewild igyekezett a tudomásomra hozni, elég szerencsétlen módon. Csak gyanúra adott okot, mint aki be akar húzni a csőbe és nem segíteni akarás áll a háttérben. * - Félreértett, mint ahogy már az elejétől kezdve teszi. Nem akarom leitatni, felőlem ihat instant narancslevet is. A hangulat kedvéért gondoltam, hogy egy pohárka ital mellett beszélnénk meg a dolgokat. *De neki a vacsora sem jó, a desszert sem, és kénytelen vagyok látványosan szemet forgatni, ahogy minden próbálkozásomat leírja.* -Komolyan,maga olyan, mint a folyékony ragasztó, mindenbe beleköt. *Feladom, kész, elég volt. Nem fogom marasztalni, majd inkább fülön csípem egy olyan pillanatában, amikor nem számít rám, amikor közel s távol nem játszik a bár, sem semmilyen étterem, étkezde, kaja automata, hogy a randinak vagy a leitatásnak még az esélye s elegyen meg. * -Na ebben egyetértünk. *Vágok a szavába azonnal amikor arról beszél, hogy nem vagyunk egymás esetei. * -Nem tudom, hogy a külsőmnek mi köze van az üzleti partnerséghez. Mondjuk barátok biztosan nem leszünk. *Ez van ha nem én szervezem meg a találkozást, eleve kudarcra van ítélve. Na de majd máskor, amikor én akarom, és Bewildnek szava sem lehet majd ellene. * -Deee, egészen egyértelmű. *Elkomolyodom és a hangom is mélyebb a szokásosnál amikor rábólintok a kérdésére. Hagyom elmenni, ennyi elég volt belőle, de a fejemben már most a következő találkozó helyszínét keresem. Mindenképpen olyan hely kell, ahonnan nem tud Bewild könnyedén lelépni, ami kívül esik a komfortzónáján. Egy biztos. Mostantól a pasi rajta van a megfigyelendők listáján, és tudni fogok arról, mikor hova megy, kivel találkozik,mit csinál. * -További szép, sötét napot! * Kárörvendően kiáltok utána, de ha visszafordulna, már nem fog látni,elkanyarodom az antigravitációs raklappal együtt. Magamhoz veszem a holmimat és távozom a raktárból. Nincs is szükségem arra, hogy kicsit jobban körülnézzek, Bewild személye jobban érdekel. Utána fogok nyomozni.*
//Köszönöm a játékot, sikerült megalapozni a kapcsolatunkat Jön a következő!!! //
Nagy szivárványszín szárnyú bogarakkal teli bokor. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Nem az első alkalom, hogy egy bogaras fricskával él Jasmine, még ha ezt mindig finoman is teszi, hiszen ő maga is nagyon finom. Az első tájképen apró kis pöttyök voltak csupán, éppen csak jelezve voltak a bogarak, hanem amit legutoljára kaptunk lányunk születése alkalmából, na azon már szépen kivehetőek voltak a rovarok. Nem véletlenül, hiszen színpompás nagy szárnyaik feltűnőek és el kell ismernem, egész tetszetőssé teszik őket. Saskia mosolya is széles volt - felöltőimet merném feltenni rá, hogy még kuncogott is - és már vitte is be Lily szobájába, hogy megnézze, hol mutat a legjobban a falon. Azt nem tudom, melyikkel jártam jobban: egy bokor több ilyen rovarral, vagy ha fogta volna magát Jasmine és csak egy ilyen pillangószerű lényt fest le, de azt jó nagyban. Mindenesetre ehhez kötődik, ami miatt megbeszéltem Jasmine-nal egy találkozót, azon túl, hogy egyébként is régen beszélgettünk. Igazán akkor, amikor hatalmas szerencsével megkerült a vihar után nem sokkal, akkor meglátogattam őt, de utána már csak Lily születését követően beszéltünk személyesen, talán ha fél óra ha volt. Ideje pótolni az elmaradást. Előtte érek oda a polgári lakórészekhez, amelynek egyik félreeső folyosója végén egy kicsiny kabint rendeltettem ki neki még régebben, ahol a növekvő számú festményeit tudja tartani, illetve gondolom rossz idő esetén műteremként is tud funkcionálni. Kódom természetesen van a helyhez, hova ne lenne? Belépek, de nyitva hagyom az ajtót magam után, és körbenézek a festményraktárként funkcionáló kabinban. Azonnal kiszúrok pár friss alkotást, köztük egy, ami vihart ábrázol, azonnal megfogja a tekintetemet. Az a pillanat, amikor még egyre csak gyülekeznek a sötét felhők, de még nem szakadt le az ég. Sejtésem szerint esős képet amúgy is hiába keresnék, érthetően nem kellemes emlék kötődhet hozzá. Aztán persze ki tudja, mit találok. Visszatér még párszor a tekintetem a kép nagy részét elfoglaló sötét, de igazán megkapó fellegekhez, majd óvatosan, szinte féltőn, mintha ennyivel kárt okozhatnék bennük, meg-megmozdítok egy-egy képet, hogy megnézzem, milyen másik van mögöttük. Valami vidámabb témájú keresésével bízott meg Saskia. Két esélyest hamar lelek, de mégsem azoknál időzök el hosszabban, hanem egy portrénál. Nocsak! Kitűnik rögtön Jasmine festményei közül, hiszen jellemzően tájképeket fest, azokon emberi vagy perdai alakot felfedezni is alig lehet, és azért is érdekes, mert a hajszínből azonnal kiderül, hogy nem a bátyja vagy az apja lesz. Sötét hajú és szemű az illető, egy férfi. Mint portré, vannak benne kisebb hibák, de érthető, hiszen nincs meg a festéséhez a kézben a gyakorlottság - ráadásul nem is tudom, hogy nem élő modell után lett festve -, és a hangsúlyt is erősen a szemre helyezte, azokon látszik a legjobban a kidolgozási szándék. Élénk tekintet, csibészesen csillanó szemek. Talán lesz okom levenni Jasmine adatlapjáról az orvosi feljegyzést, miszerint genetikai kezelés alatt áll? Persze valójában nem, csak időt akarok vele nyerni neki. Viszont a férfi fizimiskája... Valahonnan ismerős, de kell pár perc, mire rájövök, hogy kire emlékeztet. Pda-mban előkeresem a tűzvölgyi támadás során felismert ellenállók arcképeit, közte azét is, akinek mesterséges intelligencia által csak a fantomképe készülhetett el leírások alapján. Hasonlít. Mármint azon túl is, hogy sötét szeme, sötét haja, borostánál erősebb arcszőrzete van és két füle között van ugye a feje. De korban is hasonló lehet. Persze, lehet ez véletlen egybeesés is, mégsem hagy nyugodni a gondolat. Roda szavai is felrémlenek... Visszatérek a képhez és óvatosan kiveszem a többi közül, majd elhelyezem az ajtó mellett úgy, hogy amikor Jasmine megérkezik, nem fogja rögtön meglátni azt, ahhoz meg kell fordulnia. Mielőtt rákérdezek, egyáltalán kérdezek, látni akarom arcán az első reakciókat. Remélem, nem lesz igazam...
*A folyosón való rohanásom közben, mely ahhoz a raktárnak használt kabinhoz vezet ahol a képeimet tartom Callum jóvoltából, csak arra az ijedt pillanatra emlékszem, amikor a találkozóra készülve rájöttem, hogy nem találom azt, ami Vadembert ábrázolja. Már el is felejtettem miért is álltam neki keresgélni. Készülődés közben jutott eszembe, hogy a sokadik próbálkozásra már elfogadhatónak nyilvánított madaras képet elvigyem Callumnak a kislánya születésére adott „bogaras” kép mellé, de a félelem úrrá lett rajtam. Sok időt elvesztegettem azzal, hogy utolsó reményként még megtalálom valahol egy sarokban, de végül arra jutottam, hogy véletlenül a raktáramba kerülhetett. Mivel egyik kép sincs még keretben, könnyű volt összefogni és magammal vinni. Hagyva a madaras képet siettem, hogy még Callum előtt odaérjek és ha nem is lesz időm arra, hogy visszavigyem a lakókabinomba, legalább eldughatom a többi kép mögé. Azonban minden reményem elveszett amikor a folyosón a raktár közelébe érve megláttam, hogy az ajtó nyitva van. Callum legalább negyed órával előbb érkezett, pedig inkább pontos szokott lenni. Most pedig minden bizonnyal a képeket nézegeti és én nem fogok tudni uralkodni a vonásaimon, egyből észreveszi hogy valami bajom van. Néhány lépéssel az ajtó előtt fékeztem le és igyekeztem a hajamat megigazítani, de kipirult arcommal nem tudok mit kezdeni, az ijedt tekintetemről már nem is beszélve. Biztosan hallotta, hogy közeledem, a cipőim sarkának siető kopogása már előre figyelmeztethette. Talán ráfoghatom arra, hogy elkéstem, vagy legalábbis én úgy sejtem, mivel ő már itt van. Persze ennek semmi értelme és valószínűleg nem is fogja elhinni, nekem meg bátorságom és becsületem nincs még csak megpróbálni sem hazudni neki. Az egyetlen esélyem, hogy talán nem találta meg a képet és nincs okom az aggodalomra, így utolsó gondolatként ezt fogadom el, és nagy levegőt véve majd azt látszólag nyugodtan kifújva teszem meg a maradék távot a nyitott ajtóig. Amikor az ajtóhoz érek, Callum pont velem szemben áll, vagy majdnem szemben, de semmit nem vélek felfedezni az arcán. Ennek mondjuk a mestere, volt már részem benne, szerencsére nem sokszor. Megállok az ajtóban, egyik kezemmel az oldalába kapaszkodva, igyekszem nem szorítani a falba csúszó ajtószárnyak keretét. * -Callum! Elkéstem? Sajnálom, ne haragudj. Üdvözöllek! *Mosolyt erőltetek az arcomra, annyira nem nehéz, hiszen mindig örülök amikor találkozunk, most csupán aggodalmamat kell elrejtenem. Nehezemre esik nem körülnézni, ezért Callum szemeibe kapaszkodom a tekintetemmel, majd lassan teszem meg az utolsó lépést ami áthelyez engem a folyosóról a raktárkabinba. Ezzel el is engedem az ajtókeretet, kezeimet egymásba kulcsolom magam előtt úgy, hogy könyökeimet behajlítom, karjaim így nem lógnak, hanem elegánsan tartom azokat. Utoljára akkor találkoztunk amikor gratuláltam neki a kislánya születése alkalmából, azóta legfeljebb pár szót váltottunk üzenetekben. A találkozót ő kérte, tehát valamit szeretne, esetleg egy újabb képet. * -Hogy vagytok? Sikerül pihennetek is? Milyen apukának lenni? *Őszintén érdeklődöm és azzal áltatom magam, hogy sikerül elterelnem a figyelmét magamról. De persze tényleg érdekel hogyan birkóznak meg a szülői feladatokkal azon túl, hogy mekkora örömöt okoz az oly régóta várt legújabb családtag.*
Sietős kopogó léptekre nem nehéz a csendben felfigyelni, de nem fordulok arra, főleg, mikor hallom lassulásukat, de nem szűnik meg a hang, ami arra utal, hogy nem egy környékbeli kabin lakója érkezett meg, hanem aki jön, errefelé tart. Gyaníthatóan Jasmine az. Sejtem, hogy most rendezi a légzését, hagyom neki. A megtalált, kérdéseket felvető kép nélkül sem jó úgy beszélgetni, hogy az ember a levegőért kapkod, na meg arra vár a másik, hogy összerakja a mondatot lihegések között. Ráadásul az a válasz átgondolására is hagy időt, amit még nem tudom, akarok-e engedni? Egyelőre hajlok a nemre, aztán majd meglátom, hogy mennyire helyezem majd nyomás alá, hogy válaszoljon a kérdéseimre. A pontos kérdéseket még én sem fogalmaztam meg magamban, sok múlik majd a reakcióján, mikor majd meglátja azt a képet. De nem ezt fogja elsőre. Könnyed mosollyal fordulok hát az ajtó felé, mikor hallom, hogy a lépteivel oda ér és aprót biccentek felé a köszöntésem mellé, mint máskor is. Mesterkéltnek tűnik a laza tartás, de tovább figyelek, mielőtt tényleges következtetést vonnék le, nehogy belelássak olyasmit, ami valójában nincs is. Alattomos tréfát tud űzni az emberrel a gyanú. - Szervusz, Jasmine! Nem kellett volna futnod. Nem késtél, ellenkezőleg. A vártnál hatékonyabb volt a megbeszélésem, előbb szabadultam, és mielőtt még elkapna és feltartana valaki a folyosókon, inkább elbújtam itt. Remélem, nem bánod, hogy egy kicsit már nézelődtem. Annyi szép képed van, nehéz megállni... - Mosolygok rá, magam részéről teljesen nyugodtan és most már teljes testtel felé fordulok, nem csak fejemmel. - Köszönöm, remekül. Nincs nagyon összehasonlítási alapom, de úgy vélem, nincs okunk a panaszra. - Némi túl mély alvási problémától eltekintve, de ezt biztonsági okokból nem szoktuk reklámozni. Szemrebbenés nélkül hazudom most is, hogy minden a legnagyobb rendben. - Politikai ambíciói még nincsenek Lilien-nek, remekül elalszik nálam, ha elkezdem neki mesélni, mi volt a legutóbbi kancellári gyűlésen. Viszont már rám is kezd néha mosolyogni, főleg, mikor azt mondom, hogy dezoxiribonukleinsav. - Szélesedik ki a mosolyom, mert ugyan teljesen vakon vagyok ebben az apuka-létben, annyira szokatlan számomra és példakép sincs előttem, de annyit azért én is tudok, hogy ennek a szónak legfeljebb a hangalakja lehet mókás a lánykának, vagy az, ahogy mondom, és nem a tudomány iránti lelkesedés váltja ki apró kis mosolyait. Örülök így is neki, mert ezt hatalmas előrelépésnek tartom az első másfél hónaphoz képest, mikor az én karjaimban gyakorlatilag majdnem mindig sírva fakadt. Ahhoz azonnal értett a kislány, hogyan tiporja el egy kancellár önbizalmát. Az én lányom! Büszke vagyok rá. - És te hogy vagy? Legutóbb rólad szinte nem is tudtunk beszélni. Úgy látom, a napsütéses hónapok neked igazán jót tesznek, nagyon csinos vagy ma is. - Csak részben van hátsó szándékom a finom utalással a télen történt találkozónkra, amikor enyhén szólva is levert volt. Nem tudtam meg az okát akkor, később sem firtattam, már csak azért sem, mert tavaszra láthatóan túltette magát rajta, bármi is volt. Meglehet, figyelmetlen voltam.
*Sosem voltam mestere annak, hogy mások arcán keresve felfedezzek bármit is ami gyanakvásra adhatna okot. Csupán a teljesen kifejező érzelmek azok, melyek nem bújhattak el előlem, de Callum arca rezzenéstelen ahogy a tekintete is. A mosolya ismerős, nem látok bele mesterkéltséget, sem abban, ahogyan a raktárnak használt kabinban helyezkedik. A baj az, hogy arra sem emlékszem melyik képpel és mikor hozhattam el véletlenül a Vademberről készültet, hát még az, hogy hova is tettem. Feltűnően kellene keresnem, de azt nem tehetem így Callum mosolyába, tekintetébe kapaszkodom. Talán egy kicsit meg is nyugszom a könnyed hangvételtől, a köszöntésétől, bár a félsz még azért a lelkemben sétálgat. * -Ó, örülök, hogy előbb el tudtál szabadulni. Szólhattál volna, akkor igyekszem, persze nem bánom ha egyedül nézelődsz, csak nyugodtan. *Beljebb lépek, még beljebb az előbbi egynél és kissé elfordulok a bejárattól, de egyszerűen nem merek másfelé nézelődni. Callum válaszára amúgy is illenék ránéznem, ha már érdeklődtem, ami egyébként őszinte kíváncsiság volt. A kislánya születése után nem lehetett ilyesmiről kérdezni, ahhoz idő kell, de most már úgy vélem belejött az apaságba. * -Ennek örülök. *Szólok közbe, nem várva folytatást, ám mégis részletesebben kifejti. A humora elaltatja a maradék gyanakvásomat is, most már csak arra kell figyelnem, hogy ne is lássa meg a képet a nagy nézelődés közben. Csak tudnám hol lehet, melyik darabok mögött. Halkan kuncogok az önirónián és széles mosolya az enyémet is előcsalogatja.* -Az a szó olyan mint a tüsszentés, nem csodálom, hogy tetszik neki. *Azért kíváncsi lennék arra, hogy jutott eszébe pont ezt a szót kimondania, de mindenképpen rá vall. Így nem lenne csoda ha a kislány is az orvostudomány felé fordulna, de persze olyan sok minden befolyásolhatja még. A képet nem ott keresem ahol kellene, igyekszem visszaemlékezni arra, hogy hova tettem le az utolsó idehozott festményeket, és próbálok arra fordulni anélkül, hogy Callum figyelmét elveszíteném. A dicséretre önkéntelenül elpirulok és ujjaimat most először fűzöm ki egymásból, hogy lesimítsam a ruhám vélt gyűrődéseit.* -Köszönöm, kedves, hogy ezt mondod. Szeretem a perdai nyarat, azért lássuk be, nem mindennapi és a Dominiumon ilyet nem élhettünk meg korábban. *Ez igaz, s még csak kutatnom sem kell az emlékezetemben a szavakért. * -Legutóbb neked volt a nagy napod, miért beszéltünk volna rólam? *Félreértem és talán ez az én szerencsém, különben mérhetetlenül zavarba jöttem volna attól, hogy olyasmire utal amiről nem szívesen beszélnék és nem is szabadna. Egyetlen ötletem támad arra, hogyan terelhetném el a figyelmét a képekről, egy bizonyos képről, vagy hogyan vehetném át az irányítást a nézelődése felett.* -Te kértél arra, hogy jöjjek ide, úgy sejtem szeretnél még képet az apartmanba. Mire gondoltál? Hátha tudok segíteni, ha van olyan akkor megmutatom. *S így talán nem kell különösebb indok arra, hogy lázasan keresgéljek a képeim között, oda is lépek az egyik sorhoz, amely emlékeim szerint a legrégebbi képeket tartalmazza és biztosan nincs köztük az amelyiket Vademberről festettem.*
- Nem akartam, hogy miattam kapkodj. - Jegyzem meg könnyed mosollyal, hogy ezúttal kancellárként én alkalmazkodtam hozzá, nem kell mindig neki akkor ugrania, amikor én éppen ráérek. Még ha az esetek többségében így is van, mert jóval kevesebb szabad idővel tudok számolni, mint ő és hát kihasználom, hogy Jasmine nem nagyon panaszkodik, ha alkalmatlan is lenne neki az időpont. Beljebb lép Jasmine és ilyenkor kifejezetten örülök, hogy az ajtók maguktól záródnak, vagy ha nem zárjuk be, oda se kell pillantani a panelre, automatikusan tud érte vakon nyúlni az ember, ha zárni akar. Biztonsági okokból is ezek szabványosan ugyanott vannak. Megfontoltságból direkt nem arra az oldalra tettem le a képet, amelyik oldalon a panel van, hátha mégis oda fordulna a kapcsoláshoz. Röviden felnevetek Jasmine kommentárján. - Még soha nem gondoltam tüsszentésként a szóra. Majd kipróbálok még pár ilyen kifejezést, hátha hasonló sikere a "náthámnak". - Miért is ne? Ha Lily mosolyog, annak örülök, főleg a nem túl fényes kezdés után. Az nem derülhet ki, hogy akár én, akár Saskia min mosolyogtunk kicsiként, vajon engem is traktáltak hasonló kifejezésekkel - szüleimre vallana, hogy már ekkor tanulmányokat olvastak fel nekem mesék helyett -, így nevelve belém a választott tudományaim szeretetét? De nem fog zavarni, ha Lily mégsem az orvostudományt választaná. Jasmine fordulásában egyelőre nem veszek észre semmi különlegeset, nem látom, hogy keresgélne, inkább figyel, mint ahogy mindig jó hallgatóság és legkisebb kedvességre elpirul. - Egyik évszakot sem, ami azt illeti, legfeljebb a szimulációkban szórakozásképpen. Persze azt mindketten tapasztaltuk már, hogy a valóság mennyivel több vagy akár veszélyesebb lehet. És persze szebb is. - Teszek a végén igazságot kis mosollyal, és magam is arra fordulok, amerre Jasmine. - Inkább Saskiának és Lilien-nek a nagy napja, de örömmel fürdőztem a dicsőségükben. - Komiszabb mosoly ül ki az arcomra egy pillanatra. - Ettől függetlenül illetlen voltam, hogy nem érdeklődtem felőled, ma szándékomban áll ezt pótolni. De előtte, igen, a kép! Fontos üggyel bízott meg a kancellárném, miszerint Lilien szobájába van-e vagy tudnál-e készíteni még egy képet? Hasonló méretben, mint a másik, a témáját rád bízzuk, de érzésem szerint valami vidám, virágos jó lehet. Oh, és át kell adnom az üzenetét, hogy ne hagyd magad rábeszélni vidám színű, virágra hasonlító formációba összeállt molekulák megfestésére! Persze, lehet meggyőzhető, szerintem. - Szélesedik ki a mosolyom, emlékezve rá, milyen jól lehetett kicsit bosszantani Saskiát ilyen ötletekkel, amire elővehette a "Callum Jenkins" szigorú megszólítását. - Amíg itt nézelődtem, egy egészen más témájú kép is felkeltette az érdeklődésemet... - Szándékoltan hagyom nyitva a mondatot, lopva lesve a reakciót rá. Nemcsak a portréra utalhatok vele, hanem arra a borongós felhőzetű, vihar előtti csend témájú tájképre is, amit előrébb vettem a sorban - remélve, hogy nem borítottam fel ezzel valamiféle katalógus-rendszert a képek között.
-Nem lett volna kapkodás. *Félénk mosollyal jegyzem meg, mert hát végül is készültem a mai találkozóra, kicsivel előbb elindulni talán nem lett volna akadály. Az viszont már biztos, ha előbb érkezem sem lett volna alkalmam eltüntetni a Vademberről készült képet, hiszen még azt sem tudom hol van. Borzasztó felelőtlenség és figyelmetlenség volt a részemről, de pont azért történhetett meg, mert a kabinomban is dugdostam. Nem is tudom miért készítettem, szándékosan nem volt a pda-mon sem róla készült fotó, hogy ne kelljen magyarázkodnom, jóllehet az biztosan nem került volna ki a kezemből, nem kutakodott volna rajta senki képeket keresgélve. A humor azonban elaltatja a még nem kibontakozó gyanakvásomat is, az idegességem ugyan megmarad, de képes vagyok azt legyűrni. Callum kislánya és az apaság hálás téma most, nem mellesleg jó látni rajta mennyire boldog. Minden rezdülésében ott van a boldogság, melyet a nagyon várt csöppség hozott nekik. Éles ellentéte annak amikor gyászolta a kisfiújukat. * -Ismerve a munkásságainkban használatos elnevezéseket, elég sok lehetőséged van megnevettetni őt. *Látszólag céltalanul teszek néhány lépést a raktárnak használt kabinban, melyből hiányoznak a bútorok, legalábbis amelyek a lakók kényelmét szolgálnák, polcok ugyan vannak, a kis képeknek jó helyük van, de jobbára mindent a padlóra helyeztem egymásnak döntve. Hacsak nem nézem meg az összes képet, egy szimpla körülnézéssel nem fogom tudni hol rejtőzik Vadember arcmása, de addig jó amíg rejtőzik. * -Igaz, minden évszaknak megvan a maga szépsége én mégis a tavaszt és a nyarat szeretem a legjobban. Azt a rengeteg színt nem találod meg a Dominiumon, a hideg fehéret és szomorú szürkét viszont igen. *Callum mindig is udvarias volt és kedves, még akkor is amikor elutasított, melynek okáról később értesültem. Az egyetlen amiért kicsit haragudtam rá, vagy inkább nem esett jól, hogy Saskia felépüléséről, egyáltalán a létezéséről csupán egy üzenetben értesültem, nem sokkal azelőtt, hogy mindenki más megtudta a Dominiumon. Később persze megértettem az indokait, a megbántottság érzése elillant, de makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy a gyermeke születése az ő napja volt és felesleges azon rágnia magát, hogy nem kérdezett rólam. Azon elmosolyodom, hogy mégis egy kicsit a magáénak is megtartotta a dicsőséget, ez Callumra vall, de csak nekem vallja be. Inkább figyelek arra, hogy miért is jött, milyen képet szeretne, s ha van olyan, akkor szívesen adom neki. Ha nincs, majd festek, de az persze bizonytalan mikor készül el. Saskia üzenetén aztán tényleg felhőtlenül, jóízűen nevetek fel. El tudom képzelni, hogy ezt üzente és Callumról is, hogy ilyesmi eszébe jutott, már csak a tréfa kedvéért is. * -Tényleg ezt üzente? Nem, szerintem nem győzhető meg és én sem. *Állítom ezt biztosan, a mondat rám vonatkozó részével tisztában vagyok, Saskiáról nem tudok határozott véleményt mondani. Már épp elméláznék kettejük fantasztikus, kiegyensúlyozott és szeretetteljes kapcsolatáról, mikor Callum hirtelen a mélybe ránt. Nem mondta milyen témájú a kép ami felkeltette az érdeklődését, de mivel már úgy érkeztem ide, hogy rosszat tettem és bajban vagyok, másra nem is tudok gondolni, minthogy megtalálta vadember arcmását. Semmi más nem jut mos eszembe ami kicsit is enyhítene a bűntudatomon, el is pirulok, de ez most az ijedtség színe és nem a zavaré, ami rendszerint elér. * -Igazán? *Bővebben kifejtett kérdésre nem futja, a torkomban dobog a szívem és minden bizonnyal a szemeimben is látszik, hogy most olyan pontot tapintott, ami meglehetősen érzékeny a számomra. Nem is bírom tovább, tekintetem idegesen reppen körül a látható festmények során, de mivel nem fordulok az ajtó felé, hiszen ott nem keresnék képet, csupán azt a borongós, éjszakai festményt látom meg, amit akkor készítettem mikor Vademberrel szakítottunk. Pedig annak az éjszakának csodálatos emlékei vannak, mégis szomorúnak ábrázoltam, mert a lelkemben akkor mérhetetlen bánat vert tanyát. * -Melyik az? *Kérdezem és igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra, de az láthatóan nem felhőtlen. A kezeimet is összefogtam magam előtt, de arra már figyelek, hogy ne gyűrögessem az ujjaimat, csak szorítom arra gondolva, hogy az úgy sem látszik.*
Csak bólintok a szavaira, hogy értem, de nem olyan lényeges ez a pár perc várakozás, hogy több szót lenne érdemes fecsérelni rá. Igaz, ha Jasmine is előbb tud jönni, akkor én sem tudtam volna körbenézni, és ráakadni arra az egyetlen portréra, amely itt meglapult. Hogy ez Jasmine-nak majd pech vagy szerencse lesz, még elválik. Addig is készségesen megyek bele a kötetlen csevegésbe, és alapvetően nem szoktam beszélni a lányomról senkinek, megtartom azt magánügyünknek, de engem is meglep mennyire érzem közben a késztetést, hogy büszkén elmeséljem mindenkinek, milyen gyönyörű és édes lányka! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudnék lenni! Ám a kancellári tartás az tartás, szóval csak finoman mesélek Virágocskának is. Ha kiderül, hogy tényleg ellenállókkal találkozgat, talán egy meg is vezette őt, hiszen olyan kedvesen naiv tud lenni olykor, akkor különösen vigyáznom kell a családomra. - Nos igen, bevetek majd pár botanikai kifejezést is, lehet neves növény-genetikus lesz. - Mosolyodom el derűsen, egyébként ez az elgondolás nem is volna rossz, aztán persze évek múltán kiderül, hogy Lilien erről miként vélekedik, egyáltalán mihez lesz érzéke? - Hmmm, sosem gondoltam rá, hogy azok hidegek és szomorúak. - Jegyzem meg, én persze jól érzem magam abban a környezetben is. A fenti lakosztályunknál sem zavart, hogy kivesztek a színek, az otthonosság, és amikor ezek újra megjelentek, nem feltétlen a színeknek tulajdonítottam a hatást, hanem a ténynek, hogy Saskia visszatért. Vele a legszomorúbb szürke is otthonosan meleg nekem. Következésképpen instrukciókkal lettem ellátva - nem is értem, miért nem Saskia maga jött -, hogy a megfelelő képpel térjek vissza vagy beszéljem meg a megfestésének paramétereit, mert hát az én ízlésem nem feltétlenül olyan, amire a hölgyek elégedetten bólogatnának. - Tényleg ezt üzente. - Erősítem meg egy mosolygós bólintással. Nincs értelme tagadni, hogy Saskia igen jól ismer engem és a kiskapu keresésemet is. Én mondjuk ezt úgy mondanám, hogy szeretem meglátni a lehetőségeket, amiket más nem. - Hogy tudtok ellenem összefogni, mikor nem is vagytok egyszerre jelen? - Csóválom meg a fejemet, mosolyogva továbbra is. Ez persze nem jelenti azt, hogy feladtam volna máris, csupán kivárok a megfelelő pillanatig. Türelmes vagyok, és figyelem a jeleket, ezért szándékosan fogalmazok kellő ködösséggel a képről, amit találtam. Kettőt is találtam. Egy - szerintem - kellemes vihar előtti pillanatot ábrázoló tájkép, a másik az a bizonyos, sok kérdést felvető portré. És Jasmine nyugtalan is lett. Kicsit reménykedtem benne, hogy nem így lesz, mert akkor hihetnék az ártatlanságában. - Ez a viharos kép itt! Azok a felhők rajta, a színek, egyszerűen csodásak! Ahogy ránézek, szinte érezni vélem az illatokat is. Azt hiszem, én tényleg szerethetem a szomorú szürkéket. - Mosolygok nyugodtan, miközben úgy lépek, hogy teret adjak a kiválasztott tájkép látványának és takarjam az ajtó mellé tett példányt. - Idegesnek tűnsz. - Noha a kijelentés megkívánná a folytatást egy "minden rendben van?" kérdéssel, az mégis elmarad, csak ott lóg a levegőben a megállapítás, hidegkék szemeim pedig Jasmine-t figyelik. Mintha a mosoly is eltűnt volna.
*Ahogy az már lenni szokott – igaz mostanában nem fordult elő – a találkozásunk igen hullámzó hangulatú, legalábbis az én részemről. A mélyből indultam és lassan másztam felfelé, de végre a gyerek témával nyugodtabbnak érezhetem magam, de tudom, hogy ez is átmeneti állapot. Nem tudom, hogy tudja, hogy látta és ezért próbálok, tényleg próbálok optimista lenni, de kevés sikerrel. Remélve, hogy elterelődik a figyelme, vele tartok a vicces botanikai és genetikai elnevezésekben, és itt még egész jól állunk.* -Te sosem elégszel meg kevesebbel? *Halkan nevetgélek azon, hogy még most sem vetette le a kancellári rangját, a társadalmi pozícióját és máris az egyik legmagasabb poszton látja a lányát, aki mostanság még legfeljebb csak az ő szívét rabolhatja el egy-egy mosollyal, kacagással. Nem vagyok szülő, nincsenek tapasztalataim, de azért azt biztosan tudom, hogy igen csekély beleszólása lesz abba, hogy Lilien mit választ majd. Talán a világunk is sokat változik addig, talán Vademberrel előttünk sem áll majd olyan sok akadály, hogy titkolóznunk kelljen. Azonban itt és most még muszáj, és legyen az hallgatás, vagy hazugság, a torkomat fojtogatja. Nevetésem sem az igazi, jóllehet én nem hallom magam kívülről és reménykedem abban, hogy Callum számára egészen másképp hangzik, ráhúzom ezt az érzést, hogy kevésbé rettegjek. * -Pedig azok, nekem elhiheted. Ha majd sokáig élsz lent a Városban és látod a természet változásait, a sok színt, a napsütést, érzed a melegét és a családod kacagását társítod hozzá, majd hideg és szomorú lesz a Dominium. *Ezt legalább tapasztalatból mondhatom, velem is nagyot fordult a világ amikor először léptem a Perda földjére és egy új világ nyitotta meg a kapuit előttem. Jóllehet amúgy is változás előtt álltam, szükségem volt rá, és muszáj is volt, miután elveszítettem Jason-t és anyám kirángatott a depresszióból…a Perda a legjobb gyógyír volt a lelkemre. Rátaláltam a festészetre, és volt is mit festenem. Csordultig teltem a gyönyörűséggel. Saskia pedig pontosan tudná mire gondoltam, hiszen már jó előre gondoskodott arról, hogy Callumnak ne legyen lehetősége a saját, női körökben igencsak megosztó ízlésére kérni képet. Csak tréfából kérdezek vissza, hogy valóban ezt üzente-e, holott pontosan tudom és meg sem lepődtem rajta. Csupán megvolt a lehetősége annak, hogy Callum, kivételes humorát csillogtatta meg nekem és Saskia ténylegesen nem is üzent, legfeljebb csak a férjét figyelmeztette a nem kívánatos témákra. Elmosolyodom, még van rá okom és lehetőségem, van alkalmam válaszolni és ezzel Saskia mellé állni, mely Callumból mókás reakciót csal ki.* -Ez női titok. Egyébként becsületedre legyen mondva, hogy átadtad az üzenetet, még ha felesleges is volt. *A kislánynak biztosan nem festenék olyasmit, ami kicsit is hasonlít a DNS láncra, vagy bármire amivel Callum foglalkozik, arra viszont rávehető vagyok, hogy neki fessek ilyesmit, amit aztán az irodája falára tehet ki. Ez az ötletem azonban már talán soha nem kerül terítékre, mert Callum, derült égből vált át villámcsapásra és érzem ahogy elpirulok, majd hirtelen kifut az arcomból a vér, a melegség, a jókedv. Igazából nem lenne rá okom, hiszen Callum nem említette, hogy milyen képről van szó és azt mondta, felkeltette az érdeklődését. Ez annyira finom megfogalmazás, hogy nem kellene gyanakodnom, de a lelkiismeretem…. Amikor arrébb áll és előttem az a bizonyos éjszakai, tóparti kép látványa tárul fel, egy kicsit megnyugszom. Ezt ki tudom magyarázni, ahogy kimagyaráztam már egyszer. Ennek a képnek a fotóját is elküldtem annak idején Callumnak, de könnyebb volt üzenetben bármit is mondani. Legalább hatszor fogalmaztam át. Most nincs lehetőségem rá. Callum meg csak magyaráz és dicsér, én meg a felét nem is hallom. A szívem a fülembe zakatol és elnyom minden mást, csak egy apró kis megnyugvás az ami enyhíti arcom feszültségét, de a lelkiismeret borzasztó tud lenni, a legjobb álarcot is képes lerántani.* -Igazán? Nem tudom miért….nem vagyok ideges. *S lépek is el a kép felé, a kezemet nyújtom és megérintem a felém eső felső sarkát, az emlékeimből pedig előbukkan annak az éjszakának minden szépsége. Már nem fáj ránéznem, hiszen kibékültünk Vademberrel, nem az jut eszembe róla, hogy mit veszítettem el, hanem az, amit kaptam. Elmosolyodom és ez most kivételesen őszintére sikerül, azért, mert közben Vadember mosolyára, a szemei körül szétfutó kis ráncokra gondolok, a gyönyörű mélysötét tekintetére, melyben el lehet veszni és én gyakran megteszem. Viszont nem nézek fel Callumra, nem akarok most az ő szemeibe nézni, mert félek, hogy a maradék méltóságomat és tartásomat akkor veszítem el. * -Ezek nem szomorú szürkék. Csodálatos szürkék, mert ezek a színek, árnyalatok élnek, folyton változnak. Nem vihar készülődik ezen a képen, hanem a természet várja az éjszakát. Látod? A holdak színeit? Ezek éjszakai színek, ilyeneket csak napnyugta után láthatsz. *Igyekszem mindent a magam oldaláról magyarázni, a festészet apró kis titkait felfedni, amihez Callum nem ért, remélve, hogy leragadunk itt. S a vihar nem is a képen készülődik, hanem a háttérben, szó szerint a háttérben.*
- Nehéz levetkőzni a neveltetést. - Jegyzem meg könnyedén, de fanyarabb mosollyal. Azért ezen el kell majd gondolkodnom, emlékeztetnem magamat, hogy ne legyek akaratlanul is olyan, mint amilyenek a szüleim voltak. Nem az ő útjukat akarom járni és Lilien-nek is más utat szánnék a sajátoménál. Szerencsére lesz időm ezt alaposan átgondolni, tekintve, hogy lányom még csak pár hetes. Egyébként is fontosabb most szépen aprólékosan megtervezni az elsődleges veszélyforrás kiiktatását. - Hm, lehet. Ez annyiban baj, hogy a munkám oda köt és akkor szomorkodnék munka közben. - Szám sarkában megjelenő mosoly jelzi, hogy ismeretes munkamániám miatt ez a lehetőség aligha fog fennállni. Szeretem, amit csinálok, nekem nem lesznek így negatívak azok a színek a környezetemben, de elfogadom és megértem, hogy Jasmine más. Saskia is jobban érzi magát idelent, egészen kivirult, Lilien érkezése óta különösen, minden fáradtsága és aggodalma ellenére. Érthető, a botanikusok a szép zöldek és színes növények között érzik jól magukat, amit a lakhelyekre is becsempésznének, ha nem is igazi növényekkel, akkor egy szép festménnyel. Emiatt is vagyok itt, elő is adom, hogy milyen képre lenne szükségünk és Saskia milyen plusz instrukciókat adott, amelyek inkább engem korlátoznak le, és nem a művésznőt. Egyetértésük azonnal összhangba kerül. - Ó, csak azért, hogy legközelebb módosítsam Saskia üzenetét és elhidd nekem! - Szélesedik ki a mosolyom komiszul. Nem tennék amúgy ilyet. Ha lenne ilyen szándékom, azt eleve nem is közöltem volna Jasmine-nal, csak hagytam volna, hogy a gondosan előkészített csapdába belesétáljon. Valami ilyesmit teszek most is: apró célzások teszek, amelyek tiszta lelkiismerettel teljesen ártatlan megjegyzéseknek tűnnének, de Jasmine szemmel láthatóan nem úgy reagál. Jó nyomon vagyok. És ez most baj. Elég nagy baj. Egyelőre annyiban hagyom, hogy szerinte nem ideges, mintha elfogadtam volna a választ és hallgatom a válaszát a képre vonatkozóan, melyről kiderül, hogy nem vihar előtti csendet ábrázol, hanem esteledik és ettől tompulnak szürkékbe a színek. - Áh, ezek szerint tévedtem! Olykor megesik velem, de azért nem túl gyakori. Főleg nem egymás után, tehát ha ez a kép nem vihart ábrázol, akkor a korábbi állításom igaz: te ideges vagy. - Hátam mögött fogom most is egyik kezemmel a másik csuklómat, így lépek oldalra el, hogy kikerüljön takarásomból a becsukott ajtó mellé rakott portré. Magam nem nézek arra. Le nem maradnék Jasmine reakcióiról, amelyek az ő esetében egészen biztosan őszinték lesznek. Nem szólok többet. Várakozok, hogy ő törje meg a csendet, és nagyon kíváncsi vagyok, mit fog elsőre mondani? Közben nagyon remélem, hogy kiderüljön, ez a portré valamelyik Városban lakó botanikus kollégát ábrázolja vagy legalább egy nyamvadt perdai legyen, csak véletlen a hasonlóság!
*Elmosolyodom a válaszán, bár sokat nem tudok a gyerekkoráról, el tudom képzelni, hogy milyen erősen próbálták irányítani, elvégre már a születésekor el volt rendelve a sorsa. Ezzel együtt élni és felnőni nem könnyű, és az emberbe belerögzül, másrészt a lehető legjobbat akarja minden szülő a gyermekének, könnyen le lehet tévedni a ki mit szeretne útvesztőjében. Én szerencsés voltam, engem nem terelgettek „erőszakkal” a botanika felé, az érdeklődési köröm amúgy is adta magát, a növények világa pedig egy olyan űrállomáson ahol csak egy helyen lehet látni ezt a csodát, már alapból csodálatos. De bízom abban és hiszem, hogy Callum nem követi el azokat a hibákat, melyet a szülei. A gondolataim szárnyalnak amikor a Perdáról és azzal szembeállítva a Dominiumról mesélek és bár ideges vagyok azért a hibáért amit én elkövettem, igyekszem belefeledkezni abba a témába, amiben biztonságban érzem magam. * -A munkád az Alvókhoz köt, oda meg nem biztos, hogy jó lenne néhány növényt telepíteni, de az irodádat még feldobhatod, csak szólj nekem nyugodtan, vagy Saskiának. *Persze Saskiának szól majd, tőlem képeket kaphat, de azok sem lesznek mentesek a természettől és a bogaraktól, melyeket annyira szeret. Előbb festek bogarakat egy képre, mint DNS láncot, jóllehet bevillan egy gondolat, hogy megoldható, de már csak Saskia üzenete miatt sem fogom megtenni. Pedig milyen érdekes lenne egy DNS láncba fonódott inda… Az üzenetről szólva Callum nem tagadja meg önmagát, most is keresi a kiskaput, sőt! Már talált is.* -Ó, és hova lett az a minden hájjal megkent kancellár, aki a világért sem árulná el előre, hogy mit tervez? *Kérdezek vissza mosolyogva, nem is tudva arról, hogy egyre gondolunk. A derű azonban nem tart sokáig, eszembe sem jut, mert nem feltételezem Callumról, hogy szándékosan terelgetne egy saját maga felállított csapdába, hogy mi áll a háttérben. Szó szerint. A szerinte vihar előtti tájat ábrázoló kép előkerülése meg is nyugtat némileg, ennél rosszabbra nem számítok és bár ideges vagyok, igyekszem megmagyarázni a tévedését. A kérdésére még sikerül válaszolnom és abban a hitben ringatom magam, hogy elhitte, kezdek megnyugodni, miközben a kép rejtette emlékek között lebegek. A felvillanó mosolyom is őszinte, de Callum reakciói nem sejtetnek semmi jót. Annyira már ismerem, hogy tudjam, amikor a kezeit a háta mögött kulcsolja össze, készül valamire és nem dicséretre. Észrevettem, jóllehet nekem nem nagyon van szemem az ilyesmihez, de Callum igen közel áll hozzám és megéltem vele már a hangulatok, jók és rosszak minden skáláját. A mosoly, ami a tévedése felett aratott győzelmemet hivatott hirdetni, roppant rövid életű. Épp csak néhány pillanat töredékéig tudok a szemeibe nézni vele, de búcsút kell intenem neki. Önkéntelenül is a képre rebben a pillantásom amit eddig a testével takart ki, de ahogy félreáll, máshova nem is tudok nézni. Vadember arcát látom úgy ahogyan én emlékeztem rá. Az ő szemeibe nézek most, ajkaimat szorosan összezárva tartom, majd mikor a tüdőm már sikolt egy újabb korty levegőért, remegve engedek utat és úgy tódul be, hogy fáj. Nagyot nyelek, keserű íz lobban fel a számban, ujjaim ökölbe szorulnak de igyekszem elrejteni mikor ez tudatosul bennem, és magamat ölelem át, hogy észrevétlen karomat szorítsam. Csak remélem, hogy nem hozta összefüggésbe azzal a fantomképpel, amit Vademberről készítettek a Tűzvölgyből. Ezzel a reménnyel nézek végül fel Callumra és próbálok értetlenül elmosolyodni, mintha nem tudnám miért állítja ezt és miért mutatja meg a képet. * -Miért lennék ideges? *Kérdezem, de már azért bűnösnek érzem magam, hogy megpróbálom félrevezetni. *
- Ó, Saskia féltené tőlem a növényeket az irodában. Joggal. - Mosolyodom el az emlékre, bár akkor nem volt mosolyoghatnékom, mikor Saskia hazatérve szembesült a "pusztításommal", amit egyetlen növény élt túl. Az is épphogy. Kisebb csoda, hogy a Jasmine-tól kapott éjjel derengő fényű virág megmaradt, de ezt is annak tulajdonítom, hogy a hozzám kerüléshez képest hamar érkezett Saskia. Szerintem nem véletlen, hogy nem forszírozta az irodám növényesítését, még az ön-öntöző cserepek használatával sem. - Lehet ez is a terv része! - Válaszolom könnyedén, igazán nem véve magamra a jelzőt, amit kaptam. Eleve rajtam van már, nincs mit felvenni. Nincsenek tévképzeteim arról, milyenek a kancellárok, köztük én is. Éppenséggel lehetne terv része is, hogy leendő turpisságaimat mesélem el előre, ezzel altatva a gyanút, de valójában a leendő turpisság már itt is van az ajtóban. Tárgya meg az ajtó mellett. Érdeklődésem valós az általam vihar előtti csendnek gondolt kép iránt, mert annak hangulata valahogy megfogott, de nemcsak a válaszra figyelek, hanem Jasmine reakcióira is. Ideges. Valamit titkol. Feltételezésem szerint a képet, amit megtaláltam, ami csak megerősít abban, hogy azon a körözött ellenálló látható, és az igazi titok a kapcsolatuk. Megfestésre került az arca, ez pedig nyilván jelent valamit. Semmi törvényeset. Röpke pillanatra találkozik csak tekintetünk, de kíváncsi vagyok, lesz-e ez hosszabb, mikor megmutatom neki a saját festményét, melyet eddig olyan nagy gonddal és ügyességgel takartam ki előle. A vászon kis mérete is segített ebben. Jasmine összeszorítja a száját, nagy, lassú levegőt vesz, nagyot nyel. Nagyon igyekszik uralkodni a reakcióin, és lényegesen könnyebb dolga lenne, ha nem ismerném már elég jól. Persze, annyira jól mégsem ismerem, hogy megfordult volna a fejemben annak a lehetősége, hogy kivel tarthat kapcsolatot. Átöleli magát, mint mindig, mikor bezárkózik, próbál elbújni a világ elől. Mintha lehetne. Aztán ahogy rám néz, mosolyog és visszakérdez ártatlan értetlenkedéssel, arra magamban elmosolyodom cinikus fanyarsággal: lám, mégiscsak megtanult Jasmine hazudni? Kívül viszont nem mosolygok, a tekintetem sem, várakozó türelemmel nézek vissza Jasmine-ra és nem szólok egyetlen szót sem. Másodpercek múlva sem. Hagyom, hogy a csend egyre hosszabb legyen köztünk, kihasználva, hogy titkolózó emberek a lebukás kapujában ezt rendszerint igen nyomasztó élményként élik meg - kiváltképp egy kancellár jelenlétében - és ezzel csak siettetik a végüket. Így hát szótlanul, szigorúan jeges tekintettel várom, hogy Jasmine törje meg a csendet.
-Még mindig nem sikerül figyelni rájuk? Pedig a te pontos időbeosztásodba beleférne. Csak be kellene iktatni a locsolást a rendszeredbe. *Tervem is lenne rá, de kétlem, hogy érdekelné. Nem jártam még az irodájában, de valamiért sötétnek és hidegnek képzelem el, személytelennek. Tényleg nem ártana oda pár virág, egy kis fény, amitől jobb hangulata lenne és nem fáradna el olyan hamar. De ha virág nem is, egy kép még barátságosabbá teheti, bár eddig nem kért tőlem kifejezetten oda festményt és nem is említette, hogy amit kapott, ott helyezte el. A mostani kérés azonban Saskiától érkezett egy kifejező üzenettel együtt, amit ugyan komolyan veszek, de magamtól sem festettem volna molekulákat a képre, elvégre egy minden bizonnyal édes, aranyos kislányé lesz. * -Ó, nos, akkor legközelebb majd erre is figyelek. *Callum tréfás figyelmeztetése megnevettet és van rá válaszom is, azonban mindez úgy tűnik egy másik terv része volt. Erre nagyon hamar rájövök, ismerve Callumot, mégsem mertem volna tőle feltételezni velem szemben. De megtörtént, csapdába csalt, mégpedig mosolyogva. Nem tudok rá haragudni, mert jelenleg nem ezzel vagyok elfoglalva, hanem azzal, hogy ennek ellenére megpróbáljam menteni a menthetőt. Jóllehet az egész viselkedésem, melyet nem tudok megfelelően kontrollálni arra utal, hogy ideges vagyok és valamit titkolok, tagadom és már ez is rossz érzéssel tölt el. Nekem, ellentétben Callummal lelkiismeret furdalásom van amiért becsapni készülök, érzem, hogy az arcom lángba borul, de azon gondolkodom, hogy mit is mondhatnék neki ami nem hoz bajt a fejemre vagy Vadember fejére. Most nem a barát áll velem szemben, hanem a kancellár és hiába hangoztatta korábban Callum azt, hogy megbízhatok benne, most nem tudom elhinni. Nem szól egy szót sem, de a tekintete beszédesebb minden szónál, vád, kíváncsiság, rosszallás vetekszik egymással és egyre rosszabbul érzem magam. Kétséget sem hagy afelől, hogy felismerte a képen azt az ellenállót akit a személyleírás takar, hogy sejti, nem csak hobbiból festettem meg a képet az alapján amit a kancellária híradásaiban mutattak, pusztán azért, mert megtetszett. Gyanítja, hogy kapcsolatom van vele. Végül nem bírom tovább a kínos és fájó csendet, rájövök arra, hogy ő nem fog megszólalni, hát nekem kell. Halkan, szinte suttogva kérem, könyörgöm neki, a barátnak és a kancellárnak egyszerre.* -Kérlek, ne faggass. *Úgy mondom, hogy tudja, ha mégis megteszi, olyasmit kell mondanom amit nem hagyhat figyelmen kívül, ami számomra súlyos következményekkel járna, és nem akarok neki hazudni. Az már más kérdés, hogy nem is tudnék.*
- Lehet. - Hagyom mosolyogva ennyiben a dolgot. Egyébként próbáltam már. Természetesen mivel mindig elég elfoglalt vagyok, ez volt az a pont, amit azonnal kinyomtam jelzéskor, hogy jó, majd megcsinálom később, ha befejeztem, amit épp végeztem. Aztán sosem jött el az a majd, mindig csak tolódott. Sok mindenre születni kell, és úgy tűnik, nekem a virágok gondozása nem került bele a születési genetikai csomagomba. A gonosz számítás annál inkább. Nem azért, mert Jasmine hiányolta a minden hájjal megkent kancellárt, mégis megkapja csapdával együtt, majd a súlyos csenddel együtt. Pontosan tudom, hogy sokakra milyen nyomasztóan tud hatni. Ahogy számítottam rá, Jasmine töri meg a csendet, vélhetően látta rajtam, hogy e tekintetben az én idegeim acélsodronyból vannak. Ahogy számítottam rá, az első szavai már felérnek egy beismerő vallomással. Kér, hogy ne faggassam. Vajon azért, mert nem akarja elmondani - miért is? -, vagy mert nem akarna hazudni nekem - tudna? - vagy a kettő együtt, esetleg más? Talán nem akar hazudni, nem is tudna jól, habár... Nem, nincs rendes személyleírásunk az ellenállóról, aki a kutatóállomás mellett támadt, nem biztos, hogy akkor találkoztak. Egyébként se hiszem, hogy négy kiiktatott katona teste felett ismerkedne Jasmine. Valószínűleg inkább Elorakban találkozhatott vele. A nagy kérdés az mindenesetre, Jasmine tudna-e hazudni nekem? Mert titkolózni tud. Majdnem jól tud. Nyújtom a csendet, várok tovább, majd még idejében kapok észbe, hogy mégiscsak Virágocska áll velem szemben. A B-tervem, vagy inkább C. Ennyi korrektség lehetne bennem, hogy nem gyötröm meg úgy, ahogy másokkal tenném. Lehunyom a szemeimet egy halk sóhaj idejéig, majd mozdul a kezem, előbb a jelzavarót állítom be egy érintésre a karóraszerű kütyün a csuklómon, majd a pda-t veszem elő felöltőm belső zsebéből. A hely eleve nem kamerázott, kancellári raktár, kikapcsoltam már igénybe vételkor, mert minek is nézegessem? Hívást indítok. - Andrej, szükségem van egy felvételre a városi raktáraknál... Mikor hoztad ide? Egyenesen a kabinodból, ott készült? - Villan vissza szigorú pillantásom Jasmine-ra, sürgetően kérve az adatokat, hogy bediktálhassam a kereséshez.
*Úgy tűnik viráglocsolásból nem tudok jobb tanácsot adni, de nem is lehet elvárni, hogy ebben megváltozzon. Másrészt nem is az én tisztem, soha nem is volt. Ezen még elmosolyodom, de később már nem marad bennem derű, az egész beszélgetés egy rémálommá változik. Nem gondolom, hogy szándékos volt, hogy már előbb is tudott róla és azért hívott ide. Pusztán a véletlenek gonosz játékának érzem, és annak, hogy nem értem ide időben, bármennyire is siettem. Teljesen mindegy már, hogy eleve ezzel a tudattal érkeztem meg, vagy csak itt jöttem volna rá a tévedésemre, az eredmény ugyanaz. A világom omlik össze amikor félreáll és meglátom mögötte Vadember arcmását, mint egy vádként a falnak állítva. Megtalálta és felismerte. Biztos vagyok abban, hogy nem ott volt a kép, különben nem maradt volna itt. Összefoghattam egy másikkal és ott pihent megbújva míg Callum rá nem talált keresés közben, szándékosan úgy elhelyezve, hogy amikor megérkezem, ne lássam meg. Eltakarta, hogy a leggyanútlanabb pillanatomban állítson vele szembe. Most pedig számonkér, mint egy bűnözőt….és az is vagyok. Tulajdonképpen a Dominium elleni árulásom ékes bizonyítéka, ami mellett egy kancellár nem mehet el csak úgy. De nem gondoltam, hogy ilyen módon teszi. Az ijedtség azonban elhalványítja a csalódásomat, csak a barátságára tudok apellálni, ahogy korábban mondta is, bár elég nehéz ebben a helyzetben nem a kancellárt látni magam előtt. A tekintete, az arcvonásai ellentmondanak korábbi megjegyzésének. Ezért is kérem, hogy inkább ne kérdezzen, mert nem akarok hazudni neki, de Vadembert sem elárulni. Kétségbeesésem akkor borít el még jobban, amikor szavaim után az órájához, majd a pda-hoz nyúl. Nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek, egyik kezemet a szám elé kapom, hogy ne jajduljak fel hangosan. Félek. Túl nagy a tét, túl nagyot hibáztam és életek múlhatnak rajta és most még azért sem tudok hálás lenni, hogy Callum előtt buktam le. Nem tudom mi a jobb, ha más fedezte volna fel, vagy csalódást okozni egy barátnak. Lelki szemeim előtt már lejátszódik ahogyan katonák jönnek értem és elvisznek kihallgatásra, ahol majd válogatott eszközökkel kiszedik belőlem az igazságot. Ha kiszedik belőlem….és nem végeznek ki előbb azért, mert nem leszek hajlandó megszólalni. Inkább, minthogy eláruljam Vadembert, mert hazudni képtelen leszek. Sűrűn peregnek a könnyek az arcomon, cseppennek le a ruhámra sötét foltot hagyva ott, nem is hallom azt amit Callum valaki mással beszél és fel sem fogom, hogy éppen engem kérdez. Csak az tűnik fel, hogy rám néz és várakozik. * -Hogy? Mit kérdeztél? *Kérdezem tőle és a hangom megremeg, még mindig nem jut el a tudatomig, hogy segíteni akar. *
- Jasmine. - Szólítom meg, hogy figyeljen rám, mikor felpillantok rá kérdezve őt sürgetően, de nincs sok reakció. Arcán már folynak a könnyek. Magamban megállapítom, hogy azok közé tartozik, akiket percek alatt meg lehet törni, és ami azt illeti, valami ilyesmire is számítottam. - Jasmine! - Ismétlem meg újra, talán kicsit keményebben is, mint szerettem volna vagy mint kellett volna. De legalább célt értem, mert felocsúdik. Elfojtok egy sóhajt, de valószínűleg szemöldökeim apró rándulásán látszik bosszankodásom. - Nem vagyok hozzászokva és talán pont emiatt utálom, ha el kell ismételnem egy kérdést, úgyhogy, kérlek, innentől figyelj! Fontos, főleg neked. Azt kérdeztem, hogy azt a festményt mikor hoztad ide? A kabinodban festetted, egyenesen onnan ide hoztad? Nem vitted ki innen azóta? - Utóbbi kérdésre sejtem a választ: más, frissebb képek mögött találtam rá, emiatt úgy vélem, hogy nem mozgatta el innen az utóbbi időben, de jobb biztosra menni ilyen kérdésekben. A részletekben nagyon csúnyán el lehet bukni. Jasmine válaszának függvényében továbbítom Andrej-nek az információkat, ami nagyjából egy rákérdezés, hogy hallotta-e, amit Jasmine mondott? Valamint kiegészítem azzal, hogy egy olyan festményt keresünk, amelyiken egy portré látszódik. Ha Jasmine viszonylag pontosan be tudja lőni, hogy mikor is készült és került ide a festmény, akkor könnyebb dolgunk lesz. Ha nem tudja, remélem akkor is ki tud hebegni legalább egy hónap-megnevezést, hogy annyival szűkítsük a kört, különben kénytelen leszek alaposabban kifaggatni. Így vagy úgy, de Andrej-t magára hagyom kicsit a feladatával, a hívást némítom úgy, hogy ő ne halljon minket - mert minek is hallgassa? -, de én hallom, ha megtalálta a megfelelő felvételeket. - Le tudod itt és most szedni a keretről... a vásznat? - Nem figyeltem eléggé, mikor annak idején magyarázta Jasmine, hogy mire is fest. Valami textília, azt tudom, látom, de hogy megfelel-e annak, amit régen vászonnak hívtak és hogy az mi is volt pontosan, azt már nem tudom. Azt sem, mivel rögzítette. Valahogy sosem jutott eszembe a képei hátulját elemezni. De szerintem tudja, miről beszélek a kérdésemben. - Uram! - Szólal meg a kommunikátorban Andrej hangja, visszafordulok ahhoz feloldva az ideiglenes némítást. - Figyelek. - Megtaláltam, mikor vitte be a festményt. A portré nem látszódik jól, a teste felé van fordítva. - Az nem számít. Kövesse végig a lakrészéig és törölje a felvételeket, tetszőlegesen véletlenszerű időpontokban többet is ezeken és a környező folyosókon, ne keltsen feltűnést. Hibának tűnjön, ne szándékosságnak. Hasonlóan legyen gondja a kabinja okostükrére is, meg annak a szárnynak más kabinok okostükrénél is lépjen fel ez a "hiba"... Jasmine, látta más is a festményt? - Tanulva az előzőből, nem csak rápillantok, hanem a neve kimondásával is hívom fel magamra a figyelmet. Nyílt titok úgy is, hogy a Kancellária az okostükrökön át bele tud látni vagy hallgatni az emberek életébe. Nem tudom, hol a tükör Jasmine lakrészében, de fő az óvatosság.
*Teljesen megsemmisülve állok előtte, magamba zárva minden gondolatomat Vademberről, akinek az arca néz velem szembe és a szemei most is mosolyognak. Belőle merítek erőt, de minden elveszettnek látszik most. Nem is nagyon hallom amikor először szólít a nevemen, jóllehet erélyes hangon szól hozzám, de csak a második „Jasmine”-nál nézek fel rá. Fogalmam sincs mi hangzott el korábban, míg én azon vergődtem, hogy mi lesz most velem és mi lesz Vademberrel. Callum dühös és ez jól látszik az arcán, bár gyanítom érzelmeinek a felét sem engedi kiülni. Kérdések záporoznak felém és felocsúdva lázasan gondolkodom a válaszokon, de csak a fejemet rázom, ahogy próbálom felidézni a kép idekerülésének idejét és módját. Hiszen pont azért siettem, mert a szobámban nem találtam, és nem tudtam egyáltalán hogyan sikerült olyan hibát vétenem, amit mindig is kerültem. Eleve nem kellett volna megfesteni azt a képet…* -Nem tudom….igen, a kabinomban festettem, de nem emlékszem mikor és hogyan….Callum kérlek, bocsáss meg. *Mikor, mikor, mikor készült? * -Áprilisban, igen akkor készült és nem kellett volna idehoznom. Nem akartam. *Hát persze, hogy nem akartam, hiszen tudtam, hogy Callum bármikor beléphet ide, míg a kabinomba nem. Mindaddig míg Callum nem beszél a testőrével, még a reményeim mellett sem tudom elképzelni mit fog tenni, hiszen nem figyeltem korábban, nem hallottam, nem jutott el hozzám az, hogy a folyosók felvételeit keresteti és ha hallottam volna, akkor sem tudnék most messzemenő következtetéseket levonni. Teljesen ledermedtem a lebukástól, Callum haragjától és attól a tudattól, hogy most veszítem el a barátságát. Az újabb kérdés azonban már eljut hozzám és ösztönösen válaszolok, most bármilyen gondolkodásra képtelen vagyok, így csak azt tudom nyújtani ami anélkül is működik.* -Igen, le tudom szedni. *Ám némi fáziskéséssel lépek a festményhez, mikor eszembe jut, hogy talán Callum tényleg a „most”-ra gondolt. Ujjaim szorgosan dolgoznak a vásznon, oldják a kapcsokat melyek a fakerethez rögzítik, de nem tudom mindezt úgy megtenni, hogy egyszer ne simítsam meg a szeretett arc mását. A kapott feladat kirángat a dermedtségből és jól hallom mindazt az utasítást, amit Andrej kap Callumtól s lassan körvonalazódik bennem az igyekezete, hogy segítsen, hogy eltussolja a baklövésem, az árulásom. Kezemben a vászonnal kapom fel a fejem, amikor meghallom, hogy a kabinomban lévő tükörre is kiterjed a felvételek törlése és ezen megdöbbenek. Oda is kapom a fejem Callum felé és csak nézem őt nagy szemekkel, fejemben a száguldó gondolatokkal, melyek azt próbálják felkutatni, mi mindent tettem a fürdőben lévő tükör előtt, vagy amikor épp nyitva volt a szobát a fürdőtől elválasztó ajtó. Lángba borul az arcom attól a tudattól, hogy még a tükrökön keresztül is megfigyelnek minket, és mellette harag is lobban bennem. * -A tükrökön keresztül? Tényleg? De hát…ott…Ó, te jó ég! *Annyira naiv vagyok, hogy még ezt sem feltételeztem, nem mert ez annyira intim és magánügy….Elszörnyedek hacsak arra gondolok hányszor néztem a tükörbe meztelenül. A nevemre kapom fel a fejemet ismét, de képtelen vagyok Callum szemeibe nézni. Ő vajon…leskelődött? Ki mindenkinél? * -Nem, senki. *Nyögöm ki a választ elborzadva a hallottakon és a közben óvatosan feltekert vásznat szorítom magamhoz akár egy pajzsot. Már csak az ítéletre kell várnom.*
Aprót, nemlegesen intek a fejemmel a bocsánatkérésére, amit - nekem eszembe sem jut, de - lehet félre fog érteni. Én most azért utasítom el, mert nem ezzel akarok foglalkozni, még nem kaptam meg a szükséges információkat. A bocsánatkérő körök most csak hátráltatnak és bosszantanak is, ez utóbbi nyilvánvalóan látszik is szám rándulásán. - Eleve nem kellett volna elkészítened. - Jegyzem meg, majd mivel úgy is hallotta Andrej a választ, hogy mikor keresgéljen, nem kell továbbítanom az információt. Amíg ő dolgozik lázasan átkutatva célzottan az archív felvételeket, addig Jasmine-nak is adok feladatot. Szükségszerű is, már csak azért is, hogy lefoglalja magát és ne essen szét még nekem sírva. Megkérem hát, hogy szedje le a képet a keretről, amire felfeszítette. Figyelem őt közben, gondolkodok, és nem kerüli el a figyelmemet a simító mozdulata sem. Elfojtok egy nagyobb sóhajt. - Tessék, ezzel talán könnyebb. - Nyújtom Jasmine felé a felöltőm belső zsebéből kivett egyszerű, de elegáns kis bicskát, amit ajándékba kaptam. A csavarhúzó részét hajtottam ki, ami miatt kaptam nem olyan régen - még ha réginek is tűnik már az időpont -, igaz, most nem liftet kell vele szerelni, hanem lapos végét a kapcsok alá lehet csúsztatni és azokkal kifeszegetni. Könnyebb és gyorsabb, mint kézzel, körömmel. Jasmine-nál hamarabb végez Andrej a keresési feladattal, így meg is adom neki az utasításokat, miként járjon el a felvételek kapcsán, ráadásul úgy kell dolgoznia, hogy ne keltsen gyanút, véletlen technikai hibának hasson ténykedése, mint aki ott sem járt. Körültekintően a kabinok okos-tükreit sem hagyom ki a számításból, amivel láthatóan meglepem, sőt megdöbbentem Jasmine-t. Arca is vörös lesz, azt hiszem, egyszerre zavartól és haragtól is talán? - Arcfelismerő algoritmus. A CsH elég sok óvatlan házasságtörőt buktatott le így. Néha meglepően ostoba, rendszer ellenes összeesküvőket is találni. - Felelem szenvtelen hangon. Én egész életemben mondhatni a tükör másik oldalán éltem. Az én lakosztályi tükreim nincsenek a rendszerre kötve e tekintetben. Felismerik Saskia vagy az én arcomat, kiírja az általunk beállított információkat, melyikünk mit tartott lényegesnek, de nem vagyunk megfigyelhetőek és bárki más lép a tükör elé, annak csak egy tükör, nem ismeri fel az arcokat. Nehéz beleérezni mások helyzetébe, akik most szembesülnek vele, hogy igaz a szóbeszéd és a Kancellária akár arcátlan módon is képes megfigyelni másokat. A meztelen emberek kukkolásának lehetősége pedig eszembe sem jut. - Ennyi lesz, Andrej. Köszönöm. - Értettem, uram! - Köszön el a vonal túlsó végén a testőröm és bontom a beszélgetést. Amint elkészül a munkával, úgy is üzenni fog, ahogy mindig. Figyelmem így már teljesen Jasmine-é, aki fel sem néz rám és a vászonba kapaszkodik. - Meg tudod mondani, hogy miért vagyok dühös? - Kérdezem szigorúan és közben a kezemet nyújtom felé. Nem csak a bicskát kérem vissza - ha azt korábban elfogadta -, hanem a vásznat is elkérem. Pajzs nélkül hagyom őt. - Tudod, hogy ki ő?
*Az nem jó jel, hogy még a bocsánatkérésemet is elutasítja, jóllehet csupán egy bosszús fejmozdulattal, de akkor is. A szívem egyre hevesebben ver és félő, hogy a túlcsordult érzelmeim miatt el fogok ájulni, kapkodom a levegőt is és tördelem az ujjaim, mintha azzal ugyan bármit is jóvátehetnék. Csak egyetértően bólintok arra, hogy nem kellett volna megfestenem Vadember arcát. Igaza van. De egyszerűen muszáj volt, főleg azok után, hogy kettőnk között szó volt róla. Ki kellett próbálnom magamat, hogy képes vagyok-e portrét is festeni, és ki lett volna a legjobb modell, ha nem Vadember? Nos, a családom tagjai, vagy Callum…a kérdésemre ez lett volna Callum első válasza, ha felteszem neki, de még az ijedtségem dacára is vagyok annyira észnél, hogy meg se próbáljam. Míg nem kapok feladatot, teljesen le vagyok bénulva, még a kicsorduló könnyeimet sem tudom visszafogni, rémült tekintetemet fel is nagyítják míg le nem gördülnek az arcomon. Aztán csak kapkodó, ideges mozdulatok szántanak végig a festmény kapcsain, melyek közé beiktatok egy simogató mozdulatot. Fogalmam sincs, hogy Callum észre vette-e, de nem is érdekel most már, ennél sokkal több van a rovásomon. A kapott eszközzel gyorsabban is megy a vászon leszedése és mikor magamhoz ölelhetem a képet, visszanyújtom neki.* -Köszönöm. *Most annyira banálisnak hat ez a szó, jóllehet csak arra értettem, hogy egy aprósággal segítséget nyújtott, azt még nem tudom milyen más segítséget kapok tőle. Egyelőre rettegek azért mi lesz ennek a vége. A csendes ijedtségemből a kabinokban lévő tükrök újonnan megismert funkciója rángat ki, bár eltörpül a tettem mellett, van annyira megdöbbentő. * -Óh! Érthető…de azért mégis….*Az alsó ajkamra harapok, hogy a további méltatlankodó szavakat visszaűzzem az elmémbe, ahol a helyük van. Én nem tehetek semmilyen megjegyzést ezzel kapcsolatban, csak egy polgár vagyok, egy tudós aki a rendszert kell szolgálja és teszem is a legjobb tudásom szerint….tettem mostanáig. Az árulással felérő cselekedetem miatt azonban még inkább nem szólhatok. Csak lassan kezd oszladozni a dermesztő köd az elmémről és jut el a tudatomig, hogy Callum éppen azon munkálkodik, hogy elleplezze mindazt amivel magamnak és neki is ártottam. Azt is felfogom, hogy mikor Andrej jelzi, hogy végzett minden kiadott utasítással, ismét teljes mértékben rám terelődik Callum figyelme. A kérdés éles késként hatol át a magam elé tartott kép pajzsán, a lelkemen. Előbbitől Callum meg is akar fosztani és beletelik egy kis időbe, míg a kérdése után azt vonakodva bár, de átnyújtom. Mintha a szívemet tépné ki. Újabb kérdés érkezik, amire csak bólintok és az előzőre válaszolok.* -Mert…elárultalak, elárultam a barátságunkat. Mert nem szóltam róla, mert….*S csak rázom a fejem. Pedig megígértem, hogy nem lesz több ilyen, hogy nem hazudok neki, vagy hallgatok el előle semmit sem és bízom abban, hogy képes lesz elválasztani a barátot a kancellártól. Mégis megtettem. Már meg sem próbálok bocsánatot kérni, az elmúlt percekben számtalanszor megtettem. Pocsékul érzem magam….körülbelül mindenért és már azt sem merem megkérdezni, mi lesz ezután. Pillantásom az összetekert képre esik, majd felnézek Callumra és könnyes szemeimen át figyelem. * -Szeretem őt. *Halkan, szinte suttogva vallom be tetteim egyetlen okát. Jóllehet ez nem ment fel semmi alól, de magyarázatot adhat arra, mit miért tettem és miért nem beszéltem róla. *
Visszaveszem a bicskát, mikor felém nyújtja, és mivel Andrej-jel beszélek éppen, csak röviden biccentek egyet a köszönetére. Hát... igazán nincs mit. Nekem is jó, hogy hamarabbb végzett a vásznat rögzítő kapcsok kifeszegetésével. Arra viszont már nem reagálok, hogy "de azért mégis" megdöbbenti, talán fel is háborítja a tükrökön keresztüli megfigyelés. Minden alól nem tudom őt felmenteni, különben túlzott gyanút keltene és őt is veszélybe sodorná. Nagyobba, mint eddig. Ahogy végeztem Andrej-jel és ő is a kiadott feladatával, figyelmem visszatér Jasmine-hoz és elkérem a feltekert vásznat, amin az a bizonyos portré van. Látom, hogy nem szívesen adja át, de egy pillanatra sem rendülök meg. Eleve nem erről vagyok híres és semmi okom rá, hogy vajszívű legyek egy ilyen bizonyíték esetében. - Rossz válasz. - Jelentem ki, mikor elkezdi találgatni, miért vagyok jelenleg mérges rá. - Valóban nem szóltál róla, de ezt nem rovom fel, hiszen kancellár vagyok. A bizalom meglehetősen túlértékelt valami és vannak határai is ilyen esetben, tudom jól. Annak idején én sem szóltam Saskiáról neked, így kvittek vagyunk, maradjunk ennyiben. - Elegánsan át tudok lépni afelett, hogy nem bízott bennem és nem szólt nekem. Természetesen némileg sérti a büszkeségemet, hiúságomat, vagy nem netán a lelkemet, ha ilyenem van, de nem engedek az érzelmeknek, hanem racionálisan szemlélve a helyzetet megértem, hogy nem szólt. Ugyanazért, amiért én sem szóltam neki Saskiáról. Hogy mennyire bízhatunk meg valakiben, az úgy derül ki, ha próbára tesszük és vannak dolgok vagy személyek, akik túl fontosak ahhoz, hogy kockáztassuk őket. Következésképpen Jasmine érzelmeit már rég tudom, azóta, hogy megláttam a portrét. - Hm. - Van némi akaratlan kétkedés ebben a rövid hümmentésben azon túl, hogy egyértelművé teszem: ezzel semmi új információt nem mondott nekem. Elvileg irántam is így érzett egykor, vagyis érezni vélt, mert kedvességgel fordultam felé. De vajon most mennyire igaz szeretetről van szó? Vajon nem csak kihasználja az ellenálló, meglátva, hogy egy kis gyengédség úgy hiányzik Jasmine-nak, mint kiszáradt földnek az eső? Könnyen irányíthatóvá tehető ezzel Jasmine és még csak nem is tudna róla, hiszen híján van annak, hogy bárkiről is rosszat feltételezzen. Még a Kancelláriáról és a tükreikről is. Eddig. - És ő is téged? - Kérdezem közvetlenül a hümmentés után. - Ezért vagyok egyébként dühös, mert így érzel iránta és ez felelőtlenné tesz. - Emelem meg a kezemben tartott, összegöngyölt vászonképet. - Tudod, hogyan lett ellenálló? Miért lett az? Elmondta neked? - Kérdezem, s bár korábban arra kért, hogy ne faggassam, ez szerintem még nem tekinthető faggatásnak - nem mintha figyelembe kívánnám venni a kérését -, főleg, hogy úgy fogalmazok, hogy Jasmine is sejtheti: pontosan tudom, kicsoda is az ellenállója, nincs szükségem arra, hogy kivallassam mondjuk a nevét Jasmine-ból. - Ki tud még rólatok? Itt, Elorakban és a Rebelliumban?
*A félelem, hogy mi lesz ezután, hogy mi lesz vademberre, hogy Callum vajon tudni akarja-e, hol találja és mikor, dermedté tesz. Képtelen vagyok racionálisan gondolkodni, még Callum kérdése is meglep, jóllehet teljesen jogos. S természetesen rossz választ adok, bár nem tudom miért. Értetlenül nézek rá, mert szentül hiszem, hogy az árulásom miatt haragszik rám és nem a Dominium vagy a Kancellária felé, hanem a barátságunk elárulása miatt. Pedig egyszer már elmondtam, hogy képtelen vagyok elválasztani a kancellárt a baráttól, legalábbis ilyen komoly dolgokban. S újra meglep a válasszal, noha csak azt tudom meg, miért nem haragszik rám, azt nem árulja el, hogy mit kellett volna válaszolnom. Nem is tudok mit mondani, a sajnálom mostanra már elcsépeltnek hangzana, sőt bármilyen bocsánatkérés, a köszönet azért, mert eltekint a hallgatásomtól…ha nem Saskiát emlegetné fel, még odaillő is lenne. De eszembe juttatja, és nem tudok különbséget tenni a felesége és Vadember élete között. Csupán a társadalmi helyzetünk lenne az ami őt felmenthetné korábbi hallgatása alól, de most ezt sem helyezem előtérbe. Végül, utolsó mentsvárként, mi tettemet elfogadhatóvá teheti, bevallom Vadember iránti érzelmeimet. Eszembe sem jut, hogy kételkedhet benne korábbi, iránta bevallott szerelmem miatt, mely később kiderült, pusztán ifjúkori rajongás volt. Hogy most honnan tudom, hogy nem az? Sok idő telt el azóta, jobban megismertem magam, érettebb lettem a velem történtek miatt, és elveszítettem egy időre. Fájt a hiánya, akkor is féltettem őt, megszenvedtem az elutasítását és mikor visszakaptam, cseppnyi kétségem sem volt. Akartam őt, szerettem, megvallottam neki és mindig volt bennem egy elhatározás, hogy bármit is tesz, nekem az a fontos, hogy ő boldog legyen. Ha nem velem, úgy is jó. Szenvedni már megtanultam, ismerős érzés, szívszaggató… A kérdés váratlanul ér, pedig nem kellene. Jogos és azt sem vitatom Callumtól, hogy tudni akar róla. Épp csak én nem lehetek biztos benne, mert még sosem mondta. Az is igaz, hogy ezt nem feltétlenül kell kimondani, mert az ember érzi, csak jólesik hallani. Még egy bizonytalan bólintásra sincs időm, mert Callum folytatja és most ad választ arra, miért is haragszik rám. Először elnyílnak ajkaim a döbbenettől, aztán megfogalmazódik bennem a válasz, majd mielőtt még újabb kérdéseket tenne fel, én szembesítem őt a szerelem feltétel nélküli erejével.* -Te sem voltál éppenséggel felelősségteljes amikor Saskiát évekig eltitkoltad mindenki előtt. *Tudhatná, hogy milyen valakit ennyire szeretni. Azon már meg sem lepődöm, hogy tovább faggat, azon sem, hogy érezhetően tudja kiről van szó. Elvégre a fantom képe mindenhol megnézhető, és bár nem vagyok magamtól eltelve, én sokkal szebben lefestettem. Ettől persze még felismerhető. Az viszont zavart kelt bennem, hogy nem kérdezi meg a nevét, mert bár azt tudható, hogy ott volt a Tűzvölgyben, az egyetlen ellenálló akit nem azonosítottak. De ezen most átsiklom és csak a kérdésekre koncentrálok, nem az érzéseimre. * -Elmondta…elmondott néhány részletet. *Nem akarok ennél többet mondani, mert Vadember családja kerülhet veszélybe és ők a Dominiumon élnek, túl közel és elérhetően ahhoz, hogy bajuk eshessen. * -Elorakban csak néhány perdai, akiknél meg szoktam szállni amikor a városukban vagyok. Ketten-hárman. A Rebelliumban úgy tudom csak ketten. Hárman. Nem tudom kinek beszélt rólam, de ők biztosan nem árulnának el. *Az „itt”-ről hallgatok, idegesen törölöm le a könnyeimet a kézfejemmel. Nem akarom Max-et bevonni, nem akarom, hogy hazudnia kelljen miattam. Sajnos azt sem tudom, hgy Callum mit tervez a válaszaimmal, ha eddig mindent úgy intézett, hogy nyoma se legyen a képnek. * -Miért kérdezed tőlem ezt? *Remélem nem akar másokat a kép sorsára juttatni, mert gondolom azt megsemmisíti. *
- Tehát nem mondta. Gondoltam. - Nem felelt arra még egy bizonytalan biccentéssel sem, hogy az ellenálló is szeretné őt. Ettől tartottam. Folytatom is, hogy elmondjam, miért vagyok rá dühös. Korántsem azért, mert engem nem avatott be eddig, és ha most nem bukik le, akkor továbbra se tudnék róla. Teljesen meg tudom érteni a logikáját, a döntését. Az dühít, hogy lebukott. Majd utána az, ahogy nekem erre felel visszatámadva, amivel korántsem éri el a kívánt hatást, hogy magamba szálljak kicsit. Semmi okom rá. Helyette inkább fenyegetően lépek egyet Jasmine felé, kihasználva, hogy egyébként is fölé magasodom. - Elmondanád, hogy pontosan miben is voltam felelőtlen? Nem én voltam az, aki ilyen nyomokat, sőt bizonyítékokat hagyott hátra. - Emelem meg az összetekert vásznat, amin az ellenálló portréja van. - Tisztában voltam vele, hogy ha az előtt lebukom, hogy Saskiát meggyógyíthatnám, elveszítem őt is és minden hatalmamat, sőt ez még Saskia gyógyulása után is esélyes volt. Felkészültem arra, hogy oda lesz a hatalmam és hatalom nélküli emberként könnyedén megölnek majd engem, valószínűleg őt is, és fogalmad sincs róla, hogy ha meghalok, mennyi intézkedés indul el automatikusan az öröklés miatt és hogy megvédjem őket! Te mit tettél azért, hogy minimalizáld a kárt, ha lebuktok? Mivel védenéd meg őt, magadat vagy akár a családodat? A könnyek nem fognak segíteni, Jasmine. Ha nincs semmid, akkor legalább ne áruld el magadat ilyenekkel! - Emelem meg ismét a vásznat, majd fordulok is el Jasmine-tól, hogy pár lépést tegyek a kis raktárhelyiségben. A gondolkodásban sokszor segít a járkálás. Na meg abban is, hogy lenyugodjak. Ide most hideg fej kell, észnél kell lenni. Kérdezem is, hogy mit tud szíve választottjáról, mennyire ismeri a múltját? - Néhányat? Közte volt az, hogy egy gyöngécske tizedes milyen áron kapott legmagasabb minőségű implantátumot? - Pillantok vissza rá kérdőn, némi szarkazmussal a hangomban és hideg mosolyomban. A válaszát, ha érkezik, megvárom, majd kérdezem tovább, hogy ki tud róluk. Nagyon reméltem, hogy azt mondja, hogy senki és őszintén mondja, mert ezt jól behazudni úgy sem tudná, de ehelyett nagyon nem ilyen választ kaptam. Most mondjam azt a régi földi mondást neki, mely kellően leírja a nyolcadik gyűrűszint hozzáállását, hogy egy titok addig marad titok, amíg azt legfeljebb hárman tudják és ebből már legalább kettő halott? - Néhány, kettő, három, négy, akiről csak te tudsz, de ki tudja mennyi lehet még valójában és eközben mennyire megbízol bennük, mikor nem is ismered őket. Az életed és családod életét egy nemrég megismert ellenálló kétes emberismeretére, és tőlünk sokszor elég eltérően gondolkodó perdaiakra bízod. Tényleg nem érzed, hogy ez mennyire kétségbeejtő? És mi a helyzet a családoddal? Szüleid, bátyád tudnak rólatok? - Kérdezgetem tovább, mert ezt a veszélyforrást is fel kell mérni. Azt tudom, hogy az édesanyjával elég szoros a kapcsolata, egy időben naponta együtt teáztak. Ez persze a közben kiderült dolgok miatt lehet megváltozott, de ahogy elnéztem Sonja Benedict-et, elég jó szeme van a lányához, ki tudja mit vett észre rajta és kérdezett rá? Én mindenesetre Jasmine kérdését figyelmen kívül hagyom és újra kérdezek, most már teljes testtel felé fordulva és nem járkálva tovább. - Akart az ellenállód valaha is információkat megtudni mondjuk velem, a Kancelláriával, bátyádon keresztül a hadsereg dolgaival kapcsolatban? És most ne csak a direkt rákérdezésekre gondolj, kérlek, hanem amikor beszélgetésbe csomagolják, hogy mesélj csak még valamiről! Próbáld így végiggondolni a beszélgetéseiteket!
*Valamit érzek a megjegyzése hátterében, de nem tudom mi az. Miért is érdekli, hogy Vadember mondta-e nekem, hogy szeret? Nem mondta, a férfiak nehezen mondják ki és ő nem is akart belebonyolódni egy kapcsolatba, azért is szakított velem, ezt később megbeszéltük. Azt viszont tudom, hogy jó ember, hogy nem bántana senkit és nem is bántott. Tudom, hogy szeret velem lenni, hogy jól érzi magát, nyugodt és nevetős, felszabadult és érzem a belőle áradó szenvedélyt. Ahogyan ő csókol, úgy nem csókol senki más, és a mosolyomat szeretné, az örömömet, de a mérgemet is imádja és….eszembe jutottak a szavai, melyeket ott a gyümölcsösben mondott nekem. Azt mondta boldog velem, nekem meg nem kell ennél több, nem kell, hogy kimondja;szeret. De Callum ellenem fordítja a hallgatásomat. Tudom, az iránta érzett szerelmem mindent más megvilágításba helyez, képes vagyok olyan dolgokra, melyekre korábban nem, de ettől csak jobban érzem magam. Izgalmas igen, veszélyes is, ezzel is tisztában vagyok. Mindig is féltem attól, hogy lebukunk és ez meg is történt…most másodszorra. De talán a Perdaiak Istenei velem vannak és hajlamos vagyok már hinni bennük, mert mindkét esetben a jó ember előtt buktam le. De mindegy is jelen helyzetben, rosszul esik amit mond és persze kibuggyan belőlem az igazságérzetem. Az egyetlen dolgot vágom a fejéhez amiről tudok, de természetesen van rá megfelelő válasza és igazat kell adnom neki. De én csak azzal voltam felelőtlen, hogy megfestettem Vadember arcát. Callum azonban minden részletet megoszt most velem, amiket úgy érzem korábban kellett volna. Mindent, én pedig még a haragom és kétségbeesésem közepette is el tudok ámulni az aprólékosságán, a precizitásán. * -Nekem nincsenek olyan eszközeim, mint neked. Nem vagyok nagy hatalmú kancellár, nincsenek embereim akik segítenek. Ha én meghalok, a családom megsirat, mindenki más elfelejt. *Már amikor kimondtam, tudtam, hogy ez így nem igaz és újra megbántom vele, de már nem tudtam módosítani, hozzátenni és kár is lett volna, csak magyarázkodásnak tűnt volna. A kétségbeesés beszélt belőlem, de nem tudtam szabadulni a raktárból és úgy éreztem a falai lassan de biztosan összenyomnak. Én nem járkálok, csak szorosan ölelem magam mint aki fázik és talán tényleg borzongom mindattól amibe most csöppentem. De szeretném ha megértené, ha próbálná megérteni mi zajlik bennem. * -Azt nem, de tudom hogyan történt és azt is, hogy emiatt most nyomoréknak érzi magát, és az lesz ha az implantátum megsérül. *Vágtam vissza mérgesen, de azt már nem mondtam, hogy azért nem kérdeztem többet, mert már anélkül is kémnek hitt és a húga a mai napig nem hiszi el, hogy nem az vagyok. Ezek után a perdaiakat és a többi ellenállót vette célba és tudom, hogy a szavainak van igazságtartalma, de Callum egészen más oldalon áll és más oldalról szemlél. Ő nem beszélgetett Aliyah-val, sem Quinlah-val és nem tudja, hogy korábban ők falaztak nekünk. Hogyan is árulnának el minket? * -A perdaiak nem árulnának el minket, pontosan tudják mi lenne a következménye. Az ellenállók meg nem fognak besétálni a Városba, hogy rólunk pletykáljanak. *Dacosan válaszolok, mert bár a számonkérés jogos a részéről, és most csak barátként, mégis úgy érzem meg kell védenem mindenkit aki ebben benne van így vagy úgy. * -Ha nem tudnak róla, nem keverednek bajba. Az a kétségbeejtő, hogy titkolnom kell a boldogságomat, hogy már egyetlen találkozó is veszélyeket rejthet magában, hogy úgy kell megszervezni, mint egy nagy perdai küldöttség fogadását. *Egyszerre vagyok dühös, kétségbeesett és a könnyeim nem apadnak. Ingerülten törlöm le az arcomról és fordulok el Callumtól, mert nem tudok a szemeibe nézni. Nem tudtam megbízni benne, de ezt elmondtam neki korábban is. Nem könnyű félretenni a kancellárt és csak a barátot látni benne, mégis ott lobogott a lelkemben a lelkiismeret-furdalás, mardosta a szívemet. Azonban Callum még ennél is tovább ment. Értem én, hogy ezt meg kellett kérdeznie, tudnia kellett, de annyira ironikus volt. Bár nem voltam képes nevetni, csak újra felé fordultam.* -Ez azért….azt hiszed kémnek akart használni és csak azért van velem? Mert másképp már nem is gondolhat rám férfi? Tudod mi a vicces? Hogy ő is ugyanezt gondolta rólam. Hogy neked kémkedek, mert már a Rebelliumban is arról beszéltek, hogy te meg én….ezért szakított velem ősszel. Nem, nem mondta ki, hogy szeret, de annál sokkal többet mondott amikor újra találkoztunk. *A maradék levegőt nagy sóhajjal fújom ki, úgy érzem egy hatalmas szikla gördült le rólam azzal, hogy kimondtam….a titkaim egy részét. Ugyanezt éreztem azután, hogy Max-szel találkoztunk. Felszabadító volt, persze csak azután, hogy nem árult el minket. Tényleg nem tudom, hogy mit mondhatnék még. Az ítélet Callumra vár…*
Jön a következő!!! //
