Két nevetés után a világot, a problémáimat is másképp látom. Három nevetés után meg is tudom oldani.
-A beszéded. - Mit tanulnék, mit tanulnék, cigánykerekezni már tudok, marad ez! De hát szerintem rájött már hogy tanulásra szorulok mert közel sem tökéletes a dolog még nálam. De hogy ez is ilyen enyveskezű legyen mint Alec barátom, hah! A harmadik incselkedése után már csípőre teszem a kezem és a másikat szimplán tartom tenyérrel felé, hogy no adja csak vissza! A szemem így is mosolyog, szóval sejtheti nem vagyok kétségbeesős fajta bár kapnék otthon ha közölném "benyúlták". Meg hát megéri visszaszolgáltatnia, mert így el tudom magyarázni mit nyomogasson rajta. Már amennyire át tudom adni persze. -Nem kell erővel... hékás... - Motyogom égiül, míg megfogom az ujját és puhán nyomom a kijelzőnek érezze nem kell ide kilométerekről célozni, jó hogy nincs körme. -Ez? Csak ennyit, de ez elég. - Mondjuk tud adatot is tárolni, de ez neki nem mondana semmit és elmagyarázni sem tudnám, szóval számára csak ennyit valóban. -Megpróbálok. - Ígérni nem tudom, mert ha semmi használhatót nem találok akkor ha fejreállok sem fogok tudni és ez a külön műsor amúgy se hiszem lenyűgözné és elfeledtetné mi is volt a cél. -Nem. Csak tudok. - Nem tartom magam katonának, annyira jó nem vagyok és harcolni sem szeretek, taktikus visszavonulás hívő vagyok. -Mert olyan.... jó! Érdekes. Öööö izgalmas! - Keresgélem a szavakat meg a jelzőket, én oda vagyok a nyelvezetükért, meg a kultúrájuk is tetszik, ez az egész élő természet dolog is ami azt illeti, meg az állatok, tehát jól érzem idekinn magam. -Túléljük, jó! - Valamiért én úgy fordítom amit mond ha túlélem idekint megtanít, szóval látszik örvendetes dolognak tartom hogy tudok vele egyezkedni. A kis monológnál viszont szem-összeszűkítve koncentrálok, hogy miről is magyaráz. Mármint értem én, hogy valami olyasmit akar mondani csak béna vagyok amúgy nem olyan vészes ez, szóval bólogatok. -Rájövök. - Hogy pontosan mire is mondta nem tudom, de arra is rá fogok jönni! Mindenre! Főleg ha kihámozom magunk az iszapból és még meg is látom azt a fantasztikus oda nem illő fémkupacot! Hát ez mennyei! El is kezdek neki magyarázni, bár nem érti a szentem ugye, még sikkant is, de csak nevetek. Még meg is csókolom az arcát, amolyan szerencsét hozó talizmánként őrizve ajkamon bőre melegét és nekiveselkedem a növényeknek mert hát ott a kincs! Nagy X-et a térképre! Csak legyintek arra vigyázzak, tudom, iszap és sár, gazok mindenütt ami rátapad a ruhámra, de nem a nyakamba veti magát? Hátrébb is lépek, épp csak megtartva magam ráfogva a kezére, hogy ne essek rá. Az én köröm jön: -Mi, mi, mi? - Nézek körbe de én nem látom amit Ő, csak forgatom a fejem és fogom a kezeit, ha kell meg is tartom magamon míg előrébb dőlök, de nyúlok a fegyverért, hogy ez kell? Vagy halálos mérgező gomba mező van előttünk? Mi van?
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Hevesen bólogatok arra, hogy bizony a beszédet nem árt tanulni. - Bár inkább csak sok gyakorlással jár – vonom meg a vállam. Persze a szavakat meg kell tanulni, magyaráztak a Városba valami nyelvtani izéről is, de ezt hamar elengedtem. Ami nekem sokat segített, hogy volt olyan, akivel gyakorolhattam, beszélhettem. Kijavított, ha valamit nem jól mondtam és ez sokat segített nekem. De ez én vagyok és mi nem vagyunk egyformák. Egy darabig nem adom vissza neki a kütyüt, de végül úgyis a tenyerébe pihen meg én pedig lelkesen figyelem, amit mutogat rajta és csapkodom is, mint aki nem ért hozzá. - Mh? – fordulok felé, mert nem igazán értem, hogy mit mondd. Vagyis de értem, de neki erről most nem kell tudnia, higgye csak, hogy nem tudom. Ajj, ez de fárasztó lesz – és mókás. Ujjaimat mégis puhán vezeti a készüléken én pedig hagyom neki, arcom felderül, hogy jéé, így is működik a ketyere. - Oki, akkor segítek – felelem vidáman. Végülis csak találok egy égit, aki készít nekem egy ilyet. Három évembe telt, de talán sikerrel is járok. Végre! Már csak azt kell innentől eltitkolnom, hogy ismerem a nyelvét, nehogy bizalma megrendüljön. Még csak az kellene. Fejem felemelve hümmentek, ahogy elmondja, nem harcos, de tud harcolni. Különös. Szóval ők ilyeneket is tudnak, érdekes. - Azt meghiszem és kitől tanultál meg ennyire? Ahhoz képest elég jó vagy – figyelek arra, hogy tényleg egyszerű szavakat mondjak neki, ne kelljen értetlenségen rajta kapnom. – Becsületszavam kapod meg – teszem szívem helyére a kezemet. Fenének jöttem én be ide. Jah hát persze, tudom, de akkor is. Utálom ezt az erdőt. Túléljük, nem harcos, de tud harcolni. Vajon ha cserben hagyom majd és túléli nagyon pipa lenne? Néhány perc után, meg perdai élővilág elnyelés után, vidáman sikít fel én pedig lelkesülnék is egyből vele együtt. És nem áll meg, édes Shiennel fénye ragyogjon most rám. Összekapom magam és futok utána, hogy a nyakába vessem magam, hátára ugorjak, belecsimpaszkodjak. - Lacerta – mutatok el kezemmel feje mellett egy irányba, ahol egy gyíkszerű lényekre. – Nem éppen barátsátosak, főleg ha hirtelen mozdulatokat tesz a perdai – magyarázom neki suttogva. – És most van az ellési időszakuk, gyerekeikre nagyon hepciásak – magyarázom gyorsan. Ha jobban megfigyeli a környezetbe bár beleolvadnak a fákon ott vannak körülöttünk. - Csak semmi hirtelen zaj, semmi hirtelen mozdulat. Csak akkor támadnak, ha veszélyben érzik magukat. Tudod csendbe végezni a munkád? – csúszok le a hátáról, hogy mellé sétálhassak. Utálom ezeket a lényeket is – mondtam már, hogy az egész erdőt is? Mégis elindulok előtte. – Kövesd a lépteim, pontosan! a lépteim – fordulok még vissza, de azért elindulok a roncsok felé. Néha a kis hülye dögök élesen rikoltanak fel, többen is minket figyelnek, egyelőre még ők sem tudják, hogy mit kezdjenek velünk. Istenem add, hogy amiket magyaráztam neki megértse.
Két nevetés után a világot, a problémáimat is másképp látom. Három nevetés után meg is tudom oldani.
Nah, a sok gyakorlást értem, azt sokan mondták már, hát jó, épp azt csinálom most is, gyakorlok ezerrel, nem? Nagyjából meg is ért engem, tehát jár nekem a vállon veregetés! De mert ilyen jó fej tanít hát én is próbálok neki, csak én a kommunikátort magyarázom. Meg hát mutatom ne verje szegény kicsikét, hanem simogassa! Remélem a pasijait nem veri így, szegény ördögök! -Puha... - Azt nem tudom hogy van hogy puhán, de a puha szó és hogy mutatom épp csak megérintse talán eléggé beszédes lesz ahhoz miképp bánjon a kütyüvel. Nem teljesen értem mit mond, de a segítenit értem és fel is csillan a szemem, mert ez csodás! Hátha nem üres kézzel megyek haza és még tanulok is! A harc kapcsán megint nem értek ám mindent, de a kitől meg jó szavak mennek, tehát gondolom az érdekli ha nem vagyok katona hogyan tudok mégis harcolni. Nehéz lenne elmagyarázni nálunk mindenki kap képzést, avagy azért vagyok jobb mert én otthon is edzettem, tehát inkább erre a vonalra megyek rá. -Anyám, apám, fivérem harcosok. Régen. - Látszik elgondolkodom hogyan is kéne úgy mondani hogy helyes legyen, lévén már nem élnek. Mondjuk ebbe nem feltétlen mennék bele, hogy haltak meg, ugye. De hogy mi a szöszt kapok nos... keresem a szótáramba de nem, az más volt ehh... Áh, biztos valami kedveskedés tőlük, szóval csak mosolygok, egészen addig míg teljesen fel nem lelkesülök hogy látok valami fémes csillogást. Ahogy loptam egy szerencse csókot már nyomulok is előre, azaz... mennék, de mint egy majom csimpaszkodik rám és kezd el felfele mutogatni. Hát... ha nem mutatja meg észre sem veszem. Nem mindent értek, de a gyerek meg nem barátságos megvan, gondolom lát kölyköket is, ha az egy nőstény akkor keresztbe lenyel minket. A fenében már hát jobb helyen nem tudnának piknikezni?! -A... fém zörög. Hangos. De próbálkozom. - Nem lehetetlen, de ha rozsdál vagy bármi egyéb miatt megsínylette a dolgokat akkor az hangos lesz. Nagyon óvatosnak kell lennem. Mutatja kövessem, hát követem, bár látszik elég bizonytalan így az egész. Jobb lenne elcsalni a lényeket. -Nem tudsz... csendet csinálni? - Annyi fura képességük van, véletlen nincs a hátsó zsebébe egy ilyen? Baromi hasznos lenne. Főleg mert ezt eléggé benőtte a gaz, zajmentesen az életben nem hámozom ki ami kell, vakarom is a nyakam meg a szakállam, hogy a fenébe már ezzel. De így hogy ennyire elnyelte a természet azt se tudom megmondani hogy mennyi a használható dolog belőle. -Ezt nem tudom halkan. Kéne zaj messzebb. Ha messzebb öö... - mutatom némán hogy "bumm" - Így elmennek innen? - Nem tudom mennyire érti mit mutogatok és magyarázok, de a lényeg az ha messzebb robban valami akkor odamennek vagy innen elmennek? Annyira nem ismerem ezeket, mert messze elkerültem a dögöket látva amint valami kisebb állatot téptek szét. Lejött hogy ragadozók köszönöm.
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Értetlenül, enyhén félrehajtott fejjel szemlélem, ahogy simogatja a pda-t. Vagy kommunikátort. Vagy ő, hogy a tökömbe hívja. Halántékom vakarom meg. - Ööööööö - felelem neki, majd újra a képernyőre bökök, mint aki nem értette meg, hogy mit kívánt mondani. Na jó, ez túl mókás, hogy csak hagyjam magam úgy megtanítani. Ennél azért jóval viccesebb, ahogy próbál magyarázni. Vajon meddig bírja türelemmel? Vagy éppen én, meddig bírom túltolni, vagy hol kellene megállnom. De végül segítségem ajánlom fel neki, mint bármely éginek, akivel találkozok a vadonba. Legfeljebb majd ha ártani akar nekem, akkor a környezetet ellene tudom hangolni. Mert hát ehhez értek. Ugyebár. Szemöldököm mégis ráncolom arra, hogy a családjai harcosok voltak. - És? - kérdezem nagyokat pislogva. - Te is az lettél miattuk? - vagy csak nem értem. Itt ha valaki családja harcos, neked nem kell. Legalább is sok minden függ, hogy mi a képességed és akként választasz hivatást. Mint én. Lehetnék én harcos, semmit sem érnének velem, igazán. Habááááááááár. Nem, ezt inkább nem mondom el nekik. De amint haladunk előre, ő lop csókot és nevetnék is, ha nem fedezném fel idő előtt a veszélyt és csimpaszkodok rá és látom el információval. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy égi nyelven szólalok meg, de aztán le is teszek róla. Majd megoldom valahogy így. - De attól még lehet csendesen nem? - suttogok a fülébe, ahogy fejem emelem el róla, majd mászok is le a hátáról, hogy mellé sétáljak és hol rájuk, hol az előttem lévő talajra ügyeljek. Fúj, de utálom én ezeket. De komolyan. - Köszi - szólok még oda neki, és folytatom az utam előre. Közben néha hátra mutogatok, hogy a lépteim nyomába lépjen. Erdőjárásból jeles vagyok. Kérdésére fejem rázom meg. - Nem lehet - rázom továbbra is. Ilyen képességünk nagyon nincs is. Vagyis hát… Nem hiszem, hogy a karizmám kihatna az állatokra. Vagy igen? Áh, csak nem. Nem, nem hiszem. De legfeljebb majd most kipróbálom. Megállok az egyik roncs mellett és felé fordulok. Hallgatom a magyarázatát, majd tekintetem elkerekedik. - Robbantani akarsz? Az erdőben????? - hitetlenkedem, majd fejem rázom. - A környező perdaiak ide jönnek, meglátnak és meg akarnak ölni. És nincs az az erő, hatalom, amivel ki tudnálak menteni - rázom a fejem továbbra is, noha a fele sem igaz ebből, de attól még lehet. Ne robbantgasson nekem itt az erdőmbe. Nah. - Milyen gyorsan futsz? - kérdezem tőle. - Itt csinálsz zajt, elfutsz, lefutod őket, majd visszajössz. Nem, nem futok - vigyorgok rá szemtelenül. Eszem ágába sincs, de azért még gondolkozom, hogy miként lehetne elcsalni őket, innen.
Két nevetés után a világot, a problémáimat is másképp látom. Három nevetés után meg is tudom oldani.
Na ezen épp mit nem ért a csajszikám? Hát puha, finoman, ó hogy nem bővítettem ilyen gyengéd szavakkal a szótáram! Kéne lopnom egy fordítógépet a Városból és akkor sokkal okosabb lennék... Lehet majd mondom Alecnek, ha egyszer becsempész engem akkor nyúljunk egy olyat is! -Ehh... Te csinál puha... - Nem, fogalmam sincs ezt hogy kéne neki ragozni, de ha hagyja begörbített mutatóujjammal megcirógatom az arcát és aztán mutatok a komm-ra, azt is puhán nyomkodom. Hát hátha, max csentem egy simogatást. Ami a szüleim harcosságát illeti nos... látom nem érti. Rázom a fejem, én nem lettem. Hát mondtam szerelő vagyok, azt hiszem mondtam. Nekem van egy olyan sejtésem hogy náluk is mindenki tud valamennyire harcolni, de gondolom akinek a családja harcos család azok jobban tudnak nem? Ahogy én is folyton gyakoroltam velük úgy más is. Ó ez az! Beleütöm az öklöm a tenyerembe. -Én gyakorol velük mindig. Sokat. Régen. - Na így talán, igen-igen érzem ezt most tök jól megfogalmaztam neki! Vagy... nem? Mindjárt kiderül. Később hiába leszek kutya boldog a dögök az utam állják és a kis perdai majom a nyakamban gyorsan lehűt, hogy ne legyek olyan hamari mert vacsi leszek. A fém szót még mindig nem tudom perdaiul, azaz fogalmam sincs jól mondom-e de magyarázom az sokszor nem csendes jószág. -Mmmm... - Ha mást nem arcom csalódottsága elárulja nem igen tudom csendesen megoldani. Avagy ha ezt csinálom órákon át hát ki tudja. De én hamarabb elfáradok szerintem és akkor még elfutni sem tudok a rohadékok elől. Hah. Lemászik rólam és kéri kövessem amit óvatoskodva meg is teszek. Hirtelen nem tudom mit köszön meg, lehet azt nem vagyok egy szuicid hajlam? Ahm, hát végül is. -Kár... - Sóhajtom a saját nyelvemen, hogy nem tud csendet csinálni, menő lett volna így lopkodni. Aztán magyarázom egy kisebb robbanás talán elűzné őket, de lehet arra gondolt valami nagyot akarok mert szinte elhadarja hogy... öö... hát semmi jó nem lesz ha jól sejtem. -De jó a hallásotok ember... komolyan. - Ciccenek morogva "emberül", mert oké hogy kicsit halak, de hogy kicsit kutyák is vagy tudom is én mi hall jól erre fele hát no. De oké, ha nem hát nem. De akkor? Aztán az ötletére némán nevetek, eltakarom a szám. Jó oké, szerintem ki akar engem csinálni ez az asszony. -Tudtam szeretsz. - Vigyorgok a saját nyelvemen felelve, majd próbálok az övén válaszolni. - Gyors vagyok, de nem... ő gyors. - Mutatok az egyik fára. -Nem futunk. - Teszem hozzá vigyorogva, ha szerencsénk van egyikünk se fut ma akarata ellenére. -Te vadász! Vadászol zsákmány, odatesszük, ők esznek. Hm? - Na, látnám hogyan ejt vadat, teljesen jó, aztán míg a dögök zabálnak én kihámozom a is drágákat a növények karmai közül. Szerintem ez jobb mint az életemért futni, határozottan!
So, don't get me wrong and definitely don't you dare put this shit on me!
Jó, most mondjátok, hogy nem vicces, ahogy próbál megküzdeni a szavakkal és hogy elmagyarázza, amire gondol. Szerintem magával ragadó a próbálkozása az én lelkem szenny, hogy szórakozok ezzel. Mégis, ahogy közelebb emeli hozzám az ujját, úgy húzom hátra a fejemet. Hát normális ez? Kidüllesztett szemekkel meredek rá, amolyan jelzésértékűen. Mit csinálsz? De végül nézem, ahogy csinálja, és úgy teszek, mint aki nem érti, és csak hetykén megvonom a vállam. Vagyis elhiszem neki. Shiennel szerelmére, hogy fordítva én ezt hogy utáltam! Most már kedzek érteni elég sok mindent, ami azt illeti. - Ahha!!!!! Edző vagy! - csapok le a magyarázatára, arcom felderül, mosolyom pedig ezer wattossá válik, mint aki tényleg megértette a dolgokat. Megjegyzem amúgy, hogy rohadt nehéz direktbe félreérteni az embert! Nagyon, nagyon, nagyon nehéz! Viszont nem kellene, hogy hangosak legyünk. Utálom ezeket a dögöket, főleg eme időszakba. - Kössünk üzletet - hallom, ahogy hümmög. - Ezek a lomok nem mennek sehova. Jöjjünk vissza később. Egy-két hét és tovább állnak a lecarták - vakarom meg tarkóm alját, hajam tövét, hosszú körmeimmel. Mást, amúgy nem igazán tudnék most neki mondani, legfeljebb, hogy ő szalad én meg itt maradok, elbújok, vagy hát nem is tudom. Mit lehetne mondani? Tényleg nem tudom. Emberi szövegelésére mégis értetlen arckifejezéssel hajtom oldalra a fejemet. A kérdőjelek is megjelenhetnének a fejem felett, csak pilsogok rá, mert nem értem, hogy mit mond. Jó, de, de most totálisan azt tudom mutatni, hogy mennyire nem értem. És működik! Csak magamba ujjongok ezen. Ajj, de elvigyorodnék újabb megjegyzésén! Nem lehet, még szám sarka sem rándul meg, csak amikor újra perdaiul szólal meg. - Én nem is futok - rázom meg a fejem. - Sose futok, szóval, nem futok. Egyszer futottam, de soha többé. Na jó, valójában kétszer, és egyiknek sem lett jó vége. Szóval én addig itt maradtam volna - vonom meg a vállam hetykén, de ajkaim már mosolyra húzódnak, vigyorodnak. És ő is így vigyorodik. - Hogy én vadászok? - horkanó nevetésem nem bukik át zárt ajkaim közül, de fejem lehajtom. - Aranyom, nagyon el vagy tévedve velem kapcsolatba, hát nézz már rajtam végig - és mutatok is magamon végig. - Úgy nézek én ki neked, mint egy vadász? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Azt hiszem, hogy egy darabig itt elleszünk, mielőtt kitaláljuk, hogy mit tegyünk. - Amúgy is, mik ezek? - bökök fejemmel a roncsok felé, mely annyira érdekli őt. Tényleg kíváncsi lennék rá. Hogy neki ez mire kellhet.
Két nevetés után a világot, a problémáimat is másképp látom. Három nevetés után meg is tudom oldani.
-Nem bánt! Ez a fontos... - Azaz a lényeg, de azt nem tudom hogyan kell a nyelvén mondani no. Eskü mintha bogarat toltam volna az orra alá, pedig csak az ujjam közelítettem és nem a szeméhez! Ejj, bizalmatlan jószág Ő is. De talán megértette, mert nem akarja bunkósnak használni szegény komikám. Ami meg a harcosságot illeti... őőő hát nem tudom mi vagyok... -Edző? - Na az vajon mi a fene lehet? Mindegy, látszik elengedem, nagy boldogan mondom utána. -Edző vagyok! - Ha tudnám mit magyarázok neki akkor mondanám nem, hát hol vagyok én attól, de most edzőnek is jó leszek, komolyan! Később mégsem lehetünk hangos boldogságban, mert itt vannak ezek a gyíkok. Nevezzük annak őket, de lehet semmi közük a földi gyíkokhoz, pedig azokról az archívban olvastam egyszer valami órára. Ehh az se most volt. Aztán nagyon magyaráz nekem valamit lévén annyira halkan nem tudjuk elszedni ezeket. A lomokról a lényekre asszociálok, szóval szerinte ezek itt élnek majd míg világ a világ. Avagy nem.. valami lesz hetek múlva. De mi? Nagy eső? Vadászigény a démontigrisnél? Ahh, kell lopnom egy fordítót. Főleg mert nem érti mikor morgok meg közlöm szeret, de annyi baj legyen. Perdaiul összevakarom az én tervem, hah, jó lesz! De nagyon magyarázza nem fut, a végét nem értem, de azt igen Ő eleve sem futott volna, gondolom tud valami taktikát békén hagyják, de csak akkor megy ha én meg futok. Bestia! A legnagyobb az erdőben én mondom! De nekem egyértelmű tud vadászni, egy csomó perdai tud. Azaz... hát úgy fest Ő nem, mert úgy néz rám mintha megkértem volna a kezét. Nem, nem tapasztalatból mondom! Összeszűkítem a szemem, de ahogy végigmutat magán, hát... azt hiszem nem úgy nézek rajta ahogy ilyenkor illik, inkább úgy mint egy férfi egy csinos nőn, de mikor újra szemébe nézek próbálok ártatlan mosolyogni, "nem én voltam!" -Te nem vadász. Férjed vadász? - Ártatlan kérdés, tényleg, nem mintha ha a hapsit ide akarnám rángatni de lehet kiderül nincs is neki, milyen romantikus találka kanyarodna ki az életveszélyes gyík párzási időszakból! Khm, mit kérdez? Jah hogy mi az... -Hmmm - Ezt nem tudom jól elmondani, de megpróbálom. - Szekér. Vagy fegyver. Vagy páncél. - Bármi lehet mert nagyobb kupac csak nagyon benőtte a gaz. De én abban reménykedem egy titán! De hát ezt mondhatom is neki... -Na... szerinted... ezt eszik ők? - Maradjunk a kajánál, miért ne? Előkotrom a táskámból halkan azt a kevés gyümölcsöt amit szedtem, kibírom kaja nélkül pár napig ha találok elég vizet. Szutyok lesz, de ha ezek nem mennek el (nem értettem miért lenne jobb napok múlva) akkor jobban járok most viszem amit tudok. Max visszajövök ha használható a cucc Alec-kal meg mondjuk Sky-jal. Édes hármas, csodás lenne! -Ők esznek én halkan csinálom ezt! - Kotrom elő a késem az övemről, akarom mondani neki hogy írtom a gyomot ahogy tudom míg amazok csámcsognak, mit gondol? Nagyon akaroooom! Ez olyan nekem mint a földieknek a karácsony! Azok meg azt várták mindig, nem?
Ébredtetek már irdatlan mértékű fejfájásra? Arra az igazira, ami annyira lüktet, hogy azt érzed a koponyád rögvest apró szilánkokká robban szét. Ez elviselhetetlen! Szemeimet még ki sem nyitva kapok rögtön két oldalt a halántékomhoz és szorítom, amennyire erőmből telik, bár ez egyáltalán nem minősül szerencsés ötletnek erősebb bal karom miatt, ami ahelyett, hogy tompítaná, még fokozza tovább a kínokat. Ostoba! És mi ez az égett szag? És miért ilyen kevés a hely? Meg egyáltalán mi történt?! Na jó, Moritz, koncentrálnod kell! Fejemet megrázva, sűrű pislantások közepette nézek körbe a számomra ismeretlen környezetben, ami nem elég, hogy ismeretlen, de még sötét is. A fájdalomnak és a rossz környezeti viszonyoknak köszönhetően hunyorogva igyekszem megállapítani, hogy egyáltalán merre lehetek, azon kívül, hogy egy siklóhajóban. Amibe hogyan is kerültem be? Emlékezetem a titoktartást és a mély hallgatást választja ahelyett, hogy segítene a rejtély egyik szeletjének megoldásában és emlékfoszlányok, vagy a teljes történet kibontása helyett egy újabb fejgörccsel ajándékoz meg. Köszönöm! Okulva korábbi hibámból most csak a jobb kezemet emelem a halántékomhoz sziszegve és rögvest valami ragacsosba sikerült beletapicskolnom. Mi ez? Kezemet a pislákoló, a harcot feladni készülő fedélzeti lámpa irányába emelem és kémlelem tenyeremen a ragadós, mély vörös anyagot. Abban az esetben, hogyha nem volt valahol a hajón egy üveg lekvár, ami széttört és a hajamba mázolódott, akkor ez nem lehet más, mint a saját, megalvadt vérem. Wunderbar! Jobbomat visszaszorítom korábbi helyére és már csak fél szemmel hunyorogva nézek magam elé a műszerfalra, melynek paneljéből aprócska, de nem életveszélyes szikrák pattannak ki bizonyos időközönként, hol sűrű egymásutánban, hol ímmel - ámmal, a szag viszont egyre erősebb és kellemetlenebb. Ideje lesz a hajót elhagynom valamilyen úton módon, mielőtt nem marad más belőlem az utókornak, mint a műkezem. Mellkasomra letekintve látom, hogy vagy én, vagy valaki más legalább arról gondoskodott, hogyha zuhanok, akkor ne boruljak a műszerfalra, mint egy földes zsák, esetleg ne repülhessek ki az ablakon a szabadság madarát imitálva. 'Remélem nem hegesztette össze a biztonság kedvéért a csatokat...' - fújok egy nagyot és a lehető leghiggadtabban állok neki a kissé kacifántos csattal babrálni, ami nagyjából olyan, mint az öved, amikor ittasan meg kell látogatnod a mellékhelyiséget. Kész ügyességi játék. Míg balom stabilan végzi a rá kiszabott feladatot, jobbom reszket, mint a kocsonya és az izzadtságnak hála még le is csúszik a fémszerkezetről. Gyerünk már! Ám a siető kezek és egész testem megdermed egy pillanatra, ahogy a hajó ablaküvege felől aprócska koppanás üti meg a fülemet, amit neszezés és kaparások hangja vált fel. A pislákoló lámpa fényének utolsó néhány villanása tökéletes alkalmat arra, hogy röviden szemezhessek egy repülőmakival, aki állati tükörképem módjára, félrebillentett fejjel bámul be rám. Szőrös ujjai tapadókorongokként ragadnak az üvegre és akárhányszor próbálja kíváncsiságát kielégíteni azzal a szándékkal, hogy közelebb hajoljon hozzám, csőre az üvegnek koccan. Ó te jó ég, kegyelmezz, ha ott vagyok, ahol gondolom, hogy vagyok! Szemeimet lehunyva fújom ki lassan a bent tartott levegőt, ami már kellemetlenül szorította a mellkasomat egy ideje, hogy újból a majomra nézhessek, még utoljára, ami immáron aprócska öklével az üveget kezdte csépelni. Be akar jönni, én meg ki akarok menni. De ez az utolsó képem róla, utána a teljes sötétség, melyet nagyon halvány, szűrt fény vált fel. 'Hát innen ki nem mozdulok ezek szerint...' - morgom magamnak és feladván mindent dőlnék hátra a meglepően kényelmes ülésben, amikor újabb szikra pattan ki a műszerfalból mintegy figyelmeztetés gyanánt, hogy akaratom ellenére távoznom kell. Ez még hiányzott az életemből, őszintén. A korábbi meddő próbálkozással ellentétben ujjaim most hamar megtalálják a kioldó kapcsokat a csaton és mintegy varázsütésre válok szabaddá, hogy a hajó ajtajának gombjára rátenyerelve másszak ki a siklóból és ugorjak a szilárd talajra. Ami süppedős. Mocsaras, taknyos, ocsmány terület. És most már hangja is van! Különféle rovarok húznak el láthatatlanul, mégis hangos zümmögéssel a fülem mellett, valahonnan a távolból pedig hangos dulakodás, acsarkodás zaja töri meg az erdőre boruló csöndet. Ne vegyünk róla tudomást, ilyen egyszerű az egész! Csípőre tett kezekkel, nagyokat lépve kerülök a siklóval szembe és rosszallóan ingatva fejemet nézem az orrot, ami kíváncsiskodva fúródott a laza talajba. Fel sem tűnt, hogy ferdébben állna a gép a kelleténél, ellenben a füst legalább valamivel alább hagyott. 'Van itt a közelben bárki, aki tudna nekem segíteni a gépet megszerelni?' - teszem föl a kérdést körbenézve a fák erdejében, hátha a semmiből előugrik egy vállalkozó szellem, hogy pikk - pakk megoldjuk ezt az apró gondot és már mehetek is haza Dominiumra, mielőtt olyan seggberúgást kapok, hogy a csillagokat még közelebbről is megszemlélhetem, mint szeretném. Legnagyobb meglepődésemre senki nem jelentkezik eme nemes feladatra, de még egy kósza féreg sem mászik a vállamra valahonnan, színlelve az érdeklődés legkisebb formáját is. - 'Persze, hogy nincs. Miért is lenne?' - sóhajtok csüggedten és újfent körbenézek a vadonban. Erdő. De meglepő. És merre van az innen kifele? Ki lehet innen egyáltalán jutni, vagy itt fogok elcsontvázasodni? Izzadtságtól és vértől ragacsos felső ajkamat megvakargatva forgolódom saját tengelyem körül, koszos bakancsom pedig cuppog a sárban minden egyes lépésnél. Legyen az az irány, nem teljesen mindegy? 'Nem, egyáltalán nem.' - korholom magam, mégis elindulok a kiszemelt irány felé, a lehető legkisebbre összehúzva magam, hogy senkit ne ébresszek fel mély álmából, vagy nehogy kíváncsiság tárgyává váljak. Túléled, Moritz, voltál már rosszabb helyzetben! ÉS mi volt az a rosszabb helyzet, hm? Még az is felemelő élménynek minősült ehhez képest, amikor apa azzal büntetett meg, hogy a hiányzó kezem helyére egy botot kötözött rám, ezzel megalázva engem egész Dominium előtt, hogyha nem vagyok megelégedve az egyetlen meglévő kezemmel, akkor ő majd csinál nekem még egyet. Tényleg, az öregem még hogy nem jutott el erre a helyre? Ő aztán tényleg itt száradna el valahol, hacsak meg nem eszi előbb valami, vagy el nem nyeli a mocsár mélye. Ou mibe rúgtam bele? Gondolataimból visszatérve nyakamat nyújtogatva nézek a kis vonyító gombóc után, amit sikerült az egyik terebélyes bokorcsoportba repítenem. Mi volt az? Kíváncsian indulok a bokor irányába, lábaim mégis parancs és engedély nélkül torpannak meg, tarkómon a haj felborzolódik és végigfut rajtam a hideg mindenütt. Ti is tudjátok milyen érzés, hogyha bámulnak, ugye? Érzed, hogy valaki nem veszi le rólad a tekintetét és vagy megtalálod a tapintatlan tuskót, vagy nem. Vállaim fölött hátrapillantva keresem a leselkedőt, de nem találom, fejemen cserébe pici és kemény valami koppan. Felszisszenve kapok fejtetőmhöz és nézek az ég, pontosabban a fák lombjainak irányába, amikor meglátom a valakit, pontosabban valamiket, amik nem ismerik azt az illemszabályt, hogy senkit nem bámulunk. Gyíklények. Nagyon, nagyon sok gyíklény foglal helyet körbe az ágakon a fejem fölött, mint egy hatalmas, fénytelen glória. Fehér fogaik világítanak a romantikátlan félhomályban, a sértett kisded pedig, akit az imént sikerült egy jól irányzott rúgással a bokorig reptetnem, enyhén bicegve mászik anyja irányába. 'Ó...' - hagyja el a számat az egyetlen hang, amit ki tudok adni magamból és mielőtt felocsúdnék, a népes társaság tagjai már ugranak is le a fáról, hogy a veszélyes betolakodót ártalmatlanná tegyék. Engem. Moritz, eljött a futás ideje. ROHANJ!
Egy tökéletlen nap, még tökéletlenebb szituációja a mai! Nem mintha eddig bővelkedtem volna a remek napok sokadalmában, de ez?! Már megint sikerült a pohár fenekére néznem és olyan agyament ötlettel előállnom, hogy „Prémvadászatra” indulok! Remek! Ezután már csak az következik, hogy hastáncosként hasítok valamelyik bádogtelepen! John! Megint remekeltél! Már csak arra kellene választ kapnom, hogy mi a fenét keresek a sötét erdőben?! Az még rémlik, hogy egy Kereskedőkből álló csoporthoz csapódtam, - kiadva magam -valami égbekiáltó nagy hazugsággal, hogy Vadász vagyok, de aztán csak úgy sodródtam a történésekkel. Az éj lazán telt a másik után, míg elértünk arra a helyre, ahová az említett társaság tartott. Mondhatni, remekül váltunk el! Pár jó ital elfogyasztása után még „örök bariságot” is kötöttünk egymással. Igaz, hogy egyikük nevére sem emlékszem annyira el voltam ázva.. de, kit érdekel?! Csúcs volt a buli és ez a lényeg! A többi kellemes mellékhatás meg reggel várt, mikor úgy hasogatott a fejem, hogy legszívesebben a legközelebbi fába vagdostam volna bele, hogy múljon a macskajaj… A francba! Most óvatosabban kell céloznom, hogy ne lyuggassam ki a prémjét a leendő ebédemnek. Aztán szidhatom magam, hogy feleslegesen hallgattam végig pár napon át az érdekfeszítő kancsó-készítés minden csínját-bínját … Huu…Máris jobban hasogat a fejem! A pi***ába! Jól van John… ha már ide keveredtél, akkor ne menj üres kézzel haza! Kell az a rohadt alkatrész! Meg kell szerezned, bármi áron! Szedegetem össze magam, miközben a fejem felett olyan tűzijáték suhan el, mintha a függetlenségi napon ülnék a Parkban. Mi a bánatos? Hulló csillag? Most? Áhh…inkább nézem valami Birodalmi vasócskaságnak, ha ilyen ívben zuhan lefelé… Azt a mindenit! Szép becsapódás! Ilyet se látni minden nap! Ámulok egy sort a látványra, majd közelebb indulok a remélt kánaán felé, ahol nemcsak egy csavart találhatok, hanem ennél még értékesebb cuccokat. Visszaszívom, amit az előbb gondoltam! Mégis ma van a szerencsenapom! Már nem is fáj annyira a fejem! Na jó… az még nem múlt el…. Pár fasort átszelve az erdőn, elérkezek a várt helyre, ahonnan most már nemcsak a lángoló füstfelhőt vehetem szemügyre, hanem a Sikló darabjait is, már ami megmaradt belőle. Aztaaaa! Szép! Lelkesedésem tovább fokozódik, mikor már belátom a teljes terjedelmében a roncsokat, és a szemem is felcsillan, mikor ép maradványokat is észre veszek. Csak várnom kell, míg elalszanak a lángok. Hülye lennék a több száz fokos fém közelébe menni! Nem vagyok szuicid! Kivárok… az a terv! Szépen letáborozok a roncstól nem messze és a puskámat kezdem tisztítani. Nem tudhatom, hogy mikor kerülök olyan helyzetbe, hogy használnom kelljen, és ahogy hallom a közelben vannak is szép számmal „prémesek”, akik remekül fognak majd kisegíteni a bundájukkal…. Bár a hangjuk egyre közelebbi, nem mozdulok. Kivárok, ahogy eddig is szoktam csinálni. Abból baj nem lehet! Miközben ennek a stratégiának híven eleget teszek magamban, valami érdekesebbre figyelek fel. Egy ordítva futó ember? Ez meg ki a bánat? Most szabadították ki az őrülteket? A puskám távcsövén keresztül figyelem a cikk-cakkban futását, de még szerencse, hogy nem állok közel hozzá. Baromira ideges lennék, ha a fülembe kiabálna, mert még így is hasogat a fejem! A haladását követve, fel is tűnik, hogy nem vagyunk most már egyedül…. Egy csapat négylábú „potenciális prém” vette üldözőbe a fickót. Egy kicsit várok, hogy mi lesz, de aztán úgy döntök, hogy nem hagyom ebédnek, azoknak a ragadozóknak, ha meg mégse fogja jól tűrni a személyemet, utána még simán kilyukaszthatom… Főleg, ha nem a jelenlegi oldalon álló személy, ahol most éppen én állok. A távcsövesemmel célba veszem az egyik állatot, majd meghúzom a ravaszt. Aztán, ha még lenne vállalkozó-szellemű „mancsos”, akkor azok is ólmot kapnak a fejükbe, hogy meg ne sántuljanak. Végül, ha már kellőképpen kitisztítottam a fickó körül a terepet, akkor elindulok felé. Annyira nem látom jól, de az szembetűnő, hogy fegyvere az nincs… Honnan került ez ide? -Héé! Gyalogkakukk! Állj már meg!- kiabálok utána, de aztán fogalmam sincs, hogy érti-e amit mondok. Mostanában nem lehet tudni, hogy kik és mik tekergőznek ebben a szép erdőben…
Merre haladok egyáltalán?! Kifelé az erdőből, vagy éppen a lehető legmélyebb és sötétebb zugait készülöm átszelni? Se füle, se farka ennek a helynek, lábaim pedig úgy tűnik képtelenek a megállásra, tüdőlebenyeim viszont hamarosan úgy fognak szétdurranni, mint két levegőtől túltelített lufi. Fuss, Moritz, fuss! Az izzadtság patakokban folyik homlokomról és ezen patak csörgedezése egyenesen a szemeimen át akarja venni az utat, a sós, maró testnedv pedig minden egyes másodperccel jobban csípi a szemeimet és mondhatni nem is látom már merre szaladok. Sötétkék pólóm már úgy tapad felsőtestemre, mintha leöntöttek volna egy dézsányi vízzel, arról nem beszélve, hogy kezdem megérezni a saját szagomat, ami aztán végképp kijelöli a hozzám vezető utat ezeknek a kis vakarékoknak. Így érezhetnek azok, akik a futást választják az egészséges életmód legoptimálisabb formájának? Ilyen lehet mindenkinek a kezdés? Vagy csak én hanyagoltam el ezeket túlságosan? Lehet neke... ám a belső gondolatmenet itt meg is szakad számomra, az ábrándok, melyek szerint én nekiállok önszántamból karbantartani ezt a húsbörtönt az egészség jegyében és nem mellesleg azért, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy rosszul megrajzolt pálcika figura, amit a gyerekek szoktak készíteni, tovaszállnak és néhány pillanat erejéig megtapasztalom, hogy milyen lehet lábak nélkül eljutni a célig, pusztán repüléssel. Nem tart sokáig, mert mire egyáltalán feldolgoznám, hogy a levegőben úszva tekintek le az aljnövényzetre orromat - és számat friss föld tömi tele és amilyen szerencsés vagyok, némi féreg is lesz ebben az adagban, hogy érezzem az élettől kapott törődést, a világ elsötétül, hajamat pedig levek díszítik. Fáj a homlokom! És nem kapok levegőt. Eltolva magam a talajtól kezdem el kiköpködni a számba jutott földet a külvilág felé s ezzel együtt a rettenetes ízét is. Mi fog még jönni? Anyám néha napján, amikor megszólalt, azt az intelmet adta, hogy ezt a kérdést ne tegyük fel a lehető legrosszabb körülmények között sem, mert az élet meg fogja mutatni, hogy van még némi meglepetés a tarsolyában és nem fogja magát visszafogni. Gyere mutasd! Mi lehet ennél rosszabb? Maximum megesznek, azzal meg nem tudok mit csinálni. 'Vagy feláldoznak rituálisan.' - dörmögöm, miközben orromból kifújok egy - egy adag földet és pólómba törlöm arcomat. Felszisszenve rándulok össze, ahogy az anyag a homlokomhoz ér és bensőmben egyre növekvő bosszúsággal nézek a szürke anyagon elkenődött még sötétebb foltra. Vér. Az izzadtság meg annyira csípi, hogy azt már inkább viszketésnek lehetne betudni. Wunderbar! Mi jöhetne még? Egyáltalán miben estem el? Haraggal eltelve nézek magam mögé és tekintetemmel villámokat szórok a vastag, kiálló gyökérre, ami utamat állta aljas módon és kirántotta a lábam alól a talajt. 'Teee... te... áh... nem mondok már semmit...' - fújom ki a levegőt, mialatt sűrű időközönként törlöm pólóm ujjába a homlokomból szivárgó vért. Legalább az ne folyjon már a szemembe! Ám a békés pikniknek itt ki is fújtak; a kiálló gyökéren megjelennek lelkes üldözőtáborom első tagjai és idegtépő visítással adják a többiek tudtára, hogy megtalálták, akit kerestek egészen idáig. Elmémmel ellentétben, testem nem hagyja hogy ezeknek a kis nyamvadékoknak a táplálékaként végezzem, lábaim önként cselekedve szökkennek talpra és indulnak el egy számukra szimpatikus irányba, hogy újfent kezdetét vehesse véget nem érő rohanás. Egy durranás. Egy kifejezetten hangos durranás. Lábaim lassítanak, mintha csak egy kis erdei kocogáson vennének részt, hogy kíváncsiskodva megnézhessem a dörrenés forrását, fejemre pedig ezzel együtt esik valami kemény és élettelen. MIÉRT?! Lerántva kócos fejtetőmről az illetlen potyautast szemlélem meg a kilyuggatott testű gyíklényt. Végtagjai ernyedten lógnak a talaj irányába és nekem ennyi elég is a boldogsághoz és az új adrenalin lökethez, hiszen megérkezett az őrangyalom! Meg vagyok mentve! Könnyed mozdulattal hajítom félre az elhullott állatot és maradék erőmet is felhasználva indulok el a lövés robajának irányába. Csak ne engem lőj le! És ha rám vadászik, csak félre lőtt? Így jártam, de akkor legalább már nem kell többet futnom. A hajóm! Vissza a kezdetekhez. Ezek szerint tettem egy kört, ellenben annyi új meglepetés vár, hogy az idegen, akit talán az ég küldött a megmentésemre, vagy a fene tudja micsoda, ott ácsorog egy tekintélyes méretű fegyverrel a kezében. 'Lődd le őket! Lődd le őket!' - üvöltök neki oda és mutatok a hátam mögé a le - le maradozó lények irányába, akik már szintén veszítettek lelkesedésükből, sőt a lövés óta még meg is csappant a létszámuk. Nem bírom tovább most már. Lábaim a legszélesebb és legtakarosabbnak tűnő fánál elveszítik minden erejüket és úgy rogyom össze, mint egy támaszték nélküli krumplis zsák. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, kiszáradt ajkaim kezdenek az ínyemhez tapadni és hamarosan úgy fogok kinézni, mint a horror filmekből az a figura, akit elsőként elkaptak áldozatnak és átváltoztatták, hogy egy legyen abból a fajból, akik szerencsétlen embereket ijesztegetik. Bár ilyen csúnya faj, mint én, biztosan nem létezik. Lélegezz Moritz, lélegezz egyenletesen! A hős megmentő meg majd elintézi ezeket a vakarcsokat, legalábbis remélem, hogy az élet nem tol ki velem, hogy csak egy tölténye volt.
Töredelmesen be kell valljam magamnak, hogy ennyit még nem röhögtem, amióta itt tartózkodom ezen a helyen. A nagy szajré reményében érkeztem, mikor magasról láttam földet érni a Siklót, de ez a rohanó fickó minden képzeletemet fölülmúlta! Olyan eszeveszettül cikázik a szemem előtt, hogy ha nem vigyáznék, akkor egy skuló őt is megállásra kényszeríthetné… De, mivel nem ez az első célzásom, így rohadt szerencsével szedi a lábát, -az ellenkező irányba-, mint ahol én pont állok. Azt sem vetem el, hogy ha a háttérbe maradnék, akkor megmaradna az inkognitóm, de látva a szerencsétlenkedését, inkább úgy döntök, hogy kieresztve a hangom a tudtára adom, hogy merre vagyok. A lövéseket is bizonyára hallja- bár ebben sem vagyok biztos - mert, ahogy nézem a sok sár és vér elegye úgy tapad rá az izzadsága mellett, mint aki egy elhagyott építkezésen éjszakázott az elmúlt órák alatt. Naná, hogy a külleme ezt sugallja, és elég nehezemre is esik, hogy megálljam hangos röhögés nélkül a látványát. -Biztatásod nélkül is lövök, ne aggódj!- emelem ismét a távcsövet a szemem elé, majd eresztek útjára egy újabb golyót. A becsapódás hangja eléri a fülem, és ha jól látom, akkor a többi kis suttyónak inába is szállt a bátorsága, hogy közelítsenek felénk. Azt nem tudom előre megjósolni, hogy mennyi időre tudtam elriasztani a bagázst, de nem is várnék sokat, ha nem muszáj, hogy ezt kiderítsem. Inkább odalépek a fához roskadt Tag mellé és elővenném a jobbik modoromat, ha már van aki nálam is nyomorultabban néz ki egy átdorbézolt éjszakám után. -Remek futást rendeztél, Gyalogkakukk!- állok meg a fa mellett- és vélhetően a ziháló férfi mellett-, majd a kulacsomat nyújtom felé, hogy ha elfogadja. -Víz. Igyál, ha akarsz. – ezt előre akartam közölni, mielőtt valami égetett szeszt gondolna bele a kulacsba. Igazán ráférne egy pár korty abból az isteni párlatból, de azt későbbre tartogatom. -Van neved is? – hagyom, hogy igyon, és annyira összeszedje magát, hogy lábra álljon, ha sikerül neki. Ha ez nehézségekbe ütközne, akkor segítő jobbot nyújtok felé, bár nem tudom, hogy elfogadná-e. Kissé zilált az ábrázata, de ez nem lep meg, ha ebből a roncsból szállt volna ki a zuhanás után. -Sokat nem tudunk itt időzni. Lábra tudsz állni? – állok mellette és figyelem a mozdulatait. Sokszor éreztem magam ilyenképp, úgyhogy teljesen átérzem, amit most ő. -Engem Johnnak hívnak. Téged?- ismétlem kérdésem a nevét tudakolva. -Nekem az se baj, ha „Gyalogkakukk” maradsz, és így szólítalak ezentúl. – vigyorgom erre vállamat megemelve, de amúgy nem neheztelek rá, csak valamilyen módon ki akarnám zökkenteni ebből a letargikus állapotából. Mondanom se kell, hogy nem lesz egyszerű dolgom! De, eddig se bővelkedtem a „sima ügyekben”. Valamiért bevonzom mostanában a „nehéz eseteket”, ami egyébként még mulattat is. Máris egyel több ok arra, hogy ezt az „Atlétát” ne hagyjam magára. Amilyen nyeszlett, még a végén itt murdel meg nekem….. -Pocsékol nézel ki! Még rajtam is túlteszel!- vigyorom már szélesebben keretezi arcom, de annyira nem akarnék belegázolni a lelki világába. - Gyere... add a kezed! Segítek felállni.- nyújtom a kezem, hogy ha elfogadja,- és megáll a lábán-, akkor támaszkodhat rám, hogy pár métert arrébb haladjunk. Távolabb láttam egy bemélyedést, ahol meghúzhatnánk magunkat és nem lennénk annyira szem előtt senkinek.
A lövések visszhangja is lassan elhal az erdőben, de fülemben még hosszú ideig ott csöng a fegyver ropogásának élesen pattogó hangja, ahogy a riadtan visító gyíkoké is. Vége. Eliszkoltak, én pedig megmenekültem, legalábbis hogyha fel tudok valamikor állni életem hátralévő életében. Lábaim égnek a fájdalomtól, rohamoson emelkedő és süllyedő mellkasom viszont elkezdett megnyugodni és lassan ismét egyenletesen tudok levegőt venni, bár tüdőlebenyeim minden egyes légvételnél riadót fújnak, hogy ki fognak gyulladni és belülről elégek. Nem lennék jó sportember, az már egyszer biztos. És a megmentőm, ó a megmentőm! Mint hatalmas hegyomlás tornyosul fölém teljes valójában, marcona tekintete arról árulkodik, hogy egyetlen gyanús mozdulatot követően képes lenne golyót röpíteni a fejembe, amennyiben úgy érzi, hogy fenyegetést jelentek számára, bár ha jól sejtem nem néz ki belőlem semmi ilyesmit, minek után üvöltve rohantam végig a fél erdőn és eme remek szórakoztató műsornak még szemtanúja is volt. De ki tudja? Sok emberből sok mindent nem lehet kinézni, éppen ezért nem is éri meg bárkiben is megbízni, mert ki tudja mi lapul a tarsolyában. Gyalogkakukk. Megint ez a név, de miért hív így? Meg mi ez a szóösszetétel, ha egyáltalán az? Biztos valami ritka állatfaj, hogyha hazaértem, pontosabban ha egyáltalán hazaérek mindenképp utána fogok nézni, mert ez biza egy életre az agyamba égett megnevezés. Gyalogkakukk. Egy bizonyos, gyorsan futhat. És üvölt az is? 'Danke dir...' - könyökölök fel, miközben köszönetet mondok neki elhaló hangon és elveszem tőle a kulacsot, majd mindenféle gyanakvást mellőzve, mohón kortyolok bele a fémkulacsban lévő italba. Víz! Wasser! Oh mein Gott! Víz még sosem volt ilyen finom ezelőtt, mint most és a gyönyörtől félig lehunyt pillákkal iszom annyit a folyadékból, amennyit nem szégyellek, tehát majdnem az egész kulacsot pár korttyal ki is ürítem. Kiszáradt torkomat kaparja egy ideig, utána el elsivatagosodott nyelőcsövem is hozzászokik a hűsítő és életmentő folyadékhoz és ha lehetne még hálát is adna érte, de megteszem én helyette is majd. 'Danke, danke! Nagyon köszönöm!' - nyújtom vissza megmentőm felé a majdhogynem teljesen üres kulacsot, közben pedig felülök s lábaimat felhúzom kissé, melyek a mozdulatnak nem örülvén kezdenek el remegni mint a nyárfalevél. 'Name? Ja, ich heiße Moritz' - még mindig sokkos állapotban lévő elmémnek először eszébe sem jut, hogy az anyanyelvemet nagyon kevesen értik meg és nem vagyok benne biztos, hogy a fölöttem álldogáló fegyveres barátom érti a német nyelv szépséges és néha már kellemetlenül hosszas szavait. - 'Moritz, a nevem Moritz. És te?' - nézek föl rá pár másodpercig, majd izzadt arcomat pólómba temetem és szabadítom meg bőrömet a ragadós, sós izzadtságtól. Büdös vagyok és kimerült, de legalább már kiszáradt nem, újdonsült pajtásom pedig már most sietteti továbbállásunkat. Még öt percet kérek, akárcsak az ébresztésnél, bár ott nem kockáztatom az életemet azzal, hogy egy helyben rostokolok, hacsak lakásom bármely pontján nem bújt meg egy húsomra éhező vadállat, amit nem vettem észre évek óta, mert olyan jól álcázza magát. Viszont sajnos igaza van a marcona megmentőnek, mert a gyíkoknál sokkal rosszabbak is vannak Perda erdeiben és azok nem érik be annyival, hogy meg - megharapnak. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a bal karomat teljes egészében helyettesítő implantátummal hogyan bánnának el. Gyanítom beletörne a foguk. 'Örvendek John és köszönöm a buzdító szavakat, még sosem mondott nekem senki ehhez hasonló szépeket. Remélem azért jobban nézek ki, mint a... á hagyjuk is...' - kapaszkodom meg a kezében és felhúzom magam, de majdhogynem azonnal meg is támaszkodom a szomszédos fa törzsén, mert lábaim még nem állnak készen a tovább haladásra. Muszáj lesz, egy - kettő! - 'Remélem te tudod merre van a kiút ebből a rémtanyából, mert én nagyon úgy néz ki, hogy körbe - körbe futkostam amíg azok a kis szörnyszülöttek kergettek.' - mutatok mind a négy égtáj irányába, szórakozott beszélgetésünket viszont hamar el is némítja egy borzalmas és mély üvöltés, ami még támaszom kérgeit is lerepeszti a helyükről. Szemeim kiguvadnak üregeikből és hitetlenkedő pislogással nézek körbe, bár a hang forrását hiába keresném, messzebbről érkezett, mint sem megláthatnám. 'Ugye ez a hasad volt, hogy éhes?' - suttogom reménykedve, miközben Johnra tekintek, a víz pedig újra kiver. A fene az ostoba fejedet Moritz, hogy ilyenkor sem tudsz egy minimális komolyságot magadra erőltetni!
Úgy látszik, hogy valamiféle élet költözik belé, mikor a kulacsból iszik, de ahogy elnézem, egy egész kondér se kottyanna most meg neki, amilyen tempóban dönti magába a folyadékot. A jelenetet némán nézem végig, de aztán arcomra kúszík szép csendben egy hatalmas vigyor. -Hmmm....Jó huzatod van, Gyalogkakukk… - rázom meg a visszakapott kulacsot a kezembe, ezzel mutatva, hogy éppen csak hagyott benne pár kortyot. Lehet, hogy korainak gondoltam azt is, hogy lábra álljon, de most meg valami fura nyelven hadovál… -Mit mondasz? Érthetőbben?! – rakom el a kulacsomat az övemre vissza, majd a kezem nyújtom, hátha ez indulásra bírná, bár abban se vagyok biztos, hogy a csontjai zörgése nem akadályozzák meg a mozdulataiba. -Moritz! Remek! Szóval ez a neved?!- bólintok még mindig széles vigyorgással, de ez inkább annak szól, ami erről eszembe jutott, hogy még szerencse nem a laposüvegemet adtam neki, mert abból se maradt volna semmi. -Jól van, na… elég a hálálkodásból! Lépnünk kell innen, de gyorsan! –vetem a vállamra a puskámat, hogy szabaddá tegyem kezem, és segítsek, ha elfogadja. - Te sem leszel hosszútávfutó… inkább, kapaszkodj belém! Nincs időnk a fákat támasztani, Moritz!- Ha elengedi a fa törzsét és hajlandóságot is mutat a haladásra- ezzel elfogadva segítségemet-, akkor a közelbe kinézett bemélyedést veszem célba s arra haladunk. -Nyugi! Nem először járok erre… csak haladjunk! – kicsit sürgetem a távozásunkat, mert a kiontott vér szagára előjöhetnek más ragadozók, akiket már nem ilyen könnyű távcsővégre kapni. Nem is a célzásom miatt, hanem a létszámuk az, ami eléggé megnehezítené a túlélésünket. Amúgy se akarok kinyuvadni ezen a helyen! S ha már ezt a „futók gyöngyét” sikerült megmentenem, akkor már egyel több ok arra, hogy fedezékbe vonuljunk. -Nem az volt! –rázom meg a fejem. – De, ha nem muszáj, akkor nem állnék meg, hogy bevárjam mi okozta a morgást! Gyerünk! A közelbe van egy barlang… Oda kell jutnunk, mielőtt valami –vagy- valaki megelőzne minket! Értve? – sietősebbre fognám lépteim, de csak remélem, hogy a fickó lábait tudja egymás után rakosgatni és nem kell a vállamra kapnom, hogy végre fedezékbe jussunk. -Vagy inkább, vállamra kapjalak, mint egy zsákot? – széles mosollyal ejtem ki a szavaim, bár nagy megterhelést nem okozna a vézna testét cipelnem, hogy végre kijussunk a veszélyzónából. -Amúgy, te eszel egyáltalán? – ezt nem tudtam kihagyni, hogy rá ne kérdezzek. – Ne vedd tolakodásnak, de nem úgy nézel ki, mint aki egy egész szendvicset megevett valaha… - ha most nem kellene figyelnem a hangos megnyilvánulásomra, akkor kitörne belőlem a röhögés. Kicsit furán hangzott a kérdése, -bár amilyen futást rendezett le az imént-, már ezen se kellene meglepődnöm. -Jol van… csak viccelek… - legyintek erre .- Haladjunk!- remélem, hogy nem sértem meg a viccelődésemmel, mert eleve nem az a szándékom. Jobban mulattat a fickó, mint amit elsőre képzeltem. Bírom a fizimiskáját, és egyelőre nem piszkálom az „elbűvölő modorommal”, csak kis ízelítőt adok neki, hogy eltereljem a gondolatait a nyomunkba szegődő ragadozókról, akik hamarosan nemcsak az élettelenül kiterült gyíklényekre fáj a foguk…. -Már nincs messze a menedék. Ott majd pihensz.
'Was ist das Gyalogkakukk' - vakarom meg arcomat miközben lepillantok segítséget nyújtó és sürgető kezére. Itt mindenki megfogdossa a másik kezét, ez egy helyi szokás? Aki szimpatikus annak megfogják a kezét és úgy kisérgetik mindenfelé? Nálunk csak ismerkedéskor nyújt egymásnak kezet a két ismeretlen fél, de azt is a lehető legrövidebbre fogják, inkább röpke erőfitogtatásnak nevezném, mintsem a kölcsönös tisztelet és megismerkedés jelének. Most ha visszautasítom akkor azzal megsértem? 'Itt mindenki szereti fogdosni a másikat?' - bukik ki belőlem a kérdés, közben lábaimat kissé megrázom, mintha újabb maratont készülnék lefutni és bemelegítenék, bár lehet ez a feltételezésem nem fog távol állni a valóságtól. John sietős lépteit követve nézek folyamatosan körbe a homályban, mintha bármi távolabb leledző lényt, személyt, alakot, vagy akármit észre tudnék venni, viszont legalább senki nem mondhatja, hogy nem voltam elég körültekintő. 'Csak hogy tudd remekül el van látva ez a szervezet élelemmel, a kinézetemért a szüleimet kell számonkérned, hogy nem lettem egy... hogy mondják nálatok... nem a gorilla... izomtömeg! Az! De nagyon jól lehet velem riogatni a gyerekeket.' - tempózom meg lépteimet, s közben büszkén kihúzom magam, mintha elismerendő lenne, hogy madárijesztőnek és informatikusnak tökéletesen alkalmas vagyok. Vagy dárdának, hogyha kötnek valami hegyes célszerszámot a fejemre. Ajkaim máris remegésbe kezdenek, ahogy elképzelem a jelenetet, hogy zsinegekkel össze vagyok kötve, hogy veszteg maradjak és szál egyenes, valaki két kézbe fölkap, a fejem tetejére pedig zsinórral egy hegyes kis valami van erősítve és elhajítanak a messzeségbe. 'Jujujujuj!' - torpanok meg John mögött suttogva és implantált bal karommal ragadom meg nyakánál a felsőjét, hogy megállásra kényszerítsem, ezzel még lehet kissé el is szakítva ruházatát, de nem foglalkozom vele, csak sziklaszilárdan cövekelek a helyemen és nézek kelet irányába, oda, ahol akkora karmokkal keretezett mancs tapossa az avart és a száradt gallyakat, hogy két egész dinnyét is összetörne egy csapásra. - 'Kedves útitársam, azt hiszem jobb lesz most nem megmozdulni.' - hajolok társamhoz közel és suttogom neki, közben pedig elengedem a felsőjét és elmutatok a lény irányába, mely hangos és dühödt fújtatással közeledik felénk. Lény? Miket beszélek én! Lények. Nem jár ő egyedül, ketten vagy hárman is követik falkavezérüket, már amennyit a romantikus félhomályból ki tudok venni hunyorogva. Turcsi orrának lukaiból a meleg levegő gőzként csapódik ki, hosszú hegyes fülei pedig akár két megtermett radar, úgy nyúlnak az ég irányába, s bár az állat maga hatalmas, testes példány, léptei mégis halkak, észrevétlenek, akárcsak társaié. Nem fogjuk elérni a menedéket, akármire is gondolt kedves útitársam, hiába vagyok gyors, vagy ő az, ezek még gyorsabbak lehetnek így lehetőségeinket villámgyorsan mérlegelve oldalazok a hozzánk legközelebb lévő fáig és emelem lombjai felé a tekintetem. Vajon mi várhat a levelek között, hogyha fölmerészkedünk? Kevésbé lehet rosszabb, mint ezek idelenn. Megböködve balom mutatóujjával John vállát mutatok a fára fölfelé, majd a fa rücskös, bütykös törzse felé fordulva kapaszkodom bele az első kitülemkedésbe és indulok meg fölfelé bizonytalan tapogatások és lépések közepette. Hol van még az első ág, amire föl lehet kapaszkodni, rettenetes ég! Vajon ezek tudnak fára mászni? Nem, nem, nem, ne gondolj ilyenekre! 'Nein, nein, nein, und nein...' - dörmögöm a lehető legfojtottabb hangerőn magamnak és hátrapillantok, hogy kedves útitársam merre jár, mennyire kell sietnem fölfelé, vagy meg kell - e mentenem. Bár úgy vélem, hogyha megmentésre szorulna már kiabálna, vagy használná céleszközét, amit a vállán lóg, hogy feltartóztassa az... állatokat? Ezeket annak lehet nevezni? Visszafordulva a törzs felé balom a semmi irányába kalimpál, ugyanis elfogytak a kitülemkedések, melyek kapaszkodásként szolgáltak idáig és csak az érdes, de rücsökmentes felület mosolyog rám vissza gunyorosan. Verdammt! Na most mi legyen? Bal kezemre pillantva mozgatom meg az ujjaimat, hajlítom őket be, majd nyújtom ki, kissé meg is rázom, hogy aztán újra ökölbe szorítva a mechanikus ujjakat belevágjak a fának vastag törzsébe. Fintorogva és sűrűn pislogva fordulok el az apró szemcséjű fűrészpor és repkedő szálkák elől, cserébe célomat elértem. Kapaszkodó! Igaz nem túl mély, hogy kényelmesen bele lehessen csimpaszkodni, viszont mászásra tökéletesen alkalmas. Nincs már messze az első ág, ki kell addig tartania a kezemnek, amit nem tartok valószínűnek, hogy erre a célra találtak ki, de nagy reményeket fűzök hozzá. Csak még pár ütés. A forgács és a por repked szerteszét, csavarja az orromat és már nem tudok hogy grimaszolni, hogy vissza tudjam tartani a tüsszentést. Nem szabad, nem szabad! Résnyire szűkült szemekkel pillantok az egyre távolodó lények irányába, akiknél ugyan már magasabban vagyunk, ők egyre tempósabban nyomulnak irányunkba, orrukkal a földet súrolják és néha körbepillantanak, füleikkel monitorozva minden egyes neszt, mérlegelve, hogy érdemes-e a prédákat itt hagyni érte, avagy sem. 'Már nincs sok.' - nézek le Johnra, majd vissza a törzsre és újabb kapaszkodót ütök bele. Ezek után ha nem fújok elég alaposan majd orrot, biztosan ki fognak rügyezni az orrlyukaim.
A jelenlegi helyzetben, inkább gyorsra venném a tempót, hogy fedezékbe jussunk, de ennek a pasasnak, mintha földbe gyökerezett volna a lába, ahelyett, hogy az előző „futását” megismételné. A gyorsítást megszaporáznám tőle, így nyújtva felé a kezem, talpra segíteném, - s ezzel együtt a sietséget is jelezvén neki-, de nem sok sikerrel. Valamit hadovál, de csak a „gyalogkakukk” szót ismerem fel belőle. _Most_, komolyan?! Pont most kell neki azon agyalnia, hogy „fogdossák”? -Mi van?! –értetlen pofát vágok erre, de annyi időnk nincs, hogy magyarázkodjak. Gyorsan kellene kereket oldanunk és szednünk a lábunkat, mielőtt egy tucat újabb ragadozó kerülne elő a vér szagára. -Mindegy… Felejtsd el…- rázom meg a fejem, majd újratöltöm a puskámat. A közeledő hangokból ítélve, hamarosan társaságunk akad az előző teremtményekből, bár semmi kedvem bevárni őket. A monológját hallgatva csak bólintani tudok, és megint csak széles vigyorral nyugtázom, hogy nincs ki a négy kereke ennek az ipsének! -Remek! Akkor riogassad magad, hogy gyorsabban szedd a lábad! – noszogatom ismét, de nem tudom megállni vigyor nélkül a mozdulatait. Előreindulok, hogy mutassam az irányt, de mielőtt belátható közelségbe kerülnénk a kiszemelt barlanghoz, hirtelen megragadja az ingem és ránt rajta egyet. Az anyag szilárdsága reccsenve enged a szorításának, majd megtorpanva súgja, hogy álljunk meg, ne is mozduljunk. -Hééé! Normális vagy?!– csapok a keze felé, hogy engedje el a ruhámat, bár a jelenet után egy darabja a galléromnak, már a markában maradhatott. A szememből láthatja, hogy ennek a mozdulatának a legkevésbé örülök, de ebben a helyzetben nincs arra sem időnk, hogy ezt megvitassuk. -_Ezt_ majd még megbeszéljük! - hajtanám előre a haladásunkat, de az iménti torpanásunk és hisztije miatt, már nem maradt annyi időnk, hogy fedezékbe jussunk. Egy közeli fát vesz célba, de a szerencsétlenkedése a kapaszkodásra, elég hangos és zajos. -Húzzad fel magad!- ha most megtolnám alulról, akkor megint „fogdosásra” fogná? –Igyekezz! Mindjárt beérnek minket! – már nem tudom, mivel ösztönözzem a gyorsabb mozdulatokra, de ha így halad, akkor még jövő héten se éri el az alsó ágat! -Haladj már! Mi tart ennyi ideig? – el sem tudom képzelni, hogy mitől ennyire lassú. Az iménti fél órában olyan cikk-cakk rohanást vágott le, hogy megirigyelné bármelyik négylábú ragadozó, most meg, a csiga is gyorsabb lenne nála! A közeledő dögök hangjai egyre hangosabbak, így döntenem kell, hogy mit tegyek. Hagyjam itt ezt a balfácánt, vagy egy jól irányzott tolással segítsek neki haladni a fán? Ahhhh! Meg vagyok én áldva! Mielőtt a puskámat a vállamra vetném, hogy szabadok legyenek a kezeim, s így a lába alá tartva a kezeim tolnék rajta… Valami történik. A fejemre hulló forgács miatt lefelé kell néznem, hogy ne a szemembe hulljon a törmelék, ami az ujjai nyomán hullnak a törzsről. -MI vagy? Valami ki**szott robot? Mondhattad volna előbb is….– meglepetten pislogok felfelé, de sok időt nem tudok a válaszára várni. Igazából annyira nem is érdekel most, mert kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy ezt kivesézzük. Majd alkalom adtán, lesz miről bájcsevegnünk, ha kikerülünk innen élve! -Ha felértél az ágak közé, ne mozdulj! – Ezt talán nem is kellene mondanom, de ahogy elnézem, mindent a szájába kell rágnom, hogy azt tegye. Honnan jött ez a pasas? Amint eléri az ágat, én is felmászom a szomszédos fának az ágai közé. A puskám a hátamra vetve, így szabadok a kezeim, de most fele annyi időm maradt, hogy meghúzódjam a gyér lombkoronában. Remélve, hogy a „gorilla” mozdulatlanná dermedve ül meg a seggén, és nem harsog. Már csak pár száz méter van köztünk és a támadóink között, így hangtalanul kellene meglapulnunk, amíg el nem mennek. Erre kevés az esélyünk, de ha más választásunk nincs, akkor a puskámat használom, hogy kiiktassak párat közülük. De, amíg nem szükséges, addig csendben várakozom és figyelek, hogy fedezni tudjam a szomszédos fán ücsörgő, - remélhetően- csendben gubbasztó „haveromat”. Aztán majd kiderül, hogy hogyan tovább. Jelenleg nem tudunk mást tenni, mint várunk. Remélem, hogy ezt ő is így gondolja, és nem tesz semmi olyat, ami meggondolatlan. Bár…. mindent kinézek belőle! Uram atyám! Add, hogy lapos legyen a szája, és kibírja, hogy ne szólaljon meg legalább tíz percig! Ha elmennek és tiszta lesz a levegő, akkor lesz majd alkalma folytatni, bármit is hajtogat a maga nyelvén.
Lassan haladok ezen a járhatatlan terepen, s minden egyes lépéskor a segéd botom használom, hogy megnézzem körülöttem a talaj. Találok-e gyökeret, vagy egyéb alvó veszedelmet? Számomra ismeretlen, de mégis a kalandozás, s a megismerni akarás vezetett arra rá, hogy itt ezen a mocskos, s posványos helyen egy gyógynövényt találjak meg. Természetesen pénzről van szó, mert nem élhetek ingyen ebben a világban sem. Valahogyan meg kell élnem az ellenálló között, s máshogy nem láttam értelmét, mint a perdaiakkal megállapodni. Én segítek nekik, cserébe ők vissza. Ettől egyszerűbb egyezség nincs. Most a növény fejében kaphatok valami gépből ígért alkatrészeket, amik még jól jöhetnek itt az ellenálló oldalon.
Megfontoltan haladok, s ha látok mérgező növényt, akkor azt tisztes távolságból kerülöm. Áldom az eget, hogy Dominiumon elkezdtem a perdai nyelv tanulását, mert itt jó hasznát veszem. Ám azonban elsőként feltűnt, hogy teljesen másképp ejtik ki azok azokat a szavakat, akiknek ez az anyanyelvük. Minden perdai beszélgetést meghallgatok, s elemzem magamban a kiejtést, hogy tökéletesítsem a sajátom. Új szavakat tanulok, s kifejezéseket. Mondanom sem kell így élőben sokkal inkább rá van kényszerülve a gyors tanulásra. Dominiumon nincs meg ez az ösztönző hatás. Maradjunk annyiban, hogy a jelenlegi szintem ott merül ki, hogy ne raboljanak el, s meg tudom magam értetni, ha nekem valami kell. Idővel talán kiterjed a tudásom a kultúrájukra, ünnepségeikre. Nem olyan régen érkeztem Perdára, mint szökevény. Most már Ellenálló vagyok. Magányos, s fárasztó haladásom közben nem túl messze hallok valami hangot. Fejemre húzom a kapucnim, ezzel megakadályozva, hogy rögtön felismerhető legyek. Kíváncsi vagyok, hogy mi történik ebben az istenverte helyen? Öt perc kell, ahhoz megtaláljam a hang forrását. Egy alakot látok, aki erőlködve cipeli a társát, ezen a nehéz terepen. Első sorban fellángol bennem a a segíteni akarás, míg az eszem lenyugtat, hogy nem tehetem meg. De akkor azok ketten halottak lesznek. Aki most cipekedik, az végletekig ki lesz fáradva a társa miatt. Próbálok közelebb menni, mikor egy erősebb fény mellett meglátom a cipekedő arcvonását.
~ Haley? ~ képedek el, hiszen ismerem őt. Volt pár közös lazulásunk, meg volt alkalmunk egymás mellett feladatot teljesíteni. Ha jól emlékszem, akkor jó páros voltunk. Kiegészítettük egymást. Ennek ellenére is hezitálok, míg végül nálam győz a józan ész. Ellenálló vagyok, s ide vagy oda, emberségemet nem vesztettem el. Tartozok neki ennyivel. Közeledek, s mivel sosem voltam jó becserkésző, így biztosan jöhet tőlem a zaj. Főleg úgy, hogy sietni akarok a megsegítésére. Hátratolom a kapucnit, hogy felismerhető legyek, bár az itteni fényviszonyok nem könnyítik meg a helyzetet.
- Haley! Haley! Pihenj meg, segítek! - kiáltom oda. Egyelőre az emberi ruháim hordom, de már felmerült bennem az, hogy perdai öltözetet vegyek fel magamra. Nem könnyű az odajutás, a posványos szag, a víz és a veszélyes gyökerek nem könnyítik meg az odautat. Ha egyszer kijutok innen, akkor meghagyom a helyieknek az idejövetelt. Ezt a részt vagy ki kéne szivattyúzni, mondjuk a sivatagba, vagy nem tudom. Néha megállok és felteszem a kezem a magasba, hogy ne lőjön le engem. Simán megtehetné, s még jelentést sem kellene miatta írni. Vajon megfordul a fejében? Mit fog tenni, ha meglát?
Nem szeretek a ’rutin küldetés’ kifejezéssel dobálózni, de ez minden bizonnyal annak indult. A műszerek aktivitást jeleztek a területen, és a mi feladatunk volt kivizsgálni, hogy mi történhetett. Biztosak voltunk benne, hogy csak valami perdai lény kószált a műszerek közelében és emiatt jelzett a rendszer anomáliát. Végül is nem tévedtünk olyan nagyot. A küldetésünk kezdete után nem egész egy órával később kiderült, hogy valóban egy idegen lény járkált a környéken, csak éppen sokkal nagyobb, mint amire számítottunk. Hiába voltunk felkészülve erre az eshetőségre, az oroszlánmadár támadása teljesen váratlanul ért minket. Hibásnak éreztem magam, hiszen az erdőnek pont azon a részén voltunk, ahol a fák lombkoronája már nem takart minket, és egy támadás a levegőből valós opció volt. Azonban egyikőnk sem nézett felfelé. Fegyverünk és tekintetünk a talaj közelében lévő célpontokra összpontosult, és csak akkor vettük észre az égből közeledő veszedelmet, amikor már túl késő volt. Mindketten megpróbáltunk kitérni, de csak egyikőnk járt szerencsével. A társam testébe olyan mélyen mart bele az állat a karmaival, hogy szinte azonnal a földre került. A sérülésének ellátására azonban nem volt rögtön időm, hiszen a lény ismét lecsapni készült. Fegyveremet célra tartottam, és próbáltam lekövetni a lény mozgását. Már csak akkor tudtam biztonsággal tüzelni, amikor a lény ismét közel ért hozzánk, így amint megkapta a halálos lövést a földre zuhant… Egyenesen a társam jobb lábára. A fájdalom miatt hangos kiáltást hallatott, és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani az állat alól a csapdába esett végtagot. Kettőnk ereje kellett, hogy sikerrel járjunk, viszont a látványra, ami azután fogadott nem voltunk felkészülve. A csontszilánkok átszakították a társam bőrét, a vére már szinte mindent beterített. A rádión megpróbáltam segítséget kérni, de a karórám kijelzője szintén szilánkosra tört. A társam eszközében volt még némi élet, de az is nagy ütést kapott, így mielőtt befogtuk volna a jelet, hiba üzenet kíséretében az is kikapcsolt. Bármilyen kilátástalannak tűnt is a helyzet, nem estem kétségbe, hiszen tudtam, ha máshol nem is, de a hajón, amin érkeztünk működni fognak a kommunikátorok, és tudunk segítséget kérni. Nem kell mást tenni, csak el kell odáig sétálni. Először viszont a vérzést kellett csillapítani. Beletelt néhány percbe, de többé kevésbé sikerült végrehajtanom ezt a műveletet. Ezután lehajoltam a társamhoz és figyelmen kívül hagyva az ordítozást a karjai alá nyúltam. A sérült lábát vonszolva maga után, rám támaszkodva, egy darabig egész jól haladtunk. Jó pár kilométer állt előttünk, de akkor még azt gondoltam, hogy ez menni fog, és nem lesz semmi baj. Ugyanis ara nem számoltam, hogy körülbelül tíz perccel később a társam elájul, és egyedül kell viselnem a terhét. Az erőm minden egyes megtett méterrel drasztikusan fogyott. A terep rendkívül nehéz volt, és számos alkalommal elakadtunk. Bármilyen keményen próbáltam is a légzésemet kordában tartani, hamarosan már kapkodtam a levegőt, aminek meg is lett az eredménye. Oldalamba éles fájdalom hasított, és nem is enyhült még kilométerekkel odébb sem. Tudtam, hogy minden egyes másodperc számít, így nem állhatok meg, de a lábaim már remegéssel tiltakoztak minden egyes lépés után. Közel jártam ahhoz, hogy én magam is összerogyjak a teher alatt, de akkor sem akartam feladni. A társam élete veszélyben volt, és nekem kötelességem segíteni neki. Egy ismerős hang ekkor csendült meg a fülemben. A nevemet kiáltotta. A társam majdnem lecsúszott a hátamról, amikor a ’látogatóm’ felé fordultam. Nem ismertem fel azonnal, csak miután hátra tolta a kapucniját. Ainet láttam magam előtt. Azt a nőt, akivel régen mondhatni barátok voltunk, de aztán átállt az ellenséghez. Úgy tűnt nem akar megtámadni, de mivel egy ellenállóról volt szó, tudtam, hogy mit kell tennem. A társam leraktam a földre, majd a fegyveremért nyúltam. Szemrebbenés nélkül a nőre fogtam a pisztolyom. – Ne mozdulj. Nem kell a segítséged. – rendíthetetlenül haladt felém és éppen csak néhány pillanatra állt meg. A kezét viszont a magasba emelte jelezvén, hogy neki békések a szándékai. Hát persze… – Maradj ott, vagy most azonnal lefoglak lőni. – ha eleget tesz a kérésemnek és megáll, akkor nem tüzelek, viszont, ha továbbra is felém jön, akkor leadok egy lövést a lába elé. Ez elég kéne legyen ahhoz, hogy az én akaratomnak megfelelően cselekedjen nem igaz?
Nagyon nagy szívem van, főleg úgy, hogy Haley az. A régi közös történeteink miatt, van annyi emberség bennem, hogy erre az időre megszűnjön az, hogy ellenálló. Elindulok a volt barátnőm megsegítésére, s a gyér fényviszonyok mellett is bátran húzom hátra a kapucnim, hogy hátha felismer. Azonban ő, lerakja a társát a földre, majd szemrebbenés nélkül fogja rám a fegyverét. Ez pontosan arra elegendő, hogy én megálljak. Úgy érzem, hogy rosszul hallottam az elébb. Miért utasítja el a segítséget? Fel nem tudom fogni! - Szóval vele együtt akarsz meghalni ezen a helyen, kimerülve? - természetesen lassan közeledem tovább. Kezem magasba emelem, jelezve ezzel, hogy békések a szándékaim. Nem kívánhatja tőlem, hogy azzal a tudattal hagyjam hátra, hogy meghal. Nem egyszerű kikerülni a sötét erdőből, akár bolyongani lehet naphosszat. Mikor újra felszólít, akkor megállok, nem mozdulok az irányába. Sőt egészen pontosan azt teszem, mint minden más épelméjű nő. - Rendben, halj csak meg itt ezen a helyen a társaddal együtt. Kit érdekel! Akkor már itt sem vagyok! - abban reménykedek, hogy legalább hagy elmenni, s nem fog hátba kínálni egy golyóval. Hármat tudok csak távolodni, mikor a jó szívem nem hagy tovább menni. Legalább megbizonyosodhatnék róla, hogy jó terve van a kijutással kapcsolatban, másik részről szembesítenem kellene a mozdulataival. Kiváló ötletnek tartom. Felé fordulok, s három másodperc múlva szólok hozzá. - Legalább van valami okos terved arra, hogyan juss ki vele? A mozdulataidon látom, hogy ki vagy merülve, s a társad meg...nincs magánál. - tudom le ennyivel, s továbbra is keresem a szememmel a fedezéket, ahová esetleg el tudok majd bújni. Vagy minek bujdossak előle? Lassan fogok távozni, míg meg nem jön a józan esze. Újra a hátamat mutatom neki, s távolodok tíz métert. Talán most már csupán egy mozgó árny lehetünk egymásnak. - Szóval még mindig nem kell a segítségem? - teszem fel a kérdést, majd elbújok egy kidőlt fa mögé. - Azt hiszed, hogy ezzel az ő életét megmentheted? - kiáltom oda, s majd ezután várakozok. Abban reménykedek, hogy nem hiába szövegelek neki.
Sokszor, amikor a gondolataimba menekültem a valóság elől, elgondolkoztam rajta, ha valaha is volt előző életem, ha létezik olyan, biztos valamilyen erdei állat voltam. Valószínűleg ragadozó – mert ahogy a hűs szellő a hajamba kapott, az apró ágak karistolták a testemet, s fejem felett hangosan susogtak a fák koronái – valami elemi ébredt fel bennem. Szívem dobogása minden apró neszre elvesztette az ütemét, fejem önkéntelenül jobbra-balra kaptam állandóan. Lábnyomot után kerestem a földön, az ágakon törésnyomokat – mindent, ami arra utal, hogy valaki, vagy valami járt itt. Kissé borult volt az idő, de a levelek árnyékában is jutott bőven elég fény nekünk, hogy tisztán lássunk, sőt, talán így talán könnyebb is volt megbújnunk. S mert bár vadászat címszó alatt indultunk el hatan, igazából felderítésre küldtek minket az erdőbe. Jól ismertem a járást, talán ezért esett rám a választásuk. Lőfegyvert nem kaptam, talán túlságosan is friss vagyok még a társaságban, de nagy nehezén ki tudtam harcolni magamnak a kardomat. Egy ideje valamennyi katona nyomát követtük, mélyen, az erdő sűrűjében. Nyolcan, kilencen lehettek – ki kellett derítenünk az ott tartózkodásuk okát. Kerestek valamit – vagy valakit.
Amikor látótávolságba kerültek egyenesen kikerekedett a szemem, hiszen a volt apósom, William O’Sullivan zászlós vezette a katonákat. Sose voltam jóban vele, sőt, kifejezetten irritált a jelenléte – hát még az enyém őt, miután kineveztek a felettesének, nem egyszer szolgált alattam. A többi arc is ismerős volt, de név szerint nem tudtam senkit megnevezni közülük. Benne volt a pakliban, hogy pont az én nyomomat próbálták felderíteni, hiszen nem is olyan régen mészároltam le az osztagomat, az övéiket, köztük a kedves nejemet is. Az egyik társam, valami T betűs neve volt, vagy O? Talán Norbert. Nem tudom, nem voltak túl kedvesek és bizalmasak velem kapcsolatban, tuti árulónak vagy kémnek gondolnak – túl közel jött hozzám, aminek nem örültem, hisz ha ő lelepleződik, akkor én is – ahogy ez végig futott az agyamon a térde alatt reccsent egy ág, és a következő pillanatban egy golyó fúródott a homlokába, s távozott egy rakat vér kíséretében a tarkóján keresztül.
Nem gondolkoztam, megfordultam guggolva a tengelyem körül, és amilyen erősen csak tudtam előre rugaszkodtam. Az, hogy felvegyem-e a halott társam fegyverét meg sem fordult a fejemben, nem lett volna rá időm. Rohantam ahogy csak a lábam bírta, ösztönösen kihajolva és átugorva minden akadályt anélkül, hogy veszítenék a sebességemből. Úgy tűnt csak engem vettek üldözőbe, ezt a többiek is észrevették, hiszen pillanatok alatt tűntek el az erdőben – valószínűleg egy jól bevált menekülési útvonalat követtek. Engem hátrahagytak – amivel nem is volt semmi gond. Én is ugyanezt tettem volna, hiszen én voltam az, akit üldözőbe vettek. Ölni tudtam volna akár egy pisztolyért is, áldottam az eget, hogy legalább a kardom velem van, akkor is, ha éppen nem vettem sok hasznát. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, a vakszerencsére bízva magam.
Dork hátán ülve, nem sietve haladtunk az ösvényen. Fel volt rendesen málházva a boga cserélt, és összeszedett alapanyagokkal, amik kellenek nekem a kovácsoláshoz. A gondolataim már Elorak és Roda körül forognak, és azon gondolkodom, hogy miként is kéne megformálnom majd azt, amit adni szeretnék neki. A stíluson és elkészítési módon gondolkodom. Öntsem, vagy kovácsoljam? Kérjek bele köveket? Milyen bőrszíj legyen rajta? Gondolataim vágtáját egy - sajnos - ismerős hang töri meg. A quorsa fegyver dörrenése áthasítja a levegőt a fák között, a hang néma csendet varázsol az erdőre. Elhallgatnak a madarak, megállnak az állatok: köztük Dork is. A boga felemeli a fejét és idegesen nézelődik, veszélyt keresve. Én a hang felé fordítom a fejem. Igyekszem használni, erősíteni érzékeim: hol a szemem, hol a fülem. Hallok dolgokat. Messziről. Sűrű, ütemes léptek, avar susogása, ágak ropogása. Aztán ahogy egyre közelebb érnek, már nem csak egy, hanem több láb döngését is hallom. Lehet, hogy önvédelmi lövés volt, és erratorok üldöznek valakit? Leszállok a bogáról, és arrébb vezetem Dorkot a fák közé, lefektetem, hogy kevésbé látszódjon. Jó magam viszont visszalépek az ösvényre, és figyelek. Már látom a rohanó idegen alakját közeledni, de mögötte nem látok hatalmas lényeket. - Hogy Shaz'or súlytana le... - káromkodok, mikor rájövök: quorsa üldöz quorsát. Amikor kilép az ösvényre az idegen, csak meredek rá, ha megállt, közelebb sétálok hozzá, és azon gondolkodok, hogy kellene megoldani ezt a helyzetet anélkül, hogy a Rodával készülő, hátba támadós tervnek nem teszek keresztbe? Hiszen LÁTSZÓLAG a városiakat támogatjuk, de a felszín alatt a hegyieket segítjük. Ha szerencsém van, akkor a városiak sem akarnak konfrontálódni velünk, perdaiakkal, így ha a másik mellettem van, csak nem lőnek rá, hiszen az félre értésre adhat okot. Sérülést nem látok rajta, noha bűzlik a vértől. Valakit mellette ölhettek meg, karján a cseppek erről árulkodnak.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Szinte megmagyarázhatatlan, de imádtam a hajszát, akkor is ha engem üldöztek. A szél szinte süvített egyenesen az arcomba, alig láttam mi van a lábam előtt, mégsem buktam fel soha; egy idegen erő vette át rajtam az irányítást, és én készségesen adtam át magam neki. Próbáltam a lehető legkacifántosabb útvonalon suhanni – nem szeretem a futás szót, gyávának érzem magam tőle – ezer, meg ezer stratégia futott végig az agyamon, megpróbáltam valamit kitalálni, ami jobb a menekülésnél. Imádtam, ahogy az arcomat mardosta a hideg, imádtam, ahogy lefagyott az orrom minden levegővételnél, még azt is imádtam, hogy pillanatok választanak el a haláltól. Valamiért biztos voltam benne, hogy ez még nem a vég. Voltam már rosszabb helyzetben is – na és ha ez a vég? Az utolsó lélegzetvételemig van esélyem nyerni. Egy fáktól ritkásabb területen voltam kénytelen átvágni, amikor a felső erő, az az ösztön ami mozgatott, hirtelen megálljt parancsolt a lábaimnak, s egy pillanatra észre se vettem a perdait, aki előttem állt.
Közelebb lépett hozzám, azonban nem éreztem ártó szándékot felőle. Se a testtartása, se az arckifejezése nem utalt arra, hogy támadni akar. Nem tudtam vele mit kezdeni, csak remélni tudtam, hogy segít megúszni a helyzetet. Mivel a volt feleségem – akit én öltem meg – apja is üldözőbe vett, nem láttam valószínűnek, hogy feladják. Változott a terv. A futás nem vezet sehova, hamarabb kimerülök gyalog, minthogy biztonságba érjek, a társaim meg valószínűleg már rég halottnak könyveltek el, vagy ha mégse, nem tartottam valószínűnek, hogy visszajönnek értem. Nem haboztam sokáig, ugrottam egyet, s jobbommal megragadtam a mellettünk álló robusztus fa egyik ágát, s egy lendületből fel is pattantam rá, kicsit feljebb másztam, felálltam, majd egyenesen a fa törzséhez szorítottam a hátam, hogyha a katonák ideérnek, pont tökéletes takarásban lehessek. Elővettem a kardomat, s markolatát erősen a mellkasomhoz szorítottam, pengéjét a föld felé szegezve. Két és fél méter – ennyi választott el a földtől. Vettem egy mély levegőt, pillanatra lehunytam a szemem. Megpróbáltam tudatosan lelassítani a szívverésem, kicsit megnyugodni, hogy tisztábban tudjak gondolkozni. Egy pillanat erejéig a perdai férfi szemébe néztem, remélve, hogy nem köp be, hanem partner lesz abban, hogy életben maradhassak. Tapasztaltnak tűnt, olyannak, aki jól ismerte a vér ízét. Nem látszott beszari alaknak, épp ellenkezőleg.
Levettem róla a tekintetem, már hallottam a katonák lépteit. Közel voltak. Ilyen és ehhez hasonló helyzetekben azt tartottam a legfontosabbnak, hogy hitessük el magunkkal, hogy nem vagyunk bajban, sőt, hogy veszélyes vagyok. Nem lehetetlen. Fentről meglepni őket, s kiiktatni amíg a sokkhatás el nem múlik. Talán ha az egyiket fejbe szúrom fentről a kardommal, s félig fedezékként használva levetem magam teljesen félig fekvő helyzetben a földre, nem fogják tudni egy pillanat erejéig, hova célozzanak, s lehetőségem lesz végigmenni a pengémmel a lábaikon – ezt tartottam a legjobb tervnek, azonban nem éltem bele magam, hiszen volt a képletben egy ismeretlen tényező – a perdai férfi. Izmaim készenlétben voltak, készen akármire, s vártam az idegen mit lép, amikor majd szembenéz a katonákkal. Végül önkéntelenül is őt néztem, egyenesen tekintettem a szemébe, várva a reakcióját. Az, hogy nem támadt rám, már jó jel.
Sajnos, ha két oldalra játszunk, előfordulhat, hogy két pad közé esünk. Én ebbe a szituációba látszom keveredni, és mit ne mondjak, nagyon nem tetszik az ötlet. A megjelenő üldözött megtorpan, körbe néz, rám tekint. Pár pillanat erejéig csak meredünk egymásra. Én közelebb lépek hozzá, gondolkodva, mi lenne a legjobb lépés. Ő azonban megelőz, és mielőtt bármi eszembe juthatna, felmászik egy fára. Jó ötlet. Füttyentek egyet, Dork a jelre lelkesen farol ki a rejtekhelyéről. Még mindig figyel, mintha veszélyt érezne, de lehet, hogy csak az én feszültségem ragadt át rá. A szaladó léptek egyre közelebb érnek, én pedig még a szemem sarkából sem pillantok fel, nehogy eláruljam a rejtőzködő alakot. Amikor a kis csoport kitör a fák közül, Dork éles sipítást hallatt, és tollait felborzolva néz a csoportra. - Hé-hé! - kiáltok nyugtatólag, és különböző perdai szitkokat mormogva nézek rosszallóan a csoportra. - Megint quorsák! Megzavarják az erdőt. - orrolom le őket, mint valami öregember - végül is az vagyok -, bár fogalmam sincs, hogy értik-e egyáltalán, amit mondok. Remélem, hogy nem, mert úgy nem kell hazudnom, csak hantáznom össze vissza mindenfélét, amíg elég kellemetlenül érzik magukat a távozáshoz. Közben abban is reménykedem, hogy a fán bujkáló istenátka nem áll neki ugrálni, támadni az a megérkező harcosokat, mert ha igen, úgy valószínűleg én is bele keveredek, és mit ne mondjak, nagyon nem szeretném, ha az én nevem is felmerülne, amikor ez az eset kiderül. Ha, kiderül. Nem mondom, hogy ne tudnám eltüntetni a halottakat, a Perda megoldja azt magától is egyébként, de semmi kedvem barlangokhoz hullákat cipelgetni.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
Ébredtetek már irdatlan mértékű fejfájásra? Arra az igazira, ami annyira lüktet, hogy azt érzed a koponyád rögvest apró szilánkokká robban szét. Ez elviselhetetlen! Szemeimet még ki sem nyitva kapok rögtön két oldalt a halántékomhoz és szorítom, amennyire erőmből telik, bár ez egyáltalán nem minősül szerencsés ötletnek erősebb bal karom miatt, ami ahelyett, hogy tompítaná, még fokozza tovább a kínokat. Ostoba! És mi ez az égett szag? És miért ilyen kevés a hely? Meg egyáltalán mi történt?! Na jó, Moritz, koncentrálnod kell! Fejemet megrázva, sűrű pislantások közepette nézek körbe a számomra ismeretlen környezetben, ami nem elég, hogy ismeretlen, de még sötét is. A fájdalomnak és a rossz környezeti viszonyoknak köszönhetően hunyorogva igyekszem megállapítani, hogy egyáltalán merre lehetek, azon kívül, hogy egy siklóhajóban. Amibe hogyan is kerültem be? Emlékezetem a titoktartást és a mély hallgatást választja ahelyett, hogy segítene a rejtély egyik szeletjének megoldásában és emlékfoszlányok, vagy a teljes történet kibontása helyett egy újabb fejgörccsel ajándékoz meg. Köszönöm! Okulva korábbi hibámból most csak a jobb kezemet emelem a halántékomhoz sziszegve és rögvest valami ragacsosba sikerült beletapicskolnom. Mi ez? Kezemet a pislákoló, a harcot feladni készülő fedélzeti lámpa irányába emelem és kémlelem tenyeremen a ragadós, mély vörös anyagot. Abban az esetben, hogyha nem volt valahol a hajón egy üveg lekvár, ami széttört és a hajamba mázolódott, akkor ez nem lehet más, mint a saját, megalvadt vérem. Wunderbar! Jobbomat visszaszorítom korábbi helyére és már csak fél szemmel hunyorogva nézek magam elé a műszerfalra, melynek paneljéből aprócska, de nem életveszélyes szikrák pattannak ki bizonyos időközönként, hol sűrű egymásutánban, hol ímmel - ámmal, a szag viszont egyre erősebb és kellemetlenebb. Ideje lesz a hajót elhagynom valamilyen úton módon, mielőtt nem marad más belőlem az utókornak, mint a műkezem. Mellkasomra letekintve látom, hogy vagy én, vagy valaki más legalább arról gondoskodott, hogyha zuhanok, akkor ne boruljak a műszerfalra, mint egy földes zsák, esetleg ne repülhessek ki az ablakon a szabadság madarát imitálva. 
Nem szeretek a ’rutin küldetés’ kifejezéssel dobálózni, de ez minden bizonnyal annak indult. A műszerek aktivitást jeleztek a területen, és a mi feladatunk volt kivizsgálni, hogy mi történhetett. Biztosak voltunk benne, hogy csak valami perdai lény kószált a műszerek közelében és emiatt jelzett a rendszer anomáliát. Végül is nem tévedtünk olyan nagyot. A küldetésünk kezdete után nem egész egy órával később kiderült, hogy valóban egy idegen lény járkált a környéken, csak éppen sokkal nagyobb, mint amire számítottunk. Hiába voltunk felkészülve erre az eshetőségre, az oroszlánmadár támadása teljesen váratlanul ért minket. Hibásnak éreztem magam, hiszen az erdőnek pont azon a részén voltunk, ahol a fák lombkoronája már nem takart minket, és egy támadás a levegőből valós opció volt. Azonban egyikőnk sem nézett felfelé. Fegyverünk és tekintetünk a talaj közelében lévő célpontokra összpontosult, és csak akkor vettük észre az égből közeledő veszedelmet, amikor már túl késő volt. Mindketten megpróbáltunk kitérni, de csak egyikőnk járt szerencsével. A társam testébe olyan mélyen mart bele az állat a karmaival, hogy szinte azonnal a földre került. A sérülésének ellátására azonban nem volt rögtön időm, hiszen a lény ismét lecsapni készült. Fegyveremet célra tartottam, és próbáltam lekövetni a lény mozgását. Már csak akkor tudtam biztonsággal tüzelni, amikor a lény ismét közel ért hozzánk, így amint megkapta a halálos lövést a földre zuhant… Egyenesen a társam jobb lábára. A fájdalom miatt hangos kiáltást hallatott, és kétségbeesetten próbálta kiszabadítani az állat alól a csapdába esett végtagot. Kettőnk ereje kellett, hogy sikerrel járjunk, viszont a látványra, ami azután fogadott nem voltunk felkészülve.
