*Vadember szavai teszik teljessé az enyémeket, de nem tudom elég lesz-e Tywinnának mindez. Számtalanszor, sokféleképpen próbáltam elmondani, s most mégis megint itt tartunk. Nem tudom hogyan mondjam másképp, hogy megértse, hogy elfogadja, mi miként élünk, hogyan éljük meg a mindennapjainkat. A családunk féltése nem csupán egy vadászatra szól, nem balesetben vagy betegségben veszíteném el a szüleimet, a bátyámat és az ő családját. Túl sok félteni valóm van, a szívem pedig, kár is tagadnom, másfelé is húz. Szeretnék szabad lenni, rajtam kívül nagyon sokan szeretnének szabadok lenni, de bármilyen meglepő és talán rossz is ezt mondani, de a kalitka rácsait a saját szeretteink alkotják, belőlük építették ki. Ezért maradunk. * -Ha magamat mentem, utána már nem lesz más akit megmenthetnék. *Csendesen, lehajtott fejjel ejtem ki a szavakat, az utolsó próbálkozás, de úgy hiszem teljességgel felesleges. Ismerem már annyira Tywinnát, hogy tudjam, most túlságosan belelovallta magát ebbe a témába, a saját világát nyújtva példának, ám ez tévút. A kétely bennem van, de csak mert nem tudok Tywinna képességéről és ha tudnék is róla, azt fel kellene dolgoznom, nem egyszerű ez sem, akár az életem. Elképzelni nehéz, de Vadember arca egészen másról árulkodik és tudom, hogy valamit nagyon elrontottam. A bizalmatlanságom felé olyan akár egy tőr, és én azt a szívébe döftem. Az eldobott ajándék, amire felfigyelek, hiszen elég látványos megmozdulás volt, megragad elmém egy pontján, akár egy tüske a köröm alatt. Ott van, érzem, fáj, idegesít, de nem tudom eltávolítani. Elmémben fel-felvillan a kép arról a helyről, ahová a kis tárgy eshetett, a lábamban ott a késztetés, hogy elinduljak arra, de nem mozdulok. Tywinnának hajmeresztő és bosszantó ötletei vannak, most épp az utóbbi. S ez annyira felbőszít, hogy most adom vissza neki azt a pofont, amit a vízesés fölé épített kis kunyhóban kaptam egészen más okból…vagyis nem, nem más okból. Akkor is Vadember volt a téma, akkor is tőlem féltette, akkor is magának akarta. Vadembernek minden bizonnyal hízelgő az a rajongás, de nem kér belőle. Engem viszont nem nyugtat meg, ettől még vihar dúl kettőnk, hármunk között, háborog akár a tenger. Rajtam a sor aztán, hogy megízleljem milyen az amikor a másik tőrt döf a szívembe. * -Én nem....~mondtam le rólad.~ *Elharapom a mondatot, mert a folytatás az lenne, amit nem akarok kimondani, épp azért, mert félek attól, hogy azzal megijesztem Vadembert, vagy úgy érzi magamhoz láncolnám. Az érzés ott marad hát a szívemben árván, elhagyatottan. Nem mondom el, hogy csak akkor mondanék le róla, ha ő mással lenne boldog, mert nekem az fontos, az ő boldogsága. Ha velem nem lenne boldog, nem akarnám nézni ahogyan lassan elfogy belőle az érzelem, a nevetés, a boldogság. Jobb híján Tywinnának mondom el, őrá vetítve az egészet, hiszen Vadember azt mondta, engem választana abban a versenyben, amit a perdai lány ajánlott. Próbálom szépen elmondani, de csak olaj a tűzre, és ezt tudtam előre. Ha Tywinnában fellobban a láng, akkor hagyni kell míg magától kihuny és elhamvad. * -Én nem gúnyolódtam veled Tywinna, sosem tenném. A barátok nem tesznek ilyet, csak….őszinték egymással. *Az őszinteség, az igazság pedig olykor fáj, s olyankor a fájdalom elvakítja az embert, perdait egyaránt. Csak a fájdalommal törődik, a veszteség van előtte, s csak később jön rá, hogy a másik csak jót akart neki. Én is ezt remélem, hogy Tywinna most kiadja magából a keserűségét és később megenyhül. Még akkor is ebben bízom, amikor azt mondja, más lettem, megváltoztam, hogy elhallgattam dolgokat, melyekre kíváncsi lett volna. Csak sóhajtok erre, hiszen nem igaz, sok mindent meséltem neki, csak nem egészen értette. Később pedig lehetőségem nem volt, mert összevesztünk. Azt hiszem ez a végső összeveszésünk lesz, és nem lesz más alkalom amikor bepótolhatom mindazt, amire ő vágyott. Azonban a konyhában történtek mintha megismétlődnének, épp csak nem olyan vérforralón és Tywinnán is rajta marad a ruha. Vadember magyarázata pedig annyira kurta, hogy nehéz felfogni. Nem a valóságot láttam. Persze, értem én, csak…még sem nagyon értem. A hogyan lehetséges ez kérdésre nincs válasz, Tywinna pedig mintha nem is hallotta volna, pedig övé lenne az érdem, hogy a saját képességének mikéntjébe beavasson, ám erre nincs lehetőség. Talán sosem tudom meg. Az ezután elhangzottak kavarnak fel még jobban. Tűzvölgy és a többi, amiről vadember beszél, én pedig csak állok ott némán hallgatva őt, majd Tywinnát, akiből ömlik a keserűség, a magányosság érzése, a barátokért vágyódás, és én képtelen voltam neki megadni. Már érte is peregnek a könnyeim, de nem tudom megvigasztalni, most nem. Tywinna minden szavammal együtt úgy lökne el magától, ahogyan korábban a kunyhónál. Sajnálom őt, a szívem szakad meg érte, de inkább elmegyek, semmint tovább korbácsoljam az irántam érzett ellenszenvét, a fájdalmat amit okoztam. Vadembernek mondom el azt amit tudnia kell, de nem várok rá választ és azt sem gondolom komolynak, hogy itt vár rám. Elindulok, a beszélgetés tovább zajlik, de Vadember szavaira fájdalmasan megránduló arcomat már csak azok a perdaiak láthatják, akik szép lassan összeverődtek a Shiennel asztalai előtt. Most félreállnak előttem, de arcukat nem látom. Lehajtott fejjel lépek be az épületbe és teszem egyik lábam a másik elé, azt sem nézem merre megyek, csupán a lábaim visznek fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen a szobáig, amit Tywinnától kaptam. Amikor a holmimat pakolom, a kezembe akad egy melltartó, amit Tywinnának hoztam, de nem volt alkalmam odaadni neki, pedig mennyire vágyott rá. Szépen leterítem az ágyra, majd fogva a táskámat elindulok. Nem hallottam azt mit válaszolt Tywinna Vadembernek, csupán az utolsóként hallott mondat visszhangzik a fejemben, hogy ő nem képes olyan érzésekre. A Shiennel asztalaiból kilépve pedig Ublukka szigorú és dühös pillantása kísér el. Érezhetően kevesebben vannak már, mint amikor beléptem az épületbe, de még néhányan ténferegnek ott, talán további vitára várva. Felnézve Vadembert látom, épp ott áll amerre Quinlah-hoz mennék, így mindenképpen el kell menjek mellette. Meglep, hogy még itt van és ez a pillantásomban is minden bizonnyal meglátszik, abban az egyetlen másodpercben, amikor rá nézek. Aztán fejemet lehajtva indulok meg kezemben a tarisznyámmal, hátamon a hátitáskámmal. Tywinnát nem láttam vele, és Shiennel asztalaiba sem tért vissza, így gondolom másfelé vette az irányt, hogy megnyugodjon. Nem tudom valaha képes leszek-e jóvá tenni azt amit vele szemben elkövettem, vagy éppenséggel pótolni azt amit nem tettem, de szeretném. Nem tudok haragudni rá, azért sem, hogy ekkora bonyodalmat okozott, de egy ideig biztosan nem jövök erre. Vademberhez érve megállok és felnézek rá. Igazából nem tudom mit mondjak, de szívesen elkerülném már a szinte menetrendszerű magyarázkodásokat és kibéküléseket. * -Nagyon megbántódott? *Kérdezem, mert jobb nem jut eszembe és nem is akarok itt a perdai haladó kellős közepén magunkról beszélni. Ezt is alig hallhatóan teszem, hangom kissé rekedt és arcomon lévő nyomok arról árulkodnak, hogy a könnyeim már felszáradtak, de még csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem őket. Épp elég bűntudatom van így is.*
//Köszönöm a játékot Tywinna. Szeretem a karaktert és sajnálom, hogy így alakult, de remélem, egyszer sikerül mindent megbeszélni a quorsa városban. //
- Nem mindenki szeme láttára, esetemben csak az én szemem láttára. Az ő esetében ha azt hiszed, hogy most van kalitkában, ne tudd meg, miféle kalitka járna a családjának, ha megszökne. - Jegyzem meg, mikor Tywinna nem érti a kalitka láthatatlan korlátainak visszatartó erejét. Kettőnk esete más, de ha csak Szöszit nézzük, akkor az a minimum, hogy onnantól a családtagokat nem engedik ki a Városból, talán még a Dominiumra is visszaköltöztetik őket, elvégre a Kancelláriának nem érdeke az Ellenállást támogatni családegyesítési programmal. Ez valakinek nem lenne nagy érvágás, mondjuk, aki utálja a természetet. De amennyire tudom, Szöszi minden élő rokonát a munkája a Perdához köti. És hogy mi egyéb jogtól és rangtól lennének még megfosztva, vagy milyen kreatívak a kancellárok aznap, mikor a büntetést kell kiszabni, na, ezt senki sem próbálná ki csak úgy. Mindenesetre megkapom, hogy nem leszek megmentő, ami fogalmam sincs, miért érint rosszul, ha alapvetően nem akarok hősködni. Azt hiszem, az zavar, hogy Tywinnának igaza van, nem is vagyok valami jó hős megmentőnek, eddig jobbára húgom segített nekem például, Vharan kétszer megmentette az életemet, és azt a grodrakot is csak Rhywennel együtt győzhettem le. Szóval jah, arra kevéssé kell számítani, hogy betörök a Városba, lenyomok minden őrt és kinyitom a "kalitka" kapuját mindenkinek. Nem mondok ellent és később sem, mert láthatóan Tywinnát ma nem fogjuk meggyőzni. Talán majd ha megnyugszik, akkor meg tudjuk ezt normálisan beszélni, már ha nem fogja felkapni a vizet már csak a látványunktól is. Pedig tudnék mit mondani! Epésen megjegyezni, hogy Tywinna magához akart láncolni fizikálisan a házassági kötelezettséggel, amit be akart mesélni nekem. De nem mondom, már csak azért sem, mert lassan már én sem értem, ki mit nem ért, csak az világos, hogy jelenleg nem egy kéretlen házasságból, hanem egy édeshármasból kell kimásznom. Őszintén szólva ha azelőtt hallok erről, hogy Szöszivel találkoztam volna, simán lehülyéztem volna mostani énemet, hogy nem megy bele ebbe és nem dumálja rá a harmadik felet is, hogy jó lesz az! Most viszont a régi énemet tartom hülyének és ez... ijesztő. Az nem, hogy Jasmine más lett, ami végülis igaz, de szerintem ez nem rossz. Szerintem határozottabb lett, nyíltabb, boldogabb, ami nem feltétlenül miattam van, hanem az idő is gyógyír régi sebekre, amiket mások okoznak. Mindenki változik annak hatására, kikkel találkozik, mi történik vele. Vélhetően Tywinna is másabb lett, még ha ő ennek a változásnak nem annyira örül jelenleg, de lehet egyszer pont ez lesz majd a hasznára. Ám csak annál a résznél szólalok meg, ahol már mindhárman azt bizonygatjuk a másiknak, mit jelenthet szeretni. Szöszinél elengedést, Tywinnánál lemondást, áldozatot, nálam... a kényszer hiányát gyakorlatilag bármire. Nem kényszerítsek valakit, hogy miattam lemondjon a gyerekről, kockáztassa a családja épségét hátrahagyva őket, vagy a büszkeségéről mondjon le, mert el kell viselnie a kicsapongásokat. Hogy az igazság kinél van? Talán mind a hármunknál, de mind csak a magunk igazát hajtjuk. Én is, ahogy megszólalok csendesen. - Ez igaz, Tywinna, de én sose kérnék ilyen áldozatot senkitől és nem is vagyok érdemes rá, hogy ilyen áldozatot hozzon miattam bárki, te sem. - Talán túl csendesen mondtam, mert ugyanazt, csak másképp ismétli el a perdai nő, ráadásul lehurrogásnak vette a szavaimat. Azt nem értem, mire számított? "Jajj, bocsi, ne legyél egyedül! Dugunk egyet hárman?" Ez kezd agyrém lenni. - Ha ilyen rosszindulatot feltételezel rólunk irányodba, akkor örülnöd kellene, mert megszabadulhatsz tőlünk. Főleg tőlem. - Sóhajtok, majd a távozó Szöszinek csak annyit tudok mondani, hogy itt várom, aztán visszafordulok Tywinnához, nem sejtvén, hogy szavaimat még hallja Szöszi és az őt kavarja fel jobban. Csak azt remélem, hogy Tywinna válaszánál már nincs itt mögöttem, mert már épp megköszönném, hogy eleget tesz a kérésemnek a perdai nő, miszerint nem bántja majd Ravent és Jasmine-t, mikor a következő mondataival belém fojtja a szót. Most már azért nyitnám szóra a számat, hogy ellenkezzek, hogy ellentmondjak, hogy rávilágítsak arra, megint félreért valamit Tywinna, s magamban lázasan kutatok is a megfelelő érv után, hogy miért nincs az úgy, ahogy a nő mondta... de nem lelem meg. Ez azért elég zavaró. Kurvára az. Annyira, hogy még magamban sem tudok elvigyorodni a "lökött húg" kifejezésen, amire más esetben fülig érne a szám. - Minden jót, Tywinna! - Köszönök el tőle, gyakorlatilag már a hátától, mert mire megtalálom a hangomat, addigra ő már elfordult és elindult, de ettől még jól hallhatja és komolyan is gondoltam a jó kívánságomat. Sajnálom őt, sajnálom, hogy így alakult, hogy miattam, miattunk sír, de szentül hiszem, hogy jobb neki nélkülem. Azt tudom, milyen egy hamis házasság, amiben meg kell játszanunk önmagunkat, nem érdemel ilyet a perdai nő. Míg várok Szöszire, igyekszem úgy helyezkedni, hogy arrafelé álljak, amerre Quinlah-hoz menne és próbálok az összeverődött tömegből is kivonódni, habár az lassan széledni látszik, mikor egyedül maradtam. Néhányan tartanak ki, bizonyára ők értették, hogy Szöszinek üzentem, megvárom, tehát sejtik, hogy valamiféle folytatás lesz. Csodás. Az is, hogy a kisvártatva előkerülő Szöszi meglepődik azon, hogy itt lát. Nem mondom ki, de rajtam meg látható a pillanatnyi keserűség, hogy ezek szerint megint nem hitt nekem. Hol van a bizalom köztünk? Hova lett? Volt egyáltalán? És leginkább: lesz még olyan? Nem mondom ki gondolataimat hangosan, csak nézem Szöszi könnyáztatta arcát, vöröslő szemeit és bármennyire is sajnáltam Tywinnát, nála nem éreztem a késztetést, mint most, hogy átöleljem a másikat. Amiért most mégsem teszem meg, az Tywinna utolsó mondatai, melyekkel a görbe tükröt elém rakta és vele felkavart sok mindent. Na meg jelenleg nem tudom, Szöszi mit szólna hozzá. Remek. Életemben először tökölök azon, megcsókoljak-e egy nőt vagy sem. Van még valami "jó" hír ebben a napban?! Azon nem bántódom meg, hogy nem rólunk kérdez, hanem a barátnőjéről vagyis most már volt barátnőjéről, mert legalább megállt és nem akart mellettem bármilyen okból kifolyólag elszáguldozni. - Egy tízes skálán? - Pillantok röviden tűnődve Tywinna után, nem mintha látni lehetne még őt. Éppolyan csendesen beszélek, mint Szöszi, környezetünk bosszúságára. - Úgy tizenkettesre saccolom. És te nagyon megbántódtál? - Kérdezek vissza és bármi is lesz a válasz, ha nem nulla, rögtön jön a következő kérdés. - Miattam mekkora részben? - Azért fontos ezt is tisztázni, mert szerintem itt most a perdai nő elég bántón viselkedett Szöszivel, én viszont nem csináltam semmit, legfeljebb csak gorombán felelősségre vontam őt, mikor nem feltétlenül erre volt szüksége. Megállítani vele egy dolog, de továbbvittem, ami nem volt éppen bölcs lépés, csak valahogy mérges lettem, még ha nagyon nem is jellemző ez rám. De bántottak mindkettejük szavai, főleg Szöszitől esett rosszul. - Gyere, megint túl nagy látványosság vagyunk, menjünk innen... - Pillantok körbe, vannak még itt bámészkodók, így egyik kezemet Szöszi derekára teszem lágyan terelgetve, de indulás után elengedve, akkor meg pláne, ha esetleg ki is táncol a tenyerem alól. Quinlah felé mennénk, nem arra, amerre eldobtam a csilingelő, fényes apróságot a táskámból. Egy darabig haladunk csendben - már ha jön Szöszi -, el akarok távolodni Shiennel asztalaitól, mielőtt újra megszólalnék. - Nem gondolom, hogy Tywinnának összességében igaza lett volna. Még ha értem is a motivációit, a módszereivel nem tudok egyetérteni, de lehet csak nem vagyok ehhez elég perdai. Viszont... lehet az egész kirobbantója az volt, hogy odafent letámadtalak és túl sokáig időztünk a segítség helyett. Azt sajnálom, hogy így miattam vége szakadt a barátságotoknak,... - Pillantok bizonytalanul Szöszire, mert a nőknél ezt sosem lehet biztosra mondani, mennyire végleges ez. - ... mentségemre szóljon, hogy nem gondoltam, hogy így érez belül. - Mikor újra összejöttünk Szöszivel, én felkerestem Tywinnát, hogy elmondjam neki, tőlem tudja meg, de közönyösen fogadta a hírt. Azt gondoltam akkor még, hogy nincs gond. Engem kicsit még utál, de nem lesz itt baj. Tévedtem. - Az időzítésem meglehet szar volt, de azt nem sajnálom egy kicsit sem, hogy mi ott fenn, mert... Na jól van ám! Ezt nem gondoljátok komolyan, ugye?! - Beszéd közben, ahogy Szöszi felé fordultam, meglátom szemeim sarkából, hogy egy nyolc fős csapat követ minket és ahogy megtorpanok rájuk szólva felháborodva, úgy fékeznek le ők is kínos mosollyal a képükön. Különben is arcra ismerősek pár perccel ezelőttről Shiennel asztalai előtti térről. - Csak egy valaki jöhet! Beszéljétek meg, de szaporán! Nem érünk rá erre egész nap! - Dirigálok szemtelenül a perdaiaknak a saját városukban, merre mehetnek és mennyien, s meglep, de valamiért szót fogadnak. Gyors diskurzusba kezdenek, ki menjen, sejtésem szerint kiválasztják, ki beszéli a legjobban a nyelvünket, hogy majd mindent elmesélhessen a többieknek. Hiszen valamennyire mind a nyolc értheti, mert a saját nyelvemen szólaltam meg, nem az övükén. Míg tart a kísérő szerepének lemeccselése, addig jelzek Szöszinek, hogy menjünk tovább, majd utolér a szerencsés nyertes. Vagy nem. - Komolyan, hogyan nem unták magukat halálra az emberek érkezése előtt! - Jegyzem meg haloványan somolyogva, némileg tesztelve is, mennyire nyugodott meg Szöszi, mennyire képes derűlátó lenni vagy még mindig össze van zavarodva a történtek miatt és azok hatása alatt áll.
//Szegény Tywi <3 Remélem idővel tudjuk rendezni, de ha marad a paprikás hangulat, az is jó játék Köszönöm én is a játékot, Tywi! //
*A szobában gondolkodom a hallottakon, mindazon ami Tywinnából kifakadt, egymás győzködéséből, ki mire érdemes, és mit képes megadni. Nos, én csúfosan megbuktam barátságból, ragaszkodásból, önzetlenségből. Nem vettem észre és komolyan Tywinna Vadember iránti érzéseit, melyekről azt mondta, hogy már túljutott rajtuk és ezért is fordult az érdeklődése másfelé, a Shiennel asztalai felé, mások kiszolgálását véve célul. Nem bíztam Vademberben, az őszinteségében, azokat a szavakat dobtam sárba, melyek megmelengették a szívemet kint a gyümölcsöskertben, és odafönt Qesa`a lombkunyhójának tetején. Nincs mentségem, még az sem, hogy nem tudtam Tywinna különleges képességéről, mellyel a történtek szerint bárkire képes olyan illúziót bocsátani, mely hihető, szinte érezhető és beférkőzik a gondolatokba is, megmásítva mindazt amiben az ember hitt és bízott. Elgondolkodtató az is amit Vadember arról mondott, hogy soha nem kérne olyasmit mástól, ami fájdalmas áldozatokkal jár. Ebben egyetértettem vele némán, én sem kérnék ilyesmit soha, főleg attól nem akit szeretek. S ez már a következő gondolatomat is felnagyította. Bár hiába próbáltam tagadni és nem venni róla tudomást, Vadember iránti érzelmeim messze túlmutatnak azon, amit vonzalomnak lehet nevezni. Ha a beszélgetés másról szólt volna, megcáfolom azt, hogy nem érdemes rá, mert igenis megérdemli, hogy feltétel nélkül szeressék. Azonban pont azzal amit tettem és amit nem tettem pedig kellett volna, magamat hazudtoltam volna meg ha megszólalok. Éreztem én ezt, és fájt, átkoztam magam a butaságomért és azért, mert nem neki hittem. Hogyan lehetnék jobb bárki másnál, hogyan mondhatnám azt, hogy szeretem, ha még erre sem vagyok képes? Odakint Ublukka szemrehányó tekintetével találkozom először és gyanítom azért néz így rám, mert mindent hallott és függetlenül attól, hogy Tywinna csapott be minket, mégpedig elég galád módon, a végén Tywinna volt az aki tőle szokatlan módon elsírta magát, mert bántottuk. Ublukka érzelmeiben a mai nap folyamán számtalanszor belebotlottunk, még sem vettük komolyan. Hát most már egyértelmű, legszívesebben Tywinna után rohanna, hiszen a perdai lány nem jött vissza a fogadóba, így gondolom elviharzott valamerre, Ublukka viszont felelős Vademberért, aki meg itt maradt. Azért lep meg, hogy még itt van, mert élénken élnek még emlékeimben a kikötőben történtek, és akkor ő ment el, s hagyott ott minket, noha lett volna még mit kérdeznem tőle. Arra számítottam hát, hogy most is magamra maradok, de nem tagadom, jólesik, hogy várt rám. Ez azonban nem javít a bűntudatomon és inkább Tywinnáról kérdezem. A visszakérdezésre csak tanácstalanul pillantok rá, olybá hat, mintha megint viccelődni készülne, ám a mosoly hiánya és hangjának csendessége nem erre vall. Arra, hogy én megbántódtam-e, felkapom a fejem. Nem is tudok válaszolni, hiszen a válasz igen lenne, de nem miatta, pedig úgy hangzana. Kicsit segít a következő kérdés, amire már a fejemet rázom.* -Miattad egyáltalán nem. Te nem tettél semmi rosszat. Sajnálom…én…nincs mentségem és nem tudom hogyan tudnám helyrehozni, ha lehet egyáltalán. *Szenvedek. Legszívesebben a nyakába ugranék, megcsókolnám és bocsánatot kérnék, elmondanám mennyire szeretem, de itt el is akadok. Nem mondhatom ki, nem akarom, hogy ez még több bonyodalmat okozzon, nem akarom, hogy emiatt olyasmit tegyen, ami veszélybe sodorná, főleg ha ő is hasonlóképp érez irántam. De korábbi szavai még ott visszhangzanak a fejemben, és ez elnémít. Nem is tudnám tovább mondani akkor sem ha akarnám, Vadember átkarol, de olyan finoman és olyan rövid ideig, hogy még felsóhajtani sincs alkalmam. A hirtelen fellobbanó kellemes érzés és öröm az érintésétől, ugyanazzal a lendülettel el is hamvad mikor elenged. Csak annyit ér el vele, hogy elindulok, de nem gondolkodom, eszembe sem jut, hogy merre megyünk, hogy Quinlah felé, vagy más merre, csak teszem a lábaimat egymás elé. Haladunk. Vadember szavai mentegetőzésnek hatnak, de igazán nekem kellene bocsánatot kérnem. Magamba kapaszkodom megint, mint olyan sokszor, amikor bizonytalan vagyok, vagy félek, vagy egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni a rám lesújtó sors gonoszságával. * -Bárhogy is történt…én nem sajnálom azt a kis időt magunktól. Tywinna…elég lobbanékony. Zavartan elnevetem magam, bár pont a jókedv áll tőlem a legtávolabb.* -Én sem tudtam róla. Nekem azt mondta már túl van rajta és rájött, hogy nem voltak…erős érzelmek. *Nem biztos, hogy így fogalmazott, de a lényegen mit sem változtat. * -Ezek szerint nem mondott igazat, vagy ő maga sem gondolta, hogy tévedett. A mi barátságunk mindig is hadilábon állt. Csak sajnálom, hogy megbántottam. *Halkan beszélek, lehajtott fejjel, magamba roskadva. Azt érzem, hogy Vadember szeretne fordítani ezen a gyászos hangulaton és ezt jó jelnek veszem. Talán még sem haragszik rám olyan nagyon, noha bőven lenne rá oka. Pocsékul érzem magam ezt le sem tagadhatnám, de a perdaiak képesek ezen fordítani. Amikor Vadember szavai furcsa irányt vesznek, először nem értem hogyan jön a szobában való szeretkezésünkhöz valaminek a komolyan gondolása, de mikor én is arra fordulok, amerre Vadember, megtudom. Jó néhányan indultak el utánunk a Shiennel asztalaitól, meglepően mind férfiak, köztük Ublukka is, de ő kötelességből és nem kíváncsiságból. Szemöldökeim akkor szaladnak fel a homlokomra, mikor Vadember még biztatja is őket arra, hogy végighallgassák a beszélgetésünket és tovább adják pletykaként. Igaz, csak egynek ad engedélyt, de emberként egy perdai városban ez is vérlázító. Lenne. Azonban a perdaiak mindig képesek meglepetést okozni, így most már rendszerről beszélhetünk. Szót fogadnak.* -Nem gondoltam, hogy férfiak ennyire kíváncsiak. *Jegyzem meg minden derű nélkül, elnézve ahogyan szorosan összeborulnak tanakodni. Végül Vadember bír rá arra, hogy elforduljak és tovább menjünk. Ez a kis közjáték viszont elég volt arra, hogy mindent elfelejtsek abból, amit mondani akartam, a gondolatok szétszóródtak az elmémben, mint a lepénymorzsák. A megjegyzésre nézek fel Vademberre, először értetlenül, de aztán mikor tudatosul bennem a mondanivalója, halkan elnevetem magam. Többek között ez az amit szeretek benne, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képes megnevettetni. * -Biztosan volt köztük is olyan, ami pletykára adott okot. Azért ők sem szentek, csak másképp élik meg a problémákat. *Csak ezt tudom mondani, jobb nem jut eszembe és ez is csak találgatás. Azt sem tudom, hogy ezek után hogyan térjek vissza a mi dolgunkra. Veszek egy nagy levegőt, megállok, hgy szembeforduljak Vademberrel és felnézek rá. A legjobb ha az ember lánya rögtön a közepébe csap és gyorsan túl van a kényelmetlenebb részeken. * -Soha nem állt szándékomban megbántani téged, legfőképpen nem így, bizalmatlansággal. Hinnem kellett volna benned és a szavadban. Én viszont nem tudtam Tywinna képességéről, még most sem nagyon értem, képtelen vagyok felfogni, csak tudom, hogy nem valóság volt. Jó lecke volt, bár szívesen kihagytam volna, de azt mondják, ami nem öl meg az megerősít. Hiszem, hogy ez a mi kapcsolatunkra is érvényes. Meg tudsz nekem bocsátani? Nem nyúlnak ajkaim mosolyba, még ha lenne is kedvem hozzá, mint ahogy nincs, hiszen sok múlik Vadember válaszán, akkor sem tenném, mert az olyan lenne, mintha a női bájaimat, trükkjeimet vetném be a siker érdekében. Én azonban erre is képtelen vagyok, nem tudom manipulálni az embereket és nem is akarom. Ha Vadember nem tud megbocsátani, akkor elfogadom és újra visszatérek a sötét korszakomba, belevetem magam a munkába és soha többé, vagy legalábbis hosszú ideig nem jövök Elorakba, hogy véletlenül se találkozzam vele. Csak a szívem szakadna meg. Castillo kancellár pedig boldog lehet, hogy minden távoli és több hónapos kutatómunkára hajlandó leszek. Vadember válaszára azonban várnom kell, mert a perdaiak közben megállapodtak, annyira, hogy ketten siettek utánunk. Ublukka, aki feltételezhetően ragaszkodott, hogy kötelességét elvégezze és úgy gondolta a számbeli kikötés rá nem vonatkozik, és egy másik ifjabb perdai, valószínűleg ő beszéli a legjobban a nyelvünket. Utóbbi Ublukka nyomában kissé lemaradva, lihegve szalad, lábbelijének csattogását nem is tudnánk figyelmen kívül hagyni. Amikor odaér hozzánk, széles vigyorral nyújtja a kezét Vadember felé, melyben megcsillan valami. Képes volt megkeresni azt, amit ő eldobott, jóllehet én nem tudom, hogy a tárgy valóban a nekem szánt ajándék. *
- Azért talán lehet mégis. - Felelem csendesen, de hogy ezt arra mondom, hogy nekem is van vétkem, mégiscsak tettem valami rosszat vagy hogy talán lehet ezt még helyrehozni valahogy, esetleg mindkettő, nos, ennek eldöntése Jasmine-ra marad. Én ugyanis finoman, óvatosságból röviden karolom őt át és indulunk el a haladón. Szerintem nekem is van vétkem ebben az egész kalamajkában, még ha nem is tudatos volt és egy részét nem is bánom, de ha tudom, mi keveredik belőle, türtőztettem volna magam, vagy megiszom a harmadik és negyedik teát is Quinlah kérdéseinek kereszttüzében ott várva meg Szöszit. - És szeszélyes. - Biccentek haloványan elmosolyodva Tywinna jellemzésére és meg is toldva azt. Olyan az a perdai nő mint a tavasz időjárás: hirtelen a semmiből olyan vihar alakul ki, hogy az ember nem győz menedékbe vetődni előle. Szöszire pillantok közben, nézem, ahogy magába kapaszkodik, mint oly sokszor tette már, mikor támaszra lett volna szüksége, de nem tudta, hol keresse. Valahol jó, hogy saját magában keresi azt, önmagában kellene elsősorban bíznia, ám ott a késztetés is, hogy legszívesebben átölelném és egy csókkal feledtetném el vele a történteket, már amennyire lehet, meg amelyik részét felednénk egyáltalán. Mert az a halovány mosolyt ott tartja a képemen, hogy nem sajnálja ő sem az együtt töltött időt, imádtam én is, nem csoda hát, hogy az időérzékünk cserben hagyott minket. - Talán... egy kis idő és távolság segít majd. Megnyugszik, elfogadja most már. Szerintem egy harmadik körre ő se nevezne be ebből a balhéból. - Nem akarom a tüzet szítani és jobban egymás ellen hangolni őket, így inkább nem mondom ki, hogy szerintem Tywinna inkább bántotta meg Szöszit, mint fordítva. Jasmine csendes belenyugvással kezeli barátságuk viharosságát, talán ez az oka, hogy két ennyire különböző személyiség mégis tud egymás felé közeledni. Talán esetünkben is ezért működik a kapcsolat, mert habitusra mi is különbözünk, még ha meg is vannak a közös pontok is. Mielőtt tovább folytatnám, amit mondani akarok, megtorpanok beszédben és lépteimben is, mert felfedezem a kíváncsi kis sereget, akik utánunk indultak. - Ne csodáld. Két dögös nő szinglisége a téma, naná, hogy érdekli őket, beállhatnak-e a sorba értetek. - Súgom vissza Szöszinek, míg Ublukka kivételével a perdaiak összedugják a fejüket, hogy kiválasszák, ki jön velünk. Én ezt nem akarom kivárni, pechemre Ublukka így is jön, szóval továbbindulást indítványozok Szöszinek a megjegyzéssel, hogy mennyire unatkozhattak régen a perdaiak. - Hm. - Egy hümmentéssel értek egyet Szöszi megállapításával. Ublukka sötét pillantásából ítélve igaza lehet. Mondjuk azért kíváncsi lennék, egy perdai hogy oldotta volna meg ezt a kialakult szituációt, de ezt már aligha fogom megtudni valaha is, meg úgy sem sokat számítana. Ez így alakult, ahogy. Ebből kell valamit kihozni. A korábban gondolt folytatásomat ezúttal Szöszi töri meg ahogy elém áll. A szívhez szóló rövid beszéd után viszont a válaszra várni kell, Szöszi még láthat is egy szemkörzést, mikor érzékelem, hogy túl hamar egyezségre jutottak a perdaiak és már ide is ért "követük". Feléjük fordulva viszont magasabbra ugranak szemöldökeim, mikor a fiatalabb felém nyújt valamit és lepillantva rögtön fel is ismerem azt. Képes volt azt is begyűjteni? Ha nem vigyorogna, azt gondolnám, hogy ennyire vér komolyan veszik a perdaiak a természetre való vigyázást, hogy így sem lehet "szemetelni". Nem mintha szemét lett volna, amit eldobtam. - Köszönni, de nekem már nem kelleni, azért dobni volt el. Te tartani meg! Fejteni meg, mi lenni rajta! - Adok némi házi feladatot a fiatalabb perdainak, aki erre csak szélesíti a vigyorát és máris közelebb kapja szeméhez a tenyerében tartott apróságot, Jasmine pechére úgy tartva pont, hogy nem látja, mi az, csak ugyanaz derül ki, mint dobáskor: kicsi és fémesen csillan meg. Ublukkára is odapillantok, de az a fejét rázza. - Én nem megyek sehova, ne is kérd! Tengert nem lehet lecsillapítani, majd megyek, ha megnyugodott. - Előzi meg a kérdésemet, nem akar-e Tywinna után menni, hiszen láttam, hogyan néz a nőre, és ember vagy perdai, vallom, hogy vígasztalódni remekül lehet más karjában. Mikor ismert ki ennyire ez a perdai, hogy le akarom őt is szerelni? Basszús... - És te segíteni Shiennel asztalaiban? Biztos Tywinna örülni neki. Gondolni át! - Elégtételként könyvelem el, hogy egy pillanatra láthatóan elgondolkodik és elbizonytalanodik Ublukka, még ha sejtésem szerint nem fog tágítani mellőllünk mégsem, csak hogy piros pontja legyen Tywinnánál. Hagyom is őket, így is több idő ment el a perdaiakra ma, mint szerettem volna, pedig nem is velük akartam találkozni. Visszafordulok Szöszihez. - Én is majdnem valóságnak hittem és nem értettem saját magamat sem, mit csinálok. Tywinna viszont nem tud a karom... gondjáról. Hogy azzal nem olyan tökéletes az érzékelés, hogy pontosan ugyanolyannak tűnjön egy bőr bársonya vagy melegsége. Előttem ez buktatta le, de lenyűgöző, hogy egyszerre több személyre is ki tudja vetíteni... - Megrázom a fejemet. Bármennyire is csodálatos képesség, most mégsem erről akartam beszélni. - Nem haragszom, de két feltétele van. Az egyik, hogy te is megbocsátasz nekem. Mondtam, hogy csessz le, ha hülye vagyok, s most lehet hülye voltam. Ugyan nem tettem meg azt, amiket Tywinna láttatott, de lehet akaratlanul is bátorításnak vette, ahogy rá nézek vagy... nem tudom. Bocsánat. - Vonom össze közben szemöldökeimet elgondolkodva, szigorúságot kölcsönözve vonásaimnak. Visszaütött a "nézni szabad" szabály, márpedig én néztem, nem tagadom, és biztosan észrevette ezt Tywinna is, s talán ezt értette félre. - A másik, hogy nem mondasz többet olyat, hogy nem érdemelsz meg, hogy ennyire kevésre tartod magad. Te egy okos, gyönyörű, jó humorú, vagány nő vagy... - Egy pillanatra akadok csak el, ahogy felrémlenek húgom szavai, szinte a hangját is hallom Raven-nek, ahogy felsorolt pár jelzőt, mi jellemezze a hozzám illő csajt. Ezek majdnem mindegyike rajta volt húgom listáján. Oké, Delgado, ez nem jelent még semmit, koncentrálj a jelenre és a lényegre! - ...Azt mondtam neked a gyümölcsösben, hogy csak te vagy, amíg azt nem mondjuk, hogy vége. Nem csak itt Elorakban, hanem a Rebelliumban meg mindenhol csak te vagy. És ha vége, azt nem ilyen otromba módon adom a tudtodra, azért ennyire nem vagyok barbár... - Húzódik a szám fanyar félmosolyra, Szöszi szóhasználatát választva saját magamra vonatkozóan. Mosolygok, még ha jelenleg nem is vicces, pont ezért esett rosszul Szöszitől, hogy elhitte zokszó nélkül rólam, hogy ennyire barbár lennék. A kezéért nyúlok, mind a kettőért, s ha adja, ha nem, folytatom. - Te egy klassz csaj vagy, most is és akkor is, ha köztünk vége lesz egyszer. És nem azért lesz vége, mert ne lennél már klassz vagy mert ne érdemelnél meg. Bár elég nagy csapás tudok lenni, szóval ebben az értelemben tényleg nem érdemelsz meg... - Mosolyodok el újra, majd visszakomolyodok, próbálván összeszedni a gondolataimat újra, ami a közelében nem mindig egyszerű. Ha a kezét odaadta az imént, akkor lassan közelebb is lépek hozzá. - Khm... És ne gondold, hogy nem érdemled meg a tiszteletet sem, hogy a szemedbe mondjam, ha már másra vágynék. Ahogy tudom, hogy te is a szemembe mondanád. - Nézek én is a szemeibe, azokba a csodás kékekbe, és közben elengedem az egyik kezét, hogy egy tincset az arca mellett hátrasimítsak még közelebb hajolva, hogy már alig egy centi választ el tőle. - Te kellesz. Nem Tywinna. És nem más. Csak te. Én azt mondom, hogy még nincs vége. - Suttogom ajkaira a szavakat halkan, alaposan megnehezítve ezzel a két perdai kísérő dolgát, pedig legalább az egyik nagyon hegyezi a fülét. Nem szándékos ez most részemről, egyszerűen csak sikerült kizárni a külvilágot. Azt is, hogy egy perdai utcának majdnem a közepén cövekeltünk le, éppen csak annyira oldalra, hogy a gyengécske forgalmat nem akadályozzuk.
*Nem tudom eldönteni mire válaszolt, de mindegy is, hogy neki is van vétke, vagy helyre lehet hozni azt ami elromlott. Ezen még nem gondolkodom, mert még én nem tettem meg azt, amit kell. Még bocsánatot kell kérnem, és az amit mondtam, nem volt bocsánatkérés. Arra jobban fel kell készülnöm, össze kell szednem a gondolataimat, de lássuk be, igen nehéz, ha Vadember, még ha csak pillanatokra is, de úgy ölel át, ahogyan korábban mindig. Lágyan, finoman, alig érintve, mégis forró nyomot hagyva maga után. Tywinna pár szó erejéig kerül szóba, és bár a gondolataim összekaparásán nem sokat segít, az a kis derű amit Vadember képes kettőnk közé csempészni még most is, egy kicsit megnyugtatja háborgó lelkem. Bólintok, helyeselve arra, hogy Tywinna szeszélyes, ez csupán halványan jellemzi őt, én inkább azt mondtam volna, hogy kiszámíthatatlan, ami az én olvasatomban egy fokkal rosszabb, mert kezelhetetlen. Tényleg nagyon oda kell figyelni, mikor mit mond az ember, mert nem lehet tudni mikor és mitől robban. Pedig ennek ellenére kedvelem őt, és remélem, egyszer majd megbékél és újra beszélgethetek vele, akkor majd megpróbálom kiismerni, elfogadni, hogy ő ilyen és akkor talán még az is sikerül, hogy nem bántom meg újra. Fejemet ingatom lassan Vadember biztatónak szánt szavaira, bár nekem kétségeim vannak. Tywinna nem fog megváltozni. * -Korábban is volt elég ideje és a távolsággal sem volt gond, mégis….én azért megvárnám a következő találkozóval azt, hogy találjon magának valakit akit szeret és aki viszont szereti. *Szeretném boldognak látni. Nem tagadom, hogy a kifakadása megrendített, jóllehet a nagyját én nem is hallottam és sírni sem láttam. Minden bizonnyal még nagyobb lenne a lelkiismeret furdalásom, pedig most sem kicsi. Ezért is kérdeztem először felőle, mikor visszatértem a csomagolásból. További sétánk és beszélgetésünk azonban nem marad kettőnk között, amint azt először Vadember észreveszi, többen is követnek minket, mintha semmi dolguk nem lenne. Azért irigylem őket, a szabadságukat, a nyugalmukat, hogy soha nem rohannak sehova, hogy van idejük vidáman mások magánéletét kihallgatni, hogy aztán elcsámcsogjanak rajta később. Igaza lehet Vadembernek, tényleg unatkozhattak, míg mi nem érkeztünk meg, bár az elején egészen másképp borítottuk fel a hétköznapjaikat. Minden bizonnyal ez jobban tetszik nekik, mint egy szentély lerombolása. Kíváncsiságukat szóvá is teszem, mire Vadmber olyat súg a fülembe, ami némi felháborodást vált ki belőlem. Igazából nem tudom, hogy melyik része. Hogy dögös lennék, vagy szingli, esetleg az, hogy bármelyik perdai férfit is érdekelném, vagy mindez együttvéve. Zavarral keveredett szúrós pillantással illetem Vadembert, míg az emlegetettek azon tanakodnak, kié a kiváltság a hallgatózásra.* -Nem hiszem, hogy ez lenne a téma. Nem hiszem, hogy bármelyik is utánam érdeklődne, inkább arra kíváncsiak, hogyan alakul tovább. És nem vagyok dögös. *S szerintem még így sem találtam el, miért is olyan kíváncsiak ránk, azt sem tudom valójában mi érdekli őket igazán. Az viszont zavar, hogy ott sertepertélnek körülöttünk és nem értem, Vadember miért nem zavarta el őket, még bátorítja is őket arra, hogy csatlakozzanak, igaz csak egynek, de mégis….Sikerül egy kicsit eltávolodnunk tőlük, s míg ők hosszasan tanakodnak, kihasználom az alkalmat, hogy én szóljak, hogy elmondjam mennyire sajnálom, hogy így alakult és a bocsánatát is kérem. Azt nem tudom, mire lesz elég. Csak arra, hogy békében váljunk el, vagy össze tudjuk még rakni a kapcsolatunk apró darabra hullott cserepeit. A válaszra várnom kell, mert a perdai kíváncsi férfiak igen gyorsak tudnak lenni, és nem csak beértek minket, hanem egyiküknek még arra is volt ideje, hogy megkeresse és utánunk hozza azt, amit Vadember eldobott. Néhány pillanatba kerül míg eljut a tudatomig, hogy amit vigyorogva Vadember felé nyújt a perdai férfi, vagy inkább kamasz, csak ők és az Isteneik tudják, melyikük hány éves, az a nekem szánt ajándék. Hiába nyújtogatom a nyakam, nem látom mi az, Vadember pedig nem nyúl érte. Szavai sem visznek közelebb a kis tárgyhoz, csak annyit tudok meg róla, hogy valami rá van írva, vagy rajzolva, vésve esetleg. A perdai férfi vigyorogva visszahúzza és nézegeti, de még így sem látom, s már épp veszem a levegőt és emelem a kezem, hogy ellenkezzek és elkérjem tőle, elvégre a nekem szánt ajándék, mikor Ublukka szólal meg. Az persze szíven ütött, hogy Vadembernek már nincs szüksége rá és nem is akarja már nekem adni, ezért és mert nincs alkalmam, a levegő szavak nélkül távozik a tüdőmből és a kezem lehanyatlik. Ublukka nem tágít, pedig biztosan szívesebben lenne Tywinnával, de ő már jobban ismeri a perdai lányt ahhoz, hogy tudja, úgy sem érne el semmit sem nála, míg a „tengere háborog”. Maradnak hát mindketten, a másik perdai csak fél füllel figyel, mert jobban érdekli az amit összeszedett a haladóban és nagyon gondolkodik azon, mi is lehet rajta. Az én figyelmemet azonban Vadember vonja magára, végre megkapom a választ, de, hogy őszinte legyek, zavar, hogy ketten is hallgatnak minket. Szívesen eloldalaznék, de tudom, hogy nem tágítanának akkor sem. Tywinna képessége és az illúzió amit ránk bocsájtott, újabb igazolást nyer és még több magyarázatot arra nézve, én miért nem jöttem rá hamarabb, hogy nem a valóságot látom. Mikor Vadember a karjáról beszél, megemelkednek a szemöldökeim és elnézek mellette, ahogy próbálom elképzelni azt amit mond. Tywinna nem tud arról, hogy Vadember egyik karja…már nem a sajátja, nem úgy, ahogyan kellene. Hát ezért is tudta, hogy valami nem stimmel, és ezek szerint a képesség nem mindenre van hatással. Ajkaim elnyílnak, szólnék de nem tudok, alig egyetlen lélegzetvételnyi szünet kevés arra, hogy magamhoz vegyem a szót. Tekintetem visszarebben vadember szemeihez, de a hallgatóság miatt nem tudok úgy elmerülni íriszeiben ahogyan szeretnék. Csak egyszer rándulnak meg ajkaim, amikor egyszerre két olyan szót is mond, amit én soha nem vennék a számra, és ellenkeznék is azzal szemben, hogy meg kellene bocsájtanom neki, hiszen érzésem szerint nincs miért. Azonban tudom, hogy ha ezt tenném, megint belekerülnénk egy vitába, ami nem biztos, hogy rossz hangulatot keltene, de elodázná a kibékülésünket. * -Jó, megbocsátok. *Vágom rá szinte azonnal, kihasználva a pillanatnyi szünetet, kicsit úgy, mint aki siet valahova, de egyáltalán nem érzéketlenül. Kezem mozdulna, hogy ujjaimmal elsimítsam vonásainak szigorúságát, mert nem értem, hogy magára gondolja, vagy rám. Hogy ő vétett vagy én, vagy mindketten és ezért haragszik….a helyzetre. Mindegy is, megbocsátok, hogy ne haragudjon rám, hiszen ez feltétel, hát megteszem. A többivel szemben azonban már visszanyerem a hangom és ellenkezem. * -Nem vagyok vagány és nem…*Mondanám még tovább, hogy nem tartom magam szépnek sem és okosnak sem, hacsak nem a szakmai oldalát nézzük, de van még bőven tanulnivalóm, azonban Vadember folytatja és nem jutok több szóhoz. Ajakaim azonban már lassan de biztosan mosolyba fordulnak ahogyan hallgatom őt és most először tudom kizárni a külvilágot, a minket feszült figyelemmel és várakozással szemmel tartó, kíváncsi Ublukkát és a másik perdai férfit. * -Igen, tudom…tudom, sajnálom. Barbár. *Mosolyodom el végül szélesen a szót hallva és ismétlem meg a rá aggatott nevet halkan, halkabban, mint korábbi szavaimat, csupán az emléknek adózva. Sok van a rovásomon, hiszen megmondta korábban is, hinnem kellett volna benne. Bíznom abban, hogy tisztességes és nem tenne soha olyat, mint amit feltételeztem pusztán a hamis látvány miatt. A többi már olyan mint egy álom, a hangja lassan csordogál a tudatomba s onnan lefelé a szívembe, könnyfátyolt húzva szemeimre, felnagyítva azokat egy-egy csillogó drágakővé. Kezeim belesimulnak az övéibe, s ahogy szavaival egyre közelebb hajol hozzám, már csak ő létezik. Eltűnik körülöttünk minden, a haladó kis házikói, a sétáló és ránk csodálkozó perdaiak, Ublukka és a másik kísérő, hallgatózó, aki feszült figyelmét immár csak ránk pazarolja, eltéve az aprócska holmit. Csak nagyot nyelve bólintok arra, hogy én is szemtől-szembe megmondanám, ha részemről lenne vége kettőnk között, de csak a tisztesség kedvéért, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha másképp éreznék Vadember iránt, mint most. A szívem csordultig telik szerelemmel, tisztelettel, megbecsüléssel és valamivel amit nem tudok szavakba sem formálni. Lehunyom szemeimet, megborzongok amikor ujjai elsimítanak egy tincset az arcomból, mély sóhaj tör fel belőlem. Szólnék én is, elmondanám újra mennyire sajnálom, hogy ismét ilyen bonyodalom kerekedett körénk, hogy fontosabb nekem mint bármi és bárki más, elismételném azokat a szavakat, melyeket egyszer már leírtam, de szavam elakad a közelségétől. Nem érdekel ki lát meg minket, két kezem Vadember arcára simul és mikor hangja elhal, már csak egyetlen apró sóhaj van ajkaink között, amit egy pillantással elsöprök. Fel sem kell néznem, hogy tudjam hol vannak ajkai, melyeket szavak helyett csókkal zárok le, hacsak nem húzódik el tőlem…. Finoman, lágyan érintem meg először, és magamba szívom illatát. A tóparti estét idézi fel bennem, és ebben az érzésben elmerülve bátorodom fel, eldobva a korábbi keserű érzést, a bizonytalanságot, félelmeimet, hogy a nap már soha nem süt le kettőnkre együtt, hogy egyik hold sem veti ránk sápadt és lilás fényét. Úgy ízlelem ajkait, mint először tettem és ebben a csókban benne van az én válaszom is. Kezeim a nyakára simulnak és feledném az egész várost ami körbelel minket, de a szép pillanatokat durván kettészakítja Ublukka morgós hangja és a másik perdai férfi nevetése és tapsolása. Zavartan térek magamhoz, összerezzenve a váratlan hangtól, de ahelyett, hogy haragosan néznék Ublukkáa, fejemet Vadember mellkasára hajtom.*
- Perdai. Lehet ez nem volt elég idő. - Vonom meg a vállaimat, mert hát a perdaiak mintha kényelmesebben élnének, legalábbis az időhöz való hozzáállásuk más, mint a miénk. Tovább is élnek, nem is kell úgy kapkodniuk. - Az jó lenne! - Értek egyet azzal, hogy Tywi-vel való kapcsolatának jót tenne, ha a perdai nő találna magának egy hozzá illő párt, akivel boldog lehet és úgy már mindjárt nem is fogok jó partinak számítani. Bár engem eddig is meglepett, hogy ennyire annak látott, ami jól esik, de egyúttal sajnáltam is őt, hogy nem tudtam úgy tekinteni rá, ahogy ő szerette volna. Ugyan nagy kalamajkát okozott és elég dühös is voltam rá, főleg ott még a konyhában, azért a végére meg is sajnáltam. Rosszat semmi esetre sem kívánok neki és végeredményben ő is így vált el tőlem, nem akar nekünk ártani. Elég volt ennyi is, de hiszek benne, hogy nem történt semmi helyrehozhatatlan, elvégre nem tettem semmi rosszat, azt leszámítva, hogy jól megnéztem őt. De hát komolyan, vonzó nő, nem is kicsit, a szemeimen kellene ülnöm, hogy ezt ne lássam meg. Bocsánatot kérek emiatt és magam sem haragszom már Szöszire. Egyébként sem vagyok túl jó a hosszú ideig tartó haragvásban, a kitartásom hiánya ebben is tetten érhető, csak ez kivételesen előnyömre tud válni. Hogy Szöszi ezzel hányadán áll, azt nem tudom, mert ugyan bókolni akartam neki, ő mégis haragosan szúrós pillantással illet. - Ha nem tudtam eddig kellően éreztetni veled, hogy mennyire dögös vagy, akkor valamit rohadt rosszul csinálok. - Jegyzem meg elhúzva a számat. Hát így akarjon az ember kedveskedni egy nőnek! Még ha valóban nem is amiatt jönnek a perdaiak, hogy felszabadul-e Szöszi vagy sem, hanem csak kíváncsiak, hova fut ki a történet, nem gondolom, hogy olyan rosszat mondtam volna, amiért így le kellene szúrni. Szusszantok egyet, míg tovább indulunk, nem várva meg, hogy a perdaiak eldöntsék, ki jön velünk. A séta amúgy is jó arra is, hogy a harag hamarabb tova szálljon. Egyébként sem akarok haragban lenni Szöszivel, és szerintem valahol a kibékülés döntés kérdése is. Én úgy döntöttem, hogy túllépek azon, amivel megbántott, s remélem, hogy ő is túl tud lépni azon, amit látott vagy amit tettem, amivel esetleg az illúzióra bátorítottam Tywit. A bocsánatkérést mégis ő kezdi, s egyáltalán nincs ellenemre kibékülni, mégis két feltételhez kötöm. Ott még mosolygok, ahogy az elsőre gyorsan rá is vágja a válaszát, örülök, hogy ez ilyen könnyen teljesíthető feltétel lett, hogy nem haragszik rám. A másik feltétel már problémásabb, s pillanatnyi megakadásomat, mikor ráébredek, hogy a jelzők java olyan, amit húgom is egyszer felsorolt nekem, kihasználja Szöszi arra, hogy már megint ellenkezzen. - De. - Csak ennyivel vágom el a szavait, határozottan, eltökélten, további ellentmondást nem tűrve s megelőzve azokat az ellentmondásokat már mondom is tovább, amit akartam. Más helyzetben elviccelődtem volna vele, de most úgy érzem, túl sok forog kockán, hogy poénra vegyem. Biccentek arra, hogy sajnálja, s szám sarkában, na meg szemeimben nekem is megjelenik a mosoly arra a "barbár"-ra, ahogy kiejti, ahogy mosolyog hozzá. Igen, azt a fajta barbárságot tudom vállalni. Ha eddig nem vesztem volna el a tekintetében, hát a meghatódottság könnyeitől csillogó kékekbe most vesznék el, így viszont csak jobban belemerülök. Sóhaja a bőrömet, számat éri ebből a közelségből, és ha ő nem törölte volna el a távolságot, megtettem volna én, mert nem tudok neki ellenállni, mágnesként vonz magához ez a nő. Érdekes módon a mágnes húzását nem csak a számnál, kezeimnél vagy egyéb részeimnél érzem, hogy érinthessem őt, hanem a szívemnél is, ahogy beledobban, mikor megcsókol Szöszi. Jó, hogy leköti teljesen a figyelmemet, nem jut eszembe - most - Tywinna mondata, amivel pont ezekre a pillanatokra és érzésekre világított rá. Ahogy az arcomat fogva von magához... Ahogy csókol... Azonnal magamhoz ölelem én is őt, szorosan, el nem akarván engedni, mintha tartanék attól, hogy ha így teszek, messzire inal mint egy megijedt vad. Ublukka morgása nekem fel sem tűnt, egyébként se morogjon, én mondtam neki jobb programot is! A másik perdai nevetésére és tapsolására viszont már én is felfigyelek, megtöri némileg a varázst, de azért tudok mosolyogni azon, ahogy ezek szerint szurkolt nekünk. Biztos Szöszit találta ilyen szimpatikusnak. Mosolyogva ölelem Szöszit tovább és arcára adok csókot, magamban arra gondolva, hogy tavaly a kikötőben is így kellett volna véget érnie. Akkor elszúrtam, de most másodjára már nem és élvezem is a pillanatot, hagyván elnyúlni az ölelést. Szerencsére ennyire kitartó taps nem is kíséri, így könnyebb is halkan megszólalni, nem kell semmit túlharsogni. - Mi legyen most? Eddig mindig az én eszement ötleteimet követtük, ma dönts te, merre menjünk, mit csináljunk? Csak kérlek, tea ne legyen benne. Quinlah két nagy bögrényit megitatott velem, pedig szerintem tudta, hogy nem érsz vissza és elvitted a cuccodat, viszont vérprofi kihallgatásban az a perdai nő! - Mosolygom tovább, így utólag vicces visszagondolni rá, pedig akkor igencsak kényszeredett mosolyom volt. Viszont amíg itt vagyunk és nem mozdulunk, addig ölelem Szöszit és simogatom a hátát, élvezem haja, bőre ismerős és imádott illatát. Hogy két kezemmel másként érzem bőre bársonyát, haja selymét, mégis ettől valódi és igazi, nem csak egy szép álom.
*Arra bólintok, hogy Tywinnának nem volt elég az idő. Igaza lehet, a perdaiak egészen másképp élnek, mint mi. Minket még kötnek a szokások, melyeket az Alvók hoztak magukkal és azok amelyek emberi természetünk velejárói. A történelmünk gyökeret vert bennünk, és a jelen helyzetünk sem engedi meg, hogy nyugodtan éljünk, türelmesen várjunk bármire. S igen, Tywinna kifakadása egy valamire jó volt, hogy megtudjam keserűségének és kicsinyes bosszújának, vagy bosszantó és félresikerült tréfájának okát. Ezért már óvatos vagyok a következő találkozóval és Vadember is egyet ért. Mindez még alig érzékelhető nézőközönség előtt zajlik, ám a továbbiak már jóval nagyobb kíváncsiságot váltanak ki a perdaiakból, és ez vadember szavaival együtt, bennem különös és nem túl barátságos érzéseket lobbantanak fel. Magam sem értem az ellenkezést és a feddő pillantást, s már meg is enyhülnék, amikor megkapom a választ és ez nagyon is érzékelteti velem, hogy Vadember lelkébe tapostam. Megint. Ráadásul okom sem volt rá, csak…annyira összejött minden. Érzem, hogy ebből jól nem jöhetek ki, de legalább megpróbálom enyhíteni, árnyalni. Nagy sóhaj fakad ki belőlem és bűnbánóan nézek fel arra az emberre, aki mindig elsőként kér tőlem bocsánatot.* -Sajnálom, nem úgy értettem. Csak nem…*Nem hiszek magamban? Sosem tartottam magam szépnek, de valószínűleg Charles keze bőven benne van ebben. * -Nem mondtál semmi rosszat, sőt! Köszönöm. *Mondom halkan, abban sem bízva, hogy meghallja, de lépteink megindulnak, magunk mögött hagyva a tanakodó perdaiakat, és hátra sem nézek, hogy lássam, követnek-e minket. Aztán csak megállok, mert ahhoz amit mondani akarok, muszáj, hogy felé forduljak és a szemeibe nézzek. Az ő bocsánatkérése viszont sokkal többet mond, magyarázat arra, hogy miért is történhetett meg mindaz, amit átéltünk, és megkönnyebbülést hoz, hogy ez a találkozó nem ér olyan véget, mint a kikötőben, hogy nem lesz „örökre” ég veled. Már csak ezért is hajlandó vagyok rögtön rávágni feltételeinek egyikére, hogy jó, megteszem, és eltekintve a szitokszavaktól, mosolygósra váltok. A korábbi dögös jelzőre való ellenkezésemből nem tanulva, ismét közbevágok…de Vadember sokkal okosabb nálam, semmint hagyja, hogy megismétlődjön a helyzet. A határozott „de” szócska olyan akár egy reggeli ébresztő, csírájában fojt el minden belőlem feltörő dacosságot. Meglepve tekintek rá, ajkaim elnyílva maradnak és még a levegőt is visszatartom néhány hosszabb pillanatra. Sóhajom akkor fakad ki belőlem igazán, amikor egészen közel hajolva arcomhoz, szinte vallomást tesz nekem arról, amit érez. Engem akar, nem mást és még nincs vége és nem is lesz, csak és kizárólag egyetlen okból, ha valamelyikünk érzelmei elhalványulnak. Nem mondja ki, de ott van a sorok között…hogy vannak érzelmek, lángolóak. Nem tudom nem megcsókolni, ajkaim kívánják az övéit és az övéi elég kívánatosak, hogy csak úgy hagyjam kóstolatlanul. Szívesen elmerülnék ebben a csókban, Vadember karjainak édes bilincsében, ami ha kettesben lennénk, rögvest felidézné a Shiennel asztalaiban lévő kölcsön szobámban történteket, bizonyítván Vadember szavait. Ám a perdaiak nem épp a tapintatukról híresek, veszélyesen őszinték és most az egyik éppen az örömét fejezi ki hangos tapsolással, míg Ublukka csak morog, ki tudja miért. Én zavaromban Vadember ölelésébe bújok, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a csókot helyettesítse egy puszival. Elmosolyodom, ha nem látja, akkor érezheti és karjaim is ellazulnak, bár a nyakára csimpaszkodást nem oldom ki. Hallom szívének dobbanásait, vagy csak érzem, mégis úgy gondolom a fülemben dobol az enyém mellett. Jó újra érezni az illatát, amit oly gyakran egybekötök a szabadságéval, és jó érezni kezének simogatását a hátamon, melynek nyomában kellemesen meleg érzés marad. Ublukka már nem morog, a másik perdai férfi pedig abbahagyta a tapsolást, de kétlem, hogy elment volna. Vadember kérlelésén belenevetek az ingébe, megpuszilom ott ahol ajkaim vannak, majd felnézek rá.* -Quinlah a fejébe vette, hogy ő felelős az én lelki boldogságomért. Majd elmondom neki, hogy te levetted ezt a gondot a válláról és a legjobb úton haladunk. Mit szólnál ahhoz, ha kimennénk a _mi_ kapunkon és elbújnánk egy lugasban? *Nem tudom van-e olyan lugas a közelben, mint amilyen a városi vízesés közelében, ahol először találkoztunk, de ha van két nagyobb bokor egy fa mellett, azt kinevezem lugasnak és a Perdán miért ne lenne ilyen? Azonban van ami nélkül nem tudok tenni egy lépést sem, mert furdalja az oldalamat a kíváncsiság, és felemelve az egyik kezemet, mutatóujjamat Vadember orra elé bököm.* -De előbb vallanod kell! Mit hoztál nekem ajándékba és miért nem akarod már nekem adni? *Szemöldökeim kíváncsian emelkednek és húzzák magukkal szemeim vonalát is, azokat nagyobbra kerekítve, mosolyom ehhez mérten inkább könyörgő, hogy ne mondjon nemet. *
Elfogult lehetek, mert már a bűnbánó pillantása megenyhít, elengedve az azt megelőző sóhajt, mielőtt úgy venném, hogy annak szól, hogy már megint bocsánatkérést várok. Nem vártam. Csak a korábbi paprikás hangulat nálam sem tűnt el nyom nélkül, fel-felvillan még ezek szerint. - Nincs para. - Biccentek, s már azon gondolkodom, mit mondjak, de Szöszi beelőz vele. Szó szót követ, minket meg egy csokor perdai, akiknek javát sikerül lerázni végül és kettőre redukálni kíséretünket. Az ideálishoz képest ez is kettővel több, de futás és egyéb csibészségek nélkül ezt a számot aligha tudjuk csökkenteni, márpedig szerintem most egyikünknek sincs kedve se futni, se rosszaságban törni a fejét. Még nekem sem. Sokkal inkább helyre akarom hozni, ami majdnem megint tönkrement, nem akarom hagyni, hogy ez az egész úgy végződjön ismét, mint decemberben. Ezt adom tudtára Szöszinek, s megkönnyebbült sóhajából meg korábbi szavaiból egyértelmű, hogy ő is így gondolja. Látom a szemeiben is az érzelmeket, melyek furcsán ismerősnek tűnnek, de nem akarom mégsem meglátni, nem akarom nevén nevezni azt, amit érzek. Ha bárki kérdezné, ahogy Tywinna is tette, magamban meg nyíltan is csak ellenkeznék, hogy ez nem úgy van, én csak annyit mondtam, hogy mi most ketten járunk és amíg ez így van, addig nincs semmi hűtlenkedés, csak Szöszi a csajom. Ennyi, semmi több. Nem kell mást belemagyarázni a szavakba, a forró, édes csókba, amiben el tudok veszni és elfelejtem azt a két kicsit sem diszkrét kísérőt is, és nem kell belelátni semmit abba, ahogy a szívem nagyot dobbant arra, ahogy hozzám simult és megcsókolt. Ez... normális dobbanás volt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Szöszi szíve is ugyanilyen ütemre ver, érzem, ahogy hozzám bújik eltűnve a lelkes perdai taps elől, én meg át is karolom, elrejtve őt, amennyire lehet. A mosolyom csak szélesebb lesz a nevetésére és a puszira. - Szerintem már tudja, pont azért csinálta. Inkább az a kérdés, hogy magától jutott eszébe vagy anyukád megbízásából teszi? Mondjuk egy idő után már a saját anyámra is gyanakodtam! - Nevetek fel röviden, s ami akkor inkább kínos mosolygás volt meg témakerülés, az most derűre ad okot. - Kiváló ötlet! Fedezzünk fel egyet! - Bólintok rá rögtön a lugas említésére, szép emlékeket idéz, csak remélhetőleg most nem társulnak hozzá elkábított katonák. Abban is biztos vagyok, nem fogjuk Vharan kuckóját megkeresni. Egyrészt amilyen szerencsém van, kiderülne, hogy húgom is épp ott tanyázik - hogy más szóval ne éljek -, csúnya bukta lenne előtte. Meg azért vannak szituációk, amelyekben én sem akarom őt meglátni. Másrészt akármit is mond Raven és tart finnyásnak, azok a szagok szerintem tudnak vágy-gyilkosak lenni. Most már a hó sem nyomná el... Már indítványoznám is az indulást, ezúttal már Szöszi kezét fogva gondolnám, mert meg tud szédíteni egy mosolyával annyira, hogy letojjam az óvintézkedést, hogy itt nyílt utcákon vagyis haladókon nem kellene együtt mutatkoznunk - ez a csók is elég kockázatos volt, Shiennel asztalai előtti drámáról nem is szólva -, ugyanakkor egy lépésnyit sem tudunk megtenni a vélt lugas és a kapu irányába, mert Szöszi máris számon kér. Azt azért érzem, hogy nem túl komoly dologról lehet szó, de ettől még ötletem sincs, miről kellene még vallanom? Felvonom a szemöldökeimet, sűrűn pislogok zavartan párat, de közben szám már kezd mosolyra húzódni. Aztán kiszélesedik az nagy mosollyá nevetőráncokat gyűrve a szemeim sarkába, mikor kiderül, hogy az ajándékáról van szó. Eszembe is jut, hogy a Shiennel asztalai előtti vitában is ez ragadta meg a figyelmét egy kisebb monológból. A kérdés második felére viszont értetlenül biccentem kicsit oldalra a fejemet. - Miből gondolod, hogy nem akarom már neked adni? Egyébként a kíváncsiság öregít. Ha így folytatod, be fogsz érni engem korban, nem aggódsz emiatt? - Mosolygok rá, s kuncogok azon, ahogy könyörögve tud nézni és mosolyogni. Jól taktikázott, ennek tényleg nem lehet nemet mondani. - Oké-oké, látom nem bírod ki a lugasig! Szerintem te csak emiatt békültél ki velem! Megkeresem máris... - Húzom előre a hátizsákomat, hogy elkezdjek abban kotorászni, ahogy tettem ezt Shiennel asztalai előtt is, mielőtt eldobtam volna azt a valamit belőle. - Hm-hm, mindjárt megtalálom, jellemzően az aljára süllyed mindig minden, ami kellhet. - Somolygok, de gyanús, hogy csak az időt és vele Szöszi agyát húzom, elvégre nem egy hatalmas táskával járok-kelek. Eközben Ublukka nem szól semmit, csak karba font kézzel várakozik morcos képpel, egyik lábfejével kicsit dobolva, mint aki türelmetlen mikor kerülünk végre kapun kívülre, azaz adhat le minket és legálisan mehet felkutatni Tywinnát. A másik perdai inkább érdeklődő, olyannyira, hogy nyakát nyújtogatja a táskám felé, mint aki Szöszinél is hamarabb akarja megtudni, mi lesz az ajándék, miközben a markában még mindig ott van, amit eldobtam és ő megtalált.
*Ma reggel nem úgy keltem fel, hogy ilyen bonyodalmak ismét elérhetnek, igaz nem is volt teljes a lelki nyugalmam, jóllehet azt inkább Tywinna borzolta fel azzal, hogy kirángatott a szép álmomból. Mégis olyan szépen kezdődött a reggel, hogyan romolhat el minden egyetlen perc alatt? S mindez Elorak kellős közepén, amikor pont nincs szükségünk feltűnésre. Ráadásul a két megmaradt kísérőnk, két egymástól eltérő „lelkesedéssel” figyeli az eseményeket és ki tudja milyen történetek kapnak szárnyra majd ezek után. Azonban a kibékülés, megbocsátás és az azt követő édes csók, az ölelés képes legalább néhány percre elfeledtetni velem mindent, eltüntetni az egész perdai várost, benne minden lakójával együtt. Csak Vadember létezik, édes ajkai, kezének simogatása a hátamon, orromba kúszó finom illata, az enyémmel együtt hevesen dobogó szíve. S ha csak egyetlen pillanatra is, de azt érzem ismét, amit annak idején a gyümölcsös bokrai között, hogy biztonságban vagyok, hazaértem. Talán ezért jut eszembe egy hasonló lugast keresni, a lugasokhoz egyébként is kellemes emlékek kötődnek, kellemesek és viccesek, mert az első találkozásunk is ez utóbbi volt ha leszámítjuk az elkábított katonákat, a kiborított festékemet és a tönkretett ecsetemet. Most ezekből egyik sincs benne a történetben, a városkapun túl pedig kísérők sem lesznek és nem kell azon gondolkodnunk, hogy a perdai pletykák színes skáláján vajon milyen színben tűntetnek majd fel.* -Szerintem mindkettő. *Magamban azért remélem, hogy anyukám keze nincs a dologban ami Quinlah-t illeti, mert élénken él az emlékezetemben, milyen volt az amikor a hátam mögött beleszólt az életembe. Említése most a megszokottnál kicsit több szívverést eredményez, de talán nem feltűnő a csóktól még mindig heves dobogás közepette. Halkan kuncogok azon, hogy Vadember rögtön beleegyezik az ajánlatomba, mondjuk nem is vártam mást, de a hirtelen fellelkesülése vicces, amit rögtön meg is török egy korábbi gondolatot felvetve. Nem tagadom, az ajándék emlegetése még azokban az elszomorító és dühítő percekben is felkeltette az érdeklődésemet, talán épp azért, mert Vadember olyan látványosan elhajította és a szívem szakadt meg attól a gondolattól, hogy megismétlődik a kikötői történet. Most még bezárkózni sem tudnék, hogy nyalogassam a sebeimet, a hosszú tél legalább arra jó volt, ám a munkám miatt le sem mondhatnám a perdai kirándulásokat. Minden egyes haladóban őt keresném, kint a gyümölcsösben annál a bokorcsoportnál járna minden gondolatom és csak magamat okolhatnám mindenért. Most viszont az érdekel, hogy mi lehet az amit nekem szánt, miről jutottam eszébe, és kíváncsiságomnak hangot is adok. * -Neeeem. *Rázom a fejem nevetve és most még csak izgulok, mert láttam ahogyan egyre szélesedik a mosolya az ajándék említésekor, és ezt jó jelnek veszem. Most már azt is tudom hogyan kell ránézni, hogy beadja a derekát, de a mosoly lassan leolvad rólam amikor azt említi, hogy nem bírom ki a lugasig. Mivel már éppen indult volna anélkül, hogy a mosolygós, tapsolós perdai fiútól visszakérte volna a megtalált ajándékomat, értetlenül nézek rá és ez csak jobban elhatalmasodik rajtam amikor a táskájában kezd el keresgélni. * -Ez aljas vád, nem ezért békültem ki veled, de ha már….most mit keresgélsz? *Méltatlankodom a felvetésén amit ő mosolygósan tesz, és tovább kutat a szerintem feneketlen táskában. Hallom Ublukka lábának csattogását és heves késztetést érzek arra, hogy ugyanezt tegyem karba font kezekkel állva meg előtte, de elfojtom a késztetést és az ajándékomat birtoklóra mutatok. * -Nála van. Nem hiszem, hogy nem emlékszel rá, te megint szándékosan bosszantani akarsz. *Mérgesen elfújok egy arcomba hulló tincset, majd ügyet sem vetve Vademberre, a fiú felé fordulok és kinyújtom elé a kezem. * -Te adni nekem amit hozni el. Ajándék nekem. Az amit találni és visszahozni. Kérlek. *Bár kedvesen próbálok rá mosolyogni, arcom vonásai között még ott van az iménti tanácstalanság és bosszankodás nyoma. Hiába, ez a perdai fiú nem Vadember következésképp nem is tudok rá olyan szépen nézni. S ő láthatóan érti mit mondok, de rázza a fejét és korábbi mosolya is lehervad az arcáról. Kezét amiben az ajándékom van visszahúzza és a háta mögé rejti. * -Én találtam, enyém. Neki nem kellett. Azt mondta megtarthatom. *Csak amiatt nem szalad el, mert egyikünkért felelős, jobban mondva értem, hiszen az én kísérőmmé vált amikor kiválasztották arra, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket, melyekről majd be kell számolnia. * -Kérlek szépen! -Nem. Enyém. *Makacssága nem enged megenyhülni és a második kérésem sem sikerül olyan kedvesre, amint amilyenre szántam. Segítséget kérve fordulok Vadember felé, aki lehet, hogy derűsen szemléli a perdaival való viaskodásomat az ajándékért. * -Segítenél? Te adtad neki, kérlek szépen kérdd vissza. *Míg én Vadembert kérlelem, s rá már a korábbi könyörgő tekintettel nézek, addig a hátam mögött Ublukka próbál magának gyorsabban szabadidőt kicsikarni, hogy mehessen Tywinna után.* -Add vissza, menjenek csak. Menjenek el.
Aprókat bólogatva kuncogok, hogy mindkét szülőtől kaphatott Quinlah megbízatást, vagy ha nincs így, akkor is ha találkozik bármelyikkel, teljes jelentést tudna nekik leadni. A reakciókra mondjuk kíváncsi lennék, csak nem várnám meg, míg a figyelem felém fordulna. Most is több a figyelem a kelleténél, de azért javult a Shiennel asztalai előtti térhez képest. Kettővel így is több az ideálisnál, de Szöszi csókja be tud húzni egy saját kis világba, amiben semmilyen veszélyt nem érzékelünk, és szinte felriadunk belőle mint egy álomból, mikor a két kísérő a maga módján kommentálja a kibékülő csókunkat. Szerencse, hogy nem vagyok szégyenlős, ellentétben Szöszivel, aki a karjaimba bújik el egészen addig, míg ki nem találjuk, hogy Elorakon kívül jobb lesz nekünk, a lugas-terv tehát azonnal le is lett okézva a részemről, egyedül az indulás csúszik, mert eszébe jut az ajándéka. Olyan bájos határozottsággal kéri el, vagyis inkább kéri rajtam számon, hogy nem tudok nemet mondani rá, már húzom is előre a hátizsákot. Persze egy kis dobpergés-mentes időhúzás belefér, szóval keresgélek a nem túl nagy zsákban, mintha abban egy fekete lyuk üzemelne és elnyelte volna az ajándékot. - Vagy nem csak ezért. - Kotyogom közbe pimaszul, mosolyogva, majd a keresgélésből pillantok fel rá felvont szemöldökkel. - Hogyhogy mit? Hát az ajándékod. - De már a fejemet is emelem fel a szemöldökeim után - ha már azok feljebb nem tudnak szaladni -, mikor Szöszi a kísérőnkre mutat, akinek a nevét sem tudjuk még, de mielőtt kettőt szólhatnék, addigra Szöszi oda is fordul a perdai felé és vele kezd alkudozásba. Hamar megértem a helyzetet és ezen legalább annyira mosolygok, mint Szöszi eltökéltségén, amiért harcol a kis holmiért, ami a perdainál landolt és a perdain is mosolygok, aki gyerekes daccal ragaszkodik szerzeményéhez. Még bátorítom is ez utóbbit, ugyanis Szöszi háta mögött nemlegesen ingatom a fejemet, amikor kérleli a perdait, hogy véletlenül se adja oda neki. Ezt a tevékenységet akkor szakítom csak meg és vágok ártatlan képet - amennyire az megy nekem -, mikor Szöszi hirtelen felém fordul segítséget kérni. Lehet le is buktam, de láthatóan nem zavartatom magam, inkább már-már megrökönyödök Szöszi szavain. - Visszakérni? Az roppant udvariatlan dolog a perdaiaknál! Megjegyzem még nálunk is. - Rázom meg kicsit a fejemet, majd a perdaihoz fordulok, részben Ublukka sürgetésére is, mielőtt meggyőzné a társát. - Tied lenni. Tartani meg, ha tetszeni neked, vagy cserélni el hegyi quorsákkal. Érni az öt-hat tál ételt. Legalább. - Magyarázom neki, de ha nem ételt szeretne, majd kitalálja, a váltóértéket perdaiként a legjobban tudni fogja, mi felel meg még annyinak. A perdai erre derűsen mosolyog is, kezeit továbbra se húzva előre, mint aki attól tart, hogy a szőke égi nő rá fog ugrani, hogy erővel vegye el tőle az ajándékát. De akármerre is fordul Szöszi, én a hátizsákomból most már előhúzom a kezem és felé nyújtom a tartalmát. - Az ajándékod... - A felé nyújtott holmi megközelítőleg sem hasonlít a perdai kicsi, fémes csillogású apróságára. Helyette zöldes bőr csomagolás jár hozzá: igényes perdai munka, ez első látásra látszik, középen hozzá illő bőrszalag köti át és egy levélkében végződik. Ez utóbbi kicsit eltér az egész stílusától, esetlenebb, kísérletibb jellegű, és a levél formája is inkább hajaz egy földi fa levelére, mint bármire itt a Perdán. - Tudom, még odébb van egy kicsit, de pont kutatómunkán leszel, azt mondtad, szóval... Boldog születésnapot, Szöszi! - Mosolygok rá, és kíváncsian várom, mit szól hozzá - oké, eléggé izgulok valójában -, na meg a perdaiak, még Ublukka is egy picit közelebb lép, hogy jobban lássák, mi az, ami benne van. Ha Szöszi kibontja, a bőr engedelmesen kitekeredik felhengerelt állapotából és belül középen keskeny szíj fut végig sűrű közökkel levarrva. Hasonlót láttunk Q'esa műhelyében is a szerszámai tárolására, csak ott nagyobbak voltak a szíj rései. Ebbe a keskeny is elég, az ok egyszerű, mert látszódik is minek a tárolására szánták. Faragott, csiszolt és valamiféle lakkréteggel bevont fa nyélre lett fém darabka rögzítve szorosan és biztosan - az implantátum aztán oda tud bármi ilyesmit piszkosul szorítani -, abba pedig különféle színű és formájú szőrszálak rögzítve precízen, formára nyírva. Ez már igazi ellenálló kézműves termék. - Még ősz végén akartam odaadni, de nem volt rá mód már, mert... tudod. Ugyan a Vadember nevemről nem mondanék le, de azért jóvá akartam tenni, amit annak idején tönkre tettem a lugasban. A festékedet nem tudom pótolni, amúgy is ronda kék volt, de nem is tudom, milyen a jó festék neked a képeidhez. Így inkább ecsetből hoztam többet. Nem tudom, milyenre léptem rá eltörve azt, így három félét csináltam. Erre a kettőre azt írták... ja mert egy csaj az ellenállóknál valamiért letöltött a Dominiumról való távozása előtt egy lexikont is, ott olvastam az ecsetekről, na de szóval ez a kettő elvileg faág-festő, jégpárduc szőrmét használtam hozzá; erre a legyezőszerűre azt írták füvet lehet jól festeni vele. Ez a középső macskanyelv, márhogy formára, de nem írták mire jó. Gondolom kizárásos alapon, ha már volt ág meg fű, akkor bokor- meg susnya-festő ecset lesz. Bár ezt te jobban tudod biztosan... - Hallgatok el, mielőtt túl sokat dumálnék, csak... magam sem gondoltam volna, hogy izgulni fogok. Szoktam ajándékozgatni, de a Dominiumon élve egyszerűbb volt ez, ha valamelyik aktuális barátnőmet megleptem volna valamivel. Mondjuk nem estem túlzásba és túl fantáziadús sem voltam. Sokszor elég volt csak egy kicsit drágább helyre elmenni, de saját kezűleg sosem álltam neki semminek, eszembe sem jutott. A Perdán töltött idő adott ebben némi önbizalmat, némi gyakorlatot is, és jót dumáltam Carlisle-zal is, míg a műhelyében az egyik asztal sarkánál ezekkel elszöszmötöltem. Ám ettől még nem tudom, hogy jó-e? Nem értek az ecsetekhez, a festéshez, azt hittem ugyanazzal festenek végig mindent, maximum van egy vastagabb meg egy vékonyabb. És abban sem vagyok biztos egyáltalán, hogy Szöszi tudja használni, de ezért is volt jó, hogy megláttam Q'esánál a tartót, mert másnem az hasznos és még sok ecset belefér, amik tényleg jók. A perdaiak amúgy nagy szemekkel pislognak az ecsetekre, mert ezek a formák náluk teljesen ismeretlenek.
-Hmmmm...*Türelmetlenül hümmögök egyet, és résnyire szűkítem szemeimet ahogyan ránézek, a még mindig váddal illető Vademberre. Csak kicsit finomított a korábbi lényegen, ez azonban nem elég. Igaz, hogy roppant kíváncsi vagyok mit szánt nekem ajándékul, és ha már visszakerült a perdai haladó kövéről, akkor szeretném is látni, de nem ezért békültem ki vele. Nem tudom szóvá tenni, mert feltűnik, hogy a táskájában keresgél és kissé zavarba jövök, hogy talán valamit félreértettem, vagy ő keres mást, esetleg cseredarabot a vigyorgó perdainak, mert kinézem belőle, hogy nem adja vissza csak úgy. Ezért is bíztam a dolgot Vademberrre, de egészen másról van szó. Mondom és mutatom is, hogy hol találja az aprócska tárgyat, de végül kénytelen vagyok a saját kezembe venni a visszaszerzését. Ublukka társa azonban makacsabb mint Csipetke a rossz napjain és nem igazán boldogulok vele. Nem látom, hogy közben Vadember milyen grimaszokat vág a hátam mögött, de a homlokomat ráncolom attól, hogy Ublukka korábbi mérges arcán most egy mosoly kezdődik el, és társának szemei is ide-oda rebbennek rólam a hátam mögés és vissza. ez azonban nem csökkenti a makacsságát, kénytelen vagyok visszafordulni Vadember felé, hogy a segítségét kérjem. Újabb zavartság lobban fel bennem, épp csak elcsípem a fejmozdulatát, de nem tudom eldönteni, hogy az most kinek szólt és miért. Egyelőre elengedem ezt a gondolatot, ovábbra is az ajándék visszaszerzésére koncentrálok, de úgy tűnik ez nem fog menni. * -Tudom, de mégis, ha esetleg.....*Persze, ajándékot visszakérni udvariatlanság, erre hívja fel a figelmemet Vaember és már majdnem bele is mennék, de eszembe jut egy lényeges dolog.* -De nem ő kapta ajándékba. Ő csak felvette a földről. *Tehát visszakérni nem lenne udvariatlanság, vissza nem adni annál inkább, azonban hajlanék is arra a tisztesség kedvéért, hogy adjak cserébe valamit, erre viszont nem kerül sor. Vadember nem segít nekem, sőt! Még inkább megerősíti a perdai fiút abban, hogy az ajándékom az övé. Most már tényleg nem tudom mit gondoljak. A pedai fiú arcán széles és ragyogó mosoly villan fel, Ublukka csalódottan és kissé irigyen morrant egyet, s már csak ezért is jobban kezd toporogni a lábával, mert már városon kívül szeretne minket tudni. Én nem döntöttem el, hogy mit érezzek és mit gondoljak, egészen eltévedtem a saját érzéseim között, de az biztos, hogy nem esik jól. Vadember nem bántott meg, csak...elszomorodtam. Veszem is a táskámat, amit eddig a földön pihentettem, akkor raktam le amikor először álltam meg Vademberrel szemben, hogy megbeszéljük a történteket, indulnék is eleget téve Ublukka vágyának. Vadember keze viszont még mindig a táskájában van, onnan húz elő mégis valamit ajándék gyanánt. Zöldes színben pompázik, első látásra is finom bőrből készült, lapos valami. Csak pislogok rá mikor azt mondja, az az én ajándékom.* -Az ajándékom.*Jelentem ki, nem is kérdezem, bár ezzel ellentétben a fejemben kérdések zöme fogalmazódik meg, de ez csupán az értetlenség szülte elismétlés a részemről. Ösztönösen nyűjtom a kezem a tárgyért, ami inkább tűnik csomagolásnak, ahogyan középen össze van kötve, megérintve sem tudom kitalálni mi lehet benne. Megkönnyebbült, felismerő sóhaj szakad ki belőlem, a mosoly csak akkor kezd el kunkorodni arcomon amikor felnézek Vademberre és meglátom az ő mosolyát, melyben nyoma sincs a tréfának, sem kárörömnek, de megbánásnak sem. Szemei ragyognak és mintha izgulna. A születésnapom emlegetésére viszont összefutnak a ráncok a homlokomon. Az ajándék a kezemben, mert azt elvettem, de még nem bontottam ki, mert felettébb érdekelne, honnan tud a születésnapomról. * -Te honnan tudod mikor van...lesz? *Gyanakvással telt csodálkozással kezdem el bontogatni a csomagocskát, de közben figyelek Vademberre is, mit válaszol. Azon gondolkodom, hogy mikor beszéltem róla, de biztos vagyok abban, hogy nem került szóba soha és eszembe jut az is, amikor "újrakezdtünk" mindent a gyümölcsösben, amikor bemutatkoztunk egymásnak megint, de akkor Vadember valódi nevét hallottam. Azt mondta akár utána is nézhetek, de eszemben sem volt, mert bíztam benne, de talán ő valahogy utánam érdeklődött. Persze még ebbe sem kell feltétlenül rosszat belelátnom, az is lehet, hogy kifejezetten az ajándékozás miatt kérdezett rá valakinél a születésnapomra. Ez a gondolat sokkal szimpatikusabb és el is hessegetem a gyanakvásomat, ami eleve meg sem érhette a kiteljesülését.* ~Örülj az ajándéknak, örülj, hogy gondolt rád!~ * Belső hangom, kisangyalként a vállamra ülve sutyorog a fülembe és szót fogadok neki. Addigra már másra is figyelnem kell, a csomagot, mely már önmagában véve is gyönyörű és megállná a helyét önálló ajándékként, kibomlik s elém tárja titkát. Vadember közben magyaráz, de már igazán nem tudok figyelni rá csak fél füllel hallgatom őt. Ujjaim gyengéden, féltve simogatják az esetek fejét, a finom, csiklandozó szőrpamacsokat, a seprűst, a tűhegyeset. Ajkaim majd` a fülemig érnek és újra csak meg kell hatódnom attól a gondoskodástól és figyelemtől, amivel Vadember vesz körül. Majdnem egy éve már annak, hogy először találkoztunk, s noha nem felejtettem el, talán egyszer sem hánytorgattam fel neki mit művelt, legalábbis nem korholtam érte. Ám ő emlékezett rá. * -Virágszirom. *Susnyafestő. Még jobban elnyúlik a szám a kifejezésre, s csak simogatom az ecseteket, meg a tartóját is, mert csodálatos munka, akárcsak az ötlet. S ezzel még hátrébb szorultam a másik iránti figyelmesség sorában, jóllehet nem verseny ez, de én még nem igazán készültem ilyesmivel. azt sem tudom mikor van Vadember születésnapja, az is lehet, hogy már lemaradtam róla és anélkül töltötte, hogy felköszöntöttem volna. Mindegy is most, csak visszacsomagolom az ecseteket, nehogy kiessenek a helyükről és átölelem Vadember nyakát. * -Ez csodálatos ajándék, köszönöm. Nagyon szép. köszönöm, hogy gondoltál rám.*Súgom a fülébe, fel sem pillanatva a mögötte álló perdai fiúra, aki épp akkor tette ismét a háta mögé a kezét, amikor Vadember nyakába borultam. Még elcsíptem a mozdulatot, addig valószínűleg azt nézegette, amiről sokáig azt hittem, az én ajándékom. S kiderült, hogy még sem. De akkor miért dobta el, és miért mondta, hogy nekem szánta de már nem kell neki és nekem sem adta? Elhúzódom egy picit Vadembertől, egyik kezem még a nyakára fonódik, az amelyben a zöld bőr ecsettartó van, a másikat viszont arcára simítom és ajkaira hajolok. Röviden ízlelem a csókot, de addig nagyon. Még bele is sóhajtok annyira élvezem kóstolni és kényeztetni, de ha nehezen is, elválok tőlük. * -Nagyon kedves tőled, nem számítottam ilyen ajándékra. Sokat készültél vele biztosan. *Mosolyom még akkor is tart amikor lehajolok, hgy a táskámba tegyem az ajándékot, majd a táskát a kezembe véve egyenesedem fel, szabad kezemmel Vadember ingébe markolok.* -Gyere csak velem.*A hangszín amilyen mókás, olyan fenyegető is. Ublukka talán már hallott ilyet, mert hosszú idő óta most először nevet fel. Az éles váltás szándékos, jóllehet másnak sokkal jobban menne, az én ajkaim zugában azért ottjátszik egy remegő mosolykezdemény, de attól még érezhető, hogy mindennek a végén számonkérés lesz. Magammal húzom Vadembert a "mi" kapunk felé, és addig nem is akarok megszülalni, míg annak határát át nem léptük. nem kellenek perdai kísérők, semmilyen hallgatóság ahhoz amit mondani és kérdezni szeretnék.*
Vigyorgok, mint a tejbetök, bár fogalmam sincs miért mosolygott a Földön a tök, mikor tejbe tették, de biztos oka volt. Aztán rendezem arcvonásaimat, ami nem egyszerű, látva, hogyan száll harcba a kis holmiért Szöszi a perdaival. Mielőtt utóbbi hajlana előbbi kérésének, én a háttérből jelzek nemleges fejingatással, hogy véletlenül se jusson neki ilyen az eszébe. Még Ublukka is somolyogni kezd, én meg alig győzök ártatlan képet vágni, mikor Szöszi felém fordul. - Igen, mert én eldobtam. Nem elhagytam. - Javítom ki Szöszi elgondolását, s szerencse, hogy nem jut eszébe kimondani a csere gondolatát, mert akkor nagyobb bajban lennék, elvégre az ellen nehéz érvelni. Hiszen logikus, miért is ne cserélhetnénk be valamire? Mármint azon kívül, hogy nem akarom, hogy nálunk legyen. Azért igyekszem szóban is megerősíteni a perdai férfit abban, hogy övé a cucc. Ublukka morgásával és esetleges irigykedésével nem törődök, Szöszire sandítok, aki érthetően elkedvetlenedett, amit nem hagyhatok sokáig és nem is akarom sokáig hagyni. A táskámból elővarázsolom hát az igazi ajándékot, mely végig ott lapult és a jelek szerint attól eszembe sem volt megszabadulni, mármint csak úgy akartam, hogy az eredeti címzett kapja meg. - Az ajándékod. - Erősítem meg Szöszi kérdését vagy kijelentését, nem tudom, melyik volt igazából, de nem ártott eloszlatni a kétségeket. Zavart a tekintete, tétova kicsit a mozdulata, ahogy átveszi, én meg szövöm tovább a szavaimat fel is köszöntve őt, és csak akkor kezdek kicsit megnyugodni, mikor az első mosoly megjelenik az arcán. Mint mikor eső után a szürke felhők mögül áttűnik az első napsugár. Persze ez olyankor még tűnékeny, a napsugárhoz hasonlóan a mosoly is az lett, s helyette gondráncok jelennek meg szép homlokán. - Az adatlapodról. Még tavaly nyáron láttam, tudod, a JL... - Még ősszel beszéltük is, ahonnan tudok a betegségéről és még sok másról is. Nincs okom rá, hogy elhallgassam az igazságot, legfeljebb csak azt a részét most is, milyen a kapcsolatom a JL-lel. - Na de már akkor megragadt az időpont a fejemben, mert kerek egy hónappal korábban van a húgom születésnapja a tiedhez képest. - Akkor még nem gondoltam volna, hogy lesz ennek jelentősége, hogy egyáltalán a kapcsolatunk kitart addig, hogy felköszöntsem. A télen meggyőződésem volt, hogy az ajándékot kidobhatnám a francba vagy másnak odaadhatnám, hátha tudná valamire használni, de... valahogy nem akaródzott. Inkább beraktam a ládám mélyére a szobámban, hogy ne lássam. Nem mintha ez sokat segített volna: valahányszor a ládára néztem, tudtam, hogy az is ott van benne és eszembe jutott Szöszi. Akkor épp nem a nálam maradt kendőjéről vagy a csókja hiányáról. Ha tudnám, milyen gondolattal motiválja magát, vélhetően kényelmetlenebbül érezném magam, rajtam lenne a sor, hogy elkedvetlenedjek, de szerencsére ez rejtve marad, csupán érdekes pillantását csípem el. Nem tudom, hova tenni, így izgulok, főleg, mikor végre bontogatni kezdi a csomagot. El is kezdek dumálni, szép hosszan, magyarázkodva-mentegetőzve, mesélve, közben az ujjait nézem, hogyan simítanak végig az ecsetek fejein. Csak elhallgatva, szavaim után merek felpillantani az arcára, kicsit még mindig tartva attól, hogy ugyanazt az érdekes pillantást látom majd a szemeiben, amit az előbb nem tudtam meghatározni, de a JL emlegetésének hatásának tudom be. Erre nem gondoltam, hogy a születésnap dátumának ismerete felmerül kérdésként, és hogy a JL rányomja a bélyegét az ajándékra. Őszinte akartam lenni Szöszivel, néha elegem van a sok hazugságból és titokból, és néha nagyon elegem van a JL-ből és Ravenből is, hogy akarva-akaratlanul de epét csepegtetnek minden örömbe, rossz szájízt hagyva maguk után. Az a szerencsém, hogy Szöszi hamarabb túl tudott ezen lépni, minthogy elkezdenék bármit is ezzel kapcsolatban mondani, talán... az elnézését kérve, de nem is tudom, hogy miben és miért? Felpillantva a mosolyával találkozom, mely ragyog, mint mikor az esőfelhővel szemben a nap sugarai győzedelmeskednek, és ezzel láthatóan könnyebbülök meg magam is. - Ah. Nem találtam volna ki. - Jegyzem meg, mikor rájövök, miért mondja, hogy virágszirom. Tehát arra jó! Nahát, mi mindenhez kell külön egyet és ezt mind megjegyezni... - Ugyan, semmiség, örülök, hogy tetszik! Remélem, tudod használni is és nem esnek szét az első festékbe mártáskor! - Mosolyodom el már én is, mikor átölel a nyakam körül és én is őt újra a karjaimba zárhatom. Egyébként nem fognak szétesni, teszteltem. A rövid, ámde forró csók, ami utána jön: kárpótol azért, ami üdvözléskor túl kurtára sikerült, pedig most is figyelnek minket, másrészt egyetlen ilyen csókért száz ecsetet is megcsinálnék! - Örömmel csináltam. - Be kell vallanom magamnak, hogy egyébként tényleg jól esett elszöszmötölni az ecsetekkel. Magam sem gondoltam volna. De a legjobb, hogy végül mégis átadhattam őket és Szöszi ezek szerint tényleg örül nekik. - A tartó az Qesa'a munkája egyébként, az igazság kedvéért be kell vallanom, én csak instrukciókat adtam hozzá, egyedül a levélt bízta rám. Cladac-levélnek indult, aztán.. hát... Azt mondtam, hogy ez egy földi falevél. - Vigyorodom el, talán kicsit zavaromban is kicsinyítve saját érdemeimet az ajándékban, mielőtt túlságosan is sokat gondolna bele vagy mögé vagy ilyesmi. Még ha lehet jogosan is tenné. Míg elteszi Szöszi az ajándékát egy mosolyt küldök a két perdainak jókedvemben, így aztán végképp meglepetésként ér a felegyenesedő Szöszitől a hirtelen határozott mozdulata, mellyel gyakorlatilag elkap a grabancomnál fogva és azzal, amit hozzá mond. - Mmm, megyeeek! - Akármennyire is fenyegető és vészjósló is volt az egész, képtelenség nem meglátni a vicces és szexi oldalát is. Ha már az ecsetek felidézték az első találkozásunkat, ez is azt teszi, ott is kaptam egy adag számonkérést, na meg a kutatóállomásnál is később, s el kell ismernem, bejön ez a fajta határozottság, mely ráadásul teljesen váratlan időpontokban csap le rám. Azt hiszem, ez is nagyon tetszik benne. Azt már nagyjából tudom, mi mindennel lehet pírt csalni az arcára, de ez... még fogalmam sincs, mi minden lehet katalizátora, de oda vagyok érte! - Nagy bajban vagyok? Nagy bajban vagyok, meg se szólalsz! - Próbálom kiszedni belőle, mire számíthatok kapun kívül, de Szöszi nem hajlandó semmit sem elárulni. Így aztán a kapuhoz így ingnyaknál fogva érünk oda, az ott lévő őrök veszik át Ublukka derültségét, aki ezzel egy időben lecsatlakozik. Egész pontosan sarkon fordul és elviharzik oda, ahol Tywinnát sejtheti, mikor látta, hogy lépteink innen már egyenes vonalban a kapuhoz visznek és az őrök is látnak minket, elfutni semerre nem tudunk észrevétlen. A másik perdai is valamivel később - talán remélte, hogy valamit még hallani fog, hátha megszólal Szöszi - fordul meg és megy gondolom vissza, elújságolni mit tudott meg és miféle tárgy birtokába jutott. Mármint mennyit ér, mert hogy micsoda, azt lehet nem tudja, de az értékét igen, ami még jól jöhet ha egy hegyi quorsával kell kereskednie. - Hello-hello! Lenni szép napunk, nemde lenni? - Vigyorgok az őrökre elhaladtunkban, akik nevetve bólogatnak nekünk, ahogy kicsit rájátszottan is oldalra-lefelé hajolok meg, mert Szöszi az ing gallérjánál fogva "vonszol" ki. Mennék én anélkül is, de így sokkal viccesebb és emlékezetesebb. Kíváncsi vagyok, mihez kezd Szöszi most, hogy túlléptünk Elorak falain, meddig megyünk így?
*Vadembernek nagy szerencséje, hogy nem látom hogyan vigyorog, és az is, hogy amikor visszafordulok felé, a helyzet miatt nem figyelem azokat az apró jeleket, melyek ott játszanak a szája sarkában és az elfojtott vigyorgás nyomai. Csak az ajándékommal foglalkozom és azzal, hogyan juthatna vissza hozzám. * -Az teljesen mindegy. *Persze tudom, hogy technikailag nem az, de ez már részletkérdés és remélhetőleg a perdai ifjúnak is meg lehet magyarázni. * -Te olyan jól tudod kicsavarni a szavakat, nem okoz nagy erőfeszítést, hogy kicsikard tőle. *S ez igaz is, az én szavaimat is mindig kiforgatja a valójukból, igazán megtehetné ezt most is. Helyette azonban újra megerősíti a fiút abban, hogy megtarthatja az ajándékomat. Hiába békültünk ki, mégsem jelent neki annyit, mint nekem, s a kíváncsiságom sem lesz kielégítve. LEgalább láthatnám miről kell lemondanom, de az ifjú még mindig a háta mögött rejtegeti a kezében, félve attól, hogy kitalálok valamit, ami miatt vissza kell majd adnia. Elszomorodom, és ez látható is az arcomon. Hogy ez hatja-e meg Vadembert vagy valami más, nem tudom, de mikor elindulnék, nagyon elkezd keresni valamit a táskájában. Nagy sokára sikerül is kihalásznia egy kis csomagot, amiről kiderül, az én igazi ajándékom. Meglepettségem ismételteti el velem a szót, ami aztán mint egy labda pattog kettőnk között. Az ajándékom. Ott van a kezemben és még nem gondolkodom el azon, hogy akkor ez most hogy is van, egyszerűen csak örülök neki. Ujjaim lágyan végigfutnak a csomagoláson, mely finom és bársonyos…aztán a fényre ismét sötétség vetül, mikor felköszönt a szülinapom alkalmából, melyről pontosan tudja mikor lesz. Nem emlékszem mikor és hogyan tudhatta meg, de a JL emlegetése már felidézi emlékezetemben azt a beszélgetést, amiben szó volt erről.* -Óóó! Igen. *Szemeim először nagyra kerekednek majd egyetértően bólogatok, jelezve, hogy már emlékszem. Attól még nem kellemes, hogy ilyen sok mindent tud rólam a JL, főleg nem az okára gondolni. Az viszont nekem is új információ amit a húgáról mond és már az újra örülés közepette nézek fel rá.* -Tényleg? Nahát. *Enyhe döbbenetem annak is szól, hogy megjegyezte, emlékezett rá és egy ilyen ajándék elkészítése időbe telik, régóta készült rá, sokat gondolt rám. A gyanakvásomat hát elhessegetem és ebben segít egy belső hang is, ami biztat arra, hogy ne foglalkozzak olyan apróságokkal, hogy a JL nyomoz utánam és mindent megoszt Vademberrel, mert olyan nagyon jó kapcsolatban vannak egymással, hanem örüljek annak, amit kaptam. Annak, hogy gondolt rám, hogy eszébe jutottam és készült erre az alkalomra. Az ajándék csodaszép. Igazából elakad a szavam is egy kicsit mikor kibontom és meglátom az ecseteket. Mosolygok is a magyarázatán, amivel az első találkozásunkra utal és elmondja miért is esett erre a választása. Le sem tagadhatnám mennyire örülök és milyen szépnek találom mind az ecsetek elkészítését, mind pedig a tartójukat. * -Ez nem semmiség. Nagyon is értékes és szép, igényes munka. *Jelentem ki határozottan amikor az emlegetett susnyafestő végét két ujjam közé fogom. Még a szó is mulattat és azt hiszem ezek után én is így fogom nevezni. Köszönet jár érte, de nem csak szóban fejezem ki a csodálatomat és a hálámat, hanem egy forró és szenvedélyes csókba merítve is, miután visszatekertem az ecseteket a csomagba. Nem is kell mondania, látom a mosolyán is, hogy valóban örömmel látott neki a munkának, és olyankor biztosan nekem is szebb napom volt, mert éreztem, hogy rám gondol. * -Úgysem láttam igaziból földi falevelet. Tényleg hasonlít egyre. *De nem mondom melyikre, mert még én sem tudom, de ez lesz a kedvenc ecsettartóm az már biztos. Viszont van még valami, amit el kell rendeznünk és ehhez látok hozzá, miután a táskám biztonságába helyeztem az ajándékomat. Elkapom vadember ingét és magammal húzom, hogy minél előbb kapunk és városon kívül kerüljünk, ahol nem lesz egyetlen tanúnk sem. Ezt már azért nem kötném a perdaiak orrára, bőven elég volt, hogy figyelemmel kísérték a vitánkat egymással és Tywinnával. Mikor magammal hívom az csak költői megszólalás és próbálok nagyon szigorú lenni, meg kell hagyni nehéz „csúnyán” nézni azok után, hogy kiörömködtem magam. Vadember meglepett arca viszont elég jó motiváció, hogy véghezvigyem hirtelen támadt ötletemet. S nehéz megállnom, hogy ne mosolyodjak el szélesen amikor megkérdezi mekkora bajban van, ezért nem is válaszolok, mert kibukna belőlem a nevetés, inkább belső ajkamra s nyelvemre harapok. Az utolsó megpróbáltatás a kapunál ér, Vadember vidám köszönése az őrök felé, s talán egy kicsit a lemaradó kísérőinknek is, nem kevés erőfeszítést kíván, hogy komoly maradjak. Jó néhány lépésnyire eltávolodom a kaputól, kicsit oldalra is, hogy ne lássanak minket, s csak aztán állok meg, teszem le a táskát és engedem el Vadember ingét, hogy szembefordulva vele, megcsillogtassam a tőlem telhető legnagyobb színjátszó tudásomat. Azért van mit tanulnom, de tény, hogy míg nem találkoztam vele, fele ennyit sem tudtam. Kicsi szakálla van, de két ujjal képes vagyok a végébe kapaszkodva meghúzni azt jó alaposan. Picit megrángatni, amit valószínűleg még túl is fog játszani, ahogy ismerem őt már. * -Ezt azért, mert abban a hitben ringattál sokáig, hogy eldobtad a nekem szánt ajándékot, hogy az az enyém volt és már nem fontos, hogy már nem érdekel. *Még egyszer jelentőségteljesen megrángatom a szakállát ha hagyja, ha nem húzza el a fejét, és nem hagyom szóhoz jutni. Elengedem aztán és mutatóujjamat lengetem meg az orra előtt.* -Ne is próbáld szépíteni. Hazudtál, azt mondtad az én ajándékom, aztán eldobtad. *Ez így is volt és később sem mondta, hogy csak színjáték, pedig az volt. Talán nem számított arra, hogy feltűnik és sokáig ezen agyalok majd, hogy számomra igenis fontos. Végül két tenyerembe fogom az arcát, hacsak nem szaladt el, magamhoz húzom és megcsókolom. Kicsit hosszabban, mint korábban és szenvedélyesebben is, kiélvezem minden pillanatát, megízlelem az ajkait, azokat a vigyorgósakat. Mikor felnézek a szemeibe már nem csak az ajkaim mosolyognak hanem a szemeim is.* -Ezt meg azért, mert az ajándékot gyönyörű. De ne hidd, hogy ha még egyszer becsapsz, megúszod ennyivel te Gazember!
*Szerencsém van, mert csak másnap indul vissza mindenki, így van időm megkeresni Tywinnát. Miután elváltam Alec bolondos de imádni való barátjától, visszaindultam a Shiennel asztalaiba, azt remélve, hogy Tywinna visszatért a vadászatból, akármire is vadászott. Muszáj vele beszélnem a bátyámról, igaz azt már tudom, hogy a botanikus csajszi a szívszerelme, de az előzményekről Tywinna biztosan többet tud. Nem a bátyám révén. Utánanéztem Szöszinek és tudom, hogy sokszor megfordult már Elorakban és azt is tudom, hogy Tywinnával is találkozott. Amilyen beszédes a perdai csaj és kíváncsi, tutira nem két szót váltottak egymással. A sok apró kis hírmorzsából összeraktam már egy képet, és azt remélem a hiányzó darabokat majd Tywi beilleszti a helyükre. Visszafelé sikerült másik perdai kísérőt szereznem, Ublukka szeme sem állt jól, bár szórakoztató volt a bamba képe, de szerintem csak hülyének tettette magát. Másrészt amikor Tywiről kérdeztem, nem volt valami készséges és mintha még olyat is mondott volna, hogy mi égiek csak bántjuk az ő Tywinnáját. Az tuti, hogy beleesett mint bogaszar a gödörbe. Tywivel régen találkoztam utoljára és nem tudom hogyan viszonyul hozzám, ezért nem kockáztattam meg, hogy Ublukkával az oldalamon jelenjek meg előtte,mert ha Tywi kifakad, mert rossz napja volt, akkor esélyes, hogy a pasi nekem esik és elzavar. Úgy számítottam, hogy Tywi talán nem hagyja ki a Shiennel asztalaiban az esti csúcsot, és biztosan ott lesz, ha már ő üzemelteti a helyet, első utam oda vezetett. Még az is lehet, hogy kapok szállást éjszakára és egészen reggelig beszélgetünk, ha csak nem tekeri ki a nyakamat, de mondjuk nem adom olcsón magam. Legfeljebb alszom a kocsiban másnap hazafelé, biztosan mindenki örülne annak, ha nem karattyolnám végig az utat, bár megy az nekem álmosan is, sőt! Akkor még fárasztóbb vagyok. Becsattogtam hát a kajáldába és szemeim azonnal régi barátosnémat keresték. Megálltam a bejáratnál, hogy az egész helyiséget körbepásztázhassam, és meg is láttam amint kilép a konyhából. Nem volt jó kedve, de nagyon pocsék sem, ergo nem szórtak lángokat a szemei. Nyert ügyem van. * -HEJ! Tywi! *Tártam szét azonnal a karjaimat, miután ledobtam magam mellé a táskámat, és már indultam is felé egy ölelésre, vigyorogva, és csak kicsit gyanakodtam. * -De rég láttalak, hogy vagy? *A saját anyanyelvemen szóltam hozzá, mert ő még mindig jobban beszél emberül, mint én perdaiul, de ha szándékosan nem érti meg, menni fog másképp is. Nem fog magáról lerázni ha addig élek is. Olyan leszek, mint egy vérszívó! *
Készülök az estére, mármint az a vacsoráztatásra. Ennek rendje és módja szerint sürgök és forgok, leginkább a konyhában, de ha kijövök onnan, akkor az étkezőben teszem helyre a dolgokat. S ha nincs mit rendezni ott, akkor vissza a konyhába. Minden nap egy kihívás, de hála szerencsére, hogy vannak segédjeim, mint Eneiwa vagy éppenséggel Dunloseg. Ők szintén itt vannak, s látható mindkettőn a fáradozás. Begyakorolt trió vagyunk, s akkor sincs gond, ha éppen én vagy kettejük közül valaki egyedül marad a tevékenykedésben. Nem ordítjuk le egymás fejét, sőt mindent megbeszélünk egymás között. Szóval több forduló után éppen kijövök a konyhából, s éppen az utolsó simításokat végezném, amikor meghallom a szólítást. Szemem rögtön Raven alakján pihen meg, s erre természetesen Dunloseg szintén kijön a konyhából, hogy megnézze ki az, aki így mer engem megszólítani. - Nincs semmi baj, ő egy nagyon jó barát. Azt hiszem beszélgetni szeretne velem. Vigyétek végig az estét, s nem kell aggódnotok miattam. - a férfi egy biccentéssel veszi tudomásul a tényt, s távozik Eneiwához a konyhába. Én meg addigra már Raven ölelkezni akarásával vagyok szemben. Nem ellenkezek, sőt én magam szintén ölelésre vágyodva lépek hozzá, hogy magamhoz vonva öleljem a fejét melleim közé. Hosszúra nyúlik nálam ez a féle bilincs, de utána szépen elengedem. - Szia Raven, jól vagyok. Dolgozok minden nap és boldogan. Az pedig tény, hogy régen láttalak. - szólok vissza, ajkaimon mosoly van. Jól meglepett a megjelenésével, de én csak örülni tudok neki. Baszki! Baszki! Baszki! Itt van a legjobb barátosném! - Szeretnél szállást éjszakára? - nézek rá, vagyis pontosabban a táskájára, amiben akár lehet öltözet. Vagy éppenséggel szeretne megvacsorázni? - Esetleg éhes vagy? - érdeklődöm tőle, hiszen szeretném őt biztonságban tudni. Mármint, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben sem, ha velem van. Természetesen most tudom, hogy nagyon fel vagyok lelkesülve tőle, meg minden, így tehát itt megállítom a szavaim, hogy hagyjak neki kibontakozást. Félreállok a konyhaajtó közeléből, hiszen Dunloseg és Eneiwa nélkülem folytatja tovább az estét. Természetesen, mikor elhaladnak mellettünk, akkor mindketten tiszteletteljesen köszönnek Ravennek.
*Nem veszem észre, hogy lenne valaki akinek nem tetszik a kiabálásom, vagyis ahogyan Tywit üdvözlöm. ha észrevenném sem érdekelne, másrést, azért jártam én már elégszer Elorakban, hogy ismerjenek. Szerénység nélkül állíthatom, hogy nem vagyok felejthető, főleg azok után, hogy Vharan nyakába ugrottam a város közepén. Az akkori pillantásokhoz képest a Tywi nyomába szegődő perdai tekintete még jókedvűnek is érezhető. Tywi mégis csitítja, amire csak gondolatban megvonom a vállam, elsimítja tehát rám sem haragszik. Máris jobb kedvem van, s remélem, hogy amiért jöttem, ki fog derülni. Tywi úgy is szeret beszélni, sokat....főleg ha pletykálkodni lehet, és a bátyám szerelmi élete éppenséggel pletykára ad okot. Vigyorgok míg Tywi messze van, és ölelésre emelem a karjaimat is, bár kettőnknek egészen más fogalmai vannak erről a közvetlen, szeretetteljes köszöntésről. Én csak úgy barátilag, lazán, meg minden, Tywi viszont szinte belenyomja a fejemet a mellei közé, és még meg is teheti a kettőnk közötti magasságkülönbség miatt. Az eloraki kirándulásaimra nem szoktam tűsarkút húzni, sokkal inkább preferálom a szélesebb sarkakat és alacsonyabbakat, így fordulhat elő, hogy az orrom, perdai női mell illattal telítődik. Szólni sem tudok, azt hiszem még a ruhája is a fogaim közé akadt, épp csak nem szakítom el mikor elenged. Látványosan szívom be a kaja illattal kevert levegőt, és lépek egyet hátra a későbbi öleléseket elkerülendő.* -Huhhhh! Nem tudtam, hogy ennyire szeretsz. Hiányoztam? *Érzem, hogy kezd visszatérni az arcomba a szín és a vigyorgásom is őszintébbe. Megvallom őszintén az imént megijedtem, hogy megfulladok és már a memoáromon agyaltam. Lépés közben lesimítom a felsőmet és megigazítom a hajamat is, amit Tywina ki tudja hogyan kócolt össze. * -Hát hogyne! azért jöttem ide, de téged aztán nehéz megtalálni. Már délelőtt is itt voltam. * Megjegyzem akkor is éhes voltam, de valahogy átvészeltem egy kis energiaszelettel Bruce-ra emlékezve, na és Carlitoval is csipegettünk. De mostanra farkaséhes lettem és nem terveztem visszamenni a városba ma este. Reggelig terveztem Tywinnával és ha szerencsém van és ráér, megmutathatom neki milyen az emberi csajos pizsama parti. * -Én mindig, tudod!*Közben el kell lépnem megint kicsit oldalra, hgy utat engedjek a konyhából érkezőknek, akik még köszönnek is nekem. Na most vagy perdainak nézek ki, vagy még nem ismernek.* -Hali, meg minden. Szép estét, meg áldás rátok!*Néhány rövid mondat erejéig térek csak el a tervezett témámtól, és Tywinnától is, de aztán félve ugyan, hozzálépek ás átkarolom a vállát, hogy arrébb vonjam őt.* -Tywi, Tywi, Tywi! Beszélgessünk. Ugye ráérsz? Igyunk valamit és dumcsizzunk, sok időt kihagytunk, igazad van és szánom-bánom, de tudod hogy van az amikor az ember lánya oda van egy pasiért?! *Mosolygok rá és kacsintok is, bár Vharan nevét nem mondom ki, kíváncsi vagyok, hogy tud-e róla és ha igen, honnan. Mindez azonban egyben bevezető is az Alec-Szöszi témához. Terelgetem Tywinnát ha hagyja magát, egy közeli de a többihez képest jobban megbújó asztalhoz, másik kezemmel még gyorsan lenyúlva a táskámért, nehogy ott felejtsem a fogadó közepén, hogy aztán mindenki átessen rajta. *
Sajnos alacsonyabb nálam Raven, így melleimre ölelem őt. Nem érzékelem, hogy különösebben rossz dolgot tennék vele. Mikor elengedem, akkor látványosan hátrál tőlem, fogalmam sincs, hogy miért? Mindegy is, régen láttam őt, s a Quorsa ismeretségi köröm utolsó tagja, akibe jelenleg bízok valamennyire. Másik kettő jócskán eljátszotta a bizalmat, s jobb ha nem látom őket egy darabig. - Nálatok nem így szoktak ölelkezni? Régen láttalak, meg ráadásul abban a kivételes helyzetben lehetsz, hogy benned bízok meg a legjobban az emberek közül, meg talán egy pasi. - magyarázom nagy nyugodtan, miközben a két segédem ott van a környéken és teszi a dolgát. Nézem, hogy Raven igazgatja a ruháját, s hát elég gyenge a kísértés elleni próbálkozásom, segítek neki eligazítani a ruháját, hogy jól nézzen ki. Olyan nagy lány tesós mozdulattal teszem mindezt. - Tele van most a fogadó, mármint szállás ügyileg. De ha nem gond neked, hogy velem alszol, akkor ingyen szállásod van gyakorlatilag. - közlöm vele az igazságot, hogy most külön szobával nem tudok neki szolgálni. Későbbiek folyamán akár lehet egy kedvenc szobája felőlem. Kedvenc...szoba....Megvilágosodok, sőt pompás ötletem támadt a jövőre nézve, mármint szállás bővítésre gondolva. Azonban most nem az a pillanat van, hogy elmélkedjek magamban. Itt van Raven, s úgy tűnik nekem, hogy direkt engem keresett fel. De miért most? Meg miért? - Nem mindig vagyok itt, vannak fontos dolgaim amit el kell intéznem. Ez rám, Eneiwára és Dunlosegre igaz. Egy személy mindig van itt, a legelfoglaltabb napokban, ha meg nincs semmi, akkor mindhárman. Eneiwa csak perdaiul beszél, míg Dunloseg érti egy picit a nyelvetek, meg akadozva beszéli. - közlöm vele ezen fontos dolgokat, utána hallom meg, hogy éhes. - Mit szeretnél enni? Megnézheted a listát – mutatok rá a papírosra, ami minden asztalon ott található. - Csípős dolgokkal hogy állsz? - teszem fel még az ételekhez a kérdést, hiszen akárhogy dönt, én biztosan el fogom neki magyarázni, hogy mire számíthat. Nem szeretnék neki rosszat, vagy hogy az ételtől rosszul legyen. Látom, hogy mennyire félve fogadja ő Eneiwa és Dunloseg köszöntését, legalábbis utána olyan furán néz ki. Arrébb is von engem a vállamnál fogva, hát hagyom magamat. Persze pislogok, hogy ezzel meg most mit akar? Mikor háromszor ejti ki a nevem, akkor rögtön aggódó érzéseim ébredeznek bennem. Mikor édesen rákérdez, hogy ráérek-e, akkor kapcsolok csak, hogy ő valószínűleg nem értette a perdai szavaim, mikor beszéltem Dunloseggel. - Raven, ráérek. Nyugodj meg, kérlek. S rendelt ételhez hozok italt is, azt is szintén válaszd ki a listáról. - teljesen félrevon egy kieső asztalhoz, de egyáltalán nem ellenkezek. Ravent nézem csupán, s próbálok rájönni, hogy miért jöhetett hozzám? Természetesen nincs bennem harag, vagy gyülőlet iránta. Nem kerülte el a figyelmem, hogy pasit emlegetett, de én erre inkább szomorúvá válok. De tudom jól, hogy Raven kire vágyott. - Minden sikerült Vharannal? - nem hangosan kérdezek rá, s nem megyek bele mélyen a témába. Ha pedig itt vagyunk az asztalnál, akkor szépen mutatom neki, hogy foglaljon helyet, s segítek neki leülni a masszív székre. Utána én helyet foglalok mellette egy másikon. - Szóval várom a rendelésed, s intézkedek az ügyben, hogy itt a nagy forgalom előtt megkapd hamarosan. - mosolygok rá, hiszen ilyen privát vendégem az elmúlt 2 hétben nem volt. Azóta sem tudom, hogy Alec vagy Jasmine esetlegesen hol pihennek.
-Nálunk…hogy is mondjam? Nem kerül a fejem mellek közé. *Vigyorgok, végül is semmi rossz nem volt az ölelésében, épp csak meglepődtem és kicsit meg is ijedtem, de fátylat rá. A vigyorgás remélhetőleg viccesnek tünteti fel a szavaimat és persze úgy is értem. Tywinna amúgy is egy szenvedélyes és őszinte nő, ami a szívén az a száján és mindent a maga teljességében él meg. Arra, hogy bennem bízik meg a legjobban az emberek közül, csak a szemöldököm ugrik egy kicsit, de nem kérdezek rá a részletekre, tywi úgy is elmondja, ha szükségesnek tartja. Vigyorgásom mosollyá szelídül és igyekszem ebbe a mosolyba vizuálisan egy köszönömöt is belepréselni. Még a ruhámat is segít eligazítani, amivel csak azt éri el, hogy még jobban megnézem magam, hátha ő többet lát abból, mit és hogyan gyűrt szét meg össze. Szerencsére nem látszik ki semmim. * -Veled? Remek ötlet! Úgy is pizsama partira készültem. Tudod, hálóruha, csajok, pia, dumcsi! *Igyekszem konkretizálni mire is gondoltam és őszintén is örülök a felajánlásának, mert valóban pont a kezemre játszik ezzel. * -Hát ezt gondoltam. *Szólok közbe, de nem zavartatja magát, én sem szoktam, ebben hasonlítunk egymásra. Bólintok a két másik perdai nyelvkészletének közlésére, bár nem tudom miért érezte Tywinna, hogy feltétlenül tudnom kell róla, de megjegyzem. Éppen egy asztal mellett állunk, így rálátásom nyílik arra a számomra különleges anyagra, amilyet még nem láttam a perdaiaknál, de arra van valami rajzolva. Sok minden, épp csak nem értem a krikszkrakszokat. Valami képírás lehet, de nekem az egész halandzsa szövegnek tűnik. Azért persze megfogom, ujjaim között meg is dörzsölöm az anyagot, ismerkedem vele és próbálom kitalálni miből készülhetett. * -Hát ebből egy kukkot sem értek…imádom a csípős dolgokat. *Aztán mielőtt megindulnék egy félreeső helyhez, ki kell térnem a konyhából érkezők útjából. A legjobban a köszöntésükön lepődöm meg, nem szoktak a perdaiak ilyen cukin köszönni, inkább komoran, és csak muszájból, azt meg a legtöbbjük nem tűri, hogy az Isteneik nevét a szájunkra vegyük. Ezért óvatos vagyok, de nagyon kedves, már amennyire telik a személyiségemből. Végül csak sikerül Tywinnát elhúznom magammal egy távolabb álló asztalhoz, a különös anyag, amin állítólag a menü van felsorolva, a kezemben marad. A felmarkolt táskával együtt az egyik székre dobom, inkább majd Tywinnára bízom a rendelést. Arra leszek figyelmes és inkább ezen a vonalon is maradok, hogy Tywi elszomorodik. Ritkán látott érzelem az arcán, én persze nagyon régen találkoztam vele utoljára, fogalmam sincs mennyi minden történt vele és ebből a nagyja a bátyámhoz köthető. Vharan nevének említése viszont fülig érő vigyort nyújt az arcomra és láthatóan nagyon oda vagyok a pasiért. Naná! * -Minden! *Két kezemet emelem fel és azok mozdulataival még kifejezőbbé teszem azt az egyetlen szót, amit először kiejtek a számon. Majd kacsintok Tywinnára és már vigyorgok is, mert a lan gyökér ültetés még mindig annyira vicces.* -Remek kertész! Jól tud ültetni. Ahhoz képest, hogy hány éves. Tényleg olyan öreg? Baszki! *Még mindig hihetetlen számomra, ezért rá is kérdezek Tywinél, de anélkül, hogy megvárnám a válaszát, már kommentálom is a véleményemet. A kérésére viszont elég csak a táskám mellett landolt szépen rótt, de számomra érthetetlen menüre mutatnom.* -Én ebből egy szót nem tudok elolvasni, bár szép rajzok, kétség sem férhet hozzá. Valami jó erős piát hozz, meg sok hús legyen és van olyan izéd? Ööö….vízi tál vagy mifene. Víz alatti tál. Ilithiánál ettünk olyat Vharannal. Vagy mondd el mi van ezen. *A végén megemelem Tywi menüjét, nehogy már megsértődjön, hogy olyasmit szeretnék, amit más készít. Le is ülök egy másik székre és kezeimet az asztalra fektetem, közben azon agyalok, mit adjak majd a kajáért cserébe. Nem kívánom ingyen, főleg, hogy rengeteg információt is ki szeretnék szedni Tywiből.*
Meglep Raven a kijelentésével, hiszen akkor most valami rosszat tettem ellene? Megbántottam? Kétségek kezdenek el marni, hogy a viselkedésemmel valjon végül minden Quorsa ismerőst elmarok magam mellől? Nem! Nem kéne, hiszen annyira titokzatosak ők. Kis idő múlva, megszólalnak bennem bizonyos hangok, amik leginkább zűrzavart okoznak bennem. S mint mindig most sem tudnak benn megegyezni, kivül tágasabb felfogásúak. - De nem egyforma magasak vagyunk, tehetek én arról, hogy a melleim kerülnek az arcodba? - támad a gondolat, hiába vigyorok a jelenlegi legjobb barátnőm, s ha ez nem lenne csúnya a részemről tovább tetézem. - Én tíz éves koromban már ekkora voltam csak igen vékonyka. - mondjuk úgy hogy más is megértse, nem volt rajtam semmi fognivaló, kilátszottak bizony a bordáim. Utána meg ott volt a mozgás és a tápláló ételek, s szépen feljöttem arra a szintre, ami jelenleg vagyok. De Ravennek ezen szavaira még a következőket is hozzáteszem. - Kedves vagy a szívemnek Raven, baszki. Nem akarlak téged is elveszíteni. Lassan minden Quorsa, akit ismerek összetűzésbe kerül velem! Veled nem akarom, hogy ez is megtörténjen baszki. - baszki, mi? Hát valahogy a jelenlététől többet használom, mint kellene. De fel sem tűnik számomra. De fátylat rá, mert nem akarom, hogy megsértődjön, így hozzáteszem. - Jó, majd távozáskor ügyelek erre. - több szót kár bele fecsérelni. Azon egyenesen meglepődök, hogy nem utasítja el a velem alvást. Nem tudom, hogy az embereknél mi a helyzet ezzel kapcsolatban. Én egyedül aludtam eddig is. Mikor meghallom, hogy „pizsama parti”, akkor rögtön tágra nyílnak a szemeim. - Mi az a pizsama parti? - ezen kifejezést még sosem hallottam egyetlen quorsa szájából sem. A további szavai még inkább hihetetlenek, már az elsőnél megbukott az egész, s mint minden jóravaló perdai női lélek, mint jómagam, rögtön kibújik belőlem a csábos büszke meztelenül alvó nő. Odalépek Ravenhez pillanatok alatt, és édesen megérintve bájos arcát a legerotikusabb hangom mondom neki. - De én édes kicsim, meztelenül alszom...ráadásul mindig. - meg mi az a hálóruha? Vajon az emberek halászhálóba alszanak, az van ruhának elkészítve? Hát akár teljesen belegabalyodhatnak, ráadásul ha azt várnák el, hogy takarjon, akkor valójában semmit sem. Amivel még értelmezési gondjaim vannak, az a csajok, pia és a dumcsi szó. Ez számomra felfoghatatlan mit takar. Sokkal inkább belesimítok édes arcába, s tudatosítom benne. - Hálószobám ágya egy szentély, meg ne sérts azzal, hogy hálóruhát veszel magadra. - mosolygok rá, s remélhetőleg megnyugtat és nincs szándékában megsérteni engem. A múltban nem olyan régen sértett meg két személy. Arról nem beszélve, hogy a takaró alatt dög rohasztó meleg van, főleg ha ruhát vesz fel az ember. Ez annak köszönhető, hogy a tollas nagy hideget tűrő állatokból készülnek ezek a dolgok. Nagyon jól tartják a meleget. Haladunk tovább, s én elengedem az édes Raven pofikát. Olyan számomra ő, mint egy fiatal hugika. Kíváncsi és minden más. Látom gondja akad az étel és ital lappal, ez amúgy szomorú számomra, de tudom jól, hogy nem haragudhatok rá emiatt. Odaülök mellé, s ha megkapom tőle a lapot, akkora következőt mondom neki. - Gyere, ha tudod írd le valahova a saját nyelveden. Van, van olyan pda-d? Az képes ilyesmire? - ezzel kapcsolatosan tényleg tőlem nagyon messze álló precizitással magyarázom el messze menőkig az egyes ételeket. Mit takarnak, mi várható tőle és a saját nyelvén mi a neve. Ráadásul türelmesen. Ha ez megvolt, akkor utána a többi témára reagálok. - Csak a nevét ismerem, mi utunk csak egyszer keresztezték egymást, de nem hinném, hogy többször előfordulna. Ami pedig a korával kapcsolatos, itt perdán senki sem szégyenli a korát. Így ha valakiről beszélnek, akkor a kora szintén megtudható, hiába a remete. S ő tényleg annyi. - magyarázom neki, hogy eloszlassam benne a kétségeket. Megkapom végül tőle a menűre való igényt, s én mosolyogva fogadom tőle. - Szeretem a jó étkű nőket, érted a lényeget. - ezzel mikor látom, hogy Eneiwa felénk indul el valamivel, akkor egy intéssel magamhoz hivatom. - Quint’alsi, kancsóvan. Alrken, tállal és Jizrm. Nekem csupán Mimn’issa – bólint egyet a barátnőm, s sarkon fordulva indul teljesíteni a kérésünket. Az italt nem nehéz teljesíteni, csupán öt perc kell hozzá, hogy két pohárral és egy 2 liter-es kancsóval tér vissza, s finoman helyezi le az asztalra. - Egészségünkre – szólok, s töltök drága Ravennek a poharába, majd sajátomba. - Lassan idd, mert fejedet fogja kettéhasítani, olyan erős. - ezzel előljárva előtte mutatom, hogy éppen, hogy csupán egy aprót kortyolok belőle.
*Tywinnánál soha nem lehet tudni mit vesz a lelkére és mit nem. Most épp azt hiszem a melleit sikerült megsértenem, mert elkezdi ecsetelni, hogy milyen régóta él együtt velük békében és nagyságban. Igyekszem megnyugtatni, hogy nem történt semmi bajom a nagy melleitől de úgy tűnik még a vigyorgásom sem segít. Megveregetem a vállát, barátian, kedvesen.* -Nyugi Tywi, semmi bajom a melleiddel. Szépek. *Azért remélem a dicséretem miatt nem hiszi majd azt, hogy kellenek is. Nekem sosem lesz akkora mellem mint neki, de valahogy nem is akarok. Nem irigylem azokat, akiknek nagyobbak mint az enyéim, konkrétan az egész Dominium és a Város nőit együtt irigyelhetném, az meg nem vezet semmi jóra, most meg még a perdaiak is leköröztek. Hát baszki, ez az én keresztem. Ha a mellei nem lennének elegek a másokkal való konfrontációra, akkor ott van még Tywi elképesztő személyisége. Én imádom a csajt, de sokaknak nem jön be az időjáráshoz hasonlatos szeszélyessége, nem is csodálom, hogy az emberek közül sokan lemorzsolódnak mellőle, de ezt azért nem mondom neki. Majd egyszer, amikor jobb kedve van és rákérdez bizonyos dolgokra, ha szóba kerül, vagy ő hozza szóba. Arra persze kíváncsi vagyok kik azok akik összetűzésbe keveredtek vele, de ezt meghagyom arra az időre, mikor leülünk ketten egy asztalhoz és nyugodtan tudunk beszélgetni. Amúgy meg pont a kezemre játszik ezzel a témával, lesz okom belefolyni az engem érdeklő történésekbe. * -Velem nem történik meg, én mindig imádni foglak Tywi! Mondhatni kebelbarátok vagyunk, most már szó szerint, egyébként meg aki úgy használja a baszkit, mint te, rossz perdai nem lehet! *Fátylat borítunk a melleire, én meg kapok az alkalmon, hogy meghív éjszakára is, örülök, hogy bőven lesz időm vele beszélgetni és nem csak a bátyámról, hanem sok minden másról is. A pizsama partit magyarázom épp, és sietek már a kérdése előtt fényt deríteni a lényegre, de Tywi nem csak megelőz a kérdéssel, hanem további meglepetéssel is szolgál. Kissé eltátom a számat, de csak a színjáték kedvéért.* -Miért is nem lepődöm meg ezen? Azért egyszer, csak az én kedvemért, felvennél egy hálóruhát? Ki kell próbálnod, én mondom jó buli. *Tywit meggyőzni valamiről egyenlő a lehetetlennel, ha a meggyőzés tárgya olyasmi, ami nagyjából emberi. Úgy beszél a hálószobájáról, mint egy pasi a meghódítandó nő előtt, de sem ő nem pasi, sem én nem akarom, hogy meghódítson. Drága perdai barátnőm keze az arcomra simul és olyan mézesmázos hangon szól hozzám, ami gyanakvással tölt el. Mint a mesebeli boszorkány, aki nyájas, de közben már a véremre csorog a nyála. Abszolút fenyegetésnek érzem, vagy inkább figyelmeztetésnek, hogy még véletlenül se gondoljak arra, hogy az ő ágyába holmi emberféle koszos és oda nem illő ruházatot kapok magamra. Mégis hogy gondolom? Hát hogy? Nekem mindig arra kellett készülnöm, hogy rám törnek a kabinomban, csak azért, hogy számon kérjenek és McG-től nem is állt ez olyan távol. Volt is rá példa, és nem ő volt az egyetlen aki az ágyamból rángatott ki az éjszaka kellős közepén. * -Oké Tywi, ezt még majd később megbeszéljük. Előbb együnk, igyunk. *Ennek megfelelően már mondanám is mit szeretnék, amit már ismerek ugye, de Tywinek úgy tűnik saját étlapja van. Jojóznak a szemeim attól a krikszkraksztól ami a különleges anyagra van firkantva, de hamarosan megtudom mit takarnak a jelek, bár lefordítani nem fogom most, barátosnémnak jó ötletét megveszem. * -Naná, hogy még mást is. *Azzal előveszem a pda-mat és nem túl szigorúan tudományos célzattal lefotózom az étlapot, majd próbálom követni Tywi édes pergő perdaiját, mellyel felsorolja az ételeket, meg az italokat. Arra most nem vesztegetek időt, hogy részletesen, minden összetevőre külön kitérve lejegyezzem, csak néhány számomra érthető megjegyzést fűzök az egyes tételekhez, aztán el is mentem a leírtakat. Később majd a program lefordítja, addig meg ráhagyom Tywire a rendelést, egy életem egy halálom. A leírás közben egyes ételeknél olyan hangokat hallattam, melyekből Tywi úgy is kitalálhatja, mi az ami felkeltette az érdeklődésemet, a nyammogás és hümmögés, meg a nyálcsorgatást imitáló mimika, elég kielégítően sikerült. A vége felé rátérünk Vharanra is, nevének említésére szétszalad a mosolyom és csak úgy mellékesen rákérdezek a pasi korára, nem mintha érdekelne, de annyira hihetetlen, hogy Alecnak nem is hittem el. * -Ohohóóóóó! Félreértesz! Szerintem sem szégyen a kor, csak annyira hihetetlen. Mondhatni „jól tartja magát az öreg” ~ De még milyen jól baszki!~ de ez csak amolyan kedves és vicces emberi kifejezés. Egyszerűen imádom a pasit! *Nagypapa komplexusom lett, bár ez így, ebben a formában nem igaz, hiszen Vharan nem úgy néz ki mint a nagypapám, és a legtöbb fiatal embert is kenterbe veri, csak képletesen gondoltam erre, a kora miatt, ha esetleg anyám rákérdezne. Az biztos, hogy kiverem nála a biztosítékot, de már előre nevetek a reakcióján. Na és persze azon is, hogy megint sápítozni fog, hogy így sose lesz unokája. Végszóra az egyik perdai éppen felénk jár és Tywi leadja a rendelést, amit gyorsan ki is nézek a saját magam írta étlapról, a hozzáfűzött magyarázatokkal együtt és fülig ér a szám. * -Na jó, tüzet fogok lehelni mire végzünk. Meglátjuk ki issza a másikat az asztal alá. *Vigyorgok, főleg akkor a legjobban, amikor aztán ki is érkezik a termetes kancsó. Először is magamhoz húzom és beleszagolok, így kezdődik a kóstolás és fel is emelem az egyik kezem tywi felé, hogy várjon még a töltéssel.* -Előbb megismerkedünk, az ital és én. Jó szaga van, erős de mellette lágy is, édeskés, egy kis nyári fás zamattal. *Kissé tudálékosan – na Fuller most összecsapná a kezeit – halandzsázok az italról, aztán komolyan bólintok.* -Jóban leszünk. *S engedem, hogy töltsön, ha már ő a házigazda, elé tolom a poharamat, majd amikor az tele lesz két kézzel húzom vissza magamhoz.* -Á, értem. Lassan, ha nem akarok két fejed. *Vigyorgok mint a megcsikizett tőgyike, s bele is kortyolok a piába. Már most nem vállalkozom arra, hogy kimondjam a nevét, de jóféle. Ahogy mondtam, kicsit édeskés, mégis fanyar, aztán a végén jön a láng. * -Vááááóóóó…..húúúúú…..aztalázadómindenit! Hhhhuhhhhh. Jóféle! *A pia égeti a torkom, majd a nyelőcsövem és a végén nekiáll, hogy szétszedje a gyomrom. De hát egy perdai pia csak nem fog ki rajtam. Érzem ahogy nem csak a szám zsibbad el, hanem mindjárt utána az arcom bőre, a fejem, a kéz ujjaim, s végül a lábaméi. Kellemes és rohadt gyors, szinte siklózuhanásszerűen vágtat rajtam végig a hatása. * -Ez a Jenkins átka. *Vihogok egy sort, majd iszom még egy kortyot és tovább kuncogok horkantva. * -Figyelj Tywi! Te olyan cuki vagy, áruld már el nekem, ki volt az a faszfej aki veled összetűzésbe volt képes keveredni? Leverem, mint vak a poharat, vagy szimplán bokán rúgom. *Igen, kezdődik a „bátor percek”. *
Raven szavait hallgatom a melleimről, ami annyiban merül ki, hogy nincsen baja vele és szépek. Belenézek a másik szemébe, majd szépen lassan odasúgom neki, hogy csupán ő hallja csupán. -Perdán, fontos szerepe van ezeknek – simítom végig a dombjaim ott előtte, mikor éppenséggel senki sem figyel. Utána a tekintetem a barátnőmére vetül. Nem, nem nyúlok hozzájuk, csupán ennyit tudok megjegyezni. -Te sem panaszkodhatsz a kebleid szépségére, biztosan szereti őket Vharan. – nyugtatom meg őt. Lassan de biztosan nézek végig Raven ruházatán, s mivel érzem utóbbi időben jobban van időm magamra, így felcsendül bennem azon lehetőség, hogy esetleg készítsek egyetlen barátnőmnek ruhát. Mert szerintem jobb lenne neki, ha idelenn nem a saját koptatná, meg a megítélése szintén változna bizonyos körökben. Azonban, még mielőtt még ezen gondolatot elé tárnám, előtte még megtudom, hogy ő nem olyan könnyen sértődős típus. Ez mondjuk megalapozza a jókedvem, s bájos mosolyt küldök neki. -Nem szeretnél véletlenül egy csinos, ízléses, strapabíró ruhát? Én készíteném neked, barátságunk zálogául, hiszen olyan jó, hogy vagy nekem Raven. S ha már Kebelebarátok vagyunk – hát nem tudok engedni a belső késztetésemnek, de óvatosan felállok, majd odalépve hozzá, kebleinket egymáshoz nyomva ölelem át. Fejem a feje mellé kerül. -Köszönöm. – ennyit tud az ajkaim csupán kimondani. Közben azon gondolkozom, hogy milyen lehet a hálóruha? Milyen érzés? Miért annyira büszke rá? Kíváncsi vagyok rá, így természetesen nem nézem le Ravent, sőt még pár pillanatig hallgatva gyűjtöm a gondolataim. -Szívesen kipróbálnám a hálóruhát, már ha van a méretemben – s ekkor jut eszembe, hogy van még egy két ruhadarab, amit szívesen kipróbálnék. Magamban lelkesülve tovább görgetem a dolgot, s nem kell sok, hogy ajkaim szóra nyíljanak. -Nálatok nőknél láttam szentélyt eltakaró, s keblet tartó ruhadarabot. Olyat szintén hoznál nekem? Lehetséges a méretemben? – kapom el Raven kezét, abban a reményben, hogy nem kell csalódnom benne. Ki akarom próbálni a Quorsa nők alsóneműit, amit eddig láttam, vagy halottam. De mindezen dolgok mellett érzem, hogy ellenszolgáltatást kellene nyújtani barátnőmnek. Nem vagyok elveszett, így a következőket vagyok képes mondani. -Ha elhozod, akkor én cserébe megvédelek a fogadó berkein belül, meg kívül is. S ha van valami gondod, akkor bátran jöhetsz hozzám. Megoldjuk ügyesen, közösen. – újabb vigyor a részemről. Elcsendesülök, s ez pontosan jó arra, hogy az ő ölelgetését befejezzem. Remélem nem orrolt meg rám ilyen hosszú ölelés után. Valahogy a helyzet kihozza belőlem, hogy úgy tekintsek rá, mint egy barátra, de leginkább egy fiatalabb kishugikára. -Rendben, együnk és igyunk – nem ellenkezem a dolognak, sőt abban segítek, hogy kiválassza a menüből a megfelelő ételt. Meglep, hogy nem tanulta még meg olvasni a nyelvünket. Mikor látom, hogy gondja akad az értelmezéssel, akkor eszembe jut egy ötlet. Nem utasítja el, így szépen nyugodtan elmondom neki, hogy mi minden van az étlapon és itallapon. Majd azután rátérünk Vharanra. -Ha valaki ügyel magára, akkor sokáig fiatalnak látszódik, itt legalábbis Perdán. Az ételekben van valami fiatalságot adó anyag, s aki ügyel a vallásra és egyebekre, az akár Perda szépe is lehet. – osztom meg nézeteim Ravennel, amit vagy elfogad, vagy sem. A szavaira csupán bólintok. -Igen, itt az elvonult remete férfiak értékek – nyugtázom a tényt, bár én testileg cseppet sem vonzódok hozzá. Sosem éreztem vele olyan vibrációt, meg úgy az életben sosem volt rá alkalom. -Nem sietünk sehová sem, ezt ne felejtsd el. Beszélgetni csupán teli hassal, jól feltöltött italmennyiséggel lehet. – mosolygok rá, mikor említi, hogy ki fogja a másikat az asztal alá inni, akkor előre figyelmeztetem. -Nagy hátránnyal indulsz, ez ne zavarjon téged. – hamarosan megérkezik az ital, ami után Raven fura dolgokat művel. Szertartás lehet nála ez a dolog? Teljesen úgy viselkedik, ám az egészben az a szánalmas, hogy fura és érthetetlen dolgokat mond, ahelyett, hogy megkóstolna már. -Te ez meg mire volt jó? Összevissza beszélsz már az ital illatától? – kissé aggódó a hangom, hiszen nem szeretném, ha teljesen kiütné magát Raven. De ha már ő megkóstolta óvatosan, akkor elől járva én finoman, s tudatosan aprót iszok az erős italból. Nem kockáztatok semmit. Csak figyelem, hogy barátnőm milyen következtetésekre jut az itallal kapcsolatosan. -Jól vagy? – teszem fel neki halkan, hiszen két kortytól így érzi magát, azt hiszem nem jelent túl jót. A vihogás nem jelent túlságosan túl jót, s éppen ezért húzom mellé a székem, s megölelem Raven-t. - Lassan igyál, ne légy rosszul. Ez a pia gyorsan hat. Perdaiaknak annyi előnye van, hogy egy pohárral tud lehúzni, de utána a következők már teljesen kiütik, ha nem lassít. – árulom el magamról a nagy titkot, mire olyan kérdést kapok tőle, amire elsőre nézek, aztán válaszolok. -Az egyik ilyen személy a bátyád, Alec Delgado. Míg a másik személy...a bátyád nője. Jasminenak hívják, egy szőke hajú nő. – kénytelen vagyok lehúzni az én teljes pohárnyi Quint’alsi-t lehúzni. -Számítottam a segítségükre, nem olyan régen, mármint kiszolgálok lesznek, de az öltözet miatt felküldtem őket szobára. Nem jöttek, nem jöttek vissza, s én mentem fel hallgatózni, mikor megjött a hivatalos segítség. Utóbb kiderült, hogy ténylegesen szobán szexeltek egymással. Én meg bosszúból illúzióval próbáltam szétválasztani őket, de bátyád dühös lett rám. Nem szeret engem úgy vélem, s én meg felrúgtam a barátságom a Jasmine-al.
-Nekem mondod? Máshol is. *Hökkenek picit hátra és csak úgy biluxolok a szemeimmel, mikor megsimogatja magát…ott. Aztán a szemöldökeim ugranak meg, már épp azt tervezem hogyan faroljak, vagy inkább….melleljek ki Tywi kezei elől, de végül nem fogdos meg. Megkönnyebbülésem nem látványos, és hozzá mosolygok is, Vharan említése pedig teljes mértékben eltünteti belőlem mindazt, amivel Tywit megbánthatnám, nem mellesleg nem is akarom. * -Köszi, hát…ööö…igen, oda van értük. Nem csak azokért, de nem teregetem ki a részleteket. *A gyanakvás azonban, ahogy az Tywinnánál lenni szokott, nem nyugodhat, ahogyan végignéz rajtam, megint rosszra vagyok kénytelen gondolni, mármint úgy rosszra, hogy nem véletlenül vizslat annyira. S lám meg is érkezik a kérdés. * -Az én ruháim is strapabíróak és csinosak is. Oké, nem perdai ízlés szerint készültek. Barátságunk zálogául? Hja hát azért hogyne, persze. Kebelbarátok. *Úgy érzem ezt a mell dolgot már nem fogjuk tudni elengedni, Tywi pedig feláll és demonstrálja is. Szerencsére a fejem nem a mellei közé kerülnek, de ezen a ponton már kezdem érteni a bátyámat, meg hát eszembe jut az is, hogy én fogok eszébe jutni Tywi vagy más nő mellei között….és ez most fordítva is igaz. A nevetésemet elfojtom, Tywi lelki békéje miatt, úgy sem tudnám megmagyarázni, hogy nem rajta nevetek, vagyis közvetve igen, de nem az ő kárára és ez olyan hosszú történet és bonyolult, hogy még én sem vállalkozom rá.* -Igazán nincs mit. *Hebegem miután kikerültem a csúcstalálkozóból és ismét egy mással szemben vagyunk. Igyekszem azért rábeszélni a hálóruhára, már csak a mell téma miatt is. * -Ó hát annak pont az a lényege, hogy nem passzos. Nem szoros. Lenge. Kényelmes. *Örülök, hogy még sem tartja annyira ördögtől valónak, vagy hogy is hívják náluk a rossz Istent, ezt majd később megkérdezem tőle, ha nem felejtem el. Van viszont más amit szóba hoz és én csak pislogok rá. * -Mifranc? Szentély? Óóóóááááá! Ja, hogy aaaaz, ott lent. Szentély. Baszki így sem hívták még de tetszik. *Na ezt majd elsütöm Vharannak is. Gyere szívi a szentélyembe. Most azonban én nézek végig Tywinnán, bár nem valószínű, hogy olyan jó vagyok virtuális méretvételben, mint ő. * -Az alsóval….a szentélytakaróval nem lesz gond, melltartót viszont szereznem kell. De hozok neked legközelebb. Már úgy is….éreztem a méreted. *S próbálom a kezem elhúzni a kezéből, nehogy a végén még megmarkoltassa velem a melleit. Nagyon benne van a mozdulatban és nem kéne szerintem itt a Shiennel asztalainak kellős közepén egymást csöcsörészni. Szó se róla, Tywi hálószobájában még úgy se. * -Hát köszi, irtó cuki vagy. Lassan már mindenhol lesz testőröm. *Jobban védve leszek mint Jenkins. Azért az nem semmi. Minden mást a közös evésre vagy ivásra, esetleg utánra tartogatok és végül elérünk az asztalhoz is, at étlaphoz is, rövidnek nem mondható ismertető után a rendeléshez is. Addig míg meg nem kapunk mindent, Vharan kerül szóba. Egyszerűen nem tudok túllépni azon, hogy milyen idős, nem is látszik rajta, irigylem a perdaiakat, mert sokáig élnek és végig olyan fickósak maradnak, mint Vharan. Azt, hogy ennek oka az ételekben lenne, nem hiszem, inkább a CQL-nak köszönhetik, de azért elcsodálkozom, nem akarom Tywi lelkesedését letörni.* -Aztaaaa, tényleg? És ha én most már csak perdai ételt eszem, akkor máris több évig élek majd? Ja, persze ott van még a vallás. Hogyan ügyeljek rá? Mesélj! A Perda szépe akarok lenni. *Nem kifejezetten érdekel ez a cím, de vicces és ezzel a lendülettel meg is igazítom a hajamat. Tréfásra veszem a dolgot, de attól még komolyan Tywit, másrészt sokat tanulhatok tőle is, ahogyan Vharantól. * -Hát Vharan igen _nagy_ érték. *Mutatom a kezeimmel is, mekkora. Nos igen, szép szál legény, oda vagyok a méreteiért. A rendelt italért is minden bizonnyal oda leszek, tőle meg vissza, ahogy elnézem, vagyis ahogyan Tywi volt szíves tájékoztatni arról, mi erős van már benne. Ettől persze még nem fújok visszavonulót. Arra meg, hogy én hátránnyal indulnék, elkerekednek a szemeim, a mocsári víz is szégyenlősen elpárologna a nagyságuktól. * -Hát azért Tywi, most ez, ez most szíven ütött. *S kezem a szívemre is teszem, színpadiasan megsértődöm és remélem, hogy perdai barátnőm veszi a lapot és érti a humort. Már az enyémet. Az ital is megérkezik, mindjárt egy nagy kancsóval, olyannal amiben eddig még csak tőgyike tejet láttam. Hát, Tywi nem sajnálja az már biztos. Épp ezért el is kezdek ismerkedni az itallal s közben mondom mit tapasztalok, beszélek hozzá. Végül elmosolyodom Tywinna ijedtségére és a fejemet rázom.* -Nyugi Tywi, magamnál vagyok. Tudod az alkohol olyan nekem, mint….hát nem is tudom mihez hasonlítsam. Új itallal ismerkedni kell, barátkozni. És azt súgta nekem, hogy jóban leszünk. *Még nem ittam belőle, de már suttogok és ujjamat az ajkaimra teszem, hgy Tywit titoktartásra buzdítsam. Ez azonban csak játék és akkor sem érzem, hogy az ital megzavarta volna az agyam, miután lenyelem és annak ereje szétárad a testemben. Konkrétan mindenhol. Ki is fakad belőlem az érzés, Tywinnát meg nyugtatnom kell, hogy jól vagyok, ne aggódjon már.* -Minden oké Tywi. Huhhh! Csak jóféle pia, de tényleg. Ebből vinnem kell haza. *Eskü, megitatom Jenkinsszel, össze fog tekeredni a nyelve is tőle, ezért Hartleynál nem is próbálkozom ezzel, neki tőgyike tej való. * -Jól vagyok és nem ittam csak egy kortyot. A többit majd a kaja után. *Gondolom nem azért hozatott ki egy egész kancsóval, hogy a felét visszavitesse, hanem, hogy megigyuk. Persze érzem én, hogy ez nem egy Búfelejtő, tutira marad még az éjszakai pizsipartira is. Erről jut eszembe, hogy akartam kérdezni valamit tywinnától és most, hogy az asztalnál ülünk nyugodtan, és ő sem sápítozik attól, hogy rosszul leszek a piától, szóba hozom a korábbi témát. Még jó, hogy nem kortyolok bele az italba közben, mert tutira félrenyelném amikor Tywi úgy beszél a botanikus csajról, hogy Alec nője. Egyből összeáll a kép. Persze Alec visszautasította Tywinnát, meg a cuki kis házassági viccét, a botanikus csajszi meg lecsapta Tywi kezéről a bátyámat. Tiszta dráma! * -Áóóúúú…kkhhhmmm…*Térek magamhoz és köhhintek egyet, hogy helyrehozzam a szám vízháztartását, Tywinna meg az alkohollal teszi ugyanezt. Ahogy elnézem ezzel a témával telibe találtam és nem én leszek az asztal alatt a vacsi végére. Az egész történet végére már az asztalon könyökölök, arcomat a tenyerembe bújtatva azon agyalok, hogy röhögjek vagy mérges legyek. Nem tudom eldönteni. Az egész mulatságos és bosszantó egyszerre, mindkét fél oldaláról nézve. Újabb torokköszörülésre szánom magam mielőtt megszólalnék.* -Hát…ööö….izé….nos….végül is igazuk volt, én is egyből ágyra rántottam volna Vharant amint van pár perc szabadidőnk, de persze az nem volt szép, hogy segítség helyett….de az sem, hogy illúziót….hogy mit csináltál? *Ennél a pontnál meg kell állnom, mert míg Tywinna mesélte, nem jutott el az agyamig a lényeg, most viszont, hogy kimondtam, már elég érdekesen hangzik és persze gyanakvással tölt el. Felemelem a kezeimet és körbemutatok a fogadón.* -Illúzió? Ugye ez most igazi? Nem lehet észrevenni, hogy mikor csinálsz ilyet? És mit mutattál nekik? Hogyan? Baszki! Ezt még helyre kell tennem magamban, hogy vagy képes ilyenekre? Hát ez….óriási! Komolyan mondom. *Egyre lelkesebb vagyok, mert hát azért mégis csak egy perdai képesség és irtó király. Másrészt viszont, nem elég, hogy bizonyosságot szereztem Alec és a botanikus viszonyáról, most még ez is. Hajh! Sok mindenről kell beszélnünk éjszaka. Erre iszom is, de szigorúan csak egy kortyot, s míg rajtam ismét szétszalad a zsibbadás, addig Tywi beszélhet.*
Egészen jól alakul Ravennel a találkozó, vagyis ez a beszélgetés. Látom rajta a meghökkentséget, s nem tudom ezt mire vélni a részéről. Megtudom azonban, hogy úgy tűnik az embereknél szintén fontos szerepet játszik? Érdekes! Erről minél többet meg szeretnék tudni, sőt egészen mélyre menően szeretném megtudni, hogy egy perdai nő miben különbözhet egy emberi nőtől? Az este folyamán fényt kell derítenem rá. - Embereknél szintén számít a méret? - pislogok rá, főleg mikor azt mondja, hogy nem szeretné kiteregetni előttem a kis közös titkaikat. Jobban belegondolok, tényleg nem kellene feszegetni a kettőnk közötti határokat, így elnézek ezen tény felett. Tiszteletben tartom Ravent e szempontból, s ennek módja szerint sóhajtok egyet. Csak pár pillanat erejére tartom fenn ezt a fajta kifejezést, mert utána sokkal vidámabb szemekkel nézek rá egyetlen barátnőmre. Szeretnék hálát mondani valamiként Ravennek, hogy ő még megvan, s ezt a ruha készítésben tudom csupán megvalósítani. Remélhetőleg nem fog engem elutasítani, mint Jasmine.Már maga ezen gondolattól rossz érzéseim születnek bennem. Egyik részről marhára csalódottnak, másik részről nem becsülte meg a munkám. Hogy tehetett velem ilyet? Úgy kell a háborgó belsőm nyugtatni. Sikerül, hiszen hála szerencsére Raven csivitelése elvonja kellőképpen a figyelmem. -Lehet, de én tudok neked csinálni olyat. Szeretném ezzel elősegíteni a beilleszkedésed perdaiakhoz. Ráadásul a tieid szintén egyes helyzetben, nem biztos, hogy el fogják tudni dönteni, hogy te ember vagy. - magyarázom neki, s remélhetőleg eléggé érhető voltam Ravenkém számára. Közben tanúja lehet a lánytesós, kebelbarátos ölelésemnek. Nem vagyok természetesen fukar vele szemben, én elég kényelmesen érzem magam a másikhoz ölelődve. Tán két perc múlva eresztem el,mire a társaságom furán viselkedik. Beszéde furcsa? Tovább kell lépnem ezen apróságon, s tovább is tudok. Talán később az éjszaka folyamán lehetséges felmerül bennünk másik iránti érdeklődés. Ravenben nem kell csalódnom, mert most olyan szóval él, amit még nem hallottam. - Nem passzos? Mit jelent? - kissé butácskának tűnhetek. Csak akkor jövök rá, hogy nem kellett volna közbeszólnom, mikor kimondja utána a nem szoros kifejezést. Így bűnbánó édes pofával nézek rá, hogy nem akartam tiszteletlen lenni vele. Lenge és kényelmes szavak szintén megjegyzésre kerülnek nálam, s csupán érdekesség képpen elmondom neki. - Perdán, mi úgy mondjuk ezeket, hogy ami teljesen rád illik, hogy jó jelenésű, míg a nem szorost, hogy nem fojtogató ruha. - nézek rá, s kíváncsian várom, hogy esetleg van-e valami hozzáfűzni valója ezen témához. De én veszem azt a bátorságot, hogy elvegyem tőle a szólás jogát, s a saját nyelvezetemet használom hozzá. Úgy tűnik, hogy első pár pillanatban nem tudja Raven miről beszéltem, de után látom rájött. Ezt egy édes mosollyal jutalmazom meg, főleg mikor tetszését fejezi ki. Úgy érzem e tekintetben, hogy lesznek bizonyos szavak, amik ráragadhatnak Ravenre. Ha már ő behozta a kifejezéskészletembe a baszkit. Ami viszont jobban kezd engem aggasztani, hogy feltűnik nekem, hogy Raven végigmér engem vizuálisan. S ettől a ténytől, itt teljesen úgy fogom fel, hogy érdeklődne jobban az adottságaim iránt? Tényleg fura este lesz, már előre látom. - Szóval szentélytakaróval nem lesz gond, de a melltartóval miért van baj? Mi nehezíti meg az egészet? - kicsit nem értem, s egyértelműen akkor válik számomra a beszélgetőtársam, mikor a végén azt mondja, hogy már úgyis érezte őket. S pontosan ezért jut eszembe a következő lépések. - Ugyan már! Itt a lelazult férfiaknál, nőknél olykor kivillan egy és más fontos testrészük, s egyáltalán nem aggódnak amiatt, hogy más is látta. Lényeg az, hogy párok esetén, ne hagyjanak kívülállókat intim helyeken érinteni, vagy lefeküdni. Vannak esetek, de a legtöbb nő és férfi hűséges egymáshoz. - nagyon közel ülök az „én fiatal lány tesókámhoz” s megragadva az alkalmat, hát nem túl sportszerűen de egy illúziót hívok segítségül, ami a következőt tartalmazza:
„Nem figyel ránk senki, hiszen kieső részen ülünk mindketten. Mindenki étkezik csendesen körülöttünk, jobban lefoglalja őket az étel. Én pedig csupán felkínálom neki, hogy vegyen kezével méretet a melleimből. Ő húzódozik ellene, így én segítek neki úgy, mint múltkor. Azonban először ruhán keresztül, de utána Raven kifogásolva, hogy ruhával együtt csalóka lehet a méretvétel, úgy bekúszva a ruha alá, alapos mellmasszázsban részesít. Mikor minden részletét bejárta, akkor húzódik el, s ül a helyére és én is."
Csak szusszanok egyet, s hiszen azért bájos a részéről a dolog. - Köszönöm, te sem vagy különb nálam baszki. - próbálom lefoglalni Raven elméjét a valósághoz, s hát érzelmeimtől fűtve újra normálisan magamhoz ölelem őt, úgy tesósan. - Ez csak természetesen – húzódok el egy tőlem meglepő módon rövidke ölelés után. A témánk irányvonala megváltozik, s én rögtön elárulom neki a nagy új titkos tervem, ha már Perdai szépség szeretne lenni. - Megtanítalak vadászni, s közösen edzhetünk. Megtanítok neked pár receptet, ami egészséges és ilyesmi, már ha nincs ellenedre. - teljesen belelkesülök, akárcsak ő. Végre valakinek átadhatom a mostani tudásom. S mivel ő lelki testvérem, így nem kérdéses, hogy akarom-e vagy sem, baszki! Mindenesetre, mikor barátnőm mutatja Vharan értékét, akkor én nyugtázom neki. - Becsüld meg a tudásáért, nem csak a testéért. - figyelmeztetem Ravent, s remélhetőleg elég csak egyszer elmondanom. Vagyis pontosabban mondva a következő fogan meg bennem, pontosan a kis lánytesóm poénja miatt. - Ne törd össze a szívét Vharannak – s eléggé komolyan nézek rá Ravenre, semmi mosolygással. Nagyon nehezen enyhül meg a tekintetem, s oldódok fel. Ez nálam a ne tedd meg kategória kifejezés, mert senkinek nem jó. Ezután kóstolja meg az italt, s mond hozzá alig felfogható dolgokat. Szóval az emberek kommunikálni szeretnek az itallal. Érdekes szokás, vajon náluk ez egy vallási irányzat? - Ez valami vallási dolog az embereknél? Tanulható? - pislogok rá, mert nálunk a csak egyszerűen megisszák az italt. Kicsit értetlen vagyok a témában, de úgy is mondhatjuk, hogy nagyon sötét. Ezért vagyok annyira kíváncsi rájuk. Annak örülök, hogy vinni akar haza belőle, sőt közbeszólok. - Saját receptem, szóval bátran szólj akármikor, s vihetsz belőle másoknak is. - nekem csak az jó, ha minél többen jönnek ide. Minél többet fogyasztanak itt, annál nagyobb függőséget jelent. Én legalábbis ebből nagyon profitálhatok, s teljesen egybecseng Roda terveivel. Miért voltam olyan botor, hogy Jasmine-al próbáltam ezt kialakítani, holott Ravennel e szempontból pofon egyszerű. - Helyesen teszed, ha nem iszol túlságosan sokat. De várj, próbálom a mi kis italozásunkat egyenlő eséllyé tenni. - ezzel ott helyben meghúzom a pohárkámat, s akkor lesz csupán vége, mikor kiürül. Természetesen kipirosodik az arcom, pár árnyalattal sötétebbé válik. Mikor leteszem a poharat, akkor szólok vissza. - Már úgyis szomjas voltam. - s van mesélés nálam, meg közben ügyesen újratöltöm a poharamat a finom nedűvel. Szavait végighallgatva, csupán ezen gondolatokat tudom Raven felé közvetíteni. - Kissé irigy vagyok rájuk, s nekem meg még nincs senkim, akit életem végéig szerethetnék. Szerelembe eshetnék, úgy ahogy Bátyád és nője teszi. De szerintem te és Vharannál is több van, mint test a testben. - mikor érzékelem, hogy felfogja végül barátnőm, hogy illúziót mondtam, akkor arra számítok, hogy rögtön lebukok az előbbiért, meg hát az első találkozásunkra. - Kellemetlen helyzetet – próbálok okosan fogalmazni, s kortyolok az italomból, hiszen akkor sem kell mesélnem Ravennek. - De nem csupán azon képességem van, van egy másik, amiről senki sem tud. S ha már itt tartunk, ezt nem mondhatod el senkinek. Kivéve bátyáddal beszélhetsz róla. - s hogyan is fejezte ki magát Raven, mikor túlságosan nem szerette volna belemenni a részletekbe? Vagy elmondhatom? Elmondom. - Nos a konyhában úgy állítottam be a helyzetet, hogy a bátyád ott a nője előtt nekem esett, úgy mint vele. Sírva futott el Jasmine, de a bátyádat utána elkapta a harag. Sosem láttam még olyan dühösnek, s mondta túlságosan messzire mentem. Utána kirángatott engem a nője után, hogy kérjek tőle bocsánatot.Bocs baszkival tudtam csak. Utána elmentem egy felfrissítő sétára, nem akartam a Shiennel asztalaiba vinni a csalódottságom és könnyeim. De érzésem szerint ezzel csupán még inkább közelebb kerültek egymáshoz. - fejezem be nagy röviden, lebiggyesztett édes ajkakkal.
*Nagy szemeket meresztek Tywire, de hozzá mosolygok, szóval nem csodálkozást akarok kifejezni, hanem inkább jelentőségteljessé tenni a szavak nélküli válaszomat. Bólintok és megemelem a szemöldökeimet is. A perdaiak kiválóan értenek az érzelmekhez és a testbeszédhez is, ezt már korábban felfedeztem, Tywi pedig az összes perdain túltesz szenvedélyességben és pörög, mintha valamit szívott volna. Bár nem hiszem, hogy Hergath valamelyik titokzatos füstjének a rabja, egyszerűen csak ilyen. Érdekes, hogy amennyire kíváncsi, pont ő az aki nem igazán szíveli a mi fajtánkat, de abból ahogyan fogadott azt érzem, hogy velem kivételt tesz. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de örülök neki. Ezért is fogadom el az ajánlatát a nekem készítendő ruhára, bár az övéit elnézve vannak kétségeim, de oda vagyok a ruhákért, főleg ha nem kell érte fizetnem, másrészt érdekes lenne egy perdai Tywi féle ruhában megjelenni a következő kancellári kávédélutánon. Szerintem tanulmányt írhatok majd Jenkins arcáról. * -Ez irtó cuki tőled, de tényleg. Gondolod, ha perdai ruhát veszek fel, akkor perdainak is látszom majd? Ezzel a külsővel? *S mutatok végig magamon, erőteljesen célozva arra, hogy még a sajátjaim is különcnek gondolnak, nemhogy a perdaiak, de ő tudja. Én meg örülök, hogy ennyire jóban van velem. Az ölelés is olyan tywis, de mire hazaindulok, azt hiszem hozzá fogok szokni. Főleg ha még az éjszakát is együtt töltjük….ez a gondolat aztán kicsit megijeszt, nem a szó legszorosabb értelmében. Inkább mókás a kifejezés és bármennyire is szeretem Tywit, azért jobban örülnék egy éjszakának Vharannal. De, egy éjszaka hosszú idő és azalatt nagyon sok mindent meg lehet beszélni, és ezért vagyok most itt. Nehéz viszont megmagyarázni a pizsiparti lényegét, pláne olyannak aki nem visel hálóruhát, oké, talán a perdaiak többsége egyáltalán nem visel, elvégre nagyon oda vannak a természetességért és mi lenne nagyobb természetesség az anyaszült meztelenségnél? Rendbe tesszük a szavakat oda és vissza, de mást is rendbe kell tenni, mégpedig Tywinna méreteit. Hát most nem állok le méricskélni, nem különben mivel is tenném? Csak végignézek rajta, hogy tudjam, körülbelül mekkora fehérneműket hozzak neki, merthogy azt kért. Érdekes, de nem lehetetlen, mondjuk nagyméretű férfi zoknit nehezebb volt beszerezni, lévén senki nem hitte volna el, hogy nekem kell. Apának meg minek? Gondoskodik ő magáról. Közben új szót is tanulok a bugyira, és a szó annyira belém ég, hogy legközelebb tuti ezzel megyek majd Denisov agyára. * -Szentélytakaró….hát kurvára tetszik ez a szó, szóval ott lent majdnem egy méretünk van, de itt fent….hogy is mondjam, az Isteneitek jobban elláttak mint engem az enyémek ~már ha lennének, fukarak voltak a kis szenyák~ azt nem tudok csak úgy a táskámból előkapni. Legközelebb tudok adni neked. *Azt persze nem sejtem, hogy a méretről alkotott emlékeim megemlítése, milyen tettre sarkallja Tywinnát, ha csak kicsit is gyanítanám, biztosan óvatosabban bánok a szavakkal. Az viszont irtó aranyos tőle, hogy meg akar védeni cserébe és a jó barátság miatt nem mondom, hogy tudok magamra vigyázni, főleg a városon belül, egyébként meg kell a francnak a szokásos kísérőn kívül még testőr is, de gondolom Tywinna nem mászna a nyakamra, mint Ublukka. Azt nem tudom, hogy jön a testőri védelemhez a perdaiak hűsége, de nem is kérdezek rá annál is inkább, mert egészen más köti le a figyelmemet. Tywinna hirtelen arra vetemedik, hogy vegyek róla a kezeimmel méretet. Hát, mit mondjak ez azért nem semmi, de nem igazán fűlik hozzá a fogam és ezt meg is mondom neki, ha megsértődik, ha nem. De csak erősködik és megint megcsinálja…megfogja a kezem és a melleire húzza. Baszki! Még bele is megyek, hamarabb szabadulok elven, Tywinnánál soha nem lehet tudni, mennyire erőszakos és sértődős és szeszélyes. Hogy miért jut eszembe az, hogy így ruhán keresztül nem lehet jól méretet venni, fogalmam sincs, de azon veszem észre magam, hogy már a csupasz bőrét markolászom. Eskü érzem a forró és selymes bőrét, és eszembe jut a bátyám. Ez tuti családi vonás lehet, de a jó ég áldja meg az összes istent és génállomány kavarót, hogy belém is ültettek ilyet. A végén még azt gondolom, hogy „Na jó, ez is megvolt” mintha mindig is erre vágytam volna. Az eszem egyik józanabb zugában azonban lázadozik az alaptermészetem, hogy ez nem normális, én a pasikat szeretem, a pasik duzzadó mellizmát és mennyivel jobb már Vharanét markolászni, mint Tywinnáét. Mikor vége, tudat alatt lélegzem fel és zavartan pislantok körbe, hogy mennyien néznek minket. Senki nem fordult felénk, nincs döbbenet, sem vigyor az arcokon. * -Khhhmmmm…hát mit mondjak, az biztos, hogy nálad senki nem különb, bár nem aaaa mellméretre gondolok most itt. Baszki! Komolyan megcsöcsörésztelek! *Eltátom a számat, a zavar ott van bennem, valami piszkálja a tudatom legmélyét és rohadt szar érzés. Ez az érzés pedig beleolvad Tywinna újabb ölelésébe, kezdem rosszul érezni magam és valahogy meg kellene mondani Tywinek, hogy ne próbálkozzon, mert alapból a pasikhoz vonzódom. Bár még a saját fajtámból sem próbálkozott be nő, kísértetiesen hasonlított a dolog. Megtörténtnek nyilvánítom az egészet és úgy ahogy van félredobom, témát váltok, és nem a magam mellnövelésére gondolok perdai szépségreceptek elkérésekor, de amit kapok, nem kifejezetten hasonlít az én gondolataimra. Fel is hörrenek.* -Vadászni? Edzeni? Nem pont erre gondoltam. Nem lövök le állatokat és a testi mozgás is kimerül nálam a szexben, kizárólag pasival, vagy esetleg ha tiltott helyen járok akkor bújócskázom, meg az erdőben sétálok amikor a műszereimhez megyek. Pontosan milyen edzésre gondoltál? Ugye nem kell szaladni véget nem érően? *A további receptekre már rá sem kérdezek, a végén még főzni is megtanít, aztán majd a bátyámnak főzök, belőle meg szép perdai nő lesz. Vharanról szólva viszont egészen más jut eszembe megint. Az a pasi elcsavarta a fejem és mit ne mondjak, a szívemet is. * -Nem csak a testét szeretem. *az igazság az, hogy bár csak kevésszer találkoztunk, de azalatt az idő alatt nagyon hozzánőttem. Szeretem a mosolyát és a nevetését, ami senki máséhoz nem hasonlítható, szeretem amikor baszkizik és elismétli az én nyelvemen a szavakat. Jó vele lenni akkor is amikor komoly dolgokról beszél és kérdez és neki szívesen mesélek magamról olyan dolgokat, melyeket másnak nem mondtam el soha. * -Nem fogom bántani őt. *Rázom a fejem határozottan és biztos is vagyok abban, hogy soha nem teszem meg. ha rajtam múlik Vharant boldoggá teszem, valahogy. Csak többet kellene találkoznunk. Sajnálatos módon a pia nem érkezett korábban, pedig jólesett volna lehúzni egy egész pohárral Tywi csöcsörészése után, azonban most sem esik rosszabbul. Vad egy pia az már biztos, kéne a recept Jacknek. Ismerkedésem a piával, aminek nem tudom a nevét és ha tudnám, gyanítom akkor sem lennék képes kiejteni, nem is értem miért adnak ilyen lehetetlen neveket pont az alkoholos italoknak. Én egyszerűen csak Jenkins átkának hívom, mert olyan ütősen zuhan a hatása a fejemből a lábaimba és vissza, akár egy sikló. * -Neeem. Ez az én szeánszom. Szeánsz az olyan….megszokott dolog amit egy bizonyos tevékenységhez kötsz és attól soha nem térsz el. *Igyekszem ezt is röviden és érthetően elmagyarázni. * -Ez csak mi kettőnk között van. A pia és köztem. *A Búfelejtő ehhez képest gyümölcslé, szóval eszembe is jut, hogy vigyek Jenkinsnek, ha ebből iszik, a maga kimért módján, akkor is esélyes, hogy megoldódik a nyelve. * -Köszi, irtó kedves tőled. Igen, kéne, valakinek ajándékba. Meglepetés. *Az biztos, hogy meg fog lepődni. Én is meglepődöm, bár nem fordul elő túl sokszor, de az ahogyan Tywinna lehajtja az egész pohárral, okot ad rá. Azért egy kicsit sért, hogy egyenlő esélyekről beszél, de már mondtam, hogy nem iszom többet egy kortynál a kaja előtt, szóval nem csinálok segget a számból, de azért előszedek a táskámból egy energiaszeletet és a csomagolásában darabokra töröm, majd kiteszek az asztalra egyet Tywinna pohara mellé. * -Számoljuk a poharakat. Csak a biztonság kedvéért. *Aztán rögtön bele is kezdek abba, amiért jöttem és van is alkalmam rá. Tywinna megemlítette, hogy sok ember rosszat tett neki és erre visszakanyarodva kérdezek rá. Valahol azért számítottam rá, hogy Alec szóba kerül, de hogy ilyen formán, arra nem. Viszont minden helyreáll a hiányos mozaikképben. Az egész, nem is tudom, hogy vicces-e vagy szomorú. Tywinna részéről mindenképpen szomorú, de a helyzet amit teremtett, az elég mókás, persze úgy lehet is az, hogy nem én voltam a károsult. Az illúzió felkelti az érdeklődésemet, már csak azért is, mert eddig nem tudtam arról, hogy ilyen létezik. Mégis mi nincs a perdaiaknál? Nem csodálom, hogy megnyerték a háborút. Tywit viszont sajnálom, egészen elszomorodik amikor arról beszél, hogy Alec és a botanikus csajszi milyen jóban vannak. Tudtam én, hogy a bátyám egészen beszerelmesedett, mert sosem láttam még olyannak, amilyennek legutóbb. Ismerem már mint a rossz perditet és ha nem a csajról van szó, sokkal jobban hazudik. Azonban a korábbiakból tanulva, nem ölelem át Tywit, csak kicsit előrehajolok felé.* -Biztosan te is megtalálod a magadhoz valót, aki imádni fogja a….téged. *Arra, hogy Vharan és én köztem szerinte mi van, nem mondok semmit. Tudom, hogy a szexnél több van azért, nem is tagadom és örülök neki. Ha elveszem az érdekből előnyös tulajdonságokat, mint például, hogy nem lehet tőle gyerekem, akkor is bőven marad még amit szeretek benne és ami mostanra már hiányzik a hétköznapjaimból. Azt már tudom, hogy a perdaiaknak nem csak egy képességük van, csak bólintok Tywi újabb vallomására, de jobban érdekel mi a fenét művelt velük, amiért összerúgták a port. A történet aztán sorra hozza ki belőlem az érzelmeket. Először kuncogok rajta, aztán megdöbbenek, végül átérzem teljesen Alec haragját. Megértem Tywit is, nem lehetett jó érzés látni a csodált pasit egy másik nővel enyelegni, de eszembe jut sok minden más is. Először tywit vigasztalom magamból indulva ki. * -Ne legyél szomorú. Szerintem nem igazán szeretted a bátyámat. Úgy értem biztos nagyon tetszett, mert ami igaz, elég jóképű és ideálisak az adottságai, úgy általánosságban. Meg hát biztosan az újdonság varázsa is, ugye?! De ha szeretted volna szívedből, akkor az ő boldogságát nézted volna, akkor is ha mással boldog. Viszont…*S emelem is fel a mutatóujjam, hogy előhozakodjam azzal a tarkót kaparó érzéssel, ami a történet mesélése közben kezdett eluralkodni rajtam.* -Van itt még valami. Te Tywi figyelj csak! Őszintén! Az a korábbi csöcsörészés is illúzió volt? *Ugye az volt? Kérlek szépen mondd, hogy az volt! Én sosem tennék ilyet magamtól, eszembe sem jutna, mégis még mindig ott érzem a tenyeremben Tywi melleit és ez nem normális.*
Szeretem a karaktert és sajnálom, hogy így alakult, de remélem, egyszer sikerül mindent megbeszélni a quorsa városban. 
//
Köszönöm én is a játékot, Tywi! 
