Az már biztos, hogy ezt nem véletlenül hozta szóba, bár még nem tudom, hogy mit ért alatta. Ha jobban belegondolok, akkor nem is kellene csodálkoznom, ha mérges lenne még rám, de valahogy most nem érzem a hangján azt a hangsúlyt, amit az erdőben, és nem is tudom mire vélni. Arról nem beszélve, hogy most is még cipel engem, bár csak a lépcsőn lejutni kértem segítséget, de nem is bánom. Úgyis önfejű, és makacs, ahogy eddig is az volt! Mi? Állandóan magam elé motyogok? _EZ_ meg mit jelent? Persze! Már megint én vagyok a baj! Még szerencse, hogy visszafelé se szóltam hozzá! Pont ez az, amiért nem akartam egy hanggal se hátráltatni az erőltetett menetét… Ohh, hogy az a magasságos Shiennel szobra! -Tényleg? Magamba motyogok? – értetlenül hallgatom a szavait, de lehet benne némi igazság. Nem igazán merek neki szólni semmiért, mert leordítja a fejem és alig hallgat meg! Azt elismerem, hogy a követ a tiltása ellenére dobtam az állat felé, de azt azért tettem, mert… -Jó. Megígérem. – kapom el gyorsan a szemem az övéről, bár nincs okom rá, de azért nem akarnám, hogy elessünk. Hamarosan a szálláshoz érünk, s én meg csak bólogatok, mert igazat adok neki azért valamiben. Eddig sem voltam valami szófogadó, de nem akarom, hogy ezek után azon aggódjon, hogy a saját hülyeségemmel még nagyobb bajt okozzak. -Oké. Szólni fogok, nem motyogni. – ezt azért hozzá kellett tennem, hogy megnyugodjon a lelkem. Közben odaérkezünk a szálláshelyhez, és megállunk a bejárata előtt. -A jobb oldali szárnyban van a szobám. Most már letehetsz, és köszönöm, hogy idáig hoztál. – ha letesz a karjából, akkor megmutatom neki a folyosón a szállásom ajtaját, és aztán felé fordulok. -Neked is pihenned kellene. – egy bólintás után lépek el mellette,- vagy ha a karjában tart még-, akkor elemelem a kezeimet róla. – Köszönök mindent!- Sok mindent nem tudok mondani, de rá is fér az a zuhany, és egy friss váltás ruha, ahogy rám. Igaz, hogy nem látok bele a gondolataiba, de a sebe is elég fájdalmas lehet, azt nézve, hogy egész végig most az én súlyom is ránehezedett a sérült térdére. Jobb is, ha nem szaporítom a szavakat, és hagyom, hogy a saját szállására térjen, ha mást nem akar még mondani nekem.
- Igen. Szoktál. Úgy csinál, mint aki nem tudja miről beszélek. Vagy észre sem vette magán? Akkor meg ideje volt szóvá tenni neki. Eddig egyáltalán nem zavart, de mostanában igen. Talán mert régen nem akartam meghallgatni, vagy csak nem beszélgettünk annyit, de ha már figyelek rá, akkor szeretném érteni mit magyaráz nekem. Szerintem ez logikus, ha meg nem, akkor más egyebet nem tudok tenni ennek érdekében. Neki kellene abbahagynia a motyogást. A tekintetén megcsillanó felismerés valószínűleg a parancsom megtagadására irányul, vette alapot. Ezt szóvá is teszi, aminek felettébb örülök. Több lépésnyivel beljebb kerülünk, a folyosót rójuk, amikor útba igazít. A kérésére óvatosan leteszem. - Nincs mit. Még egy ideig tétlenül a keze vonalát követem, ami az ajtajára mutat, aztán visszatekintek rá. - Fogok is! Pár nap múlva felkereslek! Elenged és el is távolodik tőlem, az ismételt köszönésére csak aprót fejet hajtok neki. Egy darabig figyelem az imbolygó, egyre távolodó alakját, aztán én is megfordulok, elindulok a másik irányba, amerre az én szálláshelyem van.
Eddig nem is figyeltem, hogy motyognék, de biztos úgy van, ha ő mondja! Kicsit meglep, de inkább nem is foglalkozom többet ezzel, és ráhagyom. Úgyis feleselésnek tartaná ezt is tőlem... -Oké. – aztán leenged, hogy lábra álljak,majd a folyosón megmutatom neki a szobám ajtaját. Egy percig még keresem az egyensúlyomat, de aztán, ha elköszönünk, már csak pár lépés a szobám és a várt zuhany, ami rám is fér. -Addig pihenj Te is. – ezt is komolyan gondolom, mert ha nem is mutatja, azért feltételezem, hogy ő is fáradt. Persze, pasiból van és a világ összes kincséért nem vallaná be… nekem meg pláne! De, mit is gondolnék! Fura, hogy nem ordította le a fejem - és ez előtt még-, most is értetlenül állok. Most már csak pár méter az ajtóm, és engedem útjára, hogy ne is tartsam fel jobban. Elköszönünk egymástól és indulok is, hogy lemossam magamról a sarat. Jól rám is száradt, és lassan viszketésem is lehet tőle, de ez már csak percek kérdése, hogy megszabaduljak ettől a sok piszoktól. Remélem, hogy a társam is ezt teszi, és aludni is tér, ahogy én. Sok tanulsága volt ennek a napnak, ahogy boldog befejezése, amikor a gyerekek visszakerültek a szüleikhez. Van mit rendeznem magamban és azt hiszem, hogy pár nap elegendő lesz, hogy kialudjam magam…
