Pár hete vette észre néhány felderítőnk a quorsakat ezen a területen és jelentették hogy rendszeres mozgást észleltek. A Dann kiküldött egy felderítőt, aki arról számolt be, hogy ide is építkeznek. Valószínűleg egy újabb várost építenek. A parancsok értelmében meg kell figyelnünk őket. Nadiha-t hoztam magammal. A felszerelésem a szokásos: a nyílpuskám, hozzá a nyilak egy tegezben, a táskám, amiben élelem, víz és kenőcsök, meg néhány gyógynövény van, valamint a vadászkéseim, a tokjukban, a derekamra kötött övvel. A terület nagyon kiesik az összes városunktól, néhány erdőjáró szúrta ki őket legelőször. Ez a Dann fülébe jutott, aztán hosszas töprengés és tanácskozás után arra jutottak, hogy utána kell nézni mi folyik itt. Erre már most tudom a választ: területfoglalás. Mint ahogy az eddig is világos volt, ők maradni fognak. Kár hogy ez másoknak nem ennyire egyértelmű. Távolabb a létesítménytől és a quorsak által használt ösvényektől, utaktól, egy védettebb, eldugottabb helyen állunk meg, takarva fákkal, terebélyes bokrokkal, viszonylag jó rálátással az épület irányába. - Itt jó lesz. Intem megállásra a társamat, aztán mind a ketten kotorászni és fészkelődni kezdünk a kényelmesebb testhelyzet megtalálásáért. Talán napokig is elleszünk itt. A felszerelésünk megengedi, ugyanakkor vigyáznunk kell hova megyünk a dolgunkat végezni, nem szabad zajt csapnunk és a quorsak szeme elé kerülnünk. Annyit megértettem a hosszú monológból, amit a feladat közlése előtt elmondtak nekem, hogyha nyakon csípnek itt minket, az kínos diplomáciai vitába torkollhat és nem akarnak kirobbantani egy újabb háborút velük. Hát, szerintem meg ideje volna menetet vágni a soraik között! De mindegy! Azt teszem, amivel megbíztak, nem többet és nem kevesebbet. Arról nem esett szó hogy ez számunkra halálos is lehet. Arra is van egy vésztervem. - Sikerült messzelátót szerezned? Intézem a kérdésem Nadi-nak, mert egy nappal előtte szóltam neki hogy próbáljon meg egyet elcserélni valakivel, akinél van. Nekem nem kell, de neki igen. Van pár kacatunk a quorsaktól, ráadásul van cserekereskedelem a Város és Elorak között.
Hamar eltelt az a pár nap, miután visszaértünk az erdőből, az első két napot alvással töltöttem jóformán. Aztán, csak arra tudtam gondolni, hogy mikor kopogtat az ajtómon Athard, aki amúgy se egy „otthonülős”- típus! Nem mintha eddig ezt gondoltam volna róla, de valamikor pihenni is kell, nem csak a szájának járni, hogy miket ne csináljak.. és a sebeknek is be kell gyógyulni minél hamarabb, ha több napos útra indulunk. Persze, most sem viszek magammal sok mindent, mert csak hátráltatna a mozgásban, így inkább a hasznosabb és a feltétlenül szükségesebbeket pakolom be a válltáskámba. Élelem, víz, a csúzlim, késem, -a távcső amit kért-, meg néhány elengedhetetlen apróságot, ami nélkül el sem hagyom a szobám. Az indulás rendben lezajlott, és amíg meg nem érkeztünk a kijelölt helyre, nem is beszélgettem vele. Hagytam, hogy vezessen és mutassa az utat. A csendességem lehet, hogy megint szóvá teszi, de nem izgat. Amúgy is hangtalanul kell haladnunk… Csak akkor húzódom le én is a rejteken, mikor ő is ezt teszi. -Itt van. Hoztam. – matatok egy kicsit, majd előveszem a messzelátót. – Most kell? – kérdezek rá, de ha kéri, mutassam meg, akkor megteszem. Amúgy meg, mit akar velem nézetni? Ahhh! Inkább hasalok tovább a talajhoz lapulva, hogy ne keltsek feltűnést. Jobb, ha óvatosabb vagyok, mint kíváncsi, de ez nem jelenti azt, hogy nem az vagyok. Sok mindent hallani manapság és örülök, hogy most itt vagyunk, hogy ennek utánajárjunk. -Most csak várunk?- halkan kérdezem, de lehet, hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondanom. Amúgy meg megígértem neki, hogy szót fogadok és nem „motyogok”, amit nehezményezett is múltkor. Próbálom betartani a szavam... Nem lesz könnyű, de igyekszem.
A kijelentésemre azonnal keresgélni kezd utána a táskájában, én pedig a kezemet az övére teszem lassan. - Nem. Csak figyeld a terepet! Eléggé fárasztó lesz ez a kis nyamvadt hely itt kuksolni, vele, de mivel régebben megígérte hogy csinálja, amit mondok, ez most jó alkalom a gyakorlásra. Valamiért mégis túlpörgi. Leülök, lerakom a földre magam mellé a tegezt, a táskámat, és rájuk a nyílpuskát, aztán a hirtelen kerekedett csendet megtöri. - Ez most ilyen unalmas meló lesz. Ha csak fel nem fedeznek minket. Azt már inkább nem teszem hozzá hogy erre vigyáznunk kell, szerintem ez neki is tiszta kell legyen, egyszer még indulásnál tőmondatokban elmondtam. Nah jó, nem részleteztem, de ő okos. A fejem pont kikandikál a bokor teteje fölött, de előttünk is vannak növények, a közelünkben lombos fák, szóval jó a takarás. Használom a képességemet és figyelek, közben Nadiha-t hallgatom. - Majd váltasz, ha pihennék egy kicsit. És én is téged. Ez az első olyan küldetésünk, ahol nem kell rohangálni senki után, meg senki elől és tudunk beszélgetni. Így itt ülve mellette és ezen gondolkozva rádöbbenek, hogy vajmi keveset tudok róla. Szerintem ő is rólam. De ez miért érdekel? Sosem beszélgetek senkivel ilyesmiről. Töprengve rágcsálom a szám szélét, veszek egy mély levegőt, de nem tekintek rá, továbbra is figyelem a quorsak épületét. - Mesélj magadról egy kicsit. Például miért motyogsz állandóan? A végét kicsit meghúzom, a hangom ércesen felrecseg, de csak apró szúrás ez az irányába. Napokkal ezelőtt ezt vágtam a képéhez, akkor úgy láttam kikérte magának. Már nem veszem komolyan, meg ma egyáltalán nem is motyogott, inkább csak ez a közös téma a poénkodásra. Valahol el kellett kezdenem.
Mire végre előkotorászom a kért messzelátót, már nem kell neki, hogy megmutassam? Akkor minek kérdezte?! Szerintem, sose fogok kiigazodni ezen az Alakon! -Jó. – hagyom végül a táskámba, és nem veszem elő. A fene se tudja, hogy mi volt ennyire sürgős, ha most nem is kell?! Mindegy… Megígértem, hogy azt teszem, amit mondd és erre emlékeztetnem is kell magam, nehogy visszafeleseljek megint neki. Inkább hagyom is és figyelek a környékre. -Az nem is baj. Emlékezve a pár nappal ezelőtti eseményekre…- jut is eszembe, hogy akkor volt ám bőven futás meg miegymás… Ezért, valahol örülök is, hogy most csendesebbnek ígérkezik ez a feladat. -Majd szólj, ha fáradnál. – Igaz, ezt nem is kellene nagyon hangoztatnom, mert teljesen természetesnek tartom, de most figyelnem kell, hogy ne „motyogjak” és érthetően beszéljek hozzá. Pasiból van, és ez lehet az egyik heppje! Amúgy meg különösebb mozgást nem látok pár Mókusnál, akik az egyik fa törzsén ugrándoznak, és mire megint csendbe lennék, kérdezősködni kezd, hogy miért „van ez a szokásom”. Én nem tudok róla, de már rájöttem, hogy utálja, ha nem ért valamit… -Ahh! Úgyse olyan fontos… De, ha tudni akarod, akkor mesélek magamról…- helyezkedem el most már a hátamon és a kéklő eget bámulom. Nem mintha feszélyezne a nézése közben, de a múltamról nem szoktam nagyon beszélni senkinek. Ő lesz az első, aki hallani fogja, de nem is tudom… -Odahaza volt egy bátyám. Khien-nek hívták. Állandóan hangosan kiabált velem, de engem soha nem hallgatott meg. Egy idő után nem is próbálkoztam vele szót érteni.. Amikor meghalt… Hiányzott és valahogy utána már másként emlékeztem arra, amit csinált. Nem vagyok lökött vagy ilyesmi, de volt egy idő, mikor a Barlangba ahol gyakoroltam sokszor beszéltem hozzá… - merülök el az emlékekben, de erről még soha nem beszéltem senkinek. Lehet, hogy hülyének is néz most emiatt, de nem érdekel… Ő kérdezte meg. -TE meg, miért piszkálsz mindig azzal, hogy motyogok?- mosolyodom el rajta, mert azért ezt viccesnek tartom. –Mostanában nem is csináltam.. Vagy, igen?- nézem tovább a fehér felhőket, amik most is lassan kúsznak az égen. Nem akarok rá nézni, bár nincs takargatni valóm, de egyelőre csak bambulok kifelé a fejemből.
Csak őröket látok fel alá mászkálni az épület köré húzott kerítésük körül, meg a bejáratnál, de mozgást nem. A kitaposott ösvényeiket a fene sem tudja mivel művelték, mert akkora nagy szélességgel és jól kivehető mintázattal bírnak, hogy nehéz lenne átsiklani felettük. Nyilván nem a lábaik nyoma hagyta. Csak bólintok egyet magam elé Nadiha kijelentésére, szerintem sem baj, szóval egyetértek. Régen a funkciónk a seregen belül teljesen másról szólt, egyszerű feladataink voltak, noha azok sem voltak kevésbé veszélyesek, de manapság, amióta a quorsak megérkeztek, szinte állandóan őket figyeljük meg. Hm. - Rendben. Szóvá sem kellett volna tenni, én mindig szólok. Kérem hogy meséljen magáról, erre nekiáll akadékoskodni. Nem értem. - Azért kérdeztelek, mert engem érdekel. De ha te nem akarsz róla beszélni, megértem. Letudom ennyivel. Ő közben hátradől, ami miatt arra gondolok, talán tényleg olyan, hogy nem akar róla beszélni és akkor meg minek kérdezgessem. Csak nyűgnek érezné. Próbálok más témát kitalálni, de közben ő mégis mesélni kezd nekem. - Igen, emlékszem rá. Mi történt vele? Alig találkoztam velük, mégis emlékszem a kinézetére, bár az még a gyerekkori kinézete. Két szót ha váltottam vele. Nem gondoltam volna hogy kiabálós fajta. Közben ő abbahagyja a mesélést és kérdőre von. Felé fordulok és megköszörülöm a torkomat. - Tudod, ha engem valaki lekiabál, akkor én dupla akkora hangerővel kiabálok vissza neki. Csak aztán nehogy ötletet merítsen belőle és majd ordítozunk egymással a legközelebbi viszontlátásnál. Nem hiszem hogy én bármikor is lekiabáltam volna. Mondjuk szoktam kiabálni, de nem úgy, nem azért hogy valakibe belefojtsam a szót! - Nem, azóta nem csináltad. De hajlamos vagy rá, nem igaz? Bármikor újra csinálhatod és észre sem fogod venni. Emlékeztettelek rá.
Tényleg nem tudok kiigazodni rajta! Az egyik szavával kéri, hogy vegyem elő a távcsövet, aztán meg mégse kell! Majd mire elfoglaljuk a leshelyet és csendbe lennék, akkor meg szóval tart és kérdez a múltamról. Igaz, hogy ez nagyon meglep, és először nem is akarok nagyon belemerülni, de aztán mégis belekezdek. -Jól van, na! Még nem tudom, hogyan kezdhetném, mert te vagy az első, akinek mesélek magamról… - nézem tovább a fehér fodros bárányfelhőket, és inkább azokat, mint rá nézzek. Nem olyan könnyű olyasmikről beszélni, amik régen történtek és sok mindent juttatnak eszembe. Tudom, hogy mindketten Caernaron-ban születtünk, ott sem sokat találkoztam Athard-al, és nagyon nem is álltunk közel egymáshoz. Talán azért, mert keveset voltam a város utcáit járva- vagy- éppen a saját elképzelésemet és utamat követtem, nem tudom. Minden esetre, kicsit meglep, hogy emlékszik a bátyámra és talán rám is gyerekként. Pár év van köztünk, de soha nem gondoltam volna, hogy egy nap ismét összetalálkozunk a szülővárosunkon kívül… Most, mégis így lett és valahol nem is bánom… -Khien egy balesetben halt meg. Egy Bányaomláskor… Többen odavesztek, akik érceket kerestek.– szomorúan gondolok vissza arra a napra, de mostanra már elfogadtam a tényt, hogy nem láthatom többé. - Sokat veszekedtünk egymással, de mégis csak a testvérem volt, így nehéz is beszélnem a haláláról. – babrálni kezdek egy fűszálat, hogy valamivel eltereljem a gondolataimat. – Gondolom, hogy csak piszkálni akart azzal, hogy mindig leordította a fejem, s mégis… akkor nagyon nem értettem. – merengek el az eget bámulva, és aztán, amit mondd nekem, megmosolyogtat. –Komolyan? Ezt nem is gondoltam volna!- nyújtom ki a nyelvem, bár nem gúnyolódni akarok vele, de meg voltam győződve, hogy ezt nem csak mondja, hanem így is van! Eddig is érzékkel kiabált túl, és most már akkor értem, hogy miért ordított úgy pár nappal ezelőtt az erdőben a gyerekekkel. Túl akarta harsogni a síró kisfiút, és ez lehet nála valami „védelmi reakció”. Kezdem érteni, hogy miért ennyire hirtelen kapja fel a vizet, ha nem tudja, hogy mihez kezdjen a helyzettel. -Ezt, észben tartom. – nevetek fel, de azért nem hangoskodom. Tudom, hogy mit kockáztatnék, ha a hangom elérne messzebbre és vigyázok is, hogy ne hívjam fel a figyelmet magunkra. Azért ezen, jót derülök, hogy késztetést érez, hogy túlkiabálja a másikat, ha amaz hangoskodna. Velem is ezt tenné? Biztos… -Akkor majd figyelek, hogy ne kiabáljak hangosan veled…- Van benne kihívás, de nem akarnám, hogy provokálásnak vegye és amúgy is jól hallottam, mire képes, mikor a hangját kiereszti. -Nem szoktam motyogni, bár lehet, Te annak veszed, de nem igaz… - nézek rá, mert viccesnek tartom az észrevételét. -Te is tudsz motyogni! – mosollyal ejtem ki a szavaim, és forgatom a kezembe a fűszálat. – Jó! Majd szólj rám, ha úgy tennék. Megígértem, hogy szót fogadok neked. – teszem hozzá, majd én is kérdezek tőle. -Emlékszel, Khienre? – kanyarodok vissza, de csak most esik le, hogy „emlékszik rá”. Most, ha azt mondja, hogy rám is, akkor kikerekedne a szemem. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi év után még valaki emlékszik a testvéremre -és olyan valaki-, akivel alig találkoztam. Talán csak pár percre, vagy még addig se tartott, amikor elmentünk egymás mellett az úton. Fura, hogy erre nem is gondoltam eddig. -Még mire emlékszel Caernaron-ból? A sziklás kilátóra is? – érdeklődve figyelek, ha válaszol. - Igazából nem is volt kilátó, de sokan annak hívták. Onnan be lehetett látni az egész Várost. - sokszor üldögéltem a messzeséget figyelve. Nem volt sok barátom vagy játszótársam, de azon a helyen, mindig szerettem időzni. Igaz, hogy nem hinném, hogy ismeri, de sok mindent eddig se tudtam róla… Érdekel, hogy mi az Ő története. Persze, ha megosztja velem…
Elmélázva fordulok megint felé, kissé felszaladt a szemöldököm a kijelentésére. Fogalmam sincs hogy történhetett meg az hogy nekem beszél először erről? Majdnem kibukik belőlem a kérdés, de aztán magamban tartom. Eddig úgy gondoltam hogy nálam jobban senki sem lehet annyira magának való, és még így is beszéltem már magamról másoknak. Erre ő meg nem! Aztán visszafordulok, hamar kiderül hogy belenyúltam a kérdéssel, mert Khien már meghalt. - A bányaomlás..igen..sajnálom. Emlékszem arra a napra, mert anyám egész nap távol volt, többek között ő is ott volt ellátni a sérülteket, mi meg apámmal és Rhiard-al a többi önkéntessel karöltve lapátoltuk a törmelékeket túlélők után kutatva. A quorsak sem kellenek ahhoz hogy baj történjen, de most hogy itt vannak, katasztrófák sora vár ránk. A következő hozzászólásommal meg azt akarom mondani neki, hogy ne hagyja magát, azt hiszem nem fogta fel. Rám nyújtogatja a nyelvét, látom, amikor hátra sandítok rá. - Nesze! Tépek pár levelet a bokorról, azt hajítom oda neki, inkább ezen köszörülje a nyelvét. Utána már megerősíti, hogy fel sem fogta, amit mondtam neki. Vagy lehet én közöltem rosszul és ezért értette félre. Bár tény, ha nekiállna velem üvöltözni, visszaüvöltöznék neki és azt a quorsak is meghallanák ott a messzi távolban. Nah mindegy! Még mindig a motyogás a téma, közben én újra az embereket figyelem, továbbra sem történik semmi említésre méltó, a fel alá mászkálás kivételével. Mintha várnának valamire. A kérdésére veszek egy mély levegőt, mert én mindenre emlékszem és így elég nehéz. Valamivel később visszafordulok hozzá. - Párszor jártam ott, de nekem és Rhiard-nak a partmenti sziklaszirtek voltak a kedvenceink. Onnan ugrottunk halálfejest a tengerbe, vagy vadásztunk magányos grodrakokra. A szüleinkre minden nap a frászt hoztuk. Aprót felnevetek, de aztán fájó emlékké torzul. Ha tudom hogy olyan hamar elveszítem őket, akkor biztosan nem török annyi borsot az orruk alá. És Vharan! Az öreg remete is jócskán kapott ebből az áldásból. Anyám állandóan imádkozott értem Shiennel-nek. - Rhiard volt a büszkeségük. Vele mindig kivételeztek, úgyhogy amikor bekerült a Dann testőrségébe, nem volt jó viszonyunk. Sokszor üvöltöztünk egymással, és össze is verekedtünk párszor. Most már más a helyzet, amikor Cadar-ban járok, mindig nála szállok meg és beszélgetünk, mindenről, ami előtte történt velünk. Mielőtt még itt tovább tartana a mesedélután, inkább befejezem és visszafordulok folytatni a bambulást. Ő is mesélt magáról, most én is. Bár a bambulás nem tart sokáig, hirtelen hangos berregő hangra leszek figyelmes, majd kisvártatva a quorsak jelennek meg az épületük felé irányuló úton. - Ez meg mi a fene? Te is látod? Persze nem esik le hogy a fenéket látja, mert mondtam neki ne vegye elő a messzelátót, szóval idő amíg előkaparja. Már ha látni akarja. - Guruló vasszörnyek menetelnek az úton. Az épület előtt megáll a menet kis időre, amíg tovább engedik őket. Átmennek a kerítésen, ott meg az összes szanaszét gurul és megáll. Quorsakat is látok kiszállni belőlük, majd kinyitják ezeket a vasdobozokat és pakolni kezdenek. - Kacatokat visznek kézben. Mondjuk nem tudom miért közvetítek neki, hiszen ő is látja. Talán azért, hátha ismerős neki pár darab a kezükben, mert bizony nekem fogalmam sincs mik azok. Leszámítva a fegyvereiket, mert azokat ismerem. Meg még pár használati tárgyukat, egyebüket, amit a Városban láthattam. Sok szart próbáltak ránk tukmálni Sel-ogei-el erősített fegyverekért cserébe. Nem tudom értek-e volna annyit, mert én bizony nem cseréltem el az enyéimet.
Elég nehéz belekezdenem, hogy magamról beszéljek, mert még tényleg nem tettem senkivel. Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de így van. Aztán, ahogy felém fordul, és látom a szemén, hogy ő sem hiszi el, nem tudom, hogy bizonyítsam… de igaz. Féltem eddig bizalmat adni bárkinek, mert rettegtem, hogy sebezhetővé válok, jobban, mint most… De, most vele nem így érzek. Talán csak egy reménnyel teli bizakodás, -vagy- talán csak az elmúlt napokra gondolva, amikor megmentett, van benne valami, ami bizalomra ad okot felé. -Sokan meghaltak akkor… köszönöm…- rossz visszaemlékezni arra a napra, és talán sokaknak is, bár akkoriban annyi baj és fájdalom volt a családokban, hogy valamilyen módon, mindenki átélte a veszteségeket. Emlékszem… előbb Khien… majd Athard, Édesanyját is elvesztette… és sokan meghaltak…Annyira sajnálom! Nem kellett volna ezeknek megtörténnie! Legszívesebben mindent elfelejtenék, hogy ne maradjon a fájdalom… Aztán hozzám hajít pár levelet, mert gondolom, hogy meglátta a kinyújtott nyelvem felé. -Ez meg?- nézek a levelekre, majd lesöpröm magamról. – Lombhullás van?- öltöm ismét rá a nyelvem játékosan. Csak cukkolom, és lám, milyen hirtelen „hárít”, ha úgy érzi nem „ura” a helyzetnek. Pedig tényleg nem gúnyolódni akartam, csak játszom vele. Igaz, hogy ártatlan csínynek szántam, és remélem annak is veszi, nem pedig véresen komolyan. Kiértettem a szavai mögül, hogy arra értette, hogy ha kiabálnék, akkor nem hagyná magát és „kétszeres” erővel hallatná a hangját velem szemben. Bár szerintem még élvezné is, hogy üvöltene, mint egy csapdába szorult errator. Érdekes, hogy mennyire másnak képzeltem el még gyerekkoromban, de most teljesen más így visszaemlékezni az akkor történtekre. Még mindig a fűszállal játszom, és csak bámulom az eget. Érzem, hogy néha rám sandít, de nem fordulok felé. Nem tudom, hogy mesél-e nekem magáról, de örülnék neki. Sok minden kimaradt az ottani életemből, bár inkább mindenkit kerültem, mint sokan gondolnák. Aztán belekezd.. csendben hallgatom szavait, és látom is magam előtt azt a sziklaszirtet. Veszélyes hely volt.. Nem is jártam nagyon arra… -Azt el is hiszem!- mosolyodom el, ahogy elképzelem őket beugrálni az éles sziklák közé a vízbe. Én is frászt kaptam volna Anyukája helyében. –Akkor is veszélyeket kerestél, mint mostanság? – ezt nem tudtam kihagyni, bár amit eddig megismertem belőle, inkább az jött le, hogy bátran és félelem nélkül küzd mindenben. Ha jobban ismerném, akkor talán mást is tudnék róla… Érdekel, hogy mit érez mikor egy nehéz helyzetben döntéseket kell hoznia?! Nem fél? Nincs benne kétség? Hogyan tud ennyire hideg fejjel lenni, amikor mások rettegésben vannak? Hogy csinálja? Én soha nem lehetek olyan mint ő… pedig, azt hittem, hogy egy napon majd nekem is sikerül… és hasonlóan jó döntéseket fogok hozni… Talán egy napon valóra válhat. -Komolyan? Verekedtetek is?- ezt azért nem gondoltam volna, bár ezt is elképzelhetőnek tartom. Át tudom érezni a „másodszülött” érzést, és ahogy hallom, hasonlítunk is valamiben. Tudom jól, hogy mindennek van háttere és miértje, de akkor is nehéz mindent megérteni, miért történik. -Megértelek. Néha nem könnyű a testvérrel, de akkor is az marad, bármi is volt a múltban köztetek. –Érzem a hangjáról, hogy neki sem lehet könnyű ezekről beszélnie. De, hálás vagyok, hogy mégis megosztja velem. Valahol jóérzés, hogy most beszélhetek a szülőhelyemről és vannak közös emlékeink is, ha nem is pont egyező, de a hely mindenképpen és az életünk egy bizonyos szakaszát hasonlóan éltük át. Mire „elhajtogatom” a kezemben lévő fűszálat, valami mozgást mutat nekem, odalentről. Odafordulok mellé, és meresztem a szemem, de csak apró kis „hangyákat” látok, meg valamit, ami porfelhőt húz maga után. Gyorsan kikeresem a messzelátót, hogy közelebbről láthassam, mi történik, de sokat nem értek belőle. -Mik azok? Olyanok, mintha ládák lennének, csak gurulnak… Tele van mindennel. - nézem őket, de nem sokat értek belőle. - Miért hozzák ezeket ide? Mit akarnak vele? Raktározzák a holmikat? De, miért?- nézem, de többet nem tudok kivenni, mert ismét eltűnnek a szemem elől az egyik épületbe. Még pár pillanatig nézem az ablakokat, de aztán visszateszem a táskámba a távcsövet. -Állandóan mozognak, aztán csend lesz… Biztos, hogy valami készül, csak nem tudom, mi lehet az, amit pakolnak. – ülök vissza a helyemre, de csak ezen járnak a gondolataim. Miért kellett nekik idejönni?! Mit akarnak ezzel a sok dobozzal? Nem volt elég nekik, hogy már egy területet maguknak közösítettek ki. Még több kell? Még egy ideig rágódom a látottakon, de aztán hagyom a társamat tovább őrködni és megfigyelni. -Mentem kisdolgot intézni. – tudatom vele halkan és keresek egy félreeső helyet, hogy könnyítsek magamon. Addig se jár az agyam máson. Remélem, hogy nem kell részletezni neki, hogy hová indulok és mit csinálok. Ha már ígéretet tettem, hogy nem motyogok... és nem is csináltam. Amint végzek, igyekszem is vissza a társam mellé.
Mind a kettőnknek sikerül elkalandoznia a múltban. A kérdésére bólintok magam elé. Ami volt, az elmúlt. - Nekem már csak ő maradt. Meg még az öreg remete, bár ezt nem szívesen osztom meg senkivel, nem akarok bajt hozni a fejére. Amúgy sem kér senkiből. Ezután egy kis ideig csendben figyelek, ő meg a felhőket bámulja, majd ahogy az várható volt, jelenést tesznek a quorsak is. - Az már biztos hogy ezek az izék hagyják maguk után azokat a nyomokat. Gondolok itt a széles, egybefüggő és feltűnően mintás nyomokra, amik az ide tartó ösvényeiken láthatóak. - Szerintem utaznak bennük. Nem lövök mellé, miután látjuk kiszállni belőlük az emberi alakokat. Serényen pakolásznak, cipekednek. Fegyvereket is látok náluk. - Körbekerítették magukat. A ruházatuk alapján ezek majdnem mind katonák. Amikor harcoltunk velük, azoknak a ruhája ugyan ilyen volt. Emlékszem a városban a legtöbb quorsa egyszerű ruhákban járt kelt. A legtöbbnél fegyver sem volt. De ezeknél van. Ha ez egy újabb város lenne, akkor a katonáiknak fenntartott. Közben Nadiha is ötletel mellettem. - Költöznek. Jelentem ki egyszerűen. A társam feláll mellőlem, én pedig erre a röpke időre feléje pillantok. Bólintok egyet neki, aztán visszatérek a szorgos "kis hangyáinkhoz". A fókusz megrezgett erre a momentumra, de most újra odakoncentrálok. Tényleg csak ki be mászkálnak és visznek minden mozdíthatót a vasszörnyeikből. Bútorokat látok, meg egy csomó dobozt, amiben gondolom a használati tárgyaik vannak, esetleg fegyverek.
Nadiha lépteire újra felé fordulok, abbahagyom amit eddig csináltam. - Miért jelentkeztél a seregbe? A legtöbb nő inkább kitanul egy szakmát, vagy többet, aztán férjhez megy, gyerekeket szül és reggeltől estig elfoglalja magát az otthoni háztartásban. Vannak kivételek, de ők vagy származásbeli előnnyel rendelkeznek, vagy pedig különleges kinézettel és képességekkel. Úgyhogy tényleg érdekes, bár nem csak ő az egyetlen a soraink közt, viszont az egyetlen akit jelenleg erről kérdezek.
Elég unalmasnak gondoltam először ezt a várakozást, és megfigyelést, amikor reggel elindultunk. Most azért kezdem megszokni, hogy egy kis területen belül kell mozognunk és lehetőleg csendben. Az utóbbi majdnem így is van, de azért örülök, hogy nem kukán kell egész nap a felhőket bámúlnom mellette. Ha jobban belegondolok, akkor jó is, hogy nem kell futkosni és rejtőzködni valami sötét helyen, és még az idő is elég tűrhető. A gyerekkori emlékekről és a családi kötelékekről is beszélgetünk, bár sokat nem találkoztunk akkoriban, de mintha elég sok közös olyan dolgot éltünk volna át, amit nem is gondoltam róla. Érdekes, hogy eddig senkinek nem meséltem magamról, de most jól esett megosztani a gondolataimat és az emlékeket vele. -Tudom, mire gondolsz. – bólintok rá, és eszembe jut Khien, ha még élne. Nem is bánnám, ha megint kiabálna vagy piszkálna, mint régen… Csak láthatnám még egyszer… Aztán valami mozgásra hívja fel a figyelmem, amit a távcsővel meg is nézek. A mocorgás és a dobozok pakolása abba a guruló dobozba elég érdekes, mert, ahogy látom, elég sok minden fér a belsejébe. Fura dolgaik vannak ezeknek a quorsak-nak , és csak kapkodom a fejem a sok apró pontra, amik hangyamódra sürögnek a nagy guruló tárolók körül. -Abba utaznak? Hogy férnek el mindannyian benne? Kapnak levegőt belül?- tátom el a szám, és kezdenek torlódni a kérdéseim. Aztán elfárad a szemem, hogy minden apró kis alakot figyeljek, merre tartanak. -Érdekesen furák ezek a népek!- pislogok párat, de aztán kezd jojozni a szemem. Inkább a társamra hagyom a figyelgetést most és elmegyek meglátogatni egy közeli bokrot, hogy ne feszüljön a hólyagom. Hamar vissza is érek, mert nem volt amúgy se szándékom sokáig távol maradni. De a szükség az szükség, és most már sokkal jobban érzem magam. Mikor visszaérek, máris egy újabb kérdést tesz fel, ami ismét mosolygásra ösztönöz. Milyen érdeklődő. Eddig annál többet nem mondott vagy kérdezett tőlem, hogy „menj arra”, „nézd meg ezt”, mit gondolsz merre mentek”, és nem is gondoltam volna, hogy mást is tud, mint ezeket ismételni. Érdekes egy pasi, az már biztos. Visszaülök a helyemre és babrálok egy másik fűszállal, mert azért kell valami a kezem ügyébe, hogy ne izguljak annyira a beszédtől. Nem, mintha annyira feszült lennék, de valami akkor is kell, na.. -Az apám fegyverkovács, és kicsi korom óta a fegyverek világában nőttem fel. Sokáig kerültem a Műhelyét, de aztán egyre többet voltam a közelében. Egy idő után sok mindent megtanultam és ellestem a mozdulataiból, és lassan már azon kaptam magam, hogy érdekel ez a mesterség. A családom eredetileg nem idevalósi, csak a születésem előtt érkeztek a városba. Khiennek a gyógyítók javasolták, hogy egy klímaváltozás jót tenne az egészségének. Én már itt születtem. – magyarázom, bár nem is tudom miért fontos ez az infó, de ha már belekezdtem, akkor az elejétől kezdjem és ne a végéről, legalább. - Ezt csak azért mondtam mellé, hogy értsd, a családom nem nézte jó szemmel az én későbbi érdeklődésemet a fegyverkészítéshez. Aztán csak teltek az évek, és sok minden a harcosokról szólt, ahogy te is tudod… Nem kellett sok idő, hogy elkészítsem a saját kardomat, amivel rengeteg időt gyakoroltam, hogy forgatni is tudjam, nem csak elkészíteni. Talán azért is döntöttem ennél az életnél, hogy valóra válthassam az álmaimat. Tudom, hogy elég érdekes egy lány szájából hallani, de akkor, amikor útra keltem a szülői háztól, nem az járt a fejemben, hogy férjet találjak és egy takaros házat vezessek, sok gyerekkel az udvaron, mert nem voltam rá kész. A szüleim nagyon nehezen fogadták el, hogy nem mentem férjhez és inkább a veszélyes és kiszámíthatatlan felé indultam el. – kicsit elszomorodom, hogy talán a mai napig nem tudták megbocsátani, hogy a magam elképzelését követve érkeztem meg Elorakba, de én hiszem, hogy jól döntöttem. – Akartam valami hasznosat és fontosat tenni, és itt megtaláltam a helyem. Ennyi a történet, kicsit hosszúra sikeredve. És, te? Minden vágyad volt, hogy a veszéllyel naponta szembenézz? Vagy más oka van?- tudom, hogy nincs jogom ennyire kikérdezni, de nagyon érdekel, hogy ő miért választotta ezt az életformát. Mert, ugye ez, azért kér némi lemondást és türelmet, ahogy most is jó példa az ittlétünk. -Mindig engem beszéltetsz. Most, te jössz!- játékosan dobom felé a fűszálat, és várom, hogy válaszoljon most ő nekem.
- Értem. Szóval független akartál lenni. Vagyis inkább kalandokat keresett, mint egy pasit, aki majd gondoskodik róla. Az apjára már csak haloványan emlékszem, nem gondoltam volna hogy ő is kitanulta a szakmát. - És milyen a kard? Nem látom nála. Leginkább a csúzlijával szokott jönni. Bár lehet hogy volt nála, akkor viszont arra én nem emlékszem. Egész végig a quorsakat figyeltem közben, csak erre a röpke időre fordulok felé, aztán ismét visszatérek a feladatunkhoz. A kérdésére elgondolkodom, nem válaszolok rögtön. Aztán a többi meg jogos. Én itt csendben ülök és hallgatom, magamról meg nem igazán beszéltem. Közben visszakapom a fűszálakat is. - Hát. Én mindig érdeklődő és eleven voltam. Apám könnyen és gyorsan meg tudott tanítani mindenre, ami a vadászathoz kell, úgyhogy utána szinte mindig eltűntem és úgy kellett egy felnőttnek összeszednie valahol az erdőben. Megköszörülöm a torkomat, mert bizony nekem nem voltak ilyen belső késztetéseim hogy kitűnjek, vagy hogy hasznos legyek. Én csak mentem, amerre gondoltam. Bár így velem sem futhatott túlzottan sűrűn össze a városban. - Rhiard volt az idősebb és amikor elkezdett tanulni az egyik katonánál a faluban, akkor én is jelentkeztem nála. Együtt mentünk a seregbe is, de aztán ő úgy gondolta, inkább testőri feladatokat látna el, mert úgy érezte azt akarja csinálni. Én meg úgy éreztem, hogy kell a fenének egy vén hülyét istápolni a nap minden percében. Miután elváltak az útjaink, megromlott a kapcsolatunk. De ezt már mondtam. Nem akarom ismételni önmagam, és a múlt tükrében már nem is lényeges, hiszen kibékültünk, szóval olyan, mintha meg sem történt volna. - Nekem ez az életem, ezt szeretem csinálni. Igaz, vannak olyan részei, amit inkább passzolnék, de nem lehet. Nem kifejezetten szeretek foglalkozni másokkal, de amikor többed magammal vagyok, muszáj. Ahogy a beszéd sem az erős oldalam, inkább a cselekvő típus vagyok, mint sem a beszédes fajta. Lám, meg is akadtam a mesélésben. - Mit akarsz még tudni?
-Igen, valami olyasmi. – bólintok mosolyogva. Nem igazán voltam akaratos vagy éppen ellenszegülő a szüleimmel, de amikor elindultam Elorakba, hogy a magam útját járjam, boldog voltam. Khien halála után szomorúnak és magányosnak éreztem magam a házban, és sokat voltam kint a barlangoknál, hogy gyakoroljam a kardforgatást. Igazából keveset is beszéltem másokkal, de ez csak megerősített abban, hogy minden erőmet és kitartásomat abba fektessem, amit csinálok. -Csak ritkán hordom magammal a kardom, ezért se láthattad talán. Most is a szobámban van. A csúzli kisebb helyet foglal el és befér a táskámba. – nevetek fel, de nem is gondoltam, hogy erre rákérdez. Gondolom, hogy kíváncsi mit készítettem, ha már szóba került a múltunk. -Hunyd le a szemed… megmutatom a kardom, ha kíváncsi vagy rá. Így néz ki... – ha megteszi, amit kérek, akkor én is lehunyt szemmel gondolok a fegyveremre, ami most a szobám asztalán pihen. Talán nem fog fejvesztve menekülni, ahogy a vetített illúzióképet a kardomról, megmutatom neki a fejében. Igaz, csak remélem, hogy nem fogja ez a képességem megriasztani. Nincs is szándékom vele, de így megmutatni könnyebb, mint szavakkal körbeírni a külsejét. Amint láthatta a kardom, máris bontom az illúziót és ismét a valóságban vagyunk. Persze, nem tudhatom, hogy ez mennyire hozza zavarba, de a választást megadtam neki, ha kíváncsi rá, és elfogadja ezt a „megoldást”, hogy láthassa a fegyverem. Aztán figyelmesen hallgatom, hogy miként került ide és mi motiválta, hogy ezt csinálja már egy jó ideje. A szülővárosunkban sokat nem találkoztunk össze, de ez is magyarázat, hogy sok felé járta az erdőt és keveset volt otthon. A testvérét nem nagyon ismerem, de a fivérek nem mindig egyformák és ezt tapasztaltam is a bátyámból. Miközben beszél, nem szakítom félbe és figyelek rá. Érdekes, hogy egy csomó mindent kérdeznék tőle, de valahogy nem sikerül megfogalmaznom szavakkal. Érződik a hangjából, hogy sok mindenen keresztül ment és talán ő sem nagyon beszélt eddig senkinek az életéről, ahogy a seregbe való belépésének körülményeiről. A magamhoz húzott térdemre támaszkodom, és nézek rá, ahogy hallgatom. Nem lehetett neki se könnyű másodszülöttként a családjába, bár a fiúknak talán mások a lehetőségeik, mint nekem, egy lánynak. Amúgy teljesen megértem, hogy ez az élete most már és biztosan szereti is, amit csinál. Mellékesen jó vezetőnek tartom, de ezt nem mondom el neki. Még a végén a fejébe szállna a dicséretem és aztán ezzel piszkálna egy jó ideig, mint a motyogással! Jajjj! Még csak az hiányozna! Hallgathatnám egy évig is, ha most megmondanám neki a dicsérő véleményem róla. -Igen, említetted Rhiard-ot, hogy nem voltatok akkoriban túl jóban… - mondom halkan, bár csak azért, hogy tudja, figyeltem eddig is rá, amit mondott. Amúgy meg, látszik is rajta, hogy szereti, amit csinál, és ez a lényeg! Én is szeretnék egy napon olyan jó lenni abban, amit teszek, mint ő. Sok mindenre kíváncsi vagyok róla, de nem is tudom, hogyan kérdezzem meg. Lehet, hogy túl személyesnek venné az érdeklődésemet az eddigi életéről, amióta eljött a szülővárosunkból, de azt hiszem, hogy nem merem megkérdezni tőle, hogy mik az álmai. Persze, mindenkinek vannak, de inkább „semlegesebb” témára váltok. Magamról tudva, hogy elég nehéz beszélnem olyan dolgokról, amiket eddig magamban hordoztam, és ha jól gondolom, akkor ő is valami hasonlóan visszahúzódó és csendesebb, ahogy én. – Mindennek megvan a miértje, és talán így lett a legjobb, hogy mindketten azt tesszük, amit szeretünk. –Igazából, nem tudok rá mást felelni, mert nem is olyan egyszerű, de amúgy meg, nagyon is. - Lenne egy csomó kérdésem, de lehet, hogy majd később kérdezem meg. Inkább most másra lennék kíváncsi, ha már a kardomat szóba hoztad. Régóta ez a fegyvered?- mutatok a nyílpuskájára. – Vagy inkább, valami miatt választottad magadnak? – nézek rá kérdőn, bár ha jól sejtem, akkor nem ilyen kérdésre számított tőlem, de hogyan is kérdezhetem meg tőle, hogy mit gondol rólam?! Tudom, hogy elég személyes kérdés lenne, de azért égek a kíváncsiságtól, hogy miért beszéltet engem ennyit? Nem, mintha zavarna, csak furcsa… Azt már tudom, hogy „motyogónak” és „kiszámíthatatlannak”tart a „meggondolatlanság” mellett, de még mindig nem tudom, hogy miért kérdezősködik ennyit, ami eddig csak abban merült ki, hogy „menj ide”, meg, hogy „ezt csináld!”. Érdekes, egy pasi… Mégis, van benne, valami különleges… Ha válaszol a kérdésemre, akkor figyelmesen hallgatom, ahogy eddig is. Aztán kezdek éhesedni és remélem, hogy a hasam nem hangosan jelzi az ebédidőt. Tuti, hogy megint azt fogja gondolni, hogy mindig valami bajom van, és nem tudok egy percig se a fenekemen megülni. De, azt mondta, hogy szóljak, ha valamit akarok, és ne motyogjak. Betartom az ígéretem, csak éppen nem olyan egyszerű, hogy mindent kimondjak neki, hogy ezt se vegye akadékoskodásnak.
A kérdésemre furcsa válasszal él. Mint kiderül meg akarja mutatni a kardját, így már én is sejtem mi lehet neki az egyik képessége. - Oké. Jelentem ki percnyi hezitálás után. Latba kellett venni a lehetőséget hogy netán lemaradok valamiről, de ha csak nem rontanak felénk felfegyverkezve, úgy kétlem hogy bármiről is lemaradnék. Teszem, amire kért, így hamar előkerül a kardja is. Dísztelen, egyszerű, barna tokkal és markolattal, kifejezetten mindennapi használatra szánt darab. - Alapos munka. Úgy mondom, mintha értenék hozzá, pedig én biztos nem tudnék összekovácsolni magamnak egy ilyent. - Kár hogy csak ott hever az asztalodon. Visszatérek a quorsak kukkolásához, közben más témák felé evezünk. Most én mondok pár szót magamról, ő meg hallgat. Nem tart sokáig. A szavai és a tettei ütik egymást. Lenne egy csomó kérdése, még lehetősége is, de nem teszi fel őket, csupán a fegyverem felől érdeklődik. - Egészen pontosan 25 éve. Apámtól kaptam, ahogy a késeket is. Csak tudnám miért ilyen bizonytalan. Bár én sem vagyok egy érdekes darab, úgyhogy ennyiben marad nálam is a dolog. - Van még pár fegyverem, elrakva, ahogy neked a kardod. Hm. Például nekem is van egy kétkezes hosszú kardom. Megtanultam forgatni, csak sosem láttam hasznát az erdőben, ezért a fáskamrában porosodik. Néha piszkának használom a kandallóban télen. Azt utolsó mondatom hazugság, de kíváncsi vagyok mit reagál erre. Aztán nekem még eszembe jut vele kapcsolatban egy kérdés. - Azt hallottam hogy megjártad az északi részt. Ez igaz? Mit csináltál arra?
Elsőre nem hittem volna, hogy megteszi nekem, amit kérek, és behunyja a szemét, de örültem neki, hogy nem volt elutasító. Talán kíváncsisága vezette rá, de mindegy is. Óvatosan kezdem feleleveníteni a szobámról és a kardomról a képet, hogy láthassa. Aztán „bontom” is az illúziót, hogy ismét a valóságban legyünk. Izgulok, hogy mit fog szólni ehhez, de meglepetésemre csak két mondatot fűz hozzá. Mondjuk nem vártam egy egész estés monológot, de ezek szerint ez nála a dicsérő szó. Ehhez nem is tudok sokat hozzátenni, csak egy mosollyal nézni és nyugtázni, amit mond. -Köszönöm. Nem mindig hever ott. De tény, hogy kevesebbet hordom magamnál. – vonom meg a vállam, bár igazán nem is tudom, hogy miért nem tartom magamnál többször. Talán, mert tartok attól, hogy lesznek olyanok, akik bizonyítást akarnak arról, hogy miként bánok vele, de igazából nem is akarnám magamra felhívni a figyelmet. Athard-ról nem feltételezem fel, hogy ilyesmit tenne, de a többiekről már nincs ennyire konkrét véleményem. Aztán lehet, hogy csak a múltbéli negatív tapasztalatok miatt gondolok így, de inkább nem kísérlem meg a lehetséges akármit. Zavaromban, ahogy felteszi e kérdést, hogy mire vagyok kíváncsi, csak hárítok. Azt persze nem is gondoltam, hogy ezt észre is veszi. Ohh! Shiennel szemére! Megint hamarább járt a szám, mint, hogy átgondoljam a szavaimat! Megint egy baki, amit meg fog jegyezni! Biztos! - Gyönyörű darabok. – nézek a fegyvereire, és legszívesebben homlokon csapkodnám magam, amiért ennyire lökött vagyok! Most itt lett volna az alkalom és lehetőség, hogy kérdezzek tőle bármit és én meg a nyílpuskájáról érdeklődőm! Nem mondom, csodás kidolgozású, ahogy a kései is, és elismerően nézem meg jobban őket, ha megmutatja. Igaz, hogy sokat láttam már őket, de nem tudtam, hogy az apukájától kapta. Ez magyarázat arra is, hogy miért fontos a számára. Aztán említ egy kardot is, amit porosodva tart a fáskamrában. Hol?! Ez komoly?! Igaz, kinézem belőle… -Most ez komoly?! Ott tartod a kamrában piszkavasnak? Csak viccelsz! Nem hiszem!- nevetek fel rajta, bár eddig nem is láttam nála kardot, vagy egyéb olyan fegyvert, ami hosszú és éles pengében végződne. -Ugye, csak ugratni akarsz? – nézek rá, de nem tudom eldönteni, hogy igaz-e, vagy tényleg csak kitalálta az egészet?! Nem tudok kiigazodni rajta! Még a végén kiderül, hogy tud viccelődni is?! Ahhh! Nem értem én ezt! Olyan furcsa… és érdeklődő, eddig meg, talán ha tíz mondatot szólt hozzám, amióta ismerem, és ebben a pár órában esetleg, ha ugyan ennyi időt lettünk volna csendben, mint amennyit eddig összesen beszéltünk az elmúlt hetek alatt… Most tényleg igazat mondott?Vagy, nincs is neki kardja, csak úgy mondta?! Ahhhh! Fura ez a pasi! Na, várj csak! Erre mit szólsz! - Majd megtanítalak forgatni a kardod és meglátod, hogy nemcsak a parázs kotorászásában lehet hasznos! Ragadj meg egy fahusángot, és megmutatom mire jó egy kard!- játékosan oldalba lököm, és nevetek tovább. Igaz, hogy ezt komolyan is mondom, bár nem tudom, hogy mit reagálna, ha tényleg a kezébe adnám a kardot és lendítenie kellene felém. Ezt megnézném szívesen! Kezdek eljátszani a gondolattal, hogy hogyan állna a kezében a penge, de kapom a következő kérdést tőle. Erre viszont nem gondoltam, hogy tud róla. -Hogy, mi? Vagyis… honnan tudsz arról, hogy a hegyekben jártam?- kerekedik ki a szemem a kérdésére, és még a lélegzetem is megakad egy pillanatra a nevetés után. -Két hónapot töltöttem a magasokban, majd egy Kereskedőkből álló csoportot kísértem. Faeserin-be tartottak volna, de elakadtak az odavezető úton. De, te honnan hallottál erről?- nézek ismét rá, de el sem tudom képzelni, hogy hogyan került a tudomására az ottlétem. Egy véletlen miatt kerültem arra a helyre, ahol éppen a Kereskedők jártak, mert a nyomaikat követtem, miután láttam, hogy letértek a hegyi ösvényről. Nem volt szándékomban az útjukba kerülni, de sok mindent lehet hallani a quorsakokról, akikben nem bízom. Amikor ott voltam a hegyekben, a magányt kerestem Khien halála után. Nem gondoltam, hogy valakikbe bele is botolhatok, ha arra járok. Aztán meg arra sem voltam felkészülve, hogy több időt leszek kénytelen ott maradni amikor… Ahhh! Honnan tud erről? Valakitől hallotta? Az ottani történetnek még nincs vége, de most nem tudom, hogy mit mondjak neki… Shiennel segíts!
A kérdezősködésére komoly képpel bólogatok. Látom rajta hogy benyeli a dolgot! Aztán meg előrukkol egy olyannal, hogy megtanít engem, csak ragadjak meg egy fadarabot. Felröhögök az ötletre. Valószínűleg nem tudok olyan jól kardot forgatni, mint ő, ha valóban naponta gyakorol vele, mert bizony én az enyémet évek óta ott hagytam porosodni. De ettől függetlenül a tanítására sem szorulok. Szóval nem tudom mit kellene mondanom erre. De magán az elgondoláson jót kacarászok. - Nem akarlak megsérteni, de nekem a nyíl sokkal gyorsabb a kardnál! Válaszolok végül az oldalba lökés és a röhögés után. Nem hiszem hogy kardozgatnék, főleg nem az erdőben, meg egyébként kivel? Jah, vele! Elgondolkodom, majd a hirtelen jött csendet most az én hangom töri meg. - Bár ha otthon leszek és te is, akkor benne vagyok! Aztán eszembe jut amit egy ismerősömtől hallottam és fel is teszem neki a kérdést, ő meg érezhetően tudni akarja kitől. Mintha nagy titok lenne, vagy mifene! - Az egyik kereskedő a csoportodból, az apám barátja. Vágom végül rá egyszerűen és megvonom a vállaim. Ha annyira nagy baj hogy megkérdeztem úgyse fogja folytatni. - Azt tudom hogy elkísérted őket. De miért voltál ott? Faeserin és a környéke nem tartozik senki kedvencei közé. Csontig hatoló hideg van ott, csak nagyon kevés állat bóklászik arra és kevés növény bírja az ottani klímát. Szóval alig találni élelmet. Az ott lakók jól bírják, de ő nem ott él, sohasem élt ott. Én csak akkor mennék arra a környékre, ha nagyon muszáj volna, mert egyébként semmit sem tartogat a számomra, amiért megérné odamennem. Nyomós oka kellett hogy legyen, amiért két hónapig ott járta az erdőket!
Most hallom először szívből nevetni a társamat, és ez nagyon tetszik. Vagyis, jól esik, hogy nem mást tesz és leordítja a fejem, hogy „mit képzelek én!”. Azt hiszem, hogy csak ugratott és a fele sem igaz, hogy a kardját a fáskamrában tartja a parázs piszkálására.. vagy, mégis?! Azt hiszem, hogy erről az igazat soha nem fogom megtudni, bár azért felcsigázott vele. Szívesen megnézném, hogy pár mozdulatot mutatva neki a kezében lássam azt a kétkezes kardot, de lehet, hogy csak ábránd marad a részemről, hogy jót nevessek a látványon. -Azt elhiszem!- nevetek még mindig rajta, - Rendben! Szavadon foglak!- mosolygok rá tovább, de aztán más téma miatt egy kicsit elkomorodom. Nem tudom, hogy honnan tudta meg, hogy odafent jártam a hegyekben és erre rá is kérdezett. -Ohh..Értem.- egy sóhaj hagyja el ajkam, bár nem neheztelek, hogy tud róla, csak meglepett, hogy így felhozta és rá is kérdezett. Akkoriban nem igazán találtam a helyem és csak elindultam valamerre, aztán a sors összehozott azokkal a Kereskedőkkel, akiket nem is ismertem, de végül segítettem eljutni abba a faluba, ahova igyekeztek. -Khien halála után nem találtam a helyem otthon. Ezért indultam el valamerre, csak ne legyek az emlékével összezárva minden nap a házunkban. – nem tudom, hogy ezt megérti-e a társam, de lehet, hogy el kell mondanom, hogy értse, miért akartam minél távolabb kerülni. -Bár, nem volt szándékom a hegyi legelőkön is túl menni, de aztán azokat a nyomokat észrevettem és követtem őket.. Eleinte nem gondoltam bele, hogy a hó és jég birodalma teljesen más, mert még soha nem jártam arra ezelőtt, de aztán… - veszek egy mély levegőt, hogy folytatni tudjam, mi történt. –Miután elkísértem őket Faeserin-be, indultam visszafelé, de nem sokáig jutottam. – kezdek megint babrálni egy fűszálat, hogy ezzel is erőt merítsek a beszédhez. -Hóviharba kerültem, és az ösvény, amin át tudtam volna jönni, eltakarta a leesett hó, majd órákon át kerestem a kivezető utat, de nem találtam. Napokig behúzódtam egy sziklának a mélyedéséhez, várva, hogy elálljon a havazás, de annyira átfagytam -és tüzet se tudtam gyújtani, hogy melegedjek-, ezért visszafelé indultam a faluba, hogy ne fagyjak halálra… Már nem tudtam merre menjek, így csak a megérzésemre hagyatkozhattam… – hajtogatom a fűszálat a kezembe, de elég nehéz erről beszélnem. – Már nem tudom hogyan, de egyszer csak valaki megláthatott a Vadászok közül és elvihettek magukkal. Ezt abból gondolom, hogy amikor felébredtem egy kunyhóban feküdtem és tűz lobogott a kályhában mellettem és jó pár darab takaró fedte a testem egy ágyon. Talán napokig fekhettem a falu határában-ha odáig eljutottam- vagy éppen csak a szerencse vezette arra a Vadászokat prémet keresve, de elég sok időbe telt, míg felépültem. Még most se tudom, hogy pontosan hogy történt, de aztán pár hétig velük maradtam. Sokat megtanítottak nekem az ottani életükről és azt is megtanították, hogy hogyan s miként tegyek legközelebb, hogy ha arra járnék. – hálás vagyok a Vadászoknak a mai napig, bár nagyon szerették volna, ha velük maradok még egy ideig, de a szívem visszahúzott az álmaim megvalósításához. -Aztán pár hét múlva visszaindultam, hogy hazajussak. – ez a története az ottlétemnek, bár nem tudom, hogy Athard miként fogadja ezt is, mert úgy látszik, hogy velem csak a bajok vannak és mindig különös érzékkel „tenyerelek”bele mindenbe. -Sok időbe tellett, hogy hazaérjek, de nem bántam meg valahol… Sokat tanultam tőlük az ott töltött idő alatt. - persze nem épp így gondoltam akkor sem, amikor elindultam észak felé, de már így lett és a jóra kell emlékeznem, nem pedig a rosszra. Bármennyire is nehéz. -Viszont jártam ott, ahol kevesen. - mosolyodom el keserédesen erre, de elég nehéz visszaemlékezni azokra a hetekre. -Nem szereted a hideget?- terelem el kicsit a gondolataimat, hogy őt kérdezgessem, beszéljen magáról, mert szeretnék én is sok mindent megtudni róla. Csak nem is tudom, hogy egy férfi mit tart elfogadhatónak, vagy éppen az ellenkezőjének, amit megosztana magából. Eddig nem voltam ilyen helyzetben, de annyira jól esne, ha most átölelne. Most, ha nincs is hideg, de a libabőr végigfut rajtam, ahogy arra a hóviharra gondolok. Nagyon fáztam… De, hogy is kérhetnék tőle ilyet egyáltalán?! Inkább, próbálok nem is gondolni azokra az időkre..
Olyan érzésem van a beszédje alapján, hogy nagyon beletenyereltem a témába, ezért inkább csendben hallgatom. Nem derül ki belőle hogy pontosan mit csinált ott, nem ereszti bőlére. Khien hiánya miatt indult neki. Még eggyel több ok arra hogy ne firtassam a miérteket. A quorsak szépen beköltöznek, erre a következtetésre jutottam, mert fel alá mászkálnak dobozokkal, bútorokkal a kezükben, meg mindenféle ismeretlen tárggyal. Fegyvere csak a kint őrt állóknak van, a befelé masírozók most jöttek. Gondolom én. Akárhogy is közelítem meg a helyzetüket, azt hiszem teljesen biztosan kijelenthetjük hogy ez egy újabb város, csak kisebb attól, viszont fegyveresek őrzik. Nagyon elüt a Várostól, amit építettek. És ha megjelennék a kapuban, még tán rám is lőnének, nem úgy, mint ott. - Pff. Fújtatok egyet magam elé és én is elterülök a fűben. - Nagyon őrzik a helyet. Szerintem azt kell kifigyelnünk, mikor történik az őrségváltás, mennyi időt húznak le ugyanazok azok az őrök, hol és merre helyezkednek el. Ha van őrjáratuk, akkor azt ki szervezi meg, és milyen utakat írnak le közben. Tekintve hogy most megy a pakolás, kétlem hogy bárki is elindulna egy őrjáratra tőlük. Inkább Nadiha kérdésén kezdek el rágódni. - Miért, ki szereti? Bár ez inkább morgásnak tűnhet, úgyhogy folytatom. - Párszor én is jártam arra. Először Vharan-t követtem. Aztán az öreg fülön csípet és hazavitt. Élénken él bennem minden egyes fülön csípés, mert nagyon kezelhetetlen voltam, de ő mégis mindig haza tudott könnyedén vinni, ellenben bárki mással. Az ő szavai mindig eljutottak hozzám. Nah meg az erős keze úgy megcsavarta a fülemet, mertem volna ellenkezni! - Volt hogy eltévedtem és úgy keveredtem arrafelé. Pedig nem az volt a célom hogy oda eljussak. Őszintén, tényleg nem szeretek ott lenni! Az minden erdőjáró rémálma! Felé fordulok közben, a kezeim a tarkóm mögé kulcsolva. Tudja miről beszélek, ott a hóvihar állandóan ellepi a nyomokat, meg mindent, kevés dologból lehet tájékozódni, vagy olvasni. Ha nem ott születtél és ebből kiindulva tudod minden egyes állat területét, akkor jobb ha nem mész az erdőbe!
Nehéz magamról beszélnem, de még nehezebb Khien halála utáni időszakra még emlékeznem is, nemhogy szavakba önteni az akkori érzéseket, amik bennem dúltak. Azt hiszem, hogy talán megértette Athard, hogy nem könnyű róla beszélnem és hálás is vagyok, hogy nem feszegeti még jobban a körülményeket. Persze, érthető, hogy érdekli miért jártam arra, ahová józan ésszel, senki nem merészkedik, de akkor nem ez lebegett a szemem előtt, hanem az, hogy messzire kerüljek a lelki fájdalmamtól. -Igaz…- mosolyodom el rajta. – Én sem szeretem a hideget. – a lábamat a karommal közelebb húzva magamhoz figyelem a szavait. Annyira nem voltunk közel egymáshoz gyerekként, hogy ismerjük egymást, de valamiért olyan jó, hogy van bennünk közös. Persze elég tág és nagyolt vonalakban hallottam Vharanról, de azt nem tudtam, hogy ők közelről is ismerték egymást az Öreggel. -Komolyan? Tényleg fülön csípve vitt téged haza?- ezt mosolygás nélkül nem tudom megkérdezni. -Ezt is megnéztem volna!- nézek rá, ahogy mellettem fekszik, és nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek még róla. -Sokat voltatok együtt az Öreggel odakint az erdőben is? Én azt hittem, hogy Vharan elég magának való és morcos férfi hírében áll. Persze… annyira nem ismerem. De, Te gondolom, hogy jobban, mint én. – ezt csak gondolom, bár ahogy a szavaiból kicsendült, jó sokszor hozhatta haza az elkóborolt Athardot. Édes lehetett, ahogy a fülénél fogva cibálta haza gyerekként. Nem is hittem volna! Még elképzelni is vidámság, hogy miket csinálhatott, hogy az Öreg mindig mehetett utána megtalálni… Nem is csodálom, hogy a szülei a frászt kapták, amikor reggel elindult a házukból. Igyekszem nem hangosan kinevetni, de annyira tetszik. -Vharan, akkor sokat jelent neked… - babrálok megint egy újabb fűszállal, bár még mindig nem tudom, hogy kérdezzek róla. Sok minden eszembe jut, de nem akarnám faggatni, vagy kellemetlenséget okozni a kíváncsiságommal. -…és, hogy találtátok meg egymást a nagy rengetegben? Kiabáltatok? Vagy hagytatok jeleket magatok után?- mondjuk elég nehéz megtalálni valakit, aki eltéved, és ismeretlen terepen jár. -Gondolom, hogy nem volt egyszerű dolga, ha ennyire "szökdöstél" - nevetek fel, mert Vharannak lehet, hogy könnyebb mozognia a rutin és az évek miatt, de egy gyermeknek sokkal nehezebb. Igaz, én is példa vagyok rá, hogy lazán elvesztettem a hazafelé vezető utat.
Még én is jól emlékszem a cudar hidegekre, amik ott tombolnak fent, északon. Nadiha kérdésére és látva az arcát, felnevetek. - Igen. Gondolkodom azon hogyan öntsem szavakba miért történt így. De ő rákérdez. Nesze neked! - Egy ideig anyám testőre volt. De utána is sokszor felbukkant. Valóban magának való és morcos. Pont ahogy szeretem, persze ezt már nem teszem hozzá. Vharan mindig egyenes és őszinte, az igazságot hamar a képedbe mondja köntörfalazás nélkül. A derű egy időre tovaszáll a hangomból. Ahogy én beletrafáltam a kényes témába nála, úgy most ő is. - Nem tud sokáig meglenni egy helyen, ahogy én sem. Félszavakból is megért engem. Amióta anyám és apám eltávozott, Rhiard-on kívül őt érzem még fontosnak. Egyikünk sem túlzottan társasági alkat, ő ráadásul megette a szent halat, ami már súlyosbító körülmény. Elég ahhoz hogy kiröhögjenek a városokban és ujjal mutogassanak rád. Ettől garantáltan el lehet vadulni. Ő mégsem olyan, mint amilyennek látják. - A családja fent él, északon. Többször hazajár. Egy kis idő kell, amíg leakadok a rossz emlékekről, ami anyámat és apámat illeti. Így végül is jó hogy Vharan-ról beszélgetünk. - Három füttyszó. Erről ismer meg engem és én őt. Meg a jobb kezével a mellét veri, így én is utánozni szoktam. Látva hogy rajtam nevet, az arcomra visszaszökik az apró mosoly. - Ezt tőle kellene megkérdezni. Nem valószínű hogy megkérdezném tőle, felnőtt fejjel már belátom, sok hülyeséget csináltam gyerekként. Nem voltam tekintettel senkire. Egy ideig nézem a fűszállal babrálását, közben szárnyra kap egy ötlet. - Mit szólnál ha mi is fütyülnénk egymásnak, amiről megismerjük a másikat? Vagy utánozzuk egy állat hangját?
Nevetek, ahogy elképzelem, mikor Vharan visszahozza a gyermek Athardot a „szökdösése” után. Annyira elragad a szemem előtt lepergő jelenet, hogy akaratlanul is kacagok rajta. Nem igazán akarom kinevetni, de ez olyan édes, hogy nem tudom kihagyni. Ezek szerint az Öreget sokkal jobban ismeri, ahogy képzeltem. Pedig sokat hallottam felőle, de azt se tudtam, hogy a Testőrségben volt akkoriban… Sok minden történt édesanyja halálakor… amit nem is szeretnék ismét szóba hozni. -Értem. Akkor igazak róla a szóbeszédek…- mosollyal nyugtázom, hogy tényleg közelről ismerik egymást és el is tudom, képzelni, hogy azóta az Öreg semmit se változott, ami a morcosságára és a magának való modoráról hallottam. Valahogy én is ilyennek képzeltem el.. -Megértem, hogy emiatt is szoros kötelék alakult ki köztetek. – picit elhalkulok, mert nem akarok megint fájdalmas emlékképeket felhozni a szüleiről, akik már nincsenek. Így is nehéz lehetett neki, hogy egyik szülője sem él már…. nagyon sajnálom…. -Akkor, azért járhatott sokat arrafelé. – ez megmagyarázza, hogy miért találhatta meg könnyen a „kis Athardot”, aki dacolt, és sokszor szegült ellen a szülői intelmeknek, vagy ki tudja miért nem ült meg egy percig se a fenekén. Lehet, hogy most így elképzelve nekem viccesen hangzik, de nem biztos, hogy az anyukája helyében lettem volna, akkor is így gondolnám… Eleven lehetett gyerekként. Ezt, azért kinézem belőle. Arra, a kérdésemre is megkapom a választ, hogy találhatták meg egymást könnyebben, mert azért tudva levő, hogy a magasokban nem sok nyom marad meg, ha a sziklák között jár valaki és hatalmas távolságokat kell bejárni. -Fütyültettek? – nézek rá ismét mosolyogva. Erre pont nem gondoltam, pedig hatékony… A hang messzebb hallatszik, mint bármi, főleg, ha baj van. Mire eljátszom ezzel a gondolattal, kapok is egy következő agyalnivalót. -Mi?! Én nem tudok fütyülni. – rázom meg a fejem nevetve. –Ezt komolyan mondod?- nézek rá, mert még mindig azt hiszem, hogy ez is csak viccesnek szánta. Akkor pislogok párat, mikor az arcára nézek és nem látok rajta olyat, ami azt sugallná, hogy ez az ötlet csak légből kapott lenne. – Állathangot? Melyikre gondolsz? – játszom tovább a fűszállal, de még mindig azt hiszem, hogy csak viccel. Aztán megint rá nézek, és elmerengek rajta. Talán nem is annyira rossz ötlet, és vesztenivaló nincs benne, ha nem menne nekem. Megpróbálhatom. A fütyülni nem próbáltam, de azt hiszem, hogy az állathangot, azt talán esélyesebben meg tudnám csinálni. Igaz, hogy soha nem próbáltam egyiket se. Biztos kinevet, de nem baj. Én is nevettem most eleget rajta, és még nem is kiabálta le a fejem… Még a végén kiderül, hogy meg tud tanítani fütyülni, vagy ki tudja milyen állatnak a hangját utánozni. De, milyen állaté lenne? Ezt nem is hagynám ki, még ha teli torokból kinevetne a bénázásomért. -Megpróbálhatjuk, de figyelmeztetlek, hogy nem vagyok jó utánzásban.- teszem hozzá egy újabb mosollyal, de azért izgulok mit talál ki.
A kérdésére bólintok, bár amit utána kijelent, abból egyértelműen azt hiszi még mindig, hogy csak viccelek. - Komolyan. Felülök és megvakarom a fejemet a tarkómnál. Szóval nem tud fütyülni. - Csücsörítesz és kifújod a levegőt. Nem egy ördöngösség. Kétféleképpen lehet, de a másik már sokkal bonyolultabb lenne neki. Fogalmam sincs meg akar-e tanulni, ugyanakkor ott lóg a levegőben a másik ötletem még. - Talán egy állatot könnyebb utánozni. Mondjuk a beszédes wipite hangja? Sok helyen fellelhetőek, persze ha nem tetszik neki, akkor majd kitalál mást. Én most egyet gondolva feléje fordulok és utánozom az állat prüttyögő hangját, bár az én mély tónusom már majdnem morgásba csap át. Nem akartam errator hanggal jönni, mert az veszélyes lenne, hiszen ha azt hiszi én vagyok és közben nem, akkor jó nagy bajba keveredik. Ahogy ez fordítva is igaz! A wipiték meg jámbor jószágok, leginkább a kölkeit védő szülők veszélyesek, de nem úgy, mint egy errator falka. Csak kettő hosszabb hangot hallatok, aztán abbahagyom. - Nah? Megpróbálod?
Tényleg azt hiszem, hogy csak viccel azzal, hogy megtanít fütyülni. Eddig nem voltam biztos benne, hogy komolyan mondja, amíg nem erősít meg benne. -Gondolod, hogy sikerül?- nevetek fel, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy egy hang is kijönne a csücsörített számon. Inkább hasonlítana egy nagyobb fujtatáshoz, mint amit szeretne, hogy sikerüljön belőle. -Na, jó… próbáljuk. – veszek egy nagy levegőt és igyekszem úgy tenni, ahogy javasolta. –Pphhhhhhhhffffuuuu…- ez aztán végképp nem hasonlít egy fütyülésre, de még a közelébe sincs. -Ez reménytelen! – kacagok magamon, de azt hiszem, hogy a társam se tudja ezt nevetés nélkül hallgatni. –Inkább a másik lehetőség. – próbálgatom még párszor a fütyülést, de nem igazán megy. -PPphhhuuu… - fújom ki a levegőt, de nem sikeredik úgy, ahogy kellene. A wipite talán könnyebb, bár abban se vagyok biztos, hogy sikerül a hangját utánoznom. - Prünntttttyyyy…..- igyekszem utánozni azt a kis állatkát, de nem tudom, hogy miként sikerül. -Na, milyen? Hasonlít kicsit?- nézek Athard-ra, és fogalmam sincs, hogy szerinte sikerült-e utánoznom.
- Nem gondolom. Tudom. Abból indulok ki, hogy ha valaki sokat gyakorol valamit, az előbb utóbb menni fog neki. A sok itt most nem érvényes, de ha csak elkezdi, az már haladás. Nevetgél, de aztán neki is eszébe jut ugyanez. - Hajrá! Én meg bátorítom, bár az első próbálkozás kudarcba fullad. Nem szokta ilyen hamar feladni. - Még egyszer, csak most szorítsd össze az ajkaidat! Igyekszem hasznos tanáccsal ellátni, hiába. A további két próbálkozás is csak hangos fújtatásba torkollik. Az én korábbi mormota wipite cincogásomat akarja leutánozni inkább. Az se volt hiteles, de amikor ő is rázendít, nah az valamivel jobban hangzik. Mint amikor az egyik wipite tologatja a másikat a bokorban. Ezen én is jókat nevetek. A kérdésére abbahagyom és megköszörülöm a torkomat. - Erről meg foglak tudni ismerni! Komolynak próbálnék tűnni, de nem bírom megállni mosolygás nélkül. Kiszórakoztuk magunkat, úgyhogy inkább felülök, használom a képességemet. A quorsak még mindig pakoldáznak. - Azt hiszem sok értelme nincs itt lennünk napokig. A védelmi rendszerüket kifigyelni hosszú folyamat, több szemre van szükség és jobban meg kell szervezni, hogy válthassuk egymást. Holnap visszamegyünk Elorakba.
Azt hiszem, hogy a társam túlbecsülte a fütyülésre való hajlamomat és a tehetségemet is hozzá. -Nem megy! Pedig _úgy_ csinálok, ahogy mondod. - csücsörítek, de ismét csak hangos fújtatás sikeredik belőle. Majd harmadszorra is ugyanúgy semmi… Ahh! Shiennel szemére! Nem megy ez nekem! A próbálkozásom végül megint nevetésbe torkollik, és Ath se állja meg vigyor nélkül. -Mondtam, hogy nincs tehetségem a fütyüléshez. Nevess csak! – kacagok fel vele együtt, majd a Wipite hangja következik, amiben még annyira sem vagyok biztos, hogy hasonlít rá, de feszülten figyelem, ahogy megmutatja nekem, hogy kellene hangoznia a „jelnek”, nem tudom nevetés nélkül megállni a morgós hangján megszólaltatott hangot. -Ez inkább morcogásra hasonlít…- kuncogok – …Mintha beszorult volna az állatka valamelyik fa odvába…- ezt nem tudtam kihagyni, és nevetek tovább. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire szórakoztató a hangutánzás. Végül megpróbálom én is, bár a hangszínem sokkal magasabb a társamétól, ezért úgy hangzik, mintha ez az állatka beszorult volna abba a fa odvába, és mozdulni se bír. Egyre jobb! Ezzel az erővel, simán sikíthatnék is, az legalább éles hanggal volna, bár nem hiszem, hogy ez lenne a célja a „jelnek”. -Az biztos! Ilyen sipákoló wipite ritka is!- nevetek tovább, és most már az oldalam is fáj a rázkódástól. Ennyit nem nevettünk eddig, mint most. Bár igaz, hogy csendesebben kellene lennem és nem felhívni magunkra a quorsak figyelmét, ha már leselkedünk egy jó ideje utánuk. Ahogy elnézem Athardnak se sikerül komoly képpel maradnia, de aztán ismét felemelkedik és figyelni kezd. -Történik valami?- halkabbra veszem a hangom, és igyekszem lenyelni a nevetésem. Nem könnyű, de nem szabad elfelejtenem, hogy miért is vagyunk most itt. -Ahh..értem. – húzódok vissza a bokrok takarásába, bár nem hiszem, hogy ilyen nagy távolságból észrevettek volna engem. Azt így, szabad szemmel is látom, hogy mozgások vannak, de kivenni az alakokat már nem sikerül. Apró pontokként mozognak néha egy-egy guruló doboz mellett, de aztán megint elnéptelenedik a terület. -Rendben. – ülök vissza az eddigi helyemre, és matatok a táskámba. -Te, nem vagy éhes?- kis keresgélés után előveszek egy kis csomagot, amit még indulás előtt gondosan bepakoltam. -Lan-Lasa pogácsa. Én sütöttem. - nyújtom felé, ha kér belőle. - Igaz, hogy egy picivel több Lasa került bele, mint akartam, de azért talán fogyasztható. Legfeljebb több vizet iszunk rá. – vonom meg a vállam, de aztán lehet, hogy ezt az információt nem kellett volna megosztanom. Azt nem lehet mondani, hogy ízetlen, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem sajnáltam belőle a fűszerezést. Persze, kinek mi! Majd máskor jobban fog sikerülni. S mivel, annyira nem vagyok egy sütögetős, de ez így is már egy fokkal meghaladta a múltkor készített „elődeit” …és legalább a mostani pogácsa, nem kavicsként végezte a csúzlimban, mint _azok_. Bár, még nem tudom, hogy a társam mit fog hozzá szólni, ha megkóstolja. Minden esetre, én éhes vagyok, és bele is harapok egybe, ha ő is vállalkozik a kóstolásra. Ööö… azt hittem, hogy kevesebb Lasa-t kevertem bele… Most már mindegy! Nem az első, amit elrontok….Holnap, úgyis indulunk vissza. Addig meg kibírom, hogy ezt egyem. Ha megkóstolja, akkor felé sandítva figyelem az arcát, hogy miként ízlik neki. -Nagyon sós lett?- halkan kérdezek rá, és próbálom kipuhatolni, hogy mi lesz a válasza erre. Azért csodát nem várok, de talán ehető, és nem hajítja el messzire a falatot, amit a szájába vett. Vagy, ki tudja?! Azon se lepődnék meg, amilyen pocsék a főző- és sütő tudományom.
Nem vitatkozom vele, mert kétségkívül a hangom inkább illene egy errator hangjához, mint a wipitékhez, de így legalább fel fogja ismerni az enyémet is. Elnevetgélünk még ezen egy darabig, egymáson, a hangokon amit kiadtunk, aztán én szakítom meg az idillt. Elvégre nem szórakozni jöttünk ide. A kérdésére aprót bólintok és felvázolom a helyzetet, amit tőlünk sokkal távolabb látok. Nadiha visszaül a helyére, én pedig maradok a bokor takarásában. Hallom a matatását, de ténylegesen csak a felém nyújtott pogácsák látványára fordulok ismét hozzá. - Köszönöm. Elveszek egyet, mert ő sütötte, nehogy itt megorroljon amiért nem akarok enni a pogácsájából. Bár tényleg nem vagyok éhes, a magyarázatára meg kérdőn tekintek a kezemben tartott darabra. Szóval a kelleténél többet rakott bele? Az pontosan mit is jelent? Mivel ő is beleharap, így én is ugyanezt teszem, de az első ízlesésnél érzem a borzalmas sós ízt, ezzel már ölni lehetne. Úgyhogy a következő pillanatban köpök egyet magam elé a bokorba és a számat törölgetem. - Nem akarom a főzőtudományod becsmérelni, de dobd a fenébe, mielőtt valami komoly bajod lesz tőle! Morgom ingerülten, noha ez nem neki szól, hanem az íznek, ami még a szájpadlásomra tapadt. Most én kezdek el a táskámban kotorni, és előhorgászom a mélyéről a lapulevélbe csomagolt étkem, meg a kulacsomat. - Nesze, szárított hús, inkább ezt egyed! Nyújtom neki és megvárom, amíg elveszi. Nah ezen nem fogunk veszekedni, mert ezt nem kell sütni, így nem mondhatja azt hogy én jobban tudnék nála. Utána meghúzom a kulacsot, ugyanis ezt az ízt gyorsan el szeretném felejteni.
