Az orvosi intézmények tagját képzik a betegszobák. Hosszú folyosókon helyezkednek el, leginkább egyágyas szobák - de előfordulhat, hogy speciális esetekben többágyassá alakítják át (például nagyobb járványok idején). Egyszerű szobák egy ággyal és általában egy székkel, amin a látogatók helyet foglalhatnak, valamint a már megszokott orvosi műszerekkel, géppel. Az ajtók és a falak üvegből készültek. Ennek funkciója igen egyszerű: így könnyebb átlátni, hogy mennyi szabad férőhely van még. Ugyanis azon szobákat, ahol beteg pihen, nyugalmának érdekében elsötétítik (tejfehérré teszik) az üveget minden oldalról. Az ajtók mellett egy panelen jelenik meg, hogy épp ki fekszik az adott szobában, így az orvosok, nővérek, de a hozzátartozók is könnyű útmutatást találhatnak az amúgy egyszerű felépítésű folyosókon.
Két nap telt el azóta, hogy a Condor visszatért az Aquillionról. Katrina Gardel műtéte órákon át tartott, mégis sikerrel zárult. Noha karját vesztette a pontos amputálás végett tudták pótolni az elvesztett végtagot. A szintetikus bőrrel bevont implantátum élethű hatást kelt a betegágyán fekvő nőnek. A műtét után egyszer felébresztették, vizenyős tekintettel bámulta a plafont, oldalra fordította a fejét, ha látott is, semmit sem fogott fel igazán. Szemöldökét ráncolta az éles fények bántóssága ellen. Pár másodpercig ha ébren volt, visszaájult a jótékony üres légterű sötétségbe, tudatát újra elvesztette. Mégha elméjének egy része küzdött is ellene a szervezete átvette az irányítást felette. Testének pihenésre volt szüksége, túl sok stressz érte. Állapotát mégis stabilnak állapították meg, így az intenzív osztály helyett a betegszobákba tolták át. A szobája melletti panelen mégis vörösen izzott a kijelző, mely azt hivatott jelenteni, hogy a beteg különös odafigyelést igényel. Szervezete bármikor dönthetett úgy, hogy nem fogadja be az idegi csatlakozásokat, a mechanikai szerkezeteket. Folyamatos orvosi megfigyelés alatt tartották az első napban, hisz ez volt a kritikus időszak. Látogatókat addig nem is engedélyeztek a számára, noha a férje, Carl Froster az első pillanattól ott volt. Természetes módon őt értesítették, a tizedes adatlapján ő szerepelt értesítendő személyként. Az első órákban csak idegesen sétálgatott fel és alá. Ezt követően a pihenőkbe ült, folyamatosan maga elé bámult. Nem mondtak neki semmit, nem tájékoztatták, csakhogy súlyosan megsebesült. Úgy érezte, hogy pár óra alatt éveket örgedett, arca nyúzottá vált, lábai folyamatosan jártak, ahogy ült. Mégha szerelmet nem is érez felesége iránt, a barátjának érzi és természetes számára, hogy törődik vele, fontos számára. És akkor még csak bele sem mer gondolni, hogy valaki más, miket élhet át… Főleg, hogy az a személy jóval többet tud a történtekről, mint ő, ki itt ül. Idegességét mégsem oldották fel. Serena Greymare tárgyilagosan közölte, hogy Gardel tizedes karját vesztette el, állapota noha már nem kritikus így is folyamatos megfigyelésre szorul az elkövetkezendő órákba. Addig pedig ő maga sem mehet be hozzá. A férfi megsemmisülve ült vissza a székébe, arcát tenyerébe temette. Percek, vagy órák, maga sem tudta, mennyi idő telt el. Mindig is tudta, nem volt titok számára, hogy felesége katona, sokat kibír, járt már néhány veszélyes küldetésen. De épp ezért, mert ismeri nem érti, hogy miként történhetett hasonló. S senki sem mond neki semmit. Nem mondják, hogy miként vesztette el a karját, mi okozta ezt az egészet. Senki, semmit. Állapota nyúzottságán az elkövetkezendő órák sem változtattak. Hazaküldték, mondván nincs értelme itt lenni, amíg nem mehet be hozzá. Eleget tett a kérésnek, izmai, elméje fáradt volt, sokkos, álom mégsem jött a szemére. Pár órát, ha fetrengett az ágyába, a takarót már rúgta is le magáról. Visszatért az orvosi részlegre, a folyosón, feleségének ajtaja előtt járkált fel és alá. Régi barátja, Fritz hiába kérlelte menjen haza, majd ő szól, hogy mikor mehet be hozzá, nem hallgatott rá. Lelkébe mart a fájdalom és a furdalás, hogy máshol lenne, nem itt. Nem akarja egyedül hagyni. Katrina Gardel állapota azonban változatlan maradt. Egyedül, önállóan képes volt lélegezni, szervezete dolgozott az új helyzettel, láza mégsem lett. Könyökhajlatába szúrt kanülön keresztül kap sóoldatot, fájdalomcsillapítót és nyugtatót is. Takarója alól még egy cső kúszik ki, az ágy mellé rögzített zacskóba. Beengedik hozzá, s most megbánta, hogy bejött. Felesége hófehér ágyon fekszik, hófehér párnával a feje alatt. Hófehér takaró fedi testét, mindkét karját azon kívülre helyezték. Első ránézésre nem tudná megmondani, hogy melyiket műtötték, ha nem mondták volna el neki. Arca hófehér, sápadt, szemei alatt méteres fekete folt. Barna haja lágyan keretezik arcát, melytől csak még nagyobb a kontraszt. Kibontva hagyták, vállaira fektették, hogy ne húzza álmában. Egyszerű, kórházi köntöst kapott, amíg fel nem ébred. Bal karján több zúzódás is található. Testének többi részét mégsem láthatja. Carl izmai megremegnek, kénytelen az ágy végébe megkapaszkodni, fejét lehatjani. Tudta mindig is, hogy mire vállalkozott ezzel a házassággal, de soha nem kívánta így látni barátját. Nehezen szedi össze magát és az ágy melletti széket húzza maga alá. A fehér tejüvegen keresztül nem lehet látni semmit, mégsem nyúl feleségéhez, egyszerűen nem mer – sose mert igazán. Csak ül ott, figyeli ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Figyeli az arcát, szempilláit, ahogy nem remegnek meg. Az ágy melletti panelen látja a rákapcsolt érzékelők segítségével, hogy milyen életjelei vannak. Semmit sem ért belőle, szívének ütemes dobogása az egyetlen amit képes felfogni. Legalább is a szinuszgörbék ezt mutatják. Csendesen alszik, szemöldökének ráncai kisimultak, ajkai enyhén cserepesek, de nem vészesen. Csendesen pihen, az, hogy koponyájának rejteékbe mi húzódik meg, nem tudható.
***
Az Aquillion havas terepén állok, Főnixszel az oldalamon. Ezúttal nem ülök benne, fegyver mégsincs nálam. Most sincs nálam. Az Eternity nem messze áll tőlünk, ajtajába mégis egy alak áll. Egy alak, aki nem ismerős, szemei mégis vérben forognak, gyűlölettől izzanak. Fegyverét emeli és vele együtt az Eternity gépágyúja is rám mered. Mintha egyszerre mozogna, gép és ember. Ahogy én Főnix is. Szinte egyszerre mozdulunk, ő jobbra én pedig balra a lövedék elől, arra mégsincs időm, hogy felé fussak, hogy a fülkébe ugorjak és együtt harcoljunk. Az Eternyi nem engem lő, hanem őt pontosabban a titán lába alá. A terület megremeg a lábunk alatt, egy hullámot ír le. A vastag hótakaró megreped a súlyos gépezet alatt, majd hirtelen tűnik el alatta. Hiába futok felé, mintha a távolság köztem és az őt elnyelő szakadék között csak folyamatosan nőne. Egy hang nevet a fejemben. Egy ismerős, férfi hang. Connoré. - Csak egy báb egy játékba, semmi több – neveti a hang. – egy sakkfigura. Akkor és ott fogják feláldozni, ahol akarják és maga sem tehet majd ellene semmit. Az egész életét ennek szenteli, de a semmiért – a szavak újra visszhangoznak elmémbe, mégis igyekszem nem törődni vele. Mellettem a hótakaró újra felreped, megremeg. Lábamról dönt le….
Már megnevezni sem tudnám mi tart talpon. Nem aludtam, mióta hajnalban felébredtem az Aquillonra induló expedíció napján. Talán ma hajnali háromkor szundikálhattam ma fél percet az egyik jelentéshalom felett, de hogy semmi pihentető nem volt abban sem, arra bárki mérget vehet. Nyúzott vagyok, végtelenül fáradt, és minden szempontból kizsigereltnek érzem magam. Nem tudok szabadulni a képektől, amik az agyamba égtek az elmúlt két napban. Megannyi holttest, Katrina halottsápadt arca, Kaminsky tenyérbemászó vigyora, az ismeretlen fegyver brutális erejét bemutató robbanás, ami félig megsemmisítette a ránk támadó hegyomlás méretű szörnyet, a bomba sárga pulzálása, a pillanat, amikor meghallottam a fegyverropogást, és egy hosszú percig nem kaptam választ a bátyámtól, Jay pillantása… A hányinger ismét visszatér, az egyetlen szerencsém, hogyha végül elveszítem a csatát, nincs mit kiadnia a gyomromnak. A két katona szótlanul, feszes tartásban masírozik mögöttem. Azt hiszem ez a harmadik páros, akik szótlanul róják mögöttem egyik folyosót a másik után, vagy éppen az ajtó előtt szobroznak órákig. Közöttük és közöttem éles a kontraszt. Az én egyenruhám gyűrött, látszik, hogy sokkal régebb óta viselem, mint általában szoktam váltás nélkül. A szemem alatt sötétek a karikák, a borostám sem csak árnyék már. A szemüveget lecseréltem a hazaérkezés óta egy teljesen ostoba példányra. Nincsen összekötve semmivel, és csak feliratozásra alkalmas. A nyoma állandósult az orrnyergemen és a halántékomon is. A zsebemben ott a PDA-m is, jobb ötlet híján rezgésre állítva. Az egyik kezemben egy üveg víz, a másikban egy hatalmas pohár kávé, illetve annak a fele. Semmit nem hallok, de a lépteimet tompának és vontatottnak érzem. Túljutottam azon a ponton, ahol értelmesen tudok gondolkodni. Az orvosi részleg fehér folyosóinak steril világossága bántja a szememet. Otthonosan mozgok, nem kell keresgélnem az egy ágyas kórtermet, ahol Katrinát ápolják. Serena Greymare részlege kiszámíthatóan fegyelmezett, és az ajtó előtt álló két katona is jó irányadó. Nem foglalkozom vele, hogy az engem kísérők maradnak, vagy mennek, és a már jelenlévőknek sem adok alkalmat a vitára, egyszerűen belépek közöttük a betegszobába. Nagyjából az fogad, amire számítok. Katrina még mindig szívet facsaróan sápadt, ezt csak kiemeli az őt körülölelő steril, szigorú hófehérség. Carl is nyúzottnak tűnik, bár gyanítom köröket verek rá ezúttal. Nem lepődöm meg azon, hogy itt találom. Még hálás is vagyok neki, hogy itt volt, míg nekem nem volt lehetőségem. Az apró éjjeliszekrényre teszem a vizet és a kávét, kezet fogok Katrina férjével, futólag fél karral át is ölelem, meglapogatom a hátát biztatólag. A szavaira óvatosan megrázom a fejem, gyenge mosolykezdeményt erőltetek a szám sarkába. - Én köszönöm, hogy itt voltál. Képtelen voltam előbb szabadulni. A dobhártyám is megsérült, később beszéljünk… Egyszerűen számomra nincs tovább. Nem vagyok képes még egy beszélgetésre az expedícióról. Itt és most biztosan nem, noha a velem szemben álló férfi minden bizonnyal megérdemelné a válaszokat. Miután távozik, én még nem ülök le az üresen hagyott székbe. Közelebb lépek az ágyhoz, amennyi a kötéstől látszik, szemügyre veszem az illesztést. Serena majdnem varázsló, ezzel mind tisztában vagyunk. Ha nem tudnám, mit kell néznem, észre sem venném az implantátumot, hiába egy egész karról van szó. Nem érek hozzá, tisztában vagyok, hogy mostmár ezzel is megzavarhatom Katrina pihenését. Az arca sápadt, az ajkai enyhén cserepesek. Kezet mosok a beépített mosdókagylónál, keresek néhány steril gézlapot, amit meg tudok nedvesíteni a vízzel, amit hoztam. Óvatosan, amennyire lehet finoman hozzáérve simítom végig vele az ajkait néhányszor, majd a nedves gézlapokat a hulladékgyűjtőbe ejtem. Egy végtelenül fáradt, szinte hangtalan sóhajjal ülök le a székbe, amit Carl az ágy mellé húzott. Egymást kergetik a különböző emlékek, gondolatok a fejemben, de egyiket sem vagyok képes megragadni, fókuszba húzni. Egyszerűen túlságosan kimerült vagyok hozzá. Elkortyolom a maradék kávét, le sem veszem a pillantásomat az ágyban fekvő nőről. Nem állok rá készen, hogy elveszítsem. Készen fogok valaha? A percek egymásba nyúlnak, a néma csendet csak az életfunkciókat ellenőrző gépek ütemes pittyegése töri meg. Talán fél óra telik el, talán egy egész, mikor először azon kapom magam, hogy a szemem lecsukódik, a fejem előre biccen. Az éberségemért legalább húsz percig vívom az állóháborút a testemmel, de nem tudom megmondani, hogy mikor veszítem el végül, arra pedig még annyira sem emlékszem, hogy mikor került a bal karom Katrina teste mellé az ágyra, és mikor hajtottam a fejem a könyökhajlatomba. Nem is érzem, ahogy a szemüveg pereme belevág a bőrömbe. Az álom nyugtalan, de legalább valamennyire pihentető.
A férjem elnyűtten ül a székbe, már egy jó ideje nem engem néz. Saját pda-ját szemléli, nyomogatja. Dolgozik. Attól, hogy én itt fekszem az élet nem áll meg a Dominiumon, ahogy a munkája sem, még ha így is, de igyekszik behozni a lemaradását, no meg addig sem azon aggódik, hogy túlélem-e. Sápadtságom nem igazán engem igazol, még ha szívem ritmusa igen. Az ajtó nyitására feltekint, fáradt szemeivel, alatta karikák képződnek. Az ő fáradtsága mégis eltörpül Simoné mellett, amikor meglátja. Feláll, kezet ráz a férfival, bár ebbe nincs most semmi erő… Elmondja, amit az orvosoktól tud. Stabil, mostmár stabil az állapotom, viszont nem keltem még fel a műtét óta. Azt mondják, hogy a testemnek pihenésre van szüksége. - Ne köszönd – rázza meg a fejét, majd hozzá teszi, hogy ez is a dolga. Mellettem legyen, nem csak mint a férjem, hanem mint a barátom. Viszont nem marad tovább, jó érzéke van hozzá, hogy mikor kellene elhúzni a csíkot. Az most jött el. Munkára hivatkozik, ám egy pillanatra még megáll. Bólint arra, hogy később beszéljenek, szeretné. Elmondja, hogy nem tud semmit, és senki sem mond el neki semmit, nyilán aggasztja ő is a dolog, az ajtóból egy pillanatra még mégis visszafordul. - Simon – szólítja meg a férfit. – Köszönöm, hogy hazahoztad – halovány mosoly fut végig több napos borostás arcán, hogy aztán az ajtón kilépve menjen el.
***
A jeges föld összeomlik alattam, lábamról dönt le, egy nagyobb darabot küld felém. Hátamra kerülök, a fájdalom, a fáradtság elemi erővel hat rám. Szinte érzem, ahogy elfogy minden erőm a harcra. Hasamra fordulok, feltápászkodok, lábaim mégis remegnek, izmaim remegnek. Elfogyott minden erőm, egy régi hang mégis arra ösztökél, hogy keljek fel, menjek tovább. Hogy ne adjam fel. Ajkaimon víz hideg érintését érzem meg. Valahonnan a mélyből, elraktározott erő szabadul fel bennem. Felállok, mégsem állok biztos lábakon. Főnix a távolban, túl messze. Izmaimat megfeszítve indulok újra utána. Mellettem repedezik a jégtakaró, óriás gyűrűsférgek törnek a magasba én pedig próbálom kikerülni őket, még akkor is ha utánam kapnak. - Az egész életét ennek szenteli – folytatja a hang, mely lassan kezd manifesztálódni. Az Eternity a távolban pihen, magasztos formájában. Orra hegyén egy fiatal katona áll, páncélja mattfekete, mellkasán egyetlen egy jelzés, egy festés. Piros rangjelzés az alapja, ám benne nem a megszokott csillagok foglalnak helyet. Egy görbe ívű ördögszarvas koponya. Feketei feketén csillannak meg, felső állkapcsáig ér csak a koponya, ám még négy hosszú vonal húzódik lefelé, mintha a festés folyt volna le. Látom őt, és nem állok meg. Futok tovább, Főnixért, kit lassan maga alá temet egy gyűrűsféreg. - De a semmiért. Soha nem fog semmit kapni ezért. Maga is csak egy robot. Egy gépezet. Üres belül… - megállok, fegyverem emelem magam elé. Connor irányába fordulok és beleengedek egy tár ólmot. Látom, ahogy ködszerű alakján áthatolnak a golyók, eldeformálja testét, de nem történik semmi. Semmi több. Ugyanúgy áll ott, hátra tett kézzel, feszes tartásban. – nincs magában semmi – hallom még a hangját, újra. Az utolsó szavait hozzám. A talaj újra megremeg alattam, Főnix a mélybe tűnik el, s én is a végtelen fekete és üres térbe zuhanok…
***
Hirtelen nyílnak ki a szemeim, felülni mégis képtelen vagyok. Felülni? Megmozdulni. Bánt az éles fény, hunyorogva hunyom őket vissza. Bal ujjaim mégis valami puhát tapintanak ki. Nehéznek érzem a mozdulatot, az egész világ forog körülöttem, ahogy oldalra tekintek. Ismerős férfi alszik ágyam mellett. Nevén szólítanám, ajkaim mégis képtelen vagyok kinyitni. Cserepesre száradtak, összeragadnak. Egyelőre még arra sincs erőm, hogy egyszerűen nyaljam őket körbe. Úgy érzem, hogy semmire sincs erőm, mégis… Hol vagyok? Mi történt? Hunyorgok még, amikor mozdul a kezem, bánt a fény, a világosság. Laposakat pislogok, ahogy bal kezem a férfi hajába simít, ösztönös a mozdulat – még ha tőlem idegen is.
Carl szavai megjelennek a szemüveg kijelzőjén, tőlem csak egy halovány, alig tetten érhető mosolyárnyékra futja válaszul. Tudom, hogyha nem lenne a dolga, akkor is itt lenne. A munkájával kapcsolatos szavai összemosódnak előttem. Szégyen, vagy sem, jelenleg ez érdektelen információ számomra, és a koncentráció fizikai fájdalmat okoz; ami pedig még rosszabb: a talponmaradástól vonja el az energiáimat. A köszönete felvillan a kijelzőn, a lelkiismeretem száz karommal mar belém. Nem én hoztam haza. Vagyis nem rjatam múlt, hogy életben van. Tudom, hogy igazán nem az én hibám, de a lelkiismeret nem így működik. Ahogy az ezernyi „mi lett volna ha?” sem, ami egymást kergeti a gondolataim között. Most mégsem mondok ki ebből semmit. Fáradtan biccentek Carlnak, tudom, hogy senki nem mond semmit, én pedig megígérem, hogy később minden kérdésére válaszolok, de most már képtelen vagyok erre a beszélgetésre, akkor is, ha tényleg megérdemelné a válaszokat. Miután magamra maradtam Katrinával, óvatosan nedvesítem meg az ajkait a vízzel, még egy utolsó kísérletet teszek az ébrenmaradásra egy újabb hatalmas adag kávéval, de – még ha órák múlva is – végül elveszítem a háborút. Először csak félig bóbiskolok el, előrebiccen a fejem, erre még néhányszor felrezzenek, de később a bal karom Katrina teste mellé fektetem, és a homlokm is ráhajtom. A szemüveg a bőrömbe ékelődik, de meg sem rezzenek.
Az alvás nyugtalan, az álom minden logikát és sorrendet nélkülözve hányja vissza az elmúlt napok számolatlan szörnyűségét. Ha nem is tökéletes a pihenés, a testem végre elkezd feltöltődni a végtelen túlfeszítése után. Az elmém képtelen ugyan csillapodni, de az izmaim csak éppen halványan remegnek meg olykor, ezzel azonban Katrinát aligha zavarom meg.
Nem tudom, mennyi idő telt el, alig van fogalmam a külvilágról, mikor megérzem az érintést a fejbőrömön. A simítás puhasága közvetlensége valahol a tudatom mélyén ismerős, ha nem zubogna fel a véremben az adrenalin újra – még egy utolsó erőfeszítéssel – akkor képes lennék a simításba belemozdulni, ésszel parancsolni a testemnek. Így azonban megfeszülnek az imaim, az ösztönös reakció rántja egyenesbe a hátam, kihúzom magam a puha érintés alól, kiegyenesedem ültömben, három hosszú másodperc is eltelik, mire felfogom hol vagyok, és mit látok. Akkor azonban rögtön mozdulok. Az ujjaimat Katrina ujjai alá csúsztatom, megigazítom a szemüveget, közelebb hajolok hozzá. - Katrina? Mire van szükséged? – Ha úgy látom, könnyebb biccentéssel, vagy akár pislogással válaszolnia, mint szóban, akkor türelmesen, lassan egymás után teszem fel a kérdéseket. – Vízre? … Fájdalomcsillapítóra? Ha másra, akkor majd azt is kiokoskodjuk, de valószínűnek tartom, hogy elsőként ezen a két tengelyen érdemes mozogni. Ha ezek közül van szüksége valamire, akkor azonnal megkapja, ha másra, meglátjuk milyen gyorsan tudom elintézni. Hogy felismer-e engem, tudja-e mi történt, vagy hogy hol van, ezek mind mellékes információk ebben a pillanatban. Ha kicsit biztosabban magához tért már, rátérhetünk ezekre is…
Ujjaim puhán simítanak a férfi hajába, ahogy mellettem ülve alszik. Lassan, nagyon lassan fogom fel a körülöttem lévő világot. A kórházi betegszoba hófehér szobáját, az ablak elsötétített voltát. A hófehér takarót, melyen kezeim pihennek. A matrac nem túl kemény, de nem is túl puha valóját. Az érintés érzetét, mely könnyen szakad meg. Simon nem felébred, úgy riad, ahogy én szoktam, ha felébresztenek. Ha tudatában lennék, annak, hogy mi történik körülöttem vélhetőleg nem tettem volna ezt meg, így sem tudatos az akaratom még. Rábízom magam az általam már jól ismert robotpilótára, ő olykor jobban tudja, hogy mire van szükségem. Némán, enyhén összeráncolt szemöldökkel figyelem a férfit, ahogy a szemüveg szára nyomott hagyott bőrén, arcának gyűrött vonásait. Nem erre emlékszem. Nem így emlékszem rá a nap elejéről, a hangárból. Tegnapi napból. - Mi… - kezdek bele, ahogy felül, ajkaim még cserepesek, megszólalnom nehéz. Ajkaim préselve nyalom meg, ám ezt is túlságosan sűrűnek érzem. Szemöldököm újra ráncolom, bánt az éles fény. Tekintetem lehunyom, zavaros a világ körülöttem. – Mi történt? – szólalok meg rekedten. Ám, akárhogy köszörülöm a torkom, mintha értelme sem lenne. Érzem, hogy ahogy orromon veszem a levegőt, enyhe fájdalom hasít benne végig, mintha minden sejtem érezné, hogy levegőt veszek. - Visszatértünk? – az utolsó emlékem, bárhogy is próbálkozom… A hatalmas gyűrűsférgek, ahogy elsodor. Tekintetem újra kinyitom, próbálok felülni, jobb könyökömre próbálok támaszkodni, ám nem történik semmi, vagyis… jobban belesüpped a könyököm a matracba, és ha egy milliméternyit is eltávolodtam az ágytól visszafekszem. Zavaros tekintettel nézek a felém magasodó férfira. Testem mintha még mindig a repülőn lenne, érzem, ahogy hullámzik alattam az ágy, a világ forog még mindig körülöttem. - Bánt a fény – szavai eljutnak hozzám. Mire van szükségem? – Vízre – fordítom enyhén félre a fejemet. Elmém lassan, nagyon lassan kezd csak tisztulni, felfogni teljes valójában, hogy hol vagyok, de miért… - Főnix? – kérdezem röviden. Az utolsó emlékem, hogy vele vitatkozom. Hogy elsodor egy szörny, messzire lök minket. Hogy a képernyője megvillant, majd elsötétült. Végül pedig vörösen izzott fel….
Az érintés puha, gyengéd, mégsem tudok könnyedén belesimulni, ahogy kellene. Felriadok, az ösztön ránt ki Katrina ujjai alól. Mire a tudatom felülírja az ösztönt, addigra késő visszabújni a félig öntudatlan állapotba, a szinte becéző érintés alá… A szemöldökráncolás kissé megnyugtat. Már érzem, a szívverésem beledobolja az adrenalinködös véráramba -, hogy Katrina megnyerte az életéért vívott küzdelmet. Ezúttal legalábbis… Figyelem, ahogy mozdulnak az ajkai, kicsit közelebb is hajolok, mintha úgy jobban hallhatnám, vagy a szemüvegnek lenne könnyebb dolga. A szájáról olvasom a szavait, a képernyő csak megerősít. Türelmesen kivárom, míg összerakja az első szett kérdést. - Visszaértünk a Dominiumra. Nagyon súlyosan megsérültél, aggódtunk… aggódtam érted… Annyi mindent nem tudok kimondani, annyi információt kellene átadni, de csak keresem a szavakat, a szívem félrever, enyhén szédülök, a megkönnyebbülés, felkavar magával ezernyi más érzelmet, akár itt van most a helyük, akár nincsen. Nem akarom túl sok információval elhalmozni, mielőtt magához tér anynira, hogy fel tudja dolgozni. Látom, ahogy hunyorog, talán mondania sem kéne, de még az én reakcióidőm is pocsék. Miután kimondta, Kelletlenül, óvatos mozdulattal húzom ki a kezem az ujjai – a sajátjai – alól, és felkelek. - Várj, lejjebb veszem… Lassan, daradosan mozgok, de a világítást a legalacsonyabb fokozatra állítom, ahol még látjuk egymást. A szemüveg kijelzője halványan dereng a félhomályban. Visszaülök, a vizespalackról lecsavarom a kupakját, de még nem találom elég magabiztosnak Katrina mozdulatait, így kihúzom az ágy melletti szekrény fiókját. Ahogy számítottam rá, elfektetve benne a tiszta pohár, egy fém szívószál, néhány tiszta szalvéta. A vizet inkább pohárba töltöm, úgy nyújtom, hogy anélkül is elérje a szívószálat, hogy megpróbáljon felkelni. - Még egy kicsit maradj nyugton. Igyál pár kortyot, utána segítek felülni, ha akarod…. Vagyis kicsit megemelem neki az ágy támláját, ha úgy akarja, de jobb ha nem kapkodunk el semmit. A következő kérdés is felvillan a kijelzőn, sóhajtok egyet. - Őt is hazahoztuk… A technikusok át fogják nézni. Fogalmam sincsen, hogy menthető-e. Mármint abban biztos vagyok, hogy újra lehet építeni, de hogy a memóriája megsérült-e, nos, arról fogalmam sincsen. Szarul nézett ki ő is, mikor utoljára láttam. Leginkább egy halom megrágott és kiköpött ócskavasnak…
Hallom szavait, mégis olyan távolinak tűnik még, az egész szoba az. Elmosódik minden, szinte megfordul velem a világ, látásom egy pillanatra vesztem el. Lehunyom a tekintetem újra. Dominium. Megsérültem. - Hol? – jön a darabos kérdés, miután újra megnyaltam az ajkaim. Összepréselem. Próbálok a testemre koncentrálni, hogy ő mondja el, hogy mi a gondja. Ám mivel sejtem, hogy hol vagyok, sejtem azt is, hogy fájdalomcsillapítót adtak be, így ha akarnám, sem éreznék semmit. Bal kezem – nem tudom, hogy miért azt – emelem meg annyira, hogy tenyerembe temessem félig arcomat, ujjaimmal homlokomon kapaszkodjak meg. A fejem nem fáj. Miért szédülök mégis? - Köszönöm – suttogom szinte a szavaim, nem tudok valamiért hangosabb hangot megütni. Laposakat pislogok, amíg az éles fény nem halványul, nem válik végül derengővé. S még akkor is bántónak hat. De hátha ezután már csak percek kérdése az egész. Elmondhatom, hogy életem nem éreztem még így magam. Kótyagosan, nem önmagamnak. Mintha nem tudnék mozogni, mintha nem úgy mozognék, ahogy én akarok. A karom nem úgy mozog, de miért nem? Laposan pislogok és figyelem a mozgását. Mely nem a megszokott. Ahogy ábrázata sem. Valami nincs rendjén, elmémbe vörös fényként jelez a gondolat. Hallom most mindennél élesebben a hangját, mintha a fülembe szólna és fáj ez. Újra ráncolom a szemöldököm. - Mi a baj? – figyelem, ahogy leül, ahogy a palackért nyúl. Egy pohárral tölt nekem. Nem kellene ennyire erőtlennek lennem. Ennyire magatehetetlennek. Hófehér kezemmel veszem át a poharat. Feltűnik bőröm színe, mely egyet jelent a vérveszteséggel és egyéb más testi problémákkal. Mi történt? Emlékszem Főnixre… Ahogy felvillan a képernyő, majd elsötétül minden előttem. A szívószálért hajolok, nagy kortyokba iszom a vizet. S csak ekkor érzem meg a könyökhajlatomba szúrt kanült, mely kellemetlen érzéssel telít el, mikor kezem hajlítom. S érzek egy másik csövet is a takaróm alatt. - Mióta… - nyelek egy nagyobbat, miközben a kezem és vele együtt a poharat is az ágyra fektetem vissza. - …vagyok itt? – tekintek Simonra, ráncoló szemöldökkel. - Miért? – kapom rá hirtelen a tekintetem. Miért nézik át Főnixet? Hiszen vissza vitt, nem? Vissza vitt a Condorra, máshogy nem lehetek itt. Elküldtem onnan mindenkit, azok a lények… Azokhoz hasonlót sose találkoztam még.
Tudom, hogy nincsen még egészen magánál, látom ahogy küzd az eszméletéért, a tiszta gondolatokért. - Minden kérdésedre válaszolni fogok. Megígérem. De ne erőltesd magad… Adj időt magadnak. A testének, az elméjének időre van szüksége. Nekem is dőre van szükségem, noha én sem tudnám megmondani mi kerülget… Mindenesetre ez a kérdés jogos, és elkerülhetetlen. Az implantátum miatt is jobb, ha hamar tisztában van vele, mielőtt akaratlanul sérülést okoz saját magának, vagy éppen valaki másnak. - Elveszítetted a jobb karodat… Serena implantátummal helyettesítette. Óvatosan mozgasd… Egy futó pillantásom végigsimít az említett végtagján is. Látni vélem a jobb keze ujjhegyeinek megrezzenését. Az idegi kapcsolatok dolgoznak, újjáépítik a kommunikációs jelzéseket az előre betáplált impulzusokat beemelve. A fények elhalványulnak a szobában, ahogy állítok a panelen. Mikor visszaéek hozzá, látom, hogy még mindig bántja a fény. - Sajnálom. Nem kapcsolhatom le teljesen… Nem csak azért, mert akkor nem látnám. Akkor vagy a szemüveg kijelzőjének fénye bántaná, vagy nem tudnánk kommunikálni, ha kikapcsolnám. A következő kérdésre enyhén félredöntöm a fejem, el kell gondolkoznom egy pillanatig. Nem azon, hogy mit mondjak el, hanem hogy hogyan tudnám röviden összefoglalni. - Három napja nem aludtam, leszámítva az előbbi pár órát. Végtelenül kimerültnek érzem magam, és ideiglenesen megsüketültem egy robbanásnál, ezért nem vehetem le… - magyarázó mozdulattal feljebb tolom az orrnyergemen a szemüveget. – Az expedíció mérlege rettenetes… A fogaim akaratlanul is összecsikordulnak, a de a tekintetemet nem fordítom el, nem sütöm le. A lelkiismeretem szüntelenül marcangol, de a józan ésszel végiggondolva én magam is tudom, hogy a képességeim legszélső határáig elmentem, hogy helyrehozzam az egész őskáoszt. Nem engedem el a poharat akkor sem, amikor érte nyúl. Türelmesen tartom, nehogy magára borítsa. Figyelem ahogy iszik. - Tudom, hogy szomjas vagy, de csak lassan… Nem tesz jót, ha kapkod… Mikor befejezi, a poharat a szekrényre teszem a kávésbögrém és a vizespalack mellé. - Két napja… Két nap telt el a visszaérkezésünk óta, de nekem inkább egy örökkévalóságnak tűnik. Látom a hirtelen rebbenő pillantást, és a következő Főnix-el kapcsolatos kérdés, amit még kerültem volna egy ideig, de így nincsen rá lehetőségem. - Nagyjából ötvennyolc százalékban károsodtak javíthatatlanul alkatrészei… - óvatosan fogalmazok, mert a Garett Briggs nevű, ötvenes mérnök szemügyre vette a titánt, köpött egy hegyeset, és totálkárosnak nyilvánította mindenféle tétovázás nélkül. Hosszas káromkodások kíséretében sikerült letöltenie egy több helyen pixlesedő, akadozó videófelvételt az expedícióról, és részéről ennyiben ki is merült a Főnixért folytatott küzdelem… - Még nem tudják, hogy a memóriája megsérült-e… Őszinte vagyok, mert nem látom értelmét hazudni. Tisztában vagyok vele, hogy ez az információ fájni fog Katrinának, de nem tudok tenni ellene. Láttam, hogy kötődik a titánhoz. Ezért van most Főnix a 12-es raktárban, és ezért szentségel mellette – alighanem dübörgő discozenei tompítással – a fegyverfejlesztési részleg verhetetlen párosa. Csoda, hogy még nem csuklom.
Aprót bólintok szavaira, a mozdulat ott van a nyakam izmaiba, mégis képtelen vagyok még mozdulni. Így csak szemeimmel teszem meg a gesztust, bár tudom, hogy Ő így is érteni fogja. Ha valaki, akkor Ő fogja majd. Újra feltekintek a világ még zavaros körülöttem, lassan, túlságosan is lassan tisztul ki. Mintha nem is én élném át, mintha egy elmosódott felvétel lenne az egész. Vettem már részt nem könnyű bevetéseken, de egyik után sem éreztem magam ennyire pocsékul. Való igaz, hogy egyik után sem vesztettem még el eszméletem. Akaratlan a mozdulat, amivel a bal kezem szorítom ökölbe. Válaszára mégis újra rákapom a tekintetem. Levegőt is elfelejtek venni. Érzem, mégis távolinak tűnik az érintése. Tekintetem és fejem lassan fordítom jobb karom irányába. Látom ahogy megrándulnak ujjaim végei, mégsem én irányítom. - Rendben – felelem rekedten, az érzések még kavarognak bennem. Egy újabb emlékkép vetül lelki szemeim elé, ahogy egy vörös folt fog meg. Majd ahogy testem rázkódik, valamin, a fájdalom pedig… Pedig újra a testem hatol, vállamba, szinte azonnal fel akarok ülni, de ha azt nem is tudom, jobb vállamhoz kapok. Mégis idegennek tetszik, amit ott érintek. Szemeimet lehunyom, nem szorítom őket, a levegőt néhányszor mégis mélyebben kell vennem, hogy a lelkem feletti érzéseket elnyomhassam. Közben pedig a szobára is sötétség ül, mégsem teljesen. Apróbbat bólintok arra, hogy nem tudja teljesen eloltani a fényeket. Vettem, megértettem. Akkor ezzel kell most élnem, bár ami a következőket érinti… - Miért nem mentél haza pihenni? – jön az egyértelmű kérdés tőlem, halványan ráncolva a homlokomat. Ez az első, ami eljut az elmémig, hogy mióta nem pihent, a végtelenségig még ő sem maradhat ébren. A másik pedig… Három napja? Újra ráncolom a szemöldököm és úgy döntöm, eme lágy vonást a homlokomon is tartom, sokkal több fáradtságtól kímél meg, mintha újra és újra homlokomra húznám. - Két… - kezdek bele, ahogy fejem visszahanyatlom a párnára. – Fel szeretnék ülni – nem kényelmes, így fekve. Két napja. Mégis fáradatabbnak érzem magam, mint bármikor máskor. Viszket a karom is, a könyököm, mégsem merem megmozdítani a jobb karomat, halovány fintorba fordul az arcom a pillanat tört részéig. Érzéseim rendbetételén még az sem segít, amit Főnixről hallok. Mélyen szívom le a levegőt és ezúttal bennem is reked, ahogy meghallom, hogy mi történt vele… - Az a hold – hunyom le a tekintetem, fejem megrázom. Ha ennyire megsérült… - Hogy kerültem vissza? Egy titán sem képes erre ilyen mértékű sérülés után – tekintek fel Simonra. A kérdések csak úgy jönnek és jönnek és fogalmam sincs, hogy miként tehetném fel mindet egyszerre. Talán jobb, ha sorjában haladunk. - Nem – rázom meg a fejem, a memóriájával kapcsolatban. – Próbálkozott még életre kelni. Azt hittem, hogy ő vitt vissza a Condorra… Hogy érted, hogy rettenetes? – a küldetés mérlege. Hallottam. De túl sok most így egyszerre minden. Mégis igyekszem sorra venni mindent. Mégis, mikor újra arcára tekintek… Talán nem is lényeges az egész. - Haza kellene menned – ejtem ki könnyedén szavaimat, látom, ahogy a szemüvegén szöveg jelenik meg… Nem hall, így lényegtelen, hogy milyen hangerővel teszem meg. – Minden más ráér – látom be magam is. Úgy tűnik, hogy én nem rohanok sehova, noha érzem megfeszülő izmaimba, hogy mennék már innen. De nem tudok semmit és roppantul zavar az egész.
Egyetlen rezzenése sem kerüli el a figyelmemet. Nem számít, hogy süket vagyok. Ismerem a szeme villanásait, a különböző homlok- és szemöldökráncolásait. Most is látom, és értem a beszédes pillantást. Így, hogy magához tért, a figyelmem sokkal könnyebben koncentrálom. A saját kínzó, gyötrő fáradtságom, kimerültségem úgy szorul a háttérbe, hogy észre sem veszem. Látom, hogy az információ váratlanul éri. - Gyorsan megszokod majd… Bár az én tapasztalataimat nem vehetjük egyenértékűnek, azért sejtem, hogy könnyen megbirkózik majd a dologgal. A saját karja elvesztését például sokkal könnyebben fogja feldolgozni, mint azt, ha Főnix végül a feldolgozóban köt ki… Látom, ahogy megfeszülnek az izmai, vele együtt mozdulok, hogy megakadályozzam, ha tényleg megpróbál felülni. Végül azonban nincsen rám szükség, még gyenge hozzá, hogy egyedül fel tudjon ülni. Így hagyom, hogy megérintse a jobb vállát. Csendben figyelek. Még a halvány fények, és a szemüveg derengő kijelzője ellenére is tetten érheti az arcomra kiülő döbbenetet a következő kérdése nyomán. - Haza? Nem tudtam volna aludni… Megrántom a vállam. Előbb-utóbb berogytam volna az ágyba a kimerültségtől, de amíg nem láttam, amíg nem érintettem meg, amíg nem beszéltem vele, úgysem lettem volna képes pihenni. - Nem megyek sehová… Egy ideig biztosan… Néhány nap kimenő nekem is jár, az ittlétem pedig tulajdonképpen pihenés, elvégre nem dolgozom, nem edzek, semmi megterhelőt nem csinálok. Nekem ez így tökéletesen megfelel… Tudom, hogy nehéz feldolgoznia az információkat. Gyanítom még sosem esett ki két teljes nap az életéből. A kérésére biccentek. - Rendben. Várj egy kicsit. Megemelem a támlát. Szólj, ha szédülsz, vagy rosszul vagy… Csak egy gombnyomás az egész, az elektronika lassan, halk berregéssel kezdni emelni az ágy támláját. Ha Katrina nem szól, akkor majdnem teljesen ülő pozícióba. Csak annyira marad megdöntve, hogy a lehetőségekhez mérten kényelmesen támaszkodhasson. - Így jó lesz? Egyetértünk. Az a hold maga a pokol, és ez jórészt a mi hibánk. Lázadók, szabotőrök, és persze a radioaktív szörnyetegek… A fejrázást halvány aggodalommal figyelem, a kérdésre pedig biccentek. - Bullbergson érdeme. Indulásnál az ő orrát törted be majdnem. Mindkettőtöket ő vitte vissza a Condorra. Ő mentette meg az életedet, mikor Főnix már nem volt képes rá… A titán is derekasan próbálkozott, de az ő lehetőségei is végesek voltak. Azt nagyvonalúan elhallgatom, hogy a vörös bányász elegánsan megtagadta a parancsot, hogy élve visszahozza Katrinát. Még én is tartozom neki egy köszönettel. A következő fejrázásra már nem mondok semmit. Én nem vagyok annyira meggyőzve arról, hogy Főnix memóriája érintetlen. Főleg mióta láttam a felvételt. Erről most azonban teljesen felesleges vitát nyitnom. A visszaérésük óta nem produkált semmiféle „életjelet” a titán, igaz, nem is sokat foglalkoztak vele eddig. Anna már belerúgott, és eltörte a kislábujját, de ez nem Főnix érdeme, hanem a fejlesztőnő indulatos ügyetlenségének számlájára írható inkább. A kérdésre ezúttal én rázom meg a fejem. -Csak sorjában. Később elmondom, de most először várjuk meg, míg rendesen magadhoz térsz… Nem, az egész expedíciót, az összes problémát sem erőm nincs megint elsorolni, se nem gondolom, hogy Katrinának most erre lenne szüksége. A következő megjegyzésre indulatosan intek nemet a fejemmel. - Nem megyek innen sehová! Ne akarj elküldeni… - a második mondat már inkább fáradt fújás, mint indulatos kijelentés. – Fogalmad sincsen róla, milyen érzés volt az elmúlt két napban, hogy foglamam sem volt, mi van veled. Fritz megígérte, hogy szól, ha történik valami, de…[/color][/b] Nem tudom megfoglamazni a felkavarodó érzelmeket, a szívet-lelket darabokra cincáló aggodalmat… Nagyon halvány félmosolyra húzódik a szám sarka, és ha nem húzza el a kezét, visszacsúsztatom a tenyere alá a saját tenyeremet. Az ujjhegyeim – a sajátjaim – lassan, alig érintéssel végigsimítanak a tenyere élén. - Nem tudsz elküldeni…
- Ha te mondod… - a mondatot még sem fejezem be, nyelnem kell. Elvesztettem volna a karom? De hogy? Mikor? Mi történt? Cserben hagyott volna az ítélőképességem? Nem tudtunk Főnixszel egyszerre mozogni? Képtelen voltam a csatát megvívni? Oly sok kérdés kavarog bennem, melyekre választ kellene adni, még magam sem tudom, hogy milyen formában tegyem fel őket. Magam sem tudom, hogy igazán mi történt. Hol hibáztam, hol jött el az a pont, amikor nem jó döntést hoztam meg. Újra. Hiszen… - Lewis és Denisov? Ők is visszaértek? – emelem rá újra a tekintetem. Otthagytam őket? Mi történt velük? Az aggodalom az arcomra ül ki, még ha csak egy pillanatra is. A bizonytalanság, ami akkor tört rám, amikor a föld elnyelte őket. Visszajutottak? Ki jutottak? Túl sok minden történt, amiről nem tudok. A vállamba markolok, de aztán elveszem onnan a kezem. Nem tudok most ezzel is foglalkozni, képességeimet meghaladja. Jelen pillanatban igen, először is önmagamat kellene összeszedni, majd azt, ami történt és végül foglalkozhatok vele. Vélhetőleg majd Dr. Greymare többet tud mondani, addig pedig azt hiszem, hogy felesleges is ezzel foglalkoznom. Kérdésem mégis megdöbbenti, az én szemöldököm pedig újra összevonja. - Pihenned kell – jelentem ki, ahogy újra végignézek arcán, vonásain. – Nyúzott vagy, szemlátomást fáradt – folytatom. Semmi értelme, hogy itt maradjon. Fejem rázom meg, nem ennek nem sok értelme van így. A második fordulónál mégis megállok a mozdulatba, a fejem még kótyagos. Mintha az agyam lötyögését érezném koponyám falán, beleszédülök a fájdalomba, mely fejem okoz. - Rendben – tudatom vele, hogy szólok majd, ha már nem esik jól a magasság. Mégis csak akkor szólok, vagyis hát kezem helyezem az övére, amikor már félig ülök, de még félig fekszem is. – Jó lesz – felelem végül, szemöldököm csak azért ráncolom most, mert még szokom az új szintkülönbséget. Mi ez az érzés? Valahogy értem, hogy az Admirális miért nem volt oda sem az altatásért, sem a fájdalomcsillapítókért. Ha mindezeknek ez a hatása, így hat a szervezetemre… Nem tetszik, nagyon nem tetszik, ahogy érzem magam. - Tudom, hogy ki ő – felelem arra, hogy az ő orrát törtem be majdnem. – Nem értem, azt a parancsot kapták, hogy vonuljanak vissza. A bányászok is és Fletcher is – nem értem, akkor miért jött vissza? Miért szegte meg? Pedig egyértelmű voltam. Megsérülhettek volna, azok a szörnyek… Nem, azok nem állatok, korán sem azok. Azok bizony szörnyek voltak. Megölhették volna őket. - Rendben – egyezek bele magam is, hiszen én is érzem, hogy nem igazán vagyok még magamnál. Kell még egy pár perc… S ez a kellemetlen érzés a lábaimnál is. Katéter gondolom. Kényelmetlen, szúró érzés, elfintorodok újra. A testemnek ennél többet kellene kibírnia. S újra hajtogatja. Fogaimat szorítom össze, ahogy elhangzik a mondat. Nem tudta, hogy mi van velem… Nem kellene, hogy foglalkozzon velem, magával kellene elsősorban. Feszítem az izmaimat, mindaddig, amíg ujjait meg nem érzem, a sajátjaim alatt. Finoman fogok rá ujjaimmal a kezére. - Jól vagyok – biztosítom róla. Hiszen ébren vagyok, még ha kótyagos is vagyok most, de élek. Azt hiszem, hogy nem is álmodok. – Hazamehetsz, Simon. Nem vagy kipihent, a legkevésbé van arra szükséged, hogy még fáradtabb legyél – nincs értelme maradnia. – A szék kényelmetlennek tűnik – kezét csak addig engedem el, amíg kissé feljebb tornázom magam ülésbe. De utána újra kézfejére simítom a sajátomat. Ösztönös mozdulat. Igaza van, fogalmam sincs, hogy mit élhetett át. Hiszen még én sem tudom, hogy mit éltem át. - Fáradtnak tűnsz, megtörtnek – összegezem végül, amit látok rajta.
Hihetetlen, de bármilyen kimerült vagyok, bármennyire kizsigereltnek érzem magam érzelmileg, a válasza – ha nem is hangzik igazán meggyőzőttnek – mégis finoman simogató meleget lop a bőröm alá. Lassan, döcögősen, de biztosan visszatalál önmagához, az életéért érzett aggodalom szóról-szóra enyhül, a nyomás a bordáim alatt, a halántékomon lassan enyhül. Sejtem, hogy csaponganak a gondolatai. Két nap töprengéssel és önmarcangolással le van maradva mögöttem, és még az enyéim sem akarnak szelídülni. A kérdésére tétovázás nélkül érkezik a válasz. - Mindketten itthon vannak és jól vannak. Karcolásokkal megúszták. Nem kerülte el a figyelmemet a pillanatra megvillanó aggodalom a tekintetében. A kijelentésére egyetértően biccentek. - Én is tudom, Katrina… Tisztában vagyok vele, hogy pihennem kell, hogy szarul festek, hogy a testem meg fogja bosszulni, ha még jobban túlfeszítem, de mindennek megvan a maga ideje. Nagyjából másfél napja a „csak még tíz percet” végtelen időintervallumában létezem. Értem az érvelését, mégis sokkal fontosabb számomra hogy itt legyek. Nem csak miatta, de magam miatt is. Talán később meg tudom fogalmazni. Csak egy kicsit rendbe kell szednem a gondolataimat, az érzéseket. Az ágy halk kerregéssel emelkedik, amikor megérinti a kezem, elengedem a gombot, a pillanatnyi pozíció egy kattanással fixálódik. A válaszára biccentek. Jó hír, hogy a nagyszájú bányászra is emlékszik. A megjegyzésre enyhén elhúzom a számat – igaz, Katrina nem tudhatja, de nem Bullbergson miatt. - Rajta kívül mindenki visszavonult. Hallotta, hogy baj van, mikor Főnix nem tüzelt többet… Le tudom nyelni – egyelőre legalábbis -, hogy ez a parancsmegtagadás volt a legenyhébb a nem kevés közül, ami megesett az expedíció alatt. Csak enyhén lepődöm meg a beleegyezésen, de végülis a logikus érveim számlájára írom, hogy hosszas magyarázat nélkül adott igazat nekem. Látom ahogy megfeszül az állkapcsa, mégsem engedek neki. Az ujjai mégis az enyémekre kulcsolódnak, és ebben a pillanatban a vad örvénylés egy rándulással lassulni, szelídülni kezd bennem. Ez az óvatos, még kissé erőtlen gesztus elég hozzá, hogy fix pont legyen a káoszban, a szenvedésben, a kimerültségtől előpattanó színes karikák és szikrák kavalkádjában, az elmozduló, szétcsúszó fókusz a bőre élő melegétől magától visszatalál a helyére. Az érvelése valahol logikus, és mégsem az. - Én nem vagyok jól, Katrina… Most te tartasz egyben… Nem tud hazaküldeni. Magával, a gyógyulással kellene foglalkoznia, de nekem is szükségem van rá. Elég, ha látom, ha az ujjbegyem alatt érzem a pulzusát, de szükségem van rá. Mikor elengedi a kezemet, ösztönösen nyúlnék utána, de inkább segítek neki kényelmesen elhelyezkedni. A tenyere, az ujjai visszatalálnak a kezemre, ez pedig elmondhatatlanul, leírhatatlanul jólesik most. Kicsit helyrebillenti a világ rendjét. - Tudom. Nagyon fáradt vagyok, de mostmár ki fogom pihenni…
Megkönnyebbül fújtatás hagyja el orraimat, amikor meghallom, hogy jól vannak. Ez messze jó, karcolások nem vészesek. Vissza tudtak érni és ez a lényeg. Nem hagyunk hátra senkit, egy társunkat sem. Ezt minden katona nagyon is jól ismeri. Végtelen következetesség, engedelmesség, lojalitás, összetartás. Ezek azok, amelyeknek jellemeznie kellene egy csapatot. S nálunk majdnem… maradéktalanul be is következett. Éppen csak egy apróság… Szemöldököm lágyan ráncolom újra, ám egyelőre nem hozom szóba, amit akkor és ott tapasztaltam. - Akkor nem értem – felelem, a ráncokat pedig ezúttal már tényleg ott hagyom homlokom közepén. Ezt a kérdéskört később sem fogom igazán megérteni, hogy miért nem megy haza pihenni. Ahol kényelmesebben ellehet, mint itt. Semmi szükség, hogy mellettem virrasszon, vélhetőleg úgyis hamar kiengednek. Gondolom én, teljesen naivan. Hiszen még az sincs eszembe, hogy más műtét is vár rám a napokba. Az emlékek pedig az utolsó percekről lassan visszatérnek. Pillanatképek, fényesség, fájdalom, ordítás. Én lettem volna? Mi a fene történt a Condoron? Még mindig minden túl zavaros. Hogy tudott egy bányász legyőzni két olyan fenevadat? Főnix nélkül? - Értem – összegzem végül, hogy miért jött vissza Bullbergson. Keserű nyál gyűlik össze a számba, hogy végül képtelen volt szót fogadni, ám be kell látnom valamit. Ha Főnix mégsem tudott visszavinni, ha nem volt abban az állapotba… - Azt hiszem, hogy tartozom neki egy köszönettel, noha ez nem mentesíti fel azalól, hogy parancsot tagadott – tekintek végül Simonra, továbbra is értetlen arckifejezéssel az arcomon. Fejem mégsem rázom meg, még ha a kényszer bennem is van. Tanultam az elmúlt percek hibájából. Mégis ahogy meghallom, hogy nincs jól… Nem tehetek róla, szorulnak ujjaim, a bal kezemen, mellyel kezét fogom, erősebben. A cél az lett volna, hogy ökölbe szorítsam, ám mivel erre képtelen vagyok az útban lévő kezétől, így csak erősebben fogok rá. Mérhetetlenül tehetetlennek érzem magam és nem, nem kellene itt feküdnöm, ezen az ágyon. Nem kellett volna megsérülnöm, nem kellett volna. S most több hasznom is tudná venni. - Tartom magam továbbra is ahhoz, hogy épp ezek miatt kellene pihenned, aludnod – sóhajtok egy halkat. Ha tényleg ennyire nincs jól, akkor a legkevesebb az, amit tehet, hogy itt ül mellettem. Hasznát nem veszi és csak értékes időt veszteget el. Kicsit feljebb tornászom magam az ágyon, s ujjaim is visszatalálnak. - Mikor? – kérdezek vissza. Mikor akar pihenni, ha túlhajszolja magát? Ám lehet, hogy pont én nem mondhatnék neki hasonlókat, ki szintén túl tudja feszíteni a húrt. - Mi robbant fel? – mintha a korábbi szavai most találnának utat elmémhez. Azt mondta, hogy megsüketült, látom a feliratozást a szemüvegén, azt mondta, hogy egy robbanás miatt. Szívembe egy kétség mar, mégsem engedek neki, amíg nem tudok megbizonyosodni róla.
Senkit nem hagytunk hátra, akinek volt esélye a túlélésre. Aki hazatért velünk, életben marad, ez tulajdonképpen pozitívumként is felfogható. A megkönnyebbült fújtatására most nem reagálok. A következő válaszára egy nagyon halvány kis mosoly fut végig a szám szegletén. - Tudom… Ezért nehéz elmagyaráznom. Látnom, éreznem kell, hogy él, hallani akarom a lélegzetvételét, még akkor is, ha erre semmi esélyem nincs is most. Bullbergsonnal kapcsolatban bólintok. - Ahogy én is. A büntetését már meghatározták, sajnos az ő parancsmegtagadása volt a legkisebb problémánk. Újfent elhúzom a számat. A tekintetem összeakad Katrináéval. A szívem már ennyitől félrever, mély lélegzetet kell vennem. Érzem, hogy az őszinte válaszomra megszorulnak az ujjai a kezemen, de nem próbálom elhúzni tőle. A megjegyzésére lemondóan sóhajtok egyet. - Sejtettem. De nem hagylak itt, többet nem. Éppen elég volt, hogy csak ennyire sokára értem ide. Colin később hoz egy fotelt. Vagy legalábbis valami ilyesmit magyarázott… Ezúttal én ráncolom kissé a homlokomat. A világért sem emlékszem pontosan arra, mit mondott órákkal ezelőtt a bátyám, de abban nagyjából biztos vagyok, hogy makacsságról, fotelről, ágyról, és hülyékről volt benne szó. - Ennyi ostoba romantikát – ha így akarod felcímkézni – hagyj meg nekem… Noha távolról sem ennyiről van szó, talán így a legegyszerűbb. Figyelem, ahogy helyezkedik, de nem szólok közbe, és nem is nyúlok bele abba amit csinál. A következő kérdésére összevonom a szemöldököm, éppen csak egy szívdobbanásnyi időre. - Amíg alszol, természetesen… Sokat fog mostanában aludni, ezzel tisztában vagyok, könnyen meglehet, hogy nála is jobban. Világéletemben éber alvó voltam. Ha megosztom valakivel az ágyat, többnyire a legkisebb rezzenésére is felébredek. Nem gondolnám, hogy ez éppen most változna. Egyértelmű, mire vonatkozik a kérdése, noha akár válogathatnék is a robbanások között. - A tárnákhoz küldött csapatban is volt egy szabotőr. Sikerült nem halálosan megsebesítenem, de mikor elfogtuk, felrobbantotta saját magát. Shane-nek és nekem is óriási szerencsénk volt… Ott is maradhattunk volna. Részben szerencse, részben a gyors reakcióidő miatt élünk meg, és úszutk meg ennyire „olcsón”.
Látom, hogy több napos borostája alatt haloványa, de mosolyodik. Köze sincs ahhoz, amihez eddig szoktam hozzá. Komor ábrázata – noha a munkájában többször is tapasztaltam, azon túl ritka látvány. Bennem pedig valamiért hiányérzetet képez, egy érzés kerülget, melynek értelmét még nem látom, de azt pedig végképp nem értem, hogy mi lehet ez. Szemöldököm mégis haloványan ráncolom és ez már tényleg ott marad az arcomon. Akkor is azt mondom, hogy nem kellene itt maradnia. Felesleges lenne. - Ezt hogy érted? – kérdezem, a parancsmegtagadás annak minősül, bármilyen mértékbe kövessék is el. Ettől függetlenül bizonyította a bányász a hűségét és a csapathoz fűződő viszonyát, ám a tényen mit sem változtat. Én maradtam ott fedezni őket, nem kellett volna visszajönnie. Ő is megsérülhetett volna és ez a gondolat csak keserű ízt hagy maga után bennem. Ennél nagyobb bűnt… csak egyet tudnék felidézni. S lelki szemeim előtt megjelenik az Eternity ágyúja, ahogy felém fordul és az ablak mögötti arc. Szinte megrándulok, miközben fejem rázom meg. Tekintetem lehunyva tartom, érzem, ahogy a pulzusom megemelkedik, a késztetésnek nem engedek, hogy ökölbe szorítsam a kezemet. Még nem. - Nem értek ezzel egyet. Egy fotel sem lesz… - mély levegőt veszek, miközben rátekintek, tiszta tekintettel. – Simon. Így nem fogod magad kipihenni. Csak még fáradtabb leszel és te tudod a legjobban, hogy mi történik az emberrel, ha túlhajszolja magát – meglep, hogy hangom mindennek ellenére mennyire nyugodt. További válasza sem nyugtat meg egy pillanatig. - Amíg alszok, te is hazamehetsz aludni. Nem tudsz mit tenni, miközben öntudatlan vagyok. Ha csak egyedül nem akarsz hagyni, akkor tudok neked szólni, ha magamhoz tértem – nem csak ő makacs kettőnk közül, ezt régóta tudhatja már. Ahogy azt is, hogy szeretek a racionalitás talaján élni. Ez az egyetlen, amibe tudok kapaszkodni és az, hogy ennyire kitart egy ilyen dolog mellet, minden csak nem az. Meghagynám neki, ha látnám értelmét, de jelen pillanatban, még a fáradtság és a bódultság peremén, képtelen vagyok. De lehet, hogy azon túl is. A szabatőr emlegetésére mégis összeszorítom a fogaimat, pillantásom elsötétül egy pillanatra. - Mennyien voltak? – hirtelen ér hangom ridegsége, és a nyugodtság, de bőröm alatt finoman vibrálnak izmaim, a feszültség lassan lopja be magát oda. – És a többiek? – kérdezek vissza. Többen voltak egy csapatba, hol voltak akkor a többiek? Hogy nem szúrta ki senki, hogy szabatőrök vannak közöttünk?
Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy újra és újra végigpásztáz a pillantása. Mintha keresne valamit, amit megszokott, és most nem talál, tovább ráncolódik a szemöldöke, szinte a bőrömön érzem, hogy nem ért velem egyet. Tudtam, hogy rá fog kérdezni, ahogy azt is, hogyha nem most, később el kell mondanom mindent részeletesen. Már szinte fejből tudok idézni minden fontosabb megszólalást. A kínos, minden profizmust nélkülöző megszólalások és megmozdulások örökre az agyamba égtek. Szégyellem magam az egész osztag helyett, és valahol egész mélyen, ösztönszinten érzem, hogy ez mekkora csapást mérhet az emberiségre, ha nem találunk megoldást. - Úgy, hogy bár a parancsmegtagadás főbenjáró bűn, neki legalább menthető oka volt. Rajta kívül Moor egyszer Shane, legalább kétszer az én közvetlen parancsomat tagadta meg, Malinor mérlege is legalább három velem szemben, és hajzál híján megölette McGrover kancellárt, Morison pedig megpróbálta felülbíráli a parancsomat, amíg Shane-el a te életedért és a kancelláréért küzdöttünk a műtőben, Lewis hadnagy és Denisov pedig még nem értek vissza. Négyetek élete száradt volna a lelkén, ha sikerül neki, bár nem sokáig… Ha felszáll az engedélyem nélkül, valószínűleg még a pilótafülkében szétlőttem volna a fejét… Sőt, ami azt illeti, ha ott helyben több időm akad tájékozódni, és még jobban felbosszantani magam, Malinor sem úszta volna meg élve az expedíciót. Elengedni Carlstone-t megbocsáthatatlan hiba volt. Az újabb fejrázása már magabiztosabb, mint a korábbi, már sejtem, mikor gondol a lázadókra. Az ujjai hegye megrezzen, a saját kezemen érzem. Éppen csak egy leheletnyi, finom kis vibrálás, de minden – még működő, - végkimerülésig feszített érzékem rá fókuszál, még a szívdobbanásai változását is érzam az ujjbegyeim alatt , ahogy a tenyere alá simuló tenyerem ujjhegyei a csuklója belső felét érintik. Sóhajtok egy mélyről jövőt. Egészen halványan egy árnyalatnyi bosszúgásot is ki lehet hallani belőle, ha valaki eléggé ismer ehhez. - Tudom, hogy nem értesz egyet… Mégis… Hidd el, hogy tudom, mire van most leginkább szükségem. A puszta padlón is képes vagyok aludni, ha kell, és ki is tudom pihenni magam. Egy kórházi szoba padlójánál sokkal kényelmetlenebb helyzetekben is képes vagyok redesen funkcionálni. Valóban kimerült, fáradt, nyúzott, kifacsart vagyok, de emellett ugyanaz a katona, aki mindig is voltam. Képes vagyok felmérni saját magamat. Legalábbis nagyon bízom benne. Valami azt súgja, sokkal keményebb idők jönnek, mint számítottunk rá az elmúlt évben. - Nem megyek… Ha szólsz, mikor felébredtél, akkor is még legalább tíz perc, mire visszaérek… Kissé bosszúsan, élesen fújom ki a levegőt. Nem, nem fogom magára hagyni, nem tudja megváltoztatni a döntésemet. Nem ismeri az egyetlen taktikát, ami hatásos lehet ilyen helyzetekben. Nem azért kell ezt meghagynia nekem, mert van értelme, csak azért, mert kérem, és hiszem, hogy ez így jó lesz nekem. Nem kell logikusnak lennie, sem racionálisnak. Néha hallgatnunk kell a megérzéseinkre. A következő kérdésre, enyhén oldalra biccentem a fejem, megigazítom a szemüveget a fülemnél. - Amennyire tudom, négyen. Három már halott, Oleg Kaminskyt Terson kancellár engedélyével személyesen fogom kivégezni. Ezúttal az én hangomban sem vibrál vissza semmi érzelem. Sem szánalom, sajnálat, sem vérszomj, vagy bosszúvágy. Végtelen, üres fájdalom, de az nem a halálra ítélt áruló miatt. A kérdés második felét azt hiszem nem tökéletesen értem, vagy ha mégis, az egy teljes jelentést kíván. - Ahhoz képest, hogy mennyi ideig garázdálkodtak szabadon, kevés halottunk van. A ti csapatotokból egy halott, Larisék csapatából csak három embert tudtunk kihozni, a miénkben végül csak a szabotőr halt meg. Schultzot még a leszállás közben elvesztettük, és már az indulás előtt halott volt három tag, akiknek felvették a személyazonosságát a szabotőrök. Megcsóválom a fejem, a fogaim összecsikordulnak. Teljes kudarc volt az egész, bármennyire is küzdöttem, hogy egyben tartsam az expedíciót. -Nagyon komoly biztonsági résekre derült fény, és megannyi más problémára. Nagyon sok munka lesz mindezt helyrehozni, ha lehetséges még egyáltalán. A hadseregünk bajban van…
Azt hittem, hogy az ébrenlétem utáni kábaságom gyorsan el fog múlni, az emiatt keletkezett ráncok a homlokomon most mégis elmélyülnek, íriszeim sötétebb árnyalatot kölcsönöznek. Nincs ebben semmi rosszindulat, egyszerűen koncentrálok és a másik tudtára adja, hogy mennyire repesek ama hírtől, amit kapok. - Mit tett? – kérdezek vissza, ajkaim csak enyhén nyílnak el, amikor meghallom McGrover kancellár nevét. De a felsorolás itt még nem ér véget, a szemöldökeim pedig csak tovább mélyülnek. – Ők is szabatőrök? – jön az egyetlen logikus kérdés tőlem. Ha egy katonai akción a közvetlen felettes parancsát tagadják meg – lényegtelen, hogy milyen indokból – fennáll annak a veszélye, hogy ellenállókról van szó. Nem csak a paranoiám, de a tapasztalatom is ezt mondatja velem. Ugyanis a legtöbb ellenálló krónikusan képtelen betartani a szabályokat, saját törvényeik szerint élnek és azt hiszik, hogy mindenkinél okosabbak. - A kancellár életéért? – a kérdések újra csak záporoznak tőlem. Túl sok mindenből maradtam ki, szinte semmire sem emlékszem. Az utolsó, az a féreg volt, semmi több. De addig is… - Teljes némaságba fulladt a rádiónk, nem értünk el senkit – tekintek el mellette, miközben a részletek nagyon lassan térnek vissza az emlékezetembe. Semmit sem tudok abból, ami a többi csapatnál történt. A hóvihar, a férget, a repülő gyíkok és még emellé a szabatőr is… Az információ halmazból mégis megtudtam egy nagyon fontosat és korán sem elhanyagolhatót. Hogy valójában kinek köszönhetem az életemet. - Gregor műtött meg? – igazából nem tudom, hogy mikor fogok orvost látni, vagy kit kellene majd keresnem, egyáltalán mikor tudják meg, hogy magamhoz tértem. Annak hírét mindig is hallottam, hogy a zászlós remek sebész – véleményem szerint semmi keresnivalója nincs az Imperiumon – de ha valóban életét köszönhetem neki, akkor eme híreszteléseknek meg tudott felelni. Mély levegőt veszek, amikor vitába száll velem. Mégis kimondja azt, ami miatt nem fogom megtenni. Mire van szüksége. Emlékszem a napokkal ezelőtti – mégis oly régnek tűnik – beszélgetésre, ahol kifejezte: elmondja, hogy mire van szüksége, holott tudja, hogy képtelen vagyok mások törődésére. Fogaimat finoman, de mégis határozottan szorítom egymáshoz. Némán figyelem őt, most mégsem szólok semmit. Mégis mit mondhatnék, ami megváltoztathatná a véleményét? Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. - Tíz perc nem sok idő – jegyzem még meg azért, utoljára. Annyi idő alatt bőven magamhoz térek és ha társalogni támadna kedve – bár neki mikor nem? – akkor gondolataimat is össze tudom szedni. Nem pedig még félig bódult állapotban kérdezgetni, amikor még igazán azt sem tudom, hogy hol vagyok. Nem győzködöm tovább és erről nem csak a következő témánk tehet. Fogaimat ezúttal görcsösen szorítom egymáshoz, érzem, ahogy szívem ritmusa újra gyorsabban kezd verni mellkasomba. - Miért tették? – bukik ki belőlem a kérdést. – Az Aquillion fertőzött hely, bármit is tettek volna, nem maradtak volna élve. Ha még esetleg élve vissza is jutnak a Dominiumra. Minden sisak kamerája felvette volna, hogy mit tesznek, rájöttek volna – pörög át az agyamon gyorsan, hogy milyen következményekkel járhatott volna, ha sikerrel járnak. Viszont ami ezt megakasztja az személyazonosság csere. - Hogyan? – kérdezek vissza és nem azért, mert nem értettem amit mondott. Hanem mert nem igazán hiszek a saját fülemnek. – Hogy? Miként? – záporoznak a kérdések. – Hogy tudja valaki egy másik… Nem vagyunk annyian, hogy ne tűnjön fel legalább egy katonának, hogy nem az a társa, aki eddig az volt – ráncolom a homlokom. Hallom, ahogy fogai csikordulnak, és ezúttal ezzel az érzéssel azonosulni is tudok. - Mi történt? – teszem fel újra a kérdést, mert mindez, amit elmondott újra felveti a kérdést. Mi történt, amitől ennyire elromolhatott a helyzet? Négy ellenálló személy? Még több parancsszegő, kik még lehet, hogy szabatőrök is? Egy szigorú katonai bevetésen?
Nem véletlenül mondtam neki korábban, hogy később elmondok mindent. Pontosan látom, hogy még nem teljesen önmaga. A koncentráció sokat ki fog venni a nehezen és hosszú napok alatt visszanyert energiájából, ezt pedig nem akartam egy pillanatig sem. Megtagadni a válaszokat mégsem próbálom. Vitát eredményezne csak, ami még több felesleges energiát égetne mindkettőnk részéről. Nincs más logikus választásom tehát; megadom magam, és egyesével válaszolok minden felmerülő kérdésre. Talán mégsem volt jó ötlet, hogy én legyek itt… Önző lennék? Képtelen vagyok eldönteni. Érzem, hogy a kimerültségtől ég a szemem, a combomban egészen elmacskásodtak, bemerevedtek az izmaim. Tudom, hogy kicsit messziről kezdem, mégis a kérdésére válaszolok. - Éppen csak elértük a célterületet a csapatommal – késve indultunk a többiekhez képest a gyilkosság és a megbetegedések miatt – amikor a Dominiumi irányítástól üzenetet továbbított a Condoron maradt kezelőszemélyzet nekem és Morisonnak. Megcsonkított holttesteket találtak, és az áldozatok a mi expedíciónkhoz tartoztak volna. Megkaptuk a listát, és az azonnali kivonási parancsot. Ekkor megtámadta a kancellárt egy fehér gyilkos. Mire sikerült kiszabadítanunk, meg is sérült. – sóhajtok egyet. Malinor igazából már ekkor sem azt csinálta, amit mondtam, Moor-ról pedig ne is beszéljünk - Ekkor adtam ki a kivonási parancsot, és elindultunk visszafelé. A csapatszállítóban letartóztattam, lefegyvereztem és megbilincseltem a Carlstone személyazonosságát használó gyanusítottat. Ellenállást nem tanusított. Csak egy rövid szünetet tartok, míg a szabad kezemmel feltolom a szemüveget a homlokomra, megdörzsölöm a szemem, majd visszatolom a helyére a kommunikációban jelenleg elengedhetetlen eszközt. Úgy érzem lassan beleágyazódik a húsomba… - Mivel nem volt rádiókapcsolatunk, elindultunk a tárnákhoz, hogy mindenkihez biztosan eljusson az üzenet. A helyszínen csata nyomait találtunk, így a csapatot elküldtem vissza a Condorra, hogy a kancellár ellátást kapjon, és továbbítsák a parancsokat. Egyértelmű parancsot adtam, hogy Carlstone-t ne engedjék el. Shane velem maradt, és megkerestük Larisékat, de ez ebből a szempontból érdektelen. Összecsikordulnak a fogaim, a vonásaim megkeményednek, az állkapcsom megfeszül, ahogy a nyakamban valamennyi izom. - A csapatszállítójuk felborult és kigyulladt, Malinor pedig gondolkodás nélkül elengedte a szabotőrt, aki csuklóból lefegyverezte őt, és fejbelőtte a kancellárt…. Most is érzem, hogy a kimerültség és minden kín ellenére forró, vad indulat zubog fel bennem. Most sem vagyok képes elhinni ez egészet. Egyértelműbb nem is lehettem volna. Az alám rendelt emberek nem bíztak bennem, az értékítéletemben, nem engedelmeskedtek, pedig sosem gondoltam, hogy alkalmatlan vezető lennék. Az expedíció miatt túl sok mindent kell megkérdőjeleznem magammal kapcsolatban. Keserű nyál gyűlik a számba. Egy gondolatnyi időre elfordítom a tekintetem Katrináról, megfeszül a vállam is… A következő kérdésére megcsóválom a fejem. - Ezt is átrágtam már. Nem gondolom. Inkább végtelenül fegyelmezetlenek, megkockáztatom ostobák. Én pedig ezek szerint nem voltam elég megbízható vezető… Most sem értem, hol hibáztam, pedig keserves erőfeszítéssel próbálom visszajátszani azt a pontot, ahol elveszítettem a csapatot… A kancellárral kapcsolatos kérdésre biccentek. - Igen. A válla megsérült mikor a fehér gyilkos rátámadt, és valószínűleg enyhe agyrázkódást is szenvedett. Később Carlstone lövése szerencsére csak súrolta a koponyáját, de sok vért vesztett. Végül a Condor zárótüzében a testébe fúródott jónéhány törmelékszilánk… Sok vért veszített, perceken múlt az élete… Katrináé pedig alighanem másodperceken, de erre azóta sem tudok igazán visszaemlékezni. Alighanem az agyam blokkolja az emlékképeket. A rádió említésére biccentek. Mindenkivel ez történt, kivéve engem, mert az enyém pluszban meg is sérült… A következő kérdésre újfent biccentek. - Igen, ő. Te voltál a súlyosabb eset, én McGroverrel foglalkoztam, csak a végén asszisztáltam. Shane bravúros volt. Serenára ütött… Halvány, erőtlen, mégis őszinte mosolyárnyék suahn át az arcomon. Tudom, hogy anyánk a nem is vér szerinti fiára büszke igazán egyedül. A bátyámnak pedig ez sokat jelent, ha nem is vallaná be. Megérdemli Serena elismerését. Az utolsó próbálkozásra vállat vonok. - Nekem sok. Másfél napja „még öt perc”-es intervallumokban élek… Önirónia színezi a hangomat. Én is tudom, mennyire túlfeszítettem magamat. Újabb kérdés. Mielőtt válaszolnék, én is iszom egy korty vizet, és Katrinának is kínálom. Infúzió ide, vagy oda, jobb, ha magától is bevisz némi folyadékot. - Pontosan én sem értem. De nagy részt fel voltak készülve rá, hogy nem térnek vissza. McGrovert mindenképpen ki akarták iktatni, megsemmisíteni a CQL-t, szabotálni az expedíciót, likvidálni a válogatott embereket. – gúnyos fintor ül ki az arcomra. Méghogy a Dominium legjava! Remélem nem így van…” – De volt B tervük is. A második szabotőr meg akart szerezni egy fegyvert, amiről semmiféle információnk nem volt korábban és egy adathordozót… Kaminsky a Condort is felrobbantotta volna, ha van rá lehetősége. Katrina lemaradt az események többségéről. - Mindegyik kész volt a halálra vagy az öngyilkosságra… A következő kérdése az, ami nem hagy nyugodni engem sem. Hogyan? Képtelen vagyok megérteni, ahogy képtelen voltam kiszedni Kaminskyből is - Nem tudom hogyan… Én sem tudom… Ismerem be különösebb tétovázás nélkül. Katrinával olykor őszintébb vagyok, mint saját magammal. Bármit rábíznék, gondolkodás nélkül, ami velem kapcsolatos. Az utolsó kérdésre nehezet sóhajtok. - Erre próbálok én is rájönni…
Az elmúlt két napban nem mondhatni, hogy túlságosan sok minden történt volna. Legalábbis nem konkrétan velem, leszámítva a kíséretet, ami az azt megelőző események közvetlen következményeként adta magát. Az első nap nagyobb részét pihenéssel próbáltam volna tölteni, kevéssé ment. Gondolataim egymást kergetve űzték ugyanazokat a megválaszolatlan kérdéseket és mély döbbenettel társult értetlenséget, amelyet a fagyos, sugárzástól terhes holdon megesettek termeltek ki magukból. Ugyanazon nap második felében Serena hajlandó volt rám szánni értékes idejéből legalább annyit, hogy tőle tudjam meg, mi lett végül Gardel sorsa a műtőben és egyébiránt meg azóta, hogy van. Rákérdeztem volna arra is, az öcsém bent van-e – és az most mellékes, valószínűleg már az elhangzása előtt elvetettem volna a feltételét –, mire levegő egyáltalán megtölthette volna a tüdőmet, a legnagyobb természetességgel bontotta a hívást. Nem hibáztatom érte, van jobb dolga is ennél idejének nagyobb részében. Ugyan minden jogosultságom megvolt és van ahhoz, hogy az operáció dokumentációját lehívjam, a kommunikáció egyik legalapvetőbb formájának is ugyanolyan módon híve vagyok, akkor is, ha egyébként a szószátyárságtól messzebb nem is állhatnék, az pedig csak kellemetlen részletkérdés, hogy egyébként a teljes beszélgetés nem tőlem eredeztetett részét a rajtam lévő szemüvegnek kellett feliratoznia, máskülönben szart se ért volna a hívás. Egyébiránt a konzílium megszakítását követően megtettem a teljes leírás megnyitását, alapvetően kíváncsi voltam, mégiscsak a saját páciensemnek tekintettem és nem csupán a tizedest, de a kancellárt is. Más kérdés, hogy ahhoz az információhoz már nem jutottam hozzá. Kizárólag a hivatástudat dolgozott bennem, a meglepettség azonban teljes mértékben elmaradásra került. A lelkiismeretem viszont tiszta maradt. Mintha az bárkit érdekelne. A második nap reggele a maga minden kellemetlenségét magával hozta, Scott felbukkanása soha, semmi jót nem ígér, magához rendelése meg még kevesebbet és ha már itt tartunk, arról semmiféle elképzelésem nincs, hogy szakított erre időt a történtek és azok mértékét tekintve. A korai időpont ellenére sokat nem kívánt tőlem az, hogy összekapjam magam és a megadott időre megjelenjek, ahol a személyes vonatkozásnak alig, a hivatalosnak pedig annál részletekbe menőbb vonulata domborodott. Úgy hiszem a páncél kamerája ugyanúgy választ adott volna a kérdéseire, felteszem a Tersonnál szerezett élmények továbbadásának részéhez tartozott még a dolog vagy a franc se tudja. Nem is érdekel. Rég feladtam, hogy Scott Faser gondolatait vagy motivációját valaha is megértsem. A tőle való távozást követően pedig az alacsonyabb számozással ellátott gyűrű egészségügyi részlege felé veszem az irányt, továbbra sem egyedül. Arról szükségtelen érdeklődnöm, melyik szoba az, amelyet keresnem szükséges, egyfelől eleve benne volt az előző nap olvasott dokumentációban, másfelől a betegszobákat sorra vevő részlegen nem sok helyen sorakoznak ugyanolyan őrizetet betöltő egyenruhások, mint akik társaságát magam is élvezem. Mielőtt azonban megközelíteném a szobát, előbb az orvosiba betérve szerzek egy bögre kávét. A panel nyitását megelőzően, hiába akarnám betartani a kopogás alapvető szabályát, semmit se hallanék odabentről, ahogyan a mellette strázsáló – vagy ülő, részletkérdés – se érzékelné azt, ezért mindenképpen elhagyom. Arról is azonnal lemondok, hogy nekiálljak odakint intéssel vagy bármi nagyobb mozdulattal felhívni magamra a perifériából esetlegesen feltűnő jelenlétemre a figyelmet az üvegkalitkaterem ezen oldalán, plusz immáron duzzadó létszámú, lassan alakulatra hasonlító egység kezd várakozni az ajtó külső oldalánál, akik nem elhanyagolható mértékű takarást jelentenek most már. Ezen okok miatt választom az lehető legegyszerűbb módot és simán csak bemegyek. - Hey. Jöhetek? - A nem létező küszöböt átlépve gőzöm sincs, mibe sikerül gyalogoljak, mármint ami az elhangzott témát vagy témákat érinti, a szemüveg nem feliratozta értelemszerűen, amit a mikrofonja nem érzékelt. Mindenesetre, ha nincs ellenükre az ad hoc jellegű felbukkanásom, akkor apróbb intéssel és biccentéssel kísérem magamat a helyiségbe teljesen. Az ágyban fekvő láthatóan magánál, ez mindenképpen jó jel. A mellette lévő, rokoni szálakkal minket egymáshoz fűzött meg finom mércével is nézve szarul néz ki. Nem csodálom, én se festenék jobban a helyében. Automatikusan nyújtom felé a teli bögrét egyébként a látvány felfogását követően. - Rád fér. - Belepillantva rögtön rájöhet mit rejt, ezért a konferálását nem érzem feltétlenül szükségesnek a még gőzölgő lének. - Hogy érzi magát, Gardel? - Szempáromat a nőre emelem, már nagyjából azelőtt, hogy a koffein feltételezhetően átvételre kerül a kezemből.
Figyelmesen és csendesen hallgatom a szavait. Hogy mi történt velük, az ő részükön. Akaratlan az összehasonlítás – pedig öreg hiba. Nálunk jóval egyszerűbben mentek a dolgok… Mondhatni, igaz ott is sok mindenről lemaradtam. Leginkább csak a rádión keresztül értesültem bármiről is. De hogy miket találtak? Ujjaim, kezébe megremegnek, nem engednek a késztetésnek, hogy ökölbe szorítsam őket, fogaimat így is úgy szorítom, hogy arcom minden egyes izma megfeszül. - Nem lett volna értelme – jegyzem meg arra, hogy nem tanúsított ellenállást. Ha megteszi, akkor úgy jár, mint az a társa, aki az Eternityt használva akart lelőni minket Főnixszel. Golyót kapott volna a fejébe. Ha van egy csepp eszük, akkor nem kockátatják meg. Bár ha még több eszük lenne, nem az Aquillionon akartak volna rajtunk ütni. Látom, hogy a továbbiakban miként feszülnek meg arcának izmai az enyémek pedig ekkor engednek el. Akaratlan a mozdulat, valójában fel sem fogom, ám hüvelykujjammal simítok végig ujjain. Mégsem tudok mit mondani. Őszinte döbbenet ül ki arcomra. Ajkaim enyhén elnyílnak. Kavarognak bennem a gondlatok, a kérdések összevisszasága, melynek nem tudok még egyelőre határt szabni. Még csak szavakba sem tudom önteni a gondolataimat, melyek tőlem rettentő messze szokott állni. Így csak egy nagyobbat nyelve, de csendben maradok. Döbbenetes, amit hallok, hogy egy katona… Bajban van a hadseregünk. Talán igaza van. - Az vagy – jelentem ki határozottan, szinte csípőből. – Aki a hadsereg kötelékében képtelen bármilyen parancsnak engedelmeskedni, nem a parancsadó hibája. Nem mindig. De ilyen vétségnél végképp nem. Dolgoztam melletted, láttam, hogy miként bántál az embereiddel az alád osztotakkal. Voltam kint veled terepen, nem vagy alkalmatlan vezető. Nem ajánlottalak volna annak, ha az lennél – jelentem ki határozottan, talán némileg hűvösebben is, mint ahogy szándékozom. De ezt most úgysem hallja, addig kellene kihasználnom. – Aki egy szabatőrt elenged, bármilyen indokból, a határozott parancs ellenére, úgy hogy nem vagy ott, az nem a te hibád – fejtem ki ezzel kapcsolatban a véleményemet. Fegyelmezetlenségnek nincs helye a kötelékünkbe. Az ostobákat nem lehet kiszűrni, de a fegyelmet még beléjük is lehet nevelni. Az előbbi azonban hatalmas probléma és nem értem, hogy ilyenek egyáltalán miért szolgálhatják a kötelékünket… Az ilyenekből lesznek az ellenállók. - Ezek szerint túlélte – a kancellár. Szerencséje. Nem csak neki, de Simonnak is és a küldetésnek is. Nem kell zseninek lenni, hogy tudjam mit hordoz magával, ha egy kancellár meghal egy hivatalos katonai küldetésen. A mellettem ülő vesztheti el az életét és nem is kell, hogy az ő hibája legyen. Elég, ha bűnbak. - Értem – bólintok, mikor bebizonyosodik, hogy Gregor mentette meg az életemet. Jár neki egy köszönetnyilvánítás, majd ha látom. A többihez nem igazán tudok mit szólni, nem ismerem annyira Simon anyját és nagyon Gregor munkásságát is. Egy dolgot tudok: a flottánál elpazarolja a tehetségét. - Épp ezért kellene pihenned. Folyamatosan csak bebizonyítod, hogy igazam van – bármit mondd, nem megcáfol, hanem megerősít engem. Mégsem akarna elmenni pihenni. És még csak nem is értem, hogy miért. Vélhetőleg egy jó darabig nem fogok innen elmenni. S most újra csak halkan hallgatom őt, csendesen, ahogy egy egyszerű kérdésre képtelen felelni. Mely meghaladja nem csak az ő, de bárki értelmi szintjét is. Mert talán ez egy olyan dolog, amire soha nem fogunk igazán rájönni. A miértekre. - Kaminsky… - kezdek bele, de ekkor hallom meg az ajtó halk szisszenését, mielőtt még nyílna. Kezem kihúzom Simoné közül, de csak mellette pihentetem az ágyon. Ez még talán nem gyanús. Tekintetem a jövevény irányába fordítom, Gregor látványa mégis haloványan ráncolom csak a szemöldökömet. Ha valakire, rá nem számítottam. Igazából senkire sem. - Természetesen – felelem neki egyszerűen, hangomat nem emelem meg, okom sem lenne rá. Látom rajta a szemüveget és az ott felvillanó feliratot. Ő sem hal. – Nem sérült meg jobban? – kérdezem elsőként is, a robbanásról már hallottam. Minden másról azt hiszem, hogy jobban lemaradtam. Ezt követően csak némán figyelem, ahogy a kávé gazdát cserél. A kérdésre mégis Gregor felé fordulok. - Kimerülten, kába, összezavarodott – ezek azok, amelyek a leginkább jellemeznének ebben a pillanatban. – Köszönöm, hogy megmentette az életem, Doki – tekintek rá, tiszta, átható tekintettel. Alig pár perccel ezelőtt jegyeztem meg magamnak, hogy jár neki. Talán még több is. - Tartozom magának – jegyzem még meg, hisz számomra ez már nem épp annyira egyértelmű. - Kaminsky mit mondott? Azt mondtad, hogy kivégzed, de akkor volt előtte kihallgatás is, nem? – fordulok vissza Simonhoz. Még mindig az eseményeket próbálom összekaparni. Sok minden esett ki, ez talán Gregornak sem lesz újdonság. – Hogy jöttek át a biztonsági ellenőrzésen?
Amíg beszélek, addig is érzékelem minden rezzenését, látok minden új, értetlen, vagy éppen dühös ráncot, ami a homlokára az orrnyerge tövébe húzódik. Érzem, ahogy az ujjai megremegnek. A válaszára egyetértőleg bólintok egyet. - Mindannyian tudtuk. Én ezért nem figyelmeztettem, ő pedig ezért alkalmazkodott, és várt az alkalomra. Sajnos megkapta… Élve akartam a szabotőröket. Minden döntésem átgondolt volt, és kilállok értük most is, miután volt időm újra átrágni őket. A baj valahol egészen máshol van… Érzem, ahogy a hüvelykujja végigsimít az ujjaimon. Ösztönös, valószínűleg számára teljesen idegen és ismeretlen gesztus, öntudatlan válasz arra, hogy érzi a küzdelmet bennem. Jólesik, nem is próbálom tagadni, A melegség, ami sugrázik ebből az egyszerű, apró mozdulatból, végigfolyik az ereimen, ennél többre azonban nem képes. Ő megdöbben, én már magam sem tudom mit érzek erősebben. Forr, hullámzik bennem a kétség, a csalódottság, a keserűség, a harag… és a félelem. Szinte rávágja a választ miután én elhallgatok, mégis tudom, hogy ez nem csak amolyan támogató, vigasztaló ellegyezése a problémáknak a részéről. Komolyan gondolja, és valahol mélyen én is tudom, hogy igaza van, mégsem működik valami… Megcsóválom a fejem, elfordítom tőle a tekintetem. leginkább az üres falat nézem magammal szemben az ágy túloldalán, de nem fókuszálok rá igazán. - Mindig katona voltam, és mindig katona maradok. Ezen az expedíción is minden pillanatban a parancsainkat követve, és az emberéleteket szem előtt tartva döntöttem. Az elmúlt napokban számtalanszor átrágtam, megforgattam minden szavamat, minden döntésemet, minden parancsomat. Most sem csinálnám másképp… Most elhúzom a kezem, felállok a kényelmetlen székről, ami inkább hokedli, kinyújtom végre a lábaim, néhány türelmetlen lépéssel átvágok a szobán. Megfordulok, és lelépem a betegszoba hosszát a másik irányba is - Nem tudok rájönni hol, hogyan rontottam el. Túl sokan kérdőjelezték meg minden döntésemet, minden parancsomat ahhoz, hogy csak az ő hibájuk legyen. Mégsem tudok rájönni… Bármelyikükért gondolkodás nélkül meghaltam volna, soha nem adtam olyan parancsot, amire én ne lettem volna képes, vagy hajlandó. Mégis úgy rázták le magukról, mint a sárkánymacska a vizet a bundájáról. Egy pillanatra sem bíztak a felettesükben… Meg is lett eredménye… Itt nézek csak vissza Katrinára. - Valami nincsen rendben velem… Félig kijelentés, félig kérdés, benne van minden zavarodottság amit az elmúlt napokban éreztem, amit folymatosan érzek. Csikorgó, kárörvendő, gúnyos kacagással visszhangzik minden bizonytalan, önpusztító gondolat a fejemben. Az eszemmel tudom, hogy nem hibáztam, de ez a bizonyosság nem elég erős, hogy az érzelmi vihart megszelidítse. A hallucinációból ismerős hang pedig azóta a fejemben ragadt, minden negatív, romboló visszacsatolást megszemélyesít, fájóbb élt kölcsönöz nekik. Megdörzsölöm a kézfejem. A sebek már bevarasodtak az elmúlt napokban, de az apró elektromos szúrás a bőröm alatt emlékeztet rá, hogy megsérült az implantátum a kezemben. Visszaülök inkább az ágy mellé, amennyire tudom, kinyújtóztatom a lábaimat, a téma pedig változik. Igen, a kancellár. Akinek ott sem kellett volna lennie. Belehalhatott volna, mindannyian belehalhattunk volna. Végül az érvelésére megadom magam, a vállaimban még ott a feszültség, de lejjebb ereszkednek. - Igazad van… Kellene, és mégsem tudok… Sóhajtok egyet. Igaz, eddig nem is próbáltam igazán, hiszen az ébrenlétért küzdöttem, de a gondolattól, hogy egyedül maradjak egy szobában a fejemben dúló káosszal… nos enyhén fogalmazva is kiver a hideg veríték. A kezemet visszateszem a matracra, a tenyeremet a tenyerére simítom. A közelsége, az érintése lecsendesíti kissé a vihart. Az ajtó szisszen, egyszerre mozdulunk, ő csak elhúzza a kezét én az ölembe ejtem a sajátomat. A bátyám láttán enyhül egy kicsit a rajtakapottság érzése. - Gyere csak! A mosoly, ami az üdvözlést helyettesíti erőtlen ugyan, de annál őszintébb. Örülök hogy látom. Örülök, hogy jobban néz ki nálam. Míg odaér hozzánk, kiegyenesítem a hátam, és gondolkodás nélkül elfogadom a felém nyújtott bögrét. - Köszönöm! Önironikus fintorba csavarodik a szám sarka. Én is pontosan tudom, hogy egy kávénál sokkal több is rám férne, és szarabbul nézhetek ki, mint egy három napos hulla, de értékelem, hogy a bátyám nem cseszeget a ténnyel. Figyelem a beszélgetésüket, de nem szólok bele. addig elkortyolom a kávé felét, míg megvitatják az egészségi állapotukat, amit én és Shane csak olvasunk a szemüvegek kijelzőjén. Mikor Katrina a tartozást említi enyhén félrebiccentem a fejem. Erre nem egészen számítottam tőle, bár nem is lepett meg igazán, ha jobban belegondolok. Most inkább Shane reakcióját figyelem. Kaminsky említésére megfeszülnek az ujjaim, az állkapcsom, de végül bólintok. - Több is volt… Nem mondott semmi igazán hasznosat. Megölte Schultzot, mert megneszelt valamit, ő telepítette a bombát, ő irányította az akciót. Ki akarták iktatni McGrovert, és csupa olyasmit, amit egyébként is ki tudtunk volna következtetni… Most nálam sokkal tehetségesebbek próbálnak belőle kiszedni belőle valamit… És a nálam tehetségesebbek meglehetősen nehezteltek rám, amiért megnehezítettem a munkájukat abban a fél órában, amit Kaminsky társaságában töltöttem a raktárban Az utolsó kérdésre megcsóválom a fejem. - Nem tudom…
Ennél diszkrétebb aligha lehetne a mozdulatuk, amely kizárólag azért tűnik fel szemem sarkában, kevéssé vonzva oda konkrétan a figyelmemet, mert egyszerre történik; annál jobban összehangolva, mint amennyire maga a léte feltűnt volna, ha továbbra is csak fogják egymás kezét. Hibáztatni nem tudom őket, meg annyi időre sem akadok meg rajta, hogy egyáltalán végiggondoljam, nyilván nem számítottak arra, ki fogja átlépni a fizikálisan nem létező küszöböt. Így igazából megmaradok annál, fogjuk rá, nem vettem észre, ami az előbb történt. Más kérdés, nem is nagyon volt mit. A megerősített engedélyre pedig automatikusan mozdulok, beljebb kísérve saját magamat a helyiségbe, amelyet egy apróbb bólintással honorálok mindkettejük irányába. Nem áll szándékomban sokáig alkalmatlankodni egyébként. Újra mozdítom a fejemet a bögre átadásával, a biccentés úgy hiszem éppen elég az öcsém hálájára, annyi tapintat van bennem, ne elemezzem miként fest valójában. Több, mint valószínű a helyében én sem festenék fikarcnyival sem jobban. A szemüvegen pedig nagyjából ezzel egy időben jelenik meg a kapott kérdés írásos verziója. Tekintetemet az ágyban fekvő felé fordítom. - Nem. - Ha valamiben, abban egészen biztos vagyok, hosszú litániát nem vár el válasz gyanánt a kérdező és őszintén nincs is mit ezen tovább cifrázni. Egyébiránt meg, ha rosszabb volna a helyzet, biztosan nem terhelném, különösképpen azok után, ami vele történt. Nem azért, mert bánnám a döntést, amit esetében hoztam, ez ugyanis nem igaz. Ma sem cselekednék másképpen. - Ezek mindegyike természetes, el fognak múlni. - Lehet Serena vagy bármelyik orvos, aki vizsgálta a magához térését követően, gondolom tájékoztatta már, de az ébredést követő időszakban még lehet kába annyira az ember, hogy nem sokat fog fel az elhangzottakból. Tapasztalataim szerint a többször elmondott információkból még kevesebb probléma adódott, mint az ellenkezőjéből. Ami viszont a köszönetnyilvánítását illeti, nem teljesen értem a dolgot, amit a felirat elolvasása utána enyhe szemöldökráncolás húz a képemre. - Ez volt a dolgom, ne köszönje. Sajnálom a karját. - Nem csak azt, hogy nem tudtam helyrehozni, de azt is, végül amputálni kényszerültem. Hiába van ott az új és teljesen biztos vagyok abban, Serena ezúttal is a legtökéletesebb munkát adta ki a kezei közül, nem olyan lesz, mint a sajátja. Illúzió ide vagy oda. A következő kijelentés pedig igen abszurdnak tűnik, amit egyértelműen nem a hála számlájára írok. Valószínűleg a fájdalomcsillapítók mennyisége nem jól van beállítva. Mindenesetre csak röviden rázom meg az üstökömet, nem gyűjtök be tartozásokat és nem most áll szándékomban ezt elkezdeni. Mialatt visszatérnek a beszélgetésük megszakított fonalához – legalábbis az olvasott kérdés-felelet alapján ezt feltételezem –, addig találok alkalmat arra, hogy a pda-n lehívjam a nő aktáját és gyógyszerezési információit is. Ettől még persze figyelek a számomra és az öcsém számára is csak írásban megjelenő elhangzottakra, főként, hogy kifejezetten érdekel a téma. - Terson, hogy fogadta a jelentést? - Nem sok illúzióm van arról mégis miként, már csak azt alapul véve, Faser milyen állapotban fogadott. Mindegy, Simon ott volt, nem irigylem érte. Visszatérve azonban Gardelre; - Megengedi, hogy vessek egy pillantást a vállára? - Nevezzük szakmai ártalomnak, hiába nem nekem volt lehetőségem befejezni a munkát, amit elkezdtem.
Szemem húzom össze, ahogy elfordul tőlem. Fogaim lágyan szorítom össze, arcom izma megfeszül. A kétség, mely a vonásaira ül, túlontúl ismerős. Jártam ott, ahol ő van és ha nem kezdi el magába idejekorán elfogadni, hogy nem ő a hibás, olyan ingoványos terepre lép, ahonnan talán soha nem lesz igazán kiút. Még számára sem. A kétség, amikor nem követik az egyértelmű és világos parancsodat, életed végéig tüske marad egy vezető lelkébe. Tudom. Pontosan tudom, hogy mit él át. Kezét elhúzza, magas termetével, hosszú lábaival, pillanatok alatt átszeli a parányi betegszobát. - Minden rendben veled – hangomban nincs kétség. Nem az érzéseim miatt mondom ezt, korán sem. Ennek ehhez semmi köze nincs most. – Minden jó katona követi a feletesse parancsát, ha egyet ért vele, ha nem. Aki nem teszi meg, az vagy nem katona, vagy nem katonának való. A hadsereg szabályozása mindig is kötött és merev volt. A baj nem veled van, hanem azzal, ahogy ezen katonák megkapják a kiképzést. A felébredők vagy nem tudnak, vagy nem is akarnak az új világba illeszkedni, a rendszer ellenes gondolataikat méregként csepegtetik maguk köré. És ki fogékony rá, azt könnyedén rántja magával – és ez még csak a probléma egyik része. Keserű volt a gondolat, amikor erre magam is rájöttem. – A katonákat pedig nem képezzük ki rendesen, nem beszélve arról, hogy igazán harci helyzetbe a háborúban találkoztunk először, aki nem járt ott, annak fogalma sincs, hogy mi a veszély, képtelen reagálni rá. Vagyis így reagál. Valahol igazad van, a mi hibánk is, hogy ilyenekké válnak a katonáink, de azok tehetnek ez ellen, ki igazán kiképzi őket – meglógnak, nem veszik komolyan. Sokan nem érzik át, a valódi súlyát annak, amit teszünk. Amit tennünk kell, ha eljön az időnk. – Nem mindenki való a hadseregbe még akkor is, ha magukról azt hiszik és ez egy ilyen esetnél tökéletesen kimutatkozik. Ki nem tud egy egyszerű parancsot követni, kin felülkerekedik az emberség, ahelyett, hogy saját társait védje, az nem katonának való – emelem Simonra a tekintetem. Egy darabig még némán figyelem, követem, ahogy újra leül mellém, újra kezem fogja meg. Figyelem némán és nem tudok vele újra csak egyet érteni. Nem kellene, hogy itt legyen. Nem kell mindig másokkal foglalkoznia, amikor most már a saját jólétének kellene elsődlegesnek lennie. Önmagának kellene elsőnek lennie. Az ajtó azonban nyílik, kezem pedig elhúzom, s ő is. Az érkező felé fordulok, szenvtelen arccal figyelem a doki jóval kipihentebb alakját. Mennyi idő is telt el? Három napja nem aludt… Némán figyelem a közjátékot, ahogy a bögrényi kávé átadásra kerül. Megszomjazom, fejem csak félig fordítom az ágy melletti asztalra, a mozdulatot mégsem fejezem be. Visszatekintek Gregorra. Aprót biccentek csupán, hogy nem sérült meg. Legalább ők nem, noha az egység többi tagjáról sem tudok igazán semmi. Azt igen, hogy Lewis és Denisov időben visszaértek. Hogy néhányan meghaltak, Dr. Grey sokkot kapott. Főnix megsérült. Szemöldököm enyhén ráncolom, újabb megjegyzésére. Természetes. Elmúlik. Halkan morgok csak rajta. Nem is szabadna ezeknek nálam jelentkeznie, nem ez lenne az elvárt tőlem. Testem azonban újra csak cserbenhagyott. A doki közelébe sose voltam annyira feszült, már csak azért sem, mert hasonlóan szótlan, mint magam is. Feleslegesen nem beszél, nem többet, mint kellene. S ez most sincs másképp. Vagy nem felel, mert tudomásul vette, vagy mert nem látja értelmét többet reagálni rá. A kötelezőnek ható apró beszélgetések nem igazán a mi műfajunk. Legalább is, ami az elmúlt években megfigyelhettem nála. Simont ugyancsak csendesen hallgatom. - Hogy neszelt meg? – kérdezem szinte egyszerre Gregorral, s ebben a pillanatban maradok is csendben és felé fordulok kérdését meghallva. - Természetesen – bólintok egy apróbbat, hangomba nincs sok érzelem, de ezt amúgy sem hallanák most meg. Egyikük sem. – Mi lesz a következő lépés? – kérdezem Gregort, az ő arcát szemlélve. Nem húzódok el, figyelő tekintete, de esetleges érintése elől sem. - Mikor mehetek haza? – tudom, hogy vár még rám egy műtét, de azt tudom, hogy azután csak egy napig tartanának bent. Sokkal több függ attól, hogy a karom miatt meddig kell itt lennem. Nem állítom, hogy örülnék annak, ha sokáig. – Mennyi idő a felépülés? – hangom rezignált, tényekre vagyok leginkább kíváncsi. Nem volt még lehetőségem megkérdezni erről egy orvost sem és nem is igazán vagyok abban biztos, hogy most is jótól kérdezem.
A kétség, az önmarcangolás aljas méreg, én is jól tudom, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nem szabadna ezzel gyötörnöm magamat. Mégsem értem, és így elfogadni sem tudom a történteket. Most még ülve maradni sem vagyok képes. A tehetetlenség felett érzett keserű düh kényszerít, hogy csináljak valamit… Bármit. Tudom, hogy Katrina figyeli minden lépésemet, minden mozdulatomat. Nem hallhatom a hangját, de a kijelzőn megjelenő szövegbe bele tudom képzelni az enyhén értetlen, netán türelmetlen bosszúságot, amiért a nyilvánvalót magyaráznia kell. Újra… A magyarázaton kissé el kell gondolkoznom. Van amit nem vagyok képes elfogadni. - Aki nem való katonának annak meg kellene buknia a vizsgákon, teszteken. Az engedelmeskedni képtelenek miatt túl sok élet került veszélybe. Az egész expedíció, minden résztvevő. Ha velem minden rendben van, akkor a képzési és ellenőrzési rendszerrel vannak súlyos problémák… Ezt a tényt talán még nehezebb elfogadni, mint azt, ha esetleg én hibáztam. Fogalmam sincsen, hogyan lehetne úgy megreformálni az egészet, hogy a fegyveres erők végül ne egy maroknyi emberből álljanak, és mégse vesszenek oda egész osztagok néhány renitens, vagy éppen földbuta ellenszegülők miatt. Sóhajtok egy mélyet, nehezet, és elhúzom a számat. Nincsen szükségem mindenezek után még apám csalódottságtól, dühtől megfeszülő állkapcsára, a tekintetében megvillanó elégedetlenségre, és mégis: - Beszélnem kell Hank-el.. A fiaként mindig mindannyiunktól többet várt el, mint a többiektől. Most is tanulni fogok abból, amit mond, de egyben pontosan tudom, hogy fájni is fog. Így is elég kimerült és megviselt vagyok, erre vágyom most a legkevésbé. Visszaülök, Katrina bőrének érintése megnyugtató melegséget áraszt, magam sem tudnám megfejteni, miért. Nem kellene itt lennem, értem és megértem az ellenérveit a maradásommal kapcsolatban, mégis. Nem itt lenni fájdalmasan rémisztő gondolat. Azt hiszem a padlón is nyugodtabban tudnék aludni, mint a saját ágyamban. A bátyám érkezésével járó kávéval kapcsolatban táplált reményeim nagyjából a második korty után foszlanak semmivé. Hiába erős és forró, már képtelen befolyást gyakorolni a szervezetemre. A beszélgetésükbe nem szólok bele, egészen addig, míg Katrina köszetnyilvánítására válaszul meg nem látom a bátyám értetlen szemöldökráncolását. Ahogy megszólal, elkínzottan felnyögök. - Lehetetlenek vagytok mindketten! Katrina megköszönte, kérlek csak mondd, hogy bármikor szívesen, bár reméled nem lesz rá szükség… Lemondó, bosszús fújással zárom a mondandómat. Ezek ketten nem kommunikációs zsákutcát, de egyenesen egy fekete lyukat tesznek ki olykor… Na jó, többnyire… Ha jobban belegondolok, eléggé hasonlítanak bizonyos dolgokban. Ezen a ponton úgy döntök, túl fáradt vagyok a gondolkodáshoz is, ezért a saját mentális egészségem érdekében abba is hagyom. Helyette mikor Katrina tartozást említ, vetek egy szúrós, figyelmeztető pillantást a bátyámra, ami azt hivatott jelenteni, hogy el ne kezdjen nekem vitatkozni. Vagy bejön, vagy nem. Katrina kérdésére megvonom a vállam. - Erre Kaminsky nem volt hajlandó válaszolni… Talán sosem tudjuk meg. Shane kérdésére erőtlenül, és egyáltalán nem szívből mosolyodom el. - Ahhoz képest mennyire dühös volt a kudarc miatt, még egész jól. Élek, nem fokoztak le, és le sem tartóztattak. Ez minden pozitívum, amit el tudok mondani a dologról, de azt hiszem tekintve a katasztrófát, ami az egész expedíciót remekül leírja, ez sem olyasmi, amivel elégedetlennek kellene lennem. Ez után ismét hagyom kettejüket beszélgetni, már csak azért is, mert Katrina kérdéseire engem is érdekel a válasz, és Shane esetében nem aggódom amiatt, hogy Katrina ki tudna zsarolni belőle bármilyen rehabilitációs időtertam csökkentést, vagy a kötelező ágynyugalom lerövidítését. Nem mozdulok az ágy mellől, legfeljebb ha a bátyámnak segítségre lenne szüksége, és el sem fordulok, míg szemügyre veszi Katrina karját.
Az orvosi intézmények tagját képzik a betegszobák. Hosszú folyosókon helyezkednek el, leginkább egyágyas szobák - de előfordulhat, hogy speciális esetekben többágyassá alakítják át (például nagyobb járványok idején).
