Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
Habár lehet nem látja, de elmosolyodom azon, hogy nem akar vizet inni még most sem, csak az alkoholját. Az ember azt hinné, egy fejfájás elég egyszerre. - Minden egészségügyi dolgozó, tehát Önnél kompetensebb személy véleménye ellen dacol? Pedig eddig egészen különlegesnek éreztem magam! - Teátrális kis sóhaj, nem az őszinte fajtából való, ehhez látnia sem kell, hallani tökéletesen. - Az alkohol most súlyosan gátolná az agy vérkeringését és a kapott gyógyszerekkel sem lépne kedvező kölcsönhatásokba. Feltételezem egy epilepsziás rohamot vagy egy agyvérzést kihagyna. Csúnya látvány utóbbi. - Jegyzem meg mellékesen, hiszen láttam már ilyent, és az illető nem kelt fel belőle. Szerencsére. - Hallgasson az édesanyjára, a nővérekre, orvosaira! Hamarabb szabadul. Legálisan. - Teszem hozzá a végén magamban somolyogva, pontosan tudván, hogy volt szökési kísérlete. Ahhoz bezzeg nem fájt a feje. Az említett hölgyet nem akadályozza semmi, hogy az ajtóhoz álljon, annak átlátszatlan tejfehér mivolta meggátolja, hogy lásson minket, de még mi sem látjuk az árnyát sem, hogy odakint áll. Ha fülét is tapasztja az üvegre, akkor sem fogja tudni a normál hangon zajló beszédet kiszűrni. Talán annyit hall, hogy épp melyikünk szólalt meg, de inkább tűnik morajlásnak, egybefolynak a mondatok, nem különülnek el szavakra sem. Ugyanakkor mi sem halljuk őt, amíg csak halkan neszez, nem koppan neki valami az üvegnek. - Nem, inkább Morgenstern meg Fuller kancellár ijedt meg. Ki gondolná, hogy ennyire szívügyük az állapota... egy labornak. - Fejezem be a mondatot apró kis szünetet követően némi gúnnyal, mielőtt teljesen elbízná magát a planetológus. Jó, én is zokon vettem, mikor Mills százados az én részlegemen játszott lakberendezőt. Hogy megijedtem-e? Volt egy érdekes beszélgetésem Saskiával ezzel kapcsolatban, de másnak semmi szín alatt nem kötném az orrára. Abban viszont egyet kell értenem az ex-tizedessel, hogy nagy baj nincs: tud beszélni és a stílusa is a régi, mit sem tompult a robbanás hatására, úgyhogy egyszavas első válaszát én magamban így fordítom le: jól. Túl jól. De állapotára való tekintettel felülemelkedem a hellyel kínálása felett, magamban jegyezve csak meg, ha teljesen magánál lenne, biztosan inkább a távolabbi széket ajánlgatná, nem az ágya szélét. Az valahogy... bizalmas közelségű. Egyelőre nem ülök le egyik helyre sem. - Egyik sem talált, de abban igaza van, hogy Önnek hoztam és mindet be kell vennie... - Eddig jutok, mert éppen váltanék arra, hogy ne mozogjon ennyire hirtelen Moor, de késő lesz. Valahogy így festhettem én is, mikor majd' kiestem az ágyból, miután visszajutottunk William-mel a mocsárból. A becsapódás miatt nekem is volt agyrázkódásom, s néhány dologban eléggé hasonlítunk ahhoz a planetológussal, hogy tudjam, mennyire rossz is így az ágyhoz kötve lenni. Ráadásul fekve. Moor peche, hogy nekem nincs olyan lágy szívem, mint Jasmine-nak. - Lassan mozogjon! Mint mikor egy vízzel teli medencében kell sétálni. Ott sem tud rohanni, itt se tegye. - Ellépek az ágytól és a falon lévő panelhez megyek, a fényeket veszem némileg tompábbra, vele a tejszerű üveg is veszít ragyogó fényéből, matt szürke árnyalatot vesz fel. - Egyébként szerencséje volt, duplán. Vagy triplán. A videófelvételt elnézve az ember már-már elkezdene hinni az őrangyalokban vagy valamiféle isteni gondviselésben. Nem gondolja? - Fordulok vissza felé. Egyelőre nem segítek neki felülni, megvárom, hogy mennyire megy neki egyedül... mennyire van szófogadó kedvében? Persze ha annyira hirtelen mozdulna, mint én annak idején, akkor nem fogom hagyni, hogy a földre kerüljön.
*Az alkoholt gyógyításra méltató beszédemre már várom a litániát, és nem kell türelmetlenkednem. Csak akkor nyitom ki a szemeimet, amikor meghallom a drámai sóhajt, talán elcsípem még a korábbi mosolyának maradékát is. Szó se róla, szeretem a Búfelejtőt, de azért kíváncsi vagyok mikor jön rá Jenkins, hogy ezzel a piálási imádattal csak ugratom. * -Stimmt. *Hát arra már nem tudok mit mondani, hogy úgy érzi, ezzel most lekerült a különleges személyek listájáról, csak a dacolásra bólintottam rá képletesen. A fejemet azért még nem mozdítom meg. S végül megérkezik a tanítás is, amit kezem kis felemelésével és lengetésével kísérek, mintegy biztatva arra, hogy folytassa, minél hosszabban ecsetelje. * -Tudtam, hogy nem bírja magában tartani. *Elsütök egy halvány mosolyt és arra gondolok, megint mondhatnám neki azt, hogy „Igenis apuci!”, de erről most leteszek. Helyette elégedetlenül elhúzom a számat.* -Legálisan. Hol marad akkor az izgalom? *Feltételezem mindenről értesült, így arról is, hogy már megpróbáltam elhagyni a betegszobát és vele együtt az egész orvosi részleget. Sajnálatos módon – a szabályokkal ellentétben – az anyám gondoskodik rólam, minden bizonnyal meggyőzve az orvost, hogy a személyes érintettség most mit sem számít, jobban ismer engem…és lőn! Nem más volt az aki majdnem szó szerint fülön csípett és vette el a pda-mat, mint szülőanyám, aki most is valószínűleg az üveg másik oldalán fülel. Ebben az állapotomban úgy érzem többet engedhetek meg magamnak Jenkinsszel szemben, legfeljebb ráfogom az agyrázkódásra később. Érdeklődésemre Fullert és Morgit emlegeti, egészen más ijedtséggel összefüggésbe hozva, a magáéról azonban egy szót sem szól.* -Hazudós. *Anyámra gondolva vetek egy pillantást Jenkins kezére és bár nem csak azt kapom amit kerestem, észreveszem a csuklóján a különleges óráját, ebből pedig kikövetkeztetem, hogy tutira működésbe hozta, így anya nem látja a betegszobát mutató monitoron a képet, legfeljebb a rám kötött műszerek jelzéseit. Abból pedig világosan kitűnik, hogy halál nyugodt vagyok. A szívem ritmusa leheletnyit gyorsul csak fel, amikor a doboz kerül a látóterembe, de egyelőre gyanútlanul találgatok mi lehet benne. * -Ha pirulákat hozott, vissza is viheti. *Ellenkeznék még jobban, poénosabban is, de arra vetemedem, hogy közben megpróbáljak felülni, ez azonban felelőtlen döntésnek bizonyul. Igazából soha nem voltam még beteg, az első alkalom amikor ágyon feküdtem, egy bénító méreg lövedéknek volt köszönhető, és akkor ha akartam volna sem mozdulhattam. Szóval nem számít. A másik alkalom az volt amikor a hideg hegyről vittek a gyengélkedőre, de ott Jenkins nem látogatott meg mindenféle dobozkákkal és anya sem volt ott, hogy vigyázzon rám, viszont pont a meneküléshez fontos testrészemmel küszködtem. Felülni az ágyban nem volt megpróbáltatás, így ez a gyengeség meglep és bosszant is. * -Lassított felvétel, értem. Baszki! A vízben úszni szoktam. *Visszaejtve a fejemet a párnára, sokkal jobb és míg Jenkins elfordul, a szédülés is enyhül, bár a fájdalom megmarad, abból is kevesebb lesz hirtelen, mikor a fények a vakító fehérből, elviselhetőbb szürkére váltanak. Tudok gondolkodni, rájövök, hogy az enyhet adó homályt Jenkinsnek köszönhetem, de nem fogom. Másrészt eszembe jut, hogy anya a kezem ügyébe helyezte az ágy funkcióit szabályozó távirányítót. Az után tapogatózom a takaró alatt és hamarosan meg is találom. * -Látta a felvételt? Hülye kérdés, naná, hogy látta. Mondja már meg, mi volt a kezemben a robbanás előtt? *Még mindig nem emlékszem, érdekes, hogy ez az egy dolog esett csak ki. Az ember azt hinné, hogy azért, mert nem volt fontos, de én tudom, hogy az volt. Tudnom kell, meg persze bosszant is, hogy elfelejtettem valamit. A kárörvendő mosolyom azonban nem annak szól, hogy Jenkins a kedves invitálásom ellenére nem foglal helyet sem az ágyon, sem a széken ami kissé távolabb van. Annak szól, hogy felemelve a távirányítót, félig ülő helyzetbe emelem az ágy háttámláját. * -Jót áll magáért? Vagy értem? Az az izé, be van kapcsolva? *Távirányítós kezemmel az órája felé bökök, hogy beazonosítsam a tárgyat.* -Tudja, hogy az anyám tövig rágja a körmét odakint? Ezzel csak azt akartam mondani, ha nem jól viselkedik, kiáltok neki. *Vagy jelzek a távirányítón, melyen a vészhívó van. De hát Jenkins orvos, bizonyára van róla tudomása. * -Igazán kíváncsivá tett. Miért van itt? És amíg kitalálja a választ, addig odaadná nekem a poharat? Kérem. *Kérésem nem mentes sem a vigyorgástól, ami rohadtul fájdítja a fejemet, sem az iróniától. Hogy mennyire szarul érzem magam, talán csak Jenkins sasszemét el nem kerülő, apró kis verejtékgyöngyök jelezhetik melyek a hajam tövében és felső ajkam felett gyülekeznek. *
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
Nehéz eldönteni elsőre, hogy minden orvosi tudás elleni dacolása jó-e vagy sem, de azt hiszem, kedvezőbb lenne rá nézve, ha csak engem tüntetett volna ki állandó ellenkezésével. Kézlengetése, menetrendszerinti pimaszsága miatt átfut fejemben a gondolat, hogy ha ez így megy tovább még hosszú ideig, Lily nem fog tudni újat mutatni majd. Halovány derű jelenik meg tekintetemben, mikor arra jutok, biztosan rá fog majd cáfolni erre. - Izgalom? Nemrég majdnem felrobbantották, a felépülésének is annak kell lennie? Emlékeztetem, hogy Ön nem Denisov, bár ezen szívesen segíthetek... - Hagyom nyitva a mondatot, gonosz kaján mosollyal, mert tudom, hogy erre a témára is ugrani szokott a nő, de remélem ezúttal csak a túl nagyra növesztett igazságérzete az, ami ugrani fog. Igazságérzete az ellen is lázad, amit kancellártársaimról mondok. - Ejj, hogy mondhat ilyet? Tényleg sajnálták a labort és a gépet, amit használt. - Somolygok, de nem veszem zokon a jelzőmet, annak ellenére, hogy meglepődnének sokan, milyen gyakran mondok igazat, legfeljebb kicsit kicsavarom. Persze szoktam hazudni is, a szükség megkívánja, s ott van még a titkolózás is, amit Moor úgy imád. - Örülök, hogy ezt mondja! - Mosolyodom el a pirulára mondottakra, de ez a mosoly nem sok jót ígér, hiába derűs. Vagy pont azért nem. - Aggódtam, hogy az injekció zavarni fogja, de jó tudni, hogy csak a pirulákkal van baja. - Képes vagyok ezt is a kedves mosollyal kísérni, mint aki biztosra veszi, hogy a másik fél is örülni fog a jó hírnek. De inkább csak a várható reakciónak. Hogy ennek köszönhető a hirtelen felülni akarás vagy sem, az nem derül ki, de az jól látható, hogy a nyugtató hatása szépen lassan múlik, egyre összeszedettebben és élénkebben társalog Moor. Valamennyi bágyadtság megmarad, de ez nem meglepő az enyhe agyrázkódás következményeként. Hirtelen mozdulatok még nem javallottak, de erre Moor is rájön saját maga. - Csak sport? Nocsak. - Reagálom le az úszásra mondottakat, s valóban meglep, mást gondoltam róla. Mindenesetre már úton vagyok a panelhez, hogy a fényeket visszább vegyem. Emlékszem, engem is zavart az erős fehér fény - életemben először és utoljára -, s Saskia sem szerette, mikor neki kellett az Ébredés után odalent maradnia. Bebújt egy sarokba, ott keresve árnyékot, menekülést a fény elől, vagy inkább az érzéstől, hogy a fényben minden látszódik, ő mégsem lát semmit, főleg az emlékeit nem. Szívfacsaró látvány volt, de jó, hogy végre múlttá lett. Érdeklődve pillantok vissza Moor-ra, hiszen szavaiból úgy tűnik ki, hogy neki sincs meg minden emléke. Szerencse, hogy nem kell elölről kezdeni mindent, újra. Ez az állítólagos barátság dolgot sem. - A kezében? A doboz, amiben a kőzetminta volt. A dobozt az asztalra helyezte a gép mellé, s kihúzta a digitális kártyát, amire a minta adatait kell menteni a meglévők mellé. Kiesett a kezéből és lehajolt érte, de a mozdulattal egy kicsi fekete tárgy is, talán ékszer, kiesett vagy a nyakából vagy a ruhájából, ez nem látszódik jól a felvételen, de az után is nyúlt. Szerencse, hogy ezek leestek, különben most égési sérülései is lennének és nem tudna beszélni, s örülhetne, hogy életben van egyáltalán. Továbbá a kőzet és a gép szétrepülő szilánkjait is így elkerülte. Valamint befelé menet nekiment a derekával egy másik gépnek és bosszúsan odébb tolta az útból. Ha ott hagyja, akkor valószínűleg fejjel pont annak az élének esett volna, meg lett volna az esélye, hogy végzetes legyen. - Kicsit többet mesélek, nem csak a kérdésre válaszolok. Egyrészt figyelem, hogy a megadott válaszra felcsillan-e a tekintete, visszatér-e az emlék, másrészt azt is nézem, miként reagál a többire, hogy a halál szele ennyire megérintette, s őneki háromszorosan is sikerült kijátszania. Közben van ideje az ágytámlának megfelelő szögbe emelkednie. Alapvetően sem egy gyors eszköz, de ez most jól is jön Moor-nak, mert a helyzetváltozás nem jár így szédüléssel, plusz fejfájással. Nem gátoltam meg ebben, értékelem magamban, hogy viszonylag fürgén tud járni most is az agya, talált alternatív megoldást. Úgy is tudta, hogy a párnákat nem fogom megpaskolgatni neki a feje-háta mögött. Látom, hogy közben a dobozra néz gyakran és ez előhívja belőle a természetes gyanakvását. - Ön helyett aggódik? Ugyan miért? De Jade-n úgy sem jut át. Tehát... kiáltson csak! - Nem reagálok arra, hogy miért nem ülök le és azt is nagyvonalúan átugrom, hogy működik-e a jelzavaró? Számít egyáltalán? Hanem arra, hogy anyukájával megfenyeget, az bájos, s merész nyugalommal hunyorítok rá a planetológusra egy kicsit a szavammal együtt. Hogy mit tenne az édesanyja, arra kíváncsi lennék, meg arra is, hogyan küzdené át magát a testőrökön, ha kint állnának. De Moor nem tudhatja, hogy nem áll odakint senki páncélos alak. - Ön szerint miért vagyok itt? - Kérdezek vissza sejtelmes mosollyal, nem mert ne lenne rá válaszom. A pohárra pillantok ki, s minthogy sikerült a varázsszót is kipréselnie magából, mozdulok is a szekrényke felé. Most nem teszem messzebb tőle, hogy kússzon el érte, ahogy tud. Az egy másik eset volt. - Igen. Úgy is szüksége lesz rá! Beadhatom akkor Önnek végre? - Emelem meg a másik kezemben lévő kisebb fém dobozkát, könnyed mosoly kíséretében. Addig is a vizes poharat odanyújtom a nőnek. Ha alkohol lenne benne, annak a szagát már úgy is érezném, nem kell külön megszagolnom gyanakodva. Na meg valóban valahol hasznos, hogy az édesanyja felügyeli őt megfelelő szigorral kezelve lányát.
*Jenkins szinte folyamatosan derűs ábrázata a kárörömöt juttatja eszembe, ami nem áll távol tőle, engem viszont nem bánt. Oly sok minden lepereg rólam, pont ez ne peregne? Még szórakoztat is valahol, pedig jelenleg pocsékul érzem magam, de hagyom, hogy az apró kis örömeim ellensúlyozzák a szar hangulatomat. Utálok beteg lenni, pláne ha ágyhoz vagyok kötve és még a pda-m sincs a kezem ügyében. Másnak talán megengednék a használatát, az üres órákat, unalmat kitöltendő, de nálam ilyenkor még az is veszélyes a gyógyulásomra, amit csak én nem látok be. * -Azt elhiszem, nem győzte kivárni, hogy ágyba kerüljek, már fente is a kísérletező énjét, meg a kárörvendő mosolyát. *Az enyém sem mentes az ördögtől, bár jócskán árnyalja a fájdalmam feletti fintor. * -Azt igen. Én viszont csak statisztikai adat vagyok az ő képletükben. *Morgom egy szinttel mélyebb hangon és máris rávágom a továbbiakra azt a jelzőt, mellyel csak az illem miatt nem lehet megvádolni egy kancellárt. Ha anyukám hallaná, valószínűleg ájultan esne össze odakint. Jenkins egyszer már hozott nekem ajándékot, a kabinos vacsira, ami elég vegyes érzelműre sikeredett. Akkor az ajándékozásban volt egy nagy adag humor is, fekete…de a kancellárt ismerve ez inkább hízelgő volt semmint bántó. Most nem tudom mit hozhatott, mézgás agyam pedig a gondolkodásra sem állt rá, de már előre hárítok….és aztán még tovább, nagy erőfeszítések árán magamba zárva az enyhe ijedtséget, amit a valóságban úgy fordítanék le, hogy „Mi a szart akar egy injekcióval?” * -Hát ha szurit hozott, érdekesen csomagolta be. Masni miért nincs rajta? *Miért is hozna bármilyen gyógyszert, injekciót díszdobozban? S ha annyira akart volna valamit belém nyomni, már megtehette volna, persze ha a reakcióra fáj a foga, megértem, hogy várt vele míg magamhoz térek. Felülés közben gondolkodnék el azon, hogy „Jéééé! Nem vagyok kába!” S ez vajon Jenkinsnek köszönhető? Miért is állította volna le a nyugtatót, annyira fontos volt velem beszélnie? Mi az ami nem ért rá két napig? Mindezt kénytelen vagyok elhalasztani néhány perccel, és inkább azzal foglalkozni, hogy más segítség híján egyedül állítsam meg a szoba forgását és nyugtassam meg háborgó ám jelenleg üres gyomromat. * -Csak ejtőzés, szórakozás. Nem fárasztom magam sporttal. *Nyöszörögve válaszolok a meglepett kérdésre, pedig mintha már említettem volna, hogy majdnem rendszeresen járok a wellness részlegre, de talán akkor nem hitte el. Az erős fehér fényből lassan félhomály lesz, amit minden porcikám, de leginkább a szemeim és a fejem üdvözöl majdnem kitörő örömmel. A hálám azonban elmarad, helyette a nekem kimaradt részletek iránt érdeklődöm, ha már volt olyan kedves és kíváncsi, hogy megnézze a rólam készült felvételeket. Érdekes, hogy csak az az egy bizonyos mozzanat nincs meg, ami valószínűleg az életemet mentette meg. Jenkins szavaira lehunyom a szemeimet és próbálom magam elé képzelni a jelenetet amit leír, némán kullogok a hangja után, lépésről-lépésre ismétlem el elmém vásznán az egészet addig a pillanatig, míg el nem jutunk az Alectól kapott nyakláncig. Az előtte felsejlő adattároló kijelző kártyánál emelkednek meg szemöldökeim, majd húzódnak is össze, mert szembe jut, hogy azért volt a kezemben, mert nem stimmelt a kőzethez tartozó adat, de rögtön ki is esett a kezemből, s ahogy lehajoltam a lánc is kioldódott. Előző nap beleakadt valamibe és kilazult a kapocs, de nem jutott eszembe senki, aki megcsinálhatná, Bruce meg éppen egy hosszabb expedícióra ment az Imperiummal. Felelőtlen voltam, le kellett volna vennem, amíg meg nem csináltatom, de ez volt az egyik felelőtlenségem a sok közül, ami később épp a segítségemre volt. A kezemmel, ennél a mozzanatnál önkéntelenül is a nyakamhoz kapok, biztos látható rajtam pillanatokra az ijedtség amit a kedves, elveszettnek hitt tárgy felett érzek, de rögtön beugrik anya hangja, mikor megnyugtat, hogy meg van a nyakláncom. Amikor a sürgősségire vittek, még mindig szorosan a tenyerembe zártam a doboz kijelző kártyájával együtt, ő pedig eltette. A megkönnyebbülés is átsuhan rajtam, az arcomon, s a tekintetemen, melyet ekkor emelek Jenkinsre. Ő addigra eljut a történetmesélésben a végére. Matató kezembe pedig beleakad az ágy távirányítója, így minden más érzelmet lesöpörve az arcomról a kárörvendő kerül előtérbe, az ágy háttámlája pedig felemel ülőhelyzetbe. Nem fűzök semmit a hallottakhoz egyelőre, anyámat emlegetem és a karóráját, azt a különlegeset, amiből nekem is jól jönne egy. * -Az anyák már csak ilyenek. *Jade említésén viszont a várakozással ellentétben felnevetek, bár ez még erőtlen, nagyon messze van attól, amit produkálni szoktam, de a szándék és a stílus meg van. * -Anya bárkin átjut ha rólam van szó. *S egyetlen villanásnyi időre sem akadok el, mikor csak magamat említem és nem azt, hogy „ha a gyerekeiről”. Alecért éppúgy átkelne tűzön és vízen, de róla Jenkins nem tudhat. Halvány derűm közepette érdeklődöm arról miért is van itt és kerülöm a dobozra vetett pillantást, érdeklődést, inkább vizet kérek, szépen. * -Nem tudom. Ritka eseményszámba megy ha egy kancellár meglátogat egy extizedest, bár a köztünk lévő barátság indokolná. Szóval akkor szintet léptünk? *Vigyorgok egy sort, lassan visszanyerve régi önmagamat, de még le vagyok maradva néhány lépéssel, amit nem is fogok behozni, míg a fejemben hammondfejek dübörögnek. A pohárért nyúlok, amit most kivételesen a kezembe kapok, de gyorsan el is rántom a pohárral együtt, mikor Jenkins a dobozra hívja fel a figyelmemet. Gyanakodva nézek rá, összehúzott szemöldökeim alól vizslatom, de csak a már jól ismert mosolyt látom és a vészt jóslóan villanó szemeit. Megint szórakozik velem. * -Nem. Mi az? Velem ne kísérletezgessen. Ahogy mondta, nem vagyok Denisov. *Ajkaimhoz emelem a poharat és belekortyolok. A hűvös víz most jólesik, de a színjáték kell, anélkül félember vagyok, így látványosan elhúzom a számat és feljajdulok.* -Ó bassza meg! Ez borzalom! Vízköves lesz a vesém. *Még szemet is forgatok mielőtt újrakortyolnék, néhány le is csorog a torkomon, aztán az ölembe süllyesztem a kezem a pohárral együtt, ujjaim rákulcsolódnak a falára, tekintetem meg bele Jenkins szemeibe.* -Na, szóval mi van a dobozban, ne csigázzon már. Miben töri a fejét? Ha előre meglepődöm és könnyekig hatódom a baráti ajándékon, hamarabb végzünk?
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
- Most rajtakapott. - Szám sarka egyik oldalt mozdul csak a jellemző gúnyosabb ívbe. A közkeletű tévhittel szemben nem mindenkinek kívánok rosszat. Koncentrálva meghagyom néhány célszemélynek, s a nő nem került be ebbe az előkelő, rangos listába, így nem vártam, hogy lebetegedjen bármilyen formában... de kétségtelenül valahol szórakoztat, hogy nem tud olyan virgonc lenni, mint általában és a fények finom tompítása is lassan javít elméje gyógyszerek okozta tompultságán. Habár ahhoz képest meglehetősen élénk a társalgás így is. - Úgy akkor valamit rosszul csinál, nem gondolja? - Kérdezek vissza, mikor leírja a nyers valóságot, hogy jobbára ő csak statisztikai adat a hatalmasok szemeiben. - Kárát fogja látni, ha továbbra is csak névtelen és jelentéktelen adat lesz, egy a sok ezerből. Az itt töltendő napjaiban majd gondolkodjon el ezen is. - Most egyébként is tipikus nőként viselkedik: mi lehet a dobozban, amit neki hoztam, ez foglalkoztatja. Függetlenül attól, hogy ez egy teljesen szabványos, rideg fémből készült orvosi doboz abból a fajtából, mely adott hőmérsékleten tartja a tartalmát. - Masni? Az édesanyja a kötelező oltásokat ilyen szépen csomagolta mindig? - Kérdezek vissza némileg megemelt szemöldökkel, mert én nem tennék egy ilyen dobozra masnit, semmi értelme, viszont ha úgy van, ahogy mondtam, akkor még kevésbé értem: egy csinos csomagolás nem csökkenti az ellenszenvet az adott dolog iránt. Ha ez így működne, Carter sem lázadt volna fel a kancellárok ellen. Arra viszont biccentek, hogy az úszás alatt ő mégsem sportot ért, hanem könnyed lubickolást. Így már mindjárt más, ezt kinézem belőle és valahogy a biccentésben is óhatatlanul benne van, hogy a világ rendje a fejemben ismét helyre állt. A beálló csendet a kérdése töri meg, hogy mi is történt egy bizonyos pillanatban a felvételek tanúsága szerint. Érdekes, hogy pont ez a részlet hiányzik és ez érdekli... Minthogy lehunyja a szemeit, könnyen tudom figyelni, hogy melyik részletre mi a reakciója, már amennyire tudja kontrollálni, hogy mit mutat meg. Ha egyáltalán tud most erre is figyelni. Látom, mikor emelkedik meg a szemöldöke, mikor kap a nyakához. Ezek szerint az a medál fontos neki. Minthogy édesanyjához került és személyes holmiról volt szó, a kőzetminta digitális kártyájával ellentétben az nem is lett elkérve tőle, a medál továbbra is Adriánál van. Nem is láttam azt jobban, mint amennyire a kamerafelvétel villanásnyira engedte, így feltételezem valami családi emlék vagy hasonló személyes eredetű, mint ahogy az édesapjától kapott bicskához is ragaszkodik Raven Moor. Viszont nem tudom mostanában visszaidézni, hogy a nyakában láttam volna bármikor is, igaz, hónapok óta nem találkoztunk, csak újév éjszakáján váltottunk néhány üzenetet. Néhány igen emlékezetes üzenetet, de azokat nem most akarom még megemlíteni. Látom viszont, hogy megnyugodott, a további részletek a helyükön van, s egyelőre ennyiben is hagyjuk a témát, noha lenne kérdésem a robbanást illetően, de megvárom, hogy jobban magához térjen. - Nem vitatom, hogy megpróbálná. - Bólintok aprót arra, hogy édesanyja bárkit átjutna, legalábbis megkísérelné és a siker igazán nem is rajta múlna. Más kérdés, hogy Jade nem áll odakint, a hallgatózni próbáló, bár szinte semmit sem halló Adria a saját kódjával is ki tudná nyitni az ajtót, nem zártam be belülről. - Ritka eseményszámba megy, hogy egy kőzetvágó robbanjon fel... Vagy tévednék, hogy ennek a lehetőségére nem szokás felhívni a figyelmüket a planetológusnak és geológusnak tanulóknak? - Kérdezek vissza a barátság dolgát elengedve a fülem mellett. Mindig a barátságunkról beszélünk, ami sosem igazi, mégis szintjei vannak, bár sosem tudom, hogy mi az eleje és mi a vége, és mi hol is járunk benne, mit jelentene egy következő szint és mit a mostani. Érzésem szerint ez még Moor fejében sem lehet letisztázva, mégis szórakoztatja vagy valamiért szereti ezt az állítólagos barátságot építgetni szintről szintre - s minthogy nem keresztezi ez a terveimet, tegye csak, ha így tetszik neki -. Nekem viszont ez másban jelenik meg, ami miatt itt vagyok, hiába ritka az valóban, hogy egy kancellár személyesen megy látogatóba. - Ne kísérletezgessek? - Kérdezek vissza, míg kortyol egyet, láthatóan meg is vártam ezt a pillanatot a folytatással, amit kis ravasz mosollyal kísérek, míg ő feljajdul a víz miatt, ki tudja ebből mit hallott Adria Delgado odakint? - A dominiumi szűrt vízzel aligha. - Reagálom le higgadtan, inkább racionális érvekkel próbálván kihúzni a talajt alóla, s szándékosan nem reagálva a káromkodásra, mintha nem is hangzott volna el. Már csak azért is, mert nem veszem magamra, bizonyára a víznek szólt. - S az sem okoz vízkövet, amit előzőleg a poharába tettem. Amíg vártam Önre, pont fel is oldódott benne. Pár perc és érezni fogja a hatását, de ne aggódjon a heves szívdobogás miatt, az teljesen természetes reakció, legalábbis ha egy bizonyos értékhatáron belül marad. - Pillantok itt a kijelzők egyikére, mely a szívritmust is mutatja, ellenőrizve, hol tart a folyamat. Gondosan ügyelek a vonásaimra, de még a tekintetemre is, amennyire ez lehetséges, hogy semmi ne áruljon el: blöffölök. De hátha kicsit leizzad a planetológus. - Igen, az jó lenne. Szóljon ha végzett, akkor odaadom a doboz tartalmát. - Dobom vissza neki a labdát, hogy csak tessék, hajrá, próbálja megcsinálni, amit mondott. Szavaimmal ellentétben viszont leteszem az éjjeli szekrénykére a fém orvosi dobozt nagy gondossággal, óvatosan, a megfelelő kóddal kinyitom - mert ezek csak kóddal működnek, megkerülhetetlenül - és felnyitva tetejét két kerek tárgyat lehet benne látni, amelyek teljesen egyformák. Moor-nak ismerős lehet a forma, napi szinten találkozhat vele: ilyenekbe tölti a legtöbb automata a teát vagy a kávét. Ez utóbbi van benne, finom, meleg illata azonnal elkezdi megtölteni a teret annak ellenére, hogy mindkét pohárnak van fedele, hogy ne lötyögjön ki a tartalmuk. Kiveszem mindkét poharat a dobozból és Moor felé nyújtom az egyiket, a hozzá legközelebb esőt, tekintetemben finom derű fénye játszik. - A vízkőoldója, hogy hamarabb lábra tudjon állni.
*Elhúzom a szám a válaszára, ami kifejezetten kisfiús és szemtelennek ható. Szemet is forgatnék, miszerint mindig rajtakapom valamin, de az még nem megy, legfeljebb néhány vonásomat alakítom úgy, hogy olvasni tudjon belőle. Tutira élvezi a helyzetet, hogy nem tudok ugrálni és nem töröm a fejem olyasmiben, ami neki kellemetlen lehetne, épp elég, hogy ezernyi más töri a fejem helyettem. Ha anya vagy apa lenne itt, egészen másképp viselkednék, de Jenkinsszel szemben mindig ébernek kell lenni, ami most kifejezetten a nehezemre esik, de igyekszem. Az arcomra kiülő mosoly is jobban hasonlít a tőlem megszokotthoz, van már benne leheletnyi ravaszság is, elvégre a kérdése pont azt feszegeti, amit apám tanácsára jól csinálok. Vagyis csináltam addig, míg ez a szándékos baleset meg nem történt. Bármilyen szarul is érezzem magam, és legyenek a részletek még homályosak, abban biztos vagyok, hogy nem volt véletlen. * -Jobb észrevétlennek maradni. Persze ezek után aligha…mégis mit ajánl? Min gondolkodjam el? Milyen karriert tud ajánlani ami megvédhet? Kancellár nem lehetek. Esetleg ha kinevezne a tanácsadójának, kaphatnék testőröket. *Egy kicsit borzolom az idegeit mielőtt a doboz iránt érdeklődnék. Tényleg nem tudom mire gondol, a lehetőségeim eléggé korlátozottak ahhoz, ne legyek névtelen senki, ami már nem véd meg. Viszont csak magamra számíthatok, nekem kell kevernem a kártyákat úgy, hogy jó legyen a leosztás. Persze ha Jenkins nem titkolózna előttem, talán már előbbre járnánk. * -Nem, de a legutóbbi ajándékát tekintve számítottam valami ilyesmire. Viszont anyától kaptam édességet fájdalomdíjként. *Az emlék, amit Jenkins hozott fel, most alakít a mosolyomon is. Eszembe juttatja azt a harcot amit anyám vívott velem egy-egy ilyen alkalomkor. Nem a tűtől féltem, nem a fájdalomtól amit igyekeztem eltúlozni. Semmi okom nem lett volna rá, de már akkor bizalmatlan voltam mindennel szemben, ami tűből jön, ami nem enni- és innivaló. Gyógyszert sem voltam hajlandó bevenni, igaz, beteg sem voltam igazán. Ki tudja, talán tényleg jó génjeim vannak és remek immunrendszerem. Ez utóbbi nem segít most az agyrázkódás okozta tünetekből való gyors felépülésben, amikor fel akarok ülni, megbánok minden erre tett mozdulatot. A fájdalom úgy hasít a fejembe, hogy látom a szobában a kint szikrázó csillagokat és csak azért nem hányok, mert nincs semmi a gyomromban, de érzem ahogy megfordulva tesz azért próbálkozást. A sportolásra tett meglepődött kérdésére is nyöszörögve válaszolok, Jenkins meg bólint és láthatóan helyrekerült benne valami. Nem gondolta volna rólam, hogy sportolok? Igaza volt. Egy kicsit félreteszem aztán a doboz iránti kíváncsiságomat és inkább arról kérdezem mit látott a felvételen, melynek kétség kívül én voltam a főszereplője. Azon belül is, egyetlen konkrét pillanat érdekel amire nem emlékszem. Az is kérdés, hogy miért pont az a részlet esett ki, de erre talán majd az idő és a további ismeretek adnak választ. A történet némi gondráncot fest a homlokomra, de az igazi és szembetűnő reakció, az mégis inkább a medál feltételezett elvesztésére merül fel belőlem. Ami újra mosolyt csal ki belőlem, az anya és az ő aggódása, meg a bátorsága amit talán tőle örököltem, hogy ha gond van, mindenen átgázolna. Még Jenkins testőrén is, és nem kétlem, hogy lenne olyan indoka, ami miatt még Jade sem tudná megakadályozni abban, hogy „ránk törjön”. * -Nem csak próbálná. *Ebben valószínűleg nem fogunk megegyezni, de sebaj. Ha úgy alakulna a szitu, Jenkins kancellár megismerné a Delgado családot kicsit közelebbről is. Az ennél sokkal fontosabb kérdésre megint lehunyom a szemeimet és felidézem azt a bizonyos pillanatot, nem mintha nem tudnám, hogy egy lézeres kőzetszeletelőnek nem szokása felrobbanni, inkább a magyarázatot keresem az emlékeimben.* -Nem a gép robbant fel. *Bár pont azt a pillanatot nem láttam szerencsére, pontosan tudom, hogy a kőzettel lehetett a gond, épp csak azt nem tudom elképzelni, hogy mi. A feliratozás szerint olyan anyag került a gépbe, amiben normális körülmények között nincs semmi ami robbanhatna, másrészt a Perdáról származó anyagok közül nem is regisztrált senki robbanásra, vagy gyúlékonyságra hajlamos anyagot a CQL-on kívül. S ezzel a gondolatmenettel el is siklok amellett, hogy Jenkins nem válaszolt a barátság kérdésre, de persze nem felejtem. Ahogy a fájdalmat sem, ami a nevetés miatt felerősödött a fejemben, picit még a homlokom is gyöngyözni kezd miatta és olyat teszek, amit csak nagyon ritka alkalmakkor. Vizet kérek Jenkinstől. Az első korty jólesik, de ennek az ellenkezőjét játszom el, hogy ha a barátságunk szintjeit nem is, az alkoholizmusomét emeljem picit. * -Ne legyen illúzióromboló. *Vágom rá a szűrt víz emlegetésére, amivel el akarja rontani a játékomat, de végül nem ezzel rontja el. A poharamba tett valami emlegetésére először csak eltátom a számat. Jenkinsből kinézem, hogy egy nyavalyás dobozzal tereli el a figyelmemet más fontos dolgokról, mint például a pohár víz. Hiába az újabb érdeklődésem a doboz tartalmára, azt sikerül gyorsan elfelejtenem, ugyanis a tátott szájjal való bámulás csak egyetlen lélegzetvételnyi ideig tart, utána nemes egyszerűséggel leejtem a poharat a padlóra – Jenkins oldalán természetesen – a másik kezem két ujját pedig a torkomon dugom le, mely korábbi hányingeremre katalizátorként hatva visszasegíti a megivott vizet a pohár mellé. Az erőlködés perdai lándzsaként vág a fejembe és tényleg megkönnyezem Jenkins ajándékát, de abban semmi meghatottság nincs. Mire összeszedem magam, addigra már előttem lebeg a kancellár kezében lévő automatás kávé kapszulapohár, mely nevéhez méltón kicsi, de a terjengő illatból ítélve épp elég erőt hordoz. Persze ha abban nincs más a kávén kívül, legfeljebb sok édesítő és tejszín. Anya épp ezt a pillanatot választja arra, hogy belépjen. Az önműködő ajtó sajnálatosan nem teszi lehetővé, hogy azt ránk törje, de a lendület amivel belép, miután a beszélgetésünkből nem értett semmit, de a pohár koppanása elég volt ahhoz, hogy rosszra gondoljon, pótolja az ajtó falhoz csapását. S remekül időzítve pont Jenkins vízkőoldós mondatára érkezik, a pillanat tört része alatt felmérve a helyzetet – tévesen – ahogy tekintete a padlón lévő tócsákra esik, majd rám, a meggyötört arcomra, ahogyan még picit előrehajolva, féloldalasan fekszem, Jenkins meg valószínűleg kárörvendően vigyorog, vagy bosszankodik azon, hogy lehánytam a szép cipőjét. Más helyzetben, anya nélkül, valószínűleg a kávéban is kételkednék, megkérdezném, melyikben mi van és lehet, hogy a másik kapszulapoharat választanám ha egyformák, vagy belekortyoltatnék a nekem nyújtottba Jenkinsszel, de anya villámló jegesen kék tekintetétől még én is frászt kapok, pedig nem engem néz, hanem a kancellárt. * -Mi van a pohárban? Nem kaphat semmit a tudtom nélkül. Még nem épült fel, bármi károsan hathat az állapotára és amíg itt van, én felelek érte, még ha ezt ő nem is így látja. -Anyaa! *Nyöszörgöm ki az egyetlen szót, amit tudok, azt is csak azért, mert őt féltem, mégis meghat az aggodalma és az, hogy még Jenkinsszel is szembeszáll. *
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
Habozás és bűntudat lelkisebb jelei nélkül használom ki Moor gyengeségét, hogy jelenleg nem tud a helyzet magaslatán állni, vagy éppen feküdni, de javára írom, hogy így is rendesen próbálkozik. Ravasz mosolyát betudom annak, hogy szándékosan próbál észrevétlen maradni. Egyetlen ésszerű érv, ami eszembe jut, s mellette szól, hogy csak az akar így tenni, aki valami fontosat el akar rejteni a maga jelentéktelenségével. - Ostobaság. Nélkülözhetetlennek kell lenni, nem észrevétlennek. A tanácsadói posztja meg... - Elmosolyodom úgy, hogy az már bortítékolja a nemleges választ. Biztos nem lepődik meg, mert komolytalan volt a felvetése. Legalábbis remélem. - Eddig nem tanácsolt semmi olyan fontosat, így én adnék Önnek tanácsot: esetleg meg kellene próbálnia más kancellárokkal is barátság-szinteket lépnie. Ha egymást váltanánk itt a beléptető paneleknél, aligha történt volna mindez. - Szándékosan fogalmazok így, ami kizárja a véletlen baleset lehetőségét, hiszen nincs az a kancellári hatalom, ami azt ki tudná védeni. A merényletet már nagyobb eséllyel. Arra viszont felvonom némileg a szemöldökeimet meglepetten és értetlenül egy pillanatra, hogy a kötelező oltásokra édességet kapott a nő. Nyilván még gyerek volt, de akkor is. Egy röpke szempillantásra elgondolkodom azon, hogy vajon ez normális dolog-e? Nekem is így kellene tennem Lilien esetén? De ahogy jött a gondolat, úgy távozik is azzal lezárva, hogy hagyom majd, hogy Saskia vezesse tetteimet ebben. Nála legalább a tizenhetedik születésnapjáig úgy tettek, mintha szerető családban nőne fel. Nem volt az, de még így is több fogalma van a szeretet kifejezésének sok apró módjáról, mint nekem, beleértve a vigasztalást is olyanért, ami nagyjából tíz másodperc múlva már nem is fáj. Hagyom is ezt ennyiben, ahogy az úszást is, mely alatt mint kiderült, eltérő dolgot értünk: én a sportszerű tényleges úszást, ő a könnyed wellness-es kikapcsolódást. Nem ez az első és utolsó dolog, amit másként látunk. Ilyen az is, hogy édesanyja át tudna-e törni a testőrségen. Elszántságát nem vitatom egy pillanatig sem és tudom, hogy Adria-t nyilván a saját lánya ismeri jobban, de Jade-t meg én, hiába köt minket össze csak egy bő évtized és megannyi titok... - A videóképek nem a legjobb szögből vannak, még elemzik, hogy mi robbanhatott először, kiváltképp, hogy egyiknek sem kellett volna. Emlékszik, hogy milyen kőzet volt? Ön gyűjtötte? - Teszek fel pár kérdést, s az átnézett információk alapján magam is tudom ezekre a választ. Nem feltétlen a planetológus memóriáját akarom tesztelni, hanem pont azért, mert bizonyos dolgokat másként látunk, kíváncsi vagyok, ő mire jutott és abból mennyit oszt meg velem. Az a benyomásom, hogy ő is furcsállja a történteket és itt valóban van ideje gondolkozni rajta, amikor a feje nem akar a legegyszerűbb gondolatfoszlányra is szétrepedni a fájdalomtól. A folyadékpótlás szükséges, s szívesen adok neki vizet, tudván, hogy most kénytelen elfogadni, másrészt érdekesen deja vu is, csak itt nem rakom még messzebb tőle a poharat. - Ön nagyon szigorúan akar fogni engem. - Jegyzem meg félig derűsen, mikor nem tetszik neki logikus érvelésem, hogy a szűrt víz akkor sem okozna neki vízkövet, ha ez lehetséges volna. Viszont én se maradjak móka nélkül, egészséges méreteket öltő gyanakvására alapozok és kisebb monológot kap arról, mit tettem a vízbe, amire egyébként belépésem óta most pillantottam először, akkor is csak tudomásul vettem a jelenlétét, mint bármely más berendezési tárgynak itt a betegszobában. Szájtátása fél siker. Azért csak fél, mert a nő remek színészkedéssel tudja előadni igazinak, miközben nem is arra gondol. Hogy sietve elejti a poharat - szerencse, hogy nem üveg - azt támasztja alá, hogy teljes a sikerem, s nehéz is már a vonásaimon uralkodni, ebben az segít, hogy lépnem kell hátra. Némi víz fröccsen így is a cipőmre, de nem vészes és csak víz. Mióta láttam rosszabbat is a Perdán, ennyire nem tudok már kiakadni idefent, legalábbis amíg tiszta vízről van szó. Épp elmosolyodom gunyorosan, mikor látom, hogy mire készül ujjaival és torkával, ekkor még biztosra veszem - tévesen -, hogy ez már színészkedés csak, s felnyitom a doboz tetejét, hogy a kávét adjam át, hátha ezt nem akarja elejteni, de a mozdulat félbe marad és örülök, hogy még nem léptem közelebb újra, mert nem annyira tiszta víz is került volna a cipőmre. - Ne túlozzon, Moor! - Szólok rá némileg bosszúsabban, de valahol mégis kicsit kárörvendve, messzebbről nyújtva a kávéspoharat - dolgozzon meg érte most már ő -, s ebben a pillanatban lép be Adria olyan lendülettel, hogy úgy tűnik, mintha az önműködő ajtó is gyorsabban mozdult volna a szokottnál, mintha inkább a falba menekült volna a nő elől. Minthogy egy testőr sem robog utána, hogy kituszkolja, egyértelmű lesz az is, hogy odakint se Jade, se más nem állt az ajtóban, a bejutás játszi könnyedségű volt. A panelen se zártam be a szobát belülről. Kíváncsi voltam. Igazam lett eddig. Tekintetem a kéretlen belépőre téved, visszatéve a poharat a dobozba, lecsukva annak tetejét, de nem Mrs. Delgado szavai miatt. Deja vu. Mennyire formázza az édesanyját az ex-tizedes! Még ez a villámló tekintet is, mely valószínűleg minden kancellárról leperegne, nincs ez másként nálam sem. Jó kedvem jeleként hagyom, hogy végigmondja a nő, akinek ajkairól egyébként éppolyan gyorsan peregnek a szavak, mint a lányáéról, de úgy tűnik, hogy nem egyszerre. A kis beteg csak egyetlen szót mond, egyszerre kérően és figyelmeztetően. Lássuk, hallgat-e a lányára a nő? Ha ebben is hasonlítanak, nem fog. - Biztosan gyakran hallották már, hogy Önök ketten mennyire hasonlítanak... - Pillantok előbb Adria-ra, majd Raven Moor-ra könnyed derűvel a szavaimban, s Adria még nem ismer, hogy ennek nem szabad hinni, ebből nem udvarias társalgás lesz. Jegesen kék tekintetem visszatér az övéihez. - Mindketten figyelmen kívül hagyják az alapvető illemszabályokat; úgy vélik, hogy mindenhova szabad bejárásuk van; mindkettejükből hiányzik az életösztön, mely meggátolná a kritikus hozzáállásukat a kötelező tiszteletadáshoz; úgy gondolják, hogy véleményüket, meglátásaikat feltétlenül meg kell osztaniuk másokkal és ráadásul úgy gondolják, hogy igazuk is van; továbbá örökletesnek látszik az a vonás is, hogy úgy hiszik, joguk van felelősségre vonni a rangban felettük állót. - Másokkal ellentétben én nem a külső hasonlóságokat sorolom fel, melyeket a vak is látna, inkább görbe tükört állítva a kevésbé előnyös jellemvonásokat teszem egymás után ridegen formálva a szavakat, mintegy kiigazításként a nőnek, ezzel is jelezve, hogy nem fog a kérdésére választ kapni és örülhet, hogy ennyivel megúszta. Habár, nem úszta meg, mert szünetet sem hagyva - hátha a planetológus beszélőkéje is Adria Delgado-tól öröklődött -, már folytatom is. - Mindenesetre dicséretes a beteg hogylétéért való elkötelezettsége, Delgado nővér. - Nyomom meg kicsit az utolsó szót, nem véletlenül. Semmi sem véletlen, a dicséret sem. - Így van ezzel a kollégája is odakint? Hívja ide őt, kérem! - Kérésként hangzik el, de nagyon is parancs szaga van, ez tisztán érezhető és minthogy Raven Moor már jobban ismer engem, tudhatja, láthatja, hogy valamit tervezek, és egyszer sem biztos, hogy ebből jól fognak kijönni.
-Magának már nélkülözhetetlen vagyok. *Vágok vissza azonnal és közbe, még mielőtt félbehagyná a visszautasító mondatot. Arra meg csak sokat tudóan elhúzom a szám. Az összes kreditemet rátettem volna, hogy nemet mond. Abban viszont igaza van, amit nem ismerek el fennhangon, hogy nem sok tanácsot adtam neki, viszont halálra – majdnem szó szerint – dolgoztam magam miatta, meg a kis terve miatt, amiről nem hajlandó beszélni. Megjátszott meglepődésem, kételkedésem most inkább a sztoikus nyugalomra hasonlít, jobbat nem tudok kicsikarni magamból. * -Szóval ha kancellárokkal vacsizok, akkor védve vagyok? Sajnos maga az egyetlen akit ilyesmire rá lehet venni. Ezek szerint maga nem elég. *Picit még lesajnálón le is biggyesztem az ajkam, hogy ne legyen annyira oda magától. Igaz, hogy a többi kancellárhoz képest vele tényleg jónak nevezhető a kapcsolatom és szórakoztató vele beszélgetni, de még mindig nem adott lejjebb az egojából és az Isten komplexusából. Biztosan van köze a pocsék családi háttérnek, azért is lepődik meg amikor az oltásokért kapott édességet említem. Ezek után azért gyanakodni fogok ha megint édességgel jön nekem. Szelektíven rángatjuk elő és dobjuk is el a témákat, mire eljutunk a rólam és a robbanásról készült videó felvételig. Jóllehet én a helyében jobban figyeltem volna amikor anyát emlegettem és az ő kreativitását amivel biztosan átgázolna néhány testőrön ha rólam van szó, de Jenkins jelentéktelennek minősítette. Maradunk hát az idekerülésemet okozó történés mellett. * -Nem. De ez nem rendhagyó. Túl sok minta van amit ki kell elemezni. *Arra nem emlékszem most hogy milyen kőzet volt, hiába gyűröm a homlokomat, csak azt érem el vele, hogy még jobban fáj a fejem. Azt viszont biztosan tudom, hogy veszélytelen kőzetminta volt és sok tesztet terveztem vele. Rá fogok jönni amint a csapatnyi, viháncoló, születésnapot ünneplő boga kimászik a fejemből. Jenkins időnkénti poénjai mentenek meg attól, hogy ne bújjak a párna alá, hogy azt a fejemre szorítva, csendben szenvedjek. * -Muszáj szigorúan fognom, állandóan elkalandozik. *A hideg víz visszaad némi erőt az eddig altatással és fájdalommal legyűrtekből, de korán örültem. A már lenyelt vizet kénytelen vagyok a padlónak ajándékozni, sajnos Jenkins cipőjére nem megy, csak a tiszta vízből ami a pohárból kifröccsen, ezt később, amikor a szemeim kitisztulnak a könnyektől, veszem észre. Remek reflexei vannak a kancellárnak, és remek időzítése, hogy nem lépett közelebb. A titokzatos dobozzal vacakolt, amiről kiderül végre mit rejt, de a vizes szemétkedése után már abban sem bízom. * -Nem látott még túlozni. *Nyögöm rekedten, és csak azért nyúlok a kávés pohár után, hogy legalább az illatát élvezhessem, amikor anya tör ránk. Ha nem az imént hánytam volna, vetnék Jenkinsre egy diadalittas pillantást, „én megmondtam” üzenettel, akkor is ha anya mögötti folyosó ürességéből kiderül, hogy nem kellett testőrökön átgázolnia. Jenkins számára viszont az derül ki nagyon gyorsan, hogy nem feltétlenül a Delgado vér tehet arról, amilyen vagyok, jócskán csörgedezik bennem anyáéból is. Elhalón, nem megjátszottan, inkább aggódva szólok rá anyámra, szemeimmel azonban nem tudok biluxolni, mert az fáj. * -Na, már kezdi. * Szólok közbe a tőlem megszokott udvariatlansággal, érezve, hogy Jenkins nem éppen derűs társalgásra készül, ez csak az elterelő bevezető volt. S lőn! Összeszorítom a fogaimat és még a nyelvemre is ráharapok, ne szóljak megint közbe, most viszont már a nyelvem is fáj nem csak a fejem és ez a fájdalom sajnálatos módon nem oltotta ki a fejemben lévőt. Jenkins közben sorolja a hasonlatosságokat, én meg félmosolyra húzom a számat és anyát nézem. Azt az egyet Jenkins kihagyta, hogy semmivel nem lehet leállítani minket. Sóhajtva dőlök vissza a párnára, kezemben még mindig ott van a kávéspohár, amit kissé felemelve tartok. Anya majd megfeszül, hogy hozzám ugorjon, de a kancellár szavai még ott tartják az ajtótól két lépésnyire. Kihúzza magát…baszki, ebből baj lesz. S már veszi is a levegőt, hogy felhívja Jenkins figyelmét arra, ezer és egy oka van/volt, hogy ránk törjön és számon kérje a kancellárt, de engem ismerve Jenkins nem hagy időt neki. Becsukja a száját, de tudom, hogy minden ki nem mondott szó, csak leparkolt. Hiába rázom finoman a fejem, hogy ne szólaljon meg.* -Minden tiszteletem az öné Jenkins kancellár, de én vagyok felelős a betegért és a lányomért egyaránt. Tudja jól, milyen felelőtlen. Ha rám nem hallgat, miért hallgatna önre? Másrészt nem volt kiírva az ajtóra, hogy tilos a belépés és mint a részleg ügyeletes nővére, igenis jogom van belépni minden betegszobába, bármikor. *Figyelmen kívül hagyja a dicséretet, ahogy én is. Én azért, mert már ismerem Jenkinst. * -Mi lenne ha Wright nővért kihagynánk ebből? Mégis csak családi, baráti buli ez? *Megpróbálkozom a lehetetlennel. Anya meg veszi a bátorságot és hozzám lép, ahelyett, hogy kimenne a folyosóra és idehívná a másik nővért. A műszerekre pillant, teljesen feleslegesen megfogja a kávémentes csuklómat, hogy a pulzusomat ellenőrizze, jóllehet a monitoron jól látszik, másik kezével igazít a párnán.* -Lydia Wright hozzám hasonlóan mindent megtesz a betegekért, de a lányomat én ismerem. -Anya. Hívd ide. *Kérem őt s mikor rám néz, megkísérlek egy komolyan villanó pillantást vetni rá, bár fényében alul múlja az igazit, elég figyelmeztetés, hogy felegyenesedjen és elinduljon az ajtó felé. Nem lép ki a folyosóra, egyik lába bent a másik kint, mivel kolléganője kezeit tördelve áll a másik végében.* -Lydia, idejönnél egy percre kérlek? *Anyának feszült a hangja, attól fél, hogy a kancellár elküldi, hogy ne legyen itt velem, összeférhetetlenség, vagy személyes érintettség okán és akkor nem tarthat szemmel. Lydia Wright ijedten, anyától és tőlem egészen különbözve lép a szobába. Benne minden megvan amit Jenkins a korábbi felsorolásával belőlünk hiányolt.* -Kancellár úr! Miben lehetek a segítségére? *Kérdőn fordulok Jenkins felé, hogy na akkor elő a farbával, mit is akar elérni?*
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
Közbe-visszavágására haloványan mosolyodom el, inkább csak tekintetem csillanásában láthatja meg, melyet rögtön tovább vezetek egy határozottabb mosolyba, mikor visszautasítom a tanácsadói posztot, amit magának talált ki előjogokkal, mint a testőrség. Kíváncsi lennék, hogy enyémekből venne át vagy sajátot keresne s ha utóbbi, akkor kit, milyent választana? Nem kérdezem meg, még úgy sem, hogy az egész hipotetikus, mert biztosan direkt olyant mondana, amiről tudja, hogy elhűlnék itt helyben, mint teljesen elégtelen választás, rosszul meghatározott szempontok, stb. - Egy az egy ellenében nem feltétlen elég. - Hunyorítok rá kicsit, mert értettem a célzást, s a jelen körülmények a nőt igazolják. Sajnos. Bosszantó. Ami meg a korábbi körülményeket illeti, segítek felidézni neki az események egy bizonyos pontját, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most életben van. - És talált valamit rendhagyónak esetleg? Mármint a robbanást megelőzően. - Egészítem ki a szavaimat megelőzve, hogy rögtön lecsapjon és a történtek lényegét nevezze rendhagyónak. Engem a részletek érdekelnének, az oda nem illő kirakósdarabok. Arra már határozottabb mosoly jelenik meg a képemen, hogy miért is fog engem szigorúan, s még a vízzel kapcsolatos monológom is eleinte jó ötletnek tűnik, hanem a mosoly hamar múltba vész, mikor az ex-tizedes túlozni kezd. Akármit is mond, ez az. Ellenkezését el is engedem a fülem mellett, a legtöbb ilyen tőle úgy is csak azért hangzik el, mert vagy szereti a saját hangját hallani, vagy szereti a saját hangját hallani utolsónak, esetleg mind a kettő. Ilyen hiába való vitába kár is belemenni, ráadásul még erősítés is érkezni látszik az édesanyja személyében. Persze a felsoroltakon kívül másban is hasonlítanak: ahogy kihúzza magát, a dacos pillantás, hasonló figyelhető meg gyakran a lányánál is, csak koránál fogva lazább előadásmódban. A fiatalabbik esetéből tanulva nem is hagyok szünetet, ahol közbevetéseit felsorolhatná, amelyekre nem is vagyok kíváncsi, hanem folytatom is, s mikor úgy látja, hogy végeztem, akkor szólal meg. Igazán azt se fogja tudni végigmondani, a feléig jut csak el. - Delgado nővér, ez a "minden tiszteletem" formula üresebb csevegéskitöltő az Ön családjában, mintha az időjárásról beszélnének. Ha Ön nem hallgat rám, miért tenne így a lánya? Milyen példával jár elő előtte? - Szakítom félbe a nőt nem emelve fel a hangomat, de talán ettől rosszabb is egy kicsit, s teszem mindezt azelőtt, hogy védőbeszédet mondhatna az ajtón való belépése jogossága mellett, és figyelmen kívül hagyom elég látható módon Raven Moor próbálkozását is arra, hogy a másik nővér ne legyen idecitálva. Talán édesanyja még erre való választ vár hiábavalóan, reméli, hogy megmásítom az akaratomat, és nem a folyosóra lép ki, hanem a lányához megy, de még csak nem is azért, hogy az ágy melletti panelen hívja a kollégáját. Úgy tűnik, személyes sértésnek vette, hogy ő nem felel meg nekem, vagy fél. Helyes, tegye csak! És talán a lányára is ráragadt ebből valami, mert ő figyelmezteti az anyját helyettem, időben észrevéve, hogy szólni akartam és ismer már annyira, hogy tudja, mennyire szeretek kétszer elmondani valamit, főleg parancsot. Eddig azt gondoltam, hogy az édesanyának járt volna valami kitüntetés a türelemért az ex-tizedes miatt, de amit eddig Adria Delgado-ból láttam, az alapján lehet a férjnek kellene valamiféle fájdalomdíj. Aztán ki tudja, milyen ő... Bár nem mutatom, és komor és vészjósló marad a pillantásom, egész kisugárzásom nem ígér jót, de magamban jól szórakozok azon, hogy nem mer az édesanyja kilépni teljesen a folyosóra, nehogy kizárjam őt. Nem szólok egy szót sem, míg a kolléganője meg nem érkezik, aki máris megtudja az ittléte okát, igazán még meg sem kellett állnia a betegszobában és épp csak végére ért a szavainak, pillantásom is csak a neve elhangzása alatt mérte fel őt röpkén, eleget látva így is, és ezzel is jelezve, hogy gyakorlatilag bárki lehetett volna ma beosztva, megfelelt volna. De ha már ennyire kezeskedik Mrs. Delgado érte, annál jobb. - Lydia Wright nővér: Elvárom, hogy figyelmet fordítson a beteg állapotára! Ha Raven Moor az osztályon való ittléte alatt el találna halálozni, még ha természetesnek látszó módon is, Ön lesz az első, aki követni fogja. Most elmehet! - Az ide rángatott kolléga hidegzuhanyszerűen rövid, de annál határozottabb parancsot kapott, jeges pillantásom, a rideg hangvétel és általánosságban vett "jó" hírem egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy komolyan beszéltem-e. Tekintetem ezek után Adria Delgado-t veszi célba, majd Raven Moor-t. - Raven Moor nyugtatóval való kezelését felfüggeszthetik. Moor: minthogy felnőtt, érett nő, bizonyosan felfogta már, hogy a tetteinek következményei vannak. Ha újra el akarja hagyni ezt a szobát az én engedélyem nélkül, azt annak tudatában fogja tenni, hogy az édesanyja fog felelni érte előttem, hiszen ahogy ő is mondta, ő a felelős Önért. Remélem, ezzel segítettem, hogy kicsit meggyorsítsuk jellemfejlődését és felelősséget tanuljon. - Rám jellemző féloldalas gúnyos mosolyt kapja a planetológus. A legtöbb ember ugyanazzal fogható meg: a szeretteivel. Évezredes tapasztalat, és még mindig ugyanúgy működik és ugyanúgy vannak olyanok, mint én, akik az előbbit szemrebbenés nélkül hajlandóak kihasználni. - Adria Delgado nővér, most távozzon! - A nőre nem is vetek pillantást, a lányát figyelem csak, vélhetően azokat a villanó szemeket most nem az édesanyjának címzi, hanem nekem.
*Jenkinsnek jó humora van, ez már sokszor kiderült és ennek nyomát most is látom a szemeiben és a mosolyában, ami kivételesen nem az pihéket borzolóan ravasz. Az enyém haloványabb, de csak az állapotom miatt, és a fejfájás sem tesz túl jót neki, amivel aztán búcsút is intek a kancellár tanácsadói posztomtól. Rövid életű állás volt. Arra viszont van riposztom amit az egy az egy ellenében mond, és kíváncsi vagyok a hunyorgása mennyiben változik meg.* -Roppant bosszantó ugye? * Biztosan érti mire is gondolok. Nem feltétlenül Isten, ha azt is játszik és erre sajnos mostanában elég sokszor kellett rájönnie. Azzal, hogy velem mi történt, nagyon is kívánok foglalkozni, csak nem most. Jelenleg használhatatlan az agyam a legapróbb részletek megtalálásában, így hiába kérdezget, többet nem vagyok hajlandó mondani. Legfeljebb lesz indokom egy rendes találkozóra, amikor megvitatjuk és el tudunk indulni valamerre. * -Most egy csapat boga táncol a fejemben. Ugye nem kell mondanom milyen hatással van ez rám? Majd gondolkodom ha kitisztult az altatótól, és nem fáj a megrázkódtatástól. *A békesség kedvéért nem mondom, hogy egy Búfelejtővel nagyban elősegíthetné az állapotjavulásomat, mert kitérne a nem létező hitéből és eldobná az orvosi diplomáját is. Ezek után képes a vízzel becsalni a susnyásba, és ez megint olyan elkalandozás amit korábban említettem. Bár a szigorúságot nem feltétlenül kellett volna hányással prezentálnom, de most ennyi tellett tőlem, másrészt örülnék ha nem lenne a gyomromban olyasmi, amit említett. Későn jövök rá, hogy átvágott a városi falon, de megjegyzem későbbi, nekem kedvezőbb alkalomra. Van egy olyan érzésem, hogy még mindig az édes szósz miatt büntet, nagyon a lelkébe gázolhattam akkor, jobban, mint gondoltam. Mire eljutunk a nekem nyújtott kávéig, ami a titokzatos dobozban csücsült eddig, anya is a képbe kerül. A legjobb pillanatban képes ránk törni, mondjuk soha nem kételkedtem az időzítésében. Amikor a bátyámmal szórakoztunk a szobánkban, s épp rosszban törtük a fejünket, akkor is megérezte. Volt idő amikor lehallgatókra vadásztam a szobában, mert kételkedtem abban, hogy tényleg csak véletlenül ront be hozzánk, és ki is néztem volna belőle, főleg, mert az az apánk, aki. Adva volt a lehetőség és az eszköz. Mos viszont anyára kell figyelnem, mert bemutatót tart Jenkinsnek örökléstanból. Sosem néztem rá úgy, hogy magamat kerestem benne, de most olyan az alkalom is, hogy kiütközik a hasonlóság. Magamat látom húsz év múlva. Elképzelem Jenkinst őszes halántékkal, több szarkalábbal és máris jobb a helyzet….bár kínosan hasonló a jelenet. Anyát is félbeszakítja, amire ő csak vesz egy nagy levegőt. Tapasztalataim szerint azért, hogy a feltörni készülő ellenkezés ott maradjon a helyén. Nem sikerül.* -Olyannal, amivel mindig kiáll magáért. Még ha ezt csírájában is fojtják el. *Anya nem cicóz, én meg szemet forgatok. Sosem képzeltem el, hogy szembe kerül Jenkinsszel, ezért meglep, hogy cseppnyi félelmet sem érzek felőle. Vagy nagyon jól tudja titkolni, végül is az már fél siker. De nem akarom, hogy Jenkins figyelme anyára is fókuszáljon, nagyon gyorsan veszem rá arra, hogy behívja a kolléganőjét, jóllehet azt sejtem, Jenkins majd átadja neki a felettem való őrködést, kizárva anyát az ápolásomból. Nem tudom, hogy ez jó lenne nekem, vagy nagyon rossz. Mindenesetre érdekes csendesen szemlélődni a viharban, meglepő újdonság. Anya is hasonlóra gondolhat, mert egyik lába itt a másik ott, vagyis még az ajtó sem tud becsukódni miatta. Wright nővér már egészen más arcot mutat, az övén alázat és engedelmesség látható a félelem mellett. Jenkins szavaira csak pislog. Nagy felelősséget kapott a nyakába, amit az én kérdésem sem könnyít meg.* -Az unalom természetes halálnemnek számít? *Anya épp csak kezd magához térni, de már villogtatja a szép szemeit felém, azzal a csillogással, ami a végső „hallgass el”-t jelenti. Ezek után nincs több esély, de én sem vagyok már hat éves. Wright nővér közben kezeit tördelve bólint és elrebeg egy nagyon halk beleegyezést.* -Igen kancellár úr. Megértettem. *Majd kihátrál a szobából. Az arcát nézve halálközeli állapotba került szegény, mert olyan fehér, mint a betegszoba falai. Ezek után nekem szólnak Jenkins utasításai, fenyegetése, és reményei. Valahogy mindet elásnám most, anya arcán viszont mintha kárörvendő mosolyt látnék. Egészen halványan, de ott van. * -Áruló! *Morgom felé fordulva, kétséget sem hagyva afelől, hogy neki címeztem a szót. Borzasztó, ahogyan láthatatlanul összefogtak ellenem. Ezt pedig anya tetézi Jenkins felé fordulva, röviden biccentve. * -Köszönöm kancellár úr! De azért ön is vigyázzon rá míg itt van. *Lánya anyja, azért a végére odaszúr egy kicsit, de tulajdonképpen az én renomémat ásta el a föld mélyére. Nem is vitás, hogy Jenkinst teszem felelőssé ezért és mikor anya távozik s az ajtó becsukódik mögötte, a kancellár felé fordulok és ha villámló szemekre várt, hát megkapja.* -Most boldog? Ellenem fordította a fél családot, akut infarktust okozott Wright nővérnek, anyám meg meg fogja hívni egy kávéra. Legalább a pda-mat adják vissza, halálra unom majd magam itt. Jól van hát nem megyek sehova, de holnapra jobban leszek és mint tudjuk az otthoni gyógyulás felér egy egésszel. Mi lenne ha anya otthon ápolna, hozzájuk költözöm egy időre, Bruce úgy sincs most itthon. Maga…maga kegyetlen, hatalommániás, kárörvendő..pppfffff. A vízért még kapni fog, remélem a kávéban nincs semmi ami nem belevaló. Hozhatott volna Búfelejtőt, az tele van perdai gyógynövényekkel, tiszta orvosság. *Nem, nem bírtam ki, hogy ne említsem meg. A kávéra nézve meg felé nyújtom a nekem adott poharat.* -Cseréljünk. Tudom, nem akar megölni, de nem szeretnék híg fosást sem. Amilyen humora van magának…
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
- Amíg csak bosszantó, addig nem gond. - Felelek meg a kérdésére, mellyel mintha csak a gondolataimba látott volna. Ez is bosszantó, de nem több, ha nem csinál belőle rendszert. Meg amíg csak Moor lát bele a gondolataimba, és csak ezekbe. - Ah. - Konstantálom bevallott állapotát, rám sem kell nézni hozzá, hogy érezhető legyen a csalódottságom. Leginkább azért, mert éreztetni is akarom. Elhiszem, hogy fáj a feje, de a kommunikálása alapján nem annyira, hogy ne menjen a gondolkodás. - Pedig direkt vártam pár napot, hogy jobban legyen. - Mondom úgy, mintha feltett szándékom lett volna iderohanni azonnal, családját is beelőzve, de mindketten tudjuk, hogy nem vagyok ilyen kapkodós játékos. Ráadásul a jelenlétem így is feltűnő lehet, hiába a hivatalosnak látszó orvosi fém dobozka, nem hogy ha előbb jövök. Szükségtelen lett volna. Egészségügyi állapotát a távolból is nyomon tudtam követni, inkább a figyelmemet a morzsák összeszedegetése felé fordítottam, hogy összeálljon a kép, mi is történt valójában és legfőképpen miért. A miértet a kierőltetett hányásra is feltenném jelen pillanatban, de a planetológus nagy szerencséjére ezt a pillanatot választotta ki az édesanyja, hogy berontson. Legalább nála sikerült akkor a doboz álcája... Ebben másabb, mint a lánya, de sok minden másban hasonlítanak. Ahogy a levegőt veszi, a hasonlóság nélkül is tudom, hogy nem fog tudni csendben maradni, amikor kell. Hát, ezt kár volt örökölni... - Még ha ez az életébe is kerül? Ez esetben... - Teszem fel a költői kérdést, mert már a lányának is megmondtam párszor, hogy a nem megfelelő időpontban, nem a megfelelő személlyel szemben nem megfelelően megválogatott szavai miatt egyszer koppanni fog. Nem kicsit, hanem fájdalmasan. A folytatással utasítom Adria Delgado-t, hogy hívja be a kollégáját, amit habozva, de teljesít, s szórakoztató nézni, ahogy teljesen nem mer kilépni az ajtón, nem meri a lányát magára hagyni velem úgy, hogy az ajtót lezárhatom közte és köztünk. Wright nővér rövid, de érthető parancsot kapott, s hogy felfogta a súlyát abból is látni, hogy a szobába belépésekor tapasztalt sápadtságát több szinttel tudja fokozni. A visszajelzését már csak fél füllel hallom, mert figyelmem már anyára és lányára terelődik, ugyan az unalom halál-rendszertani besorolásának kérdését elengedem a fülem mellett, látható, hogy hallottam, s épp nem értékelem a humoros kedvét a nőnek. De ezek szerint az a bogatánc a fejben kezd kifulladni, ha ilyen éles a nyelve és az elméje, így viszont nem árt némi óvintézkedés a jövőre vonatkozóan. A továbbiakat nekik mondom el, melyből Raven Moor nem örül - s nocsak, milyen kurtán teszi ezt -, Adria Delgado viszont szemlátomást igen. Ebből már tudom, hogy az ex-tizedes nem fog megszökni újra, mert édesanyja vélhetően felfogta, hogy kettejük közül nem ő a fontos, hanem ő a feláldozható, mégis magabiztos, mert tudja, hogy a lánya nem fogja ezt megkockáztatni. Nekem ennyi elég is. - Meglehet ez gyakori szokásom lesz, Mrs. Delgado. - Pillantok a nőre egy röpke másodpercig a sajátos gúnyos-ravasz féloldalas mosolyommal, meghagyva neki, hogy eldöntse mi is lesz a szokásom? Itt lenni vagy vigyázni a lányára? Több szó nem esik köztünk, habár a csend csak addig tart, míg Adria elhagyja a betegszobát és be nem csukódik az ajtó. Néhány másodperc nyugalom csupán, ami megadatott, s kezdem sejteni, mire mondták annak idején a földiek, hogy vihar előtti csend. Vajon ők is ilyen jól szórakoztak, mint én most? Wright nővér szívpanaszaira vonatkozó szavak egyik fülemen be, a másikon ki, annyira érdekelnek, de hogy az édesanyja meghívna kávéra? Remélem, nem teszi. Nem tervezem a fél Delgado-családdal összejárni kávézni. Ha a végére úgy alakul, hogy tényleg a JL meg az Ellenállás nyer és nekem lesz olyan szerencsém, hogy hagynak visszavonulni a már sokszor emlegetett tóparti házba, lehet kávézót kellene nyitnom. A neve Café Cancellaria lesz, csak hogy őszinte legyen a JL meg Carter mosolya is. Az enyém mindenesetre erre a gondolatra halványan megjelenik és ott is marad, miközben lassan, nemlegesen ingatom a fejemet arra az elképzelésre, miszerint holnap hazamehet. - Feltételezem, nem szeretné, ha Wright nővér megbizatását áttestálnám az édesanyjára vagy az édesapjára. - Vetem közbe, jelezve, hogy innen ilyen állapotban nem távozhat vagy ha ragaszkodna hozzá, az mivel járna. A korábbi mosoly még mindig a képemen lehet nyomokban, mert kapok is pár csinos jelzőt, de egyet se veszek a szívemre, valahol még kedvemre valóak is. - Nincs a kávéban semmi. - Nyugtatom meg, ha elhiszi nekem. Mindenesetre olyan biztos nincs benne, ami az említett problémát okozná, de azért elgondolkoztat, amit mondott. Hm, remélem ennél kifinomultabb a humorom. Sötét, de kifinomultabb. És ha már sötét humor... - Tudtam, hogy cserélni szeretne majd. - Dobom be kárörvendő kis mosollyal a lehető legjobb mondatot, ami ilyenkor elhangozhat és örök kételybe taszíthat valakit, hogy most akkor melyik a mérgezett pohár? A kételyt csak erősítheti, ahogy egy szívdobbanásnyi ideig tényleg habozva néztem a planetológus poharára, mielőtt a vizet kikerülve az ágy másik oldalára megyek, hogy ott vegyem át a poharat és adjam oda azt, ami nálam van még a dobozban. Pedig nem a méreg aggasztott, hanem az eseményeket pörgettem vissza magamban egy kicsit, hogy emlékezzek, beleivott-e már a nő vagy sem? Végül a pohárcserére rábólintok, mert úgy rémlik, nem fogunk e módon sem nyálat cserélni. A Búfelejtő említésére pillantok fel újra. - Hozzon róla hivatalos igazolásokat mind a hét kancellár pecsétjével. Nem mellesleg az iménti elragadó természete miatt hány ellensége lehet? És közülük hánynak lehet lehetősége robbantani valamit vagy valamiket, amelyek eredendően nem robbanékonyak?
*”Na persze” fejet vágok a válaszára, nem hiszem, hogy a bosszankodás ne okozott volna neki gondot, ha olyasmiről van szó, ami degradálja a hatalmát. A kérdés sem volt véletlen a részemről, ha már itt kell feküdnöm egy ágyba száműzve pda és Búfelejtő nélkül, legyen valami szórakozásom. Az állapotom azonban nagyban korlátozza a lehetőségeimet, Jenkins nagy örömére, legalábbis ami a tőlem megszokott stílust jelenti. Ám van ami csalódást okoz neki és ez jól látszik rajta, nem is rétem mire számított, hogy majd mindent részletesen felidézek, miközben robbanótöltetek vannak a fejemben? * -Persze, direkt. El tudom képzelni mennyire tördelte a kezeit, a nagy aggodalom és várakozás közepette. *A csalódása az elmaradt információk miatt nagyobb, mint amennyire hozzám igyekezett. Tiszta sor, értem is. Máris többet tett azonban azzal, hogy most itt van, mint amire én számítottam. Mert hát gondoltam, hogy nem fog az ágyam szélén ülni a kezemet fogva, de az sem jutott eszembe, hogy egyáltalán meglátogat. Jó érzékkel azért tettét gondosan becsomagolta az információszerzés igényének dobozába. Ám valahol a víz és kávé között elcsúszunk egy egészen más irányba és ha már rólam van szó, magamat adom. Anya viszont kiváló ösztöneinek köszönhetően megakadályozza, hogy Jenkins kérdőre vonjon a hányás miatt, akad más amivel agylobot okozunk. A Delgado nők nem arról híresek, hogy nyugalmat és békét hoznak a férfiember életébe, legyen az apa, férj vagy épp egy baráti-ellenség kancellár. * -Ó, arra bámulatosan tud vigyázni. *Anya nem olyan…vagyis mi nem vagyunk olyanok, hogy másnak hagyjuk meg az utolsó szó jogát, feltéve ha az a mi előnyünk. Bár anya nem mindig van meggyőződve arról, amit épp most bizonygat, de az emberismerő szenzorai éppolyan kifinomultak, mint az enyémek. Vagy fordítva. Az árnyalt ellenkezés művészetét is tőle lestem el, mellyel néhány percig – csakazértis – elódázza Wright nővér behívását, jóllehet a végeredmény ugyanaz, Jenkins kvázi engem tesz felelőssé Wright nővér testi és szellemi épségéért. Szép húzás, engedetlent ne távolíts el, hanem ruházd fel felelősséggel. Természetesen nem hangoztatom és még egy mosollyal sem jutalmazom az elismerésem, anya már nem ennyire diszkrét. * -Úgy legyen Kancellár úr! *Anya csak egyféleképpen érti Jenkins ígéretét, és még a „meglehet” szó mellett is könnyedén elsiklik, ami azt jelenti, Jenkinst sem a mi elhagyott Istenünk, sem a perdaiaké nem fogja megmenteni attól, hogy anya számon kérje, ha velem történik valami. Megint. Bólint és már távozik is, az ajtó halk szisszenéssel csukódik be mögötte, én pedig megállom, hogy ne kiabáljak utána amiért így cserben hagyott, rontotta az imázsomat és még szórakozott is rajta. Jenkinsen töltöm ki a mérgem, hiába a lükető fejfájás, kiadom magamból a monológot, amire Jenkins csak mosolyog. Úgy érzem a barátságunk most lépett egy szintet.* -Ne legyen szemét. Anya az ágyba kötözne. Azért a pda-t megkaphatom? Szigorúan nyomozati célzattal. *Próbálom a lehető legjobbat kihozni az egészből és Jenkins korábbi csalódottságára alapozva, a velem történtek utáni nyomozást hozom fel célként. Ami viszont a kávét illeti…Jenkins tényleg szemét amiért ilyen könnyedén játszadozik velem. De kölcsön kinyír visszajár! Elnézem ahogyan gondolkodik és amilyen pillantást vet a poharakra és rájövök, hogy megint szórakozik. Hogy rohadna meg ott ahol van, a kis piszok.* -Tudtam, hogy tudni fogja. *Elveszem a nekem nyújtott poharat de a nálam lévőt nem adom oda, hanem gyorsan elfordulva, megpróbálva a testemmel eltakarni a poharakat, megcserélgetem azokat, míg már én sem tudom melyik volt melyik. Aztán az egyiket visszanyújtom és ismét megpaskolom magam mellett az ágyat.* -Csüccsenjen le, nem harapok. *Mint aki meg sem hallotta a kérést, utasítást, kérdéseket. Fél kézzel megigazítom a fejem alatt a párnát és jólesően – már ha jelen esetben lehet ilyet mondani – hátrahajtom a fejem és a mennyezetre nézek. * -Ön nagyon téved. Az elragadó természetemet mindenki imádja, még maga is. Ellenségem viszont csak az lehet, aki a maga ellensége és tudja, hogy összejátszottunk a múltban, ráadásul már korábban is robbantgatott, mert egyszerűen imádja az ilyet. Mániákus, nárcisztikus, és roppant dühös, mert mellőzve van. Egy ilyen robbantásos merénylet sok apró részletből áll, ergo rendszerető, viszont a pusztítás mértéke figyelemhiányra utal. Ha Búfelejtőt nem ad, egy kis fájdalomcsillapítót nyomatna ? A kávé egyébként nem ellenjavallt agyrázkódás esetében? *A pohárra lenézve, a tető alá kukkantva viszont más kérdésem is van.* -Tejszínhabot nem tett bele? Remélem legalább édesítő van benne. *Egyelőre viszont csak szaglászom, mert jólesik, meg mert szeretem a kávé illatát, de megvárom a kóstolással a választ.*
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
- Barátok úgy szokták, nem igaz? - Dobom vissza a költői kérdést ahelyett, hogy válaszolnék ténylegesen. A kéztördelés amúgy sem jellemző rám, a gondterheltségnek más jelei vannak nálam, már amikor hagyom őket láttatni. Más viszont nem figyel ennyire a külsőségekre, sőt aggodalmából nyeri erejét, s ilyen Adria Delgado is, aki annyira félti tőlem a lányát, hogy beront a szobába és megpróbál kérdőre vonni. Jóllehet ha ártani akarnék neki, erre már száz alkalmam is lett volna, s nem azért vagyok itt, hogy befejezzem, amit a robbanás nem tudott megtenni. Mrs. Delgado Ravenre vonatkozó utolsó szavaira aprót biccentek, mint aki jóváhagyja azokat. - Mint a bátyja. - Teszem hozzá, mintha ez megerősítése lenne a nő által mondottaknak, de igazából csak a reakció kedvéért mondom, arra számítva hogy bűntudat nélkül és aljas módon kapargattam meg valami régi sebet a hölgyeknél, kancellárként könnyen megtehetem, hogy tisztességtelenül játszom. Vajon most is ragaszkodni fog Adria ahhoz, hogy övé legyen az utolsó szó? Így vagy úgy, de kolléganőjéért elküldöm, aki meg is kapja a kíméletlen parancsát, míg a másikkal a planetológust találom meg. Az édesanya okozta közjáték nélkül is megkapta volna ugyanez a két személy a maga feladatát és felelősségét, de hagyom Mrs. Delgado-t úgy távozni, mintha ő érte volna ezt el, az ő érdeme lenne. És mintha számon kérhetne. Ezúttal nem hagyja küszöbön innen egy lábát sem, hanem ténylegesen távozik. A számonkérés ugyanakkor a család nőtagjainak mániája lehet, mert Raven Moor is úgy érzi, hogy megteheti és mérgét rám zúdítja, pedig sejti, hogy le fog peregni. - Ha az édesanyja az ágyba kötözi, magát hibáztassa. Volt választási lehetősége. Mindig hagyok választási lehetőséget. - Apró hunyorítás az árulója, hogy a mindig azért nem teljesen mindig, vagy olyan feltételeket szabok, hogy az illetőnek igazán nincs más választása, csak látszólag. Persze meglepetések mindig vannak. - És mi után nyomozna? - Még mindig nem bólintok rá a pda-dolgára, amíg nem csicsereg el többet. Visszaadhatnám, szökési terveket az előbbiek miatt már nem fog fontolgatni, hazajutni is csak az én jóváhagyásommal fog, hiába beszélné rá esetleg édesanyját a hamarabbi távozásra és az otthoni lábadozásra. Meglenne az előnye és kényelme, amit most nélkülöznie kell, de ezt enyhítendő hoztam magammal kávét, ám nem én lennék, ha nem használnám ki a lehetőséget, amit maga a nő nyújt bizalmatlanságával. Addig nem is gondoltam rá, hogy mást sejthet a két kávéban, viszont ha már így alakult, hagyom a cserélést, mintha számítottam volna rá. Ha meg akarnám mérgezni, ugyanazzal a módszerrel járnék el, mint anyám esetében. - Köszönöm, inkább a széket választom. - Maradok az ágy azon oldalán, ahol a földön nincs visszaöklendezett víztócsa, és a finoman lebegő széket is ide húzom. Egyszerű darab, de le lehet rá úgy ülni, visszafogott eleganciával, mintha az irodám széke lenne. Keresztbe teszem a lábam, csak a karfa hiányzik, de ez gyakori hiba a közönséges ülőalkalmatosságoknál, így rutinnal megoldható. Elnézem, ahogy párnát igazgat, de nem ajánlom fel a segítségemet, akkor sem, ha erre megy ki a játék, inkább kivárom, míg kényelembe tornázza magát és válaszol. Mert tudom, hogy válaszolni fog, hogy hallotta a kérdéseket, és nem fogja kommentár nélkül hagyni, mert direkt úgy is lett fogalmazva, hogy hiúságát megpiszkáljam. Na meg ahogy Adria is bemutatta: szeretik, ha övüké az utolsó szó. - Csak ha van benne koffein. - Felelek meg az utolsó kérdésre, a Búfelejtőset figyelmen kívül hagyva, de a válasz is kicsit gonosz, mert nem teljesen igaz. Rendszeres koffein-fogyasztók esetén, mint amilyen ő is meg én is, a teljes és hirtelen elvonás rosszabb, mint az ellenjavallat, ráadásul növeli a fejfájást, amiből most amúgy is van elegendő. A szokottnál mérsékeltebb fogyasztás nem fog kárt okozni, Wright nővérnek emiatt nem kell féltenie az életét. De addig hadd maradjon bizonytalanságban az ex-tizedes, hogy tényleg koffeinmentes kávét szorongat vagy sem? - És örülök, hogy a több ezer ellenségemről sikerült egy emberre leszűkítenie a listát, így azért könnyebb. - Egészséges önirónia és önkritika sem árt, mert be kell látni, nem vagyok a legnépszerűbb alak a Dominiumon, halálom esetén a gyászjelentés egy kezemen sok az ujj, ha meg akarom számolni, kiket szomorítana el őszintén. - Mit óhajt tenni most, hogy tudja ellensége nevét? És női megérzésen na meg a valószínűsíthető indítékon kívül lenne bizonyítéka is? - Kérdezek tovább, miközben lassan a számhoz emelem magam is a poharat, amibe nem látni bele a fedele miatt, de az illata így is árulkodó a számomra. - A hab és az édesítő is ebben van. - Felelek meg gúnyos és galád mosollyal, mert ha fél is attól, hogy valamit a kávéba csempésztem, a cserebere azt is jelenti, hogy le kell mondania mindenről, amit ő a kávéjába tesz, mert két különböző kávét hoztam - ha elhiszi nekem ezt - és pontosan tudja ő is, én feketén és keserűen iszom. Vagyis jelenleg ő fogja úgy inni, ha nem akadályozza meg, hogy ebbe belekortyoljak és visszacseréljük.
*A fejfájás nem engedi, hogy nagyobb arcmimikára ragadtassam magam, a szemöldök felvonás is elég enyhére sikerül, de biztosan látszik valamennyire. Nem tudom elképzelni ahogyan Jenkins kéztördelve aggódik, miközben mély vájatot járkál ki a nappalijának padlójában. Azt viszont igen, hogy néhány vonása megkeményedett a hír hallatán és egy kávényi időt rám áldozott. Már csak azért is, mert megijedt, hogy nélkülem más utat kell keresnie. Olyat viszont biztosan nem érzett, mint amit mi ketten anyával, bizton állíthatom, hogy míg a szív kettőt dobban, egyet a test felé pumpálva a vért, egyet a tüdő felé, addig a szobában megfagy a levegő. Csak az veheti észre, aki szándékosan erre hegyezi ki a figyelmét, egyébként sem szemvillanással, sem mással nem áruljuk el magunkat. Alec emlegetése, csupán az elvesztésével járó fájdalom, a még be nem hegedt seb újbóli feltépésének várható reakciójával egészül ki. A néma, ám annál rendreutasítóbb pillantás anya részéről a kancellár felé, mely szavak nélkül is elmondja, hogy amit most tett azt még a rangjára való tekintettel sem köteles elviselni, s egyébként is hogy jön ő ahhoz, hogy a halott fiát emlegesse fel. Én anyát nézem, ő a kancellárt, és vesz egy nagy levegőt, majd félretéve minden fájdalmát, ott folytatja ahol elakadt. Bámulatos önuralma van, persze lehet, hogy csak azért, mert tudja, hogy Alec él. Ha valóban meghalt volna, most talán kikelne magából és Jenkins nem állna meg a lábán. Más kérdés, hogy miután magához tért a döbbenettől, megmutatná ki „az úr a házban”. Az egész kis közjáték pár másodpercig tart és mintha mi sem történt volna, érkezik meg Wright nővér s távozik is hamar a kapott utasítással…melyet valójában nem is ő kapott, hanem én. Mindezt egybevéve, örülök amikor anya is távozik, mert ha tovább marad, ki tudja hova lyukadtunk volna ki, amilyen nagy szája és igazságérzete van neki is…a sajátomat a fejfájás és a pocsék közérzetem ellenére is hegyezem. Nem teljesen feleslegesen, ugyanis hiába pereg le Jenkinsről, nekem jólesik, hogy kimondhatom. Ráadásul, számításba merem venni azt is, hogy most a kancellár az állapotomra való tekintettel engedékenyebb, lazább és mint olyan, elnéz ezt-azt. * -Ja persze. Megölöm magam vagy hagyom, hogy megöljenek. Valóban remek választási alap. Ne hunyorogjon, mindenki tudja, hogy…ravasz. * Fél kézzel igazgatom a takarót magamon, hogy csináljak is valamit, ne csak úgy tartsam a kávéspoharat, amibe még mindig nem ittam bele. Lehet még szerencse is, nem csak a fosatós méreg miatt, hanem mert nem is az enyém. Persze csak ha Jenkins gondolt arra, hogyan szeretem a kávét és aszerint ízesítette. Ez egyelőre nem derült még ki, maradunk a pda-nál amit egyszerűen ignorált és a nyomozásnál, amit viszont én ignorálok. Vagyis nem teszem, mert válaszként mosolygok csak. Egy-egy. A kávéval már nem állunk egyenlőre, Jenkinsnél van az előny, ő tudja mit hozott és melyikben mi van, igaz ez utóbbi tudást igyekszem némi csereberés játékkal elbizonytalanítani. Barátságunk még mindig nem érte el azt a szintet, melyben a beteget látogató az ágy szélére csüccsen, marad hát a távolságtartásra jól használható szék, ainek választásáre kissé elhúzom a számat, de nem haragból vagy gúnyból, hanem amolyan „jól szórakozom” formán. Igen, mulattat Jenkins ebbéli viselkedése, amivel próbálja megtartani a kancellár-polgár leosztást, holott azon már régen túl vagyunk, akár tetszik neki, akár nem. Újabb hosszas monológot kap bájos személyiségem ecseteléséről, a végén azonban rákérdezek a kávé ittlétének jogosultságára. Orvosilag fogalmam sincs, hogy igazat mond-e vagy sem, amúgy sem szoktam foglalkozni azzal, mit szabad és mit nem, jelszavam az, hogy ami jólesik az nem árthat! Jenkins persze ezzel nem értene egyet, főleg ha víz helyett Búfelejtőt innék, én viszont komolyan veszem, hogy koffeinmentes kávét hozott. Egyáltalán létezik olyan? Arról sincs fogalmam, mivel nem kerestem sosem a kávé ezen elvetemült formáját. * -Komolyan képes volt álkávét hozni? *Tócsányira kerekedett szemekkel vonom kérdőre és aztán el is húzom a számat. Már csak abban bízom, hogy a placebo hatás azért meglesz, legalább az íze és az illata…Ahogy korábban részleteztem és elemeztem az általam elképzelt merénylőt, úgy most felkapom a fejemet arra, hogy mindezzel egyre szűkítettem volna a kört.* -Úgy gondolja? Mindez egyetlen emberre illik rá? Több kancellár van. Gyanúm persze van, de bizonyíték nélkül semmit nem ér és na látja, pont ezt nyomoznám ki ha megkaphatnám a pda-mat. A bizonyítékokat. *Nem is értem miért kell ennyit könyörögnöm érte, láthatóan jól vagyok, ami Jenkinsnek köszönhető, bár a módszereit megkérdőjelezném. Kell a pda-m, különben megbolondulok az unalomtól és korábbi kérdésem tényként abszolválódik, miszerint az unalom természetes halálnem. „Annyira tudtam” arckifejezésem, szájelhúzásom már arra vonatkozik, hogy Jenkinsnél van a habos kávé, de kicsit hízik a májam is, hogy emlékezett rá és gondolt rám. A galád vigyorgása, amivel közli a cserebere végeredményét, végleg tisztázza őt előttem a fosatós méreg gyanúja alól. Felé nyújtom a mindentől mentes kávét és üres kezemet a habosért.* -Maradok a habosnál. Egyszer véletlenül belekóstoltam egy Jenkins féle kávéba, hát mit mondjak….nem kegyetlenül kurva rossz, de aránylag szar volt. Holnap is meglátogat? Nagyobb pohár kávét hozzon sokkal több habbal, úgy, hogy lássam is a habot. *S ha cseréltünk, akkor már a magam poharán mutatom a másik kezemmel, mekkora habra gondoltam, bár tudhatja. Az irodájában már kiszolgáltam magam egyszer. Legközelebb ott látogatom meg, csak még nem tudom mit vigyek. A menza kaját is elsütöttem már. *
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
Megfagy a levegő egy pillanat alatt... de hiányzott már! Sajnálatomra - vagy hát mások sajnálatára - örököltem egy s mást anyámtól is. Noha apám sem maradt el soha mellette éles megjegyzésekben, Helen Jenkins azért mégiscsak mestere volt annak, hogy hova szúrjon, méghozzá tűpontosan, etikátlanul és lelkiismeret-furdalás nélkül, akkor is, ha épp nem volt elegáns megoldás. Hát ezt a kombinációt sikerült örökölni vagy akaratlanul is ellesni tőle, ellene felhasználni, mikor megelégeltem, hogy én is célpontja voltam. Aztán Saskia lett a célpontja Helen-nek... Sok éve már, de van, ami nem rozsdásodik be, és Mrs. Delgado-nak elhunyt mostohafia felemlegetése előhív egy sor régi emléket. Etikátlan megoldás, de hát nem egy szúrást elviseltem én is már az én halott fiam miatt még ha nem is ettől a nőtől vagy a lányától. Legalább odafigyel a lányára jobban, hogy ez az egy gyermeke megmaradjon. Lesújtó pillantása lepereg az arcomon megjelenő gőgös mosolyról, mely azt hivatott érzékeltetni, hogy én bármit megtehetek és mondhatok, vele-velük ellentétben. Legalábbis a következmények egészen mások lesznek. Szerencsére ezt Adria is felmérhette, mert mással folytatja és felhagy a csúnya nézéssel, mely egyébként is hatástalan olyannal szemben, akit Helen Jenkins nevelt. Nem emiatt mérgeztem meg, de hozzájárult ahhoz, hogy akkor mosolyogva távozzák a szobából. Ebből a szobából viszont Adria távozik, ugyan nem mosolyogva, de még mindig jobb lélekjelenléttel, mint korábban Wright nővér. - Ha ez valóban olyan közismert tény, akkor mégsem vagyok elég ravasz. - Mosolyodom el... ravaszul. - Ha csak ezt a két választási lehetőséget látja, akkor ügyesen használja ki a rendelkezésre álló kevés idejét. Természetesen itt az ágyban, illetve pár nap múlva, ha már jobban érzi kicsit magát, sétálhat is... idebent. - Mondanám, hogy Wright nővért is tájékoztassa erről, de szerintem ő enélkül is éppen hüppöghet Adria vállán, valamint elrendezi a dolgait, ha esetleg hirtelen ütne be valami gond, ami az ő életének is véget vetne. Aztán lelkesen ellátja a nem feltűnő testőri funkciót. Semminél jobb. Raven Moor érdekes módon minden előzmény ellenére vagy csak mert valami érthetetlen turpisságot sejt a jelenlétemben, kávé-csereberélésbe kezd, amit hagyok, mert kifejezetten szórakoztató és hátha jobban összezavarja ez, hogy most miként is gondoljon. Ha elvetjük annak a lehetőségét, hogy én voltam a merénylője és most vérengzésemet folytatni akarom az ő meg aztán a megfenyegetett nővér halálával, akkor kicsi az esély rá, hogy bármi méreg került volna a pohárba. Hasmenést okozó sem, hiszen semmi okom nincs ilyenre. Esetleg ha a Búfelejtőjébe rejteném, hogy elmenjen a kedve annak iszogatásától, de elég feltűnő lenne, ha pont én hoznék olyan italt neki. - Örüljön, hogy nem tea! - Vágok vissza az ál-kávé dolgára mosolyogva gonoszul, mint aki megerősíti az információt. Nem egy nagyon erős fajta egyébként, amit hoztam, mármint neki, de azért nem mentes a koffeintől. Ha koffeinhiánytól fog fájni a feje, azzal nem lesz előrébb, és ennyi mennyiség nem fog neki megártani. Addig is betudhatja placebo-hatásnak, hogy később érezni fog némi kedvező hatást, amit a kávétól remél a fogyasztója. Abban legalább egyetértünk, hogy elég csekély esély van rá, hogy a történtek balesetből fakadnának, inkább megrendezett baleset ez, s így fel is merül rögtön a kérdés: ki volt a kitervelője és miért? Az nem kérdés, hogy sokak lábujjára tiport már rá a planetológus, de kinek annyira, hogy egy komolyabb sérülést, esetleg szerencsétlenebb esés következtében a halált is kívánja neki? Szerintem egészen kurta a lista, így meglep, mikor a nő visszakérdez. - Nem rémlik, hogy Ön és én annyi kancellár ellen játszottunk volna össze a múltban, hogy Önt idézzem, és hogy ennyiüknek lenne a robbantgatás... nos, jellemző fegyverneme. Mindenesetre az igaz, hogy bizonyíték nélkül semmire sem megy, és még bizonyítékkal sem feltétlenül. Visszakaphatja a pda-ját, kifelé menet megmondom az édesanyjának, nála van, de ő fogja felügyelni a használat időtartamát. Higgyen neki, most sokkal megterhelőbb annyit nézni a kijelzőt, mint máskor, még ha ki is vetíti itt nagyba... - Pillantok el az ágy végéhez, ahova a pda-król a tartalmakat egy mozdulattal hologram-szerűen ki lehet vetíteni. Jellemzően a betegek családtagjaikkal való videóhíváshoz használják, vagy olvasgatják a híreket, pletykákat, üzeneteiket, a listában engedélyezett filmek közül néznek egyet, de végeredményben bármit ki lehet vetíteni, amit a pda-n nézegetne. - Árulja el, mihez kezd, ha megszerzi itt az ágyon böngészgetve a bizonyítékot? - Hangomból, megfogalmazásomból erősen kiérződik, hogy mennyire szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy eredményre fog jutni. Nyilván sokat fog aludni is, a szervezet igényli, kiköveteli, de a fennmaradó ébren töltött időben valóban felesleges lenne arra ítélni, hogy nézze a fehér falakat meg a mennyezetet. A pda-t hát visszakaphatja, bármire is jut vele. Nem mutatom ki, de azért megkönnyebbülök, mikor végül visszacseréljük a két kávét. Egyrészt, mert nem ivott bele az enyémbe, másrészt mert nekem sem kell ezt a túl édes löttyöt meginnom. Rosszallóan felpillantok a káromkodásra. Nem tudom megállni, annak ellenére sem, hogy tisztában vagyok vele, az esetek igen nagy részében direkt csinálja, nem véletlenül csúszik ki a száján. A nálam elköltött vacsora bizonyította, hogy Raven Moor nagyon is tud viselkedni és beszélni. Csak nagyon nem akar. - Pár éve nekem is volt szerencsém az Ön-féle kávéhoz, legalábbis édesség szempontjából. Meghibásodott a gép a hetediken a laborok előtt és automatikusan mindenkinek beleadagolta. Így belegondolva rejtély számomra, Önnek hogyan nem ragad össze a szája tőle és tud ennyit csicseregni. - Egy kis felebaráti piszkálódás belefér, mielőtt belekortyolnék a sajátomba, ami jólesően mentes mindenféle édesítéstől, felesleges habtól és egyéb extráktól, csak erős és fekete és karakteres. Tökéletes. Derűsen pillantok fel belőle a nőre. - Á, most már megbízik bennem és a kávémban? Honnan tudja, hogy ha holnap is jövök, akkor nem abban lesz belekeverve valami? - Nem ígérkezem el, még nem tudom, hogy meglátogatom-e. Okát nem látom, egyelőre.
*Kicsit haragszom Jenkinsre, főleg azért, mert ő úgy hiszi, hogy a bátyám meghalt, és ennek ellenére szóba hozza, ráadásul nem is akármilyen kontextusban. Rólam sok minden lepereg, képes vagyok sok mindenen átlépni, de anya szívének fájdítása, na az pont nem az amit hagyok leperegni. Esett ez olyan rosszul a szándékossága miatt, mint neki az édes szósz és magamban elkönyvelem az állás döntetlenségét, és nem fogom pocsékul érezni magam a korábbi miatt. Anya sem felejt, noha értékeli Jeninks megmozdulását az én mozdulatlanságom előirányozásában, odakint halkan puffog az orra alatt.* -Már épp kezdtem megkedvelni, aztán tessék. *Wright nővér a homlokára ugró szemöldökei alól néz rá, mint egy sült bolondra, majd az értékeimet jelző monitorra esik a pillantása és a szoba kameraképét mutató kijelzőt kocogtatja meg teljesen feleslegesen. Addigra mi már egész jól előrehaladtunk a beszélgetésben, félretéve a bátyám halálát taglaló téma miatt érzett haragomat, a jelenre koncentrálva. * -Mélységét tekintve csak én tudok róla, meg persze a kancellár társai, feltételezem. *Ezzel persze nem megnyugtatni akarom, ahogy ismerem, soha nem is fog megnyugodni, talán még a halálában is idegeskedni fog és ha lehetséges lenne, én tennék is róla, hogy mindig legyen oka „forogni a sírjában”. Kivéve ha képes valami nagyon jót is tenni, amivel tényleg kiérdemli a sokat emlegetett tóparti házikót. Egyelőre nagyon messze van ettől.* -Én már most jobban érzem magam. Tudja a véleményével ellentétben nem vagyok felelőtlen magammal, ha pocsékul érzem magam nem erőltetem. *Puffogok tovább azon, hogy ennyire lekorlátoz, mert lehet, hogy ide programoztam egy takarítórobotot, hogy hazamenjek vele, az első felálló mozdulatnál visszazuhantam volna az ágyra és annyiban hagyom. A fejfájás és a szédülés most is opció ha a kelleténél feljebb tornázom magam, de jobb lenne otthon a saját ágyamban fetrengeni. A választások tovább gyűrűznek a kávékhoz, melyeket össze és vissza kevergetek a két kezemben, hogy a nekem tetszőt nyújtsam Jenkins felé, még nem tudva, hogy nem egyformák. * -Hát annak kifejezetten örülök. *Vágok vissza de arcom nem a szavaimat tükrözi, a mosoly helyett gyanakvó pillantásokkal illetem Jenkinst és el is fintorodom attól a még téves tudattól, hogy a nekem szánt kávé éppenséggel nincs ereje teljében. Jelenleg annyi is elég a gondolkodáshoz, hogy kezd kitisztulni a fejem a nyugtatóból és összegzem az eddig megtudottakat a merénylőmről. Jenkinsnek máris egyetlen tippje van, ahogy nekem is, épp csak bizonyíték kell hozzá. Az nem elég, hogy MG-nek van egyedül indítéka, ha nem számítjuk Castillo sznob utálatát. Terson meg, hát szerintem még nem tartunk ott, hogy meg akarjon fojtani. Különben sem az ő stílusa a robbantgatás, és abban Jenkinsnek van igaza, hogy ez a jellemző is McG-re illik. * -Mondjuk elég sokat váratott magára, persze jó munkához idő kell, a rosszhoz meg még több. Szerintem túlkombinálta. *Adom meg aztán a magam véleményét az egészhez, de a pda nem csak arra kell, hogy McG ellen gyűjtsek bizonyítékot, hanem sok minden mást is keresnék. Nem McG babrálta meg azt a kurva követ. Nem is nagyon figyelek a további figyelmeztetésre, mondjuk ha nem a gondolataimmal lennék elfoglalva, akkor sem érdekelne mit hadovál össze nekem a pda használatának időtartamáról. Ám ha anyára bízza…emlékszem volt olyan eset amikor két kézzel próbálta kirángatni a kezeim közül. * -Oké. Tudja ha fáj a fejem vagy a szemeim, nem erőltetem. Nagy lány vagyok már. *Erre minden bizonnyal lesz pár epés megjegyzése de azokat egyetlen széles és pimasz vigyorral hatástalanítom. Már azon agyalok, mit hol fogok megkeresni, rendszerezem és listába állítom a teendőimet. Jenkins közben picit előrerohan a témában.* -Nos, azt hiszem fogom magam és elmegyek hozzá, hogy két kézzel fojtsam meg. De az is lehet, hogy stikában összeszemetelem a lakosztályát. Trutyis cipővel ugrálok a kanapén és az ágyon…ja, nem. Hát nem szabad ugrálnom, akkor majd csak ülve összetapicskolom. Ki fog borulni. *Természetesen egy szó sem igaz az egészből, Jenkinsnek is tudnia kell, hogy egyedül úgy sem mennék sokra McG-vel szemben, csak ugratni akarom. Egyébként már azzal amit elmondtam az őrületbe lehetne kergetni McG-t, hiszen rendmániás. * -Viszont amint innen kikerülök, tényleg be kellene már tervezni a látogatásunkat. *S nézek rá jelentőségteljesen, fejemet finoman megbiccentve, onnan nézve fel rá mosolyogva. Mindezt aztán megspékelem a Jenkins féle kávé minősítésével, a rosszalló pillantásán pedig tovább nyújtom azt a korábbi mosolyt. Naná, hogy szándékosan válogattam meg a szavaimat, mert hát a kancellár láthatóan jól szórakozik a jelenlegi akadályaimon, ennyi szórakozás nekem is jár. * -Nahát, szegény, mindjárt sajnálni kezdem. *Megjátszott felháborodással és együttérzéssel körített szavaim egészen mély hangon szólalnak meg, de szám sarkában ott kukucskál a kárörvendő vigyor. * -Tudja az édességtől csak jobban felpörgök. *Sejtésem szerint soha többé nem kapok ezek után Jenkinstől édes kávét, de persze nem attól beszélek sokat. A gondolat széles mosolyt csal az arcomra, eszembe jut Vharan és muszáj megosztanom Jenkinsszel a derűs büszkeségemet.* -Tudta, hogy kaptam perdai nevet? Sokbeszéd. Eeeeekkkkkora pasitól kaptam…*Két kezemmel mutatom is Vharan nagyságát - majdnem eldobva a poharat - legalábbis felsőtestének méreteit, az alsókkal nem botránkoztatom meg Jenkinst.* -…és milyen cukin tudja mondani. *Ignorálom a gyanakvásomra feltett kérdését, inkább belekortyolok végre a kávémba, és aztán lehunyt szemekkel élvezem az ízét és persze hanggal is.* -Mmmmmm….mennyei. Imádom…a kávét. Oké…mmmmmm…..most kapott egy jó pontot tőlem, de aztán nehogy semlegesítse egy rosszal. Mmmmmmm….*Tényleg élvezem az ízét, akkor is ha nincs benne koffein, az ízéből ez nem derül ki, de pár perc múlva a hatásából talán igen. Élvezem, de szándékosan nyújtom el a hangomat, szinte már orgazmust színlelve. Na jó, a Vharannal eltöltött órák közbenit azt azért nem mutatom. * -Tényleg hozzon nekem holnap habosat. Kérem. S amint jutok valamire, együtt vacsorázhatnánk. Ebéd? Uzsi? Na jó, egy kávé is jó lesz. Tudja, tényleg vacsorázhatnánk együtt, legalább lenne okom szépen felöltözni. Ígérem úrinő leszek. Akkor valahogy kreatívabbak voltunk. Na mit szól? *Kávé ide vagy oda, kénytelen vagyok egy ásítást elnyomni, és egy újabb korttyal leöblíteni. *
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
- Nos, tudja milyen a Kancellária: szereti azt is megszabni, mit gondoljanak és érezzenek az emberek, úgyhogy majd én megmondom, hogy jól érzi-e magát. Bízza csak rám magát! - Mosolyodom el gúnyosan, a ravasz mellett a másik tipikus mosolyféle, ami gyakori vendég az arcomon, de hát a planetológus már ismer úgy is e téren is. Szavaim is mindenek, csak nem megnyugtatóak. Fel is adhatná a harcot, úgy is az én szavam fog ebben dönteni, s ugyan sosem merném adni a lovat - avagy bogát - a nő alá, de az egyik pozitív értékelhető tulajdonsága az a szememben, hogy nem szokása feladni. A kitartást tudom becsülni. Idővel megtanulja azt is, hogy miben érdemes, nem kell mindenben kötni a siklót a hangárhoz. Ha ezen sikerül túllendülni, úgy is talál magának bizalmatlankodásra okot, nem tudja magát semmiben sem nyugodtan rám bízni, még a kávéban sem, amit hoztam. Egyszer vagyok egy évben jó szándékú, és akkor sem hiszik el nekem. Na jó, mondjuk jogos, az arányokat elnézve, s hogy piszok mód élvezem is, ahogy szeme sarkából méreget a nő, mikor árulom el magam valamivel, hogy mi a csapda a kávénál. Meg is hagyom készséggel a hitében, hogy lehet koffeinmentest hoztam. De csak lehet. Aztán mikor minden kávé megtalálta a megfelelő gazdáját, akinek szánták, akkor rá tudunk térni arra is, ami igazán érdekelt: ez az egész robbanás vagy még inkább robbantás. - Ha azonnal lép, nincs az a balesetnek álcázott merénylet, ami után ne gyanakodnánk rögtön rá. Magam is vártam volna a helyében. Habár inkább olyant alakíttattam volna át, aminél hihetőbb, hogy robban. Hacsak nem pont ez volt a cél, hogy ez nem más, mint egy üzenet Önnek. - Kortyolok bele a kávéba, és kíváncsi vagyok, erre a gondolatmenetre mit reagál, érti-e az üzenetet és leginkább mit akar tenni? Persze nyomozni, ezt gondoltam rögtön, nem is vonom meg tőle a pda-t tovább, noha erősen szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy bármit is ki tudna deríteni azon keresztül az ex-tizedes. Valamint érdekel, hogy mihez kezd az információval, ha tegyük fel, sikerül is innen a betegszobából megszereznie. - Ugyanannyit kap érte, mint egy rendes emberért, ahogy mondani szokás. - Jegyzem meg szavai közben, mikor még csak a fojtogatásnál tart, amit természetesen nem veszek komolyan, mert nem is szánhatta annak. Sajnos, a folytatás sem reálisabb, de számhoz emelem a poharamat és iszok egy újabb kortyot belőle, hogy megpróbáljam elrejteni a mosolyomat. Komolytalanság ide vagy oda, ha alkalma nyílna rá, a planetológus tényleg megtenné... és William tényleg ki is borulna. Szép álomkép, de attól tartok, ez sosem fog megvalósulni. Lassan kortyolok, nem sietek a fekete kávémmal, s akkor emelem el a számtól, amikor a korábban is már emlegetett "látogatást" avagy betörést és kémkedést hozza szóba. - Ha én a helyében volnék, és innen kikerülnék, biztos nem sietnék látogatóba menni a feltételezett merénylőhöz. Én csendben meghúznám magamat jó pár hétig, hónapig. - Ismerem a nő igazságérzetét és büszkeségét már annyira, hogy ezt biztosan nem akarná szó nélkül hagyni és hevesen ellenkezni kezdene, így már folytatom is, mielőtt levegőt találna venni a beszédhez. Hátha sikerül beelőznöm. - És mielőtt ezen az ötleten felháborodna, hozzáteszem: mindezt azért, mert miért is ne tennénk úgy, mintha minden az ellenségünk tervei szerint haladna? - Emelem meg kicsit a szemöldökeimet, kíváncsian, így vajon tetszetősebb-e amit mondtam, hogy csak egy eljátszandó szerep lenne, hogy elaltassuk William figyelmét? Mármint ha tényleg ő áll az egész mögött. Nem hiszem, hogy olyan nagy gondot okozna a nőnek a szerep eljátszása, a korábban látottak alapján. Valamennyire az is az lehet, amit a kávé köré kerít, visszakanyarodva kicsit ehhez a témához. - Köszönöm, Ön mindig megértő velem. - Apró biccentés a gúnyos mosoly és hangsúly mellé, mintha tényleg komolyan mondanám a véleményemet. Mintha ő tényleg komolyan sajnálna. Ugyanakkor a legkevésbé sem esik rosszul az őszinte sajnálat hiánya. Azt hiszem, jobban zavarna annak megléte. A továbbiakra viszont összevonom a szemöldökeimet kicsit, értetlenül és úgy nézek a nőre. - Úgy gondolja, szüksége van rá? - Kérdezek rá az édesség okozta felpörgetésre, de talán költői is ez a kérdés, nem feltétlen várok rá választ. S mikor már azt hiszem, erre felelne, mert szélesen elvigyorodik, kiderül, hogy más jutott eszébe. A perdai név hallatán előbb meglepődöm, s csak aztán mosolyodom el. Meglepettségem annak szól, hogy ennyire nyelvtörő a perdaiaknak a neveink, hogy szeretnek sajátot adni az embereknek? Naphajú, most Sokbeszéd. Jasmine kezdőbetűjét még érteném is, lehet nincs meg a hangkészletükben, na de a Raven... Mondhatnánk, hogy ez kedveskedés, de Roda nem ismerte Jasmine-t, hogy ezért tegye, ami pedig a széles vállú perdai férfit illeti... nos, szerintem ez nem bók, de nem akarom letörni a kis beteg lelkesedését. - Milyen találó neveket adnak a perdaiak! Már-már kíváncsi vagyok, hogy a kancellárok is kaptak-e jelzőket? Mindenesetre örülök, hogy a perdaiaknál megtalálta azt, amit nálam, az Alvóknál keresett. - Kortyolok egyet én is a kávéból, jóval diszkrétebben téve, s ott pillantok fel újra, mikor az imádom szó elhangzik, de szerencsére egy nyögéssel később helyre áll a világ rendje, nem nekem szólt. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a szándékosan eltúlzott és szerintem bosszantásomra hallatott hangokat, hátha legközelebb nem csinálja, ha látja, hogy nincs rá reakció. Mint egy gyerek. Arra viszont magam sem számítok, hogy a két élvezeti hang között elhangzott szavak lesznek azok, amelyek sikeresen el tudják terelni a figyelmemet olyannyira, hogy röviden fel is nevetek. - Nem mondja, hogy eddig sikerült nullásra kihoznom a számlát?! - Kérdezem még mindig nevetve, mert a szavai alapján úgy tűnik, a kávéval a pozitív felé billen a mérleg, s ezek szerint akkor minden rosszat eddig ellensúlyoztam valami jóval, vagy fordítva. - Vajon az Ön számlája hogy áll? A szósz mindenképp lejjebb húzza, de az erdőben ügyesen hívott segítséget, ez pozitív. Az újév éjszakáján küldött üzeneteket Ön hova sorolná a helyemben? Hányat is küldött? Ezek egy pontnak minősülnek? - Kárörvendő mosollyal nézek rá a kávém fölül, mert azóta nem is találkoztunk, és a bocsánatkérő üzenetre nem is reagáltam már, alapvetően nem is szándékoztam szóba hozni, de most valahogy kihagyhatatlannak tűnt. - Ha úgy véli, a ruha teszi, akkor legalább érti, miért öltözök mindig így. Nem kellene Önnek is mindig úrinőnek lennie? - Kérdezek vissza - s pontosan tudja, hogy nem ezért szeretem ezt az öltözetet viselni -, nem reagálva egyelőre a meghívásra, ám az ásítást látom, még ha igyekezett is elnyomni. Meglepő figyelmesség ez a részéről, tényleg nincs még jól. - Hagyom pihenni. Még a végén Wright nővér ellenem intéz merényletet, mert rosszat teszek az Ön felépülésének.
-Na és maga szerint ez mikor érdekelt engem? *Kérdezek vissza csak az egyik szememet nyitva rá és szavaimat igazolva nem nagyon érdekel a ravasz mosolya. Már immunis vagyok rá, másrészt a fene sem karja magát rábízni egy kancellárra, még akkor sem ha az a barátja. Tudom, hogy Wright nővérrel bebiztosította magát, de nekem is van még adu a kezemben amit kijátszhatok és meg is fogom tenni, csak legyen a kezemben a pda-m. Én is megdobom egy ravasz mosollyal, így építgetjük a barátságunkat, csak arra vagyok nagyon kíváncsi, hova fog ez kifutni és mikor. Tényleg létezhet ilyen kettőnk között, vagy csak meg fogjuk játszani? S ha mégis?....Tutira mindketten meg fogunk lepődni, mert nem számítunk rá. A kávénál még nagyon messze vagyunk a kölcsönös bizalomtól, érzésem szerint még a tóparti ház előtt elköltött kávénál sem lépjük át a célt, de legyünk optimisták. A mostani viszont még elég gyanúra ad okot és ha nem is a fosatós méreg miatt, hát azért, mert elvileg koffeinmentes. Kiderül pár perc múlva. McG-re térünk hát rá, mert haogy az már lenni szokott, ha eszünk vagy iszunk, vagy mindkettő, akkor agyalunk is. McG pedig ad bőven okot rá, most éppen azzal ami miatt itt fetrengek kétségek és kávék között. Jenkins magyarázata is mutatja, mennyire különbözünk egymástól. Ő a megfontoltabb és a türelmesebb. * -Én rögtön lecsaptam volna, de sokkal jobban kivitelezve, hogy a gyanú halvány árnyéka se essen rám. Oké, ha ő volt, akkor tuti üzenet. Visszaüzennék neki, hogy megkaptam, megértettem. *Egyelőre kinyomoznám, hogy tényleg ő volt-e és ha igen, ki volt a végrehajtó, igaz arra is van ötletem. Jenkinsnek köszönhető, az Alvóknál tett látogatásomnak és az édes szószos vacsorának. A bosszú is csak akkor édes ha azonnal végrehajtható, ám Jenkins óva int ettől, pedig a tervezés is már eléggé felajzott. Nem csak engem, hiába borul bele a kávéspoharába, látom a szemei körül szétszaladó kis nevetőráncokat. Egyébiránt a terveim időzítése nem tetszik neki, mert megint türelemre int, és hiába próbálja folytatni, levegővétel ide vagy oda, anélkül is képes vagyok méltatlankodni.* -Nincs a helyemben….*Kénytelen vagyok felhívni a figyelmét egy jelentős tényre, de mielőtt tényleg nagyobb levegőt vennék a további folytatáshoz, a szinkronban elmondott párbeszédből kicseng a lényeg és el is jut hozzám. A levegő marad egy picit míg a gondolatok fordulatot nem vesznek, hogy a kimondani kívántak helyett valami egészen más merüljön fel a mélyből. Hozzá tetsző félmosoly és pimaszul számonkérő pillantás, oldalra biccentett fejmozdulat a kísérő.* -Mit tervez? Ha velem tervezi azt, ideje lenne elmondania, nem gondolja? *Számolni sem tudom az idejét, mióta próbálom rávenni arra, hogy ha az összest nem is, de legalább egy-két kártyát felfordítson előttem. Utálom amikor bábként mozgatnak és a kancellária mást sem tesz a születésem óta, szóval kezd tele lenni a nagy hótaposóm. A kérdéshez megemelt szemöldök tükörképét mutatom neki, hátha. Az viszont nekem új, hogy Jenkins egyszer pórul járt a kávéval. Olyan kis apróság, hogy simán tréfa tárgyává teszem, mert úgy adta elő, mintha egy világ omlott volna össze benne. Hát lehet, hogy benne igen, még mindig jobb, mint meghalni a Halálcsóktól, és az legyen a legnagyobb baja az életben, hogy édes kávét ivott. Én legalább őszinte voltam de kevésbé finom. A köszönetére elmosolyodom és bólintok, de nagyon erős késztetést érzek arra, hogy közöljem, nekem miért is jó ha a kávém nem gyomorforgatóan keserű. Egyébként, ha már az élet az, legalább a kávém legyen finom.* -Néha igen. Nem látott még reggel felkelni. *Szabad kezemmel kört rajzolok a fejem köré, hogy mutassam mit képzeljen el. Bár előfordult már, hogy ennél sokkal rosszabb volt, példának okáért újév napján, igaz nem reggel keltem fel, de még az sem szegte kedvemet, eleget beszéltem úgy is, hogy nem volt kedvem. A káromkodás is beszédnek számít. A beszédről pedig eszembe jut Vharan és a nekem adott neve, amire büszke is vagyok. A lényeg azonban abban van, ahogyan Vharan kiejti, körítve azzal a cuki mély hangjával ami mögött sejthető a készülő torokhangú nevetés is. Vigyorgásom azonban nem csak az emléknek szól, hanem annak is, hogy megpróbálom Jenkinst elbűvölni a perdai pasim méreteivel, amire ő visszakézből lecsap. Most én lepődöm meg. Hát emlékszik? Pedig nem hiszem, hogy ezen lett volna a hangsúly az Alvóknál tett látogatásom alatt, de úgy tűnik mély benyomást tett rá. Jelentőségteljesen elmosolyodom miközben felnézek rá, hagyom, hogy azt gondolja amit, hát pont nem érdekel, ha helyteleníti, nem ő a Családügyi Hivatal. Inkább a kávémba kortyolok bele és ez aztán helyrepofoz mindent ami eddig kibillenni látszott. Ha nincs is benne koffein, placebonak tökéletes, legalább az íze csodás és benne az édessss. Nem is marad el az élvezet közvetítése, és ennek csak a töredéke színészet, valóban élvezem azt amitől anya pusztán az előírások miatt és anyai szeretetből megfosztott. Annyira jó, hogy felelőtlenül badarságokat beszélek és ha Jenkins eddig nem is mutatta jelét annak, hogy bármilyen módon megérintette volna a kis előadásom, erre rögvest ugrik. Az én meglepetésemre elmarad a gúnyos hangszín, s csak az őszinte nevetés kíséri a kérdést. * -Majdnem. De csak azért, mert nekem is van bőven a számlámon. *Újra belekortyolok a kávéba, szerencsére van annyi lélekjelenlétem, hogy nem köpöm szemen Jenkinst, mondjuk a magasságkülönbség miatt szerencséje lenne, csak a felöltőjét találnám telibe. Simán lenyelem az édes és még meleg nedűt mielőtt válaszolnék.* -Óóóó, hát már azt hittem nem hozza szóba soha. De most, hogy mégis, azt hiszem jó pontnak kell elkönyvelni mindenképp. Nem emlékszem hányat küldtem, de az utolsóra igen, határozottan emlékszem, hogy mindenért bocsánatot kértem, bár ma is állítom, hogy csak a stílusért kellett. A tartalmáért nem. A szósz sem rosszindulatból fakadt, csak egy baráti kísérlet volt és végül is jól sült el. *Mentem a menthetőt, legalábbis úgy tűnhet, de valójában szerintem semmit nem kell mentenem, mindaz amiről most beszélgetünk, barátok között semmiség. S ha már itt tartunk, tényleg hiányzik a Jenkinsszel való csevegés. Ha ezt a bátyám hallaná, minden bizonnyal elásná magát és letagadna, de minimum félrenyelné a Búfelejtőt, de az is lehet, hogy mintát köpne vele a hóba. Jenkins felvetésére elhúzom a szám és óvatosan megingatom a fejem.* -Neeeem! Túl unalmas lenne és akkor nem érezné kitüntető jellegét. *Meg is emelem az egyik szemöldököm, mintegy kihívás gyanánt és úgy érzem, még órákig el tudnák beszélgetni így a kancellárral, elememben vagyok, de csak mert ő az egyik azon kevés emberek közül, aki megmozgatja az agyamat. Mindez azonban hiába, engem is meglep a fáradtság jele ami ásításként bukkan fel a semmiből, jóllehet még van annyi időm, hogy megpróbáljam elleplezni. Jenkins szavai tökéletes válaszok az imént elgondoltakra. * -Na, akkor maradjon még, hagyom, hogy Wright nővér kibontakozzon. Igaz is…*Hatásszünetet tartok azzal, hogy lehajtom a maradék kávét, megjegyzem elég kevés volt. * -Ha már így kisajátította a társaságomat, megtenné, hogy megigazítja a párnámat? Lekötelezne, uram. *Majdnem azt mondtam, hogy „apuci” de akkor biztosan sarkon fordul, a gúnyt abszolút mellőző bájos mosollyal viszont még van esélyem. Pláne, hogy Jenkins kancellár szereti ha más tartozik neki. *
Emberkísérlet (muhaha, már csak azért is ez a cím, hogy frászt kapj )
- Kivételesen épp törődnék Önnel, ez egyszer érdekelhetné. - És a törődés tényleg a javára válik, legalábbis válna, nem ellene lenne, ami azért nem feltétlenül egyértelmű egy kancellár esetében. Ami meg a merényletet illeti és annak megtorlását, eltérő véleményen vagyunk - nem is olyan meglepő, a köztünk lévő megannyi különbséget figyelembe véve -, de azt nem tudom megállni mosoly nélkül, még ha kávéba is fojtom, hogy miként állna bosszút a nő. Hát nem állíthatnánk, hogy a gyanú leghalványabb árnyéka sem vetülne rá, de úgy érzem, nem is lenne ennél ez a cél, viszont a várható eredményt és hatást elképzelve, kétségtelenül szórakoztató. A továbbiakhoz meg hiába igyekszem, csak közbe tud szúrni egy töredék mondatot. Egyébként igaza van, valóban nem vagyok a helyében, ha ellenem volt is merénylet, nem volt kancellártársaimhoz köthető és ha betegágyba is kényszerültem, az sem miattuk volt. A néhai merénylet kancellárságom legelején, mikor azonnal életmentő műtétre szorultam, nos, akkor amúgy sem voltam abban a helyzetben, hogy felugráljak az ágyról bosszúszomjasan, kiváltképp, hogy addigra a merénylő meghalt, én már csak a családjáról "gondoskodhattam". Tehát valóban nem vagyok a helyében, de ettől még nem feltétlenül rossz egy tanács, amit adhatok. Ha mást egyelőre nem is, annyit elértem, hogy fontolóra vegye, a tőle szokatlan kis csend erre utal, hogy elgondolkodott rajta és minthogy jóvoltomból lesz is rá ideje, fog még rajta gondolkodni. Mégis a kérdése, mintha nem is ehhez kapcsolódna, pedig mégis, ravaszul kis csavarral köti össze ezt a témát egy olyannal, ami már régóta érdekli őt. Magam is elmosolyodom. - Önnek kell rájönnie vagy idővel majd megtudja. Ami viszont a mostani konkrét helyzetet illeti: úgy tervezem, hogy Ön szépen, tökéletesen rendbe jön, míg minden értéke nem lesz iskolapéldája az egészséges embernek. Utána kicsit meghúzza magát, lesz kedves a barátnőjének, Lewis hadnagynak és az Ön férjének írandó leveleiben nem szidni a kancellárt és fogadkozni a bosszúra, bármilyen nehéz is. Amennyiben valóban McGrover volt a merénylet megálmodója, úgy hagyjuk, hogy a szokásos hibáját elkövesse: elbízza magát és figyelmetlen lesz. Hagyjuk, hogy ne nézzen a háta mögé állandóan. Ha a lakosztályában található bizonyítékok miatt aggódna Ön, azokat mostanra is már eltüntethette McGrover kancellár, így ez sajnos kockáztatni kell. Ugyanakkor ha ő volt az értelmi szerző, biztosan nem maga intézte. Vélhetően benne van az állítólagos komornyikja és persze az új kis kedvence. Callaghan kisasszony igazi kilétéről Ön nem tudhat, ezért vele én fogok beszélni, pár hét múlva be is hívatom orvosi kontroll-vizsgálatra, mint egykori Alvót. Ön meg kutakodhat a pda-jával kedvére. Utána megbeszéljük mi ketten, mire jutottunk és hogyan tovább. - Tudom, hogy számos olyan pontja lesz a hevenyészett tervnek, aminek nem fog örülni a planetológus, de minimum nem tudja majd szó nélkül elfogadni, de hagyok is szünetet meg lehetőséget neki rá. Nem mintha ne tudná csak azért is elmondani, amit akar, nehéz belefojtani a szót - ahogy az anyjába is -, de érzékelje, hogy ha tud, finomíthat a terven, meghallgatom. Na meg titkon odázom még, hogy McGrover lakosztályába betörjön, mert az eredmény igen kétes - és akkor még nagylelkűen is fogalmaztam -, viszont lebukás esetén kimagyarázni azt szinte lehetetlenség. A kávéra áttérve és annak édességére, kiderül az is, hogy miért van szüksége rá az ex-tizedesnek. Na nem a kávéra, az teljesen érthető, hanem a szerintem túlzott édesítésre. Válaszán finoman elmosolyodok, és nem is annyira az arcát képzeltem el, milyen ábrázata lehet ébredve, csak éppen nem frissen, hanem valamiért úgy gondolom, ő is a reggelre jó kócossá váló típus lehet. Mint Saskia. Azt hiszem, a mosoly lágysága leginkább ennek szól. A perdai becenév és nagyra nőtt perdai férfi témája is annyiban marad. Nem vagyok én erkölcsrendész, hogy szóljak miatta, ezt meccselje le a férjével, már ha egyáltalán van miről beszélni. Az még nem bűn, ha nem vak. S nehezen hiszem el, hogy egy perdai hajlandó lenne partnerként tekinteni egy emberre, még akkor is, ha nem talált más békés megoldást már a nő elhallgattatására, minthogy csókkal fojtja belé a szót. Kétségkívül hatásos módszer lenne, de olyan fajta, amivel én nem élhetek és nem is szeretnék élni, így nem bánkódom efelett. Abban viszont egyetértünk, hogy neki van bőven a számláján, ez nem meglepő, az már igen, hogy nekem nullás vagy majdnem nullás. Azért ez tényleg őszintén meglep és meg is nevettet. S ha már így szóba került, felsorolok pár dolgot, ami alapján a számlája nem áll olyan fényesen, mint az enyém, a kérdésesek az újévi üzenetek, amiket félrészegen küldött nekem. Egyelőre nem árulom el, hogy nem kevés derűs pillanatot okozott vele nekünk és aztán meglepett azzal, hogy pár napra rá - hosszú józanodás lehetett - írt egy bocsánatkérőt is. - Inkább remélte. - Jegyzem meg epésen, ezúttal én szúrva közbe a mondandójának, már rögtön az elején. Nehezen elfojtott mosollyal figyelem a magyarázkodást, amit a három, egyenként is érdekes stílusú leveléért mond. Az igazán érdekes az volt, ahogy aztán a bocsánatkérő levelét megfogalmazta. Egyáltalán, hogy írt ilyent és elgondolkodtam, hogy vajon édesanyja hatására történt-e? Ugyan feltételezhetően akkor már teljesen józan volt, mégis kedves lett a megszólítás, nem tisztelt. Bocsánatot is kért, meg nem is, és amiért nem, azt ezek szerint komolyan gondolta: az ünnepi jókívánságot és a meghívást. Különös dolog volt, ami felett még mindig nem tudtam teljesen napirendre térni, hányadán is álljak ezzel. - A későbbi együttműködésünkhöz mindenképpen definiálnunk kell, hogy ki mit ért az alatt, hogy valami "jól sült el". - Ennyit mondok csak a végén, váltva mutatva rá meg magamra, halovány mosollyal. Nem fogok nyíltan egyetérteni, hogy tulajdonképpen pozitívba hajlanak a levelek - a szósz akkor sem -, mert nem kell a bátorítás a nőnek. Olyan az neki, mint az édesítő a kávéjába: csak még jobban felpörgetné. - Milyen megtisztelő! - Gúnyolódom kicsit jókedvűen arra, hogy értem öltözik ki. Valahol nem értem pedig, mert igen jól állt neki az a stílus, azt gondolja az egyszerű férfiember, hogy az ilyennel a nők tisztában vannak és direkt választják azt, ami a legelőnyösebb. Vajon tényleg tudna az a stílus túl unalmas lenni? Nehéz kérdés, mert emlékszem, az első vacsora alkalmával azért valahol hiányzott az "igazi Raven", pedig egy szóval se mondanám soha, hogy unalmas lett volna aznap este. - Vajon tényleg megpróbálná? - Teszem fel a költői kérdést Wright nővérre vonatkozóan, majd felállok a székről, ahol eddig ültem, hogy távozóra vegyem a korábbi elfojtani próbált ásítása miatt. Pihenjen csak, ráfér és jót is fog tenni. A párnafelrázásra megemelkednek a szemöldökeim kicsit, s egy röpke pillanatra valóban elgondolkodom a lekötelezettség miatt. Tud a nő a stílusán csiszolni, ha akar valamit. Jelenleg nem is azon van a hangsúly, hogy az a párna annyira nyomná a hátát már vagy fájna a nyaka tőle, hanem hogy rá tud-e venni, hogy megtegyem neki. Az utolsó mondata is ennek szól, kíváncsi, hogy mennyire tudok ennek ellenállni. Hát, nem nagyon tudok. - Küldöm az édesanyját, ő tudhatja a legjobban, hogyan szereti a párnáját és egy takarítórobotot is küldök. - Pillantok le az ágy másik oldalára, ahonnan a kiköpött víz még nem száradt fel. - Szívesen! Még behajtom! - Teszem hozzá aztán ravaszkás mosollyal, ahogy visszatér a tekintetem a nőhöz. Mondom, hogy nem tudok ellenállni, csak a magam módján teljesítem. - Jó pihenést Önnek! - Búcsúzom tőle és lépek az ajtóhoz, hogy kinyitva azt kilépjek a folyosóra. Odakint kifele menet aprót biccentek a nővér-páros felé, Mrs. Delgado-nak csak annyit mondva, hogy a lánya szeretne beszélni vele és engedélyt adtam neki a pda használatra, de az édesanyára bízom annak az időbeosztását. A még mindig falfehér Wright nővérnek meg csak annyit, hogy tudja, mi a feladata. A többi nap nem jövök el látogatóba, de az itt töltött idő alatt minden egyes nap ugyanakkor küldök a planetológusnak egy-egy pohár habos kávét. Dupla habosat, a kávé mennyisége marad szimpla, és csökkentett, de nem teljesen kivont koffeintartalmú.
//Köszönöm a játékot, nagyon szórakoztató volt, mint mindig //
*Már rögtön azután veszem a levegőt, hogy kimondtam, mert tudom, Jenkinsnek is lesz egy-két szava az enyémekhez, de nem azt kapom amire számítok. Meglep, és csak az állapotomnak – hát nem vagyok topon, lássuk be – tekinthető, hogy nem palástolom. Jenkins hangjában őszinteség rezeg és bár nem igazán tetszik a törődés tárgya, azért értékelem. Oké, hát nem tudok a fenekemen maradni, de ezt ő is tudja, már azzal, hogy egyáltalán ágyban fekszem és hagytam magamba szúrni egy tűt, túlszárnyaltam magam. * -Oké, értékelem. *Azért persze nem érzékenyülök el, nem kell könnycseppeket elmorzsolnom a szemeimben, de a néhány szívdobbanásnyi ideig tartó csend – tőlem abszolút szokatlan és jelzésértékű – mutatja, hogy elhiszem amit mondott. Ezen majd még el kell gondolkodnom, mert hiába vannak velem tervei, s vigyáz rám olykor emiatt, ez a fajta törődés távol áll tőle. Már-már apai, ha eltekintünk a Jenkins-féle stílustól. A későbbiekben nem az állapotom, hanem az azt előidéző merénylet, a háttérben sejthető figurák és az édes bosszú lesz a téma. Várható volt, és az is ahogyan Jenkins megpróbál belém türelmet verni, kábé olyan, mintha anyának azt mondanák, ne aggódjon értem. Felesleges. Azért elmondom mire gondoltam és látom, hogy tetszik neki, épp csak egy másik, távoli időben képzeli el. Nos, hála a jól kifundált ajánlatainak, nem fogok innen egyhamar kiszabadulni, lesz időm gondolkodni is és ha megkapom a pda-t, lehetőségem is arra, hogy megtaláljam azt, aki segített a pszichopata kancellárnak. Jenkins hosszas fejtegetése azonban kézzel fogható terveket rejt a háttérben, ezért immár sokadszor, de hát az ember lánya nem számolja, felteszem a nagy kérdést. S mint ahogy az már lenni szokott, ismét csak sokadszor, szemet kell forgatnom. * -Maga de nehéz eset. *Szólok közbe, cseppet sem zavartatva magam, nekem már úgy is megy, Jenkins pedig majd csak megtanul velem szinkronban beszélni. * -Nem szándékoztam levelet írni. *Mekkora marhaság már, ha személyesen is megbeszélhetem velük. Persze míg távol vannak, amúgy sem akartam fontos dolgokat megosztani velük, csak ha már itt vannak és személyesen, nem pedig a virtuális térben izgulhatnak a testi épségemért. *-Á, szóval mindig elbízza magát. *Nem kérdés volt, hanem meglepett megállapítás. Érdekes, hogy a semmiből felküzdte magát a kancellári rangig és nem képes azt rendesen megtartani. Mintha meghülyült volna, vagy csak a korral jár? Elvégre talán ő a rangidős kancellár…szólnom kellene Jenkinsnek, hogy vigyázzon. * -Van sejtésünk arról ki….na igen, a kis kedvenc. *Bólogatok, mert mire kimondom, ő is kimondja, van amiben egyetértünk. * -Ó, ne már, mindig lecsapja a kezemről a szórakoztató részét. *Méltatlankodom nyafogósan és fintorogva arra, hogy ő akar beszélni a csajjal. Pedig milyen jól megvoltunk korábban a kajáldában, talán egy újabb vacsi, vagy ebéd, akármi, elvégre szereti a kávét. Persze erről Jenkinsnek nem kell tudnia. Ezen tervemet nem osztom meg vele és máris elégedettebb vagyok, annál is inkább, mert már tudom, hogy meg fog lepődni és ez meg nekem tetszik.* -Rendben, legyen így. *Szelíd mosollyal nézek fel rá, melyben nem kevés fáradtság is lapul, de egyelőre még győzöm magamban legyömöszölni. A kávé illata némileg helyre is hoz, persze az első kortyig elég döcögős az út, de végül csak eljutunk odáig. Még a reggeli ébredési állapotomra is adok egy kis bepillantást, legalábbis Jenkins képzeletére bízva, mert látott már sokféle helyzetben, állapotomban, ez a mostani is új a számára, de reggel még soha. És elképzeli, érdekes a hozzá kapcsolt mosolya, de gyanítom nem azért, mert a korábban neki adott édes szósz hatása most kezd beérni. Én nem képzelem hozzá Mrs. Jenkinst, előttem inkább Vharan jelenik meg és érzékletes személyleírást adok róla, miután közöltem, hogy van ám perdai nevem is, mintha ez amolyan kitüntetés lenne az őslakosoknál. Mondjuk én annak érzem, főleg ahogyan Vharan képes mondani. A kép elsuhan és a kávé kerül előtérbe. Finom és kellően lázba hoz, mert rohadtul hiányzott. Mindegy, hogy van-e benne koffein vagy sem, egyszerűen csak az íze és az édes benne. Annyira élvezem, hogy közben félrebeszélek és erre Jenkins rögtön lecsap, de nem bánom meg, hogy eljárt a szám, mert bírom amikor nevet. Na nem a romantikája miatt, inkább elégedettséget érzek, hogy sikerült megnevettetnem, ez már olyan baráti, hát nevetek vele. S aztán magyarázkodom amikor előhozza az újévi leveleimet. Valószínűleg nem születtek volna meg ha csak kicsit vagyok becsiccsentve, de az évem olyan jól sikerült minden tekintetben, hogy meg kellett ünnepelnem, és végig azt mantráztam magamban, hogy az előzőt búcsúztatom kellő lelkesedéssel, nem pedig a következő bőrére iszom előre. Arra, hogy én csak reméltem, nem hozza szóba, csupán az egyik szemöldökömet emelem fel jelezve, hogy ez azért így, ebben a formában nem igaz, hiszen tudhatná már, hogy én ilyesmit nem remélek, mert nem félek tőle. A bocsánatkérés is belőlem jött, anya még a levelekről sem tud, különben már megtért volna a perdai vallásra is, még csak az kéne, hogy ilyeneket megmutassak neki. Alecnak igaza lenne, hamar megőszülnének, pedig még mindig milyen szép fekete haja van. Az édes szószról is egészen más fogalmaink vannak, de Jenkinsnek részben igaza van, nekem csak kicsit javítanom kell a megfogalmazáson. Ehhez még a mutatóujjam is felemelem.* -A barátságunk további ápolásának céljából ideje, hogy közelítsük az álláspontjainkat. Így akarta mondani, ugye? *Széles mosolyt mellékelek hozzá és kifejtem mit takar a „jól sült el”.* -Nos szerintem csak megerősítette a kapcsolatunk baráti alapjait, hiszen hiába haragudott meg, ami megjegyzem jogos volt, képes volt megbocsátani, én meg pocsékul éreztem magam, ergo már nem utálom annyira, mint amikor még meg akartam ölni. Sőt! *Viszont nem fejtem ki mit értek a „sőt” alatt, csak egy mosollyal elhúzom a lényeget. Valamikor ekkortájt leskelődik be az ásítás amit próbálok elfojtani, mielőtt még rátérnénk a ruhatáram kitárgyalására. Valójában nem jenkinsnek öltözöm ki amikor…hanem magamnak és a helyzetnek, mert az kívánja meg, de hagyom, hogy azt higgye. Amúgy szerintem ő sincs róla teljes mértékben meggyőződve, az enyhén gúnyolódó hangból következtetek erre, de nem sértődöm meg. Ez is afféle Jenkins-féle kis játék amit szeretek. Hiába fojtottam el az ásítást, a mindent látó szemei észrevették, gondolom ezért készül olyan hirtelen távozni. Szegény Wright nővért vonnám bele a kettőnk közötti macska-egér játékba, persze nem komolyan. * -Kizárt. Szóval Wright nővérre nem számíthatunk. *Megjátszott elégedetlenséggel közlöm a véleményemet, de máris váltok amint feláll és felém fordul. Nem bírom ki, hogy ne piszkáljam fel egy kicsit, előre tudom, hogy nem teszi meg amit kértem. Annyira nem szükséges, hogy lekötelezzen, meg mit is kérhetne egy párna felrázásáért, de poénnak jó volt. Elgondolkodik, betudom a tőlem tanult színészi képességének, és szépen pislogok meg mosolygok rá míg kettőnk között feszül a csend. Már megérte. A kompromisszum nem az igazi és fel is háborodom azon, hogy képes anyával helyettesíteni magát és arra behajtani az adósságot.* -Hát azt lesheti, így nem ér, így anyának jövök eggyel. Takarítórobotot küld? Hmmm….*A végét megint elásítom, de azt már nem tudom elnyomni, eltakarni sem a kezemmel, csak a kávéspoharat rántom a szám elé. Önkéntelen mozdulat, mert a jobb kezemben van a pohárka. * -Ha már ennyire rohan, hát menjen. Üdvözlöm Mrs. Jenkinst. Remélem felélesztette azt a szegény kókadt virágot a könyvespolc alatt. *Mert még akkor is emlékszem mindenre, ha felrobbantottak és fáj a fejem és álmos vagyok. S még integetek is neki. Anya Jenkins távozása után szinte azonnal bejön, az arca falfehér és ijedt, míg az enyémen elrévedő mosoly nyúlik. Lehúzom az utolsó korty kávét, anyának nyújtom a poharat és a fejem lehanyatlik. * -Most alszom egy kicsit, de ha felébredtem, kérem a pda-mat. Köszi éccsanya! *Anya elveszi a poharat, és még érzem amikor finom, puha és meleg tenyerével kisimítja arcomból a tincseket és a homlokomra lehel egy puszit. Még arra gondolok, milyen jó lenne ha Alecnak is adhatna egyet, biztosan a félőrült bátyám is örülne neki, de aztán bevágom a szundit. Másnap frissen és üdén ébredek, s már a reggelim mellett ott van a pda, amit gyorsan el is kapok és nekilátok a „baleset” idejében felvett kameraképeket ellenőrizni, ha azonban nincs, akkor a zavaró tényezőt után menni. Mindig van digitális nyom, én pedig megtalálom mi volt az. Nem sokkal később mikor anya belép a szobába, a kezében egy nagy pohár kávé van, óriási habbal a tetején. * -Úgy sejtem ezt Jenkins kancellár küldhette neked. *Anya arcán megint csak kételkedés és ijedtség ver tanyát, főleg amikor én szélesen elmosolyodom és a kávéért nyúlok.* -Igeeeen! Tudtam, hogy szeret. -Ótejóég Raven.
//Köszönöm szépen a kellemes szórakozást, imádom amikor minden zríben benne vagy! //
)
//
imádom amikor minden zríben benne vagy! 
//
