Már csak orraim körüli ráncokkal fintorgok irányába, fejem felé rázva, nyakam nyújtom az irányába. Élvezni, mint amennyire a helyemben ezt ő élvezné. Noha, őt ismerve, ha nem tudja pontosan, hogy hova megyünk, talán el sem jön. Mindketten szeretjük a kiszámíthatóságot, ezúttal mégis hagyom magam sodródni az árral, nem gondolok bele többet, mint amennyi. Egyszerűen csak jól akarom érezni magam, ezt eldöntöttem és ehhez tartom is magam. Egyelőre a libabőr újabb hulláma nem érkezik meg, ám a puha érintések kellemes érzést keltenek bennem, mely befészkeli magát a bőröm alá és egyelőre nem is kíván onnan elillanni. Akkor sem, ha a témánk kissé nehezebb, ha a mosolya nem oly könnyed, mint az enyém. Ahogy az életünkbe sem, úgy most sem kívánom megengedni, hogy ez közénk álljon, éket verjen közénk. Sose fogok megbánni vele szemben semmit. Tudom, hogy jobbat, még ha akartam is, nem kaphattam volna. A szerelem elszáll – hiszek ebben – de a mi kapcsolatunk egy életre szól már. Sokat segített ebben Scott Faser, lássuk be. Mosolya most mégsem őszinte, csak fejem rázom enyhén, mosolyom mégsem szűnik meg, inkább átvált egyfajta rosszálló húzássá. De még ő sem tudja – ahogy én sem – hogy pillanatokon belül magától is kerekednek azok az ajkak, vallomásom nyomán. - Ne nézz így! – szólok rá halkan nevetve, karjára ütve finoman. Látom a meglepettséget a tekintetébe, hibáztatni nem is tudnám. Hasonlóan érzek én is. – Mosolyogsz, szóval, végülis segítettem – ha máson nem is a hangulaton, még próbálom elviccelni, elnevetni, mielőtt megcsókolhatna. Mohósága viszonzásra talál, érzem, hogy lüktet egyre erősebben szívem, miként kezd el forogni körülöttem a világ, józanságom határait súrolom, pedig egy csepp alkoholt sem iszok. Ajkaim préselem, ahogy homlokának támasztom a sajátomat. Kérésére eltávolodok tőle, szemöldököm a magasba szökken, látva, miként tekint rám. Egy pillanatig sem habozok, lábaim keresztjét bontom, vállába kapaszkodva állok fel és türelmesen állva, várom. Alsóajkam alatt húzok végig ujjammal, somolyogva tekintek rá. Kezem rögtön megfogja és húz maga után. Szólnék, de ehhez jól ismer. Ajkaim elnyílnak, némán nevetek, mosolygok leginkább a hátára. Némi kuncogás mégis kiszökik vörösre mázolt ajkaim közül, minden harmadik lépés után áttekintek vállam fölött, azt nézve, hogy mégis ki láthat meg minket. Először nem is figyelem, hogy milyen ajtó előtt áll meg, oh, bár sejthettem volna. Amikor maga után ránt, akkor látom csak a kiírást. - Shane!? – még magam sem tudom, hogy a nevetésbe fulladt kijelentésem inkább kérdő, vagy felháborodó avagy hitetlenkedő. Tovább még sincs időm mondani, ajkait újra az enyéimen érzem és eszem ágába sincs tiltakozni ellene. Derekát ölelve vonom magamhoz közelebb, ám mikor elenged, csípőjére simulnak tenyereim. - Oh, Shane… - ennyit bírok első körbe csak kipréselni magamból. Nehezemre esik szemeibe tekinteni, íriszeim újra és újra visszavándorolnak ajkaira. Tekintetem mégis szorosan hunyom le és túl nagyot nyelek. – El sem hiszem, hogy ezt mondom… - kezdek bele elhaló hangon, még magam is félek attól, amit mondani akarok. - Eddig… mindig engedtünk az érzésnek, ennek az ősi ösztönnek. S mi van… ha épp ez volt… Mindig ez volt a baj? – tekintek fel rá, komolyan ezúttal, pedig nem is sejti, hogy mennyire nehezen viselem ily szoros közelségét. – Pedig fogalmad sincs, hogy mennyire nem akarok kimenni – nevetek rá, újra csak zavartan. – De mi van, ha ez a zizegés hiányzott mindig is? Régen nem volt hasonlóba részünk, házasságunk előtt, utána meg nem foglalkoztunk vele – oly sok mindent próbáltunk ki az évek alatt, ezt azonban nem. Hajtott minket az elemi ösztön, érzem, hogy szívem a torkomba dobog, arcának rezdülését nézem, íriszeit, elsötétül vajon, visszazárja megnyílt érzéseit? Rettegek ettől, részemről egy próbát mégis megérne. Megérhetne.
Nem tudok nem így nézni rá, per pillanat lehetetlent kér. Az nem úgy van ám, hogy ezt csakígy bedobja, mint valami könnyed kis akármit és utána nincs meg a hatása. Hah! - Hogy? - Harapok a felszólítására, aztán felső ajkára puhán, egészen addig, míg el nem bitoroltam az összes levegőjét, amit később lelkesen pergetek szét a bőrén. Mondjuk úgy nem csak a mosolygásra bírt rá egyetlen pillanat alatt és míg neki derültséget hozott, addig nekem mást. Tudom, hogy nem tudja mit akarok vagy pontosan hová kívánom magammal vinni, egyáltalán mire készülök. Bár ez az egész estére egyébként is igaz és teljes mértékig ráhúzható elejétől a végéig. Hallom a kuncogását és szinte biztos vagyok abban, hogy azt is többször ellenőrzi, ki láthat meg minket, amire én egyébként magasról teszek. Nem érdekel. Jelzem azt is, hogy ne mondjon még semmit. Ez most így túl jó, akár két kamasz ohfuck úgy érzem magunkat. Húzom a mosdóba, néhány pillanat leforgása alatt történik minden, a nevemet meg se hallom szinte, ahhoz most valami egészen máson jár az eszem. Miatta. Nagyon is miatta. Újra csókolom, messze több szenvedéllyel, mint eddig az este folyamán akármikor is és nagyon nehezemre esik elszakadni tőle. Mégis megteszem, úgy fair. Főleg, hogy ez a része csak jóval később lenne, lett volna az este egyik mozzanata. Bár a spontaneitása kifejezetten imponáló és messze inspiráló is. Olyan, ami szintén nem megszokott tőlünk. Nem így. Míg ő megkísérli, hogy a nevem újra említése után a szempáromra emelje az övéit, addig az már nekem nem megy. Végig ajkai vonzzák a tekintetemet. Abszolút nem fogom fel, hogy láthatja pont ebben a bajt, de igazából nincs bennem rossz érzés. Én kérdeztem, választ is kaptam. Ráadásul tovább húz azzal, hogy kijelenti valójában nem akar kimenni. Asszony, ez most komoly?! - Szóval zizegést akarsz? - Emelem feljebb kékjeimet rá, immáron ajkai helyett íriszeire és biztos vagyok abban, tudja már most a pillantásomból és az abban játszó fényből, kimondatlan ígéretet kapott a kérdéssel. - Oké, ha erre vágsz... - Engedem ki a levegőt a tüdőmből és újra megcsókolom, ezúttal szelídebben, mint az előbb, de az intenzitása semmit sem változik. Még szorosabban dőlök neki egy pillanatra és ajkai után a nyakába csókolok. - Megkapod, de cserébe én is szeretnék valamit. - Morgom a fülébe és a cimpa alá is kap egy csókot. Tenyereim még az arca és nyaka ívén vannak, csak lassan csúsztatom lejjebb rajta őket, előbb a vállain, karjain. A kulcscsontja feletti gödörbe is kap egy csókot, némi oda pergetett forró levegő társaságában. Tenyereimet a derekára illesztem két oldalról és leguggolok elé. Szempáromat az övébe akasztom, pofátlan huncutságot fedezhet fel benne. Eleresztem a derekát és a combjainak külső oldala felől tűröm fel a ruháját. Diszkréten, a kezeim a vörös anyag alá csúsznak jobban, mint amennyire a látvány adná magát. Nem adja, nem is az a célom. Egész a fehérneműje oldaláig érek, beleakasztom az ujjaimat két oldalról és szégyenérzet nélkül húzom le róla. - Ezt kérem. Aztán mehetünk. - Kissé oldalra billentem a fejem és ajkaimra szemtelen, de játékos mosoly íve húzódik. - Megegyeztünk? - A bokájáig érek vele, az egyetlen dolga, hogy kilépjen belőle és ha megteszi, újra felegyenesedek előtte. A falatnyi szövetet pedig nemes egyszerűséggel zsebre teszem. - Ne nézz így. - Hajolok le hozzá egy futó csókért, visszaadva ugyanazt a kérést felé, amelyet nekem tett korábban. Mellette nyúlok el fordítok a záron. Ellépek tőle, hogy meg tudjon fordulni, ha valóban menni akar. Magam előtt fogom kiengedni és elégedetten teszem a kezem zsebre, abba, amelyikbe a fizetség került.
Döbbenten. Hitetlenkedve. Kacéran. Szórakozottan. Napestig tudnám sorolni a milliónyi kis érzelmet, amit ebből az egy pillantásból képes vagyok kiolvasni, elmondani mégsem tudom neki, magához von, én pedig engedek a késztetésnek. Fullasztó csókja most sem zavar, a levegő így sem kíván tüdőmbe kerülni. Kuncogásom még akkor sem hagy alább, amikor a mosdóba lépünk, amikor a hátam a hideg acélajtóhoz ér. Ezek után pedig esélyem már nem sok van rá, teljesen más köti le minden figyelmemet. Először is bőre melege, bódító illata, mely pillanatok alatt képes lenne levenni a lábamról, ha nem ölelném derekát, nem kapaszkodnék bele. Mellkasom ütemtelenül jár fel és alá. Ahogy elenged csak a pillanat tört részéig hajolok utána, tekintetem ha csak egy kis ideig, akkor is zavarosak. Nehezen találom meg saját szavaim, hangom. Zavarom mégis, ha akarnám, sem tudnám leplezni. Eddig hasonlóra sose voltam vehető, ezt az egészet megtartottuk lakásunk falai között és most pedig… - Shane – suttogom, nagyobb hangerőre képtelen vagyok. Mélyen szívom be a levegőt, a szívem egyenesen a torkomba dobog, félő, hogy meghallja. Hangomban van valami figyelmeztető, hogy ne merészelje, ne forgassa ki a szavaim, ám újra közel hajol. Képtelen vagyok ellenkezni, oh atyám, ez annyira finom, annyira kellemes, miért kellett megszólalnom? Mikor pedig azt hinném, hogy nem marad közöttünk több tér, erre is képes rácáfolni, teljes bizonyosságot szerezni arról, hogy miért nem hallja meg szavaim – bár tudnám, hogy ez nem teljesen így van. Lélegzetem mégis elmélyül, s csak tovább mélyül, mikor vörösen izzó ajkaimat felváltja vékony nyakamra, rajtam meg egy másodpercig sem segít. Józan eszem valahol nagyon messze jár, mégis rettentő közel. Fehérségemre kiül a libabőr újra csak, ajkaim csak enyhén remegnek meg, ahogy fülembe suttog. - Utállak – nevetem elhalóan, tekintetem lehunyom. El sem mondhatom, hogy mennyire, de mennyire kívánom, minden porcikáját, mégis a gondolat szöget ütött a fejembe. Tudom, hogy most erősnek kell lennem, bármit is tervez – de naiv vagyok, ebben a pillanatban. Ujjaimmal finoman szorítok csípőjére, gyűrőm a finom anyagot. Nem is engedném, hogy elém guggoljon, oh csak ezt ne, ám erősebbnek bizonyul, az én kitartásom pedig megtörni látszik. Csak ne itt, ne ezt. - Shane – ejtem ki elhalóan, sokadjára is a nevét, szédülésem folytonossá változik, ezúttal vállába kapaszkodok meg, fogalmam sincs, hogy mi tart még meg a magassarkú cipőmön. Simítása, pedig hiába figyelmeztettem, újra elemi erővel hat rám. Ne most Clara, ne most, ne most engedj neki. Viszont ujjai egészen máshova csúsznak, mint azt vártam volna. Az egyszerű mozdulatra mégis kikerekednek a szemeim. - Hogy? – pislogok rá nagyokat, sűrűn. Sóhajjal egybekötött nevetés szakad fel belőlem, nem erre vártam. Egyáltalán nem erre számítottam, és ezt láthatja is rajtam. Ezúttal a döbbenet engem környékez meg. Hezitálig a pillanat tört részéig, nem igazán hiszem el, amit hallok, amit kér. Végül magam is megdöbbenve lépek ki az egyszerű anyagból. - Aljas vagy! – nevetek rá, miután felegyenesedik, döbbenten nyílnak el ajkaim. – Aljas – ütök vállaira finoman, csak jelezve számára, idegörlő másodperceit… Még csak azt sem tudom mondani, hogy nem élveztem. Tenyerem saját arcomra simítom, ajkaim takarom el vele, fejem rázom csak aprón, de még akkor is rázom, kuncogva, amikor megfordulok, hogy kilépjek a mosdóból. - Ezt nem hiszem el – leginkább magamon hitetlenkedem. Voltak elvetemült korszakaim, de ilyen? Ehhez talán mindig is túl jó kislány voltam. De igaza van, a tudat, csak még nagyobb izgatottsággal tölt el, melyben vagy nagyon régen, vagy még sose volt részem, nem emlékszem. Ha nincs ellenére, akkor visszasétálok az asztalunkhoz, az ott hagyott italokhoz és helyet foglalok ezúttal a saját székembe, de rá továbbra is hitetlenkedő arccal, mosolyogva tekintek. - Nem hiszem el, hogy képes voltál rávenni – pedig lássuk be, sokat nem is kellett tennie. Nagyon nem.
A nevem suttogva sóhajtása újra, a csók viszonzása vagy az, ahogyan a csípőmre tette a kezét és gyűri az ing anyagát, nem is beszélve a rendszertelenné és felszínessé váló légvételeiről, mind elég egyértelműen hozzák a tudtomra; a teste abszolút másra vágyik, mint amit szavakkal adott a tudtomra. Tisztában vagyok azzal, hogy kíván és az érzés nagyon is kölcsönös, vele ellentétben az én hajlandóságomat messze egyszerűbb kikövetkeztetni, főleg, hogy teljesen egymáshoz préselődünk, vagy inkább én hozzá. Most már viszont tetszik ez a játék nekem is, akkor is, ha várni kell a végéig, de a jó dolgok nem jönnek azonnal, mind késleltetve érkeznek az életben. Ez sem kivétel. Messze nagyon tetszik a libabőr, ami végigszánt rajta, a remegő ajkai vagy a bordakosarába rekedt lélegzete és még nem értem a végére annak, amire tulajdonképpen készülök. Könnyedén fordíthatnám az egészet másba, de nem teszem. Viszont arra sem figyelmeztetem mire készülök. Morranva hümmögök a füle mellett, mikor kijelenti, hogy utál és alig valamivel később megint a nevemet sóhajtja, amely végül elhal vörösre festett, vonzó ajkain. Érzékelem azt is, hogy erősebbé válik a szorítása a vállamon, ahogy a combjai finomabb egymásnak feszülését is. Nem tudja egyébként mennyire nehéz ennyi egyértelmű jelzést figyelmen kívül hagyva vinni véghez valami egészen mást. Fájdalmasan mozdul az ádámcsutkám, ahogy nyelek egyet, de a mozdulataim vagy az, amiképpen a szempárját, az arcát figyelem, töretlenek maradnak. Van némi kamaszos báj abban, amennyire meglepi, mikor rájön végül tettem céljára. Szórakoztat, nem is kicsit, így már ennek köszönhetően is húzódik mosoly íve a szám sarkaiba. Főleg, hogy a nevetése, és különösképpen a jó kedve ragadós. Iszonyat kívánatossá teszi mennyire zavarba jön, az arcán megjelenő enyhe pírral együtt. Döbbenete több, mint helyes és rendkívül lelkesen segítek rá arra, hogy biztonsággal ki tudjon lépni az apró anyagból. - Csak megkértem az árát. Nem mondhatod, hogy ennyi nem járt. - Dobom meg kérdőn a szemöldökeimet egy vállvonás kíséretében, mert egyfelől valamit valamiért, másfelől pedig ő volt az, aki kényelmetlenné varázsolta a nadrágomat az est hátralevő részére. Mikor azonban megfordul, hogy kilépjen, előtte még egy pillanatra a derekára fonom mindkét tenyeremet, mellkasom a hátához ér, ahogy közelebb lépek hozzá és a füléhez hajolok. - Megrángattad az oroszlán bajszát és élvezted. - Morgom neki halkan, de nincs semmiféle rossz ívű él az egyébként jelenleg nem kicsit elmélyült hangomban. Sokkal inkább árulkodik arról, hogy mennyire élvezem én is az egész helyzetet, amit teremtett, hogy a vágyott zizegésben éppen annyira fürdöm, mint amennyire azután ácsingózott az imént. - Nem lesz a testednek olyan porcikája, amit ma ne érintenék meg később. - Nagyon halkan, a suttogástól éppen csak egy kicsivel hangosabban dünnyögöm ígéretem, forró leheletem pedig a füle mögötti kis pihéket borzolja intenzíven. Aztán elengedem és el is lépek tőle annyira, hogy ki tudjon menni előttem. A képemen még ott van az a szemtelenség, amellyel a fehérneműjét vettem el tőle az előbb. Lágyan rápaskolok a fenekére úgy, hogy mások számára ne legyen észrevehető és visszakísérem az asztalunkhoz. Helyet foglalok vele szemben és a korábban félretolt lötty után nyúlok, amikor a kérdése ér. Közelebb húzom a poharat, de a szempáromat azonnal magára vonja. - ...és most, hogy rávettelek, hogy érzed magad? - Mivel ehhez hasonlóval korábban még csak kísérlet szintjén sem próbálkoztunk, persze, hogy tudni akarom, mennyire van ínyére vagy sincs a dolog. Egyáltalán hogyan viszonyul hozzá. Nem gondoltam volna, hogy a határai(nk) feszegetése is az egyik hozadéka lesz az esténknek, de meg kell mondjam, nekem eddig kifejezetten tetszik.
Ez már nem csak egyszerű vágy, ez akarata valami sokkal nagyobb, fontosabb dolognak, melyről tudom, hogy nem lehet. Nem most, nem itt és még csak nem is gátlásaim miatt – mely lássuk be, vannak bőven. A gondolat gyökeret vert elmémbe és bármit is mondd testem, mely ellen úgy tennék, mégis képtelen vagyok rá, teljes mértékben. De ott motoszkál, hogy talán ez a kulcs, talán sikerülhet ezáltal, még akkor is ha nem könnyű. Egyikünknek sem, nem is kell éreztetnie, elég ha a saját reakcióimra gondolok, ezt csak megszorzom és megkapom az övét. Rettentően nehéz tartani magam, mégis elhatároztam magam, pedig tesz arról, hogy meginogjak, nem is kicsit és amikor már azt hinném, hogy feladom, akkor jön a hirtelen felismerés. Döbbenetem nem olvad le orcámról, nevetésem mégis segít enyhíteni rajta. Viszont ő is nevet – legalább is mosolyog, számomra ez nevetéssel ér fel, főleg ahogy a kék íriszeibe tekintek. Arcom vonásai kisimulnak, ahogy ezt meglátom, mosolyom jóval szelídebbé válik. Könnyedén segít a mozdulatba, ám leginkább vállába kapaszkodom jobb kezemmel. - Szavam sincs rá – felelem neki, mindkét szemöldököm felvonom, úgy mosolygok rá, leginkább döbbenten – újra csak – és hitetlenül, hogy ez tényleg megtörtént. Szavaim azonban teljesen kétértleműek. Szó szerint nincsenek rá szavak arra, ami most itt történt, szemem játékos csillogása mégsem arról árulkodik, hogy ellenemre lenne ez a kis közjáték. Kezemmel egy pillanatig végigsimítok vállán, karján, ahogy felállt és ami engem illet már mennék is ki, de visszatart még. Ölelésére újra mélyen szívom be a levegőt, testemen különös szikra szalad végig, ha nem tartana menten el is szédülnék. Mellkasának támaszkodom, érezheti, hogy támaszom ebbe a fél percben. Ajkaim mégis abban a pillanatban száradnak ki, ahogy fülembe morog, szívem immár nem csak a torkomba, de a fülembe, fejembe is dobog, tekintetem lassan hunyom le, próbálok erőt venni magamon. Újra csak. - Oh, anyám borogass – suttogom alig hallhatóan a burkolt fenyegető ígéreten, mely egyszerre vetíti elő, mi is vár ránk, ma éjjel. Jobb kezem szívem helyére teszem, mozdulatom nem teátrális, valódi. Szívem majd kiugrik helyéről, féken tartani, aligha tudom. Kell még egy szekundum, amíg képes vagyok elrugaszkodni tőle. Torkom megköszörülöm, és kilépek a mosdóból. Vállam mögött csak félig fordulok hátra, néma "wow" hagyja el ajkaim, döbbenetem továbbra is az arcomon, mely ezúttal annak szól, hogy sose néztem volna ki magunkból, hogy ilyen hatással is lehet rám. A helyünkön ülve továbbra sem tudom eme szemtelen tette felett rendre térni. Mielőtt azonban válaszolhatnék, iszok egy kortyot az italból. - Kicsit izgatottnak – kezdek bele, először csak egy bólintással kezdve. – Egy kicsit mocskosnak – folytatom, itt fejem picit lejjebb hajtom, tekintetem rávetem, hangom csak egy árnyalatnyit mélyül, de nem rossz értelembe. – Játékosan? És, mint akinek fogalma sincs, hogy miként viselkedjen normálisan – nevetem el magam mind a harminckét fogammal együtt, kissé előre is dőlök közbe. Még ha ajkaim is zárom, mosolyom nem tűnik el arcomról. - Teljesen kiléptem a konfrontzónámból – vallom meg, de ezt ő is tudhatja. Így legyen legközelebb őszinte az ember, hogy ezt kapja meg utána? Vagyis inkább vegyék el tőle? – De rettentő kíváncsi is vagyok arra, hogy mi lesz ennek a vége – folytatom vallomásom, mosolyogva rá. Ujjaimmal, most mégis eltakarom ajkaim, takarom nevetésem.
Elégedett, lusta mosollyal nyugtázom a válaszát és több értelműség vagy sem, egyszerűen veszem és engedem is el egyszerre. Megkaptam, amit akartam és hasonlóan hozzá, engem is ugyanabban az érzésben tart, ami pedig jelenleg kifejezetten jó. Tényleg nem éreztem ehhez hasonlót már hosszú évek óta és be kell valljam férfiasan; kedvemre van. Mire másra is lenne?! De most komolyan… Amikor pedig már távozna lopott magánszféránk teréből, visszatartom még egy kicsit. A teste annyira egyértelműen válaszol azzal, ahogy nekem támaszkodik, megint nyelnem kell. Fogalmam sincs, hogy fogjuk végigcsinálni az estét, amikor már most is komoly kihívások elé állít. Hallom a szavait, amelyek válaszul szolgálnak a morgásba csomagolt ígéretemre, azt is, hogy a mellkasára teszi a kezét. Nem ő az egyetlen, akinek egy pillanat alatt szárad ki a szája, megint nyelnem kell, megint nem fájdalommentes az egyébként máskor természetes folyamat. Az éppen csak ajkai által, hangtalan formált elismerést elégedetten zsebelem be. Kifejezetten tetszik az irány, amelyet az este vett és így, hogy erre az útra léptünk, már nagyon nem szívesen térnék le róla. Kurvára nem akarok. Végig magára vonzza a tekintetemet, ahogy az asztalhoz sétál és nem csak azért, mert a zsebemben ott van a tőle szerzett apróság. Mire leülök már szabaddá teszem mindkét tenyerem és a poharam után nyúlok, amikor a megjegyzése ér és elhangzik a kérdésem is replikaként. Csendesen és figyelmesen hallgatom végig a szavait, belekortyolva újra az édes löttybe. Továbbra sem mondanám a kedvencemnek, de igazából nem is rossz annyira, hogy kiköpjem. Meg egyébként is jobban lekötnek a partnerem ajkain kiszökő mondatok. - Tedd le kérlek a kezed. - jegyzem meg, ahogy eltakarja a nevetését. Szeretném látni mennyire felhőtlen, azt, ahogy tényleg érzi magát és nem azt, amit belé neveltek, miként is kell viselkednie társaságban vagy nyilvánosan. A kutya se figyel minket, hogy aggódni valója akadjon. - Ami azt illeti, viselkedj úgy, ahogy magától jön és jól érzed magad. Ami meg a többire vonatkozik... - Leteszem a poharat, előre hajolok és a mutatóujjammal jelzem, hogy ő is tegyen hasonlóan. Csak az asztal maradjon közöttünk, azon is érjünk túl annyira, hogy meghallja a lehalkított hangomat. - ...fogalmad sincs mennyire kívánatos is vagy most. - Pimasz bazsalygás jelenik meg a bajszom alatt, de ennél többet nem mondok, ez is messze kivisz minket a megszokott társalgásainkból. Már ami az utóbbi időket illeti. Fiatalkorunkban, még a lányok előtt, gyakran osztottuk meg nyíltan egymással ki számára mi a jó és hogyan, messze több nyíltsággal és őszinteséggel, mint, amit esetleg a neveltetése megengedett volna. - Most viszont menjünk. - Egyébként sem nagyon terveztem, hogy hosszabb ideig időzünk még itt, az este koránt sem tart még a végénél. Felállok a székből és a kezéért nyúlok az asztal felett, amit, ha elfogad, akkor segítek neki hasonlóan a lábain megtalálni az egyensúlyát. A derekát átkarolva sétálok mellette kilépve a bárból, újra a liftek felé indulva meg a társaságában. - Erre. - Intek a fejemmel a folyosón a megfelelő irány felé. - ...és, hogy tetszik a komfortzónádon kívül lenni? - Sandítok rá oldalvást és lefelé is kissé, amíg a felvonóra várunk. Amint megérkezik, előre engedem és őt követve lépek be mögötte, a panelen a 7-es számot megérintve. Tekintettel arra, hogy az elit társadalom tagjait havonta egy héten át itt műtöm, van engedélyem felmenni erre a gyűrűre, Claranak meg a családja miatt mindig is volt. Nem vagyunk egyedül, közben akad társaságunk is, ezért talán választ sem kapok a kérdésemre. Amíg a lift lassan araszol felfelé lehajolok megigazítani a cipőfűzőmet, aminek nincs baja, de így egyszerűbb leplezni, hogy amikor újra felemelkedek a nejem mellett, útközben nem vagyok rest ujjaimmal a lába hátulján gyengéden végigsimítani felfelé és ezzel együtt a ruháját is feljebb gyűrni. Újabb és hirtelen ötlettől vezérelt módja a komfortzónájából kilendítésnek. Mindezt nagyon is diszkrét módon úgy, hogy ne vegye észre rajtunk kívül más, takarjam én magam is, de ahhoz messze intimebb módon és helyen érintve, mint ami megengedett lenne egy ennyire nyilvános helyen.
Szívének dobbanását érzem az enyémen, vagy a sajátom az övén? Nem igazán tudnám elmondani, ahogy testünk összesimul ölelésében. Nyugtot mégsem talál egyikünk sem. A közelség most nem segít leküzdeni eme akadályt, sőt mi több. Mintha csak jobban korbácsolná vágyainkat, melytől nehezen válunk el. Ez mégis kecsegtet egy kellemesebb kimenetelt az éjszaka folyamán. Az est tudatlanság izgalmát, most egy egészen más izgalom váltja fel, mely lábujjamtól a fejem búbjáig átjárja a testem én pedig csak engedem neki, hogy átéljem ezt. Magával ragad, felemel és egyelőre ott is tart. Mindennek ellenére járásom kecsességén nem esett csorba, csípőm lágyan ring, mint bármikor máskor, a ruha legfeljebb csak kiemeli ezt. Vallomásomra nem szól közben, emészti magában a hallottakat, nevetésem mégis elrejtem, megtartanám magamnak, ha engedné. - Kizárt dolog – rázom meg a fejem újabb nevetéssel fűszerezve. Annyit engedek csak, hogy állam támasztom meg hüvelyk és mutatóujjammal, innen mégis egyszerű mozdulattal takarhatom el arcom. - Oh, hidd el, hogy most teljesen úgy viselkedem – nevetek újra, aprókat bólogatva. Mozdulataimba most csak őszinteség van, semmi belém nevelt. Ám még ha az is lenne, engem ez kevésbé zavar. Önfeledtségemnek alig van most határa, de ehhez nem kell csak a mosolyom látnia. Végül közel hajolok hozzá, alkarjaimat simítom az asztal hűvös lapjára, józanul tart, mosolyom hamar félmosollyá szelídül. - Meséld el, kérlek – mosolygok rá fejem kissé hajtva csak félre. Alig láthatóan dőlök jobbra, majd balra, ebben a pillanatban valóban kíváncsi lennék rá, mert fogalmam ha teljesen nincs is, sejtéseim mégis akadnak. Oh, belenéztem a tükörbe indulás előtt, pontosan tudom, hogy miként nézek ki ebbe a ruhába és legutóbb is kiváltottam valami hasonlót, mely mégis messze nem ilyen volt. - Ühm – dőlök vissza és az utolsó kortyra még felemelem a poharat. Lassan iszom ki belőle az ízesített vizet, mely bár édes, annyira mégsem émelyítő. Nem szeretek pazarolni, még ha "csak" vízről is van szó. Ez jelenleg nagyobb kincs, mint amennyire gondolnánk. Ezt követően azonban könnyedén fogadom el kezét, belé kapaszkodva állok fel. Közelebb sétálok hozzá, ahogy magához húz, egyszerű ölelő karjával. Egyik kezembe a táskám tartom, de a másikkal az ezt tartó kezemre simul, így sétálunk, abba az irányba, melybe visz. Mivel még mindig nem tudom, hogy hova, így csak találgatni tudok. - Furcsa, nagyon furcsa. És szellős – meredek rá tágra nyílt szemekkel. Még egyelőre nem tudom, hogy ez kellemes, vagy kellemetlen. A lift előtt megállva egy pillanatra hátra tekintek, ruhámra, ujjaimmal csippentem meg az alját, elhúzva magamtól, megtekintem, foltos lett-e, kritikus ponton. S ekkor érkezik a lift meg, a végeredményt nem tudom már konstatálni. Helyette inkább beállunk, egymás mellett. Csak szemem sarkából tekintem le, ahogy lehajol, előre. Gondolom cipőjéhez. Vagy máshoz. Fejem kissé lehajtva, köhögéssé varázsolom kitörni készülő köhögésem. Az ellentétes lábam emelem fel, sarkával úgy teszek, mintha a végigsimított lábamat vakarnám meg vele, valójában, csak a férfi ujjait tartom távol, ha csak egy pillanatra, de akkor is. Diszkréten, amennyire csak lehet – térdemig legfeljebb. Ezután legfeljebb csak újabb ajkam elé emelt kezem mögé bújtatott köhögéssel jutalmazom aljas tettét.
- Ühüm. - Látom, ahogy a kizártsága ellenére mégis lejjebb engedi a kezét, láthatóvá téve ezzel a nevetését, az arcát. Így is megfelel, egyetlen szavam sincs a reklamációra, másra viszont ő szorgalmaz hamarosan kicsikarást. A természetességét nem cáfolom, amennyiben így érzi jól magát, akkor részemről teljességgel elfogadható a reakciója, már amennyiben nem takargatja magát semmilyen módon sem. Ami pedig a folytatást illeti, ha ezt akarja, részemről teljesen rendben van, nem fog gondot okozni a dolog. Zavarba semmiképpen nem jövök, de az a fajta fény megint megjelenik íriszeimben, aminek ma már kétszer lehetett tanúja, a helyiségben uralkodó félhomály ellenére. - Az előbb nagyjából minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy teljesítsem a kérésedet. Nagyon-nagyon szeretném rólad lehámozni azt a ruhát már most is, főleg, hogy tudom mit viselsz alatta és mit nem. Szívem szerint felfektetnélek itt helyben erre az asztalra... - Lapogatom meg a bútordarab felületét néhányszor. - ...hogy felfedezzem újra bőröd minden egyes apró négyzetcentiméterét. Ennyire talállak vonzónak. - Könnyedén fejezem be, de amennyire már-már blazírt egyszerűséggel jönnek a szavak, éppen annyira húz fel újra a lehető legjobb értelemben. Jobb lesz, ha inkább távozunk. Megvárom, amíg megissza a pohár tartalmát, én nem akarok többet a sajátomból, ezért azt ott hagyom, ahol eddig is volt és a társaságában indulok el kifelé. Azon igazából jót bazsalygok a bajszom alatt, szellősnek definiálja a komfortzónán kívüli létet. Ehhez pedig még nagyjából bociszemeket is produkál. Megmosolyogtat, nem is kicsit. Észreveszem a feszengését és könnyeden rájövök mit is szeretne leellenőrizni. Ez pedig már könnyeden adja az ötletet, segítőkészen járjak el. Egyelőre csak annyival, hogy közel hajoljak a füléhez megint. - Nincs miért aggódnod. - A ruhája rendben van, nincs mi miatt szégyenkezzen, viszont ezzel együtt elültette a gondolatot a fejemben arra, pontosabb vizsgálatot is végezzek. Elvégre mégiscsak abból élek… A köhögését nemes egyszerűséggel hagyom figyelmen kívül, a lábával tervezett kis közjátékot pedig könnyedén kerülöm meg és folytatom, amit elkezdtem. Puha, szinte alig érintéssel borzolom a bőrén végigszaladó impulzust, mi több, eszemben sincs megállni a ruha szegélyének aljánál. Egyre feljebb és feljebb haladok, olyan átlagos ábrázattal, mintha semmi sem történne éppen kettőnk között. Mögöttünk a lift tömör fala található, így emiatt sem kell aggódnunk. Az újabb köhécselésnek éppen annyi foganatja van, mint az előzőnek. Igazából minél jobban próbál elhessegetni, annál kevésbé ér célt. Mire az ötödik gyűrűt elhagyjuk a ruhája jobban ráfeszül a combjára, mint eddig, miközben hátul, egymásnak feszülő lábai találkozásához érek és nem vagyok rest annyival előrébb csúsztatni az ujjaimat, hogy megtudjam, volt-e mi miatt aggódnia még a lift előtt állva. Határozottan illetlen, de annál érzékenyebb helyen érintem, mégis titokban, mások számára láthatatlan módon. ...és még ezt is képes vagyok fokozni. Ha egyszer elkezdi az ember, nehéz leállni. Főleg, hogy pontosan úgy vár, ami alátámasztja az aggodalmát és messze olyan ígéretet tartalmaz, amitől azonnal összefut a nyál a számban. Mélyebben szívom be a levegőt összeszorított fogaim között szűrve azt. Nem nézek rá, csak mellette állok, egyszerűen, feltűnésmentesen, miközben felültetem arra a hullámra, aminek a végéhez nem fogunk elérni, mire felérünk a kiválasztott emeletre. Nem, egyelőre eszemben sincs megadni neki az enyhülést, de a rövid és egyben mégis hosszúnak tűnő út alatt játszom azon húrjain, amelyeket már nem csak jól ismerek, de nagy rajongással is élvezek, mostanában gyakrabban. Ahogy a felvonó jelzi, hogy elérkeztünk a kívánt gyűrűszintre, úgy engedem el, szinte elvágva az előzőeket. Kezemet a zsebembe teszem egy pillanatra, igen, pontosan abba, mivel nem szeretném összemaszatolni a vörös szövetet rajta. Majd újra a derekán landol a tenyerem, mintha mi sem történt volna. Azért egy pofátlan és apró mosoly oda költözik a szám szegletébe.
Somolyogva enyhén félrehajtott fejjel hallgatom magyarázatát. Olykor hümmögve bólintok nagyot, elismerésem jeléül, s amikor az asztallapról magyaráz, tekintetem akaratlanul vezetem le rá. Egy újabb hümmentés hagyja el zárt ajkaimat. Az önuralmat nem csak neki kellett magára erőltetnie, nekem is minden szükségem volt rá. Még ha majdnem meg is törte az ellenállásomat. De csak majdnem, a kellemes bizsergető érzés pedig most átjárja minden porcikánkat. - Igazán szemléletes - bólintok aztán, torkom megköszörülve, újra csak. Bár leginkább már semmit sem viselek a ruha alatt, mely igazán… furcsa számomra továbbra is. Tovább mégsem szaporítjuk a szót, suhanunk is tova, szokom ezt az új életérzést. Elfog az az érzés, hogy nem tudom elválasztani a saját tudatom, másokétól. Csak mivel én tudom, hogy mi történik, elhiszem, hogy mások is átlátnak rajtam, pontosan tudják, holott nem tudhatják, mert a lehető legnormálisabban próbálunk viselkedni. Örömünk az egyetlen, melyet nem igazán tudnánk elrejteni, de csak azért, mert ez most lényünkből sugároz. Suttogására kicsit felé fordítom a fejem, mosolyogva. - Köszi - suttogom vissza, hálás mosollyal az arcomon, fel sem merül bennem, hogy ezúttal teljesen máshol - vagy még épp a témán - járnak még fogaskerekei. Cipőm sarkát nem tudtam ujjaiba akasztani, bőrömtől eltávolítani. Simítása nyomán, érzem, hogy alhasamba befészkeli magát a kellemesen bizsergető érzés, mély lélegzettel próbálok úrrá lenni nem csak a nevetésemen, de dübörgő szívem verését is. A ruha szegélyénél mégsem áll meg, meglepettségembe szívem dobban félre, torkom szárad ki, köhögésem már nem terelő, hanem valódi. Persze neki könnyebb elrejteni arcán ujjai érintését, mint nekem, fejem hiába hajtom le, hajam nem takarja most orcám óvón. Aggodalmam nem volt alaptalan, akkor sem, most sem és egyáltalán nem segít ezzel, hogy ne forogjon ekörül egy jó ideig még a gondolatom. Érintése több érzelmet vált ki belőlem, mint ahogy én gondoltam. Elsőként is, nem lenne egy rossz szavam sem újabb aljas mozdulata ellen, ha egyedül lennénk. Mégsem vagyunk, így pedig, ha kelletlenül is, egyfajta rossz érzés ül meg mellkasomon. Kezem lassan vezetem hátra, mintha csak a kezét akarnám megfogni. Részben igaz is. Ujjaim alkarjára simulnak, csuklójára. A nyomás nem erős, mégis határozott, egyértelmű, némán kérem csak, hogy ne most. Zavarom arcomon most, melyet nem lát, nem az önfeledt kategóriába tartozik. Ha csak egy kicsit is enged, ujjaimmal furakszom tenyerébe, szorítok rá finoman kezére. A lift alattunk halkan döccen, kezét elengedem, kellemetlen az első lépés, mit megteszek, külső szemlélő mégsem láthatja, izgatottságomon ez most mégsem változtat. - És a vacsorát mi alapján választottad ki? - kérdem tőle, ahogy kilépünk a szinten. Két lehetőségünk is lehet, mégis kíváncsi lennék, hogy ennek is van-e nosztalgikus vonulata, vagy csak a korábbi est ígérete, hogy elvisz. Lépteim arra vezetem, amerre irányítja csípömön nyugvó tenyere segítségével.
*A negyedik gyűrűszint kissé rizikós a számomra, bár senki nem tudja, hogy itt van az egyik fali panel mögött a kis „játék” szerverem, figyelnem kell arra, hogy még véletlenül se nézzek arra, van-e valamilyen nyoma annak, hogy ott valaki machinált. A helyszínt azonban nem tudtam megválasztani, hosszas tépelődés után arra jutottam, ha el akarom csípni Tersont, nyilvános helyen kell mintegy véletlenül, hogy később ne lehessen ráhúzni az egész beszélgetésünkre, hogy kifejezetten én kerestem meg őt Sammy miatt. Amennyire lehet, kerülnöm kell a szándékosságot, ami csupán a színlelésben merül ki. Egyébként az egész találkozás a legapróbb részletéig, pontosan meg van szervezve, noha Terson erről mit sem tud. Jenkins tanácsára otthon hagytam a humoromat, a megszokott ruháimmal együtt, mert kék tincsekkel és feszülő nacival, félő nem venne komolyan. A piros szín kiemeli a magabiztosságomat – mert abban sosem szűkölködtem, a lényeg, hogy más is lássa - a kosztüm mivolta pedig a téma komolyságát, így minden ellensúlyozva van, a hajamat pedig feltűztem de abban is van némi szabadság, ha a kusza tincseket tekintjük. Pici játékosság, hogy jól is érezzem magam. Beletelt egy kis időbe, hogy a kameraképeken megtaláljam Tersont, szerencsére nem kellett érte az egész Dominiumot körbe szaladgálnom, áldott jó eszemmel az űrállomás közepén lecövekelve kezdtem a keresést, hogy ugyanannyi idő legyen le vagy fel liftezni bárhova, ha esetleg a hetedikre vagy a másodikra eszi a fene…az első ugye Jenkins nagy birodalma, oda csak meghívással lehet menni vagy hadsereggel. A pda kijelzőjén néztem hol fog felbukkanni, és megtaláltam. A negyediken. Bingó! Remélhetőleg éppen végzett azzal a fontos feladatával, amit a legénységi részlegre tervezett és most majd elindul a liftek felé, hogy az irodájába menjen, vagy haza, bárhova ahova a lift majd elviszi…velem együtt. Nem adtam fel azon terveimet, hogy a közelébe férkőzöm, összebarizunk és együtt kávézunk, vacsizunk…mint két jó ellenfél. Jenkins súgása jókor jött, másrészről így összeköthetem a kellemeset a hasznossal és van indokom arra, hogy miért kerestem őt meg. Jó eséllyel még el sem tud hajtani mint Castillo. Megnéztem pár jól sikerült képet Tersonról, meg kevésbé jól sikerülteket is, hogy némileg tisztában legyek a személyiségével. Az biztos, hogy a kancellária igen sokszínű. A liftnél várom be, ha oda igyekezne, mint aki éppen akkor ért oda, ha közben elkanyarodna, akkor kénytelen leszek utána tipegni, de mindenképpen megszólítom, miután rámosolyogtam. Szépen, diszkréten, nem százkaráttal villogva.* -Terson kancellár úr! Micsoda kivételes szerencse, hogy itt látom! Raven Moor vagyok. Elrabolhatnám pár percét? Fontos lenne. *Karjaimat magam előtt tartom, a pda-t fogva két kézzel, amire most, hogy megtaláltam a kancellárt, nincs szükségem, de a kosztüm – mivel női és a nőkre sosem gondolnak – nem visel magán nagy zsebet, a bugyimba pedig mégse rejthettem el a folyosón, pedig már lassan oda kellene varrnom egy zsebet, nem a szoknyámra. *
Egy kissé lefelé kell néznem az orrom mentén, hogy tetőtől talpig felmérhessem a nőt, aki csak úgy vette a bátorságot, hogy megszólítson. Ez nem szokás. A gesztusban nincs valódi gőg, noha cseppet leereszkedőnek tűnhet a betekintési szög miatt - mellette torpantam meg, ahogy odaértem, másfelől nem moccanok, s beletelik két-három szívdobbanásnyi időbe, amíg minden további nélkül befogadom a látványát, úgy, mintha nem is a fülemre, hanem a szememre volna szükség a kérése elbírálásához.
Egész megjelenése kirí a gyűrűszint praktikus egyhangúságából. Közepesen elegáns kosztümje olyan kifogástalanul illeszkedik rá, mintha egyenesen őrajta varrták volna össze, az anyag vörösét pedig kivételes érzékkel választotta ki valaki, figyelembe véve az élettel teli drágakőszeme meg a sűrű, sötét haja keltette benyomást. Csinos kölyökarcával meg a belőle áradó, haloványan érzékelhető szertelenséggel előkelőnek nem nevezném, de közönségesnek sem: mindent egybevéve olyan ember benyomását kelti, aki bár nem tud igazán viselkedni, a maga részéről mindent elkövet, hogy ebből semmi se látsszék meg. Amit mond, pontosan ugyanilyen. Rendesen rossz néven venném, hogy egyből a bemutatkozással kezdi, holott nem adtam engedélyt rá, hogy a személyével az időmet rabolja, kimondottan arcátlan azonban nem volt, így ezt egyelőre elnézem neki.
Visszaemelem a tekintetem a liftajtóra: egyenesen előrenézek, ahogy általában, kezeimet összefogom a derekam mögött, s egy pillanatot így is rááldozok, mert nem szívesen zárom össze magam senkivel a felvonóban. Szokva vagyok hozzá, hogy oldalról beszéljenek hozzám és oda sem fordulva válaszoljak - a tartásom és a hanghordozásom ugyanazt a skatulyából előhúzott, élére vasalt ridegséget közvetíti, mint a szokásos sötétszürke, rang- vagy hivatali jelzés nélküli tiszti egyenruhám. - Ha fontos, foglalja össze most, két percben, Raven Moor - szólítom meg, átlépve az üdvözlést. Ha kellemes fogadtatást óhajtana, tekintettel lett volna rám is. - Ha nem fér bele annyiba, jövő kedden tudom fogadni az irodámban. Tizenegy óra huszonháromkor, tizennégy óra negyvenkor, tizennyolc óra tizenötkor és kilenc után minden óra harminckor, éjjeli tizenkettőig. Úgy értve, hogy addig a végére is érjen.
*Hogy az összes perdai Isten áldja meg a géneket, amiért minden kancellárt nálam jóval magasabbra nevelt, mondjuk nm volt nehéz dolga. Inkább a saját, apró génjeimet kellene átkoznom, de köszönöm jól vagyok így, alig kitört nyakkal, ahogy felnézek rá. Ő meg rám le. Halvány mosollyal tűröm a végigmérést, legyen neki jó napja, miközben én figyelem az összes nonverbális jelet amit megereszt. Nincs túlságosan oda értem, de nem is nagyon haragszik, azt hiszem ma tényleg jó napja van, bár ez nem derül ki a mosolytalan arcból és a hűvös tekintetből; azt hiszem kaptam egy kis időt. Épp csak annyi ideig nézi a szemeimet – nem is mélyed el bennük jobban – míg azokat is hozzácsapja a megszemlélés rítusában begyűjtött információkhoz, aztán elfordul. Érdekes, ezzel a hozzáállással még nem találkoztam kancellárnál, a nagykutyák szeretnek mások szemeibe nézni, hogy jól összezavarják az „áldozatot” Terson azonban elfordul. Betudhatnám ezt neveletlenségnek is, de tekintsük királyi felsőbbrendűségnek. Én azért próbálok úgy helyezkedni, hogy lássam a szemeit, vagy legalább az egyiket, nekem fontos a szemkontaktus, másrészről anyukám mindig azt mondta, akkor tudják, hogy figyelek, ha a másik szemeibe nézek és viszont. Azért remélem Tersonnak legalább a füle velem szemben van. Az, hogy csupán a nevemen szólít, mindkettőt elismételve, mintha az apám figyelmeztetne, a különbség csak annyi, hogy ő régen mindig azt mondta: Raven Delgado! Blablabla….* -Tizedes. *Szólok közbe, vagy egyszerűen kihasználva a rövid szünetet, hogy pontosítsak, mert a jelekből ítélve halvány lila fingja nincs arról, hogy ki vagyok. Két perc…csodás. Már éppen mondanám, hogy két perc csekély a számomra és bocsánatáért esedezve kérnék még egy picivel többet, de a folytatással sajna lemaradt az esedezésemről. Engem viszont teljességgel ledöbbent az a precíz naptári pontosság amivel felsorolja a fél éves időbeosztását. Jenkins megmondta, hogy nem csak megköveteli a fegyelmet hanem ő maga a szobra. Baszki, neki sem ártana egy Búfelejtő, az mindenre gyógyír. Megpróbálom az ilyenkor szokásos ironikus döbbenetemet elfojtani, de a meglepettségemet nem tudom.* -Nahát Kancellár úr! Elismerésem, hogy ezt így mind megjegyezte, percre pontosan. Kilenc után minden óra ha….elnézését kérem, mert bár tudtam követni, félő, hogy az ügy nem tűr halasztást. Másrészről viszont igen személyes, több időt igényel két percnél és mint felettes ön is érintett. Megbeszélhetnénk ezt nyugodtabb…kevésbé nyílt helyen? Kérem szépen! *Hát most meglátjuk mire ugrik és mi az ami – elképzelhetetlen – balzsamozza a precíz, katonai lelkét. *
A nő mozgását, ahogy elfordulok, épp elcsípem a szemem sarkából. Nincs ínyemre, ha a jelenlétemben fészkelődnek, Moor pedig sajtkukac módjára mocorog, mint aki a perifériáról szeretne inkább a szemem elé átkerülni. Ügyet sem vetek rá; kedvére átevickélhet egy olyan szögbe, ahol valamivel jobban rám lát, s a szemtelen bámulásban sem zavarom meg. Egyelőre semmiképpen. Azt ellenben sejtheti, hogy nem lesz jó vége, ha előttem téblábol, amikor továbbállnék. Elegendő ész lötyög a fejében, hogy ne egészen az útban álljon meg, közbekotyogása azonban egészen más belső tartalomról árulkodik.
Raven Moor tizedes. Tizedes? Egy rövid pillanatra megfordul a fejemben, hogy a bolondját járatja velem: katonatisztek nem szoktak civil néven, rang nélkül bemutatkozni, hogy aztán kijavítsanak, ha nem tetszik, ahogy megszólítom őket. Nem szoktak izegni-mozogni, miközben a felettesükkel beszélnek és nem szoktak kenetesen örvendezni sem, hogy erre láthatnak. Annak az esélye, hogy valóban tréfálkozásról legyen szó, mégis igen alacsony, ami csak egyetlen dolgot jelenthet: igazat kell mondania. Moor megítélése személyi skálámon a másodperc töredéke alatt szédítő spirálban indul meg lefelé, a pillantás pedig, amelyet reá vetek - a liftajtót egy kissé elhanyagolva a gesztus kedvéért -, jóval ékesebben beszél erről, mint bármi, amit fennhangon mondhatnék. Újból végigmérem. Ezúttal ráérősebben: a mozdulat röpke, de annál súlyosabb csenddel jár. - Maga az egyik tisztem? Vágyat érzek rá, hogy a kérdést más formában tegyem fel, mégis türtőztetem magam: a nyelvemre toluló 'Azt akarja mondani, hogy...' kezdés ilyenformán elmarad, s az orrom, ahová a nemtetszés ráncai kerültek volna, egyelőre ugyanolyan sima, mint eddig volt.
Amit mond, csak megerősít benne, hogy akárki is léptette elő, agyalágyult lehetett, mert Moor tizedes nem csak viselkedni nem tud, de a beszédmódja is igen sajátságos. El kell olvasnom az aktáját később. És szemlét tartani náluk. Akárhol is szolgál. Aligha engedhetem, hogy az embereim így járkáljanak nyilvánosság előtt. - Tizedes - szólítom meg veszedelmesen nyugodt hangon, igen lassan, de nem vontatottan. - Nem vagyok kíváncsi a rólam alkotott véleményére. És ne csússzon-másszon előttem! Szedje össze magát, álljon meg rendesen a lábán, ne bámuljon engem, és mondja, amit akar! Maradt egy perce. Szavatartó ember vagyok. Hallgatom... vagy várom később.
*Na remek. Kikukucskált a kiképzőtiszt akiről Jenkins mesélt. Az apró korrigálásra felém fordul és újból végigmér. Behatóbban. Oké, a figyelmét megkaptam, megengedem magamnak, hogy megforduljon a fejemben néhány söprő mozdulat, amivel a bőrömre rakódó jégdarabokat távolítom el. A kérdés élét értem, nem azt várta amit lát.* -Tudományos tiszt vagyok az Imperiumon. Planetológus. *Hátha ez segít némileg enyhíteni az elvárásait velem szemben. Tudományos tisztként nem harcolok, nem fogok puskát és nem vasalom élére a nadrágomat, hogy úgy álljon rajtam mintha a bőröm lenne. Terson igen. Még a haja is – hogy áll? – minden szál mérnöki pontossággal van elfésülve. Sajnálatos módon a tudományos pozícióm nem csalogat ki belőle lelkesedést, azt is mondhatnám, hogy a nyakamon égnek merednek a finom kis pihék, jeget csikorgatva ropogtató hangjától, mely rámutat arra a tényre, hogy rossz irányból közelítettem meg. Verbálisan és fizikailag is. Vissza is lépek mellé a megszólításkor, csupán szemöldökeim ugranak meg picit, a folytatás Jenkins nyomába sem ér. Kezdem megszeretni a vacsorakancelláromat. A „ne csússzon-másszon” elhangzásakor, vigyázzba vágom magam – meglepően jól sikerül annak ellenére, hogy soha nem gyakoroltam – aztán előre fordítom a fejem, mit fordítom? Egyenesen rántom a lift irányába s állok be úgy ahogy ő. Simon hadnagy büszke lenne rám ha most látna, a kiképzésem összes eltelt hónapja során nem sikerült neki, ami Tersonnak egyetlen mondattal. Tegyük azért hozzá azt is, hogy a kancellárral terveim vannak. Fontos tervek. Szóval most bámuljuk a liftet mindketten, ami hívás hiányában az istennek sem fog megérkezni. Szavaimat a zárt ajtónak mondom, de halkan, hogy rajtunk kívül más ne hallja. Ha már kénytelen vagyok a folyosón megosztani a barátnőm kínzását, legalább ne legyen fültanúja a kancelláron kívül. Rohadt kényelmetlen ám úgy állni, mintha a szar is belém fagyott volna és a hátamra szíjaztak volna egy merevítő lécet, de sikerrel mutatom meg azt, hogy tudok én ilyet is.* -Uram! Igen Uram! Tudomásomra jutott, hogy az egyik magas rangú tisztjét házasságon belüli erőszak éri, verbális és lelki terrorral kísérve. Bizonyítékom is van rá, mely megalapozná a vádat. Ezért tisztelettel kérném, hogy vizsgálja ki az ügyet és kezdeményezze a válást a kancellária előtt. *Ezt, bár nem olyan hosszú szöveg mint amilyeneket tőlem megszokhattak, sikerül levegővétel nélkül elhadarnom, de azért úgy, hogy jól értse minden szavam. Aztán ráérek magamban Jenkinst átkozni- remélem csuklik – amiért Tersonhoz küldött. Még maradt rá harminc másodpercem. *
A tizedesnek minden kifogásolhatósága mellett is van annyi lélekjelenléte, hogy kinyissa a fülét és összeszedje magát - ez az elvárható minimum, ha nem akar megharagítani -, helyesbítése pedig valamelyest megmagyarázza a magaviseletét, még ha az elfogadhatóvá nem is válik ettől. Nem teszek megjegyzést: mindkettőnk számára teljesen nyilvánvaló, hogy a tudományos tiszti rangok a szememben nem jogosítják fel ilyen mértékű hanyagságra a viselőiket. Ami azt illeti, egyáltalán semmilyen mértékűre sem. A fegyelem és rendezettség nem a fegyverkezelés és a frontszolgálat, hanem sokkal inkább a pontos és magas szintű munkavégzés alapja. Tekintet nélkül arra, az illető milyen minőségben van jelen a maga területén. Kivált az Imperiumon.
A parancsra aztán készséggel ugrik. Hozzám képest merőleges pozíció helyett párhuzamosat vesz fel, ami a legszigorúbb sztenderdnek távolról sem felel meg, ám a szerencsecsillaga nem hunyt ki teljesen, amikor megszólított az imént. Akármilyen követelőző is legyek, nem vagyok hajlandó a folyosón ácsorogni és arra áldozni a következő negyven évet az életemből, hogy hasztalan próbáljak alapokat sulykolni Moor fejébe. Észre sem veszi talán, hogy ebből a szempontból inkább a javára dolgozik a kétperces intervallum, amelyben a rendelkezésére állok. Egyből belefog, ezúttal kifogástalan stílusban, mintha kicserélték volna. Egyetlen rezzenéssel sem árulom el, megfelelt-e a kívánalmaimnak, az viszont tény, hogy több szót nem pazarolok a megrendszabályozására. Talán jó jel, talán nem.
- Értem, tizedes - felelem kimért, feszes ritmusban. - Mondja az érintett nevét! Intézkedem az illető azonnali személyi felülvizsgálatáról. Moor számára talán nem egyértelmű, de nem is kell, hogy tudja, ez pontosan mit takar: az ilyesfajta behatások kritikusan leromlott pszichés és fizikai állapotot, beszámíthatatlan stresszreakciókat idézhetnek elő, amelyek alkalmatlanná tehetnek bárkit fegyveres szolgálat ellátására. Gépkezelésre. Operatív intézkedésre. Műveleti felügyeletre. Oktatásra. Akár még tartalékos szolgálatra is. A vádja súlyos - ha nem téved, és valóban megfelelő a szóhasználata is, a tisztem veszélyeztetheti a körülötte lévőket és saját magát is. Ha pedig így van, haladéktalanul fel kell függeszteni az összes jogosultságát. - A családon belüli erőszak ugyanakkor nem az én hatáskörömbe tartozik. Észrevételeivel forduljon a Családügyi Hivatal illetékeseihez. Ők tudják, ilyenkor mi a szokásos ügymenet. Intézkedni fognak.
Sült bolond lennék, ha nem tudnám, kikről is van szó itt: ez az egész már messziről árasztja magából a friss házas William jellegzetes aljasságát. Lefogadom, hogy megint az ő mocskát fogom a saját asztalomon megtalálni. Ki más merészelne ujjat húzni az egyik magas rangú emberemmel? S hozzá ilyen ocsmány módon...! Nem lehet más oka annak, hogy ezt a tirádát nekem kellett személyesen végighallgatnom ahelyett, hogy a magam dolgával törődnék. Amit művel, most már igazán minden mértéket felülmúl. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tizedeshez hasonló emberek előtt bármilyen jelét fogom adni a véleményemnek: szigorú, de távolról sem utálatos pillantást vetek rá, mintegy megerősítve, hogy a mondanivalóját többé-kevésbé elfogadhatónak találom. - Most leléphet.
*Remek dolog úgy beszélgetni valakivel, hogy a liftajtót nézem. Legalább a kontúrokat látom, mást nem igazán. A szemmozgató izmaim alapos megterhelésnek vannak kitéve, most kell megtanulnom a „hogyan nézzünk valakinek a szemeibe a kanyarból” gyakorlatot, mely anatómiailag nem kivitelezhető, viszont annál fárasztóbb, ráadásul nem csak oldalra kell néznem hanem felfelé is, tekintve Terson magasságát. Amikor már fáj a szemem attól, hogy majd` kimászik a helyéből, visszafordítom a tekintetem a liftajtóra, picit beleszédülök. Hú baszki, egészen megizmosodnak a szemeim. Ennek a vigyázzba állásnak egy előnye van. Késlelteti Terson agyvérzését, mivel nem tett több megjegyzést a viselkedésemre, úgy gondolom legalább ebben a kedvére tettem. De hogy ez milyen fárasztó…de egyelőre maradok és úgy tervezem, hogy ha ez kell ahhoz, hogy meghallgasson, akkor erőt veszek magamon és végig csinálom. De! Sajnos a szavai, melyek úgy pattognak, hogy a legkeményebb kiképzőtiszt becsületére is válhatnának, abszolút borítják a terveimet. Pontosan tudom mit jelent a személyi felülvizsgálat és majd` megáll bennem az ütő. Még a végén fordítva sül el a próbálkozásom. Ajkaim elnyílnak a döbbenettől, elérünk a lelépésemet eszközlő szóig. Csak azért nem szóltam közbe, mert azon agyaltam, vajon mi lenne a jó megoldás, maradjak katona, vagy legyek önmagam. Végül az arany középutat választom, ami csak megnevezésében nemes, egyébként minden bizonnyal le leszek fokozva. Ha ugyan még van hova. Terson elé lépek, vele szemben, nyaktörőn nézek fel rá. Veszek egy nagy levegőt, ezzel s mind bátorságot is vételezek a legrejtettebb tartalékaimból.* -Minden tiszteletem az öné kancellár úr, de most ha megbocsát, nem katonaként kerestem meg önt, hanem magánszemélyként. Úgy gondolom pontosan tudja kiről van szó és nem szeretném ezt a folyosón kitárgyalni. Az illető a barátnőm, olyanok vagyunk mit a testvérek és jól ismerem őt. Ha felfüggeszti, azzal végleg megtöri. Több időt kell otthon töltenie annak a….társaságában. Az lenne a legjobb ha minél több munkát bíznának rá, neki ez az élete és ha ezt is elveszik tőle…kérem szépen! Csak nézze meg az orvosi aktát. Én pedig kezeskedem érte. Nem lesz panasz a munkájára, teljesen megbízható és precíz. *Visszafogom magam ami a tőlem megszokott, lendületes hadonászást illeti, de igyekszem mindent elmondani mielőtt félbeszakít. Nevet továbbra sem mondok, arra várnia kell, de ha érdemben ki akar hallgatni, hát csak tessék. S, hogy neki se legyen jó, végig a szemeibe nézek. * -Ha kell, akkor hivatalosan is panaszt teszek. Most. Vagy mégsem, inkább az irodájában most. *Nem tágítok előle, útját állva a lift ajtaja felé, ha esetleg arra vetemedne, hogy mellettem előre nyúlva a panelre, hívná azt. Megmakacsolom magam, épp csak nem toppantok a lábammal a szenvedélyes és pergő beszédem végén. Nehezen de megállom a késztetést.*
Számítottam rá, hogy a tizedes önfegyelme gyenge lábakon áll. Az a bizonyos szertelenség, amely minden percben körüllengi, vágyakozik a reflektorfénybe, ő pedig vélhetően soha nem szorult rá igazándiból, hogy komolyan erőt vegyen magán. Érzékeltem, hogy a töréspont az elbocsátásánál lesz, abban viszont nem voltam biztos, hogy pontosan mire is számítsak tőle. Olyan embernek tűnik, aki tele van meglepetésekkel, s meg vagyok győződve róla, hogy az elégtelen külsőségek mögött valódi szakértelmet rejteget: máshogyan nem lehetne az Imperium planetológusa. A rezüméje kifogástalan kell, hogy legyen, ha őrá esett annak idején a választás... akkor is, ha ilyen szeleburdi. De a kiképzést végigcsinálta. Legalább azt, amit mindenki. Hogyan volt hát képes ilyen hosszú időn át megőrizni ezt az idegesítő egyediségét?
A kérdésnek éppen csak van ideje megfoganni a fejemben, mert keményen kilép a bal lábával, éppen úgy, ahogyan a parancsot, amelyet adtam, teljesíteni szokás. Amit ezután tesz, az már távol esik az elvárásaimtól: szembefordul velem, egészen homlokegyenest, a jogos kihívást intézők ősi testtartását felvéve. Raven Moor merész, világos ragadozótekintete meglepő erővel szegeződik rám, és egy pillanatra védtelen állapotban ér: ösztönből kapom hátra a fejem előle, éppen csak egy hajszálnyira - elszántsága majdhogynem tapintható, s egy teljes harmad másodpercig úgy érzem magam, mintha fogott volna egy teáskanalat, s teljes erőből az orromra koppintott volna vele itt, mindenki előtt. A harmad másodperc elröppen, a kis planetológus tünékeny diadala viszont velünk marad: mondanivalója a fülemben zúgva dörömbölő vér zaján keresztül is eljut hozzám, de kisebb gondom is nagyobb annál, hogy figyelmet fordítsak rá. A jelenléte éget, legszívesebben jókora pofont adnék neki - átgázolnék rajta, mintha ezzel meg nem történtté lehetne tenni, hogy egyáltalán szóba álltam vele valaha. Ámde az én önuralmamat más kohóban edzették: gyakorlott akaraterőm szorításában a vak harag is könnyedén hajlik meg, s a tizedes táguló orrcimpáimon kívül kevés jelét veheti, miféle gombra tenyerelt az imént felelőtlenül. Ha nincs szeme a részletekre, talán észre sem vette, mit tett. De van egy olyan érzésem, hogy nagyon is van.
- Nem emlékszem, hogy az észrevételei felől érdeklődtem volna, Moor! - szisszenek föl morgó hangon, amit a mai napig lehetetlennek tartottam. A vicsorgás lehet a nyitja, amelyet vasszigorral fojtok vissza előle. - Én döntöm el, mi a megfelelő eljárás, nem pedig maga! Hogy merészeli?! Ne képzelje, hogy amit mond, azt kedvére csűrheti-csavarhatja, amíg csak a kívánt eredményt eléri. És ne gondolja, hogy a türelmem akármeddig eltart csak azért, mert maga jót akar...! Farkasszemet nézek vele, de nem mozdulok felé: nem tartok ott, hogy félretaszítsam, vagy a fölébe tornyosuljak közvetlen közelről, ám ez nem jelenti azt, hogy a harapósságom ne volna tökéletesen érezhető a számára, akármilyen visszafogott is legyek. - Ha panaszt akar tenni, várom az irodámban. Kedden. És most... utoljára, bár nem érdemli meg: álljon félre az utamból, tizedes. Végeztem. Maga pedig leléphet.
*Víjjogva ugrálnák örömömben, Terson reakcióját látva…ha nem lennék elfoglalva azzal, hogy röpke három szívdobbanásnyi idő alatt tökéletesre csiszolt védőbeszédemet előadjam. Így azonban az apró mozdulat, amit vele szemben állásom okoz, még az ugrálás gondolatát sem szökkenti szárba, nemhogy a kivitelezést. Utóbbinak minden bizonnyal örülne, ha tudatában lenne sokszínűségemnek. A paletta azonban még nem lett teljes mértékben kiszélesítve számára, már csak azért sem, mert érzem a változást, a megfeszülő izmokat, mintha próbálnák szétfeszegetni az amúgy tökéletesen álló ruhát, hallom csikordulni a fogait. Baszki! Szarban vagyok. Hihetetlenül gyorsan fogalmazódik meg bennem a tény, amit remegő orrcimpái csak tovább mélyítenek. Most talán még az sem vigasztalna ha tudnám, hogy fordulásomat tökéletesen kivitelezettnek tartotta. Mondhatnám, hogy az esélytelenek nyugalmával szemlélem és várom sorsomat, de ez nem lenne igaz. Még egy microchip sem férne a fenekembe, de egyrészt Sammy boldogsága, egészsége a tét, másrészt, úgy érzem már úgy is mindegy. Ha csinálom, csináljam rendesen. Jenkinsen edzett tekintetem állja az övét, egy pillanatra sem nézek máshova, Terson hidegen metsző szemei éles ollóként vagdossák a nyakamon meredő pihéket. Ott egye meg a fene. * -Persze, mert nem tudta, hogy vannak észrevételeim. *S talán ekkor írom alá a halálos ítéletem, mert félbeszakítottam…bár nekem inkább hatásszünetnek tűnt. De mindenképp fel kellett világosítanom arról, hogy vannak észrevételeim. Az a szisszenő morgó hang viszont…nos, ha nem párosulna egy kancellár hidegen sajtoló tekintetével, még szexinek is gondolnám. De ezt most bukta. A továbbiakra csupán az egyik szemöldököm mozdul meg, leheletnyit felfelé ívelve. Hogy merészelem? Mintha már kérdezték volna tőlem. Érzésem szerint most nem kellene megszólalnom és nem is teszem, csak nézek rá, mélyen a szemeibe – megjegyzem elég nehéz, mert majd` kitörik a nyakam – és azon merengek, itt van-e az ideje, hogy megfogalmazzam a végakaratomat. Bruce-ra hagyom a koponyát. A többi tételre nem jut idő, mert Terson végül kimondja a végső győzelmemet. Ő persze nem tudja mibe pancsolt bele, de talán előveszi a baljós sejtelem amint meglátja szélesre húzódó ajkaimat, melyek örömömet hivatottak kifejezni.* -Kedden? Igazán köszönöm kancellár úr, hogy ilyen gyorsan fogad. Már holnapután! Fantasztikus! Mindig is tudtam, hogy a szívén viseli a katonái sorsát. Ezért is kerestem meg a problémával. *Láthatóan mindjárt elpattan egy ér a halántékán, talán ezért nem tűnt fel neki, hogy már másodszor mondom ki a felkeresésére tett szándékosságomat és a találkozás nem volt véletlen. * -Akkor kedden felkeresem, pontosan tizenegy óra huszonhárom perckor. Még egyszer köszönöm az előzékenységét uram! Uram! *S még a cipőim sarkát is összekoccantom ahogy vigyázzba vágom magam, jobb kezemet pedig tisztelgésre emelem. Jól mutathatok a piros kosztümömben Tersonnal szemközt. Tizenegy huszonhárom. Az majdnem ebédidő….Mielőtt katonásan ellépnék előle, rácsapok a liftet hívó gombra, hogy még ezzel se kelljen foglalkoznia és továbbra is mosolyogva nézek a szemeibe…s még utoljára egy katonásan feszített hátraarc és már tipegek is el. *
//Amennyiben ennyiben hagyod, én le is lépnék és minden energiámat a keddi találkozóra hagynám. Köszönöm az első fordulót, roppant mód élveztem! //
Ha Moor tizedesből hiányzik is egy sor minden, ami ahhoz kellene, hogy ne egy fintorral számoljam az embereim közé, azt azért meg kell hagyni, hogy spiritusz van benne. Nem könnyű megfutamítani. Ez egy nemesebb lelki alkatból kelletlen elismerést vívna ki, nálam azonban mindössze annyira megy vele, hogy észreveszem. És megjegyzem.
Nem vagyok szokva hozzá, hogy feleseljenek velem és ahhoz sem, hogy a szavamba vágjanak: nehezen tudom elképzelni, hogyan is végzi a tűzrőlpattant kutató mindennapi feladatait az Imperiumon, ahol a fegyelem az úr. Vagy talán nálam a hiba és a hátam mögött, a társaságában mások is elszemtelenedtek. Akármennyire is nem érek erre rá, kénytelen leszek szemlét tartani náluk.
Szerencséje, hogy már kiadtam a távozási parancsot, mire pimasz lelkesedését rám zúdítja - ha egyszer már kimondtam, nem süllyedek odáig, hogy újabb lélegzetvételt pazaroljak rá. Helytelenítőn méregetem, egyértelművé téve a számára, hogy nem igénylek választ: szokás szerint rá sem hederít, hogyan kellene viselkednie, a sértést viszont megfelelő lehetőség híján kénytelen vagyok tőle eltűrni, ha nem akarok belegabalyodni a helyzetbe. Moccanás nélkül, veszedelmes nyugalommal figyelem, ahogy széles mosollyal tiszteleg, aztán megnyomja a lift hívógombját. Mintha ragaszkodna hozzá, hogy megharagítson. Sebaj, tizedes. Türelmes ember vagyok.
*Castillo kancellárral való igen gyümölcsöző találkozásom után, nem jöttem rögtön a kuckómba, nehogy gyanúra adjak okot. Előbb „haza” mentem átöltözni, magamhoz vettem minden szükséges eszközt, s csak azután kockultam be a JL legfőbb szerverét rejtő, régi és lezárt szerviz folyosó aprócska csücskébe. Az első dolgom az volt, hogy visszamentem az időben, megnéztem Castillo kancellár irodáját övező kameraképek felvételeit, és ott ahol lehetséges lett volna a titkos behatolás, kitöröltem a felvételeket. Csupán egy-két percnyi időt, itt-ott random. Ez már elég lesz ahhoz, hogy magamat fedezzem ha megtalálják a chipet az asztala pereme alatt. Amennyire macerás és izzasztó, annyira könnyű és gyanún felül álló volt megszerezni minden adatát, mert mikor meglett az alibim, máris azon voltam, hogy a liftben szerzett mellé, még lehívjam mindazt, amit a chip által az irodai gépéről tudok. Egyszer még jó lesz valamire….ahogy Lizzyke belépő kódja is, amit az irattárban szereztem, bár az nem mindenre jó, de arra igen, hogy bármikor belelássak az Alvók aktáiba. Arra azonban nem gondoltam, hogy Castillo mekkora nagy szívességet tett nekem. Bár eléggé hajaz szigorúságban Tersonra, feleannyi paranoia nem szorult belé, mint Jenkinsbe. * *Miután legalább három napnyi ébrenlétre ittam magam Jenkinsnél, elmentem Jack bárjába, hogy magamba töltsek némi kellő őrültséget, és hát ne azonnal vágódjak be a kuckómba megváltani a világot. Elcsórtam egy energiaszeletet Bruce-tól, meglátogattam anyáékat, biztosítottam őket arról, hogy nem lettem normálisabb sem körültekintőbb, és a hajam is hogy áll…majd elindultam a negyedik gyűrűszintre és a legénységi étkezőben elszopogattam egy zselét. Egészen az esti viszonylagos nyugalomig húztam az időt, s csak akkor táboroztam le a kuckómban a megfelelő biztonsági intézkedések felhasználásával, amikor már mindenki – feltételezhetően – pihenni készült. A szerverem azonban munkához látott, Castillo kódjával meglepően gyorsan és mélyre tudtam ásni. Előbb megpróbáltam simán feltörni a rendszert, legalább háromszor, úgy irányítva a dolgokat, mintha minden próbálkozás máshonnan irányult volna, végül bevetettem a kancellár kódját és lehívtam McG orvosi kartonját. Nagy volt a kísértés, hogy becélozzam a Jenkins családot is, de végül nem tettem. Ahhoz többet kell innom. Nem bátrabbra, hanem erkölcstelenebbre. Vagy szemetebbre. Gondolatban megveregettem a vállam és eldúdoltam a Halleluját, szentté avatva magam. Egyszer talán majd megteszem…De ha már bent vagyok és „semmi sem tart örökké” gondolattal, alkottam magamnak egy belépő kódot, hogy ne mindig Castillora kelljen hagyatkoznom, másrészt, akár meg is változtathatja. A kód, minden belépésemnél, az előző felhasználó kódjára cuppan rá, akár egy parazita, még név sem kell hozzá. Mint aki jól végezte dolgát, feltettem a lábaimat a szemközti falra és hunytam egyet mielőtt újabb óvatos körültekintéssel elhagyom a helyem.*
és minden energiámat a keddi találkozóra hagynám. 
Köszönöm az első fordulót, roppant mód élveztem! 
//