Kapcsolatunk viharosan indult, de sosem derül már ki, hogy ha nyugodtabb mederben marad, akkor mennyire lett volna mély bármelyikünk érzése a másik iránt. Ez a mostani helyzet sem hasonlítható hozzá, mert szórványosan emlékek maradtak Saskiában, úgy gyanítom, hogy érzelmi téren is. Régen meg idővel talán megtalálta volna a halvány nyomát annak, aminek ugyanúgy utána ásott volna bennem, mint tette, de olykor kellenek a viharok, mert ami utána talpon tud maradni, az erősebb lett általa. Nem bántam a pofonját. Mikor elcsattant persze dühített és mélységesen sértette a büszkeségemet, nehezen láttam túl az arroganciámon, de amit azon keresztül is megláttam, az hirtelen csillapított le minden haragos tüzet, hogy egy egészen másik tűz gyulladjon és kapjon erőre. Tűz, mely kis parázsként pislákolt tovább kitartóan, mikor az őt éltető személyt jeges fogságba kellett zárnom. Minden egyes kis sóhajával a tüzet táplálja, mintha aprókat fújna rá, de nem azért, hogy kialudjon, hanem hogy jobban felizzon és még hevesebben égjen. - Ne tedd... - Még mondanék mást is, de ahogy előbb összeszedetten tudtam beszélni, Saskia elcsukló hangja kizavarja fejemből a gondolatokat, a szavakat, mintha ismeretlen nyelv lenne, amin nem tudom megfogalmazni, amit akarok. Hangomat és gondolataimat csak ott találom meg, mikor eggyel emeli Saskia a tétet és rálicitál a korábbi nyert ügyes szavaira, s rá bezsebelhet egyet a már ismert szerelmes mosolyomból és pillantásomból. - Ebben hasonlítok akkor rád, szerencsémre. - Mondhatnám, hogy más szeretete nem érdekel a legkevésbé sem, gyűlöljenek, bánom is én, amíg Saskia velem van, de nem helyeznék ilyen súlyt a vállaira, elég terhet kapott már tegnapelőtt. Ahogy mondtam, társ számomra, egyenrangú, nem pedig egy valamiféle fegyverhordozó, akinek mindent el kellene viselnie miattam. Ezért is jelentenek a szavai olyan sokat, és hozzá a pillantása, melyek megnyugvást is hoznak, nem bántottam meg a jellemzésével, mely nem minden pontjában volt éppen hízelgő, még ha ez egy olyan jellemzés is volt róla, melyről a véleményemet már tíz évvel ezelőtt megváltoztattam. Most érezhetően más leírást adnék róla, ennyi együtt töltött év birtokában könnyebben is látnom lelke minden árnyalatát, melyek közül egyet sem akarnék megváltoztatni, még a bosszantóbb részeket sem. Így kell, így tökéletes, és tudom, hogy az amnézia sem változtatott rajta semmi lényegeset, ami miatt ezt át kellene gondolnom. Mindaz, ami miatt beleszerettem, az ugyanolyan, köztük a humora is, mellyel felel az én ravasz próbálkozásomra és nem marad el ravaszságban ő sem se szóban, se mosolyban. - Csak felmérem a lehetőségeimet! - Mondom mosolyogva, de arra már csak egy hálás pillantással felelek, hogy ennyire törődik velem. Mert látom, mit csinál, még ha nem is mondom: látom, hogy figyeli, eleget pihenek-e, eleget eszek-e, és bár egyszerűbb lenne elmondani az okát, miért esnek ezek az egyszerű tevékenységek nehezemre, mégis inkább próbálok megfelelni kimondatlan elvárásainak, csak hogy ő is nyugodtabb legyen. Pedig tudom, hogy ő sem sokat alszik, mindig ébren találom, valahányszor ugyanabból a zaklatott álomból ébredek meg. Csak a pillantásától elmúlik a zaklatottságom java, kézzel fogható valósága megment a rémálomból. Különös, hogy most, amikor derekára simul egyik kezem, míg másik finom ujjait fogja, a kézzel fogható valósága teszi az egészet álomszerűvé. Ez és szavai nevetésre ingerelnek, hogy az első lépések hangulatát ezzel meg is alapozzam, hiába keserédes a dallam. Keserédes ez is, úgy tűnik, a zeneszerzők minden fájdalmukat és örömüket egyetlen darabba szerették belekomponálni, de pont ettől olyan életszerűek, pont ettől olyan andalítóak, mert az emberben ezernyi gondolatot indítanak el úgy, hogy nem is kell igazán rájuk gondolni, az érzelmek elmosódott képekként váltogatják lelkünkben magukat, mint ahogy összefolyni látszik a környezetünk is, egybeolvasztva fényes és árnyékos részeket. Éppen csak annyira érzékeljük a körülöttünk lévő teret, hogy odapillantás nélkül is tudjuk hol vannak a székek és hol van a zongora, hogy ne menjünk nekik, s miattuk egyetlen másodpercre se kelljen elszakadnunk egymás tekintetétől. Mert azt nem akarom elveszíteni, még akkor is utánamegyek, mikor Saskia lepillant a lábaira. Ne tegye, akkor se, ha rám taposna emiatt. Majd akkor rááll a lábamra és úgy suhanunk tovább, esélyesen nevetve és idővel még inkább csetlő-botló módon még jobban nevetve. De ennek híján máshogy jár át az öröm minket. Megjátszott bűnbánó pillantása nem megjátszott mosolyt kap válaszul. Nem egy rövid darab volt ez, lényegesen hosszabb, mint amit megtanultam eljátszani a zongorán, de egyszer ennek a dallama is kezd elcsendesedni, lágyan véget érni, s vele együtt a mi mozgásunk is lassul, majd megállunk, de nem követi a táncot az egyéb hivatalos eseményeken helyénvaló kis meghajlás, de minimum egy biccentés a másik felé, s ezt akkor sem tenném meg, ha nem pont a végén vétené el a lépést Saskia. A tánc ilyen forma megköszönése eltávolodást jelent, amit nem akarok, és véletlen hibája is mintha csak a vágyamnak adna segítő kezet: hogy hamarabb meglelje egyensúlyát, kicsit közelebb húzom derekánál szorosan, magabiztosan, biztonságot nyújtóan tartva őt apró mosollyal, talán szám nem is mosolyog, csak a tekintetem. Vagy mosolyog, már nem is tudom, mert én csak a szemeire tudok figyelni, ahogy rám néz és ennyi távolságcsökkenés is elég volt ahhoz, hogy mintha szellő játszana velünk idelenn, megérezzem haja finom mézillatát. - Nem... Tökéletes... - Hogy mi tökéletes? A tánc? A pillanat? Saskia maga? Mindez együtt... Önkéntelenül is suttogok, csatlakozva Saskia félelméhez, hogy hangos szóval megtörnénk a varázslatos légkört, miközben fel sem fogom, hogy tényleg csend telepedett-e körénk vagy halkan elindult-e egy újabb dallam vagy csak az előző ver még visszhangot a lelkemben. Mint örvény húz a tekintete, mely irányt váltva már a számat nézik. Ez és az érintése arcomon, emlékezve nemrégiben itt elhangzott szavaira, hogy nyert ügyem van, hogy nem tudna nem szeretni, vagy a lakosztályban tett ígérete, hogy ha így érint meg, azt őszintén fogja tenni, szeretetből... Egyetlen hosszú, tökéletes pillanat elég hozzá, hogy sutba dobjak minden korábbi elhatározást, mindent, ami várakozásra késztetett. Nem vonom őt közelebb magamhoz, hanem én mozdulok kicsit felé egyszerre határozottan és egyszerre némi bizonytalansággal, hogy a köztünk lévő alig távolságot is leredukáljam, amennyiben nem húzódik el. De ha nem teszi, akkor kezem hasonlóan az övéhez arcára simul, majd füle tövéhez téved, lágyan érintve selymes haját és ha felpillant rám, akkor nem kapja el pillantásom, az enyém is már az ő ajkait nézi, fülemben hallom saját szívem heves dörömbölését. Mint akit delejes bűbáj alá vontak és meg sem próbál ebből a helyzetből kiutat keresni, épp ellenkezőleg, egyre csak ajkai ízére tudok gondolni, melyet ismerek már régről, mégis úgy vágyom rá, mint legelső alkalommal. Teljes vereség ez magammal szemben kizárva minden egyéb gondolatot, minden bűntudatot, mindent, ami azt sulykolja, hogy nem érdemlem meg, és önző módon hagyom nyerni a vágyamat, mely a csókra áhítozik, mint a vízben fuldokló, aki maga felett meglátja az átszüremlő fényben a közeli vízfelszínt és a reményt az életre. Amilyen gyorsan jutok el ajkaihoz fejem hozzá lehajtva szám kissé nyitva, ott ajkaihoz érve úgy torpanok meg egy töredéknyi pillanatra, szinte ösztönszerű, ahogy a belém nevelt úriember hagy egy utolsó lehetőséget Saskiának a menekülésre, szabadulásra, mialatt orrunk már a másik bőrét éri, szánk össze-összeér a magam részemről egy kicsi remegéssel benne, kis falatnyi levegőért kapva, hogy ne az ajka után kapjak semmit sem várva. Csak e töredéknyi pillanata lesz Saskiának, ehhez is minden önuralmamra szükség van, mert közelsége is már éget, nem hogy ott, ahol meg-megérintjük egymást, vagy érezve illatát, forró leheletét, testünk közelségét, a helyéről kiugrani készülő szívemet. Ha ellenkezést nem tapasztalok e szívdobbanásnyi idő alatt, akkor engedek ennek az égető vágynak, hogy felperzselje azt a hajszálnyi távolságot is köztünk és ajkaira adjam a második első csókot. Ahogy legelső alkalomnál, úgy most sem tudom, hogy mikor hunytam le hozzá a szemeimet.
Hogyne lennék hálás? Hogyan tehetném, hogy nem gondolok arra amit nap mint nap nyújt nekem, azzal a szerelemmel, melynek magja egyetlen pillanat alatt szökkent szárba? Mindezt úgy, hogy nem érzem tehernek, nem érzem vállaimon a súlyát, hogy feltétlenül viszonoznom kellene, nem telepszik rám…oly könnyedséggel és lágysággal ölel át hosszú ideig magába zárt érzelmeivel, hogy inkább felemel semmint bilincsbe zár. Válaszom néma pillantás, egy leheletfinom mosoly, mellyel azt ígérem; az leszek, mindig. Hiába kéri, ezt hiába. A szívemből érzem és olyan húrokat pendít meg bennem, melyek hasonlatosak az ő ujjai által életre kelt történethez. Vallomásom azonban elmarad, mert bár minden pillantásába, mosolyába beledobban a szívem, ez nem elég, ennél többet érdemel. Sokkal többet. * -Hízelegsz. *Mosolyom a tanúm rá, hogy ez csupán játékos terelés. Tudom mit érez irántam, eddig is egyértelmű volt, ki is mondta…de nekem az iménti szavai még többet jelentettek, több volt mint egy vallomás, egy kimondott szó, mely könnyebben jön mint megfogalmazni a miérteket. Talán azért érzem magam zavarban, mert még nem tudom kimondani és félek ezzel bántom, pedig minden gondolatom az övé, a nap minden percében és ezért nem mindegy számomra, hogy érzi magát. S néha tehetetlennek érzem magam, hogy nem vagyok képes egyetlen érintéssel elsimítani a gondok vájta mély árkokat az arcáról, kiűzni szemeiből a fáradtságot, hogy a mosolyom nem elég a sötét fellegek elkergetéséhez és fáj látnom, hogy az ébredésem nem megnyugvást hozott hanem még több gondot, még több kétséget. Ezért alkudozom tréfás szavakba öntve az iránta érzett aggodalmam, ezért veszem el magamtól az idejét, hogy csak egyszer lássam nyugodtan aludni, rémálmok nélkül, csak egyszer lássam úgy ébredni, hogy nem a zaklatottságot látom a tekintetében mielőtt engem meglátva elmosolyodik. S bár játékosnak tűnik, mindkettőnk szavai mögött fájdalmas igazság rejlik.* -Megteheted, de minden lehetőséged az én kezemben van. *Könnyedén emelem meg a szemöldököm, s mosolyom is ahhoz hasonlatos, de határozottan nem engedek. Öröm és bánat. Mindezt a felcsendülő muzsika hűen tükrözi, szinte bármit beleképzelhetek. Nevetve tréfálkozva indulunk mi is a tánccal, hogy zavarunkat leplezzük, mert egymás érintése és közelsége számomra még új, Callum számára pedig fájóan ismerős. Néhány lépés után azonban már szárnyalunk, a zene magával ragad és álomképeket vetít elmém vásznára, vagy épp Callum tekintetében látom meg azt, érzem az érintésében, a finom szorításban mellyel vezet…alig észrevehetően, mintha a gondolataiban olvasnám hogyan lépjek, merre forduljak. Eggyé válunk a zene lágy dallamaira, s csak egyszer engedem el tekintetét, egyetlen pillanatra, hogy azt kereső próbálkozására felnevessek. S halk kacajomból csendes mosoly lesz, mely a táncunkat festő andalító hegedűszó végéig kitart. Hogy épp az utolsó lépést vétem el…talán a sokak által megtagadott sors vetett akadályt a lábam elé, talán valóban csak véletlen, de mit érnénk véletlenek nélkül? Nélküle sem esnék el, de Callumba kapaszkodom és eszemben sincs megköszönni a táncot, hiszen még nem ért véget, nem akarom, hogy véget érjen. A csendbe beledobban a szívem, s korábbi mosolyomat az izgatott várakozás törli el, mely közben tekintetem ajkait is eléri. Igen, tökéletes. Minden tökéletes. Az esténk, a meglepetése, az életünket jellemző keserédes dallamok, s a pillanatba zárt vágyak, melyek tenyerem arcára simításával lobbannak fel, hogy elfészkeljék magukat a lelkemben és a szívemben. Nekem nincsenek emlékeim ajkának ízéről, először kóstolnám, érezném forróságát, elfojtott remegését. Az én kiváltságom, hogy nem kell időt adnom, nem kell elvennem azt amit kapok, nem kell szívszorongva várnom arra, hogy talán elutasításra lelek vagy a beteljesülésre. Egyszerűen csak megteszem…mikor Callum lehajol hozzám, s az a kis távolság ami volt köztünk is elillan, már nem nézek fel rá, már nem nézem az ajkait hiszen anélkül is odatalálok. Érzem forró leheletét mely édes mint a méz, és a szívem beledobban abba a finom érintésbe, mely elnyíló ajkaimat éri. S már nem tudom ki adta először a másiknak a csókot, csak egybeforrnak ajkaink egy végtelennek tűnő pillanatba. Szinte beleszédülök az érzésbe mely magával ragad és úgy érzem soha nem karom elengedni, hogy most belevesznék abba a világba ami a sötét és szürke raktár közepén csillogó fényben éledt fel.*
Hogy minden lehetőségem az ő kezében van, az nem is kérdés egyikünk számára sem és az sem, hogy ez ellen cseppet sem tiltakozom. Hogyne próbálnék azért kiskapukat keresni, időnként találni is fogok, de az egész a játékosság keretein belül marad. Könnyed, játékos, akárcsak a táncunk, s szép lassan fordul át az egész kissé komolyabbá. A lehetőség adott, de az nem változott, hogy még mindig az ő kezében van a döntés. Különös ismét szerelmesen bolond kamasznak érezni magam - kiváltképp hogy abban az életkorban távol állt tőlem az ilyenfajta érzelem -, aki eleped az áhított nő egyetlen csókjáért. Keveseknek adatik meg, hogy szerelemből csókolhassanak, pláne kétszer is az első csók abból fakadjon. Pontosan tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy Saskia velem van, hogy ennyi ismeretség után ilyen közel enged magához, hogy utólag már megmondhatatlan az utolsó hajszálnyi távolságot ki törölte el közöttünk, mert az egyébként sem fontos szempont teljesen lényegtelenné válik abban a pillanatban, hogy újra megízlelhetem ajkait. Én emlékszem a régi csókokra is, tudom, hogy milyen érzést váltottak ki bennem, mégis a mostani csókkal járó érzelmek olyan intenzív hatással vannak rám, hogy évek alatt elfelejtett apró részletek elevenítődnek fel vele, újraélem, mégsem csak egy emlékkép kel életre, a jelent élem meg. Az első pillanatok óvatossága változni látszik, mihelyst tudat alatt eljut az elmémbe, hogy ez a valóság, s szám sarka mosolyba húzódik és ezzel együtt gyengéden, mégis határozottabban vonom őt magamhoz, azt a kevés teret is kiszorítva közülünk, hogy hozzám simuljon karcsú alakja, így csókolva tovább végeláthatatlan pillanatig. Mikor hosszú első csókunk szép lassan véget ér, még mindig úgy érzem, hogy a szívem rendellenesen gyors ütemben ver, hogy ha nem lenne a csók, mindenképpen kivizsgálást tenne szükségessé. Nehéz is abból a csókból elválni, akármilyen hatással is van egy ilyen fontos szervre, mert Saskia ajkai még édesebbek és vonzóak, mint amire emlékeztem, s ugyan elválnak ajkaink egy időre, de ez csak egy kis idő, mert fel sem pillantva hajolok oda újabb apróbb csókokra. Nem mondom, hogy szeretem őt, s nem csak azért, mert tudja, hanem benne van minden egyes csókban, abban, ahogy karjaimban tartom őt, megannyi nonverbális kis jelben, melyek mind azt mondják, hogy egy szürke kis raktár közepén leltem meg a boldogságot. Meglepő. Reméltem, hogy ellophatok ma este ajkairól egy csókot, és úgy gondoltam, Saskia romantikus énjéhez jól passzolt volna ehhez helyszínül a Kert vagy éppen az este végén a Panorámakilátó impozáns látványa, mint háttér, mégis ez a félhomályba vesző raktár lett a díszletünk és a világunk. Nem tudom, hogy Saskia hogy van ezzel, de annyira nem bánom. Nem csak mert a reméltnél előbb váltottunk csókot, hanem mert itt sokkal jobban csak a miénk a pillanat, még ha ez a pillanat hosszú perceknek is felelnek meg. Suttogva szólalok meg, még mindig a varázs hatása alatt állva. - Most már nyugodtan ráléphetsz a lábamra, én felfelé repülve megyek. - Pillantok fel végül rá mosolyra húzódó ajkakkal, s derűs tekintettel, s mint aki tényleg a lábtaposásra vár, nem mozdulok a közeléből, nem siettetem az indulást.
A szürke és jócskán árnyékos raktár kicsiny fénylő világa egyszerre válik apróvá és az egész Univerzummá. Apró, mert megannyi érzelem szorul egyetlen pontba és végtelen, mert úgy érzem az egész világ az enyém azzal az egyetlen, hosszúra nyúlt csókkal. Magunk mögött hagyva a muzsika édes hangjait, kizárva mindent ami akadályt gördített elénk, itt nincs más csak mi. Nem is merül fel bennem gondolat arról, hogyan képzeltem korábban, számítottam-e rá, akartam-e akkor amikor még csak készültem erre az estére…a pillanat szülte, az a csodás, csendbe vesző pillanat, mely a tánc végén ölelt minket magába. Minden eddig bennem fellobbant érzelmem kiszabadul. Az este kezdeti izgalmai, mint egy bakfis álmai, mint egy nő vágyai…és néhány új emlék is odakerül a többi közé kezdve azzal a mosollyal amit először láttam Callum arcán amikor kinyílt az ajtó, amikor először megérintett, az első nevetés…és ott vannak az első könnyek is, melyeket az ő ölelése tett még boldogabbá…és nincs ott a fájdalom és a veszteség…most nincs. Csak egy halvány, felszabadult mosoly tolakodik ajkaink közé mikor magához húz s kezem mi eddig a vállán nyugodott, a nyakára fonódik, hogy még jobban oda tudjak hozzá simulni. Ajkainak íze, szívének heves dobbanásait érezve magamon, orromba kúszó illata, ölelő karjának érintése nem csak a közelmúlt képeit vetíti elmém vásznára, hanem magával rántja azt az időnként felbukkanó érzelmi hullámot is, melyet soha nem tudtam megragadni. Minden eddiginél erősebb, mégis lágy és puha…és lehunyt pilláim mögött látom Callum arcát, mely szinte azonnal homályba vész…de most nem akarom elengedni. S mikor ajkaink elválnak egymástól, elébe megyek a következőknek. Apró villanásokkal dobogtatják meg a szívemet újra és újra…de eltűnésük nem bosszant, inkább bátorít, lelkesít, mosolyt csal az arcomra, s mikor Callum suttogó hangja elér, úgy nézek fel rá mint aki a legszebb álmából ébredt. Hosszan nézem őt, csillogó szemeiben egy egész világot látok, álmokat, vágyakat, ígéretet…remegőn sóhajtás hagyja el még a csókjától égő ajkaimat, arcán nyugvó ujjaim csak picit mozdulnak, hogy újra magamhoz húzzam, s az újabb csókot már én adom, lágyan simogatva ajkait, s lelkem elnyúlik a felbukkanó deja vu ringató hullámainak fodrán. Sóhajommal vetek véget a csóknak de ígérettel hagyom ott ajkait, hogy felnézve rá, most mosolyodjak el igazán azon amit mondott.* -Akkor repüljünk együtt. Élnék az ajánlattal, de nincs szívem összekoszolni a cipődet.
A csuklójának simítása vagy az, ahogy ő megérintette az arcomat emlékfoszlányokat hívott elő a múltból nem csak nekem, hanem neki is, s ez utóbbi volt a fontosabb, figyelembe véve, hogy Saskia az, aki feledte egykori életét. Ezek után adná magát a feltételezés, hogy ha egy egyszerű érintés ennyit idézett fel, vajon akkor a tánc vagy a csók is hasonló deja vu hullámokat indít-e el? Mégsem keresem felpillantva a csók végén a tekintetében a felismerés szikráit, az ismerős helyzet és érzés okozta derengést, mert igazából nem számít. Saskiának jó lenne, ha emlékezne egykori önmagára, a vele történtekre, legyen az jó vagy rossz, ezek mind formálták a jellemét és gondolkodását az évek alatt, mégis emlékek híján is ugyanaz maradt, mint aki két és fél éve elaludt. A mindennapi életét megkönnyítené az emlékezés, de a csók pillanatában biztosan tudtam, hogy nincs szükségünk az emlékekre, az életünket fel tudjuk építeni úgy is, mint két "idegen", akik most találtak egymásra. Újra. Ahogy újra megcsókolom, értvén a cirógató mozdulatba rejtett húzást, s nem kell ezért noszogatni, boldogan adom az újabb csókot, ajkait éppolyan édesnek találva, mint régen vagy mint pár perce, mikor először ízleltem meg. Magam sem hittem volna, hogy az éjféli hazaérkezést az fogja majd veszélybe sodorni, hogy már most sor került az első csókra képtelenné válva elválni ajkaitól és így egyikünk sem tud kimenni a raktárajtón. Ám nem bánom, sőt, abban bízom, hogy a büntetésemet csókokkal lehet megváltani, be nem telve Saskia édességével. Ha tudná, mennyire szükségem volt már Rá! Szavakba nem önthető a boldogság, amit az okoz, hogy az újabb csókot már ő adja. Egy újabb lassú elválás, már egyikünk se számolja, valószínűleg azért sem, mert hallgatólagos kölcsönös egyetértésben nem tervezzük hosszúra az elválást. - És van szíved a cipőmet jobban félteni a lábamnál? - Mosolygok, de korábbi szavaimat nem vonom vissza, kedvére taposson, a repüléshez úgy sem kellenek a lábaim, de még a cipőim sem. De ha kellene se érdekelne, most semmi esetre sem. - Akkor repüljünk fel a Kertbe! - Indítványozom, amihez a zongorát le kellene zárni, mert ugyan modern darab, de a táv-kikapcsolásra nem gondoltak annak idején. Ehhez persze nem tervezem elengedni Saskiát, karjaimat legszívesebben örökre a dereka köré fonva tartanám, őt meg az ölelésemben, így kénytelen vagyok egyik kezemet a vállára, onnan meg le a karján a kézfejére csúsztatni - átfutó, lágy simítással, mintegy véletlen érintve a csuklóját -, hogy ha hagyja, ezúttal ne csak szimplán kezét fogjam meg, hanem összefonjam ujjainkat. Így téve meg azt a pár lépést a zongoráig, ahova szabad kezemmel hátranyúlva, éppen csak odapillantva a kijelzőre, nyomjam meg a megfelelő pontokat, hogy lezárjam a zongorát, melynek nem csak képernyője sötétül el, hanem a billentyűire is fedél húzódik ki, valamint a zongora teteje is lassan, hangtalanul lecsukódik. A helyére visszatenni meg a székekkel majd holnap bajlódok, kizártnak tartom, hogy bárkinek is pont most éjjel lenne szüksége erre a helyre. A hanyag eleganciával való zongora lezárás annak is köszönhető, hogy az oldalának dőlve derekam magasságában, vonjam újra közelebb Saskiát, hogy beváltsam azt az ajkamra sóhajtott ígéretet.
Alig bírom csitítani a szívemet, minden egyes apró csók újra és újra fellobbantja bennem azokat az érzéseket, melyek kezdetben bosszantottak, mostanra azonban úgy üdvözlöm őket mint régi, kedves barátokat. Mosolyom is ebből a találkozásból fakad, hiszen vezetnek mint fény a sötétben és biztosan tudom azt amiben mindenki más a helyemben kételkedne. Callum az én párom, lelkem és szívem birtokosa, az emlékeim elbújtak, de az érzéseim nem csalnak meg. Bármi is történt a múltban, jó vagy rossz, bizonyosság vagy csalódás, már tudom, hogy mind a miénk, a kettőnké s egy út vezet előre, melyen ketten mehetünk tovább. Biztosan lesznek buktatók, akadályok, nehézségek, de boldogság is. Ahogy Clara mondta, kettőnk párosa verhetetlen. Mindezt ott látom a szemeiben, mikor halk, humorba csomagolt szavai elérnek. Ott látom a lelkesedést, a boldogságot, a ragaszkodást…és a hálát, mely nem nekem szól, hanem talán a sorsnak, vagy a perdaiak Istenének, Rodának…hálát azért, hogy újra vele lehetek. Pedig én mindent neki köszönhetek. Azt, hogy hitt bennem, hogy remélt, hogy az utolsó kis szikrát sosem engedte elveszni, kihunyni. Ajkaimon ott ég a csókja íze, hosszan és letörölhetetlenül akkor is mikor elmosolyodom…talán még egy finom kuncogás is belefér. * -Ó, nem taposnám meg a lábaidat soha, legfeljebb finoman ráállnék, hogy megtarts. *És nem tudok elszakadni a tekintetétől, ameddig csak tehetem elmerülök abban a gyönyörű kékségben, melynél szebbet festeni sem lehetne. Lehetséges, hogy olvas a gondolataimban, mert szinte végig csodálhatom, míg ujjai lágyan lecsúsznak a karomon, enyhe, jóleső borzongást váltva ki belőlem, hogy a végén összefonódjanak az enyémekkel, s a pár lépés alatt, s míg lezárja a zongorát is csupán szívdobbanásnyi ideig kell nélkülöznöm. * -Már nagyon várom, de úgy voltam vele mint a Panoráma kilátóval. *S azt hiszem minden mással is megvárom, hogy ráérjen, hogy legyen idő kettesben végigsétálni azokon a helyeken, melyek régen meghatározó szerepet játszottak az életünkben. Ahogy ez a raktár is, vagy egy másik a maguk szürkeségével is színt loptak a hétköznapjainkba. Nem a Kertbe való látogatásunk közelgő ideje rajzol ismét mosolyt az arcomra, hanem az, ahogyan magához húz. Oly finoman, lágyan, óvón…minden érintése egy simogatás és bár éreztem imént hevesen dobogó szívét, cseppnyi türelmetlenség sincs benne…legalábbis a felszínen nincs és ezért hálás vagyok. Valójában Callum nem is igazán udvarol, csak megteremti a helyzetet, az alkalmat szinte bármire, és kezembe nyújtja a lehetőséget. Vagy élek vele, vagy nem. Elengedem a ezét, hogy mindkettőt a mellkasára simíthassam, lassan csúsztatva feljebb a kulcscsontján a nyakáig, míg ő a derekamnál fogva ölel. Olyan békés, csendes minden, de megtöröm, mert muszáj elmondanom ami ha nem is nyomaszt de ott ég bennem és szeretném vele megosztani. Kell, hogy ismerje az érzéseimet.* -Callum, szeretném ha tudnád, hogy…te tudod mennyi minden történt velünk, emlékszel azokra az apróságokra amelyek már szokássá váltak régen az életünkben, amelyek szavak nélkül is képesek voltak elmondani mindent és megértettük egymást. Te emlékszel, és tudom boldog vagy, hogy mindezt visszakaptad és boldog amikor önkéntelenül kimondom vagy megteszem. Én nem emlékszem, biztosan sokkal boldogabb lennék, ha én is visszakaptam volna…azokat a pillanatokat, de tudnod kell, hogy most azok nélkül is boldog vagyok. *S kezem az arcára simul, mint már annyiszor mióta megismertem a jelentését, de most csak azért teszem, mert érezni akarom. S hüvelykujjammal lágyan cirógatva simítom meg alsó ajkát mielőtt eleget tennék korábbi ígéretemnek. *
- Lábaim bármikor a szolgálatodra állnak! - Mosolygok én is mókázva vele, csak egy röpke pillanatig réved el egy emlékképben a tekintetem, valószínűleg nem is észrevehető, és nincs is jelentősége. Csupán eszembe jutott a másik lábán járásról egy évekkel ezelőtt látott kicsike lány, aki az anyja lábfejeire állva, kezeit magasba nyújtva és anyja kezeit fogva lépegetett láthatóan mindkettőjük legnagyobb boldogságára végig egy folyosón, gondolom hazafelé tartva a kabinjukba. Mókás és aranyos volt, s míg ez a téma elő nem került, nem is tudtam róla, hogy tudat alatt megragadt az emlékezetemben ez a látvány, amivel akkor nem is foglalkoztam különösebben, csak siettem a magam teendőit intézni. Ahogy bevillant a kép, épp olyan gyorsan el is tűnt, hiszen Saskia egyébiránt teljesen leköti a figyelmemet, ahhoz is alig tudok elszakadni, hogy a zongorát lezárjam. Nem létező bajszom alatt somolygok a borzongásán, amit szinte érezni is ujjbegyeim alatt, ahogy végigsimítok a karján. - Megtisztelsz! S így jó is, hogy egy este alatt mindkettőt felkeressük, így nem kell tovább várnod! - Mosolygok -egy pillanatig sem aggódva, hogy ne találnánk más alkalmas randihelyszínt a későbbiekben -, mialatt a zongora lezárul hangtalan és éppilyen csendben húzom őt közelebb magamhoz, mely legnagyobb örömömre Saskiából is mosolyt vált ki. Apró csókot lopok, de mielőtt egy hosszabban elmerülhetnénk szinte biztosan el nem jutva így sehova, hiszen a raktárat sem tudjuk elhagyni, Saskia finom kezeit érzem a mellkasomon, ahogy feljebb kúsznak. Nem kérdezek, ismerem már annyira, hogy tudjam, valamit mondani szeretne, csak a szavakat keresgéli még talán, mert ez nem olyasmi lesz, amit az új szokássá változott naplójába írna és megmutatna, hanem itt és most akarja elmondani. Türelmesen várom, nem sietvén sehova, s őt sem siettetem. Addig is gyönyörködni tudok mogyoróbarna szemeiben, melyek mosolyával együtt még ennyi év után is varázslatos, megbabonázó erővel hatnak rám. Mikor megszólal, figyelmesen hallgatom őt, elején, de még a közepén sem sejtve, hogy mi is fog ebből kisülni a végére, ami nálam viszonylag ritka dolog, elvégre szeretek lépésekkel előrébb járni mások gondolkodásában, mielőtt még kimondhatnák a szavakat. Saskia nézéséből, a közelségéből, abból, ahogy a levegőt veszi tudom, hogy nem valami rossz vagy kellemetlen dologgal fog végződni a mondandója, éppen ellenkezőleg. Optimista számításaim ellenére mégis nagyot dobban a szívem és mosolyodom el szélesen, mikor az utolsó szavak is elhangzanak. Hát mi kellene több egy férfinak, minthogy a szeretett nő azt mondja, boldog vele? Mintha a szív hirtelen nem férne el az eddigi helyén, mintha ki akarna törni a helyéről, holott tudósként pont én tudhatom a legjobban, hogy ez még genetikai mutációval is lehetetlen lenne. Egy ilyen vallomás még a magamfajta jég/kőszívű hírében állót is megolvaszt. - Akkor vagyok boldog, mikor te is. Nincs szükségem egyikünk emlékeire sem, hogy boldog legyek melletted! - Egyik kezemmel beszéd közben elengedtem a derekát és ahogy este lefekvés előtt hátrasimítottam egy-egy kósza tincset vagy csak a szép fonatból kiszabadult hajszálat, úgy teszek most is, ujjaim külső oldalával simítva meg arcát. Ahogy ujja az ajkamon végigsimít, finoman nyílik csak szám, egy pillanatig megrekesztve a levegőt, a testem magam sem tudja, hogy most nagy levegőt vegyen inkább vagy nagyot sóhajtson. Végül az előbbi nyer, hogy a sóhaj már ne szülessen meg, hanem számra a zárt Saskia ajkai csókolják. A korábban haját hátrasimító kezem most a nyaka mögé tér lágy simítással kísérve, és ha nem fenyegetne az a veszély, hogy tönkretenném a nagy gonddal elkészített elegáns frizurát, bizonyosan a szép szőke tincsek közé furakodnék ugyanazért, amiért ő az arcomat érinti: érezni akarom. Újra érzett édes csókja egy gondolatot ébreszt bennem: ezúttal éjjel, mikor nyugovóra térünk, talán mindketten megengedjük magunknak és egymásnak a jó éjt csókkal való elválást. Talán még gyógyír is lehet a rémálmokra, talán nem, de egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb lesz így elaludni majd. - Induljunk! - Az a korábban bennrekedt sóhaj ezzel a szóval távozik, mikor ajkaink elválnak, mintegy kérésként is, különben tényleg egészen éjfélig itt fogom őt marasztalni ennek a zongorának dőlve és végig csókolózva. - Kis meglepetéssel készültem neked a Kertben és bár lefoglaltam a helyet egy időre, a végén még beelőz minket Dorian és hűlt helye marad a meglepetésnek... mondván, nem oda való. - Somolygok csibészesen, mert a virágszerető Saskia is lehet aggódni kezd, mi nem Kertbe valót készítettem én ott elő, s ki tudja, mennyire ügyeltem a virágokra eközben! Másnem az aggódás meggyorsítja majd a lépteinket, de ehhez valóban el is kell indulni. Saskia kezét fogom meg újra, ahogy az előbb is tettem, s bár az idők végezetéig itt tudnék maradni vele ebben a raktárban, mégis ráveszem magam, hogy ellökjem magam a zongorától és elinduljunk ki a teremből. Az ajtót lezárom magunk után, ehhez nem kell elengednem Saskia kezét sem. Ki van ez a rendszer találva! Bár aligha erre gondoltak a tervezői annak idején. Mielőtt a raktárak folyosóiról is kiérnénk és kinyílna az ajtó, még útra valóul egy csókot szerzek ajkairól, csak hogy kibírjam a hetedikig valahogy, mert gyanítom abban Saskia sem változott meg, hogy nyilvánosan az ilyen intim érintkezéseket kerüljük. - Lift vagy lépcső? - Fordulok felé mosolyogva, mintha a korábbi harmadik emeletes pihenő komoly lett volna, mikor a raktárak folyosóira vezető ajtó bezárult mögöttünk és tovább indulunk a lift és a mellette kanyargó lépcsősor felé. Én a liftet preferálnám, már csak azért is, mert ki tudja, odabent szabad-e a csók és ha nem, akkor miként fogunk egymásra mosolyogni szinte számolva az emeleteket, mikor érünk már oda a Kertbe. Bármelyiket is választjuk, a Kert első pillantásra nem fogja megmutatni a meglepetést, és akkor sem, mikor beljebb megyünk pár lépésnyit. A fények itt a dominiumi folyosókkal ellentétben tükrözik az aktuális napszakot, mert a növényeknek szükségük van rá: tompák, alkonyiak, szinte félhomályosan sejtelmesen mutatkozik meg a kert. Megbotlani nem fogunk, az ösvény mellett diszkréten tompa jelzőfények segítenek a haladásban és odébb, ahonnan a víz halk csobogása hallatszódik, erősebb fényforrás felénk szűrődő fénye hirdeti, merre is haladjunk a magunk kényelmes tempójában, ha kell, megállva minden fánál és bokornál. Egy ilyen nagyobb bokorcsoport az, amely takarja előlünk a látványt és szűri meg a fényt s a hangokat.
Nagyon sok minden villan be egyszerre arról a gondolatról, hogy a lábain állva, derekamnál fogva tart meg engem. Talán a múltunk egy apró darabja, nem tudom…de azt igen, hogy csodálatos érzés. Már az is, hogy átölel, szorosan magához húzva, a gyermekien vicces helyzet, ami minden bizonnyal nevetéssel végződne. Megjegyzését követő mosolyomon mégis árnyal valamennyit az a tény, ami szinte minden nap, minden órájában eszembe jut, és most erről a helyzetről is…a gondolat, hogy Callum az ébredésem óta úgy tart engem rám vigyázva, mintha a karjai mindig ott lennének a derekamon, és a lábain állnék nehogy rossz helyre lépjek. Ezt teszi, még ha fizikailag nem is valósul meg, minden tette erre a bohókás játékra utal. A kert említése azonban eltereli a figyelmem, noha jelenleg leragadni látszunk a zongora mellett, amit cseppet sem bánnék, egyszer biztosan eljutunk mindenhova. A kancellária döntése óta szabadabbnak érzem magam és legszívesebben végigsétáltam volna az egész Dominiumon, Callum nélkül még sem tettem meg. Szeretnék minden hozzákötni, minden új emléket, első benyomást, hangulatot ami fellobban a lelkemben. * -Nagyobb a kíváncsiságom mint gondoltam, de ha nem fér bele…*Nem mondom tovább, nem kell hiszen tudja mit mondtam volna ha nem akad el a szavam attól, hogy ismét magához húz. De inkább százszor némuljak el, minthogy egyetlen csókját is kihagyjam a jövőben, még ha az olyan apró is mint a mostani. Azért kezdtem el naplót írni, mert olykor nehéz szavakba foglalni az érzéseimet, de a mai este egészen más, a sok gondolat közül sikerül kiválogatnom a legjobb szavakat és elmondani mit érzek. Nem csak ma este, hanem az elmúlt napok alatt, hogy mi változott meg bennem az ébredés óta. S fog még változni, ebben biztos vagyok, csak azt remélem, hogy minden változás egy kicsit fordít a kormányon és visszavezet régi önmagamhoz. Oly apróság, mégsem tudom nem észrevenni, ahogyan Callum reagál minden mozdulatomra, könnyedén olvas belőlem s pontosan tudja mikor figyeljen rám, mikor ne kérdezzen közbe. Kezének lágy simítása alatt egy pillanatra lehunyom a szemeimet, így élvezve ki az érintését, szavai azonban mélyen a szívemben nyernek helyet. Egymást boldogítjuk, a gondolat mosolyt csal az arcomra…hiszen én miatta vagyok boldog, mert olyan amilyen, mert akkor is érzem a jelenlétét amikor nincs velem, s bár hiányzik, elég csak a mosolyára gondolnom, felidézni a tekintetét, ahogy megfogja a kezem. S most már a csókjára is gondolhatok, mely édes és puha, ajkai épp oly hívogatóak mint a szemei, s elmerülnék bennük örökre. Most még sem teszem, kezeim nem fonódnak a nyakára, csupán ujjam simít végig ajkán, majd mellkasán pihen meg kezem a másik mellett s érzem az ő visszafogottságát is. Mikor ajkaink elválnak egymástól, mosolyogva döntöm homlokom a kezeim mellé egy röpke pillanatra, míg beszívom az illatát, míg kérése egy sóhajtással elér hozzám, míg izgatottságtól kipirult arcom vonásait rendezem. Egyszerre emelem fel fejem és lépek hátrébb, nem menekülni szeretnék, csupán alapos megfontolás tárgyává tettem közelségének következményeit, és magamban azzal mentegetőzöm, hogy ha most nem indulunk el, tönkretenném a hosszú készülődését amivel megszervezte a mai estét. * -Tudtam. *Ejtem ki a legelső szót ami eszembe jut, bár fogalmam sincs milyen meglepetéssel készült.* -Azt hiszem, nem te lennél, ha nem lenne a tarsolyodban legalább egy meglepetés. *Ettől persze még izgalmasabb a várakozás most, hogy biztosan számíthatok rá. Callum kijelentése a „nem oda való”-ról, viszont már nem csak meglep, hanem vészes gondolkodásra is sarkall. * -Nem a kertbe való? Callum! Mit tettél ami nekem meglepetés, de Doriannak heveny szívrohamot okozna? *Mivel nagyon sok mindent elképzeltem a mai estére, és Callum elejtett szavaiból és számomra imádott romantikus jelleméből fakadóan, azért sejtem a tervezett programot, első gondolatom egy szépen megterített asztal valahol egy eldugott, kellően zöldellő sarokban. Még sem mondom ki, mert ha valóban az, elrontom a meglepetés erejét. Ehelyett kérdőn tekintek rá, és mikor megfogja a kezem, már el is indulok, mintha valóban aggódnék a csodás kert állapota miatt. Gyorsabban eljutunk az ajtóhoz, mint ahogy megtörtént volna, ha nem hozakodik el egy ilyen meglepetéssel. A folyosón úgy érzem magam mint egy izgatott bakfis, a már cseppet sem visszafogott, bátrabban lopott csók csak rátesz még egy adaggal erre az érzésre. * -Mintha tilosban járnánk. *Kuncogva jegyzem meg, és a válaszom a lépcső vagy lift kérdésre is ebben az izgatottságban hangzik el. Cinkosan, kicsit nevetve.* -Lift. Nem szeretnék a harmadikon megállni…és elég izgatott vagyok a meglepetésed miatt. *Egyetlen mondattal utalok csak a korábbi beszélgetésre, de eszembe jut, hogy vajon a liftet meg lehet-e állítani menet közben, hogy legyen pár másodpercünk kettesben…mert még annak a lopott, igen rövid csóknak az emléke is élénken él bennem. Callum csókjának a függőjévé válok. S igen, boldog vagyok, ez abból is látszik, hogy a liftben mindaddig míg meg nem érkezünk a kívánt szintre és ki nem nyílik az ajtó előttünk, őt nézem. Callum csodásan kéklő, még a lámpáktól fényét sem vesztett szemeiben merülök el, ahogy azt korábban terveztem…csak nem örökre. A kertbe kíváncsian körülnézve lépek be az oldalán, nem képzeltem el igazán a sok zöldön kívül semmit, de ha megtettem volna sem lenne teljes az összkép. Csend vesz körül minket, csak a víz csobogását lehet hallani valahonnan, az illat friss, kissé párás és zöld. A félhomály pedig tovább nyújtja az esténket. Rögtön az ajtónál megtorpanok és mélyet szívok a levegőből, s bár valószínűleg nyomokban sem hasonlít egy eredeti, valós természetben lévő kerthez, már ez is egészen más, mint a lakosztályban lévő virágok illata. * -Gyönyörű! * Nagyot sóhajtok, többet is és hiába indulunk el, már nem sietek megtudni mi az a meglepetés. Ha nem is minden bokornál, virágnál állunk meg, de minden másodiknál igen. Callum kezét nem engedve el, a másik kezemmel simogatom meg a leveleket, virágszirmokat, hajolok előre, hogy megszagoljam őket. A mosolyt le sem lehet törölni az arcomról.* -Clara mondta, hogy sok időt töltöttünk itt. Biztos megint a kedvenc helyem lesz. Ha elveszek és nem találsz, itt keress először.
Nem szükséges a mondatot befejezni, nem is várom be a végét, inkább magamhoz húzva csókolom meg. Úgy is tudom, mit mondott volna, s ehhez még sok évnyi ismeretség sem kellene. Belefér minden, legfeljebb éjfél helyett hajnalban érünk haza. Az én alvásmennyiségemen sokat nem rontana ez, Saskiának meg ott a teljes holnapja, hogy ki tudja pihenni, így nem látom okát, amiért bármi ötletet is kihagyjunk az egyébként is laza szerveződésű programból. Fix pontok vannak, de nincsenek úgy időhöz kötve, mint ahogy azt előadtam Saskiának, a Kert ideiglenes lezárása is könnyen ment, mert éjjel emiatt semmilyen munka nem állt ott le miattunk, így kancellárként megengedhetem magunknak a késés luxusát is. Emiatt nem sürgetem az indulást, az ok sokkal inkább a hatás, amit Saskia kifejt rám s kicsit sem segít ezen az, ahogy homlokát nekem dönti. Lágyan mosolyodom el ezen és ölelő karom simít még egyet a hátán, mielőtt ő hátralépne egyet. Mosolyom szólt annak is, hogy ő is nehezen húzódik el tőlem, nem is próbálom palástolni, hogy mennyire jólesik ez - s messze felülmúlja már most a várakozásaimat a randit illetően -, a mosoly kiszélesedése már annak a "tudtam"-nak szól. - Csak azoknak, akik megérdemlik! - Mintha szerényen hárítanék, noha valóban van rendszerint meglepetés a tarsolyomban. Más kérdés, hogy egy kezemen sok az ujj, ha meg akarnám számolni, hányan ismerik ezekből a meglepetésekből a kellemes fajtát. Az első helyen mindenképpen Saskia áll, de lehet a három dobogós helyet egymaga mind elviszi. - Meghagyom a találgatás jogát, mi vinné ideje korán a drága Doriant sírba szerinted! - Ezt már cinkosabb pillantással hárítom, nem akarván felfedni a meglepetést előre érthetően, de egyébként a felvetés is költői, nem várok tényleges választ. Az meg más kérdés, hogy Dorian halálos szívrohama nem ideje korán lenne, hanem éppen itt lenne a legfőbb ideje már, csak sajnos a meglepetésemnél több kell ahhoz. Pedig igazán kényelmes lett volna két legyet ütni egy csapásra ma este: egy kancellártársamat kiiktatom, miközben újra meghódítom kancellárném szívét! Ugyanakkor nem bánkódom, hogy "csak" az utóbbira vannak esélyeim és reális kilátásaim ma este, s nem is akarok a politikával foglalkozni most. Ha csak képletesen is, mert valójában rajtam van, de levettem ma estére a kancellári rangjelzéses felöltőmet, s csupán egy férfi akarok lenni, aki visszakapta a szeretett nőt. A folyosó végén váltott utolsó "nyilvános" csók kuncogásra késztet minket, s valóban olyan, mintha fele ennyi idős lennék és tiltott csókváltásba bonyolódnék egy gyönyörű lánnyal, nem pedig a törvényes feleségemmel tenném. - Azért a szívedre vigyázz, már csak a kedvemért is, mert igényt tartanék rá! - Jegyzem meg somolyogva már a lift felé tartva, mintegy kis jelzéseként az amúgy is egyértelműnek: miért is hívtam el randira. Hát persze, hogy a szívéért, s Saskia látható boldogsága érintésnyi közelbe hozza azt a szívet. A lift megállítása bennem is felötlik, ha nem kötnének le ennyire Saskia mogyoróbarna szemei, mosolyának ragyogása, akkor elsandítanék a kezelőpanelhez, hogy mivel is kell hirtelen megállítani a felvonót. Ám a sorsot nem akarom kísérteni ilyennel, s bármilyen izgató is a gondolat, hogy ezúttal a lift falának dőlve essünk egymásnak csókkal, inkább elodázom a következő csók lehetőségét későbbre. Néha nem árt a szívnek egy kis vágyódás, egy kis távolság az ajkaknak, hogy utána még édesebb legyen az újra egymásra találás. A lift a megfelelő szintre visz minket pillanatok alatt, s az esti időpont miatt nincs olyan forgalom a folyosón sem, mint nappal szokott lenni, főleg így, hogy a Kert ideiglenesen le van zárva nekünk. Ott nem akartam mások jelenlétét s gyanítom Saskia is arra vágyik a legkevésbé, hogy lépteit lessék állandóan, így meghitt édeskettesben járhatjuk be a Kertet. Gondolkodtam rajta, hogy felidézzek madár-, és rovar- és szélhangokat, mint mikor Roda járt itt és természetellenes volt neki ez a csend, de hacsak Saskia nem igényli, egyedül a csorgó, tavacskában végződő kis vízlépcsős "forrásvíz" az, ami megtöri a Kert csendjét. Okkal jártam el így: szeretném, ha a Perda majd még intenzívebb hatást keltene, hogy jobban érezzük mindketten annak a másmilyen, élettel teli csendjét. - Igen, az. - Biccentek első szavára a kertet illetően, mosolyogva, de én inkább rá értem, hogy gyönyörű. Érdekes megfigyelnem, amit már-már majdnem elfelejtettem, hogy mennyire feltöltődik élettel, energiával Saskia itt. Valamit érezhet ebben a helyben, s emlékszik is, még ha nem is tudja, hogy azoknál a növényeknél állt meg és érintette meg, amelyeket régebben is kedvelt. Már ha esetében lehet egyáltalán olyant mondani, hogy létezik növény, amit nem szeret. Talán csak kicsit kevésbé kedvel, mint másokat, ez helyesebb kifejezés lenne. Egyáltalán nem sürgetem most sem, hogy is tehetném, mikor naphosszat el tudnám nézni ezt a mosolyt az arcán. Úgy látom, hogy e rövidke időre még tekintete mélyéről is el tudott tűnni az a sötét árny, az alig egy hetes gyász sötétsége, s ennek jobban örülök, mint a csókoknak, amiket kaptam. Kicsit ez is volt a célom a hellyel, hogy ha már nem emlékszik, akkor egy kicsit tudjon még abból is felejteni, ami van. Legalább ő. Még ha csak átmenetileg is, még ha pillanatokon belül meg is törhet a varázs, akkor is! Röpke menedék, ahol megpihenhet a meghasadt szív. - És másodjára a Perdán? - Kérdezek vissza mosolyogva, csak hogy pontos listám legyen, hol keressem őt, de nem akarom megtapasztalni, hogy milyen, ha elveszik és nem találom. - Én vagy úszni mentem gondolkodni, vagy lent a háromszáztizenegyes nagyraktárban leszek, ott vannak a festmények. - Előzöm meg a kérdést, hogy mi van abban a raktárban, habár ha én "veszek el", logikus lenne először az irodámba menni, majd a laborokba, esélyesen valamelyik munka temetett maga alá. Lassan haladunk a keskeny ösvényen tovább, mely nagy ívvel kanyarodva juttat minket a Kert hozzávetőleges közepén lévő tóhoz. A tompa jelzőfények itt is megbújva lágy fényt adnak a helynek, megtörnek sugaraik finom csillanással a víz gyűrűződő felszínén és mesterséges tóba jutó forrásvízen, mely úgy hat, mintha tényleg sziklák közül törne elő. A tó körül padok helyezkednek el, s az erősebb, de nem bántó fény az egyik ilyentől jön. Saskia magában jól tippelt, mikor vacsorahelyszínt sejtett itt meglepetésként. Az egyik pad előtt kis asztal, fehér terítője földet söpri és egy stílusos kis modern, elektromos lámpás ad olyan fényt, mintha gyertyafény lángjának remegését imitálná. Kettőnk részére megterítve elegánsan, mégis olyan letisztult egyszerűséggel, hogy illik a laza-elegáns jelszóhoz, amit megadtam randinkhoz dress code-nak. Egyszerű vonalvezetésű evőeszközök, üveg poharak, tányérok és tálak, utóbbiak lefedve, hogy az ételt melegen tartsák, mind a Panorámaétteremből kölcsönvéve, s mindenki örömére nem is én főztem, hanem hozzáértő személyre bíztam az ilyent. - Ha a kérdés az lenne, mi a nem idevaló: az asztal tartalma csak úgy hemzseg a perdai dolgoktól e tisztán földi környezetben. - Nézek Saskiára azzal a mosollyal, ami ismerős lehet a fiókok tartalmának felcserélésének javaslatából. Apró kis káosz a tökéletes rendben és rendszerben. - Mit tölthetek neked? Van víz, bor, gyümölcslé, de teának valóval is készültem. - Kacsintok egyet hozzá cinkosan. Egyelőre nem erőltetem azt sem, hogy leüljünk rögtön enni, részemről sétálhatunk még itt, s a vacsorát is igyekeztem úgy összeállítani, hogy akár a tányérunkat magunkhoz véve a kert bármely zugába elvihessük magunkkal és sétálva falatozhassunk, ha a kedvünk - s leginkább Saskia kedve - úgy tartaná, mert miért ne?
Nehezen engedem el, távolodom el tőle. Kell, még arra a néhány centire is egy kis emlék az illatából. Egy-két nap alatt is mennyit tud változni a világ, lassan feledésbe merül minden arra tett ígéretem, hogy kerítek időt neki pihenni, többet aludni, hogy bepótolja azt amit a távollétemben kihagyott. Hiába minden, elég ha a szemeibe nézek, hogy elvesszek…a gyorsan pergő percekkel együtt. * -Úgy érzem én vagyok az egyetlen. *Mosolyodom el cinkos pillantással nézve fel rá, bár nem kétlem, hogy másokat is „boldogít” meglepetésekkel, de azt már kétlem, hogy ők annyira élveznék mint én. S máris van egy jelölt Dorian személyében, hogy legyen ellenpélda is, ha pedig eltaláltam a sarokba szervírozott vacsorát, azt is könnyű kitalálni, hogy Dorian nem igazán romantikus alkat. * -Most nem szívesen gondolnék Dorianra. *Kissé összeráncolom az orrom a mosolyom felett, de azt már nem mondom ki, hogy a további elmélkedés, ha nem is rontaná el a hangulatot, mindenképpen más irányba terelné. Doriannak most semmi helye nincs kettőnk között, még elméletben sem. Félresöpörve a személyét hagyjuk ott első csókunk színhelyét, a sötét raktár közepén álló zongora pedig ennek tanújaként talán most mosolyogva hunyja le szemeit. Ha tudná, hogy mennyi mindenről marad le…Callum lopott csókja magával ragadja bakfis lelkem és kuncogás csiklandozza a torkomat. Noha egyikünk sem mondhatja még el magáról, hogy öreg, ezek a pillanatok mintha éveket fiatalítanának rajtunk, nem is beszélve a meglepetésről, ami rám vár, és Callum megjegyzésére adott válaszomkor már az sem jut eszembe, ami korábban még árnyalt a mosolyomon. * -Nem szükséges, te vigyázol rá. *Minden pillanatban, és ha nem is mondom ki, azért ott van a szavak mögött az is, hogy másnak nem is adnám oda, hiszen a kancellária rólunk való döntése előtt is azért dobogott, hogy kedvező legyen az „ítélet”. Ez a mai este, annak a napnak a megkoronázása. Mert emlékszem arra mennyire izgultam és féltem egyetlen pillanattól, attól amikor Callum közli miként döntöttek. Csak egyetlen szó ami az egész életünkre hatással volt, vagy lett volna más eredmény esetén. Két külön világ. Emlékszem…arra a pillanatra ami boldogságot hozott az életembe, s milyen lett volna az örömöm, ha mindez úgy ér, hogy emlékszem Callumra, a vele töltött időre, a szerelemre, a boldogságunkra, a harcainkra, minden fájdalomra amit együtt győztünk le vagy épp hagytuk, hogy maga alá gyűrjön egy időre. Oly kevés maradt nekem…de ez az este kárpótol minden elvesztett emlékért. Már az a néhány röpke perc is, amit a liftben töltünk, míg egymás szemeiben merülünk el, Callum tekintete szinte felfal, a szívemig hatol, simogat és ígér. Nem tudok nem vágyni rá. S míg a lift eljut velünk a Kert szintjéig, van egy pillanat ami újabb deja vu-t lobbant fel bennem. S ez az este tele lesz ilyenekkel, morzsák melyeket követendő nyomként szór el az eltemetett emlékezet. A Kertbe lépve hagyok magamnak pár röpke pillanatot, hogy feltöltődjek a hely hangulatával, hogy legyen ideje a mosolyomnak szélesednie, hogy az orromba kúszó illatok ha emlékeket nem is, de érzéseket felidézhessenek. Ez a hely annyira gyönyörű, hogy itt úgy érzem, nem érhet semmi baj, soha. A mély sóhaj is ennek szól, és a mosoly is, Callum kezének gyengéd szorítása…és megint eszembe jut a puha, meleg, színes takaró. Ez a kert olyan. Hogy mi lehetne a második hely ahol keresnie kellene, nem tudom. Nem a Perda. Nem láttam még, de van némi elképzelésem arról, hogy sokkal szebb lehet mint a Kert, hiszen az minden apró szegletében valódi. De aztán eszembe jut mit mondott két nappal ezelőtt. * -Oda nem szívesen mennék nélküled. *Egy pici utalás arra, hogy ha egyedül kellene oda mennem, akkor már baj lenne, de hangomban nyoma sincs a félelemnek vagy rossz érzésnek. Nem, még ez sem tudja elrontani a hangulatot most, és mosolyogva nézek fel rá.* -Ha meglesz a második hely, majd szólok. *S mielőtt még feltehetném a kérdést, hogy ő hova szokott elbújni, meg is tudom. Picit meglep mindkét hely, de annak tudom be, hogy nem emlékszem. Régen biztosan tudtam hol keressem, ha épp nem a munkájával volt elfoglalva. Nem kétlem, hogy a munkamániája újkeletű. * -Az úszás nagyon messze van a művészettől. Feltételezem az okok között is éppen ilyen nagy a különbség. *Kicsit kérdő hangsúllyal jegyzem meg, és ha találgatnom kellene, akkor azt mondanám, úszni megy ha tervez valamit, és festményeket nézeget ha úgy érzi minden maga alá akarja temetni. S ebben a pillanatban talán a racionális énem kerekedik felül, mert szembe jut valami miért is nem kell keresgéléssel töltenem az időmet. A virágok mindig segítenek.* -De elég ha megkérdezem hol vagy amikor hiányzol, és megírod melyik virágnál talállak. Igaz? *S önkéntelenül simogatom meg az egyik zöld növény érdekesen csipkézett leveleit anélkül, hogy megállnék. A keskeny ösvényen lassan de biztosan kifogy a lábunk alól, hogy végül kiöblösödve vegye körül a kis mesterséges tavat. Az egész olyan mint egy menedék, a növények miatt nem látni be, és kirekeszt mindent ami a tavat körülvevő zöldön túl van. A hely szépségét az elegánsan megterített asztal és a remegő gyertyalángot hűen utánzó lámpa emeli ki. * -Mindenre gondoltál. Elkényeztetsz. *Mosolyodom el ki tudja hány századik alkalommal, s már meg sem lepődöm, csak hagyom, hogy a meghatódottság eluralkodjon rajtam. Szeretnék én is emlékezni Callumra, hogy tudjam, mivel lephetném meg, mivel okozhatnék neki hasonló örömöt, mivel felejtethetném el ha csak rövid időre is a fájdalmát, a gyászát, a fáradtságát. Vagy valami újat kell kitalálnom mielőtt még jobban megismerem. A megjegyzésével azonban nem értek egyet, legalábbis mint botanikus és azt hiszem Dorian sem csupán a perdai ételeket kifogásolná. * -Dorian szerint a vacsoraasztal nem lenne idevaló, bármi is legyen rajta. De nekem tetszik, és biztosan a virágok is jobban fogják érezni magukat, hogy szépségükkel emelhetik az este fényét. *Mosolyát látva halk kuncogás hagyja el ajkaimat. Kicsit pimasz, kicsit kárörvendő, kicsit…nagyon is férfias. Arra, hogy mit szeretnék inni, nem tudok felelni, nem tudom mit kívánnék most, de megható, hogy mennyire figyelmes, semmit nem hagyott ki. * -Biztosra mentél látom. Szóval perdai vacsora. És ez pontosan mit takar? A gyümölcslé valódi gyümölcsből van? *Az asztal mellett megállva, annak tartalmát nézve engedem el Callum kezét és húzódom közelebb hozzá, karomat az ő karja alatt csúsztatva hátra a derekára. Így a másik keze szabad marad, hogy mindent meg tudjon mutatni ami az asztalon van és ránk vár egyelőre még a melegen tartó búrákkal lefedve. * -Azt hiszem rád bízom magam, te jobban ismersz mint én magamat. Le is itathatsz. *Nevetem el magam, mert rögtön eszembe jut, hogy akár borral is kínálhat, sok borral, arra hivatkozva, hogy ezt szoktam inni. Ez azonban csupán tréfa, tudom, hogy nem tenné meg, és valahogy azt sem hiszem, hogy bármikor is ittam volna többet a kelleténél, hogy valaha lettem volna spicces. *
Apró hunyorítással egybekötött mosoly a válaszom rá, hogy jól érzi, hogy ő az egyetlen, de ez így is van jól. Ahogy az is, hogy lassan magunk mögött hagyjuk nem csak a koncerthelyszínként és bálteremként használt raktárhelyiséget, hanem az egész szintet, majd a liftet és végül a folyosót, mely a Kertbe visz minket, ahol ismét csak ketten lehetünk. Minden további élőlény itt fotoszintetizál és kivételesen híresek diszkréciójukról, így ideális társak a randink folytatásához. - Pedig biztosan lesz alkalom, hogy külön kell mennünk, de semmi gond, amíg nem Elorakba kell menni. - Finoman, mosolyogva emelem ki, hogy én Perdát mondtam, nem Elorakot, ami a vészforgatókönyvünk helyszíne lett és nem véletlenül van a mondatomban a kell szó is. Persze ettől még biztosan mindketten törekszünk majd rá, hogy a Perdán lévő munkánkat összehangoljuk, amennyire csak lehet. De azért értékelem szavait, kézfeje finom simításával adom ezt tudtára, hogy ha már menni kell, akkor együtt, legalábbis odavár engem is. - Feltétlenül! - Bólintok mosolyogva, hogy szóljon, ha meglesz a második kedvenc helye, hiszen egy új égitest felfedezésével bővültek a lehetőségek annyival, hogy ne vegyük adottnak a régi sorrendet. Na meg az ízlés idővel változhat akkor is, ha az ember ébren tölti az éveket. - Úszni akkor megyek, ha valamit át kell gondolnom. Segít kitisztulni a fejnek, s jólesik a mozgás. A művészethez akkor fordulok, ha tanácstalan vagyok. Felidézi a történelmet, régi terveket, taktikákat. Néha ötletet ad. De általában csak szép. - Mosolyodom el a végén, hiszen azért mindkettő inkább a kikapcsolódást szolgálja, hagyom gondolataimat másfele csapongani vagy csak éppen kikapcsolni teljesen, s talán ennek is köszönhető, hogy egy-egy nagy ötlet e tevékenységekhez kapcsolódik: a pihent elme észrevesz olyasmit, amit korábban nem. - Neked van kedved úszni? Nem pont most, hanem úgy általában. - Teszem fel a kérdést aztán, egy fél szóval sem segítve, hogy hibernálása előtt ez mennyire volt kedvelt tevékenysége. A most számít, hogy érzi, s természetesen nem a szemünk elé kerülő kis tavacska miatt kérdezem, ami leginkább csak terebélyesebb kádnak lenne jó, mélysége semmi esetre sem alkalmas úszásra, és a ringatózó tavirózsákat is összekuszálnánk. - Igen, a legjobb megoldás! - Mosolyodom el, mikor Saskia hozza szóba a virágrejtjeles helyszínkódunkat, mely a hetek során szépen lassan bővülni fog, ahogy újra felfedezzük a Dominiumot és asszociációval virághoz kötjük. Sokszor olyannal, ami csak nekünk jelent valamit, bárki más csak fejét vakargatná tanácstalan, hogy mire gondolhattunk? A Kert is kap majd egy virágot kódként, talán valamelyiket, amelyiket megérintette Saskia, míg el nem érjük az asztalt. Mosolyogva figyelem meghatódott örömét, csak e finom ívért megért minden fáradtságot a randi megszervezése és kigondolása. - Férji kötelességem, az apróbetűs részben van. - Viszonozom mosolyát, hiszen ki mást kényeztetnék, ha nem az imádott nőt? Ezt ő is tudja. És sikeresen nyomom el magamban az előfurakodni akaró gondolatot, hogy ha Ewan Noah élne, bizonyosan ő esne áldozatul kényeztetésünknek, hogy csak győzzük utána megnevelni is. Elnyomom magamban, majd egy magányosabb pillanatban engedek a szomorúságnak, hogy a fiúnk biztos nem lett volna elkényeztetett, ő tökéletes volt minden porcikájában... Legalább Dorian is jó valamire, csak a neve említése nem engedi, hogy az ember búsuljon, kirángat a gondolatok közül, mielőtt belemerülhetnék. Ma este nem is lehet. Ez most önző mód a kettőnké, a fájdalomra és a gyászra ott van még megannyi este, éjszaka és nappal, ébren is kísértő rémálmok... - Igazából ha rendes világítás lenne most itt, látszódna, hogy a virágok mind sárgulnak az irigységtől, mert az est fényének emeléséhez nem érhetnek fel a te szépségeddel. - Mosolygok töretlen, de őszintén bókolva, hiszen még mindig Saskiát tartom a legszebb nőnek, akit valaha is láttam, s nem csak külsőségekben, hanem a lelke is az. Olyan, ami még engem is jobbá tud tenni, vagy legalább elhiteti, hogy ez lehetséges. - Praktikus volt biztosra menni, mert bár állítólag a nők szeretik, ha megnevettetik őket, és bizonyosan mókás lett volna, ahogy el-elkocogok valamiért, ami kimaradt, de edzés helyett inkább veled tölteném az estét. - Csibész pillantás, hiszen saját önzőségem van abban, hogy mindenre igyekeztem gondolni. Nem akartam felsülni sem elégtelen kínálattal, ha már a Panorámaétterem teljes kínálatát és kiszolgáló személyzete adta kényelmet nem élvezhetjük a döntésem miatt. Ha már a gyümölcslét említi, azt a kancsót emelem meg kicsit, melyben a tompa, meghitt fényeink ellenére is jól láthatóan élénk narancssárga, rostos folyadék lötyög. - Igen, valódi gyümölcs! Mi cladacfának neveztük el, mert az a lény fogyasztja főleg, mely "cladac"-szerű hangot ad ki fajtársaival való kommunikációja során. A perdaiak eszik magában is, meg lekvárt csinálnak belőle, de némi vízzel hígítva a kipréselt leve jó szomjoltó is. Megmondom őszintén, kockáztatva ezt én elhittem, mert még én sem kóstoltam. - Lehet megelőzök ezzel egy kérdést, vagy éppen a döntést billentem el valamilyen irányba. Saskia miatt döntöttem a perdai tematika mellett - néhány fogást gondosan kihagyva minden ajánlás ellenére, meg egyébként is borzasztóan néz ki -, hiszen annyira érdekli a talált hold, miért ne hozzam addig közelebb, míg ő meg nem erősödik és együtt le tudunk menni a Perdára? - Leitatni? - Nevetek fel, kicsit sem sértődve meg azon, hogy ilyent feltételez, hiszen tudom, hogy tréfának szánta. Közben az egyik poharat felvéve töltök a gyümölcsléből, kezdjük ezzel. - Az új emlékeidet jó lenne megtartani, így csak abban az esetben nyúlnék a leitatásod módszeréhez, ha borzalmasra sikerülne a randi! Majd másnap elmesélném, milyen remek este volt, de nagy kár, hogy nem emlékszel rá! - Kuncogok, mert nagy csibész húzás lenne, de azért remélem a randi folytatása megmarad kellemesnek. Ha lesznek is mélypontok, azért remélhetőleg nem olyan szakadék mélységűek, hogy mégis amellett döntsek, hogy elkocogok valami erősebb alkoholért. Azt viszont nem mondom, hogy adott egy remek ötletet, hogy én jobban ismerem, mint ő magát. Nyilván nem az első randin és természetesen nem leitatással, de egy kis megviccelés bele fog férni valamikor, amíg még nincsenek meg az emlékei. Nagyvonalúan tervezek, mint egy időmilliomos, pedig valójában megjósolhatatlan, hogy holnap, pár hét múlva vagy pár hónap múlva vagy mikor térnek vissza az emlékei. Persze ha kifutnék a tréfával az időből, cseppet sem fogom bánni. - Kettőnkre? - Adom át neki a gyümölcslevét, meg töltöttem magamnak is belőle, s a kancsót letéve koccintásra emelem a poharam. Legutóbbi perdai gasztronómiai élményeim után óvatosan kóstolom meg a gyümölcslevet, mely édes, de megnyugtatóan nem hasonlít az íze ahhoz a szószhoz, s bár nem vagyok nagyon édes-párti, de talán pont e hasonlóság hiánya miatt dől arra a mérleg, hogy ez a gyümölcslé szerintem nem is rossz. - A vacsora pedig... Le is ülhetünk vele ide a padra, de sétálhatunk is vele, máshol is letelepedhetünk a Kertben, ahogy tetszik. Nem akartalak ide a padhoz szögezni, ha végre ennyi növény között lehetsz.- Emelem le a tálakat letakaró félgömbforma fedőket és teszem félre őket. Ugyan van kés is az asztalon a terítékhez, de az ételek úgy lettek porciózva, hogy igazán nem is kívánják meg a kisebbre vágást, gyakorlatilag falatnyiak vagy olyan puhák, hogy azzal a villa is megbirkózna. Mint egyfajta állófogadás - ahogy volt az esküvőnk napján is -, elegáns, de valahol kötetlen is, utóbbi már csak a bohókásnak ható színek és formák miatt is, amit a perdai ételek nyújtanak. Vannak tejfehér krémek is, erős vörös és lila zöldségnek látszó földszár-kockák és -karikák, falatnyi mérete miatt is szálkamentes sült halak és grillezett szárnyashús a csontja nélkül, lepények féltenyérnyi szeletekre vágva, gyümölcsök kockára vagy éppen gerezdre szedve, köztük a cladacfa gyümölcse is látványos narancssárga színével és erős kontrasztként álló fekete magjaival. Napbogyók félbe szedve, tavaly őszi aszalt tökbogyók érdekes mélylila színükkel vonzzák a tekintetet, s keresd a kakukktojást jeligével egy földi étel is belekeveredett a perdai ételek közé: hívogatóan vörös eperszemek, néhányuk önmagukban, néhányuk félig olvadt csokiba mártva, mely édes kéregként szilárdult meg rajtuk. A tálakon minden szépen elrendezve, ízlésesen, szedővillákkal és -kanalakkal az étel állagától függően. Színpompás vacsora - mind olyan kipróbált étellel, mely az emberi szervezet számára is gond nélkül emészthető és egyéb hatása sem ismert -, én mégsem az általam már amúgy is látott és jóváhagyott kínálatot nézem, hanem nem túl jól palástolt kíváncsisággal nézek Saskiára, vajon elnyeri a tetszését a rendhagyó menü vagy talán valami szokványosabbra vágyott, amit ismerhetett már és ami talán ízével is segít emlékezni?
A Kert egyszerűen mesés. Biztosan az eltelt idő is számít, vagy a lelkemben élő emlékek lenyomata, de mikor beléptem, igazán otthon éreztem magam, míg a lakosztály először még idegen volt számomra, pedig oda is vágytam már. Valóban egyfajta menedék, a béke és nyugalom szigete és minden bizonnyal ez érezhető is rajtam. Nem is tudok másik helyet megnevezni, hol keressen Callum ha elvesznék, és a Perda is jelenleg „csak” vészhelyszínként testesül meg bennem, ezért is értem félre Callum kérdését, de a finom kijavításból már érzem a különbséget. Felismerésem egy pillanatnyi lélegzet elakadásban teljesedik ki, amit mosolyba fojtok. * -Igen, persze, igazad van. *Bólintok beismerően, de erről és Dorian nevének említése miatt is eszembe jut valami, amit most félreteszek, mert tervezni ráérek később is, de majd emlékeztetnem kell magamat arra, hogyan tereljem Doriant finoman, amikor újra munkába állok. Hogy esélye se legyen olyan munkát rám bíznia, ami távol tart Callumtól. Kevés esélyt látok egy második menedékre, azt hiszem felesleges is lenne elgondolkodni rajta, de mindenképp Callum lesz az első és talán az egyetlen, akinek elmondom, ha mégis lesz valami, ami érdemes rá. Neki van kettő, és míg rákérdezek mi a különbség, magamban elképzelem melyik milyen célt szolgálhat és nem csupán érdeklődésből kérdezem, hanem kíváncsi is vagyok, ismerem-e már annyira, hogy el is találom. Persze lehet véletlen is, vagy csupán magamból indultam ki…de megnyugodva mosolyodom el, amikor más szavakkal, de szinte ugyanazt mondja ami nekem eszembe jutott. A kérdésre felkapom a fejem, el kell gondolkodnom, még azt sem tudom, hogy tudok-e úszni. Elnézek mellette, magamban keresve a választ, vagy legalább egy halvány érzést ami segít eligazodni, végül bólintok. * -Úgy érzem igen. *Nem várom, hogy rábólint-e, nem várok megerősítést sem meglepődést, ha esetleg korábban nem tartozott volna a kedvenc időtöltéseim közé. Elképzeltem magam a vízben, ahogy körbeölel, elringat. Jó érzés volt, legfeljebb csalódom majd, de Callum még mindig megtaníthat úszni. Ahogy keresnem sem kell a jövőben soha, mert elég ha megkérdezem hol találom. Szándékomban áll feleleveníteni azt a régi szokásunkat, amit a különböző helyek virágokról való elnevezéseivel tettünk, s használtuk más számára érthetetlen kódnevekként. Egyelőre izgalmas, kedves játéknak fogom fel, nem pedig vészes szükségként. Másrészt nekem segítség, hogy megismerjem újra a Dominiumot és ne tévedjek el. Aztán ahogy elérünk a végcélunkhoz, a Kert új arcát mutatja, és ekkor érzem csak igazán menedéknek. Az a kis kuckó amit a növények körbevesznek, mindenki kíváncsi tekintete előtt titok marad, a terített asztal és a táncoló fények hangulatossá teszik, méltóvá a ma esti programra. Nem csoda, ha lelkes vagyok és meghatódott attól a gondoskodástól, amivel Callum minden nap elhalmoz, de ma kiváltképp. * -Ó, igazán? És mi áll a feleség kötelességeinek apró betűs részében? *Vajon Callum szerint mit írhattak bele? Vagy ő mit írt bele annak idején, vagy én…mivel kényeztettem, hogyan tettem boldoggá? Annyival könnyebb dolgom lenne, ha emlékeznék és ez az érzés mindig visszaköszön, pedig voltak pillanatok amikor eldöntöttem, hogy mindegy visszatérnek-e vagy sem…újra élni fogunk, együtt, egymás mellett. De olykor, mint ez a mostani pillanat is, tanácstalan vagyok. Azt viszont bizonyosan tudom, hogy Callum mire gondolhatott amikor Doriant emlegette, de azt hiszem, minket kettőnket más botanikus fából faragtak. Nekem tetszik Callum figyelmessége és ebben is képes vagyok csak a jót látni. Egy mosolyra, talán egy köszönetre számítok tőle, bármi másra ahelyett a bók helyett amit kapok. Nem is bók ez, annál sokkal több és elakad a szavam is, attól a finomságtól ahogyan megfogalmazta. Az érzés a csókunkhoz hasonlítható, el is pirulok, mert látom magam a tükörben minden nap és hiszem, hogy van némi egészséges önkritikám, másrészről Callum elfogult velem szemben, de jólesett szavakkal is hallani azt, amit a tekintetében látok. Amitől egy nő igazán nőnek érezheti magát, szépnek, különlegesnek akkor is, ha ő maga nem így gondolja. * -Köszönöm…*S érzem, még mondanom kellene valamit, de nem tudok, annyira megható az igyekezete, az őszintesége, a szeretete, amivel láthatatlanul, de érezhetően átölel, mindezzel próbálva előcsalogatni belőlem mindazt ami elveszett. S magam is kutatom, minden elhatározásom ellenére, a régi érzelmeket, mert annyira szeretném úgy szeretni. * -Tényleg, igazán köszönöm. *Nem csak a bókot, nem csak a szavakat, hanem mindent. A mai estét, az előzőt és a holnapit, mely akkor is különleges lesz, ha otthon töltjük kettesben, mellőzve minden romantikus kelléket, csak elnyúlva az ágyon, filmet nézve. Ezért is bújok hozzá közelebb s karolom át a derekánál, de szabadon hagyva az egyik kezét, hogy megmutathassa mit rejtenek az íves fedők, s a kancsók. De már az ételek bemutatása sem telik egyszerűen, Callum humora lehengerlő és mindig remek időzítéssel vált át a tekintete csibészes pillantásra. El sem kell képzelnem a futkosós jelenetet ahhoz, hogy felnevessek. Elhúzódom tőle, de csak azért, hogy szembefordulhassak vele. Épp csak csilingelő kacagásom kíséri könnyed visszavágásomat.* -Engem máris megnevettettél. Azért megnyugtató, hogy nem fogsz elszaladni és magamra hagyni. Igyekszem nem találni semmilyen hiányt. *De még ha lenne is, amit kétlek, el nem engedném, inkább éhezem, vagy eszem mást, bármit. A kínálatot nézve azonban nem kell attól egyikünknek sem félnie, hogy valami lemaradt. Valószínűleg nem követünk el nagy pusztítást, talán még látszatja sem lesz a fogyasztásunknak, mert Callum egy egész család heti menüjét hozathatta ide. Az én étvágyamhoz képest mindenképp. Ami a változatosságot jelenti, hogy minden perdai alapanyagból készült, és ez az ami igazán érdekel. Noha így sem szenvedünk hiányt semmiben, mégis más valódi gyümölcsből készült frissítő és valódi zöldségekből étel. * -Furcsa neve van…cladac. Ha gyümölcs, rossz nem lehet. Mutasd kérlek. *csak magamhoz húzom a kancsót, hogy beleszagoljak. Meglepetten nézek fel Callumra újra, de elégedetten.* -Finom illata van. Az íze sem lehet rossz. *De már a botanikus is beszél belőlem, amikor viccesen engedélyt adok arra, hogy leitasson.* -Az erjedt gyümölcsnek magas az alkohol tartalma. *De persze nem gondoltam komolyan, hogy leitasson, és arra is ellenérzéssel gondolok, hogy belekóstoljak a kínált borba. * -Ó, hát ez a B terv? Akkor megnyugodtam, mert eddig minden olyan szép volt, hogy semmi nem ronthatja már el. *Mondom ezt kicsit csatlakozva a tréfálkozásához, de mégis őszintén. A kezdés csodálatosan megalapozta az este hangulatát, és akkor is örömmel és boldogsággal fogok rá gondolni, ha a fennmaradó időt sírva töltöm. Elveszem a nekem nyújtott poharat, majd finoman odakoccintom az övéhez.* -Kettőnkre, rád, a mai estére és a házasságunkra. *Szinte mindenre, de az ünneplést a lelkemben beárnyékolja a gyászunk. Nem emelhetem a poharam arra, hogy szülők vagyunk, s bár alig pár percig tarthattam a karomban Evan Noah-t, a hiánya fájón belemar a lelkembe. Óvatosan, gyengéden teszem félre a szívem egyik csücskébe az emlékét, és mosolyt erőltetek az arcomra. Clara is eszembe jut, az amit rólunk mondott, hogy mindig erősnek kell lennünk….Callum előtt nem kell annak lennem, az ő fájdalma az enyém is és viszont, de a mai este…egy esély, ígéret és egy újabb küzdelem kezdete. S ahogy belekóstolok a gyümölcslébe, az íze elsöpri az árnyékokat. Már a mosolyom is őszinte, meglepve pillantok fel, várva Callum reakcióira is.* -Finom. Nem túl édes, finoman savas és friss. *Az első óvatos korty után többet is iszom, de hagyok azért helyet a vacsorának is, mert ahogy Callum felemeli a fedőket, az illatok azonnal az orromba kúsznak és az éhség lecsap rám. Nem igaz a mondás, hogy evés közben jön meg az étvágy, nekem a finom illatoktól is, épp csak nem kordul meg a gyomrom. A látvány pedig pazar. Letéve a poharat az asztalra, kezemet a hasamra szorítva ülök le, megadva magam az édesen letaglózó csapásnak. * -Callum, ez csodás. Ezek az illatok…máris éhes lettem, pedig korábban voltak kétségeim, hogy akár egy falatot is képes leszek-e lenyelni. De…és minden apró…maradjunk egy kicsit, úgy is muszáj lesz lesétálnom később. Te már mindet kóstoltad? Mit ajánlasz? *De meg sem várom a válaszát, vagy, hogy szedjen valamit a tányéromra, az eperért nyúlok, egy szem, érett, csokiba mártott eperért. Az mintha ismerős lenne és biztos vagyok abban, hogy nem perdai gyümölcs és talán azért ismerős, ahogy a virágok neveit sem felejtettem el. Már az illata is csábító, óvatosan harapok bele, lassan, nehogy a gyümölcs leve túlcsorduljon. Lehunyt szemekkel élvezem az édes ízt, amit a csoki kissé kesernyés aromája ellensúlyoz. Néhány röpke pillanatig el is felejtkezem magamról.* -Mmmm…mesés. *S csak akkor nézek fel Callumra amikor már lenyeltem az első falatot, és picit rajtakapva érzem magam. A mosolya, a fürkésző tekintetében csillogó kíváncsiság miatt. * -Ne nézz így rám, a te hibád, hogy úgy érzem magam mint egy gyerek. És mintha mindig erre az ízre vágytam volna. De tudod mit?*Félretolom a magam tányérját és középre, kettőnk közé húzom Callumét, majd újabb csokis eperért nyúlok. * -Együnk egy tányérból, mindenből egy-egy falatot. Kezdetnek ezt kóstold meg. *S megmutatom, hogy nekem is van ravasz mosolyom, amikor felé nyújtom az epret, de nem engedem el az ujjaim közül. Úgy lesz kénytelen beleharapni, hogy én tartom a szájához. Nem, nem fogom megviccelni és nem húzom el, de most én nézem kíváncsian, mennyire ízlik neki.*
Apró mosollyal bólintok arra, hogy úgy érzi, szívesen úszna. Egyetlen pillantásom vagy vonásom sem jelzi, hogy ez régen miként volt, de nem is lényeges még akkor sem, ha a múltban másként volt. Fontos a múlt megismerése, de én már a jövőt tervezem. Ez az este, a randi ennek a jövőnek a nyitányához tartozik. Elindult már Saskia felébresztésével és hogy pontosan hol zárul le a nyitány korszaka azt még én sem tudom, de mikor itt lesz az ideje, tudni fogjuk. - Csak kis kiegészítések. Például nagybetűvel szerepel, hogy a feleség kötelessége megbocsátania férje minden hibáját és ezek ellenére is szeretnie. Az apróbetűs kiegészítés szerint de legalább elnézni köteles e hibákat. - Mosolygok, mert hát lássuk be, Saskiának lenne mit elnéznie velem kapcsolatban, ha csak a legenyhébbel is kezdjük, mint a munkamániám vagy a kifinomult szobanövény-kipusztító tudásom. - Szeretnéd esetleg átnézni e szerződést és tárgyalni az újratárgyalásról? - Kérdem még mindig mosolyogva, mert igen, csak úgy nem lehet kihúzni belőle dolgokat, arról tárgyalni kell, három csókkal beadott kérvénnyel. Egy kis hazai bürokráciát megengedhetek magamnak. Az őszinte bókom célba talál, pirulása azonnal elárulja s nem a hálálkodó szavai miatt mondtam, hanem mert így érzek. Akkor is, ha szeretete, szerelme még csak most kezd bimbózni szép lassan - vagy csak szárba szökken, még a bimbónál tán nem is tart -, ha csak egyoldalú is ez a rajongás. Köszönetére elmosolyodom, s nem mondom ki, hogy fogalma sincs, én mennyi mindent köszönhetek neki, hogy mennyit jelent ő nekem. Több, mint egy szerelem vagy egy feleség. Sokkal több. Talán pont e eltolódott egyensúly miatt lep meg finom gesztusa, amivel átkarolja lazán, mégis hozzám bújva a derekamat, míg én italt töltök. A pillanat, mikor engem is elér a deja vu, s mielőtt a megfelelő kancsóért nyúlnék, kézfejére teszem az enyém egy hosszabb szívdobbanásnyi időre, s mikor elválik onnan, csak azért nem bánom, mert hallom őt nevetni. - Már megérte. - Felelek arra, hogy sikerült úgy is megnevettetnem, hogy ehhez egy lépésnyit sem kellett futnom. Jó hallani a nevetését, a csengését, nézni a szája ívét hozzá, az aprócska, csak ilyenkor látható kicsiny ráncokat a szeme sarkában. - Máris elnéző vagy velem, működik a házassági szerződésünk! - Mosolyodom el szélesen, majd elkezdem magyarázni, hogy milyen is a gyümölcslé, melyet még ugyan én sem kóstoltam, de azért készségesen ajánlom. Megszagolom én is utána, bár az illatát ismerem, ha az ízét nem is ellenőriztem, bíztam benne, hogy az illata alapján jó lesz. - Ahogy érzem, illata szerint még távol áll az erjedéstől. - Valahogy eszembe sem jutott erjesztett gyümölcslével is próbálkozni, bíztam Saskia korábbi ízlésében, hogy akkor sem szerette a pálinka jellegű italokat. - Köszönöm, hogy máris letetted a voksodat az A terv mellett. - Jólesnek a szavai, mert bár az este csak nemrég indult, mégis mindent annyira jónak talál, hogy nem tudom elrontani innentől. Remélhetőleg igaza is lesz, bár nem is célom rácáfolni a szavaira vagy feszegetni a határokat. Egy tökéletes estét mi is megérdemlünk, még ha a tökéletes örömre belevegyül némi bánat is a túl friss gyász miatt. - Kettőnkre, rád, a mai estére, a házasságunkra... és rá. - Nem szükséges se neki, se nekem kimondani a nevet ahhoz, hogy tudjuk mindketten, kire gondolok a végén, kinek az emlékére is emelem a poharunkat. A mosoly és a pillantás hozzá keserédes, fanyar, ugyanaz üli meg az én lelkemet is, mint az övét, még ha egyikünk sem akar róla egyelőre beszélni a másiknak. Néma támaszok vagyunk egymásnak és a tószt Ewan Noah emlékére azt is kifejezi, hogy nem feledkezünk meg róla sem. A fájdalom idővel enyhülni fog, nem tép majd annyira az ember szívébe, mint most, de lehet csak azért érződik majd így, mert megtanulunk együtt élni ezzel a fájdalommal, mert felejteni nem lehet. Talán nem is akarjuk elfelejteni. Én egyik korábbi kis életet se akartam elfelejteni, azért őriztem meg a képeket az irodámban a képkeretben, még ha most egy fiók mélyére is kerültek, hogy hiánya emlékeztessen a hibámra. Fanyar a mosoly, mely akkor kezd csak finoman erősödni, szélesedni, tisztulni az árnyaktól, mikor koccintva egy hosszú pillanatig egymás tekintetébe s ezáltal egymás lelkébe kapaszkodtunk, s a cladacfa gyümölcsének íze kellemesen ránt minket magával a megfelelő irányba, nem túl édes, de nem is fanyar. - Igen, értem már, miért ajánlották. Ezt szívesen kóstolnám máskor is. - Megerősítőleg kortyolok még egyet, de csak aprókat bólogatok előbbi szavaimhoz, hogy határozottan kellemes és Saskia találta meg a megfelelő kifejezést: friss. Persze a reggeli kávémat sosem cserélném le erre, de ettől még helyet kaphat napközben a menüinkben. A poharat leteszem és felfedem a vacsoránkat levéve a fedőket. Nem készültem hatalmas adaggal, habár amennyit néha Saskia tudott enni, ahhoz képest minden hatalmas adag. Talán csak a kis falatokra szeleteltsége miatt mutatja magát sokkal többnek, mint ami indokolt lehetne kettőnkre. A reakciója mindenesetre megmosolyogtat, a szakácsnak és az ízléses tálalást összerakóknak járó, mozdulatokban kifejezett elismerést is én zsebelhetem be, bár utólag biztosan értesülnek róla, hogy meg voltam-voltunk elégedve. - Csak szép fokozatosan a sétát! - Szólal meg belőlem az aggódás, nem bánva, hogy egy időre leültünk, hadd pihenjen Saskia. Őt ismerve hamarosan úgy is tényleg le fogjuk sétálni a vacsorát itt a Kertben. - Mindet én sem, van újdonság számomra is... - Kezdek bele, s figyelem, ahogy gondolkodás nélkül lecsap egy eperszemre. Ha a botanikai tanulmányaira emlékezett, akkor biztosan az eper is ismerősen dereng, még ha csak képekről is. Ahogy elnézem, miként élvezi lehunyt szemekkel a gyümölcs ízét, ezért a látványért még én is nekiállnék kertészkedni és epret termeszteni, mosolyogva figyelem őt, s e mosolyban ő kap rajta, mikor felpillant végül és a szavaira felnevetek röviden. - Vállalom bűnöm következményeit! Bár bevallom, ezúttal a párnára nem gondoltam. Egyszer már mondtad, hogy úgy vágysz az igazi eper ízére, amire én nevettem, hiszen csak aromákból ismertük, azt se tudtuk, hogy van-e bármi köze az igazihoz? Majd húzhattam le a fejem, mert repült felém a kispárnám! - Mosolygok szélesen az emlékre megelőzve a kérdést, hogy miként is jön ide a párna az eperhez. A padok anélkül is kényelmesek, hogy plusz párnákkal kelljen kibélelni. - Szerencsénk van, mert idén nyárra sikerült először epret termeszteni. - Mesélem neki tovább és érdeklődve figyelem, ahogy egy tányért húz középre, a másikat odébb teszi, noha egyelőre ez az egy is makulátlanul tiszta marad, mert a falatot Saskia ujjai közül kapom. - Miért is ne? - Kis meglepettség látszódik rajtam, ez nekem is új, de alapvetően jól hangzik és kíváncsiságomat leginkább ravasz mosolya csigázta fel. Közelebb hajolok, hogy ujjai közül elnyerjem a kis eperszemet és figyelem az ízek találkozását: a gyümölcsét és a csokoládéét. Én ugyan nem hunyom le a szemem ehhez, de ettől még látni, hogy ízlik. - Mennyivel másabb, mint önmagában. Hogy átalakul az íze. - Szólalok meg, miután lenyeltem a falatot. Az epret már kóstoltam korábban, az első termések egyikét, de csak két-három szemet, a többit inkább elajándékoztam. Azt hiszem pont az emlék miatt. Az eper élményét inkább szerettem volna Saskiához kötni. Úgy alakult, hogy osztoznia kell ezen egy másik szőke botanikussal, de a két élmény merőben másabb, tekintve a mostani a romantikus és valahol kaján hangulatát. - Nézd csak meg ezzel... Azt mondták, mindenképp próbáljuk ki. Egy perdai sajt, enyhén sós. - Most rajtam a sor, hogy válasszak a tálakról és előbb egy csokoládémentes félbevágott eperszemet választok, majd hozzáfogok egy krémfehér színű, lapos kis téglalapokra vágott, enyhén zsíros és kemény fajta sajtszeletkét és ezt együtt kínálom neki, természetesen a tányért a magam részéről is mellőzöm, hogy Saskia falatja után én is megkóstoljam ezt a párosítást, ha már így ajánlották. - Nekem jobban tetszik így, mint csokoládéval. - Szólal meg a nem éppen édesszájú hírében álló, nem meglepő módon. - Mind a kettőnknek mindig is megvolt a lehetősége, hogy jobban étkezzünk, mint az átlag, ugyanakkor ezekben a friss élelmiszerekben van valami, amit nehéz szavakba önteni, de az ízük olyan karakteres, hogy mellettük elsatnyulnak a korábbi minőségi ételek is. - Nézek végig a tálakon lévő ételeken s pillantok újra Saskiára, hogy ő mit gondol? Ha a korábbi évek ételeire nem is emlékszik, az elmúlt napokban fogyasztottak alapján neki is lehet véleménye, de talán egy-egy íz is itt a tálakon, még ha új is, előcsalogat valami emléket régről. Vagy nem, de az sem baj.
Nem most van az a rész, amikor kíváncsian figyelem Callum arcának vonásait, hogy vajon telibe találtam-e az úszással. Pedig, ahogy a néha végtelennek tetsző energiáján elámulok, úgy azon is, hogyan képes rezzenéstelen arccal magába rejteni a válaszokat, az érzéseit, a gondolatait. Olykor elcsípek egyet-egyet ezekből, apró sikerélményként élem meg, hiszen azt jelzi, hogy nem felejtettem el teljesen, és remek szórakozás valamin rajtakapni. Ezekből sincs még túl nagy tapasztalatom, hasonlóképp a feleség kötelezettségeinek gyakorlatához. Callum szavai azt mutatják, hogy a házasságunk gyakran fulladt egymás ugratásába, mert igen nagy gyakorlata van benne…fel kell zárkóznom. Elsőként máris zavartan tekintek fel rá ahogy a nagybetűs rész apróbetűs kiegészítését taglalja. * -Ilyen sok hibád van, hogy rögtön ezt a kiegészítést emeled ki? És ha most nem kérdezek rá, mikor akartad közölni? *Ingatom a fejem, de az álrosszallás hangulatát elhomályosítja a mosolygásom, de aztán elkomolyodom…legalábbis megpróbálom, bár elég nehéz, mind a téma, mind Callum kivételes humora miatt.* -Ó, hát mindenképp. Változott az alapállás. Először is bele kell venni a feleség amnéziáját, mint enyhítőkörülményt. *Azt hiszem, most először gondolok az emlékeim elvesztésére az előnyös oldaláról, de itt aztán vége is szakad. Arra persze jó, hogy cukkoljam vele Callumot, mert szinte mindenre ráhúzhatom a felejtést és hivatkozhatok rá mint új kiegészítésre, és ezzel minden apróbetűs részt überelek. Éledező ravaszságom azonban máris visszakozik a váratlan bókja elől, zavarba hoz, de kellemesen és melegséget csepegtet a szívembe. Nem csoda, ha odabújok hozzá, átölelem mintha most is táncolnánk, épp csak nem szemben állunk egymással. Még ha igazán nincs is okom arra, hogy megérintsem, mert a helyzet nem kívánja meg, nekem jólesik és úgy érzem, indok sem kell hozzá, s elég egyetlen pillanat is akár…csak legyen. Ezek az apró érintések ott vannak mindenhol, halványan elmosolyodom amikor az ő keze simul finoman az enyémre mielőtt elhúzódnék tőle. A csendes törődést a nevetésem váltja fel, amit könnyedén csal ki belőlem. Ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt napok hogyan teltek, hiányzott már, szükségem volt pár percnyi felhőtlen jókedvre, amikor felejthetek…amikor akarok felejteni. * -Milyen házassági szerződés? *Nézek fel Callumra értetlenül, igen, szerintem is működik, mert gondolatban már újratárgyaltam, a magam záradékával. Végül azért csak elmosolyodom. Eszem ágában sincs kihasználni pont azt, amit az ellenségemnek sem kívánnék, de pont ilyenkor fontos az önirónia. Nem szeretnék a problémáim mocsarába süllyedni, bárhogy is, de túl kell lépnem rajta úgy is, hogy mindig visszaköszön. A perdai vacsora azért is jó, mert nyugodtan kísérletezhetek az ízekkel, és Callum sem kóstolt még mindent, így a felfedezés öröme közös lehet…vagy a csalódása, ha esetleg valami nem ízlene. Egyelőre ez a veszély nem fenyeget, a gyümölcslé illata remek belépő, akárcsak az estéhez a rövid koncert és a tánc. Nem titkolom, hogy azzal levett a lábamról.* -Szerencsére, különben érzésem szerint hamar vége lenne az esténknek és nem gondolom, hogy nekem kellene téged hazavinni. *Így esélyesen a „B” tervet is száműzöm.* -A kezdet mindent meghatároz Callum, de köszönöm, hogy volt B terved is. Még ha kevésbé is átgondolt. *Egy pici fintort engedélyezek magamnak, elfér a leitatásom terve mellett. Azt hiszem ha több hónap is telt volna el az ébredésem óta, a koccintásnál akkor is eszembe jutna Ewan Noah. Még ha nincs is már velünk, hozzánk tartozik, de én csak gondolatban említem a „ránk és a házasságunkra” mellett, mert félek, hogy elrontom Callum kedvét, vagy a könnyed és szerethető hangulatot. Nem tudom hogyan hatna rá, mennyire zárkózna be…de ő helyettem is kimondja…és rájövök, hogy nem baj, ha egy kicsit mindketten elszomorodunk, ha könnyeket nyelünk, ha veszünk egy nagy levegőt, ha sóhajtunk, hogy egymás, szívén és lelkén esett mély és még be nem gyógyult sebet simogatjuk. Gondolatban megköszönöm, hogy neki volt bátorsága kimondani, még akkor is ha tudta, a fájdalom és a gyász fellobban újra. Mindez benne van a mosolyomban ami az övéhez hasonlóan keserű, elpillantok mellette, hogy a szemeimbe szúró érzéssel együtt visszaparancsoljam a könnyeimet. * -Rá. *Ujjaim rászorulnak a pohárra, a hangom elcsuklana ha többet mondanék, így is rekedt és halk. A vágyott érintés most az egymásba kapaszkodó tekintetünkben merül ki, a poharak csengése a választóvonal, az rángat ki a fájó sötétből. A gyümölcslé íze finom és üde…de vajon mindig ilyennek érzem majd? Súlyos emléket aggatok rá, de még nem tudom mi lesz belőle a jövőben; mély szakadék vagy menedék? Nem most fog ez kiderülni, vagy kiteljesedni, a néhány pillanatnyi gondolkodásom közben felfedett vacsorára fordítom a figyelmem, és elismerésem nem marad el. Minden úgy van összeválogatva, hogy ránézésre is összefut a nyál az ember szájában. Korábban úgy éreztem nem leszek képes enni, mert az izgatottságtól összeszorult a gyomrom, de most…még Callum is tett arról, hogy a kezdeti idegesség kellemes érzéssé enyhüljön, és most talán nagyobbak a szemeim mint a szám. * -Igenis doktor úr! *Válaszolom nevetve nem minden élcelődés nélkül, mert bármennyire is a randevúnkra koncentrálunk, az aggódás megmarad és felszínre is kerül. Egyelőre nem érzek fáradtságot, nem azért ülök le, mert kimerültem volna, az élmény amúgy is feledtetné és nem tettem le arról, hogy körbejárjuk a Kertet, mert bélyegezzenek csak meg nyugodtan azzal, hogy telhetetlen vagyok, vállalom. Ez a kis szeglet bármennyire is csodálatos és békés, nem elégszem meg vele. Egy szem csokis eperrel fokozom a hangulatot, megfeledkezve magamról ízlelem, élvezem az ízét, mely szétrobban a számban, nem is gondolva arra – hiszen nem emlékszem – hogy a gyümölcsnek nem csak az íze bír jelentőséggel hanem a története is. Mert van története, amit Callum mosolyogva oszt meg velem. Elámulok, szó szerint, hiszen először elakad a szavam is. Bár a történet felettébb mókás, főleg a párnacsata, mégsem nevetek és viccelődöm azzal, hogy párnában is erős vagyok és legyőztem egy kancellárt. A koncert, hogy ő maga zongorázott nekem, a gondosan kiválasztott zene…a vacsora melyben elrejtve ott van egy emlék…hitetlenkedve ingatom a fejem.* -Callum…nem is tudom mit mondjak erre. Olyan finoman szórod a morzsákat. Ez kedves és…hihetetlen, hogy ilyen apróságokra is gondolsz. Most már kíváncsian várom a többi meglepetést. *Nem emlékeztem az eperre és a párnára, de nagyon tetszik ahogy beépítette az esténkbe. Nekem csak az jutott, hogy újakkal lepjem meg, mert az, hogy a tányért középre húzom és a kezemből nyújtom neki a következő eperszemet, láthatóan meglepi. Ezek szerint ilyen nem volt régen, de nem törvényszerű, hogy mindennek ugyanolyannak kell lennie. Másrészt élvezem ezt a kis játékot, és azt, hogy leplezetlenül figyelhetem miként harap bele a gyümölcsbe.* -Az édes és a keserű kiegészíti egymást, az egyik enyhíti a másik erőteljes ízét és így kellemes harmónia lesz az eredmény. Kóstoltad már önmagában? Akkor hogy jutott eszedbe csokival? *Az a néhány nap amit az ébredésem óta együtt töltöttünk, kevés volt ahhoz, hogy bepótoljuk az elveszett időt és kevés ahhoz, hogy újra megismerjem Callumot, de épp elég, hogy tudjam, édességgel nem lehetne megvenni. Ezt a gondolatomat erősíti a következő eperhez kínált sajt, ami ízében állítólag sós, tehát tökéletes ellentéte a gyümölcs ízének, de ugyanazt a hatást kellene nyújtania mint a csokoládénak. Elmosolyodom azon ahogy Callum felém kínálja, lehet a tányérok ma nem játszanak főszerepet. Óvatosan veszem el ajkaimmal a falatot, és ízlelem a különös, egymástól elütő ízeket, de többet várok, mint amennyit érzek. Először nem tudom eldönteni, hogy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Callumnak láthatóan ízlik, én még hezitálok. Hosszan forgatom a számban és ezalatt számtalan érzelem suhanhat át az arcomon, kezdve a meglepettől, a finom fintorgáson át, a nagyon elgondolkodóig. * -Nem tudom eldönteni. A csokis azért határozottan jobb, de erre sem mondanám, hogy rossz. Furcsa. Meg kell kóstolnunk mindennel, de nálam a csokis nyert. *A csoki kesernyés ugyan, de közelebb áll az édeshez, mint a sós és bár nem fogyasztok sok édesítőt, a teánál is a természetes, eredeti ízeket kedvelem, a sósat meghagyom az egyéb ételekhez. A gyümölcs legyen édes. * -Azért karakteres az ízük, mert igaziak. Bennük van a nap fénye és ereje, az eső, a föld tápanyagai. Ezeket sosem tudod mesterségesen pótolni. Azokban az ételekben nincs élet. Ezekben van, nem is kevés. Még egy ok, hogy minél hamarabb a Perdára látogassunk. *A bőség zavara karol belém ahogy a többi ételre nézek és nyúlok most először a villáért, felrúgva az étkezés íratlan szabályait…bármivel folytassam. Csak falatok, leginkább a nagyon színesek vonzanak és villavégre kerül egy lila kocka.* -Ez micsoda? Zöldségnek tűnik, de lehet gyümölcs is éppenséggel. A színe…azok közül amiket kóstoltál, van kedvenced? *Fordulok Callum felé a kérdésemmel, majd meg is kóstolom a bizarr színű valamit azzal az elhatározással, hogy ezek után Callumra hagyatkozom és a már általa ismert ételekbe kóstolok bele. *.
- Mint minden férjnek... - Sandítok szemem sarkából mosolyogva Saskiára, mert most megfogott, ebből nehezen mászom ki, hogy miért pont ezt emeltem ki. Persze van annyi egészséges önkritikám, hogy megbecsüljem egy ilyen nő szeretetét. Persze szeretett, vagyis inkább kedvelt engem Jasmine is, de neki fogalma sincs, milyen ember vagyok valójában. Saskia meg... ennek tudatában is szeretett, azt meg csak remélem, hogy emlékek ide vagy oda, de ez sem fog változni a jövőben. Mintha pengeélen táncolnék... - Természetesen utólag közöltem volna, mikor fellebbezésnek már helye nincs. - Ez a csibészes mosoly már egy olyan kancellárré, aki kedvtelve s ravaszan él vissza a helyzetével, még ha ez most csak könnyed játék is csupán. Fűzzük is tovább a játékot, s jót derülök a válaszán, amit nem átallok meg rögtön kicsit kifordítani a magam javára. - Amnézia? Ühümmm, tehát a feleség köteles elfelejteni a férje hibáit? Nos, ha így akarod, én nem ellenkezem. - Somolygok tovább ravaszul, teljesen biztos vagyok benne, hogy Saskia határozottan nem így gondolta az amnéziája beépítését a szerződésünkbe, mert ezzel aligha überel bármilyen apró kis kiegészítést. Más kérdés, hogy esélyesen úgy se mindig nyerek, mert egyrészt elég ravasz a feleségem, másrészt ha így bújik hozzám, mint most is, azonnal engedékeny kedvembe hoz, s egyetlen érintése elég, hogy komor felhőket űzzön el fejem fölül. - Hajjaj, romlik az amnéziád! Hát a nagy- és apróbetűs házassági szerződésünk. - Mosolygok rá, hiszen igazából nincsen ilyenünk. Az apjával is csak szóbeli megállapodásunk volt, ő nem merte volna írásba foglalni, hogy nyoma maradjon, én meg bolond lettem volna, írásban elkötelezni magam arra, amit ő akart. Erre a hibára későn ébredt rá. Saskiával így nincs külön szerződésünk, nem volt szükséges, s ennyi év házasság után sem látom úgy, hogy másképp kellett volna dönteni vagy most írnunk kellene egyet. Kivéve persze a korábban viccből elhangzott tételeket. Értékelem azt is, hogy ezúttal ő az, aki poénra tudta venni az állapotát, szerintem ez a gyógyulás jele. Egyfajta elfogadás, amely talán majd segít áttörni azokat a bizonyos csukott ajtókat, melyek most elzárják előle az emlékeit. - Pedig jelenet lenne... - Jegyzem meg arra halkan s röviden nevetve, hogy ő kísér engem haza, mert én már olyan ittas állapotban leszek. A JL biztos örülne annak a felvételnek. Viszont nem mondom ki, hogy sokszor támadt kedvem az üvegek fenekére nézni. Okot bőven találtam volna rá, a kicsi Ewan Noah is szolgáltatna most eleget, de mindig annyi a teendő, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen módon sajnáltassam magamat. Kancellárként ráadásul különösképpen erősnek kell maradnom, mostanság meg főleg, hogy nehogy valaki azt gondolja, sebezhető lettem. - Néha improvizálni is kell. - Fűzöm hozzá, hogy nem volt átgondolt az egyébként sem komolyan mondott B-tervem, még ha rám kevéssé is igaz, hogy improvizálós típus lennék. Ha a szükség úgy hozza, nyilván élek vele, de jobban szeretek előre felkészülni minél több eshetőségre, kimenetelre, s tudom is akkor már rá a válaszomat. Ilyen improvizálós eset az, ahogy a tósztunkat megtoldom kicsiny utalással a fiunkra. Mondhatnánk, hogy ezzel esélyesen húzom le az este hangulatát a mélybe, de néha ki kell mondani dolgokat, még ha el is szomorítanak, annál is inkább, hogy ez örökre el fog már minket kísérni, és engem kísérteni. Mindent megadnék, ha el tudnám űzni végleg Saskia szemeiből azt a fájdalmat, amit most is benne látok és ami enyémben is benne lehet. Bár átvállalhatnám tőle és cipelném én tovább ezt a mázsás súlyt, ami lelkünkre ült, pedig a karunkban alig volt fél kiló csak. A poharak koccannak, s ezzel próbáljuk elvágni az önkéntesen vállalt, megbeszélés nélküli egy perces néma csendünket. A gyümölcslé hűvössége mint könnyed, koratavaszi szellő frissít fel minket s segít kimászni a gödörből, szakadékból, együtt. Arra helyeselve bólogatok kis mosollyal, hogy vette orvosi tanácsaimat, s már le is ülünk az ide hozatott asztalhoz, hogy rápihenjünk a sétára, ami ránk vár. Szerencsére Saskia sem siet, jó választás volt nem ismeretlenül is ismerős ételeket választani a mai estére, mert nem csak különlegesebb így, de nem is siet felpattanni a padról. Az eper lesz az első áldozatunk, melyhez elmesélem a történetet is, mely rövidke, igazán jelentéktelen is nyolc évnyi házasság alatt, mégis indokolt, hogy ma este szerepet kapjon. Feje ingatására először csak felvonom a szemöldökeimet, majd elmosolyodom, mikor hallom szavait. - Elrontom az imázsomat, ha elárulom, hogy részben szerencsém is van? A zene, amit játszottam, azt több, mint két éve kezdtem el tanulni, meg akartalak lepni vele a házassági évfordulónkon. Szerencsés egybeesés, hogy mikor végre eljátszhattam neked, morzsa is lett, ahogy az is, hogy idén sikerült először epret termeszteni a Városban. De... azt hiszem, még egy meglepetés azért hátra lesz. - Kacsintok egyet a végén játékosan, mert ugyan a Kerthez is sok emlék köt minket, főleg őt, de én most nem az itteni időzésünkre gondolok, ugyanakkor sejtelmes mosolyom is jelzi, nem árulok el többet. Figyelmünk így az ételek felé fordul és meglepve, de örömmel fogadom az újítást, hogy így adja nekem a falatot. Ide egyébként valahogy illik is. - Önmagában ettem csak eddig, igen. Láttam régi képen, mikor a vacsorát állítottam össze, hogy csokoládéba is mártották. Jól nézett ki, így gondoltam kideríthetnénk, hogy eleink tudtak valamit vagy ízlésficamuk volt? - Az előbbire tesszük le a voksunkat, feleségem mindenképpen, de tulajdonképpen nekem is ízlik csokival. Igaz, én kísérletező szellemként egy sajtfélével is kipróbálom, szintén képen láttam, hogy ezzel is ették. Most én vagyok az, aki figyeli, miként veszi el a falatot és ízleli meg, s még meg sem szólalt, már akkor mosolygok az apró mimikákon, amelyek előre jelzik, hogy ez nem olyan egyértelmű győzelem, mint az eper-csoki párosnál volt. - Nos, akkor könnyen osztozkodunk ma is. - Húzódik szélesebbre a mosolyom, ahogy Saskia inkább lefoglalná a csokis verziókat. Erre valahogy számítottam, de sosem lehet tudni alapon én is szívesen kísérletezem. A Perda nem először tud meglepni engem. - A Perdára látogassunk??? Ez nekem új! - Emelem közben poharam a számhoz, hogy amögé rejtsem csibész mosolyom, hogy csak ugratom, nem lettem én is hirtelen amnéziás. Elvégre a vacsora is azért dúskál a perdai ételekben, hogy amíg mi nem mehetünk le Saskia egészsége és ereje miatt, addig a holdat hozzuk egy kicsit közelebb ilyen módon. Kancellárként szerencsére erre sok lehetőségem van. - És szerinted a földi eper is ilyen ízű lehetett? Más volt ott a Nap, talán a fénye, ereje is, na meg a föld összetétele is eltérhet némileg, és az eső is. - Inkább filozofikus eszmefuttatás ez, mert ezt sosem fogjuk megtudni, hacsak nem találunk egy egykori Alvót, aki volt annak idején olyan szerencsés, hogy kóstolta az epret. Figyelmem a villa apró kis körözését a tálak felett, ahogy grodrak köröz az égben, mielőtt lecsapna megfelelő áldozatot találva. - Zöldségnek mondanám, gyökérzöldség lett volna nálunk, de a perdaiak szó szerinti fordításban földszárnak nevezik ezeket. A perdai nevével meg sem próbálkozom most, de ezt vér földszárként fogod megtalálni, ha rákeresel az adatbázisban, van belőle vörös is, azért lett ez a neve. De a köznyelv egyszerűen piros meg lila répának hívja. A gyerekek kedvence, láttam lent a Városban meg Elorakban is... nézd csak! - Veszek fel a villámmal is egy olyan lila, kockára vágott, puhára főzött vér földszárat, számba veszem, kicsit forgatom meg ízlelem, mert magam sem kóstoltam még. Kicsit meg is lep, ahogy ették a gyerekek, le mertem volna fogadni, hogy édes lesz, de inkább finoman pikáns. Ám lenyelem a falatot és utána kicsit nyelvet öltök Saskiára, amiből rögtön megérti, miért kedvelik fajtól függetlenül a gyerekek ezt a zöldséget: a nyelv is olyan lilára színeződött, mint amilyen maga a növény. Vélhetően ha egyszerre többet is eszik az ember, akkor erőteljesebb is a színhatás, de most még hangulatvilágításunk mellett is jól látható a nyelvem elszíneződése. Mosolyogva húzom vissza a nyelvemet e röpke pillanat után. - Ismerem ezt a Lan gyökeret. A szára is finom, főleg így pirítva, bár szemnek kissé fura ez a hamuszürke szín. De a föld alatti gumója is ehető, ez a szép sárga. - Mutatok rá a villa hegyével a megnevezettekre, az alig ujjnyi hosszú, finoman pirított szárakra és a gumóból készült pürére, melyből helyes csavart kis kupacokat alakítottak ki. - Az ízes gyökeret ismerném még fel, de az nincs is a tálakon, nem is fogod egyben megtalálni soha. Ez a spirál formájú gomba is nagyon finom szerintem. Meg a húsok! Ez a gyászmadár lesz, mindenképp meg kell kóstolnod! - Pillantok fel Saskiára, láthatóan megvan az egyik kedvencem. - A halak közül ezt a neonhalat ismerem. Oh, igen, a Perdán egy-két élőlény is tud világítani a sötétben. Könnyű horgászni, és kevés a szálka benne, ezért kedvelt étel. Ééés azt hiszem ez a torpedóhal, erre nehéz vadászni, de nagyon ajánlották. - Fejezem be a rövid bemutatót, de még így is van több minden a tálakon, amikről nem beszéltem, vélhetően azokat még névről se ismerem, főleg nem ilyen porciókra szedett alakban. - Melyikkel folytassuk?
-A feleségeknek is vannak hibáik. *Előre mentem ki magam mindenből, amit majd el fogok követni. Ha esetleg a sandító mosolygás mögött lenne benne félsz, hogyan magyarázza ki magát, ezzel megkönnyítem a dolgát. Mindenkinek vannak hibái, a tökéletesség nem emberi tulajdonság és azok nélkül pont az a lényeg veszne el ami megfűszerezi a kapcsolatokat. Természetesen ezek mind csak akkor jók, ha a hibák nem túl nagyok, még szerethetők és nem látja más a kárát. * -Szerencsém, hogy előbb kiderült. *Ehhez tényleg nem tudok mit hozzáfűzni, Callum magasan vezet a csibészes mosolyok kísérte szellemes megjegyzésekkel. Nem kétlem, hogy az élet más területein is hasonlóképp nyerésre áll és ebben annak a könnyed ravaszságnak a komolyabbik változata segíti, amit most megcsillogtat előttem. S ezzel forgatja ki a szavaimat is a maga kényére-kedvére, de teszi mindezt kedvesen és szerethetőn, mókásan. Soha nem gondolnám, hogy erre alapozva valóban megtenné velem, de azért nem árt ha már az elején vastagabbra húzzuk a szerződésünk betűit.* -Az enyhítő körülmény rám vonatkozik, nem rád Callum. *Véletlen, hogy éppen akkor bújok hozzá amikor ezt mondom, nincs különösebb célom vele, csak megérinteni. Ennek ellenére tovább fűzöm a szerződés lényegét már a gyakorlatban kipróbálva. Hogy valóban létezik-e ilyen kettőnk között, nem tudom és nem is foglalkozom vele. Valójában azt sem tudom, hogy mások között jöttek-e létre házassági szerződések és van-e jelentőségük. Ez az egész megmarad a humor talaján, könnyed évődésként ami mindvégig mosolyogtató. Számtalan pontot be lehetne illeszteni egy ilyen szerződésbe pusztán a szórakozás kedvéért, de hagyni kell más alkalmakra. Arra szélesebben mosolyodom el, hogy ő még el is képzelte hogyan kísérném haza ha bármilyen módon a „B” terve valósulna meg. Ha engem kellene támogatni, az sem lenne kisebb látványosság, bár valószínű, hogy a karjaiba kapna és ráfogná, hogy elgyengültem. Mindenki megértené, Callum van ennyire úriember. Azt már kevésbé magyaráznánk ki, ha egymást támogatnánk, nevetgélve dülöngélve a folyosókon. Nos, nem kérdés, hogy még improvizációnak is elég meredek. A könnyed nevetést aztán a szomorú emlékezés váltja fel, de kell ez a lelkünknek, hogy ismét egymásba kapaszkodjunk ezzel is megerősítve a köztünk lévő, most még elfelejtett kapcsot. Minden ilyen pillanat egyre közelebb visz Callumhoz, ahogy a vidámak is…de érezhetően nagyobb ereje van a fájdalmasaknak. A koccintáskor meg sem érintjük egymást, ennek ellenére úgy érzem soha jobban nem nyújtottunk támaszt a másiknak. A perdai vacsora bevezetője, annak íze és illata, könnyedsége és frissessége emel fel minket újra a padlóról. Az eper kóstolásához már igyekvő páciensként ülök az asztalhoz és derűsen hallgatom a hozzá tartozó történetet, melyhez újabb és újabb kapcsolódik. * -Ez kedves tőled. Szerencsés vagyok, hogy te vagy a férjem. Nem ront semmit az imázsodon, sőt! *Szelíden elmosolyodom belegondolva abba, mennyi mindent megtett értem és tesz most is, lassan de biztosan kezd kialakulni bennem a kép a házasságunk harmóniájáról. Egy valami azonban hiányzik. Callum még nem beszélt azokról a dolgokról, amelyeket tőlem kapott. * -Még egy? Nem is kérdezek rá. *Legyintek mosolyogva, mert ezt a tekintetet már ismerem. Bármennyire is faggatnám, nem árulna el közelebbit. Az iménti gondolatot félretéve inkább a kóstolásra és a kóstoltatásra koncentrálok.* -Tudtak valamit. *Jelentem ki határozottan a csokis epret ízlelve, nem titkolva mennyire ízlik, azt sem amikor a sajtos eperről kell véleményt alkotnom, mely bizonytalan az elején, de végül Callumnak hagyom meg.* -Nem fogunk összeveszni az biztos. *Mondhatnám könnyelmű kijelentésnek is, de nem lenne igaz, legfeljebb a móka kedvéért. Van mindenből bőven ahhoz, hogy jusson mindkettőnknek. Rövid botanikusi eszmefuttatásom újabb kérdést vet fel Callumban, amit érdemes átgondolni, de mielőtt feltenné az erre vonatkozó kérdést, megint az a csibészes mosoly. Nevetve fenyegetem meg a mutatóujjammal.* -Callum! A felejtés az én kiváltságom. *Ezek után nehéz komolyra fordítani a szót, meg sem próbálom, bár a tartalom valós.* -Sok minden befolyásolhatta az ízét, azt gondolom, hogy még a Földön is változott, ahogy a klíma. Azt már nem tudjuk meg, hogy a perdai föld és időjárás mennyit változtatott rajta, azt sem, hogy előnyére vagy hátrányára, de ha az utóbbi, sokat nem ronthatott rajta. Az is lehet, hogy a legjobbat hozta ki belőle. *Kár is lenne ezután kutatni, én elégedett vagyok az eper ízével, de a következő kóstolásom már perdai…valami. Kiderül, zöldség. Remélhetőleg mire munkába állok, már erről is több fogalmam lesz. A földi növényeket már ismerem, az amnéziám nem terjedt ki ezekre az ismeretekre, így eggyel több okom van arra, hogy a perdaiakat részesítsem előnyben. Míg Callum a vérföldszárról mesél, addig én a gyakorlatban ismerkedem vele. Az íze kellemesen pikáns, nem túl édes, s, hogy miért szeretik a gyerekek? Számban a falattal nagy szemeket meresztek Callum mutatványára mielőtt jóízűen elnevetném magam. Nem csak a lila nyelve az ami meglep, hanem, hogy kinyújtotta a nyelvét. Annyira…szerethetően gyerekes és mókás, pont ezért nem is számítottam tőle ilyesmire, de szinte azonnal rávágom magamban, hogy kedvelem ezt az oldalát is. * -Ó! Bámulatos! Az enyém is olyan lett? *Nyújtom ki a saját nyelvem, de gondolatban már a lila zöldség lehetséges festékanyagait veszem sorra. Callum aztán ötletszerűen válogat az ételek között, nem is fontos, hogy mi lehet itt az előétel vagy a főétel és, hogy őszinte legyek, akár a desszerttel is folytathatjuk. Amire rámutat azt megkóstolom, mindenből egy apró falatot veszek csak, hogy jobb eséllyel induljak. * -Ez is finom…azt hiszem szeretni fogom a perdai konyhát. *Mosolyodom el, már a spirál formájú gombát ízlelve, de aztán érezhetően elérkezünk Callum kedvencéig s már nyúlok is a villával a falatért.* -Mindenképpen megkóstolom. Ez a kedvenced. Mmmmm…nagyon finom…furcsa az állaga….de határozottan jobb mint a tegnapi ebéd volt. *Nevetve vallom be, noha tegnap még nem volt bajom az ebéddel, de ezen falatok után már érzem a különbséget. * -Melyikkel? Mindegyikkel, Callum, ki fogok pukkadni. Így akarod a tudtomra adni kevésbé orvosilag, hogy túl sovány vagyok? Nos, akkor házastársi kötelességemnek érzem, hogy én is etesselek téged. *Derűsen mosolyogva mondom ezt, korábbi szerződésünkre utalva és még e nélkül sem lenne éle a szavaimnak, de már nyújtom is felé a villára tűzött gyászmadár falatot…amit picit elhúzok előle mikor elvenné.*
- Erre csak azt válaszolom, hogy egy sem rémlik, mert csapdát szagolok. - Somolyodom el arra, hogy a feleségeknek is van hibájuk. Nyilván vannak, de jól működő kapcsolatban egy sem olyan, amit ne lehetne a férjnek elnézni vagy éppen még a hibát is szeretni valami módon. - Csak rád? Ami az enyém, az a tied is, hát nem önzőség kisajátítani az amnéziádat? - Színlelek némi felháborodást, mint akinek máris sérülnek a jogai a házasságban, de mindezt csak a jókedv szintjén tartjuk meg. Ha tudnám, önzőn átvállalnék tőle mindent, ami rossz és bántja, ám erre talán még perdai képesség sincs, marad az, hogy valahogy együtt birkózunk meg ezzel, egymást támogatva s egyben egymásba kapaszkodva, hogy ne fulladjunk bele, ahova az örvény lehúzna. - Ezt a mondatot elismételnéd és felvehetem, a hibáim előkerüléséhez? - Nevetek fel aztán, hogy máris elnyertem ezt a címet tőle férjként, s hálás mosollyá szelídül a mosolyom ezért, hogy ő ezt látta meg bennem, pedig épp azt vallottam be, hogy zongoratudásom csak arra az egy dallamra terjed ki, régi meglepetést húztam elő a kalapból, de annál nagyobb örömmel, mert voltak napok a két és fél év alatt, mikor azt hittem, sosem hallhatja majd ajándékomat. Mosolyogva reagálok a még egy meglepetésre, amire rá sem kérdez inkább, s arra, ahogy a csokis epret élvezi, a sajttal kombináltat pedig kevésbé. - Oh, hát akkor talán mégiscsak dereng valami erről a perdai útról! - Nevetek fel röviden már akkor, mikor méltatlankodva a nevemet ejti ki, a hangsúly nagyon is ismerős, de enélkül is jót derülnék rajta. - Ebben van valami. - Bólogatok rá arra, amit a perdai időjárás s egyéb környezeti tényezők eperre gyakorolt hatásáról mond, s valóban, ha ez a hátrányára változott verzió, akkor érthető, miért sóhajtoznak annyira az egykori Alvók, mikor az automatából megkapják ebédüket. Azoknál az ételeknél még az sem dobja fel az étkezést, mint amit én prezentálok Saskia előtt egy lila színű nyelvöltéssel. Biztosra veszem, hogy a szakmai specifikációja miatt is érdekesnek találja a zöldséget, de így mégiscsak másabb felhívni rá a figyelmét, mint száraz tényként közölni. Na meg efféle játékosságot csak vele engedhetek meg magamnak, Saskia az egyetlen - még ha ő nem is emlékszik rám -, aki mellett nem kell kancellárnak lennem s nem is érzem magam annak, még akkor sem, mikor a kancellári jelvényes felöltőt viselem jelenlétében. Ahogy szemeit mereszti, én leszek az, aki elneveti magát, hogy aztán ezzel a széles mosollyal helyeseljek arra, ahogy beszáll a játékba s megmutatja az ő nyelvét is. - Igen, tied is! S kérek is egy lila csókot! - Hajolok közelebb, de csak ajkairól lopom le azt a csókot, hacsak Saskia másképp nem akarja. Magam részéről már régóta hiányolom ajkait. Utána kezdünk bele kóstolgatásokba, s csak egyetérteni tudok, hogy a perdai konyha jó. Mondjuk fogalmam sincs, hogy a perdaiak is így eszik-e ezeket vagy emberi rutin szerint készítjük el az ételeket, s szerencsénk, hogy jó ízűek alapvetően is. - Könnyű hozzászokni, igen. Úgy tudom, ha valaki Városban lakót rendelnek ide fel munka vagy más miatt, jellemzően hoznak magukkal enni, minthogy itt egyenek az automatákból. - Ránk persze ez nem érvényes, mi a nyolcadik szinten hozzájutunk egyébként is jobb ételekhez, na meg a perdai ízekhez is. - Kipukkadva is szeretni foglak! - Jegyzem meg mosolyogva, s Saskia mindig is sovány volt, de nekem így is, úgy is tetszene. - Erre nem lehet nemet mondani! - Felelem az etetésemre, s gyanútlanul hajolok közelebb a falatért, melyért hiába nyitottam a számat, az csak messzebb került tőlem. Így már nevetve lendülök előbbre, sikerrel járva végeredményben, még ha kuncogásom közepette is ujjam begyével kell a gyászmadár-falatka szélét számon belülre juttatni, hogy szalvétával rendezzem aztán megjelenésem s töröljem meg ujjamat. Magam is kínálok egy falatot Saskiának, de nem játszom így a falattal, most még. Úgy is számít rá, előbb lankadjon figyelme. A falat lenyelése után szólalok meg. - Azt tudod, hogy melyeket ismerem, kóstoltad te is. Most merészkedjünk ismeretlen terepre! Válassz olyant, amit én se ismerek, s kóstoljuk meg egyszerre!
Talán lenne is csapda, egy kedves, évődő csapda, ha a régi önmagam lennék. Úgy érzem nem állt tőlem távol az ilyen tréfálkozás, ahogy most sem, csak épp nincs támpontom, nincs irány amerre elinduljak. Azért még így is sikerül egy sejtelmes mosolyt villantanom a válaszára. Felháborodására is meg van a válaszom, remélhetőleg az övéhez hasonlóan frappáns.* -De az. Önző vagyok, mert téged is kisajátítalak. *Szívesen lemondanék a felejtésről, de Callumról nem. Még mindig furcsa számomra, hogy ilyen rövid idő alatt biztos lettem az érzéseimben, noha az igazakra nem emlékszem. Neki is nagy része van benne, minden pillanatban érzem ahogy a lelke és a szíve átölel, s ezekre a szomorúan derűs percekre is jut belőle. Nem csak a zongorajátékára értem azt, hogy szerencsés vagyok amiért ő van nekem, de tény, hogy ez csalta ki belőlem. Ez nem csupán egy ajándék volt tőle, nem egy apró ám annál kedvesebb meglepetés. A történettel együtt már inkább egy újabb vallomás. Érezhető minden szavából, mennyire készült erre, főleg azok után, hogy már nem csak remény maradt, hanem valósággá vált. Sokkal többet jelent neki, mint ahogy azt szavakkal el lehetne mondani. * -Szerencsés vagyok, hogy te vagy a férjem. *Ismétlem el, s akár százszor is elmondanám, s bár tréfálkozásból indult, és mosolyogva ejtem ki korábbi szavaimat, komolyan gondolom. Kíváncsi vagyok az újabb meglepetésre, de ha valamit megismertem Callumból, az biztosan első helyen áll, hogy tudjam, nem fog többet mondani róla. Úgy is van más ami lefoglal, hogy ne legyek türelmetlen míg eljutunk odáig, semmit nem akarok siettetni, lassan élvezem ki a mai este minden percét. Akad némi szakmai eszmecsere is a perdai és a földi növények összehasonlításáról, bár utóbbiról egyikünknek sincs tapasztalata, én mégis könnyedén mondok véleményt magamat is újra meglepve ezzel. Azt nem tudom, hogy az epren mennyit változtatott a perdai talaj összetétele, de határozottan elégedett vagyok vele. Egyszerűen mennyei, akár csokoládéval, akár anélkül…de sajttal meghagyom Callumnak. Rátérve egy helyi zöldségfélére játékos meglepetéssel találom szemben magam, de biztos vagyok abban, hogy ez az apróság csupán improvizáció Callum részéről, és az igazi meglepetés még várat magára. Ám addig jót derülök a lila nyelvén, ő meg az enyémen. * -Ahogy elnézem a perdai színösszeállítást, ma rengeteg csókot fogsz kapni tőlem. *Tekintetemet végigfuttatom a kínálaton mielőtt eleget tennék a kérésének, a csók azonban engem is boldoggá tesz. Nem sok idő telt el az első óta, de azt hiszem könnyű lesz hozzászoknom. Tudat alatt már akkor megízleltem volna ajkait mikor hazavitt a karantén szobából, s azóta is gyakran jut eszembe, biztosan észre is vette mikor beszélgetés közben néhányszor elakadtam az ajkainál, mielőtt a szemeibe néztem volna. * -Még nem sikerült megoldani, hogy mindenkinek jusson? Itt a Dominiumon is. Nem okoz ez ellentéteket a városiak és a dominiumi lakók között? *A fura gomba után Callum kedvencét kóstolom meg, a gyászmadarat melynek igen ízletes és porhanyós a húsa, de szigorúan csak egy apró falatot, hogy a többinek is jusson még hely, bár már most biztos vagyok abban, hogy nem fogom tudni végigkóstolni az egész menüt. Nem mondhatom, hogy az ételek minősége miatt nem eszem sokat, mert nem lenne igaz. Nem fér belém több, de mindig próbáltam elhúzni az időt, míg Callum be nem fejezte az ebédet vagy a vacsorát, épp amit sikerült együtt elfogyasztanunk, hogy ő biztosan jóllakjon. Az újdonság varázsa most nem engedi, hogy csak turkáljak az ételben, valóban élvezem az ízeket és a társaságot nem különben. Callum kvázi bókjára felnevetek és már nyújtom is felé a falatot a villán.* -Ha kipukkadsz, hogyan fogsz szeretni? *Most rajtam a sor, hogy kiforgassam a szavait, de mással is csőbe húzom. Meg kell harcolnia azért a falatért amit felé nyújtottam és ez újabb derűre ad okot, s persze számítok arra, hogy ő is kicselez engem, de mivel nem történik meg, erre majd később fog sor kerülni. * -Merészkedjünk? Olyan veszélyes lenne ismeretlen ételt kóstolni? Nos lássuk, mennyire legyünk bátrak? *Körbe kémlelem a választékot és most olyasmit választok aminek nem túl harsányak a színei, bár így nehezebb dolgom van. Marad a hal, valamiféle lepény és a tejfehér krém, utóbbiba mártom bele a lepényt s kóstolom meg azt s várom, hogy Callum mit választ. Ugyanazt mint én vagy más ismeretlent s aztán cserélünk. * -Ez finom. Picit pikáns. Megkóstolod? Nem túl édes, inkább fanyar és valami meghatározhatatlan. Az előbb még egészen más íze volt. *Meglepődve próbálom behatárolni az ízvilágot de nem sikerül, talán a lepény miatt, vagy a hal fűszerei változtattak rajta, melynek enyhén füstös íze van. *
- Egy pillanatig sem fejtek ki ellenállást! - Nevetek fel halkan s röviden, még két kezem is játékosan emelem meg megadásom jeleként. Én csak örülök neki, ha kisajátít, igazán másra sem vágyom. A világuralmi-terv e téren ugyancsak hátrányból indul. S megint csak nevetek finoman, mikor elismétli a kért mondatot, noha nem kapkodok a felöltő belső zsebei felé a pda után, hogy ténylegesen rögzítsem az elhangzottakat s emlékeztessem szavaira, mikor kiderülnek a hibáim. Márpedig csak idő kérdése és azok is napvilágra kerülnek, de addig talán egy jó, tökéletes esténk lehet, mikor nem kell Saskiának szemet húnynia tetteim felett. Marad a jókedv mára, amit csak tetéz a lilává változott nyelvünk, amit egyikünk sem rest megmutatni a másiknak gyerek mód öltve nyelvet. Ennyit a koncert és a tánc eleganciájáról, ez itt már a lazaság. - Önzőnek önző a párja, ide az összes színű csókot! - Mosolygok, s örömmel élvezem, hogy Saskia sincs ez ellen, még akkor sem, ha a többi perdai étel nem bír ilyen színezőerővel, mint ez a lila színű földszár. A csókjához könnyű hozzászokni, igazán elszokni sem lehetett tőle, mégis megdobbantja újra s újra a szívem, mikor ajkaihoz érhetek. Az erre való vágy kölcsönös volt korábban is, már a karanténszobában is ezzel köszöntöttem volna, ha nem szembesülök a problémával, hogy idegen lettem számára. Ám ebből a helyzetből is ki lehet hozni a legjobbat, például újra megismerkedést, ahol még olyan is újra felbukkanhat, amit rég elfeledtünk a másikról, legalábbis azt hittük. - Lenn a Városban lakni éppolyan kiváltság, mint a nyolcadik gyűrűszinten élni vagy vezető beosztásokban nagyobb kabinhoz jutni. A sóvárgás a jobb életre természetes, évezredes múltú s hoztuk magunkkal a Földről. A cél az, hogy mindenki egyforma jólétben élhessen, idővel lenn a Perdán, felébresztve az Alvók ezreit is, de a történelemből tudjuk, hogy ezt nem olyan egyszerű kivitelezni, mint elhatározni. Amikor kaptam egy tálnyi epret, csak két-három szemet ha ettem belőle, bevallom, ahogy te rám vártál a Kerttel és a Panorámakilátóval, úgy ezt az élményt én is inkább veled akartam megosztani, átélni. A többi epret az Iskolába vitettem a gyerekeknek, hogy osszák szét közöttük. - Ott minden rangú együtt tanul, az egyszerű alacsony beosztású szülők gyermeke is kóstolhatta a különleges újdonságot, még ha szó szerint csak egy falat erejéig sikerült egyenlőséget tenni, s tettem említésével nem magamat akarom fényezni, csak ismerve Saskiát úgy is eszébe jutott volna neki ez, ha ő kap egy tálnyi epret egyedül, miatta ajándékoztam tovább Jasmine ajándékát. Úgy hiszem, nem olyan bő az epertermés még, hogy mindenkinek jusson. A valódi, nem szintetikus ételeket sem sikerült még kiváltani. A mi kiváltságos életünket ez az egyetlen terített asztal jól példázza, amiről tán el sem fog fogyni minden igazi étel, mielőtt kipukkadnánk. - Sok-sok darabban! - Nevetek fel aztán, mikor arról kérdez, hogy szeretném őt kipukkadva, bármelyikünk is jut előbb erre a sorsra. Esélyesen Saskia, mert nekem a következő falatért is meg kell küzdenem, ami újabb nevetésbe torkollik mindkettőnk részéről, de jó őt nevetni látni. - Sose lehet tudni. - Mosolygok, de szerencsére Saskia az ételeket nézi, nem látja így, hogy nem olyan őszinte a mosolyom. Az étellistát előzetesen átnéztem, hogy édesgyöngy ne legyen benne. Kellemetlen emlék, na meg hogy magyaráznám ki Saskia előtt, hogy nem a hatása miatt került a menübe? A választott íz viszont nyomokban sem emlékeztet annak a szósznak az édességére. Ugyanazt választottam, amit Saskia, én is abba a krémbe mártottam a lepényt s kóstoltam meg. - Hm, tényleg elég különleges... De nekem tetszik. Egyre jobban! - Állapítom meg, ahogy hozzám is elér az a jellegzetes utóíz, mikor a pikánsság már lecseng, bár a pikáns ételekkel sincs bajom. - Azzal leszünk bajban, hogy ha valami ízlik, hogy írjuk körbe a szakácsnak, mi volt az, hogy máskor is ehessük? - Most én leszek az, aki egy ismeretlen darabot választ. Azt felismerem, hogy egy félbevágott kis napbogyó pihen a vonzóan élénknarancssárga krémen, alatta előzőhöz hasonló lepény. A napbogyó kellemesen édesít, de nem számítottam rá, hogy a krém csak elsőre tűnik pikánsnak, hogy utána aztán olyan csípőssé váljon, hogy figyelmeztetni sincs időm Saskiát, de talán a reakcióm is elég: azonnal a gyümölcslevem után kapok a tudós bizonyosságával, hogy ez alig valamit enyhít majd a csípős érzésen, de míg iszom, addig jó. Legalább addig. - Huh, a következő három falat ízt lehet nem fogom érezni. - Szusszantok, s jobb híján most én veszek egy sima epret - csokist meghagyom Saskiának -, hogy annak édeskés ízével tompítsam a csípősséget. Ezek szerint már két krém(szósz) az, amivel csínján kell bánni.
Ismét csak elmosolyodom Callum válaszára, mondania sem kellett volna, eddig sem ellenkezett, bármit is tettem. Persze ez még változhat, alig pár napja vagyunk együtt – újra – ami nekem még újdonság, noha egészen másképp kellett volna történnie. Vajon hogyan alakult volna az életünk ezalatt a pár nap alatt, ha emlékszem rá? Miről kérdeztem volna? Nehezebben viseltem volna a bezártságot? Azt gondolom a kancellária üléséig mindenképpen zárt ajtók mögött kellett volna maradnom…de aztán? A második első randevúnk sem történt volna meg? Callum nem érezte volna szükségét, hiszen ez pont az ismerkedésünkért van, hogy kicsit mindketten elfelejtsük a gyászunkat, noha lopva becsempésztük mindketten anélkül, hogy a hangulatunkon rontott volna. Talán a sors jobban tudta mire van szükségünk és ez nem egy akadály amit le kell győznünk, bár most annak érezzük, de inkább segítség. Így gondolva rá már nem is olyan nagy teher. S nem mindent felejtettem el, Callum arca bár idegen, minden másra emlékszem a szívemben, s az első csók is ezért csattant el oly hamar s ezért nincs ellenemre a következő és az azutáni…igen, a lelkem és a szívem emlékszik mindarra a gyengédségre, finomságra, gondoskodásra amit korábban kaptam tőle. Az újabb csókra csupán az este játékossága miatt keresünk alkalmat. * -Megkapod mind, de csak szép sorban. *Maradva a móka színes zöldségekkel kikövezett útján intem türelemre, de ezek csupán szavak, melyek komolyságát mosolyom veszi el. Magam is vágyom rá, s az első óta igazán nem nehéz, már nem is akarom palástolni, lopva ajkain felejteni tekintetem. Lelkesen kóstolok hát, hogy a játékunk miatt felállított szabályok ellen ne vétsek, de közben eszembe jut más is, aminek nincs szorosan köze a randevúnkhoz, de egymás megismeréséhez igen. A kötetlen beszélgetés, mely sok mindenre választ adhat anélkül, hogy azt keresnénk. A gyászmadár húsával „küzdök” míg Callum felvilágosít a Dominium helyzetéről, melynek vége egy kedves kis történet. Nem csak meglepve hallgatom tettét, hanem elérzékenyülve is, hogy eszébe jutottak a gyerekek. Egy villanásnyi időre jut eszembe Ewan Noah, csak egy mondat erejéig ami átfut rajtam, hogy Callum milyen jó apuka lenne, de mielőtt a fájdalom újra maga alá gyűrhetne, azokról a gyerekekről érdeklődöm akiket megajándékozott* -Ó Callum, ez kedves volt tőled, biztosan nagyon örültek. Hogy ízlett nekik? *Eszembe sem jut az a lehetőség, hogy nem is volt rá kíváncsi. Én biztosan nem tudtam volna kihagyni az örömtől csillogó szemek és a gyermeki mosoly látványát. Arra, hogy egyelőre lehetetlen mindenkinek jót tenni, csupán bólintok. Tudomásul veszem, átgondolva ésszerűnek is gondolom, és remélem, hogy inkább előbb mint utóbb, eljutunk ahhoz a ponthoz is, amikor nem kell senkinek sem a másiké után vágyakoznia. Ezek után, tőlem szokatlan módon csak az evésen jár az eszem és ennek fényében tréfálkozunk egymással, Callum frappáns válasza hangos kacagást vált ki belőlem. Sok-sok darabban…* -Akkor sokszorosan leszek szeretve. *Ehhez azonban megdolgoztatom és siker koronázza a tréfámat mellyel először elhúzom előle a falatot. * -Persze, igazad van, ha nem ismerjük, ki tudja milyen ízekbe futunk bele. Eddig szerencsénk volt. *Jegyzem meg gyanútlanul, fel sem nézve Callumra, inkább a következő ételt választom ki kóstolásra, s mindjárt kombinálom is azt szósszal és lepénnyel. * -Nem mondtam, hogy nekem nem ízlik, de fura, hogy változik az íze. Vajon hogyan érték el? *Eszembe jut Clara, mikor arról mesélt mennyire antitálentum vagyok főzés terén, így az első gondolat után elbizonytalanodom, hogy talán meg sem kellene próbálnom újra megalkotni az itt ízletesnek ítélt ételek elkészítését. Lehet, hogy katasztrófa lenne belőle. Callum kérdésére azonban találok megoldást. * -Úgyis mindenből maradni fog, majd külön rakjuk azt ami ízlett, és a szalvétára rajzolunk egy nevetős arcot. *Mielőtt még a „nem ízlett” ételeknek is mondanék egy jelet, követem Callumot a kóstolásban, de a falatot gyanútlanul ízlelgetve rá kell jönnöm, hogy nem mindig bízhatok benne. Szerencse, hogy még nem nyeltem le, így a szalvétában köt ki a csípős falat, és a torkom megmenekül a csípősség nagy részétől. Most kivételesen nem az örömtől könnyezem.* -Callum…te jó ég! Ki képes…ezt megenni? *Magam is a gyümölcslé után nyúlok, bár nem sokáig enyhít, ezért a kortyot sokáig a számban tartom mielőtt lenyelném. * -Ez…kegyetlen volt….ami nem ízlik, oda könnyes arcot rajzolunk majd, kezdve ezzel. *S már tolom is félre a csípős ételt az asztal túl felére, minél messzebb tőlünk. Kínomban mosolygok, s én is elveszek egy epret, csokisat, hogy azt forgatva a számban hozzon némi enyhülést. Egy nagy sóhaj után, még mindig érzem, de már kicsit könnyebb.* -Mit szólnál ahhoz, ha körbejárnánk a Kertet míg elmúlik ez a gyötrelem? *Fel is állok az asztaltól, remélve, hogy Callum velem tart, s a biztonság kedvéért magamhoz veszem a gyümölcsleves poharamat. * -Most még sírok, de néhány hét múlva nevetve emlékszünk majd ezekre a percekre. *Bár már most is kuncogok magamon, ez azért még nem olyan őszinte nevetés. *
Nagy sóhajommal jelzem, hogy a türelem nemigen erényem, ha a csókjaira kell várnom, de emiatt talán nem fog elmarasztalni, csak tényleg további csókok nélkül hagyni. Magam is ajkaira pillantok, némán üzenve, hogy másnem idővel magam lopom el a csókokat előbb, mint az járna. Aztán majd akkor is, mikor jár, így duplát szerzek, szabálytalanul játszva. De addig is, míg első adagot behajtom, kötetlenül beszélgetünk, s a kérdés jó, mert ezekről s a Kancellária hosszú távú terveiről nem árt tudnia Saskiának. Az Imperium ugyan más lakható bolygók után is néz, na meg titkon a hirtelen fogott majd eltűnt jelű Thor hajó után kutat, de egyiket sem azért teszi, mert fel akarnánk adni állásainkat a Perdán, csak a perdaiak reménykednek még. De a Perdán való letelepedésnek több lépcsője van, meg kell ismerni jobban az ottani élővilágot, több termőföldhöz jutni s szép lassan terjeszkedni. Addig az igazi földi gyümölcsök kuriózumnak fognak számítani, de egyben motivációnak, hogy miért küzdünk. Saskia is megérti ezt, benne van a bólintásában s addig csak ilyen gesztusok maradnak, mint egy kosárnyi eper szétosztása. - Arra gondoltam, te is biztosan juttattál volna nekik akkora mennyiségből. - Hárítom picit a dicséretet, bár jól esik, leginkább Saskia pillantása hozzá. A mostani vacsoramennyiségünk más, ezt lehetetlen lenne úgy tovább darabolni, hogy mindenkinek elég legyen. - Nos, a Halálcsók miatt nem vagyok az a személy, akitől szívesen fogadnak el bármi ehetőt, így beküldettem az epret. A futáromat viszont lelkesen ölelgették érte, s elmondása szerint ennyi csillogó szemet sosem látott előtte. Szerencsére allergiás sem lett senki. Utólag láttam meg, hogy a Földön néhányan azok voltak rá. - Ismerem el, hogy személyesen nem voltam tanúja az esetnek, én odakint várakoztam a folyosón, bármennyire is szokatlan ez egy kancellártól. Beszéd közben mi is folytatjuk a szemezgetést a tálakról. - Nem tudom, hogy érték el. Precíz szendvicseknél és a kávéfőzésnél megáll a főzőtudományom. - Mosolygok, mert tipikusan az a személy vagyok, aki a régiek kifejezésével élve patikamérleggel főz. Érthető, az én munkámban minden mg és ml számít, a főzés viszont az eltérést nagyvonalúbban kezeli, sőt néha szükséges is. - Szeretnéd a perdai ételeket megtanulni elkészíteni? - Igyekszem úgy kérdezni, ne derüljön ki, hogy az emberi konyhával hogy állt. Bár a konyhánk mérete árulkodó, s akkor még nem is tudok róla, hogy Clarával már felmerült, hogy Saskia háziassága nem a főzésben mutatkozott meg. - Jó ötlet! - Az eddig kóstoltakból tettem akkor a finom "sarokba" egy-egy példányt s máris új préda után nézek, alaposan mellényúlva választásban. Enyém ugyan nem a szalvétában köt ki, de elnézést kérő pillantást vetek Saskiára, amiért nem tudtam időben figyelmeztetni őt. - A szakács biztos. - Felelek arra, ki képes ezt megenni. Ebből biztosan nem kerül a finom sarkunkba. - Mehetünk! De ebből viszek. Töltsek még neked is? Egyébként már ma este is nevetünk majd ezen, lefekvés előtt! - Újratöltöm közben saját poharam a gyümölcslével, s ha Saskia kéri, neki is töltök. Egyébként felállok az asztaltól, kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem őt. - Hölgyem, Ön választ irányt! - Én afféle kísérő leszek - gyümölcslével sűrűn öblögetve torkomat az elején még -, s vagy a csípős érzés enyhült, vagy Saskia vonta el sikeresen a figyelmemet - inkább ez utóbbi -, mert míg ő a virágokat s leveleket csodálja, érinti meg, szagolja, egyik-másikról mesél is nekem, én addig benne gyönyörködöm. Arra gondolok közben, mennyire hiányzott már nekem csak az, hogy nézhetem, hogy hallgathatom még olyankor is, mikor figyelme s tevékenysége nem felém irányul. Egy-egy növénynél én is hozzá tudok tenni valamit, mert közös emlék kötődik hozzá s elmesélem azt, már ha nem látom, hogy zavarja, ha nem rémlik ezek közül semmi. Egyébként csak hallgatom s nevetek azon, hogy mire körbeérünk közel fél tucat növény került itt is képzeletbeli mosolygós sarokba, s érzésem szerint hamarosan a lakosztályban látom viszont egy-egy fiatalka példányát, mely Saskia kezei alatt hamar növekedésnek indul majd. S ha már indulás, lassan körbeértünk a Kertben egyáltalán nem figyelve az órát, de még akkor sem, mikor az induláshoz készülünk s meghagyom az instrukciókat kommunikátoron át, hogy az epreket s az üveg bort, na meg azokat, amelyek mosolygós arccal lettek jelölve, vitessék majd a lakosztályhoz. Jó lesz este... éjjel, mikor visszaérünk, illetve reggeli falatozáshoz is. - Indulhatunk? Bírod a lépcsőzést, ha lassan megyünk? Onnan felérve a leghatásosabb a látvány.
Mindent elfelejtettem Callumról, de igyekszem pótolni, ám nem olyan egyszerű olyannal szemben, akinek ezer arca van. Láttam már a fájdalomét, a gyászét, láttam örülni és reménykedni, láttam amikor dühös és halált kíván…a türelmetlenséget még nem láttam, de könnyű felismerni, mely most megmosolyogtat, látva hogyan pillant le ajkaimra miután várakozásra kárhoztattam. Röpke másodpercre lehajtom fejem, de nem mosolyomat akarom eltakarni hanem arcom enyhe pírját amit a csókjára való vágyakozás fest arcomra. Nincs rá szükség, önkéntelen mozdulat, hogy nem sokkal később már újra a szemeibe nézhessek. Az epres történet megható és kedves, ha emlékeznék azt mondanám rá vall, de ennek hiányában sem lep meg.* -Hiszen ismersz. *Ejtem ki halkan e szavakat, de közben az jár a fejemben, hogy hányszor gondolhatott rám az elmúlt két és fél évben így? Melyek voltak azok a dolgok, amiről én jutottam eszébe, miről döntött úgy, hogy számításba vette vélt véleményemet? De a gondolatot, a mosollyal együtt félresöpri a Halálcsók emlegetése, és bár tudom mi az és, hogy Callum nevéhez fűződik, és érthető is az emberek reakciója, szomorúnak érzem a tényt, hogy emiatt bántó távolságot tartanak tőle. Ha nem Callum, valaki más talált volna megoldást erre a kegyetlen de talán szükségszerű tettre. Kérdés, hogy korábban is így gondoltam-e, noha azt tudom már az aktámból, hogy nem kerültem személyes közelségbe a Halálcsókkal, nem éltem át a búcsúzás elkerülhetetlen fájdalmát. Kezem a kezére téved, finoman, lágyan simítok végig rajta, s elmosolyodom amikor a történet végéhez ér.* -Néha talán jobb érzés úgy jót tenni, hogy csak magunk tudunk róla. *Az epren kívül azonban sok más gyümölcs, zöldség és húsféle vár még kóstolásra és elámulok azon az ízkavalkádon ami ér. Clarától már tudom, hogy nem igazán vagyok a fősé mestere, az elmúlt napok csekély száma és a jobbára pihenéssel töltött órák pedig nem voltak elegek ahhoz, hogy Callum tudományáról, vagy annak hiányáról értesüljek. A precíz szendvics azonban kissé zavarba ejt.- -Milyen a precíz szendvics? Egyébként teát is tudsz készíteni, méghozzá finomat. *Dicsérem meg, mert megérdemli, bár a tea készítés nem bonyolult dolog, és talán el sem lehet rontani, de az első teánk íze még ott van a számban. Sok emlék fűződik hozzá, végigjártam vele az egész lakosztályt. Bár Callum tudhat arról, hogy nem jeleskedem a konyhában, mégis terítékre kerül és nem tudom elsunnyogni.* -Szeretném, de kétlem, hogy sikerülne. Clara szerint már akkor bajban vagyok, ha egy étel két alkotóelemből áll. *Jó, talán túlzok picit és Clara sem pont így fogalmazott, de biztosan közel járok a valósághoz. Az is lehet, hogy az emlékeim elvesztésével, az is a feledés homályába csúszott, ami eddig meggátolt abban, hogy finom ételeket alkossak, hiú remény, de ha nem próbálom, sosem tudom meg. * -De ha összeadjuk a te precizitásodat az én ügyetlenségemmel, még kifőzhetünk valamit, ha van hozzá kedved. Legfeljebb rendelünk a végén valamit az étteremből. *Az ajánlat végére azért odabiggyesztem a mentőötletemet amit Clarának is mondtam. Biztos ami biztos. S majd akkor a közös főztünk is kap egy síró arcú szalvétát. Ez már akkor jut eszembe, amikor az általunk finomnak ítélt ételeket szeretnénk viszontlátni később is az asztalunkon, de a következő választás abszolút kudarcnak számít, fájdalmasan csípős kudarcnak. * -Akkor hagyjuk meg a szakácsnak. *Válaszolom kissé rekedten attól, hogy az az erős valami a torkomat kaparja, és véleményem szerint még fel is gyújtotta. A gyümölcslé csak addig enyhít a kínomon, amíg a számban van, némi enyhülést hoz a torkomnak mikor lenyelem, de aztán újjá éled. A csokis eper picit jobb hatást ér el, így veszek még belőle a markomba a sétához, amit felajánlok Callumnak. * -Úgy legyen! Igen, azt hiszem kérek még. *Még mindig rekedten, de már mosolyogva fejezem ki reményeimet arra, hogy Callum jóslata megvalósuljon. Végül kezemet a kezébe csúsztatom és felállok, hogy elinduljunk körbe a Kertben, megcsodálva a szépséget ami nem fog fájdalmat okozni, mint a szakács rossz választása. Séta közben az epret váltogatom a gyümölcslé ízével és lassan de biztosan elmúlik a csípős érzés és a hangom sem rekedt már. Szóval tartom Callumot míg minden virágot és kisebb bokrot leltárba nem veszek, kerülnek jócskán a kedvencek körébe és gondolatban már meg is találtam egynémelynek a helyét a lakosztályban. Azt is boldogan és érdeklődéssel fogadom, amit Callum a múltunkról mesél, hiszen korábban sok időt töltöttem itt, és ezt már Clara elbeszéléséből is tudom. Egyáltalán nem zavar ha olyasmit hallok amit elfelejtettem, ellenkezőleg! Lelkes hallgatóság vagyok és hálás is amiért erről mesél. Az idő elröppenni látszik, nem is figyeltem és igazából nem is érdekel. Magamon veszem észre, ahogy fáradok és a hasamba szúró fájdalom húzódik. De nem mondanék le most a további sétáról.* -Szívesen innék majd a borból később, és talán készülhetnénk a reggelire a mosolygós arcú finomságokkal. *Maradt még bőven mindenből, de nem szeretném ha pocsékba menne, ahhoz viszont kevés, hogy bárkinek is szétosszuk. Csak néhány röpke pillanatra ülök le, míg Callum továbbítja a kívánságaimat, és már mosolyogva állok fel az induláshoz, belekarolva másik kezemet is a karjára téve. * -Persze, ha lassan megyünk, menni fog…de ne vigyél most haza. *Rövid szünet után, mielőtt még megszólalna látva vagy a szavaimból kihallva a fáradtságot, máris ellentmondok. Nem, most nem tudna hazavinni.*
Eljött egy újabb nap, s én korán felkeltem a szokásos időpontban. Utána jön az ébredezés, mosakodás és a reggeli étkezés. Mióta egyedül vagyok, így igazából nem könnyű magamról gondoskodni, s az étel készítése sok időt vesz igénybe. Nem vagyok háziasszony, s hiába van már közel egy éves gyakorlatom benne, még mindig sikerül kicseszni magammal, mármint elsózás, vagy más fűszerezési gondok. Hamarosan kapok valakit magam mellé, mármint új feleséget. De vajon ki lesz? Majd megtudom. Addig a saját próbálkozásaimmal kell beérnem. Reggelizés megvan, s ebédre szintén megvan az ennivalóm, így nem marad más, mint a 2-es hangárba sétálni. Ott találkozok a mellém kirendelt katonákkal, s az űrhajó személyzettel. Baj esetén, jobb ha van valaki ért a javításhoz, s van képesítése a külső károk elhárítására. A szokásos útvonalon haladok, de egyáltalán nem találkozok jelenleg ismerőssel, vagy baráttal. Jobb is, mert nem szeretnék elkésni a munkahelyemről. A kellemes séta után megpillantom a személy és rakodó űrhajót, azonban a pda-m jelez, hogy kaptam egy üzenetet. Gyorsan elolvasom, hogy mi lehet az?
„ Tisztelt Uram! Segítségét kérném utazás előtt a tudására, mert úgy véljük itt valami nincs itt rendjén.” Migel Jargon
Kifújom a levegőt, s célt módosítva megyek a Nagyraktárak felé. Közben a kommunikátorommal megüzenem, hogy késni fogok, meg remélhetőleg jöjjön valaki utánam. Kell nekem egy biztos tanú. Nem sietek, így beér egy katona. Üdvözöljük egymást, s együtt megyünk a Nagyraktárakhoz, ahol Migel dolgozik. - Jó reggelt Migel! - szólok hozzá, aki rögtön válaszol. - Jó reggelt Uram! Hála az égnek, hogy itt van. - teljesen meg van könnyebbülve, s máris átküldi a közel 3 oldalas listát, amit át kell néznem. Én elkezdem a pdamon nézni a tételeket, ami fel fog kerülni a hajóra.Az értékeket nézem át, amit a megfelelő jogosultsággal javítok, hiszen csak reális érték szerepelhet rajta. Digitálisan történik minden. Nem tudom, hogy most számolási hiba, vagy esetleg valaki titokban cseni el a dolgokat. Egyelőre nem tudok levonni semmilyen biztos következtetést, ehhez széles körű vizsgálat szükséges.
