Leginkább tragikomédia az, ami a kockán belül zajlik, és enyhe túlzás, amit Moor végül elkezd kiabálni Davies állapotát illetően, mármint hogy nem lélegzik. Különösebb orvosi diploma sem kell hozzá, hogy tudni lehessen, köhögéskor a légzés még fennáll. Utána már más kérdés, de itt még nem tartunk és nem is fogunk, mert a planetológus a férfi szerencséjére nem húzza tovább az időt. Az első reakció kintről nem is az ajtó nyitása, hanem a falak távolodása és a hideg levegő befújásának megszüntetése. Hogy meleget is fújnak-e helyére, azt nehéz megmondani, a didergők mindenesetre könnyen érezhetik ezt. A következő reakció az üvegkocka világításának kikapcsolása, többé nem sugározza azt a hideg, éles fehér fényt, mint eddig, s hát igen, a négyes számot viselő testőr sem mondott teljesen igazat azzal, hogy nem tudják állítani a fényerőt. A fehér fény nem hirtelen kapcsolódik le, hanem két-három másodperc alatt gyors fokozatossággal halványul el. A bent lévők nem lesznek vak sötétben, immáron kilátnak - már aki magánál van, hogy nézelődjön - a kockából, láthatják a fogda terének többi részét, kikapcsolt és üres vagy éppen a fehér fényes kockában dacosan vagy megtörten ücsörgő embereket, és van olyan kocka, amelyiknek fala tejfehér, nem látni mi történik éppen odabent. Valószínűleg jobb is. Látni ezen kívül, hogy az ajtóhoz lép két, orvosi köpenyt viselő férfi egy lebegő hordágyat cipelve magukkal. Davies rövid időn belül már másodjára élvezheti ezt a folyosón való közeledési módot. Szakértő és gyors mozdulatokkal helyezik őt a hordágyra a melegítő takaróval együtt - ha kell, Moor-t odébb tolva határozottan -, egy testszkennerrel helyben elvégeznek pár vizsgálatot vagyis inkább nevezhető gyors csekkolásnak, és míg egyikük jelentést küld Davies állapotáról és szükséges kezelések előkészítéséről, addig a másik a hordágyat állítja levitáló üzemmódba és már irányítja is ki az üvegkockából és a fogdából, valamint ha a férfi magánál van, akkor protokoll szerint, de egész jó átéléssel nyugtatja őt, hogy jó kezekben van már. Moor ezalatt nem tudott kisündörögni, ha meg is próbálta, a testőr útját állta. De hát ezt láthatta is, mert amint bent a fények kihunytak és csak a külső fényekre támaszkodhattak, lehetetlen lett volna elvéteni a 4-es számú testőr alakját, aki valamiféle hideg kárörömmel szemlélte az eseményeket és a végkifejletet. Davies-ék távozása után lép a kockába, szükség esetén visszatolja az ajtóban oda be Moor-t és penderíti rögtön neki a falnak. Nem túl durván, de annál határozottabban és láthatóan nem fog neki rossz álmokat okozni, hogy gátlástalanul kihasználja fizikai előnyét. - Hát mégsem volt olyan nehéz, ugye, Mrs. Moor? Viszont nincs igaza: nem nyertem, ebben a mai napon nincs nyertes, csak vesztes, legfőképpen Ön, de erre már magától is rájöhetett. - Kárörvendése leginkább kő-szürke szemeiben és hangsúlyaiban érhető nyomon, nem a mosolyában, főleg, hogy az nincs is. Közelebb lépve folytatja, egészen a nő arca mellé hajolva le, hogy a fülébe súgja halkan. Pikánsnak is lehetne nevezni a jelenetet, de ez a testőr inkább az a fajta, akinek a közelségére senki sem vágyik igazán, a hideg őmiatta rázhatja ki újra a planetológust. - Jenkins kancellár üzeni, hogy majdnem elbukta a tesztjét, amiért a saját konoksága miatt veszélybe sodort egy másik személyt. Az viszont biztos, hogy a kódot elbukta az ostobasága miatt, Moor polgár. Jelentkezzen a legközelebbi gyengélkedőn! A pda-ja a kabinjában várja, ott, ahol azt máskor is nézegetnie kellene. - Engedi el a nőt hátrébb lépve és csak feje biccentésével jelezve, hogy mehet immár a kijárat felé szabadon. Mondaná, hogy a csendben, de hát sosem hitt a csodákban. A pda-t a nő valóban megtalálja majd a kabinban az ágyra téve, de semmi érdekeset nem fedezhet fel rajta: se letöltve, se feltöltve, vagy megváltoztatva nincs rajta semmi. Már-már gyanús, hogy megnézték-e egyáltalán? Az biztos viszont, hogy a gyengélkedőről a planetológus hamarabb szabadul, mint a férfi, de ha esetleg beteglátogatóba menne, addigra szerencsére Davies már magánál lesz, bár ezt lehet ő nem ilyen szerencsének éli majd meg...
Csak halványan vigyorodom el. Még, hogy nincs mentőkötele... hol is tartottunk? Magamban azért nagyra értékelem, hogy próbál talpra állítani, mozogjak, de szerintem csak így jobban megy neki jártatni a száját, ami most viszont valahogy nem segít, éppen ellenkezőleg. Egyáltalán nem értem magam, hiszen az előbb pont az segített. Áh, elengedem... Bömböl... Sosem sírtam, azt hiszem. Nem azért, mert belémverte volna apám. De akkor miért nem? Áh, mindegy... Valami nagyon nem stimmel, hogy nem fázom már, és a hideget viszont érzékelem, s csak mozdulatlanságra vágyom, és csendre. Hallom valahonnan a távolból, hogy Raven valamit ordít, de úgy döntök, inkább kikapcsolom a füleim, ameddig nem ér hozzám, addig sokkal jobban érzem magam. Ah, vééégre! Érzem, ahogy a fény, az idegesítő fény eltűnik. És valahogy csendesebb minden. Mégsem bír békén hagyni, nem hiszem el! Morgok egyet az érintésre, s csak később állapítom meg csodálkozva, hogy ez nem Raven hangja volt. Hah, már hallucinálok is, nagyszerű! De igazán elengedhetne már. Hallok valami motyorászást, egy pillanatra talán sikerül is kinyitnom a szemeim, aztán csend.
Némán bámulom a monitor kijelzőjét. Már vagyok annyira jól, hogy memorizáljak, s vagyok még annyira nem jól, hogy nem most fognak kiengedni. Igaz, "nem is lenne hova". Ez a világ nem a kíméletességéről szól (különben nem feküdtem volna jó ideig kiütve az ágyban), így ahogy magamnál voltam annyira, hogy alá tudjak írni, az orrom alá nyomták a válási "papírokat", a pda-n. Meg kellett játszanom, hogy össze vagyok törve, és bármennyire is voltam boldog, hogy végre ők együtt lehetnek, valójában nem voltam. A gépeimmel akartam lenni, s nem gondolni arra, hogy bármikor kiderülhet, ki is a kölykök valódi apja (merthogy úton van ám a második kölök, nem bírtak magukkal, nem bírták volna kivárni, míg elválunk, neeem! Nekem mondjuk így szerencse is, "teljesítettem a normát", hagyjanak békén. S arra sem akarok gondolni, mennyire nem kedves dolog volt az, amit műveltek velem a kockában. A tüdőgyulladás egy dolog volt, és az is, hogy a belső termosztátom kis híján felmondta az unalmast, azt még edzeni kell. De nem gondoltam volna, hogy a hideg triggerel. Hogy ennyire mély nyomot hagyott az Ébredés. Dolgoznom kell ezen, mert ha akció közben nyelek be hideget, simán lebukok. Vágyom vissza a tervezőasztal fölé, az megnyugtat, és most valahogy a gépek tervrajzainak tanulmányozása is, mégis, érzékelem, ahogy számolatlan időre bealszok, mert a pda az ölembe esik, arra riadok fel. Meg arra is, ahogy az egyik nővér megkérdezi, Moort beengedheti-e. Tök értetlenül meredek rá egy pillanatra, mert azt, hogy Moor és én egy helyen.... Aztán csak sóhajtok, hogy miért is ne? Lehet ennél rosszabb?
//A Mesélőit nagyon köszönjük, élmény volt! Zach lesz időnként rosszcsont, csak, hogy találkozhasson Négyessel! //
*Feladom. Daviest nem lehet másképp magához téríteni, mint hagyni a fenébe és megvárni, míg…jön a segítség és megteszik helyettem, mindenféle szerrel. Gyógyszerrel. Mert kell neki az orvos és nem csak azért, mert már köhögött is, valami nem stimmel és ez az én bűnöm. Szóval feladom azt a tervemet, hogy ha kíntornázva is melegen tartsuk magunkat és Négyes szemeibe nevessünk. Francba, ez nagy ütés az önbecsülésemre, de tudom a határokat és Davies határa már előttem van meghúzva két centivel. Kitoltam ameddig lehetett, de végül az öklöm párnázott része az üvegen csattan. Eltúlzom az állapotát, de egyrészt nem vagyok orvos és talán elnézik nekem, másrészt remélhetőleg nincsenek az üvegfalba építve testszkennerek, és a mozdulatlansága aggodalomra adhat okot. Amikor a falak kezdenek széthúzódni, már tudom, hogy valahol azért mégis nyertem, de nem engedem arcomra ülni az elégedett mosolyt, mert még meggondolja magát Négyes, hogy verném a fejét a falba. Enyhül a jegesen erős fény is és a hőmérséklet is jobb. Nem fújnak be meleg levegőt, de a hidegből visszavettek az biztos. A tejüveg is kitisztul és láthatom a többi kockát is, mondjuk nem érdekel ki és hogyan feszeng a magáéban, egyedül Négyest keresem, illetve azt akit nem látok. Nincs itt. Tutira kamerán keresztül néz minket az irodájának furcsán puritán kényelmében, s még egy csésze jó erős feketét is a kezébe merészelek képzelni. Veszek egy nagy levegőt és azt képzelem, hogy az orromon finom kávé illata kúszik be. Épp mikor eltelek a kávé illatával s kinyitom a szemeimet, érkezik meg az egészségügyi személyzet. Fellélegzem, bár a lelkiismeret furdalásomból nem farag le semennyit sem. Félreállok amikor belépnek és eszem bogában sincs meglépni, megvárom míg valami jót mondanak Daviesről, de látom Négyest is az ajtóhoz közel és sejtem, hogy velem még nem végzett. Ezt az arcának vonásaiból csekkolom le, hűvös de nem kimért, szokták mondani, hogy a legszebb öröm a káröröm és Négyes ennek eleget is tesz. Persze jön még Négyesre Moor, ezt én mondom, de nem most. Amint Daviest kilebegtették, én is indulnék utána, de Négyes elém áll, majd beljebb is tol, épp csak nem botlom el a saját lábaimban, máris a falnak leszek szegezve.* -Ó, ez ismerős. Mi laflova büdös lábáért ragaszt engem mindenki a falhoz? Nem is értem, de tényleg. *Szakad ki belőlem a méltatlankodás, de gyanítom nem kapok rá választ. Igyekszem vigyorogva, ahogy régen Cromwell kapitánnyal szemben is, Négyes minden szavának ellentmondani. * -De rohadt nehéz volt…..milyen jó….akkor mégis nyertem…..*Nem mondhatnám, hogy haragszom rá, azt sem, hogy utálom. Csak szeretném a belső mosolyát letörölni a képéről, mert látni azt nem látom, de érzem. Valahol mélyen egészen zsigerileg vigyorog, elégedett magával, hogy fosna bele a páncéljába. * -Néha fogat is moshatna…*Húzom el az arcomat amikor egészen közel hajol hozzám, nem mintha büdös lenne a szája, de higgye csak azt. Másrészt a tőlem érkező sértés engem elégít ki. Gyerekes apróság, de a lelkemnek jót tesz. Az viszont már érdekel, amit ezek után mond. Jenkins nevének említése jobban felvillanyoz és a tartalom kíváncsivá is tesz.* -Milyen teszt? Tesztelget? Nocsak! ….Majd szerzek másikat, nem nagy ügy….Héééé! Mi az, hogy a kabinomban? Maguk csak ne járkáljanak a kabinomban amikor nem vagyok ott! Basszák meg! *Amikor int, hogy mehetek, ellököm magam a faltól és megállok előtte. Feljebb kell emelnem a kezem, hogy a mutatóujjam elérje az orrát, bár nem érintem meg, de meglengetem előtte.* -Magának sürgősen javítania kell a kommunikációs képességén, és készségén. *S otthagyom. Nem óhajtok több kérdést feltenni neki, mert úgy sem válaszol, majd Jenkinst vonom kérdőre, előbb azonban Davies állapota felől fogok érdeklődni. Nem is azért megyek a gyengélkedőre, hogy engem vizsgáljanak vagy kezeljenek, és szerencsére anyám sem ide van most beosztva.
Már vártak, gondolom jelentést kaptak arról, hogy engem is ki kell vizsgálni, de kisebb perpatvar segítségével erről a jogomról lemondok. Megvárom míg bemehetek Davieshez és mivel azt mondták már magánál van, nyugodtan tudok várni pár percet vagy fél órát is akár a vizes ruháimban. Lassan amúgy is száradnak, már nem csöpögök és nem cuppogok amikor végre beengednek. Az is reményre ad okot, hogy Davies nem mondott nemet, pedig megtehette volna. Még sem haragszik rám annyira, vagy csak kínosan vágyik egy bocsánatkérésre. Sápadt és megviselt az arca, a szemei picit még zavarosak, de legalább viszonylag magánál van. Ha nem binárisan kezd el beszélni, egész jól állunk.* -Helló Davies! Hogy s mint? Megmelegedett már? Jó száraz ruhában lenni, mi? Elég sokáig ki volt ütve. *Gyanakodva várok, az ágya mellett állva nézem őt és teszek magamban fogadást arra, hogy hogyan szólal majd meg. esélyesen én nyerek magam ellen. Minden más kérdés attól függ, mit válaszol és hogyan. A hátam mögé helyezett kezeimet meg gyűrögetem, melengetem. Nem akarom, hogy lássa, piszkosul ki vagyok hűlve, de van rá gyógymódom. Még ráér.*
//Köszönjük a mesélőnek a sok izgalmat! Jön még Négyesre Raven Moor! //
Inkább a szövegbe temetkezem, és a leírásokba, addig is új ötleteket merítek, s vannak olyan fejlesztések, amikről ... miért nem tudtam? Minden energiát használ fel, vagyis egészen biztos a kezeim között volt már, ha más nem, legalább a tervrajzuk. Az érdeklődő olvasásba azonban megint belealszom, s egy ilyenbe szól bele nem csak egy hang, hanem az érzet, hogy pont oda esik le a pda, ahova nem kéne. Megrándulok, de nincs kedvem kinyitni a szemeim. Nővér hangjának tűnik, és a név ismerős. Moor? Nem igazán kipattannak a szemeim, csak próbálom kinyitni. Az első, ami érzet elér, hogy rettentesen fázom. S hogy az a pda sehol nincs. Az orromban viszont valami, amit nem akarok, de tudom, hogy akkor nem kapok elég oxigént, és a kezem már megint tele van mindennel. Összerakom a képet, és rájövök, hogy lázálmom volt. Eddig még megy, legalább ez megy. Még jobban magamra húzom a takarót, bár tudom, semmit sem fog érni, s nem is megy egyből magamra húzni. Figyelem egy ideig, és nem úgy tűnik, mintha kapott volna száraz ruhát. Szerintem ez megint egy lázálom, tuti. Fekszek valahol egy ágyban, totál kiütve. - Te meg még mindig a vizes ruhádban vagy, átöltözhettél volna - nézek végig rajta, a takaró mögül kibeszélve, ahogy eltartom kicsit. Ahogy a háta mögé teszi a kezeit. Ez valóban Moor? Valóban igaz, amit látok, s az is, hogy komolyan így áll? Szaggatottan lélegzek ki mélyet, elfojtva a köhögési ingert. Nem vagyok egy érzelgős jellem, de ahogy ott áll, még mindig ázott madárként... S még valami végigpörög bennem, még ha voltaképpen alig is voltam magamnál akkor. Mindaz, ahogy próbált mozgásra sarkallni. - Köszönöm, hogy megpróbáltál életben tartani - még akkor is, ha benyomogatott olyan gombokat, amikről nem is tudtam. - És jössz egy fejlesztéssel - elfog a köhögés, de azzal az izével nehéz köhögni, megpróbálom visszafojtani. Nem magázom, az valahol eltűnt a fogdában, azt hiszem. Nem tudom, hogy dühös legyek rá, vagy hálás legyek, fogalmam sincs, sok minden kavarog bennem. - Te... mindig ilyen vagy? Mármint... nem arra gondoltam, hogy vizes - kidugom a kezem a takaró alól és tátogást mímelek vele. Azt hittem, hogy csak a főgépésszel ilyen csacsogós, mert hogy nagyon jó barátok...
*Davies kissé zavartan néz rám, bár ez a nézés már korántsem hasonlít annyira ahhoz, amivel a fogdában illetett, de közel van hozzá. Azt mondták magánál van, de nem azt, hogy totál jól, ami persze nem érdekelt. A kérdés az volt, ő megengedi-e, hogy bemenjek hozzá. Csodálkoztam is, hogy igent mondott, és azonnal perdültem is be, nehogy meggondolja magát. Ismertek már a nővérek, jóllehet sokat nem láttak, azért arra vigyáztam, de anyám révén nem volt ismeretlen nekik a képem, sem az eddigi munkásságom, már ami publikus belőle. A legszebb vigyoromat eresztem meg felé, és nem remegnek meg az ajkaim, hála annak, hogy a kezeimet gyűrögetem a hátam mögött. Nem akarom, hogy lássa, fázom és szeretnék már átöltözni, melegben, szárazban lenni. Elsőként ide jöttem, mert fontosnak tartottam, egyrészt tudni, hogy van, másrészt megnyugtatni a lelkiismeret furdalásom, harmadszor és nem utolsó sorban; meg akartam tudni, mi a franc baja volt. Könnyedén vállat vonok meglepettnek tűnő szavaira, a vigyor marad, meg a hátam mögötti gyűrögetés is. Leküzdöm a legyintésre való késztetést.* -Nem nagy cucc, ráér. *Féloldalra ejtem a fejem és úgy figyelem minden rezdülését. A komoly aggodalomra okot adók már eltűntek, nyomuk sincs, csupán megviseltnek látszik. Már épp nyitnám a számat, hogy rázúdítsam a kérdéseimet, mikor köszönetet mond. Szelídül az a mosoly, előrelépek, és csak azért nem ülök az ágya szélére, mert vizes a ruhám, de kissé nekidőlök az ágy szélének, így megtámasztva magam. * -Ugyan nincs mit. *Ismét vállat vonok, arra viszont már megjátszottan felháborodom, hogy az adósává tesz. Nem mintha ne tudnák szerezni bármikor olyat, amit a kezében tartott, csak tudnám mi az, azon kívül, hogy fejlesztés, ergo valami létező dolognak a fejlettebb kivitele. * -Na baszki, idejövök, hogy megkérdezzem hogy van, hanyagolom a száraz ruhát és a thermobugyit, maga meg jön itt nekem a fejlesztésével. Épüljön fel, és amikor már nem remegnek a kezei, hozzáláthat egy másikhoz. *Ehhez még a kezeimet is előveszem, hogy hadonásszak ahogyan szoktam, felháborodásomat minél jobban érvényesítsem. Magamban persze még vigyorgok és újragondolom a szöveget, amivel bevezettem volna a kérdéseimet. Aztán kérdez, óvatosan és mint aki jól átgondolta mit akar. A befejezetlen mondatnál úgy teszek mint aki nem érti mire gondolt, megint csak oldalra biccentem a fejem és megemelem a szemöldökeimet. A blabla egyezményes jelénél elvigyorodom. * -Nahát, még humora is van. Gyógyultnak nyilvánítom. Igen, képzelje, mindig ennyire beszédes vagyok, főleg pánik helyzetben, sokat segít gondolkodni. Ne nálam reklamáljon, ez örökletes. Különben meg, azért rohantam ide fejvesztve, mielőtt még átöltözhettem volna, hogy megtudjam hogy van. Kiheverte-e a zuhanyt, meg a kockát. Kocka egyenlő fogda. Tudja. Volt már ott? Nem? Én igen. Meg kell mondjam, jobban ki voltam ütve mint maga, kaptam a hasamba egy idegbénító lövést, mikor magamhoz tértem, nyaktól lefelé még nem tudtam mozogni, persze levegőt kaptam, és arra kellett rájönnöm, hogy kivették a bugyimból a pda-mat. Most képzelje el, tiszta erőszak, nem? *Arról mélyen hallgatok, hogy Jenkins keze volt a dologban, hogy a bugyimban is az övé, nem tudom, de úgy sejtem nem hagyta másra. Előadásom felénél ellököm magam az ágytól és megindulok, imádok úgy beszélni, hogy közben járkálok, főleg ha rengeteg semmitmondó dologról ejtek szót. Jóllehet a korábbi fogdás élményeim egyáltalán nem semmitmondók. * -Szóval hogy van? Ha már itt vagyok, gondoltam megkérdezem, meg azt is, hogy mi a franc volt az a „ne nyúlj hozzám” meg lebénulás és reszketés? Érzésem szerint több volt az puszta fázásnál. Sosem láttam még ilyet, ijesztő volt, de csak azért, mert nem tudtam mit kezdeni vele. Voltak halvány érzéseim és ötleteim, de a legjobbak rendre megbuktak magánál. Tehát? Milyen roham volt és miért? *Hosszú lére eresztem, de önmagamhoz képest még szófukar is voltam. És akkor még örüljön, hogy nem csíptem el a blablablás kezét.*
- Nem, nem ér rá. A párolgás hőt von el a szervezetedből.... - aztán abbahagyom. Ha nem akar átöltözni, akkor nem akar. Ráhagyom. Ahogy közeledik az ágy felé, én úgy próbálnám magam hátrafelé húzni, de nem megy, így csak a takaróval szerencsétlenkedek, még jobban magamra vonva. Nem akarom, hogy közelebb jöjjön, okozott elég gondot. Igaz, ahhoz nem kellett neki mellettem lennie... vagyis... Lopva megnyalom azt részét a számnak, ahol megkapta. Nem duzzadt, csak kemény. Kicsit megkönnyebbülök. Nem is értem, miért. Azt még nem állítanám határozottan, hogy mindent kezdek visszaidézni, mert eddig csak lebegtem ide meg oda, de ez a kép most bevillant, és khöm... lapozzunk... Mintha teljesen kicserélték volna, a bűbájos Moor helyett befut a nembűbájos Raven, és én csak lesek. - Nem én döntöttem úgy, hogy gyere ide a vizes ruhádban, hanem te. És akkor is az adósom maradsz, az épülésem meg az én dolgom, és hogy mikor mit csinálok - nem, Jenkins sem, csak azt hiszi! Aztán megint jön egy adag újabb információ, megerősítve azon kérdésemet, hogy mindig ennyit fecseg? Nem igazán hiszem el a meséjét, de nem is foglalkoztat, annyi bizonyos, hogy hamar ki fog mellette kapcsolni a figyelő radarom, még ha mindent is rögzít, mert ennyi üres szót elpuffogtatni ilyen rövid idő alatt... - Akkor majd legközelebb pánik helyzet lesz, tegyél egy hátraarcot, ha velem vagy. Akadályozod a problémamegoldást. Nem igazán értem, hogy miért jó ennyit össze-vissza fecsegni, hacsak nem valamiről figyelmet akar terelni valaki, ami nálam azért nem válik be, mert bár mindent megjegyzek, a lényeget kiveszem és a célt, s felismerem, ha nem egyezik valami. - A rengeteg fecsegésedtől máris kimerültebben - valójában csak éppen elérte a határvonalat, amikor az agyam kikapcsol, és elfelejt Ravenre figyelni. A folytatásra azonban csak széttárom a kezeim, kibújtatva felfelé a takaró felett, és még az arckifejezésem is jelzi: fogalmam sincs. De, van, csak nem vele fogom megbeszélni, azok után, hogy rám akarta kenni az egészet, ami történt. Az ilyet pláne nem felejtem el. Csak azért engedtem be, s állok vele szóba, mert megpróbált életben tartani. - Tudod... nagyszerűen adod az ostobát. És úgy gondolod, hogy a sok szövegelésedbe belefáradva, inkább igent mondanak neked az emberek. És hogy a sok szó között elveszik az, hogy ferdítesz, vagy terelsz. Azt mondtad, hogy geológiával foglalkozol.... azok nem igazán - akarnám mondani hogy a rendszerekhez és a programokhoz, de már az elején kaparni kezdett a torkom, s köhögni kezdek, már nem tudom visszatartani. -. És ha meghallom az első terelést, vagy hazugságot, akkor... - a vége azonban már mélyről felszakadó köhögésbe fullad, alig kapok levegőt, ki is merít. A párnára dőlök vissza. - Inkább menj, vegyél fel valami szárazat - ég az arcom, nem a szégyentől, hirtelen nagyon melegem lett.
*Davies szövegére szemet forgatok, a már „megint kezdi” jelleggel, és annyira azért már jól van, hogy vegye a lapot, mert elhallgat. Ha nekem most megint jön a tudálékos szövegével, sikítani fogok, vagy megharapom. Azért elindulok felé, hgy közelebb legyek, eszem bogában sincs leülni az ágyának szélére, mert vizes vagyok tetőtől-talpig, gondoltam csak megtámaszkodom a combommal az ágykereten. Davies azonban számomra kissé mulatságos reakcióval díjazza a megmozdulásomat, olybá fest mint egy ártatlan kislány akit elrabolna a csúnya sárkány. Volt már rá példa itt a Perdán is, kis szépséghibával, én nem voltam már ártatlan, a repülő izémicsoda csak nyomokban tartalmazott sárkányt és nem elrabolni akart, hanem megenni, de ilyen apró részleteken kár kiakadni. Félmosoly játszik az ajkaim szegletében, a többit visszafogom legbelső, ördögi énemben. Minden más rezdülése ékesen beszél arról, hogy mire gondolhat, végigveszi a történteket, kiváltképp a velem szoros kontaktusba került részeket, majd azt is látom rajta mikor az egész bevillan neki teljes valójában. Már-már elröhögném magam és tenném a pikáns megjegyzést, de lekap mind a tíz körmömről az elcseszett fejlesztése miatt. Nem feledve az iménti vigyorgásra okot adó fejleményeket, kifakadok azon, hogy engem hibáztat. Jóllehet igaza van, de sosem adom meg azt az örömöt neki, hogy bevalljam. * -Okéoké, le ne ordítsa már a hajamat a fejemről. Én kérek elnézést amiért idejöttem érdeklődni az állapota felől. Baszki…hálátlan. *S a végén fújok egy mérgeset, tökéletesen alakítva a dühös nőt. Azak után végre kifecseghetem magam, ahogy kérdezi is, el is mondom, mennyire nagy szájú vagyok és sokat beszélő, ezért is kaptam Vharantól a perdai nevemet; Sokbeszéd. Neki viszont tetszik, nem úgy Daviesnek. * -Na és ha a probléma megoldása nélkülem nem megy? Akkor majd utánam sikít? Már megérné hátraarcot csinálni. *Morgom az orrom alatt vigyorogva, lehajtott fejjel, ám őt viszlatva sunyiban. Közben persze elkezdtem járkálni, mert szeretek úgy beszélni, kiváltképp ha sokat kell, ezzel is felszabadítva a közelségemtől, ám ha már itt vagyok, megélrdeklődöm mi a franc volt az a roham, ami miatt szívtunk vagy két órát ha nem többet. Érzésem szerint ha nincs az a roham, hamarabb kijutunk és nem csípnek el Jenkins őrei. Arra csak vállat vonok, hogy kimerült a fecsegésemtől, majd kipiheni magát, fecsegés hallgatásába még nem halt bele senki, ezt tapasztalatból tudom, ugyanis ha így lenne, akkor már kihalt volna a Dominium, kivéve persze az Alvókat, őket még én sem tudom kiborítani. Alszanak. Persze lehet, ha felébresztenék őket, rossz álmokról számolnának be. Egyszer ki kellene próbálnom. Csak hogy jutok be az Alvókhoz velük beszélgetni? Meg kell látogatnom Jenkinst…..Davies viszont most, hogy már van köztünk némi távolság, bátrabb lett, még a kezeit is kivette a takaró alól, melyeket tehetetlenül tár szét. Várom hátha mégis ad valami sejtelmes magyarázatot, de egészen másba kezd bele, amit nem hallgatok végig. Annál is inkább, mert már unalomig ismételt.* -Blablablabla….láláláláláláááááá! *Ritka nagy szemtelenséggel fogom be a füleimet és mondom hangosan a magamét, jelezve neki, hogy nem azt mondja amire vártam. Majd mikor látom, hogy megáll a szája a beszédben, elveszem a füleimről a kezeimet és emlékeztetem arra, hogy mi volt a kérdés. * -Nem arra válaszolt amit kérdeztem és erős a gyanúm, hogy maga tudja, csak nekem nem akarja elmondani. Nos, ránézhetek a kartonjára is, az anyám nővér, szóval bármikor belekukkanthatok az egészségügyi előzményeibe, de megspórolna nekem fél órát. Ha viszont még ezzel a szarral nem járt orvosnál, meg is súghatja, nem mondom el senkinek, viszont valamit kell kezdeni vele, mert egyszer komolyabb helyzetben fog leblokkolni és lehet rosszabb végkimenetele is a kalandjának. Majd akkor megyek és veszek száraz ruhát amikor én akarok, az én dolgom, hogy mikor mit csinálok. *Idézem vissza korábbi szavait, immár vigyorogva. Aztán gondolok egy nagyot és galádat, megint elkezdek hozzá közelíteni, hozzáérek az ágyhoz és annak mentén lépek Davieshez még közelebb. Várom az újabb kislányos elbújást a takaró alá, s ha megkapom, már a fülemig ér a mosolyom. Még nem teszem szóvá, előbb döbbenetre okot adó ajánlatot teszek Daviesnek. * -Na figyuzzon ide. Én elmegyek száraz ruhát venni, miután maga elmondta nekem a kis titkát, mi volt az a roham és érzése szerint miért, én meg segítek újraalkotni a fejlesztését és ha kér nekem belépési engedélyt, még a helyére is teszem, és együtt megnézhetjük mi az a szar amit az útba tettek. Szent esküvel fogadom, hogy nem eresztem magára a Dominium vízkészletét, és nem beszé…..na azt nem fogadom meg, mert az olyan lenne, mintha azt mondaná, ne vegyek levegőt, de igyekszem visszafogni magam. Na? Mit szól? Ja, és azt is, hogy nem érintem meg, és csak akkor megyek közelebb, ha feltétlenül szükséges. Látom fél tőlem. Nem fogom megrontani. *A végére csak odabiggyesztettem a lényeget, pimasz vigyorgással kísérve és, hogy szavaimat komolyan vegye, még hátrébb is lépek egyet, majd büszkén és mosolygósan megemelgetem a szemöldökeimet. *
Értetlenül nézek rá. - Én mondtam, hogy gyere ide? Te döntöttél így, és még az orrom alá is dörgölöd. Akkor minek jöttél? Mehetsz is, legalább nyugtom lesz. Lejjebb engedem az állam, úgy nézek rá, de valahogy így nem megy levegőt venni, így a felénél feljebb emelem a fejem. - Olyan problémával nem találkoztam még eddig, amihez kellettél volna, a többihez meg úgysem értesz - én és a sikítás. Még üvölteni sem tudok, a hangom azonnal lefékez. Azt hiszem, így neveltek, és ezzel annyira nem is foglalkozom. Figyelem a takaró kellemes ölelése alól, ahogy végre távolabb lép tőlem, még megkönnyebbülten fel is sóhajtok alatta, s csak úgy figyelem. Vagyis annyira nem megy, mert a labdák lassabban pattognak, mint ahogy Raven hadonászik és villan egyik oldalról a másikra. Inkább nem nézem, mert megint forogni fog velem minden. A plafon. Azt jobb bámulni. Vagy a takarót. Ahogy a fülére teszi a kezét és elkezdi hangosan a gyerekes viselkedését, becsukom a szám. Azt hiszem ennyi volt részemről Raven. Nem látom értelmét, hogy tovább beszéljek vele, és még csak azzal sem akarok foglalkozni, kinek tartom. Ellenben a köhögés elfog, képtelen vagyok abbahagyni, s nagyon melegem lesz. - Erre már adtam korábban adtam választ - értve, hogy mondjam el azt, amit még én sem tudok, de most már ha tudnám, sem akarnám elmondani neki. - Nem kell semmilyen segítséged a mostani viselkedésed után, eddig sem szorultam rá, ellenben a segítséged ide juttatott. Belépési engedélyhez menj az illetékes személyhez, aki nem én vagyok. Nem érdekel többé, mit ígérgetsz és mondasz nekem. Menj el - felelem halkan. Ráz a hideg, melegem van, fogalmam sincs, mi lenne a jobb, így a takaró úgy marad, ahogy van. Megszoktam, hogy velem nem könnyű, s azt is, hogy cserébe nem kedvesek velem. De úgy sosem viselkedtem senkivel, ahogy Raven azóta áll hozzám, mióta lent rábukkantam, és más sem viselkedett így velem. Most kívánom, nagyon kívánom, hogy legyen egy olyan gomb a fejemben, amivel megállíthatom az örökös felvételt, mert arra, ahogy Raven áll hozzám, egy pillanatára sem akarok emlékezni.
*Davies nincs jól, bár a régi énjét már visszakapta, mi sem bizonyítja jobban, minthogy megint mérges rám. Nem esem kétségbe, megszokott formula ez már, ismerős reakció. * -Hogy tudjam, jól van-e. *A megjátszott haragom elillan, elolvad akár a hópehely a meleg tenyérben, de azért nem vagyok nyájas, sem megszeppent, bár némi bűntudat felfedezhető a korábbi hangnemhez képest sokkal szelídebb válaszban. Egyébként jó kérdés, de a másik igazságot nem mondom el neki. Azt, hogy pont az ilyen lehetetlen alakok hoznak tűzbe, nem romantikusan hanem….szeretem a kihívásokat. Érzésem szerint Davies akkor sem lett volna velem kedvesebb, ha másképp viselkedem, hallottam már róla Sammytől, kissé mintha antiszociális lenne. Vagy nagyon. Szerintem ez nála egyfajta mellékhatás, a hosszú álom miatt és mert egy egészen más világba csöppent. Mindenki másképp dolgozza fel, lám ugye Denisov, vagy Malinor. Ők simán vették az akadályokat, de Callaghan már nem, ő benne hasonló távolságtartást és bizalmatlanságot fedeztem fel, mint Davies-ben. Igaz, neki a lányán kívül senkije sem maradt, még ismerőse sincs a régi világból, mint Davies-nek és vegyük hozzá azt is, hogy szinte azonnal lecsapott rá McG. Egyszóval Davies-t meg kell puhítani. * -Majd fog, higgye el nekem. *Nem vagyok beképzelt, ismerem a korlátaimat de a Dominium világát is. Itt a kisembereknek szükségük van egymásra, egyszer úgy is belecsap a villám mindenkibe, főleg ha még keresi is….vagy van valaki, aki a villám alá tolja. A hosszas beszédet lezárom a sajátos tereléssel, úgymint befogom a füleimet és olyan hangosan blablablázok, hogy az ő hangja ne érjen el. Ez persze csak olaj a tűzre, úgyis mondhatnánk, hogy a CQL energiája csap le rá, mert elveszíti a türelmét. Mondjuk ez is ismerős, általában ezt váltom ki az emberekből. Azonban tudni szeretném mi a baja, mi volt a baja ott a műhelyben s ahogy kiléptünk onnan, miért váltott át zombiba amint kapott egy kis zuhanyt? Segíteni akartam, a fogdában is, de rendre kudarcot vallottam, pedig a jó szándék vezérelt, eskü! Azt is gyanítom, hogy nem most találkoztam össze vele utoljára és ha legközelebb megint zombit játszik tudni akarom hogyan lehet kizökkenteni belőle. Ha megnéztem volna az orvos kartonját, egy lépéssel előrébb lennék, mert tudnám, hogy ezzel a bajával nem fordult orvoshoz, de nem néztem bele, mert az első utam ide vezetett. Úgy sejtem, hogy tudja mi áll a háttérben, de talán tévedtem. Teszek neki végül egy ajánlatot, szerintem tök szupi ajánlat és roppant előnyös, nem véletlenül tettem bele a fejlesztésének újraalkotásában való segítségemet, hiszen mindig ezt hozta fel, hogy jövök neki egy fejlesztéssel. Hogy mi a búbánatos búzacsíra lehet az, nem tudom, de elhatároztam, hogy segítek neki. Davies viszont nem kér belőle, sem belőlem. Kiborul, megint. * -Okké! *Sokat sejtetően ejtem ki a szót, rendesen megnyomva. Aki ismer, azt tudja, hogy most kell elővennie a villámhárítót. Az ágy alá nyúlok, tudom, hogy minden ágy alatt van egy szék. Kár, hogy nincs támlája, de megoldom. Kicsi, kerek lebegő szék, ait Davies ágyához terelek a kezemmel, majd ráülök, karjaimat összefonom magam előtt, ami jó arra is, hogy kicsit melengessem magam. Kezdem megszokni a vizes ruha hűvösét, de tudom, hogy lesz egy utam anyához. Hátamat támla híján Davies ágyának végéhez döntöm, a nagyobb hatást akkor érném el, ha valamire fel tudnám tenni a lábaimat is, de most megelégszem azzal, hogy csak az egyiket emelem fel és teszem keresztben rá a másikra. * -Akkor itt maradok és várok. Mert tényleg szeretnék segíteni, akár hiszi, akár nem. Tudom, a személyiségem néha tenyérbe mászó, idegesítő, olykor pofátlan, de higgye el, tudok bájos is lenni. Próbálja ki! *Felé fordulva mosolygok rá és most tényleg őszintén kedvesen, szemernyi gúny sincs a mosolyomban. * -Akkor most várok, csendben míg meg nem szólal. Beszélgessünk csak bármiről. *S aztán ígéretemhez híven csendben is maradok. Jenkins értékelné és a bátyám is, mert ők tudják, hogy ez nálam nagy szó, ha csendben maradok. Elég nagy kihívás és szörnyen nagy erőfeszítésembe kerül, de elfojtom minden vágyamat arra, hogy megszólaljak. Akár órákon át is képes vagyok ott ülni csendben, vizes ruhában.*
Már dohognék egyet, hogy oké, megtudtad, mehetsz, de van a hangjában valami, ami benn tartja, legalábbis a választ. A szusszanás kiérkezik, bár nem kellett volna, vissza kell fojtanom a köhögést. Legszívesebben kiszedném az orromból ezt a vackot, borzalmas. - Igen? Úgy, mint a mostanihoz? Majd ha szükségem lesz arra, hogy tönkretegyed a fejlesztésemet, tudom, kinek szóljak. Szükség? Nekem csak egyvalakire lett volna szükségem, de ő nem ébredt fel. Rajta kívül senkim nincs a múltból, és az újak közül egyikükkel sem tudtam önmagam lenni, csak a gépek között. A többiek meg kapják azt a Zachet, akiből inkább nem kérnek. Hiányzik. Amíg próbálok levegőhöz jutni a köhögés után, hanyatt dőlve a párnán, s nagyban remélve, hogy mire valamennyire normalizálódik a légzésem, Raven már ajtón kívül van. De nem helyette az ágyam túlsó végéről hallom meg a hangját. Ezt nem hiszem el! Na, most fogok mindent magamról leszedni, és ha ő nem megy, akkor majd megyek én! Jó is lenne, mire az utolsó kütyüt szedném le magamról, egészen biztos nem ketten lennénk, én meg nem akarok most bajt magamnak. És megértettem, hogy az sem segít, ha elmondom, mit gondolok. Például azt, hogy mikor fogja észrevenni, ha valaki nem kér valaki a segítségéből? Hogy erőszak az, hogy a másik akarata ellenére segítünk neki, aki kösz, de nem kér belőle? Mert belefáradtam a szavaiba, és nem érdekel, mitől lesz bájos. A lehető legrosszabbul indított. És... meg fog fázni, ha nem öltözik át. Ami ugyan nem az én bajom... Amelyik kezemmel tudok emelni, összefogom a takaró feletti másik takarót, átveszem a másik kezembe, s megpróbálok teljesen felülni, előredőlve Raven felé, s felé tartom a takarót. Ha elfogadja, ha nem, utóbbi esetében a lábam feletti takarórészen landol a másik takaró, én pedig visszafekszem, igyekezve úgy mélyeket lélegezni, hogy ne köhögjek. Sosem értettem, mi ez a kényszer a beszélgetésre. Mintha félnének az emberek a gondolataiktól? Vagy, ha csendben maradnak, akkor mi történik? Miért kell állandóan kényszeresen beszélgetni? Miért kell kényszeresen beletolakodni a másik hallóterébe? Ha beszélek, az a munka. És azt olyanokkal teszem, akik szakemberek. De végre Raven megadja azt, amire igazán vágyom, úgy mindenkitől: a csendet. Megpróbálok oldalra fordulni, amennyire megy, úgy könnyebb lélegezni valamennyivel, hallani is a lélegzetvételen, a köhögés is csökken, de az is lehet, hogy a gyógyszerek hatása, nem foglalkozom vele. Valami halkan pittyen, s a félig lehunyt szemem alól feltekintek az éjjeli szekrényre. A pda-mat oda helyezték, s látom felvillani a monitort, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Nem akarok vele foglalkozni, noha sejtem, mi lehet az. Én vagyok az érzéketlen apa és férj is, és a napokban várható a döntés a válásról. Talán ezért is képzelte bele a lázálmom, hogy megkaptam az értesítést? Előbb csak sóhajtok egyet, felfogva a végét, ami majdnem köhögésbe fullad, aztán végül mégis kinyúl a kezem a takaró alól a pda felé. - Miért nem beszélsz inkább magadról? Csak faggatni megy másokat, de ha már rólad van szó, akkor hallgatsz? Beszélni akartál, tessék, beszélj. Magadról. De ha továbbra is zöldségeket akarsz beszélni, akkor behívom a nővért, és majd folytatjuk, ha kigyógyultál a hantabeszédből. Meg a náthádból... - csak nem megy abbahagyni a köhögést, nehéz levegőt venni, és szorít a mellkasom.
*Nem túl szégyenlősen mosolyodom el, amikor igényt tart rám a jövőben fejlesztések tönkretételére. Nos, nem pont így gondoltam, de inkább humornak veszem, úgy sokkal jobb, nem mellesleg célszerűbb is, hogy ne rugózzunk már annyit ezen a témán. Nem is ragozom tovább a szükséget sem, majd rájön. Előbb vagy utóbb, a lelki békéjének megőrzése érdekében, remélem utóbb. Addig talán összeszedi magát. Amikor viszont kvázi elküld, megmakacsolom magam, ez nálam presztízs kérdés, nehogy már elküldjön, majd megyek ha én akarok, másrészt tényleg szeretném tudni mi a baja és hogyan segíthetnék rajta. Nem normális állapot ha bizonyos helyzetekben leblokkol, pláne ha még a tudatát is eldobja, sokszor az élete múlhat rajta. Csendben ülök és várom, hogy elkezdjen beszélni, azzal, hogy a vizes ruháimban maradok itt, semmilyen hátsó szándékom nincs, eszembe sem jut hatni az együttérzésére, de valahogy ez történik. Felém nyújtja az egyik takarót, én meg érzem a lehetőséget arra, hogy maradjak, még ha némán is. Mielőtt meggondolná magát, mosolyogva elveszem de nem terítem magamra. Egyelőre. * -Kössz. Akkor maradhatok? *Naná, ha nemet mondana is maradnék, költői kérdés volt. Várok még egy percet, aztán nemes egyszerűséggel előrehajolok és elkezdem kibontani a hosszú csizmaszárat. Beletelik két percbe is mire leveszem és félretolom, aztán felállok. Akkor pittyen a kis éjjeliszekrényre helyezett pda, amire felkapom a fejem, de ez csupán „foglalkozási” ártalom. Több tudomást nem veszek róla, nem megyek oda megnézni, hogy milyen üzenete érkezett és kitől, bár rohadtul viszketnek az ujjaim és a kíváncsiságom, de leszerelem magam azzal, hogy magamra terítem a takarót, ami az én méreteimet tekintve a földig ér. Davies köhögni kezd, én meg kihasználva az alkalmat, hogy másra fordítja a figyelmét, a takaró alatt lehúzom a nadrágomat. Macerás úgy, hogy közben még a takarót is fogom, nehogy lecsússzon, mert akkor a perdai Istenek sem mentenek meg attól, hogy megvádoljon szexuális zaklatással. Pedig az ilyesmi távol áll tőlem, nem mellesleg Davies nem az esetem. Túl nyüzüge. Nekem. A bugyi marad, de a felsőmet is kezdem magamról lehámozni, a vizes ruhadarabokat aztán kirúgom a földig érő takaró alól, amit végül a karjaim alatt tekerek magamra. Daviesre sem nézek, vagyis igen, de csak félszemmel, oldalról sandítok oda néha a magam szórakoztatására, mert minden bizonnyal fura képeket vághat. A kérdése és a többi hozzáfűznivaló akkor ér el, mikor leteszem magam ismét a székre és megtámasztom magam a hátamnál fogva az ágy támláján. * -Nem kérdezett. Mármint rólam. Állandóan csak azt akarta tudni, hogy mit keresek én ott a műhelyben. Pedig szívesen mesélek magamról. Is. Mire kíváncsi? Honnan kezdjem? Gyerekkori történetek, vagy mostaniak? Kalandosak, rázósak? Vagy meséljem el a kedvenc kajámat, a kedvenc filmemet, a kedvenc fegyveremet, kocsimat? *A feltételezett náthámra csak egy mosollyal reagálok, ha az leszek sem baj, majd anya kigyógyít és akkor legalább úgy érezheti, hogy tesz értem valamit. Imádja, egyszerűen imád körülöttem sürgölődni…mert akkor otthon vagyok. Másrészt a gondoskodásának egy részét, azt a részét amit Alecnak tartogat is rám vetíti ki, mintha bármit is számítana vagy könnyítene. Davies felé fordulok csak a fejemmel és mosolyogva várom a kérdéseit. Érdekel, hogy mire kíváncsi velem kapcsolatban, hogy milyen gyorsan tud feltenni egy kérdést, mert abból tudni fogom, hogy valóban érdeklem valamennyire, vagy csupán megadta magát a sorsnak. El kell viselnie még egy ideig.*
Tudja még fokozni a viselkedését azzal, hogy nem megy el. Nincs kedvem felhorgadni azon, hogy milyen, mert sokkal egyszerűbb megnyomni a nővér gombot, és utána soha az életben nem kell találkoznom vele, még csak látnom sem. Mert ezzel a kettővel elérte, főleg, az utolsó két viselkedésével. És bár tény, hogy vizesen nem távozott, attól még egy takaró elfér rajta, s ugyan legszívesebben a második takaróval teljesen körbebugyolálnám magam, hogy két perc múlva hámozzam ki magam belőle, mert megint melegem van, nekiadom. - Nem, de úgysem foglalkozol azzal, mások mit akarnak - fordítok neki hátat, hogy oldalt feküdjek, de a nyamvadt infúzió nem enged, így a másik oldalra fordulok, dohogva. - A rohadt életbe, Raven! - mormogom sóhajtva, ahogy észreveszem, mit csinál, s a pda helyett a takaró csücske az, amit megfogok, és a fejemre húzom a takarót, így a lábam lesz szabad, amit termozokni fed, hogy segítse a testhőmérsékletet stabilizálni, de most észre sem akarom venni. Leveszem a takarót a fejemről, s úgy fordulok, hogy lássa, mit teszek, amint a második szóba belekezd: füleimre teszem a tenyerem, s éppen olyan hangosan bla-bla szavak hagyják el ajkamat, mint ahogy ő tette velem az imént. Aztán, ha nem ment ki erre, akkor leveszem a kezeim füleimről, és teljesen nyugodt hangon felelek neki. - Idejöttél, azt hittem, hogy adhatok neked második esélyt, hogy újrakezdjük, amit elrontottál. De nemhogy bocsánatot sem kértél, azért, hogy tönkretetted a fejlesztésemet, azután rám engedted a hideg vizet, és végül a fogdában kötöttem ki úgy miattad, hogy végül idekerültem. Helyette kétszer úgy belémrúgtál és megsértettél, miközben a betegszobában feküdve a te hülyeséged miatt kerültem ide, hogy még nem éltem ilyet. Eljött, de még csak bocsánatot sem kért, és utána direkt kétszer belémgázol, nagyon durván megsértve. Biztos képezi magát erre, de már nem érdekel. Még azt sem mondhatom, hogy visszakaptam, amit adtam másoknak, mert Raven sokszorosan durvábban csinálja. - Esélyért jöttél, megadtam neked, és eljátszottad, sokkal durvábban, mint gondoltam volna. Menj el, Raven. Visszafekszem, megpróbálva visszafojtani a köhögést, már nem csak a torkom, a tüdőm is fáj tőle..
*Mondtam, hogy költői kérdés volt és Davies is tudja ezt, ennek ellenére marasztal a takaróval, én meg kedves invitálásnak tudom be. Csak egy mosollyal viszonzom a kedvességét, hosszabbra nyújtom, hogy kitartson míg rájön, hogy nem tud teljesen hátat fordítani nekem és visszafordul. Na igen, volt már részem ilyen csövecskékkel a karomban aludni, irtó kényelmetlen és a mozdulat utolsó része, fájdalmas is. A továbbiakban igyekszem megszabadulni a legtöbb vizes göncömtől, amire Davies felhorkantva reagál, ám nem ez az ami végül kuncogást vált ki belőlem, hanem ahogyan görcsösen a takaró csücskébe kapaszkodik, s húzza a fejére. * -Higgye el az nem segít. *Súgom oda neki, majd a figyelmemet a vetkőzésre fókuszálom. A képtelen vádakra, miszerint soha nem mesélek magamról, elmondanám neki, hogy eddig miért nem volt része benne, de rosszul indítok. Ha nem utaltam volna vissza a műhelyben történtekre, az egyetlen dologra redukálódó kérdéseire, akkor lehet még végig is tudnám mondani a magamét, de Davies az én fegyveremmel lő vissza. Nem baj, majd később elmondom még egyszer, egyelőre vetkőzöm és hagyom őt beszélni. Szörnyű nagy erőfeszítésembe kerül, hogy a fejlesztésének újbóli emlegetésénél ne kezdjek el szemet forgatni. Van mit tisztáznunk, ez az egyik ok ami miatt nem megyek el, pedig ha jól számolok, akkor most küldött el másodszorra. Maradok hát abban a helyzetben, amibe a vetkőzés után sikerül elhelyezkednem, s csak a fejemet fordítom felé. A hangom ami végül ismét megkapja a főszerepet, most halk és nyoma sincs benne a korábbi viccelődő élnek, bosszantó pimaszságnak. * -De, bocsánatot kértem, de lehet, hogy nem tűnt őszintének, pedig annak gondoltam. Tényleg. Tényleg őszintén sajnálom, hogy bosszúságot okoztam, néha gyorsabban jár a szám, mint a gondolataim. Bocsánatot kérek, és azt is komolyan gondoltam, hogy segítek újra alkotni. A szabadidőmben. Azt is sajnálom ha megbántottam, bár most momentán nem tudom mivel. Elmondaná? *Tényleg agyalok azon, hogy itt a betegszobában mivel bánthattam meg. Nekem azonban nem olyan a memóriám, mint Daviesnek. Ráadásul nem ismerem, nem tudom mennyire érzékeny, milyen történetek vannak a háttérben, amibe esetlegesen beletenyereltem. Sammytől nem sokat tudok róla, tulajdonképpen csak érintőlegesen mesélt Daviesről, nem áll hozzá olyan közel, mint Hartley. Na, ugye vele nagyon jóban vagyok, bár kétségtelen, hogy nem olyan karótnyelt, mint Davies. Nem olyan zárkózott, pedig őt is megviselte az ébredés, nem csak fizikailag. Senkinek nem kívánom azt amire ébredt. *
A kuncogásra csak még jobban magamra húzom a takarót, nem mintha az segítene, hogy ne halljam a kuncogását. - Mi nem segít? - de valahogy nem akarom meghallani a válaszát, azt hiszem. Muszáj vagyok visszaadni neki azt, amit adott az előbb, és lám, ő is abbahagyja, most nem mondja tovább. Remélem, ezzel megértette, milyen volt, amikor ezt csinálta, elfojtva szavaimat, megakadályozva, hogy kimondjam, amit ki akarok mondani. - Egy nagy szart kértél bocsánatot, Raven. - szólok ki a takaró alól, mert visszaraktam a fejemre, nem akarom látni takaróban. Meg amúgy sem. Belevágok a szavaiba, mert elég volt, megint hazudik, megint adja a hülyét. Amiből nem kérek. - Még csak egy sajnálomot sem mondtál, ami nem egyenlő a bocsánatkérésssel. Megint hazudsz, Raven, de nagyon rossz emberrel szórakozol memória terén. Akarod még ezt a játszmát folytatni, és adni a hülyét, vagy tudsz normálisan is viselkedni? Ha ezt folytatod, akkor menj el, nincs szükségem a hazugságodra, és gyerekesen hülyének adod elő magad, amikor baromira nem vagy az. Csendben maradok, most fogyott el figyelmem felé. Nem tudom eldönteni, mennyire őszinték a szavai. Legfőképpen pedig az eddig visszafojtott köhögés adja ki magát. - Nem tudok neked hinni Raven, hogy ez a bocsánatkérés őszinte volt, azok után, amiben azóta van részem, hogy lent találkoztunk. Mint a vízfolyás hazudtál, dőlt belőled olyan orbitális baromság, amiről csak te hiszed el, hogy a másik beveszi, vagy úgy gondolod, hogy ha csak dumálod a nagy szart, akkor a másik feladja, eltereled a figyelmét az igazságról. Lekésted a bocsánatkérést. - semmi feszültség, vagy harag nincs a hangomban. Még csak kiábrándultság sem. Újabb köhögés annál inkább, és már mindenhogy fáj, megpróbálom visszafojtani. - Főleg, ha meg kell neked mondani előtte, hogy kérj bocsánatot. Nem őszinte. És tudod, mivel bántottál meg, különben nem hallgattál volna el, amikor leutánoztam az az igazán sértő, és undorító bla-blázásod. Tudtad, hogy a gyerekek csinálják ezt? Gyerek vagy, Raven? Vagy úgy hiszed, ha előadod, gyerek vagy, és naivan hülye, beveszik? A valóban, szívből és lélekből jövő, racionálisan megértett bocsánatkérést el fogom tudni fogadni. Ez csak számító volt. Leveszem a fejemről a takarót, és nem látom, hogy a hajam így most szanaszét áll, nem érdekel. - Szóval, vagy hajlandó végre magadról beszélni, vagy adod a naív és hülye gyereket? Mert az utóbbi esetén hívom a óvónénit. - vagyis a nővért. Vissza akarom tenni a takarót a fejemre, eddig csukott szemmel felé nézve beszéltem, de megállok a mozdulatban. - Ja, és ha hazudni akarsz, vagy baromságot mondani, akkor is hívom az óvónénit. - most már visszateszem a takarót a fejemre.
*Remélem, hogy Davies maga jön rá a válaszra, nem segítek hát, csak tovább kuncogok, ahogy a takaró mind jobban csúszik fel a fejére. A kis szégyenlős. Ha nem ismerném a családi hátterét, és persze nem lennének a dominiumi törvények, még azt hinném, hogy nem látott még meztelen nőt. Nem mintha úgy feszítenék előtt, arra azért gondosan ügyelek, hogy semmi „illetlen” ne kerüljön a szemei elé. Arra viszont már eláll a szavam és el is tátom a számat jó nagyra, egy sikló is beférne rajta, mikor káromkodik, ráadásul a szavamba vágva. Ez azért nagy teljesítmény. * -Váááóóóóó! *A takaró alól hangzik, azért elég muris, de igyekszem a végén meggyőzni arról, hogy igenis kértem tőle bocsánatot, legfeljebb nem jutott el a tudatáig. Aztán kifakad és igazán nem tudok mit kezdeni vele, mert amit mondtam, az most tényleg igaz. Sajnálom amit tettem, ha tudtam volna mennyire rosszul érinti, kétszer is meggondolom. Olykor követek el csínyeket, melyeket megbánok, és ez most az. Davies viszont nem hagyja abba, majdnem úgy képes beszélni mint én, levegővétel nélkül. Hagyom, hadd adja ki magából minden keservét, és már nem kuncogok, nem mosolygok. Ez utóbbit visszatartani akkor a legnhezebb, amikor leveszi végre a fejéről a takarót, akkor ő is láthatja, hogy tök komoly vagyok, én viszont látom az összekócolt haját, aminek a fele égnek áll, a másik fele meg gubancos lett. Davies hajának tulajdonságaival a göndör fürtökkel az még mókásabbnak néz ki, mint alapból, és rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne röhögjek fel. Más helyzetben biztosan ő is nevetne, de már eljátszottam a bizalmát, a röhögéssel nem fogom visszaszerezni, márpedig ez a célom. Nővér helyett óvónénit mond és a lelkem felszínén horkantva felröhögök, épp csak nem harsan fel, inkább torokköszörülésbe és apró köhögésekbe csomagolva igyekszem palástolni. Még a kezemet is a szám elé teszem, ez nagyban segít, de ha tovább folytatja, istenuccse nem bírom sokáig. A szemeim, nos azok minden bizonnyal csillognak már, a szám helyett is nevetnek, és a szemöldökeim csodálkozón emelkednek a homlokomra, másik kezemmel görcsösen markolom a karjaim alatt magamra tekert takarót. Végül elhallgat, én meg kivárok egy percet is a csendben, hogy biztos legyek abban, tényleg befejezte és nincs már más amit mondani akart, másrészt vissza kell szereznem a komolyságomat, amit félúton elveszítettem….kvázi Davies ágya alá hajítottam. Nagy levegőt veszek, igyekszem nem nézni a hajára, több-kevesebb sikerrel. * -Nem kell hívni…senkit. *Képtelen vagyok kimondani röhögés nélkül az óvónénit. * -Tényleg nem volt szép tőlem a blablablázás, és tudok komoly is lenni, csak az annyira unalmas. Úgy gondoltam, hogy jobb ha az ember sosem komolyodik meg igazán, mindig kell egy kis csíny, egy kis pimaszság, hogy élvezhető legyen az élet, mert a felnőttkor szar. És tényleg sajnálom, hogy azt tettem magával amit, ha tudom, hogy ez mit vált ki magából nem teszem. Bocsánatot kérek. *Hagyok egy levegővételnyi szünetet, hogy legalább bólintson a takaró alatt, vagy esetleg ki is bújjon alóla, hogy ezt már őszintének találta, aztán folytatom. Nem segít az sem igazán, hogy visszahúzta a fejére a takarót, mert bár nem látom a kócos, mókás fejét, az elbújás is épp olyan vicces egy felnőtt embertől. S még én vagyok a gyerek! * -És az imént amikor engem utánzott, épp azt mondtam, hogy szívesen beszélek magamról, de nem hallotta. Korábban is elnézést kértem, de nem igazán volt magánál. A műhelyben meg azért hazudtam, mert meg volt rá az okom, de mivel minden kiderült, felesleges továbbra is azt mondanom, hogy csak nézelődtem, bár valóban valami hasonló miatt bújtam el. Szeretek ott lenni, az apám is szokott ott dolgozni, de őt nem akartam belekeverni a stiklimbe, ezért Jenkins kancellár egy korábban ellopott belépőkódjával mentem be. Nem volt semmilyen hátsó szándékom, rosszkor voltam rossz helyen. Ennyi. *Kicsit megremeg a szám széle, vagy attól, hogy még mindig a takaró alatt van, vagy attól, hogy ha levette magáról ismét a kócos fejét látom. * -Mi lenne ha békét kötnénk? Azt nem mondom, hogy soha többé nem leszek pimasz és nem fogok viccelni és tréfálkozni, mert az már nem én lennék, de higgye el lehet ezt kezelni megfelelő humorral. Azt megígérem, hogy nem…bántom többé. De mesélnie kellene arról, mi is történt magával. Úgy azért könnyebb lenne. *Ha erre sem veszi le a takarót a fejéről, azért rákérdezek.* -Meddig akar még bujkálni?
Ó, hát persze, most bezzeg nem szólalna meg! Jellemző! Inkább morranok egyet, ami inkább sóhaj, mert vissza kell fognom, nehogy megint ádáz köhögésbe kezdjek. Nem foglalkozom a reakciójával, valahogy sejtettem, főleg a bla-bla után, hogy ezzel fog jönni, és nagyon elegem van. Meg melegem is. Nem bánom, hogy ő viszont nem vág közbe, pláne a bla-bla húzásával. Akkor azonnal kinyúlna a kezem a nővért hívó gombért, és nem találkozunk többet. Talán jobb lenne. Nem igazán fogok elgondolkodni azon, vajon mi vezérli az olyanokat, mint Raven, hogy így viselkedjenek. Ezt az esélyt is eljátszotta nálam, hogy utána gondolkodjak. És eltolom a gondolkodás verklit erről, mert akkor ugyanott vagyok, ahol akkor, amikor a műhelyben voltunk, az meg nem most volt. És én meg előre szeretek haladni, még ha egy részem le is horgonyzott végleg a múltban. Hitetlen arcot vágok arra, hogy nem kell hívni. Ez, kócos fejjel annyira nem tud hiteles lenni. Nagy a kísértés, hogy a takaró alatt arcokat vágjak, de minden figyelmem az köti le, a hallgatás mellett, mit is mond, hogy ne akarjak éktelen köhögésben kitörni. Egyre rosszabb és hosszabb az inger. Csendben maradok jó ideig, miután bejezte a válaszát. Próbálom kitalálni, hol is van a csapda. - Takaróban vagy? - lehajtom a takaró tetejét magamról, újra láthatóvá téve, az időközben még kócosabbá váló hajamat is. Még mindig csukott szemmel vagyok, megpróbálok felülni, még ha nehezebb is levegőt venni a hátamra fordulva. Vagy félig ülve. Óvatosan kinyitom az egyik szemem, a másikat még gondosan becsukva, s hunyorgok a kinyitottal, nem akarok meglátni olyat, amit nem kéne. Így is adtam most jó adag listát a váláshoz, s ugyan jól jönne még a listámon más is ehhez, de nem véletlenül pittyentet a pda-m sem. Egyértelműen nem munkaügyben történt. Lejjebb hajtom a takarót, kicsit morogva, meg félig visszafojtott köhögve, elvonom a hajam a homlokomból, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban gubancosnak nézek ki. Szerintem meg csak mogorva fejet vágok éppen. A hangom viszont, ha nyugodt is, nem hallani ki, mert a köhögési inger miatt nagyon vissza kell fognom a hangomat, sok szünettel beszélek. - Ez nem kis csíny, Raven. Kifejezetten bunkó a viselkedésed másokkal. A humor jó dolog, aminek te nem ismered a határát, s így nem úgy jön le, hogy tiszteled a másikat. Ha neked így tökéletes, és jó, akkor ne várd, hogy mások majd együtt működnek veled. Én élvezem az életem, Raven, mert azt teszem, amivel mindig is szeretek foglalkozni. Ha neked szar a felnőtt élet, akkor valamit nagyon elrontottál, és másokra mutogatsz miatta. Segített ez neked valamiben jobbá tenni a felnőtt, szar életedet? Biztos nem, mert akkor nem azt adod elő, amit. Újra elfog a köhögés, nagyon rossz így beszélni, hogy cső lóg ki belőlem. - Bocsánatkérés elfogadva. Sajnálomot mondtál, ami sem nem elnézés, de legfőképpen nem bocsánatkérés, Raven. Mondtam, velem nem tudsz trükközni, mit mondtál; kiváló a memóriám. Kelletlenül elvigyorodom, magamra húzom a takarót, az előbb melegem volt, most ráz a hideg. - Nem értem, miért kell hazudni abban, hogy lementél filmet nézni? Mi lenne, ha igazat mondanál, amikor azt kell, és rájönnél, hogy jééé, az is egy jó dolog? Nem érdekel, honnan szerezted a belépőt, ezt sem kellett volna elmondanod, nem vagyok rá kíváncsi. - noha kérdeztem, akkor nagyon szöget ütött a fejembe, de azok után, amibe kerültem miatta, úgy annyira nem akarom, hogy bármit is megtudjak róla. Minél távolabb tőle, annál jobb. - Hát persze. Mint ahogy Négyes is viselkedett veled, és mondta neked. Hogyne. Az egyik kócos tincs, ami inkább köteg, megadja magát, és belelóg a látványba, félresöpröm, ezzel még látványosabbá téve a kócot a fejemen. Illik a használt és megviselt ábrázatomhoz, főleg abban, hogy ezzel még mókásabban nézek ki. Szusszantva morgok, félrenyomva egy köhögést. Nálam ez az engedékenység jele, még a mozdulat is. Mintha félre akarnám söpörni az eddigieket. - Nem harcoltam eddig sem veled, Raven. Úgy viselkedsz, ahogy akarsz, csak tedd tőlem minél távolabb. És megint megkerülted, hogy magadról beszélj. Cseles, de nem jön be. Az sem, hogy azzal jössz, úgy azért könnyebb lenne. Jön belőled a duma, mint a vízfolyás, majd pont ebben nem találsz szavakat. És nem, az nem válasz, hogy most sokat elmondtál magadról, mert az eredeti kérés annak szólt, hogy beszélj magadról. Azok csak reflektálások voltak a mostani helyzetre. Kicsit nagyon húzza ezt a valóban beszéljen magáról dolgot, ami azzal fog járni, hogy ha megint hantázik, akkor jön az óvónéni.
*Lassan de biztosan a végére járunk ennek, de Davies-szel rohadt nehéz zöldágra vagy, hogy stílusos legyek, hidrokulcsra vergődni. Elmondtam amit akartam, meg amit Davies akart, most rajta a sor, hogy helyére tegye a dolgokat, aztán meglátjuk hogyan alakul a kettőnk kapcsolata. Lehet ebből még valami, vagy végleg kerülni fogjuk egymást. Nagyban megnehezíti az amúgy sem könnyűt, komolynak maradni akkor, amikor olykor felbukkan a takarója alól és a szemeim elé kerül a kócos feje. Önmagában véve már a bujkálás is röhögésre ad okot, de ahogy kinéz….anyámért kiáltok gondolatban. A kérdés pedig megtöri minden ellenállásom, és bár nem kacagok fel hangosan, a torkomat csiklandozza a mérsékletre fogott nevetés. Köszörülöm rendesen mielőtt megszólalok, de a derűt nem tudom száműzni a hangomból, ahogy a tekintetemből sem. * -Miért miben lennék? Egy szál alsóneműben, vagy meztelenül? Várjon, megnézem…..oké, oké, nem szórakozom. Takaróban vagyok. Azért mindenkinek nem mutogatom magam. *Egyik kezemmel továbbra is az ajándék takarót gyűröm, míg a másikat a szám elé teszem, és kell is mert Davies tovább tetézi kínzásomat azzal, hogy először csak az egyik szemét nyitja ki. A még kócosabb feje és a fél szem elég idétlenné teszi. Nem röhögök, halkan vinnyogok kínomban. A haj igazgatás csak ront a helyzeten, próbálok úgy nézni mint Jack, érezze, hogy figyelek, de közben nem is őt nézem. * -Igen. Jól szórakozom. Tudom mások kárára, de nem látni előre ki az akiből barát lehet. *Kihasználom az alkalmat, hogy szünetet tart, de azért sűrűn pislogok a nővérhívó gomb felé.* -Biztos, hogy jól van? *Érdeklődöm tök őszintén és ez egy kicsit visszavesz a röhöghetnékemből, legalább a vinnyogásra való késztetés megszűnik. Arra viszont már van alibim elmosolyodni – legalább azt – hogy elfogadja a bocsánatkérésemet. Ő is vigyorog, egészen más így az arca, bár a kín azért jól látszik az arcán. Aztán megemelkednek a szemöldökeim, mert hát megint azt mondja hazudtam olyasvalamiben, ami igaz volt.* -De hát én tényleg filmet nézni mentem oda. *Na és a belépő kiléte, az is kérdés volt, igaz más kontextusban. * -Maga kérdezte hogy kerültem oda ahova nem mindenkinek van engedélye. Akkor még nem tudtam, hogy el fog-e árulni vagy sem. Persze, hogy hantáztam. Maga is azt tette volna, ha tilosban jár és rajtakapják. *Vállat vonok, azt nem tudom, hogy Négyeske hogy kerül most a képbe, de a továbbiak felülírják a felszínre tolakodó kérdésem. * -Jaaaj magával tényleg nagyon nehéz. Mondtam, hogy beszélek magamról, de ha nem kérdez, mégis honnan kezdjem el? Onnan, hogy megszülettem? Mondja mire kíváncsi. Könnyű belém kötni ha nem kérdez. Egyébként…*S itt már a sokadik hajigazítás után, nem bírom tovább, szélesen vigyorgok és szabadjára engedem a nevetést.* -….megtenné, hogy megfésülködik, vagy legalább simítsa le a haját. Irtó mókás kócosan és minden eddig próbálkozása rendre kudarcba fulladt. Így nem tudok komoly maradni. Vagy tudja mit? *Gondolom erre is ugrani fog és megint lekap mind a tíz körmömről. Inkább beletúrok a félig száraz hajamba én is úgy, hogy kócos legyek. Pontosan tudom hogy kell még tükör nélkül is. Csak nevessen már egy kicsit. * -Na, most már kérdezzen, de tényleg!
- Aaaahhh! - a tenyerem teszem a szemeim elé, ahogy kimondja, egy szál alsónemű. Oké, tényleg jól jönne még a listára valami, hogy a válás simán menjen, de azt hiszem, azt már nem kell erőltetnem, ha a pittyenésből jól vettem ki, az éjjeliszekrény felől. - Én a senki vagyok, így akár bele is eshetek a kategóriába. Mivel Raven eddig kiválóan bizonyította, hogy ne igazán arra számoljak, amit mond, így azért csak az egyik szemem nyitom ki, nagyon gyorsan, miután levettem a kezeim a szememről. A bizbaszok a kezemen úgyis kicsit húznak, mert még a takarót is meg kell kerülniük. Megkönnyebbülök. Most kivételesen nem mond ellent szavainak a tette. - Ha mások kárára és méltóságára teszed, nem tisztelve őt, akkor nézheted a szórakozásod. Egyedül. - kedvem lenne magamra húzni a világ összes takaróját, csak tűnne el mindenki. - Azóta, mióta összefutottam veled? Szerinted? - nagyon nehéz csővel együtt beszélni, és ez a legkisebb bajom. Lassan kezd minden bajom lenni, pedig egészen biztos mindennel telenyomtak, hogy jobban legyek. - Jó-jó, felfogtam. - nem hiszek neki, mert nem igazán hiszek a szavaiban, s valahol mégis azt súgja valami, hogy engedjem el ezt a kérdést. A fogdában történtek még ugyan zavarosan tértek vissza, idővel mind vissza fog, amint a fagyás kiáll a fejemből, és rémlik, hogy Raven akart mozgatni, mert mozogni azt kellett volna. Ha tudtam volna. - Tilosban. Én. - direkt nem folytatom, mert alapvetően mindig abban járok, még a fejlesztések során is, mert arra figyelek, mivel tudom segíteni azt, hogy végre minden normális legyen. Még annál is normálisabb, mint ami a Földön volt. - Így meg még nagyobb bajba kerültél, s hoztál...vittél is engem. Szuper. Csináld, de tégy meg egy marha nagy szívességet. Tedd ezt tőlem minél távolabb, köszi. - fintorgok, arcokat vágva, kifejezve a nemtetszésemet. - Ja, biztos olyan uncsivá tetted az életed, hogy ne tudjál belőle kiemelni olyat, amit te tartasz érdemesnek elmondani. De ez még mindig csak blabla, és feszt kerülöd a témát. Unalmaaas Raven.. - beleköhögök a folytatásba, és talán jobb is, hogy bennmarad. A nevetésre kicsit se nagyon szúrós pillantást lövök felé, aztán tovább igazítom a hajam, mert nem akar a helyére menni. Vágok egy fintort a kérdésre. - Ez jár cserébe a takaróért. Viseld el, vagy várj... nem is kötelező elviselned. - javítom magam megjátszott komolysággal, de muszáj vagyok magamra húzni a takarót, fel, a nyakamig. - Már megint ezzel jössz? Najó. - kezem kinyúl a nővérhívó felé, de csak a kezembe veszem. Mint egy durcás gyerek, aki nem kapja meg, amit akar, de nekem csak elegem van a hantásából. - Ne másokhoz kösd a feltételeidet. Vagy nekikezdesz mesélni magadról, vagy megnyomom. Az már teljesen mellékes, hogy olyasvalakinek mondom ezt, akit még a fogda sem tudott igazán meggyűrni. Bezzeg engem!
*Davies-szel ellentétben én mindent látok. Sajnos. Legalábbis ebben a helyzetben az, mert nehezen bírom visszatartani a nevetést. Egyébként viszont nagyon jól szórakozom, és ez nem megy az ő kárára. És még tetézi azzal, hogy eltakarja a szemeit, mikor nem éppen a takaró alatt bujkál. Baszki, ha nem lenne ki kellene találni. Davies azonban tanúbizonyságot ad arról, hogy talán sosem volt gyerek, vagy volt az életében egy pont amikor megtört a lelke és elfelejtette hogyan kell szórakozni. Egyszer régen, amikor a Földről olvastam mindenféle mondásokat, szokásokat és bizbaszokat, elém került egy nagyon jó, tetszett és természetesen magamra is vettem. Akit szeretnek az Istenek, annak meghagyják gyermeki lelkét. Nos, ha fel is nőttem és okosodtam, a lelkem örökké fiatal marad és szerintem ez jó. Segít a felnőtt lét buktatóin átvergődni. Ezért hát csak legyintek a méltóságos és tiszteletes szövegére, ezzel el is hessegetve a pesszimista megnyilvánulását. Aggodalomra csak az állapota ad okot, de hiába kérdezem tényleg tök őszintén félve, hogy megfullad itt nekem, csak visszavág egy kérdéssel. Kettővel. Megnyugszom. Amíg ilyeneket mond, addig nincs baj, amíg szekálni tud, addig jól van. Vállat vonok, majd bizonygatom az igazamat, ha századszorra mondom el, talán elhiszi, vagy…és ő ezt teszi;elengedi. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ő sosem járt tilosban. Már az a kurta beszélgetés is amit elcsíptem a műhelytől a folyosói panelig vergődve is gyanúra ad okot. * -Senki sem feddhetetlen. Azért hülyének ne nézzen. *Derűsen jegyzem meg, játékosan figyelmeztetve arra, hogy bár korom okán akár még naivnak is tűnhetek, nem most jöttem le a falipanelről. * -Oké, majd figyelek. Legközelebb menjek át a folyosó másik oldalára? *Oké, elismerem, nagyobb részt nekem köszönhető ami történt, de az, hogy ki kit vitt bele a bajba, vitatkozhatnánk. Engem ugyanúgy felrobbantottak, ráadásul tutira annak is köze volt az egészhez, amit a műszere, vagy fejlesztése helyretétele közben felfedezett. Most meg, azután, hogy letett végre a piszkálásomról, azzal jön nekem, hogy meséljek magamról, de amikor szólok, hogy ez kérdés nélkül eléggé behatárolhatatlan, leragad. Még mindig nem kérdez, csak annyit mond, hogy valami amit érdemesnek találok kiemelni. Hát baszki, az egész életem olyan. * -Ellenkezőleg. Épphogy minden napomat sikerült érdekfeszítővé tenni. A lista olyan hosszú, hogy kirakhatnánk belőle a Város főterét és még maradna Elorakéra. *De ha már kicsit magunk mögött hagytuk a komolyságot, végre felszabadultan felnevetek és megkérem, ha ennél jobb Ravent akar, fésülködjön meg. Nem bírom tovább röhögés nélkül, de aztán magamat kócolom össze inkább. Davies azonban jelenleg menthetetlen, még csak a szája sarka sem rezdül meg, a keze azonban igen. Én meg előveszem a pda-mat.* -Két másodpercembe sem telik, hogy azt a bizbaszt leválasszam a rendszerről. Aztán ha a nővér megjelenik, csak azt mondom neki, hogy véletlen volt. Oké, mesélek. Ha nem kérdez, majd kiragadok egy dolgot az életemből. Hátha eszébe jut pár kérdés. *Megvárom míg leteszi a hívót, vagy legalább az arcán látom, hogy hajlandó együttműködni…vagy nem. cSak úgy belekezdek.* -A következő egy példabeszéd lesz, hogyan alakulnak ki a legjobb barátságok. Szóval, volt egy katona a flottánál, akinek kellőképpen volt humora is, nem úgy mint magának. Küldtem neki egy rendszerüzenetet miszerint meg kell jelennie teljes menetfelszerelésben gyakorlatra az üvegházba. Mindezt az éjjel kellős közepén. Malinor meg is jelent, és képzelje, nem szedte le a fejem, hanem egy jót nevetett, aztán megkínáltam Búfelejtővel és egész éjszaka beszélgettünk. Ő tudott kérdezni. Utána mindig ő kísért le a Perdára és tök jól megvoltunk. Mielőtt még megkérdezi, nem, nem volt vele viszonyom, nem voltunk egymás esetei. Viszont egy nagyon aranyos kis csajszit vett el és ikreik születtek. Utána is összejártunk. Sajnos azóta leszerelték parancsmegtagadásért. Annak nem én voltam az oka. *Bár ott voltam, nem tudom én hogyan döntöttem volna a heylében, a lényeg, hogy miatta majdnem meghalt McG. Hát így utólag, én is elengedtem volna azt a rabot, most beljebb lennénk egy kancellárral. *
Lejjebb szegem a fejem, úgy nézek rá. - Eddig azért melóztál, hogy elhiggye mindenki: nem vagy ezres. Egészen jól megy, hülyének tettetni magadat, nagyon valósághű. - szegem feljebb a fejem, de az meg köhögésre ingerel, így inkább abbahagyom. És direkt értem félre, mert aki ennyire adja magáról a hülyét, az minden, csak nem hülye. - Mmm.. Nem. A zsilipkamráig elszaladhatsz. - legalább jó messze lesz tőlem. Elfintorodom, megvakarva a tarkóm. - Ja. Persze. Kicsinálni másokat felettébb jó móka. Haha. Jót szórakoztál? Mert én marhára nem. Hogy lehet valaki ennyire másokat magasról nem érdeklő? Még az is, ahogy itt van, inkább csak betegebbé tesz, még ha idegessé nem is. Meg dühössé sem. Unottá annál inkább, mert egyszerűen csak mindig játsza az ostobát és jól beletapos a másikba. A haja összeborzolására csak ránézek, mert a szám sarka is megrezzen. Mégpedig azért, mert ha leesik a takaró róla, nekem aztán nincs olyan gyors reflexem, hogy a kezem tegyem a szemeim elé. - Mert szerinted ordítani nem tudok, - nem, nem fog menni, azonnal kikököhögöm a maradék tüdőmet. - hogy ideszaladjon az egész szint? - Navégre. - még a kezem is felemelem, s kicsit hátra is dőlök, még jobban, mert a nővérhívó-gomb még mindig a kezemben van. - Példabeszéd? Ez itt nem Bibliaóra. - kész, ennyi volt, megnyomom a gombot, ami csak azért nem jön össze, mert úgy tűnik, ha betegágyban fekszem, a kezemből és a kezemről minden kiesik, és a nővérhívó gomb is pattan egyet a kezemben, ahogy rossz helyen fogom meg. Nézem, ahogy repül, és még annyi erőm sincs, hogy a falnak csapódjon. - Legalább törtél volna össze... - mormogom, s sóhajtok egyet. Mondja csak Raven, hátha bealszok. - A humoromat kiváltságosoknak tartogatom. - vagyis ő nem tartozik bele, és már ne is várja. - Nem érdekel, kivel milyen viszonyod van. Hogy jön ez ide? - nézek rá értetlenül. Aztán csak hallgatok, a kezeim az ölemben, azt figyelem. Valójában egy nagy semmit mondott magáról. - Ennyi? Akkor ezek szerint az egész életed egy nagy semmi? Ez humor? Miben az? Mert nem tudom összerakni, ez ugyan mitől érdekes? - tárom szét értetlenül a kezeim. A plazmafluktuáció, na, az, az érdekes! És mindig is őszinte voltam. Kivéve amikor nem. - Ha csak ennyit tudsz mondani, úgy köszönöm a látogatásod, Raven, a soha viszont nem látásra. - húzom fel a takarót magamra, s visszfordulok oldalra, úgy könnyebb még mindig venni a levegőt. - Inkább menj, és szárítkozz meg, melegedj fel, s játszadozz a haverjaiddal, engem hagyj békén. - behunyom a szemeim. Nem értem Ravent, de .... végül is kit értek? Csak a gépeket. Hiányoznak.
-Köszönöm! *Százkarátos mosollyal ajándékozom meg a bókért, jellemzően csak azt a részt ragadom ki, a többire nem reagálok. Sajnos a jövőbeni ugratásokat mellőznöm kell Davies közelében, és a kis piszoknak nem is elég ha átmegyek a folyosó másik oldalára, mindjárt a zsilipkamrába küld. Megfenyegetem a mutatóujjammal, de közben még mindig vigyorgok. Nem gondolja ő ezt komolyan, majd később rájön én meg kivárom, elvégre vannak azok a helyzetek amikor türelmes vagyok. A vádra azonban megjátszott túlzással felháborodom, mert hát nem vagyok én gyilkos és tudom, hogy nem úgy értette, de ha már állandóan a szavaimon bogagol, miért ne tegyem én is? * -A stiklijeimmel senkit nem csináltam ki, nem tapad vér a kezemhez, ezt kikérem magamnak. Jó, oké, amit magával tettem nem volt szép, de ha tudom, hogy ilyen francos rohamot vagy mi a búbánatot vált ki magából, nem teszem. Azért barátok között egy kis elázás nem nagy ügy. Tudom, nem vagyunk barátok, ne erőltesse, majd én beszélek maga helyett is. *Annyira már ismerem, hogy tudjam , mindent szó szerint vesz, ezért igyekszem is kiigazítani magam. Aztán végre túlesünk a vetkőzésen és a zavart takaró ráncigáláson, akkor meg a nővérhívó kerül főszerephez. Elfojtok egy szemforgatásra sarkalló ingert magamban és közlöm a tényeket. Mindezt totál jó kedvemben, miközben azért néha aggódom a nyúzott arca miatt, melyen árkokat váj a köhögés módszeres visszagyűrése. * -Ha lesmárolom, akkor azt is elfelejti mikor született. Nem, nem fogom lesmárolni, csak ugratom. De persze tud kiabálni, mármint amíg nem köpi ki a tüdejét. Látom az ingert, ne fojtsa vissza, annál rosszabb lesz. *Szóval mesélnem kell neki magamról, de nem kérdez az istenadta, nem tudom mire kíváncsi, vagy milyen történet foglalja le a figyelmét annyira, hogy ne nyúlkáljon folyton a nővérhívóért. Belekezdek aztán egy random kiválasztottba, de már az első mondat után félbeszakít. Oké, nem veszem magamra, nem tudja, majd megérti ha végeztem. Addig elnézegetem ahogyan a nővérhívót tönkreteszi, türelmesen várok míg rendezi a sorait, egyik lábam a másikra teszem, karba fonom a kezeimet, az egyiken megszemlélem a körmeimet, aztán felnézek mikor elcsendesül. Totál rezignált vagyok, még a szemem sem rebben amikor megint közbe szól, folytatom s aztán be is fejezem. Utána már van miért megint felháborodnom. Szigorú szemekkel nézek rá.* -Hééé! Épp azt mondtam, hogy ez egy fontos mozzanat volt az életemben, szereztem egy barátot. Megszívlelhetné, a legrosszabb tréfákból is születhet legjobb barátság. Azért volt példabeszéd, de maga olyan vak, hogy saját magát sem látja a tükörben. *Leengedek, kifújom a maradék levegőt és elmosolyodom, édesen bájosan mintha mi sem történt volna. Persze elküld. Persze sokadszorra. Persze meg sem hallom. * -Maga abszolút magányos. Ez a baja. Frusztrált, mert nem tudja kibeszélni magából a gondjait. Higgyen nekem, nem tesz jót, belülről fogja felemészteni. Vannak haverjai? Akikkel elmegy egy-egy este iszogatni, beszélgetni? Fogadok, hogy nincsenek, alkoholt sem iszik, mert öl, butít és nyomorba dönt. Nekem vannak barátaim, Jack-kel is szoktam iszogatni és beszélgetni. Menjen el hozzá, a legjobb csapos a Domin. Jó hallgatóság, ritkán szólal meg, de akkor ütőset tud mondani, figyel a részletekre és rávilágít a lényegre, utána viszont nem beszél. Én is ilyen vagyok, csak megjegyzem, egyetlen kivétellel, én nem tudok ritkán megszólalni, de egyébként….*Fújok egyet és felnézek a mennyezetre, ki is húzom magam, majd visszafordulok hozzá. Oké, a történet mesélés nem jött be, akkor mással folytatom.* -Szeretem a perdai állatok húsát, ettem már halat is, de rohadt macerás, mert pici, vékony szálkák vannak benne, de egyébként finom. Utálom a dominiumi menzák étlapjain fellelhető ételnek csúfolt miazmákat, és azon vagyok, hogy mindenkit megillessen a finom tápláló és normális étel. Ha már van egy holdunk tele állattal és rendes növényekkel, együnk rendes ételt a harmadikon is. Egyetért? Alapítsunk ketten egy mozgalmat, előre a jobb ételért! Mit szól? *Aztán teljesen mással folytatom, függetlenül attól, hogy közbe- vagy beszól. Arra majd később reagálok.* -Mindenki különcnek tart a ruháim miatt, mások azt mondják az önkifejezés egy formája. Egyébként meg a francokat, egyszerűen ezek tetszenek, utálom az egyenruhát, amikor eltávolítottak a flottától az egyetlen jó dolog az volt benne, hogy nem kell soha többé az egyenruhát hordanom. Volt már magán öltöny? Szerintem tök jól állna, magas, vékony. Csak….a hajával kezdeni kellene valamit. Gondolt már arra, hogy levágatja? Az első kunkorig? Kér egy kis vizet? *S már állok is fel, hogy az ágya melletti kis asztalra tett zárt kancsóból töltsek neki. Az egyik kezemmel szorítom a takarót, nehogy már nekem itt megvakuljon a szépséges habtestemtől, ha leesne rólam. *
Á, nekem aztán mindegy. - Nem szívesen...- vágok egy arcot megint, amihez társul a kimerültség, betegség és minden egyéb. De még funkcionálok, nem úgy, mint a kockában. Ja, ott is, csak azt vegetálásnak nevezik. - Komolyan mondtam. Tartsd magad minél távolabb tőlem. - nézek rá komolyan. Az, hogy most eldumálok vele, miközben a levegőből egy korty is tök jól esne, ha nem köhögném ki azonnal, nem jelenti azt, hogy ha felépülök, akarom is látni. - Igen? Amikor az egyik itt fekszik előtted a betegszobában? Mi az, hogy nem volt szép? Mi az, hogy nem nagy ügy? - kész, ennyi volt. Magamra húzom a takarót, és ezzel befejeztem a vele való beszélgetést.
*Elmosolyodom arra, hogy nem szívesen bókolt. Akkor nem értem, kissé ellentmondásos, de lehet irónia volt, vagy szarkazmus. Betudom az állapotának, nincs jól ezt laikusként is meg tudom állapítani. Azt sem veszem komolyan, hogy tartsam magam tőle távol. Ezek után már csak azért sem. Érdekel kivel és mit csevegett a rádión, és mi az a fejlesztés aminek a helyére bomba került. Hogy került oda a bomba, ki tudta, hogy ott jó helye lesz. Ezt persze majd később, amikor jobban lesz és nem ilyen morcos, másrészt figyelnem kell arra, hogy ne kerüljön megint roham közeli állapotba. Annak is utána kell néznem, hogy milyen roham lehetett, ezért orvossal is kell beszélnem. Az a gyanúm, hogy erről senkinek nem beszélt, ha viszont rákérdezek, bajba kerülhet, vagy elveszíti az állását. Magamban szemeket forgatok, hogy miért mindig Jenkins neve jut eszembe? * -Okkké! *Ideiglenesen beleegyezem a távoltartásba, és még jó arcot is vágok hozzá. De nem most fogom elkezdeni. * -Ezt már mondta. *Jegyzem meg, de biztosan ő is emlékszik rá, valahogy mindig a betegszobához jutunk ki, mert persze itt van az nem kétséges. Magamban legyintek az újabb kifakadására, de alkalmat találok arra, hogy visszakérdezzek.* -Másnak nem lenne az, magának igen. Miért? *Nem számítok arra, hogy elmondja, az is lehet, hogy még magának sem vallja be, ezért hát hagyom gondolkodni, már ha a szófosás nem zavarja. Egy idő után látom, hogy nem, annyira nem, hogy nem is figyel, nem reagál egyetlen szavamra sem, még az elején elejtett smárolásra sem. Hű bassza meg, nagyon profi. Főleg, ahogy magára húzta azt a kurva, kibaszott takarót. Felállok, közben figyelem és összeszedem az amúgy precízen erotikusan eldobált ruháimat, a cipőimet és a takarón keresztül magamhoz ölelem mind. Igen, egy szál alsóneműben és takaróban fogok végigcaplatni a folyosókon, nem nagyon érdekel, hogy megnéznek majd és persze híre megy. Tőlem már megszokták az ilyet, egy napig nem fog tartani a pletyka. Na jó, legfeljebb Jacknél viszonthallom majd, amin aztán jót nevetünk. Davies-hez lépek és lehúzom a fejéről a takarót, persze ha sikerül és nem fogja két marokkal.* -Hagyom pihenni, gyógyulni. Majd később megkeresem és dumcsizunk a tartozásomról. Persze csak ha még akarja. ~Én akarom.~ Szép álmokat! *Azzal visszadobom a takarót a kócos fejére ha le tudtam húzni, ha nem, akkor kénytelen vagyok közelebb hajolni, hogy jobban halljon. Végül sarkon fordulok és elhagyom a betegszobát, ha Davies hagyja és nem rángat vissza azzal a bájos, nyöszörgő hangjával. * -Majd anya visszahozza a takarót. Ó, helló Wright nővér, hogy van? *Intek a rám nagy szemeket meresztő ismerős nővérre, aki egyszer már majdnem megjárta miattam Jenkinsnél. De jó kislány voltam. Nem is szól a takaró miatt. Hja, mire jók a barátok?!*
Mivel eddig bebizonyította, hogy az ígéreti üresek, az a távolságtartás majd általam lesz kieszközölve. Nincs szükségem olyanokra az életemben, akik így viselkednek velem. - Azért, mert egyértelműen nem megy át a hallókészülékeden a szavak értelme, amit mondok. - S ezt minduntalan be is bizonyította, ezért is lett elegem belőle. Nem pazarlom az időmet az olyanokra, mint Raven. - Általánosító szavakkal kerülöd ki a választ, és én sem vagyok hülye Raven, hogy lássam, csak azt vagy hajlandó meghallgatni, ami neked jó, és nagyon rád vall az a bla-bla is. Csináld mással, engem hagyj békén. Nem vagyok jól. Ahogy a takarót leveszi a fejemről, csak nézek rá, teljesen zárkózott, s merev arccal. Ennyi volt, tűnjön el. - Azt akarom, hogy menj ki azon az ajtón, és nem akarok veled találkozni többet. Hagyj békén. Az érzelmek sosem voltak ismerős és ismeretlen barátaim sem. S amint a zavaró forrás eltűnik a környezetemből, mindig visszaállok alap üzemmódba ebben. Nagyot sóhajtanék, de csak halkan kiengedem a levegőt, a takaró alatt, amit a szavaim után azonnal visszahúztam a fejemre. S akkor még nem is gondoltam, hogy az állapotom másik nehezebbik része még előttem van.
//Nagyon köszönöm a játékot! Kócos kiskirálylány is a takaró alatt //
Csak halványan vigyorodom el. Még, hogy nincs mentőkötele... hol is tartottunk?
Zach lesz időnként rosszcsont, csak, hogy találkozhasson Négyessel! 
//
Jön még Négyesre Raven Moor! 
//
- Nem, nem ér rá. A párolgás hőt von el a szervezetedből.... - aztán abbahagyom. Ha nem akar átöltözni, akkor nem akar. Ráhagyom. 
- Aaaahhh! - a tenyerem teszem a szemeim elé, ahogy kimondja, egy szál alsónemű. Oké, tényleg jól jönne még a listára valami, hogy a válás simán menjen, de azt hiszem, azt már nem kell erőltetnem, ha a pittyenésből jól vettem ki, az éjjeliszekrény felől. - Én a senki vagyok, így akár bele is eshetek a kategóriába. Mivel Raven eddig kiválóan bizonyította, hogy ne igazán arra számoljak, amit mond, így azért csak az egyik szemem nyitom ki, nagyon gyorsan, miután levettem a kezeim a szememről. A bizbaszok a kezemen úgyis kicsit húznak, mert még a takarót is meg kell kerülniük. 
//
