*Érdekes lesz a mai nap, tekintve a családján való elgondolkodásomat és az azzal járó feltételezéseket. Sajnos a viselkedéséből nem tudok semmi biztosra tippelni, és eltekintve attól a kis szösszenettől a vízesésnél, a kapcsolatunk nem tart ott….nem tart sehol tulajdonképpen, hogy bármi jogom legyen rákérdezni. Főleg, hogy eddig is titkolózott, amit meg is értek, és megígértem, hogy nem kíváncsiskodom. Nehéz lesz megállni ezek után. Valamiért ő sem kérdez többet anyáról és úgy általában véve a családomról, így ez a téma ideiglenesen talonba kerül, de nem hiszem, hogy végleg. Más izgalmasabb téma akad amint előkerül a motor, amit eddig bogának állított be és én úgy is készültem, izgatottan egy újabb ismerkedés elé nézve, aminek a vége csalódás lett. Nem is próbálom palástolni, s ezért talán erőteljesebbre sikeredik a kifakadásom. Főleg azután, hogy sértett büszkeséggel védi meg, mintha ugyan bármit is hallana és értene a motor a beszélgetésünkből. Nem mintha nem ülnék fel mögé arra a kétkerekűm igen veszélyes és labilis tákolmányra…ütött-kopott, sokat megjárt jármű, ki tudja milyen műszaki állapotban van. De! Ha már elkezdtem, méltón be is fejezem a méltatlankodást. Mindez nem várt szóváltásba torkollik, ha kívülről látnám és hallgatnám magunkat, minden bizonnyal nevetnék. Két makacs, szertelen, büszke és dacos ember, amint a maguk igazát védik, s persze a motor nőt is. * -Álmodozz csak! *Én már megtettem, és szívesen simogatnám Vadembert a valóságban is, de ez most nem az a helyzet. Ha feladnám a makacsságomat és tényleg odaállnék elé, és megsimogatnám az arcát, a nyakát….a perdai Istenek sem mentenének meg az önelégült képétől, márpedig tudom milyen az. Szóval marad a dac, amit végig kell játszanom, ám nemsokára Vadember száműzi a játékot. Véresen komoly csatába kezd azzal, hogy a fa levelének tépkedésével kezd el zsarolni, és ezt a csatát csúfosan el is veszítem. Nem is a letépett levél izgat annyira – bár azért is mérges vagyok – hanem ahogy ebből viccet csinál, s még ki is nevet. A szavaira szemvillanással és egy újabb mérges toppantással felelek, majd amikor kikapom a kezéből a sisakot, egy új névvel illetem amit igenis megérdemel. Ő nevet, én a motorra ülök és, hogy már semmi ne álljon az indulásunk útjába a sisakot is a fejemre veszem. Az sem megy simán, igazítanom kell rajta, hiába nem vagyok túl gyakorlott ebben. Ha jól meggondolom, még sosem volt a fejemen sisak, szerencse, hogy nem lehet elrontani sem. Mikor hozzám hajol, láthatom az önelégült képét, a szemtelen mosolyát, amiért meg tudnék veszni. De most haragszom, szóval csak semmi elveszés és elalélás. Az újabb incselkedés úgy sem hagyja, hogy elmosolyodjam.* -Ó, remek! Azért remélem nem akarsz elhagyni útközben. *Nem nézem ki belőle, tudom, hogy vigyázni fog rám, maradéktalanul megbízom benne, de abban már kevésbé, hogy nem próbálja meg rám a frászt hozni egy-egy kanyarban, és minden bizonnyal az összes utunkba kerülő bukkanót ki fogjuk próbálni. Addig azonban még eligazgat egyet s mást rajtam. Hátra sem kell hajolnom amikor felszáll elém, aztán a karjaimon tekergeti a ruha ujját…ahelyett, hogy levenné.* -A perdaiak nem motorozáshoz varrták a ruháikat. *Jegyzem meg már csak azért is, hogy ne arra gondoljak, milyen amikor nem csak a nyakamat csókolgatja és nem szól közbe egy katona sem. A combjaimat is olyan gyengéden érintette, mintha simogatna. Ha nem motoron ülnénk hanem egy takarón feküdnénk a fűben…s csak hagyom magam elrendezni, de a kezeimet a végén a derekára csúsztatom, nem is gondolva arra, hogy később még az sem lesz elég ahogy ő csinálta. Így aztán kellő távolságba kerülök tőle ahhoz, hogy amikor hátrafordul, egész jól lássam az arcát, a szemtelen mosolyát, a kaján szemvillanását. Nyelvet öltök rá, ha kell még a sisakot is lejjebb húzom, hogy ne takarja a számat. * -Induljunk már, nehogy elkéssünk mert a sok pimasz mosolygásoddal elhúztad az időt. *Nem kétlem, hogy ezek után úgy indul el, hogy egész életemben emlegessem, ezért szorosan megkapaszkodom benne. Nem, nem sikítok az út alatt, száguldozzunk bármilyen gyorsan is, de az első kanyarnál, vagy bukkanónál, vagy csak kicsit is megbillen a motor alattam, átkarolom egészen. Ösztönös mozdulat ahogy ölelem szorosan és még a hátára is ráhajolok, combjaimmal pedig satuba fogom az övéit. Ilyen az amikor valaki rágyógyul a másikra. A tájból sem sokat látok s nem azért mert becsuktam volna a szemeimet, de szinte minden elmosódik mellettünk, másrészt arra koncentrálok, hogy a motoron maradjak és már alig várom, hogy megérkezzünk. Nem olyan ez mint egy bogán ülni. *
Az álmodozásra könnyedén és széles vigyorral biccentek. Fél életem egy álmodozás jószerivel, szóval egy kis grátisz simogatást beleképzelni nem lesz megerőltető, ellenben annál kellemesebb. S hátha egyszer nem csak képzelgés marad, noha úgy vélem, nem ilyen kacér fajta, aki ilyent csak úgy megengedne magának még flörtölés címszó alatt sem. Vagy csak ki kell csalogatni belőle, habár erre nem a legrövidebb út, hogy jól felbosszantom. Pedig most épp ezen vagyok, s galád levéltépésem már az első után meghozza a kívánt sikert, mi több, nem csak motorra pattant rögtön Szöszi, de még új nevet is talált nekem, aminek persze meg kell felelnem, s igazán hálás lehetne, amiért nem utólag indoklom meg vezetési stílusomat, hanem van lehetősége előre felkészülni mindarra, ami rá vár. De hát nők! Sosem veszik észre a férfiak apró kis gesztusait feléjük. - Én nem, de ha leesel és nem hallom a kiabálást, gyere a keréknyomok után! Csak vigyázz, fel ne faljon valami út közben! - Heccelem kicsit tovább, mert ha van is egy-kettő éjszaka világító növény itt, közvilágításnak nem minősülnek, hogy nyomolvasósdit tarthasson. De persze nem is hagynám ott, ha véletlen le találna esni. Azért is kapta ő a sisakot - nagyon imádnivaló, ahogy rajta áll és kilóg alóla szőke hajzuhataga! -, hogy legalább ennyivel védhessem őt. - Látod, az ő bogájuk együgyű. Még rendesen beléjük sem akadhat egy ruha! - Jegyzem meg bajszom alatt somolyogva, mintha csak további érvek kellenének a motoromnak, miért is ez a legjobb "boga". Esélytelen harcot vívok, ezt én is érzem, még úgy is, hogy Jasmine eligazgatása némileg érzékibb árnyalatba megy át, s nem barbárságba. Hogy ne legyen olyan egyoldalú a dolog, meg is jegyzem, hogy most válthatná valóra korábbi álmodozásom tárgyát, nyelvöltésére meg egyszerre kacagok fel és átkozom el magamat, mi a francnak adtam neki a sisakot, az most mennyire útban van! Hiába tűnt el újra ajkai között a nyelve és esetleg a sisakot is visszaigazította, vélhetően ottragadt a tekintetem, s álmodozásomból merészen noszogató szavai ráznak fel. - Hah! - Mosolyodom el, s talán helye lenne az incselkedésére egy frappáns válasznak most, de néha a tettek többet mondanak a szavaknál, azzal még mindig hátrafelé pillantva rá röffentem be a motort és adok gázt is, hogy az indulásunk olyan lendületes legyen, mintha az első száz méteren akarnék behozni minden lemaradást. Ügyes Szöszi, nem esett le, pedig a lendület hátra is bucskáztathatta volna, de ennél ösztönösen jobban kapaszkodott, s ahogy haladunk előre, érzem, ahogy ölelése szorosabbá válik. Ez mellkastájékon is kimondottan kellemes, de nem látja, hogyan mosolyodom el kajánul, alsó ajkamat egy kicsit beharapva, mikor combjai szorítását is megérzem. A gondolataimat meg főleg jó, hogy nem látja hozzá! Végigszáguldozzuk az utat, kezdő motorosnak mindenképpen így tűnhet, pedig mehetnék még ennél is gyorsabban, de az a fajta kockáztatás a csúszós faleveleken akkor lenne indokolt, ha mondjuk valami üldözne minket azzal a szándékkal, hogy mi leszünk a vacsorái. Olykor hátrasandítok, mennyire bírja, mert nem szándékom elrontani az estét. Ha nem látom a rosszullét vagy az aktív szenvedés jeleit, akkor nem ússza meg Szöszi a kis ugratásokat - mintha direkt rá is gyorsítanék ezek előtt -, a szlalomozásokat, néha rájátszva, hogy megcsúszik a hátsó kerék, s egy viszonylag egyenletes, nyugodtabb szakasz jelzi előre, hogy közeledik a finálé. Megadom a módját, nem csak úgy simán lelassítok, az nem elég barbáros. A hirtelen vészfékezéstől meg még előre zuhannánk vagy valami, az túl barbár-megoldás lenne. Helyette inkább úgy fékezek, hogy közben csúszva az avaron megteszünk egy száznyolcvan-fokos fordulatot is, úgy parkolva be egy fa mellé, hogy alig tenyérnyi távolság marad csak köztünk meg a fatörzs között és menetirány szerint a motor úgy áll, mintha már a visszaútra készülnénk. Ha még itt is szorosan ölel, akkor csak fejem mozdul, hogy vállam felett hátranézzek, mosolyogva, de azért elismeréssel a szemeimben és hangomban. - Mondom én, hogy vagány vagy, tényleg nem sikítottál! Hazafelé te vezetsz, meglátjuk, én fogok-e! - Nevetek fel, mert ugyan nem feltételezem, hogy száguldozna, de rutintalanságából fakadóan akaratlanul is tehet olyan merész kanyarokat, hogy edzett sofőrök erősen kezdenének kapaszkodni és megtérni földi vagy perdai hitre. Hagyom előbb őt leszállni, s rögtön érezhetőbb az este hűvössége, hogy már nem ölel át olyan szorosan. Kedvem lenne visszavonni őt magamhoz. Muszáj lesz mozogni, így ha leszállt a motorról, nem is húzom az időt, magam is így teszek és ha kell, segítek neki levenni a sisakot is. Sisakot és motort itt hagyom az ösvény mellett, itt nincs akkora jövés-menés mint Elorak mellett, s a gyakorlat azt mondja, jobb ha rögtön rendelkezésre áll a motor, nem kell még bokrok mögül is kiásni. - Mehetünk, mindjárt a tónál vagyunk! - Kanyarintom egyik vállamra a nagyobbacska batyut és a motor végéből egy gondosan összehajtott-tekert pokrócot is elveszek, ugyanezen karom alá rakva, míg a másikkal, a rendes kezemmel Jasmine kezét fogom meg, ha nem ellenkezik. - Épp időben értünk ide. A Földön ezt, úgy olvastam, kék órának nevezték. Arany óra volt, amikor a nap utolsó sugarai mindent aranysárgára színeztek be, majd mikor teljesen lenyugodott a nap, akkor jött a kék óra. Nem tudom, hogy ott tényleg kitett-e egy egész órát vagy sem, de egy rövid időszak volt, mikor az ég még nem volt koromfekete, hanem a légkörből visszaverődő napsugarak azt sötétkékre színezték. Kezdetben igazából világoskék, majd utána mélyült be. Itt a Perdán ez a mélykék csak tíz-tizenöt perc, de ennél a tónál a legkülönlegesebb az alapján, ahol eddig jártam... - Mesélem Szöszinek, míg haladunk a tó felé és csakhamar ki is érünk a fák közül, megnyílik előttünk a tér. Ha a lombok eddig takarták is, most jól látszódik, amit mondtam. Jelenleg olyan középkék az ég, a tó színe annál kicsit sötétebb, viszonylag közel is van ide a part. Többnyire füves, de jobb kéz felől sziklásabb rész kezdődik, melyeket foltokban nőtt be a moha vagy a perdai kövirózsák, amiket múltkor emlegetett Szöszi és mai napig nem tudom, hogy azoknak tényleg ez a neve vagy csak viccelt? A cuccokat leejtem a fűre, s a köves rész felé húzom-invitálom Szöszit. A sziklamászás ma sem maradhat el, igaz, ezek tényleges mászást nem igényelnek, csak jó nagyot kell lépni. A feljutásban segítem is őt biztos támaszként vagy kapaszkodóként és így jó két-három méterrel magasabbra kerülünk, mintha a lent a füvön maradtunk volna, sokkal jobb rálátásunk lesz a tóra. Közben pedig folytatom a szavaimat. - Voltam itt a tavaszi új életes ünnepükön, persze csak messziről és egy fára felmászva figyeltem, még túl friss volt a háború, nem tudtam, mennyire zárt körű a parti. A Szent tóban élnek a delorisok, és vagy mert rohadt szépek vagy más valamiért, de a perdaiak szentként tisztelik ezeket, úgyhogy ha pácolt halat ennél, ne ebből csináld! - Adom az instrukciót sziklamászás közben, majd felérve a tetejére a tó felé fordítom Szöszit némileg mögé lépve, két karját fogva, de mellette is maradva, hogy láthassam a reakcióit. - Akkor a delorisok feljönnek a tó felszínére és mintha csak a csillagok estek volna le a vízre, úgy ragyognak. Násztánc lehet gondolom, mert az év többi részében egyszer sem jönnek fel, nekem mégsem ezen a napon tetszik itt igazán, hanem az összes többin, amikor reagálnak erre a bizonyos kék órára. - Mutatok előre egyik kezemmel, mert az eltelt percek alatt az ég elkezdett mélyebb kékbe váltani és ezzel a tó is még mélyebb árnyalatokat felvenni, ám egyúttal először alig látható világosabb derengés jelent meg a közepén, mely egyre csak erősödött és szétterült, a delorisok víz alatti ragyogást kölcsönöztek a tónak, melynek körben a pereme, a sekélyebb részeknél mélykék maradt. - Legutóbb azt mondtam, hogy nem kár a festékedért, mert nem volt szép színe és azt is mondtam, hogy szép kéket eddig csak hármat láttam. Ez volna a szemeid párja... - Pillantok Szöszi arcára, a tó különleges kék színével megegyező árnyalatú szemeihez. Nem csoda, hogy Ravennek is meg tudtam mondani, hogy milyen színűek a szemei - hál istennek neki csak annyit mondva, hogy kék -, és húgom minden óva intése ellenére sem tudtam kiverni a fejemből. Találtam bennük valami megigézőt és ki gondolta volna, hogy most a két szemében látom majd tükröződni a harmadik ugyanolyan kéket...
*Abból a mosolygásból amit kapok, nem tudom eldönteni, hogy egy újabb pimaszkodás amivel fel akar bosszantani, vagy tényleg álmodozik rólam. Vagy fog. Magamban elfojtok egy sóhajt és azért, hogy jobb kedvem legyen, az utóbbit választom. Kell is, mert ha túloznék, azt mondanám, kis híján megkopasztja a fél erdőt, csakhogy beadjam a derekam. Meg sem kell játszanom, hogy mérges vagyok és durcás, de ez épp annyira érdekli, mint engem a motorjának a női lelke. Mintha nem jutottunk volna sehova sem az első találkozás óta, ugyanott folytatja a bosszantásomat és hiába ülök már a motoron, sisakkal a fejemen, tovább húzza az időt. Hogy az ellenállóknál nincs egyetlen olyan nő sem, akivel pimaszkodhatna és rajtam éli ki magát….* -Száradjon a lelkeden a halálom. *Kétlem, hogy nem érezné meg ha leesnék, már csak a motoron való súly elvesztése is biztosan érezhető és valószínűleg meg is billenne. Nem kívánom a halálomat, sem azt, hogy élete végéig lelkiismeret furdalása legyen bármiért is, de ennyi morgás a részemről megengedhető és jól is esik. Bele sem gondolok abba, mi lenne velem a vadonban egyedül, főleg sötétben. Azzal nem mentem ki magam, hogy a perdai növények nagy részét már sikerült megismernem, ráadásul minden holmim az ő batyujában van, esélytelen, hogy azzal együtt vesszek el. Az utazáshoz való igazításom sem mentes minden szívdobogástól, mert kellett rám adnia olyan ruhát ami nem alkalmas motorozáshoz és persze a lábaim sem ott vannak ahol neki jó, minden egyes érintés, legyen bármennyire is könnyed és rövid, álmodozásra késztet. * -Milyen szerencse, hogy motorral jöttél értem, nehogy sima legyen az utazás. *Láthatóan még mindig nem békéltem meg azzal, hogy gépre kell ülnöm, dac ez a javából, de amikor nyelvet öltök rá, megint csak kinevet és el is felejti, hogy az imént ő noszogatott barbár módon az indulásra. Hosszan nézi ajkaimat, melyek mögött már eltűnt a nyelvem hegye is és a sisak is minden bizonnyal legalább a felét eltakarja. Ha nem lenne rajtam….lehet sosem indulunk el, a tekintete mely makacsul egy pontba ragadt, elárulja. Igazán el sem gondolkodom ezen, ha megtettem volna meg sem szólalok, így azonban rászólok, hogy induljunk végre és már akkor megbánom, hogy elhangzott az utolsó szó. Reakcióján akkor mosolyodom el a sisak takarásában, amikor már elfordult tőlem, biztosra megyek. Sokáig úgy is ez az egyetlen mosolyom, mert az utazás, ahogy előrevetítette, össze sem hasonlítható a bogán való száguldozással. Bár tudom, hogy nem kockáztatna csak azért, hogy bosszantson vagy megijesszen, az elején még van bennem olyan érzés, hogy a bogán nagyobb biztonságban éreztem magam. Főleg amikor szándékosan kisebb ívben kerül, vagy teljesen feleslegesen kerülget fákat jobbról-balról, mikor mehetnénk viszonylag egyenesen is. Tudom, hogy mindez nekem szól, sajnálatos, hogy nem tudom azzal bosszantani, hogy nem veszem figyelembe. Nagyon is kell kapaszkodnom, ami azzal jár, hogy testének nagy részét ölelgetem kézzel-lábbal. Ha hátrafordul nem láthatja az arcomat, mert a fejemet is a hátára hajtva, oldalt tartom, így esélyesen csak utunk egyik oldalát látom, de legalább látom és nem szorítom össze a szemeimet. Végtelennek tűnik az út, úgy érzem kimotorozunk a világból és soha nem fogom magam lefejteni Vademberről. Már szinte minden apró lassításnál úgy vélem megérkeztünk, de aztán újra felgyorsít és rá kell jönnöm, hogy csak egy kanyar miatt vett vissza, ezért meglepetésként ér az ahogyan végül megállunk. A szívem eddig is a torkomban dobogott, most még feljebb ugrik, a lélegzetem is elakad…ezért nem sikítok, de olyan szorosan belemarkolok, hogy azt minden bizonnyal megérzi. A fordulásnál komoly halálfélelem kerülget és ezt csak tetézi, mikor látom ahogy közeledünk oldalt a fához. Egy pillanat az egész, de megfordul a fejemben, hogy nekiütközünk és meghalunk, csontunk törik, Vadembernek a feje, hiszen csak rajtam van sisak és ha az ütközést túl is éljük, sérülten nem jutunk messzire, főleg ha még nem is leszünk tudatunknál. Egyetlen nagyon hosszú pillanat és száz rémkép sűrűsödik bele. Talán úgy is maradnék ahogy megálltunk, még mindig Vadembert ölelve szorosan, de megmozdul és ez valamennyire kirángat a véres képzelgésekből. Lassan emelem fel a fejem, ahogy hátrafordul, felnézek rá. Az a mosoly…és akkor valami elpattan bennem, elengedem két kezemet ökölbe szorítva ütöm a hátát, de még most is van bennem annyi jóérzés, hogy csak a puha kéz élek érnek hozzá. * -Teee! Nem is vadember vagy, nem barbár hanem egy gonosz…szemtelen…nem is találok szavakat! Hogy tehetted ezt velem? Azt hittem meghalunk! *Nem is merek leszállni a motorról, bizony neki kell előbb, mert én minden tagomban remegek, a sisakba kapaszkodom, ujjaim elfehérednek ahogy szorítom és csak nehezen tudom levenni. Ha segít akkor gyorsabban, majd mikor mindkét kezem szabad, akkor magamat ölelem, hogy ne remegjek annyira. * -Jobban örültem volna ha az ilyen mutatványaidat a sokadik alkalomra tartogatod. *Veszek egy nagy levegőt, aztán még egyet. Lassan azért megnyugszom, hiszen semmi bajunk és ez már csak az utóhatás, de eltelik egy kis idő, mire leszállok a motorról. Amikor már úgy érzem a lábaim sem fognak remegni. * -Nem akarom én vezetni. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. *Az utolsó szónál enyhülök csak meg, újabb sóhajjal száműzöm az ijedtségemet s rázom meg a fejem mielőtt önkéntelenül megigazítanám a hajamat. A virág valószínűleg kieshetett a hajamból amikor levettem a sisakot, mert nem akad meg a kezem benne és a földön kezdem keresni, mintha a világon az lenne a legfontosabb. S talán fontos is, mert Vadembertől kaptam…bár leszakította. * -Jól van…mehetünk. Már megnyugodtam, ne haragudj, hogy megütöttelek. *Bűnbánóan nézek rá és megpróbálkozom egy halvány mosollyal is, mert ha haragudtam is rá, már elmúlt és tudom azt is, hogy egyáltalán nem akart rosszat, nem csinált olyasmit, amit ne tudott volna korrigálni. Amúgy sem vagyok haragtartó és inkább ijedtség volt minden érzelem ami kitört belőlem. Visszagondolva a korábbi szavaira, sem vagyok büszke magamra, amiért ennyire féltem, kínos érzés kerülget és emiatt zavarban is vagyok, s ez biztosan látszik rajtam és kezem fogásán is mikor az övébe fűzöm. Ha még ezek után van kedve elvinni a tóhoz, csendben hallgatom a mesélést, ami csodálattal és csodálkozással tölt el. Oly sokat tud a régi földi dolgokról, én csupán a szakmába vágóakat olvastam el és minden mást, ami művészettel, festészettel kapcsolatos, és persze amihez hozzáfértem. Van időm és lehetőségem körülnézni, amit a vad motorozás közben kihagytam, most kétszeresen bepótolom. A séta közben állandóan forgatom a fejem, az erdő itt-ott kissé szellős és ritkásabb, máshol olyan sűrű, hogy át sem lehet látni a bokrok és fák ágainak szövevényén, amerre megyünk, arra jól láthatóan kitaposott keskeny ösvény vezet, melyet a lombkoronán átnyúló, lenyugvó nap különös fényei festenek meg. Egyszerűen csodás. * -Hogy jutott eszedbe pont ilyenekről olvasni? *Fordulok felé, míg felteszem a kérdést és várom a választ, s most már ott játszik az arcomon a mosoly is jelezve, hogy az ijedtség és a korábbi haragnak tűnő érzelmeim már feledésbe merültek. Sokat emelt a hangulatomon a könnyű séta, hogy végig fogta a kezem és kellemesen zengő hangjának duruzsolása. Hamarosan oda is érünk ahol a fák teljesen szétnyílnak és az ösvény kiszélesedik, s már látni is a tavat, mely valóban olyan gyönyörű kék ahogy Vadember mondta. Mindez az ég kékjével vetekszik, szinte versenyeznek, melyiküké a ragyogóbb, de fejhosszal a tó nyer nálam. Mosolyom szélesedik és egy kicsit el is nyílnak az ajkaim, ahogy rácsodálkozom a látványra. * -Ez gyönyörű! Nem csodálom, hogy a perdaiak nem nagyon beszélnek róla. Mindenki ide járna….talán jobb is, hogy kevesen tudnak csak róla, megmaradhat ilyen szépnek. Köszönöm, hogy elhoztál ide. *Nézek felé mosolyogva s ha még mindig fogja a kezem, incselkedve megrántom kicsit.* -Persze jöhettünk volna lassabban is. *Ezt még párszor az orra alá dörgölöm majd, főleg ha a vissza utat is hasonlóra tervezi, és ha nem indulunk vissza időben, akkor megint sietnünk kell. A fűre dobott batyuból kihalászom a pda-mat, ehhez el kell engednem Vadember kezét, de amint meg van, én magam fogom meg újra és követem őt a sziklák felé. Meg kell örökítenem ezt a helyet, nem tudom mikor jöhetek el ide ismét, de muszáj lesz, mert mindaz a szépség ami elém tárul, vászonra kívánkozik. * -Ó, hát látom visszamódosítottál nagyon kezdőnek. *Nem kis tréfás éllel jegyzem meg, s ha értetlenül néz rám, bár szerintem érteni fogja, azért kiegészítem a mondatomat.* -Sziklamászás alapfokon. *Szavaimhoz mérten könnyen fel is lépek inkább, semmint mászok és segítségem is van, mely most pusztán jelképes, de örülök annak, hogy nem engedi el a kezem. Odafent tovább folytatódik az ismertető, mely több kérdést is felvet bennem. Nem mondom, hogy minden hátsó szándék nélkül kérdezek rá a háború utáni időkre, amit emlegetett. Közben egy új szót is tanulok, ezekről a halakról még nem hallottam, de, hogy őszinte legyek, a perdaiak nagy ünnepségéről is csak néhány szót, alig érintve a lényegi részeket. Valószínűleg az én hibám, túlságosan belemerültem a munkába, más elfoglaltság híján, oka van annak, hogy Elorakba is csak most jutottam el, holott már megtehettem volna hónapokkal korábban is, vagy akár a tavalyi ünnepen. * -Amikor először itt jártál, akkor már…tudod? Már az ellenállóknál voltál?...Deloris, szépen csengő név, dallamos. *A végén még el is nevetem magam.* -Jó, ígérem nem fogok belőle enni. *Rohadt szépek…Vadember néha érdekesen tud fogalmazni, és az sem mindig szalonképes, de egyrészt kezdem megszokni, másrészt be kell vallanom, hogy jól áll neki. A tó felé fordulva nem a látványtól akad el a lélegzetem s a szavam, hanem attól, hogy mögém lép és ujjai, egész tenyerei ráfognak a karomra. Túl közel van…vagy túl messze. Lassan bólintok a további mesére, mintha rátaláltam volna egy régóta keresett szóra, s ahogy az ég és a tó színének változásait figyelem, szemeim csodálkozón nagyra kerekednek.* -Násztánc….a deloris szó is épp olyan dallamos mint egy kellemes muzsika amire a halak táncolnak. De ha máskor nem jönnek fel a felszínre, hogyan reagálnak, mit látsz olyankor ami még ennél is sokkal szebb? *Két-három szó erejéig fordulok csak Vadember felé, egyébként a tónak szentelem a figyelmem, mely lassan de biztosan egészen mélykék árnyalatot vesz fel, az ég pedig hihetetlen színekben pompázik, bár a csillagok még nem látszanak, a tó már csillámlik. Vibráló kék csillagok hullámzanak a felszín alatt, de jól látható ahogy egyre feljebb táncolnak. * -Ez gyönyörű, még sosem láttam ilyen szépet. *Egészen lehalkítom a hangomat, mintha hangos szóval elijeszteném a halakat és oda lenne mindaz a szívet dobogtató látvány ami majdnem az egész tó felszínét beborítja. Képtelen vagyok megszólalni, még sóhajtani is lopva próbálok, két karom emelkedik és magamat ölelném de előbb ujjaim aztán tenyereim is Vadember kezeit érik el, melyekkel felkarjaimat fogja. Hagyom gyengéden rájuk simulni, s csak fejemmel fordulok felé mikor megszólal. Köszönve az alkonyi fényeknek és a Delorisok táncának, nem látszik, hogy elpirulok. Szemeimben azonban nem csak a tó szépsége tükröződik, hanem zavarom is. Nem tudok mit mondani rá, pedig csupán egy egyszerű mondat, de ahogy tőle hangzott, különleges volt és én is különlegesnek érzem magam tőle. Elmosolyodom s egy pillanatra lehunyom szemeimet, mikor felnézek az övét látom s mindazt ami bennük tükröződik. Az ég sötétkékje, a tó vizében vibráló kék, néhány ezüstös pöttyel….pimasz nevetőráncok keretében. * -Köszönöm. Mindent köszönök.
Nevetve ülök fel a motorra, mikor azt mondja, hogy az én lelkemen száradna a halála. Azért is kapott sisakot meg azért sem fogok annyira száguldozni, hogy ez ne történhessen meg. Az én lelkemet csak tessék patyolatul hagyni! De ettől függetlenül sem kívánom a halálát, akár van részem benne, akár nincs, a morcosan nekem odadobott szavakat viszont nem tudtam nevetés nélkül hagyni. - Én már csak ilyen előrelátó vagyok! - Jegyzem meg ironikusan, mert a ruha valóban nem motorozáshoz való, de erre a kiválasztásakor nem gondoltam, csak tetszett és lelki szemeim előtt láttam benne Szöszit, s nem csalódtam, tökéletesen kiemeli alakját. A motorozáshoz való alakítása gyorsan megtörténik, s már repeszthetünk is, mihelyst még meg is sürget hozzá elszakítván tekintetemet az ajkaitól. És még én vagyok a barbár! Galádságra ugyanúgy felelek meg, így aztán jöhet is pár hajmeresztő kanyar és gyorsítás, néhány ugratás, mely kezdő motorosnak, még ha utas is, másképp lesz szívdobogtató, mint pimasz flörtöléseim, de nagyon is ura vagyok a járműnek és nem kockáztatok feleslegesen. Mármint sokat. Ha volt is lemaradásunk időben, azt most szépen behoztam, de ezt meg sem említem, mert érzésem szerint Jasmine nem éppen dicsérne érte. Akkor lettem volna meglepve, ha kicentizett megérkezésünket követően hátranézve boldog nagy vigyort látok rajta, s nem a megállás miatt, hanem hogy menjünk még egy kört. Nem sietek kibontakozni szoros öleléséből, melyet egész út alatt éreztem és élvezhettem, kiváltképp a végénél, mikor kiderült, ezt a szorosságot tudja fokozni, még éppen innen a kellemetlenség határán, s nem lépte át. Neki érzésre biztosan kellemetlenebb volt, hogy így vélte, ennyire kell kapaszkodnia, s én megálltam, hogy ne hozzam rá jobban a frászt azzal, hogy ál-pánikolva üvöltök, mintha elvesztettem volna az uralmat a motor fölött. Valamit hagyni kell legközelebbre is! Az érkezést követő hosszabb pillanatnyi mozdulatlan szünet után nézek hátra rá és szólalok meg mosolyogva, de replika helyett valami egészen mást kapok. - Pedig reggelig hallgattam volna a felsorolást! - Egészen biztos, hogy nem ez és a nevetés lenne a helyénvaló reakció dühös püfölésére, amelybe legalább annyi báj szorult, mint hirtelen harag, s bár csak hátamat érik kezei, azért kicsit behúzom a nyakamat. Van egy vadóc húgom: ki tudja, mikor éri az ember fejét vagy egyebét váratlan támadás. Kicsit előre is hajolok, nem mintha így ne tudna tovább püfölni, vagy én le tudnék szállni a motorról, hogy kitérhessek a kecses kis csapások elől. Ha most bevallanám neki, mennyire imádom, mikor így kiakad rám... - Tehát először megsérted a motoromat, most meg a motorozási tudásomat is? Sokba kerül majd kiengesztelned! - Jegyzem meg úgy, mint akiből hiányzik a halálfélelem és ezért önti két kannával az olajat a tűzre, meg sem kísérelve letörölni a képemről azt a pimasz vigyort. Szerzek annyi előnyt, hogy le tudok szállni a motorról, beelőzve Szöszit és így már motor mellett állva és felé fordulva azért észlelem remegését. Tehát tényleg ennyire aggódott, nem csak kicsit drámaibbra vette a figurát, mint Raven szokta? Megesik rajta a szívem, segítek levenni a sisakot, de így meg magát öleli - ahelyett, hogy engem -, ám ettől még nem bírom megállni, hogy ne somolyodjak el a szavain. - Ó, de hát akkorra a levegőben fordulást tartogattam! - Mutatóujjammal a pontosság kedvéért még a levegőbe is rajzolom előtte a hurkot, melynek ugye lényeges eleme, hogy egyik pillanatban fejjel lefelé vagyunk a levegőben. Más kérdés, hogy nem szoktam ilyent csinálni, és ennyire részegen se sikerült még motorra ülnöm, hogy megpróbáljam. Aztán a rajzoló kezemet tovább vezetem a felkarjához, hogy megsimogassam - nyugtatólag és ki nem mondott bocsánatkérésem jeleként - és felajánljam, hogy hazafelé ő vezethet. Gyanítottam, hogy nem fog élni vele, pedig akár gyök-kettővel is haladhattunk volna. - És ha megtanítalak motort vezetni? Nem pont egy éjszaka alatt, hanem szép lassan, a sziklamászás melletti másik tananyagod lehet. Én meg bogagolási kurzusra járnék hozzád. Így jobb ötlet? - Beszélek hozzá és beszéltetem is, hogy ezzel is tereljem a figyelmét a remegéséről, nyugtalanul dobogó szívéről és a bogát is ezért dobom be. Annyira nem érdekel, nem csak boga-hiány miatt nem tanultam meg eddig, de Szöszi talán jobban lelkesedik, mintha csak azt ajánlom fel, hogy újra visszaülhet a motorra, pedig még csak most szállt le róla. A sisakot a motorra tettem és felajánlottam segítségemet a leszálláshoz is, röviden ellenőrizve, nem remeg már nagyon, megtartják-e a lábai? Mintha ő is ki akarná rázni magából, szőke tincsei csak úgy repkednek és aztán előrehajol. Már-már azt hiszem elsőre, hogy rosszul van és kezd bűntudatom lenni, mire leesik, hogy mit keres. - Ha nincs meg, szívesen tépek még egyet neked... Meg se szólaltam! - Emelem fel két kezem tenyereim felé fordítva védekezőleg, ha szavaimra morcosan felpillantana rám. A virágot végül megtaláljuk, alig két lépésnyire repült tőlünk, élénk színe még ebben a sötétedésben is érvényesül. Lehajolva felveszem és visszatűzöm a hajába. Miért ilyen jó érzés, hogy a virágom ennyire fontos volt neki, hogy hiányát nem intézte el egy vállvonással? Egyáltalán egy tépett virág hiánya feltűnt neki. Elmosolyodom, hogy a történtek után még ő kér bocsánatot. - Áááh, akkor se haragudnék rád, ha nem szolgáltam volna rá az ütlegelésre! - Kacsintok egyet rá beismervén, hogy azért jogosnak ítélek mindent, amit kaptam és mielőtt kínos bocsánatkérésekbe merülnénk, az előbb még virágot tűző ujjaim az övéit keresik meg, hogy összefonva őket kézen fogva induljunk el a tóhoz, s oldván a korábbi feszültséget inkább arról kezdek mesélni, ami miatt végülis idejöttünk. Hiszen hogyne lenne kedvem továbbra is vele maradni? Míg a motorral fürgén haladtunk, gyorsabban is, mint Jasmine szerette volna, ez a sétánkra már nem igaz, így kellemesen tud nézelődni. Nem sietünk, így beszélgetni is van idő, nemcsak nekem mesélni. - Érdekesek a földi dolgok! A testvérem inkább tematikusan nézett utána a dolgoknak, megvolt, mi érdekli. Engem... minden és semmi egyszerre. - Vonom meg a vállaim könnyedén, örülvén, hogy újra a régi mosolyt látom már rajta, s így észre se veszem, jó Delgado-hoz híven belelendülök a beszédbe és ezzel mit és mennyit mondok. - Ami felkeltette az érdeklődésemet, annak utánanéztem. Volt egy film, már nem is emlékszem, miről szólt igazából, csak elhangzott benne a fényképész szereplőtől - képzeld, egykor voltak, akiknek ez volt a munkája, hogy fotózott! -, na szóval azt mondta a kiállításán, mert ilyenje is volt, hogy a kék órás képeit szereti a legjobban. A többi szereplő értette, én viszont nagyon nem, miről beszél, nem is volt óra a képeken! Pedig meg is állítottam a filmet és előrehajolva percekig kerestem az órákat! - Mosolyodom el szélesen, mert utólag már fogom a fejemet, hogy elrejtett kis talányt sejtettem benne és azért jártak annak idején az emberek kiállításra, hogy ezeket a rejtvényeket megoldják. És kimondottan bosszantó volt, hogy én nem jövök rá a megoldásra, így elkezdtem utánanézni, mi a fene ez a kék óra, hol a megoldókulcs? Mikor elénk tárul a tó látványa, én arra csak futó pillantást vetek, szemem sarkából inkább Szöszi reakcióját figyelem, elnyíló ajkait, ragyogó tekintetét... - Az biztos, hogy az elorakiak örülnek, hogy a Szent tó a városuktól északra van és nem délre! - Mosolygok, mert hát akkor a Városhoz is közel lenne, nem lenne meg ez a meghitt rejtettsége. Kiváltképp ha akad egy kíváncsi ember, aki arra a felfedezésre jutna, hogy a szent halak a Perda legfinomabb állatai. Vagy nem, és ezért lettek szentek, mert csinosságukon túl másra nem jók. - Örülök, hogy eljöttél velem ide. És te húztad az időt! - Szélesedik az a mosoly és pimaszba is fordul, ahogy a nevetőráncok a szemeim sarkában hozzá társulnak a kis kézrángatással egybekötött mondandójára, hogy aztán enyhüljenek olyanná, mikor újra megfogja a kezem kérés-kérdés nélkül, mint amikor a virágját kereste a földön. A sziklákhoz érve is segítségére vagyok, amit nem is hagy szó nélkül. - Csak mert annyira remegtek a lábaid az imént! - Vágok vissza galádul, barbár módon emlékeztetve őt a motorról leszállására, de meglehet ez is tényleg közrejátszik abban, hogy ennyire vigyázok rá, holott ezekre a sziklákra azért tényleg egyedül is fel tudna lépni-jutni még úgy is, hogy egyik kezében ott a pda. Gyanakodnom kellene, hiszen azzal bármit felvehetne, amit mondok, igazából sokkal kisebb kütyüvel is. Gyanakodnom kellene, hiszen az ellenállóságomról kérdez, azt hiszem most először. A rákérdezés módja viszont bájos valahol. Mintha egy testi hiba lenne, amit nem illik megnevezni. Vagy olyan intim dolog, mint az, hányadán állt ő a férjeivel az ágyban. A válaszom mégsem késik, csak egy fokkal körültekintőbb, nagyon nem szűkítve le az időt, ha mégis nyomozgatni akarnának kilétem után. Annyi talán nem nagy titok, hogy nem az első ellenállók közül való vagyok. - Igen. Addigra már Carter két középső ujjal beintett a kancellároknak. Előtte meg ott volt a háború és közben a Város kiépítése. Nem hiszem, hogy akkoriban bárkinek lett volna ideje vagy alkalma perdai ünnepségeket kukkolni. Amikor először itt jártam, én se tudtam, hogy ünnepség lesz, csak feltűnt a lámpásokkal vonuló menet, a kíváncsiságom meg győzött. - Mesélem a végére elmosolyodva, majd folytatom a delorisok-kal az idegenvezetést itt, felérve a sziklaképződmény tetejére és némileg Szöszi mögé lépve, hozzá is lépve meg nem is, tenyereim alatt érezve pillanatnyi feszültségét érintésemtől, de nem fújok visszavonulót emiatt. A felém forduló kérdésére elmosolyodom és el nem engedve őt csak állammal bökök a tó felé: csak figyeljen! Sokat nem is kell várni, mintha kis lámpákat kapcsolnának fel odalent a mélyben, a víztömeg és sötétség miatt csak derengenek homályosan, majd egyre feljebb jutva már jobban kivehetőek egyesével is annak ellenére, hogy a felszínt két-három méternél jobban nem közelítik meg, nem jönnek fel teljesen. Elmosolyodom és ott is marad az arcomon a mosoly, ahogy Szöszi is meglátja, mit akartam neki itt mutatni és ő is éppilyen csodálatosnak találja. Őt figyelem lopva, néha a tóra pillantva, de visszanézek kezeinkre, mikor előbb ujjai, majd tenyerei érintését érzem meg önkéntelenül is arra késztet, hogy szorosabban lépjek oda hozzá. Látom Szöszin, hogy a bókom célba talált, hogy zavarba hoztam, s el kell ismernem, valahol ez is volt a cél azzal együtt, hogy igazat mondtam: különlegesek a kék szemei. Ez akkor is így van, ha a fél családja ilyen kék szemű. A lénye teszi mássá, s ebbe beletartozik gyakori vendégként előbukkanó zavara, kimondatlan szerény tiltakozása. Nálam a hiányolt pimasz nevetőráncok nem maradnak el, mikor kinyitja szemeit és megszólal. - Szívesen, a festéked megsemmisítéséért ez a legkevesebb. De mindent? Mindent-mindent? Virágtépést... - Mosolygok tovább és egyik kezemet húzom ki ujjai alól, miközben folytatom a felsorolást, amelyekre bizonyosan nem értendő az a "minden". - ...levéltépést... - A felszabadult kezemmel válláról odébb igazítom szőke tincsét, orromban ott a haja és bőre illata keveredve a tó körüli erdő illataival, a víz illatával. - ...mind-meghalunk-motorozást? - Villan még rá szemtelen mosolyom, mielőtt elszakadnék kicsit tekintetétől, hogy lepillantva a vállára adjak egy csókot, oda, ahol még a perdai ruha fedi finom bőrét. Még...
*Szinte minden visszavágásom lepereg róla, de ez már nem újdonság. Az ugratásban még a bátyámon is túltesz, pedig mikor még együtt laktunk s neki nem volt saját családja, ő sem kímélt. De talán neki nem volt olyan fontos, hogy lássa a piruló arcomat, mert úgy érzem Vadembernek ez az első kitűzött célja. Hogy ő előrelátó lenne, nos igen, mindenképp, a kérdés csupán az, amit nem is merek fennhangon feltenni, hogy a nagy előrelátásban is az én ruhám igazítása volt az egyetlen szempont? Ezen azonban sem időm sem alkalmam nincs elgondolkodni, jobban érdekel, hogy arra figyeljek, ne essek le a motorról. Vadember nem kímél sem engem, sem a szeszélyes nőjét, így a magamban tervezett könnyed és élvezetes nézelődésből, szívdobogtató, halálfélelemmel vegyes utazás lesz, melynek során a legtöbbet Vadember hátából látom. Mindezt képes még megfejelni a megérkezéssel, minek során farkasszemet nézhetek egy fa öles törzsével. Előre befizettem volna arra, hogy még a dühös püfölésemet is nevetve viseli, jókedvű kacagása a biztosíték arra, hogy nem fájdalmas amit csinálok. Nem is szántam annak, még ha az első gondolatom az is volt, a másodikban azonban felülkerekedett bennem a valós énem, aki sosem okozna fájdalmat. Ettől függetlenül azért a püfölést megérdemli és sokkal több sértést rázúdítanék szóban, mint amennyi eszembe jut, de mint tudjuk a harag sosem jó tanácsadó, főleg ha közben gyorsan el is párolog. * -Legközelebb majd leírom, amikor félelem nélkül, tisztán tudok gondolkodni. Nem a motorozási tudásoddal vagy annak hiányával van bajom, hanem azzal, hogy mindezt szándékosan tetted….persze, talán akartad hallani, hogyan sikítok, vagy, hogy tényleg nem tudok, még a legextrémebb körülmények között sem. *Nem tudok olyan szigorúan nézni, mint ahogy terveztem, és kétlem, hogy jelen helyzetben bármilyen nézés le tudná törölni azt a pimasz mosolyt az arcáról, amit ha nem a torkomban dobogna a szívem és nem remegne még mindig az ijedtségtől minden porcikám, nagyon tudnék imádni. Most csak bosszant a jókedve, amit rajtam köszörül, és bosszant az is, hogy az egész motorozást ennyire rosszul viseltem. Szívesen vettem volna, ha az első utam kevésbé tűnik veszélyesnek, még azt is el tudom képzelni, hogy élveztem volna és többet akarnék, még azt is, hogy később én kérem meg arra, hogy menjünk gyorsabban. Nem vagyok a mély vízbe dobás híve, szeretek szép lassan hozzászokni a nagyobb dolgokhoz, apró lépésekben…nem pedig két keréken való ugrásokkal. A haragomat nem, de az elképedésemet még mindig igyekszik életben tartani, tudom, hogy csak cukkol de egyszerűen nem bírom lerázni magamról, mint ahogy ő teszi.* -Ne merészeld! *S én is felmutatom a mutatóujjam, csak az enyém fenyegetőn kiegyenesedve marad, míg az övé szemlélteti a hazafelé vezető útra való terveit. S el is hiszem, hogy képes megcsinálni. Talán tényleg jobb lenne, csak az én lelkem békességének érdekében, ha hazafelé én ülnék elől, csak nem gondolom végig. Pedig barátságosabb utazás lenne, még ha csak lábbal hajtanám is a motort és két nap múlva érnénk vissza Elorakba. Úgy hiszem ez a lehetőség elúszott, de aztán Vadember olyat mond, amin önkéntelenül is elgondolkodom néhány hosszabb pillanatig, bár képtelenségnek hangzik, hogy én motorozzak. Olyan távol érzem magamtól, mint azt, hogy katonai ruhába bújva, fegyverrel a kezemben vonuljak a perdaiak ellen…de amikor bedobja a bogás dolgot, eszembe jut, hogy korábban egy állaton való utazás is pont ilyen képtelenségnek tűnt, és tessék! Nem volt olyan borzasztóan nehéz, mint elsőre képzeltem, és miért ne próbálhatnám meg? Ha nem megy, hát nem megy, de legalább megpróbáltam…és az igazság az, hogy utólag visszagondolva és következetesen félretolva a sikításra alkalmas részeket, nem volt borzalmas a motorozás. Nem tudom, hogy komolyan gondolja-e vagy csupán a figyelmemet terelné, de mindenképpen hálás vagyok érte. Még mindig – biztos ami biztos – gyanakvón tekintek fel rá, nem-e egy újabb csőbe húzás ez a részéről, de szavaim arról tanúskodnak, hogy nem vagyok nagyon ellene.* -Megtanítanál? Úgy érted lassan mennénk és nagy ívben kanyarodnánk és közben fognád a kezem, nehogy ketten háromfelé dőljünk? *S ahogy kimondom, már előre sejtem, hogy ki fog javítani. Ha a motorját nőnek képzeli, akkor hárman dőlünk négyfelé, de ez most teljességgel mindegy. Mondhatni, bogarat ültetett a fülembe ezzel az ajánlattal, és a visszaútig bőven lesz időm ezen gondolkodni, megfontolni és bátorságot csepegtetni a lelkembe. Szavai és az eltelt rövid idő elegek ahhoz, hogy megnyugodjak és végre elinduljunk, azonban előtte még egy apró kis szösszenetet iktatunk be az elhagyott virággal, melynek hiánya még engem is meglepően rossz érzéssel tölt el, mert ajándék volt, egy kedves ajándék, még akkor is ha nem éppen nekem tetsző módon került átadásra. Letépve. Persze másképp nem is lehetett volna a hajamba tűzni….gyökerestől, földestől….Keresgélés közben ér Vadember újabb megbotránkozásra okot adó ajánlata, melyre már nem is válaszolok, csak felnézek rá szigorú tekintettel és lemondó sóhajjal. Sosem javul meg, de ez a gondolat valahol inkább megnyugtat. Egyszerűen nem szabad komolyan venni, amikor ilyeneket mond, viszont nagyon is komolyan veszem amikor a megtalált virágot újra a hajamba tűzi. * -Köszönöm. *Elmosolyodom, mert újraélem a pillanatot és boldoggá tesz, nem ezért kérek tőle végül bocsánatot, egyszerűen csak úgy érzem, meg kell tennem, nem mintha haragudna rám. Soha le nem törölhető pimasz vigyora a bizonyíték rá, amit még meg is told egy kacsintással, s kéz a kézben indulunk el a tó partja felé, ahogy korábban Elorakban is tettük, bár ott talán több okunk volt rá a kavargó tömegben. Míg elérünk oda, megismerem a tó történetét, kiemelkedő helyét a perdai történelemben, vallásuk részeként, melyről még mindig nem tudok eleget. Valójában az emberek régi Isten hitéről sem tudok semmit, hallottam róla de nem mentem bele részletesen és igazán nem is érdekelt…eddig. A perdaiak hite megingathatatlan és kíváncsivá tesz, hogy miért fontos ez nekik annyira. Hogyan segíti a mindennapjaikat, ám egyelőre Vadember érdeklődési köre az ami meglep…nem különben, hogy van testvére. Vagyis nem a léte lep meg, hanem, hogy szóba hozta és az első nagy levegős reakciómat kivéve nem is reagálok rá másképp. Még az ajkamra is ráharapok, nehogy szóljak, mert félek, hogy bezárkózik és jobban oda fog figyelni arra, mit mond nekem. Csak elraktározom a hallottakat, oda teszem a többihez, a részletek kitöltik az üres helyeket s bár még alig van meg valami a képből, már most sokkal többet tudok, mint korábban. Mindezen túl elámulok azon mennyi mindent tud a földi dolgokról, az akkor élt emberekről, és azért is, hogy kíváncsi és érdeklődő és lelkes, nagyon is az, ahogy beszél róluk. Nagyra kerekedő szemeim és a mosolyom elárulja, hogy csodálom ezért, hogy meglep….hogy mindig meg tud lepni valamivel, amikor már azt hiszem nem lehet. Ráébreszt, hogy korántsem ismerem annyira mint hittem, pedig még az is igen kevés. * -Ha ismerted volna a….fényképész (?) munkásságát, biztosan te is tudtad volna miről beszél. *Kissé kérdő hangsúllyal ejtem ki a „fényképész” szót, hogy ha rábólint, biztos legyek abban, jól mondtam, s próbálom mentegetni a tudatlanságát, mely egyáltalán nem kínos, hiszen szinte semmit nem tudunk a Földön élő emberekről, az akkori életükről, és ahogy ő is említette, szerintem javarészt aki utána is nézett nekik, az, ahogy én is és a testvére is, tematikusan tette azt. Engem sem érdekelt a botanikán és a festészeten kívül más. * -Annak én is. *Talán sosem jutottam volna el a Szent tóhoz Vademberrel, ha a Városhoz közelebb van. Előbb biztosan, de vele nem. * -Óóóó, ez övön aluli volt. Piszok zsaroló! *Méghogy én húztam az időt. Ő rángatott bele az egészbe, miatta voltam kénytelen feltételeket szabni, és én engedtem először, az első levél után. Viszont nem az idő hiánya miatt száguldoztunk, hanem az ő szórakozására.* -Ez volt a célod, ne is tagadd. *Nagyon remélem, hogy ennyi elég is volt neki, és ezek után már nem rángat bele hajmeresztő helyzetekbe, épp elég nekem, hogy állandóan cukkol. Évődésünk ellenére kéz a kézben indulunk a sziklához, mely nem magasabb néhány lépcsőfoknál és épp olyan könnyedén fel lehet jutni a tetejére, mintha lépcsőkön tennénk meg, a segítség szimbolikus de jólesik fogni a kezét. A tó felé fordulva végül nem készítek még fotókat, az imént a testvérét emlegette oda sem figyelve, hogy mit mond és bár nincs hátsó szándékom a kérdéssel, lélegzet visszafojtva várom a választ, a pda-t a ruha övébe csúsztatva, ahova éppen sikerül. Félve kérdezek, mert nem szeretném ha félreértené és azt hinné, hogy kémkedek, nem volt olyan rég, hogy ez a vád ért engem, így minden bizonnyal ő sem felejtette még el. A válaszból körülbelül be tudom lőni, hogy mikor csatlakozott az ellenállókhoz és azt is, melyik ünnepséget sikerült elcsípnie, de ennél többet nem kérdezek és ő tovább mesél, hol komolyan, hol viccelődve intve arra, hogy mit nem szabad tennem. Azonban nem kell sokat várni arra amiért idejöttünk, és az egész helyzet, a hangulat, az érintése mind szívdobogtató. Az alkonyi fényeket és árnyakat az ég kékjéből lassan tintalilába s abból feketébe hajló színeket, a tó mélyéről vibrálóan felbukkanó ragyogó kék elhomályosítja, a kontraszt bár éles, nem bántó, inkább kellemes harmóniát nyújt, abban ringat el. Vadember szinte ölelése pedig a levegő esti hűvösével szemben megmelenget, s mikor felé fordulok az illata újra az orromba kúszik. Az ujjaim pedig az ő kezére, noha csupán önmagam kedvére tettem, s nem azért, hogy még közelebb húzzam magamhoz, megteszi kérés nélkül. Mosolygok amikor felnézek rá, pedig a szívem a torkomban dobog. Utoljára akkor voltam ilyen közel hozzá, mikor a vízesésnél félbeszakított minket az engem vigyázó katona. Eszembe jut, hogy most kettesben vagyunk, hogy senki nem szól közbe, nem zavar meg minket bármit is teszünk….de alig merek arra gondolni, mi lehet ez a bármi, s Vadember még ezt az alig gondolatot is félresöpri. Kénytelen vagyok szemet forgatni mielőtt a tó felé fordulnék, s a kérdés már ekkor ér el. S örülök, hogy elfordultam, s nem láthatja arcomon a változást, melyet a karomon egyre feljebb araszoló ujjai okoznak. A hangom is erőtlen és halk, nem szeretném a Delorisok táncához hasonlatos csillogó varázst elűzni.* -Na azt nem….azt sem…..azt….*A mind meghalunk motorozás előtt érezhetően hezitálok. S ennek alapos oka van. Igen, elbizonytalanít a kérdés.* …azt igen. *Nézek fel rá ismét, nem sokkal azután, hogy a hajamat félretolta a vállamról, s épp találkozik a tekintetünk, épp látom ahogy az övé elszakadva az enyémtől lejjebb vándorol. Nem tudok nem nagy levegőt venni és igen, azt várom ami félbemaradt a vízesésnél, s bár az utolsó válaszom magyarázatra szorul, az kissé elmarad. A ruha vékony anyagán keresztül is érzem ajkainak forróságát és átkozom a ruhát, hogy útban van, kívánom, hogy folytassa, hogy a nyakamat se hagyja ki. Ujjaim, melyek még fogják a kezét, érezhetően megszorulnak a másikkal saját karomat szorongatom egy ideig, aztán feljebb emelkedve megpróbálom Vadember vállamra hajló arcát megérinteni.* -…még soha nem éreztem magam annyira…elevennek. *A fogalmazásból talán kitűnik, hogy a motorozásra értettem, de ugyanúgy a jelen pillanatra is igaz. *
- Várni fogom a listát! - Vigyorodom el, mert hát ezek szerint ő is tervez legközelebbre, nem csak én, a kettő között bizonyosan lesznek nyugodt percei, mikor terjedelmes jelzősokaságot tud összeállítani, ami megközelítőleg leírja galádságom mértékét. - Lebuktam. - Tárom szét a karomat, azt viszont nem konkretizálom, hogy miért is csináltam szándékosan, a sikítás tesztelése volt-e az ok vagy sem. Abban viszont igaza van Szöszinek, hogy szigorú nézése nem törli le a pimasz mosolyomat a képemről, s a lebukás beismerése is inkább csak fokozta ezt, mert a bűnbánást csírájában sem lehet felfedezni. Egyedül csak akkor, mikor látom, hogy tényleg remeg szegényke. Hogy nem sietek bocsánatot kérni tőle ennek ellenére sem, az annak köszönhető, hogy láthatóan nincs nagy baja és az esze nagyon is jól vág, azonnal felfogja ugratásaimat is. Azt is, amelyikkel egy levegőben való fejjel lefele ugratást-fordulást ígérek meg neki, s mosolygom a reakcióján. Nem, azért ezt nem merészelném, ahogy mondja is. Úgy nem, hogy akkor csinálom először és ő is mögöttem ül a motoron. Ha nem is ez a motorozási ajánlat, de a következő láthatóan elgondolkodtatja, s meglep vele, látszik is némileg rajtam. Ugyanakkor csendben kivárom, hogy végiggondolja és igyekszem visszafogottan derülni, ahogy gyanakodva néz rám. - Persze! Ha már dőlünk, akkor együtt, kézen fogva, egy irányba, sikítva, ahogy azt illik. - Bólintok rá, mintha íratlan szabály lenne, hogy motorral így kell elesni. Nem javítom ki, hogy hárman négyfelé, hiszen ha mi le is borulnánk a motorról, lehet az egy darabig tovább gurulna nélkülünk, hogy győzzük elkapni aztán. Viszont örömömben mosolygok, amiért úgy tűnik, belemegy Jasmine a motoros oktatásba. Az se lett volna tragédia, ha nem teszi, s igazán megindokolni se tudom, hogy miért jó, ha igent mond, eddig sosem buzgott bennem a tanári attitűd. A virágkeresgélés és hozzá kapcsolódó indítványom a várt hatást éri el, kapok egy újabb imádnivaló szúrós pillantást tőle, de már készültem is előre a visszakozással. Végül a virág is meglesz, nem kell újabbat tépnem rettenetes sebet ejtve a perdai természeten, s a hajába tűzöm, s boldog mosolya megérte a keresgélésre szánt erőfeszítéseket. Megállom, hogy felhívjam a figyelmet rá, hogy ha ennyire hiányolta tépett virágát, akkor máris nyerésre kezdek állni fogadásunkban. Persze egy év hosszú idő, addig még ki tudja mi minden fog történni? De addig is mesélek neki arról, mikor és hogyan bukkantam erre a helyre, hogy mi az a kék óra és honnan tudok erről a kifejezésről, mely az űrben az évtizedek alatt teljesen kikopott a tudatból, ott nem volt jelentősége, se értelme. Szöszi felé pillantok közben-közben, az árulkodó nagy levegővételről lemaradok, de azt látom, hogy lelkes hallgatóságom lett, pedig semmis és haszontalan tudásnak is nevezhető, amit elmondtam. Csak egy ostoba film volt és egyszerűbb az órát megjegyezni, mikor kell ide jönni, mint tudni egy fényképész vagy kicsoda által az időpontra aggatott nevet. Semmiben sem szolgálja a túlélést, de talán pont egy festőművész kell hozzá, hogy maga is értékelni tudja az élet apró, jelentéktelen szépségeit. A fényképészre bólintok, a filmben is ezt mondták meg a fotóművészt, azt hiszem. - Lehet. Vagy ha Alvó lettem volna. Arról nem találtam feljegyzést, hogy a búrák alatt is megvolt-e ez a jelenség, akiket meg kérdeztem erről, azok vállat vontak, nem figyelték meg. Te sem voltál Alvó, igaz? Vagy a családod? - Fordulok felé érdeklődőn, habár sejtem a választ. Szöszi adatlapját Raven révén láttam, tudom, hogy a Dominiumon született, de annak nem néztünk utána, hogy szülei vajon Jenkins fagyasztóládájából kerültek-e elő. Ha Alvó is lett volna, nem tudott a kék óráról. Lehet csak a búrákon kívül volt megfigyelhető, oda meg nem volt éppen életbiztosítás kimozdulni. Na meg a táj is eléggé romokban volt, hogy bármi fotózni való szépséget fedezzenek fel bennük. - Ellenálló. - Felnevetek az újabb jelzőn, amit kapok tőle, piszok zsaroló és elintézem egy szóval, mintha ez minden galádságot és piszokságot megmagyarázna. Ha hihetünk a kancellári propagandának, akkor ez így is van. Legalább olyan rossz a renoménk, mint régen a kalózoknak. Hogy a csak filmek romantizálták el a dolgot, vagy tényleg volt a rossz fiúknak egy olyan sármja, ami a rendes, jóravaló lányokat elcsábította, azt mintha csak tesztelni akarnánk: a legkisebb ellenkezést se váltom ki azzal, ahogy átkarolom őt, sőt, Szöszi kezei az enyémre simulnak, mintegy bátorításként, hogy közelebb húzzam finoman magamhoz, mialatt ő megköszön mindent. Magas labda, s ezt még jelen helyzetben sem tudom nem lecsapni, de tompítom azzal, amit közben teszek, kissé talán nehezítve is a válaszadást. Nem különösebb titok előtte sem, miért indult el a kezem a válla felé, miért söpröm lágyan odébb selymes, napszín tincsét, mialatt szórakoztat, hogy felsorolásomra rendre nemlegesen felel... egészen az utolsóig. A megakadásnak addig nem tulajdonítok jelentőséget, míg nem találkozik tekintetünk. - Hm. Hm? - Kurta válasz, részben azért, mert már hajtottam fejem lefelé, hogy a vállára hintsem azt a csókot, részben a meglepettségtől. Erre a feleletre nem számítottam, a legkevésbé sem. Kérdést vet fel mindez, de elodázom, hogy megtudjam az okát, mert már az illata, bőre közelségének hatása alá kerültem. Érzem ujjai enyhe szorítását és mire eléri szabad keze az arcomat, én már a válla mellé helyeztem újabb csókomat, ezúttal a bőrére és mintha csak gondolatot tudnék olvasni, a nyaka felé közeledve. Ha lehet, még finomabbnak és forróbbnak tűnik a bőre, mint legutóbb. Érintése vonja magára figyelmemet, hogy felpillantsak szemeibe, azokba a különleges kékekbe. Érdekes a válasza, mert ugyan igaz, hogy egy halálközeli élmény jobban megmutatja, mennyire is élünk, azért nem akarom adrenalinfüggővé tenni Szöszit. Van az érzésnek egy másik módja is. Haját odébb tűrő kezem arcára simul, felém forduló feje nem engedi, hogy nyakához jobban hozzáférjek, de igazság szerint azt a szép ívű testrészt már feledtem is egy másik kedvéért. Egy hosszabb pillanatig közelről figyelem arcát, tekintetem ajkaihoz vándorol le, majd fel újra a szemeihez. Mint a vihar előtti csend, olyan feszültséggel teli a pillanat, csak ez a kellemesebb fajtából való. - Én most érzek így... - Mondom halkan, mielőtt fejem mozdulna, hogy azt az alig távolságot áthidaljam közöttünk, és az oly kívánatos ajkaira forrasszam sajátomat, megtéve azt, ami már régóta érett bennem, köztünk, s ezúttal nincs meg a visszatartó erő, ami például az eloraki szobában megvolt. Egész egyszerűen nem olyan helyet érdemelt az első csók, nem egy közönséges félhomályos szobát, valami különlegesebbet. Nem állítanám, hogy azért, amit férjével való viszonyáról mesélt vagy elhallgatott és hagyta kitalálni a hiányzó részleteket, inkább személyisége, lénye váltotta ki ezt az elgondolást. Elég határozottan kell elkapnia fejét, hogy ne tudjam lelopni ezt a csókot, de ha hagyja, akkor nem szabom rövidre az idejét. Miért is tenném, hiszen rajongok az első csókokért! Függetlenül attól, hogy alkoholmámorosan vagy anélkül egy gyors, egy éjszakás kaland kezdetét megadó, szenvedélyes és mohó első csókról van szó, vagy egy várhatóan rövidebb-hosszabb ideig kitartó kapcsolat lassabb nyitányáról, az első csókokban van valami megismételhetetlen varázs. Valami akkor, amikor először ízlelni meg a másik ajkait, amikor az érzett vágy először teljesül be és magában hordozza a folytatás ígéretét még akkor is, ha esetleg nem lesz folytatás. Az első csók sokat elmond a másikról, még így is, mikor még csak ajkaink találkoztak, de az olyan találkozás lett, hogy a magam részéről igazi csókká való elmélyítéséért kiáltok. Ha eddig nem ellenkezett Szöszi, akkor míg balom határozottan, de mégis gyengéden és lassan fordítja őt magam felé karjáról derekára térve át, addig egyben lépek én is, hogy tudjon fordulni, hogy hamarabb szembe kerüljünk egymással, ajkait el nem engedve ez idő alatt... Hiába minden józan figyelmeztetés Szöszivel kapcsolatban, illata, ajkai puhasága, forrósága, az ahogy a karomban tartom elsöpört minden észszerű gondolatot, ha lett is volna egy, mely kitartott volna eddig, teljesen átadom magam ennek az első csók varázsának, megélve a pillanatot, percet. A vészjelzést se hallom magamban, vagy nem szól, vagy annyira Jasmine ajkai hatása alá kerültem, hogy nem hallom meg a jelzést...
*Ó, na tessék, a saját csapdámba sétáltam, mert bár megérdemelné, hogy valóban összeírjam azt a listát, a nem túl komoly haragom elillant és a válogatott jelzők soha nem fognak eszembe jutni. Legalábbis azok, melyeket a hirtelen fellobbanó erős érzelem alatt a fejéhez akartam vágni. Vadember pedig nem olyan aki elfelejti azt amit ígért, a legközelebbi találkozásunkkor az lesz az első, hogy kéri a listát és ezt a vigyorából is látom. Ígéret az minden szempontból. Nagyot sóhajtok és remélem, hogy nem jön rá arra ami megfordult a fejemben. Az egészben egyetlen jó dolog van, mégpedig az, hogy szerinte lesz újabb találkozásunk. Be kell vallanom magamnak, ha a mai nap végi búcsúzásra gondolok, máris hiányzik. Ám míg tart a komolytalan haragom és vádakkal illetem, ő pimaszul vigyorog tovább és vállalja mindet. Sőt! Még megfejeli azzal, hogy szemlélteti a hazatérésünk mikéntjét, cseppet sem próbálva megnyugtatni, hogy csak viccelt. Néha nem tudom mit gondoljak felőle, mire képes és mikor kellene kételkednem s csak tréfára gondolni, s bár az ahogyan ő mondja hogyan képzeli el az együtt dőlést elég vicces, láttam, hogy a pillanatnyi habozásommal és a motorozni tanulásra való hajlandóságommal megleptem. Mégis a szavain muszáj elmosolyodnom s csupán egyetlen mozzanatot kiemelve még röviden el is nevetem magam.* -Azért azt meghallgatnám ahogyan te sikítasz. *Valójában magamat is meglepem azzal, hogy hajlok megtanulni motorozni, bár kétségem van afelől, hogy mennyire lesz az tökéletes és komoly. A lényeg inkább az, hogy közel lehessek hozzá, a végeredmény sikerességében nem hiszek….bolondozásnak talán jó lesz. A vágyam aztán teljesül, egészen közel lehetek hozzá míg mesél s nem csak a tóról, hanem óvatlanul magáról is. Örülök, már csak azért is, mert ez azt mutatja, tudat alatt is kezd bízni bennem….nekem ez, tekintve a helyzetünket, a világot jelenti. Apró, jelentéktelennek tűnő dolgokról beszélgetni, melyek pontosan tudom, hogy később nagyon sokat fognak jelenteni, emlékekké válva teszik majd szebbé a hétköznapjaimat, s ahogy ismerem magam, sokszor fogom felidézni ezeket a pillanatokat, a kék óra történetét, s keresni fogom azt az időpontot amit itt a Perdán én is elnevezhetek kék órának…vagy a legszebb sárgának, lilának….gondolni fogok rá, mert másom nem lesz. * -Valószínűleg nem volt meg, ahogy hallottam róla, a búrának épp az volt az egyik feladata, hogy megszűrje a nap fényét….Nincs Alvó a családunkban. *Nincs okom titkolózni, tulajdonképpen rajta kívül titkaim sincsenek, de őt meg akarom őrizni magamnak. Sajnos ez nálam nem elhatározás kérdése. Későbbi visszavágására csak egy megjátszottan felvilágosult és beleegyező pillantást tudhat a magáénak, mintha én magam is az ellenállókkal azonosítanék minden rossz tulajdonságot, holott nincs ez így. Ha arra gondolok, hogy Vadember milyen vicces és kedves és minden „vadsága” ellenére melegszívű és gondoskodó, nem is lehetne ellenálló. S szerintem az ellenállók többsége ilyen, csupán szabadságra és igazságosságra vágynak, túl sok lemondással és áldozattal jár az, hogy elszigetelték magukat. De vállalták és kitartanak. Nem lehet könnyű. Távol a családjuktól, hacsak Vademberre gondolok…úgy hiszem mindenkit akije van hátrahagyott és egymásért aggódnak, s kapcsolat híján csak bizonytalanságban van részük. Mindezt át sem gondolom most igazán, a látvány ami a szikla tetején vár rám magával ragad, nem különben Vadember közelsége, ölelése és könnyű, leheletfinom simogatása. A vízesés óta erre vágyom, nem húzódok el tőle, noha teljesen tisztában vagyok azzal, hogy bármi is alakuljon ki kettőnk között, fájni fog. Ki tudja mikor láthatom újra, és még csak nyíltan sem harcolhatok azért, hogy ez az idő ne legyen sok. Hogy mégis elfogadom, tőlem már lázadásnak számít, mégsem tölt el félelemmel, de még csak izgalmas kalandnak sem képzelem. Egyszer az életben racionálisan gondolkodom, bár képtelenségnek tűnhet egy emelkedett és igen romantikus hangulatban, de valahol pontosan tudom mi vár majd rám, mégis akarom. A vad és halálfélelemmel teli motorozás sem áll most olyan távol tőlem, nekem azt jelenti, hogy ismét vele lehetek és egyelőre száműzöm az olyan megfontolásokat, melyekkel felkészülök a következőre….és nem hagyom majd, hogy száguldozzon….egyszerűen csak arra az egyre gondolok ami már megtörtént vele s visszagondolva nemhogy nem volt rossz, de valahol még élveztem is. Nem vesztegetem az időt arra, hogy megmagyarázzam, hiába a meglepett hümmögés, nem szeretném megzavarni abban amire készül, elmosolyodom csupán mikor egy lélegzetvételnyi időre egymásba kapcsolódik a tekintetünk. S aztán már csak forró ajkait érzem a csupasz bőrömön, mely érzés az egész testemben tovagyűrűzik. Kezem az arcára simul s bár ennél több jelét nem mutatom annak, mennyire vágyom a folytatásra, vélhetően fordítok a tervein. Szavaim, melyekkel a motorozás alatti érzelmeimet magyarázom, a jelen pillanatra is érthetők. A szívem hevesen ver csontketrecében, s mikor egymás szemébe nézünk, szavakkal ugyan nem fogalmazódik meg bennem, de erősen gondolok arra, hogy meg fog csókolni, hogy meddig vár még, és mennyire vágyom rá. Türelmetlen várakozásom ellenére szavai nem törik meg a varázst, csak még többet adnak ahhoz a hihetetlenül csodálatos pillanathoz, mely magával ragad és elringat. Nem pirulok el, talán mert abban az egyetlen mondatban most nincs semmi pimaszság, hogy mit érzek, nem tudom. Nem elégedettség ez s nem is büszkeség, csak szívdobogva megélem a pillanatot…boldogsággal tölt el. Ajkait nézem, majd tekintetem elmerül a szemeiben, sötét fényükben míg ajkai az enyémekhez nem érnek. Egész testembe érzem a csókját s fordulok ahogy tehetem, ahogy lehetőségem nyílik rá, ahogy helyet enged magához. Egyik kezemet a nyakára simítom, míg a másik mely arcát fogta addig, lassan lecsúszik a mellkasára. Mély sóhajjal szívom be illatát, ajkainak puhaságát egyetlen röpke pillanatra engedve csak el, hogy testem az övéhez simulva zárjam ki a világot. Hosszú csókunkat apró, ízlelgetőkkel fűszerezve, minden bizonnyal többet adva és véve el, mint amennyire számít. Az eddig bennem szunnyadó szenvedély fellobban és én hagyom lobogni….*
Szélesen elvigyorodok a nevetésén és szavain, szó se róla, én se vagyok az a sikítós fajta, jól is néznénk ki! Tehát a motorral két néma fog elborulni egy oldalra jelen állás szerint, vagy együtt tanulunk meg sikítani. Mókás visszaút lesz, azt már most látom, de nem tervezek nagyon előre. Egyébként is ritkán szokásom, inkább rögtönzős típus vagyok, másrészről az este elejénél járunk, hol van még a visszaút? Remélem soká, élvezem Szöszi társaságát és a motoros ötletet kivéve egyáltalán nem gondolnék most arra, mely csak közelebb visz ahhoz, hogy búcsút vegyünk egymástól. Fene se tudja, mikor találkozunk újra, könnyen lehet, hogy hetek, hónapok is beletellenek, mert még húgommal is nehéz a találkozót összehozni, pedig vele könnyebben kommunikálhatok is. Addig kell tartalmas estét-éjszakát összehoznunk, melynek felvezetőjeként mesélek Jasmine-nak a kék óráról s bólintok a szavaira is. A búra szerepének nem néztem utána, megelégedtem annyi tudással, hogy kellett, különben mindenki megdöglött volna a Földön a szétcseszett klíma miatt, és bólintásom annak is szól, hogy ők sem egy Alvós család. Húgom biztosan utánanézne a fél családfának, igazat mond-e és nincs-e egyéb kapcsolata a Benedict-eknek a Jenkins famíliához, de én hiszek enélkül is Szöszinek. Hiába van egy világ közöttünk, hiszen ellenálló vagyok és erre adott megjátszottan felvilágosult pillantása és arcmimikája újabb mosolyt csal az arcomra szemeim sarkába sűrítve újra a nevetőráncokat. Ugyan a szikla tetejére az út nem sokkal nehezebb, mint fellépcsőzni valahova pár fokot, azért felsegítem őt és megmutatom neki, hogy miért is meséltem a kék óráról, miért hoztam ide, miért mondtam a lugasnál is neki, hogy a szemei kékjének csak egyetlen példáját láttam eddig. S ezek a kék szemek, haja-bőre már ismerős illata magával ragadnak, nem különben, hogy nem csak hagyja, hogy átöleljem, hanem bátorít is. Még nem is ízleltem ajkai puhaságát, de már szinte érezni, hogyan fog égetni, vállai bársonyossága után arra a csókra vágyom, amit már korábban megannyiszor elloptam volna, de vagy az élet szólt közbe vagy én döntöttem úgy, hogy nem az a megfelelő alkalom és bevallom, élvezettel húztam is kicsit az időt feljebb korbácsolva mindkettőnk vágyát. Nem mintha ne passzolna hozzám az is, hogy a meglepetés erejével váratlanul nyúljam le a csókját, de élveztem az évődéseinket. Így már nem váratlan, amire készülök, de talán nem is baj és talán nem is volt hiába való a hosszabb felvezetés, mert ahogy utoljára felpillantok Szöszi csodás kékjeibe, a félreérthetetlenül türelmetlen, sürgető vágyat látom meg benne, pontosan tudván már, hogy ez az a pillanat, az alkalom, s most már nincs is helye további évődésnek, határozott szándékkal hajolok ajkaihoz. Nem véletlenül imádom az első csókokat, mert ha jók, akkor az egész testre hatással vannak, mintha csak a vérrel terjedne szét a testben. Talán azért is hunyjuk le önkéntelenül a szemünket csók közben, hogy más érzékszerveknek engedjünk teret, az érintés kiéleződik mindenhol, nem csak az ujjaink végében. Új töltetet ad a csóknak, mihelyst felém fordulva rendesen magamhoz tudom vonni, hozzám simulva érzem karcsú testét, észveszejtő csodás íveit, érzem lélegzetvételét, szinte szívének megváltozott ritmusát is. Balommal szorítom magamhoz, ügyelve rá, hogy ne legyen fájdalmas számára, s ami finomságot az implantátum kéz és kar nem képes úgy érzékelni, mint az igazi, azt mellkasom, s arcáról selymes szőke tincseibe hátratévedő ujjaim pótolják. Nocsak-nocsak. Valóban meglep az az érzéki tűz, amivel fogadja s adja a csókokat több rövidebb-hosszabb szakaszra szedve az első csókot, de ez a kellemes meglepetések közül való. Akárcsak az, hogy ajkait mennyire édesnek és puhának találom. Mintha tökéletesre sikeredett volna a perdai álcája, legalábbis rövidke, két főt számláló statisztikám alapján a perdai nőknek igencsak puha, finom ajkaik vannak. Másabb kicsit, mint az embereké, és másabb Szösziénél is, de valahogy ez most jobban tetszik, telhetetlenül ízlelem meg újra és újra, merülök el az érzésben. A világ kizáródott, az is, amelyik mindket elválaszt és az is, amelyik körbevesz minket. Mire újra felpillantunk nem is nagyon távolodva el egymástól, éppen csak annyira, hogy lássuk egymás szemeit, érzékelni tudja, hogy boldogan mosolygok, talán már az a röpke kék órának nevezett időszak is múltba fordult már, fekete bársonnyá vált az ég és a tó is, csupán a deloris-ok sejlenek fel bennük derengő fényükkel. - Tüzet kellene gyújtanunk... - Jegyzem meg, hiszen az éjszaka itt kint a vadonban nem veszélytelen a Perdán, éppen ellenkezőleg, könnyen prédák lehetünk mi emberek, de halk szavaim ellenére mégsem sietek elválni Jasmine-tól és igyekezni le a szikláról. Inkább csak kezeim helyét cserélem meg simító mozdulattal, a balom kúszik fel nyakához, míg a jobb indult lefelé a vállán, hátán simítva végig a derekáig, mialatt csók-repetát lopok éppen le ajkairól - a második csókokat is imádom tulajdonképpen -, a végére talán bele is mosolyogva attól függően, mit reagál pimaszságomra: nem sokáig időzött jobbom a derekán, szépen tovább is indult onnan, hogy a korábbi két találkozásunk alatt is már szemügyre vett és említett formás fenekére simuljon.
*Ha összehasonlítanám az ittlétünket az első találkozásunkkal, sok párhuzamot találnék. Nem konkrét dolgokat, inkább csak a hangulat alakulását tekintve. Az első percben összekaptunk, ahogy Elorakban s aztán a motorozás kiderülésekor is, de egyik sem volt igazán komoly, hiszen szép lassan minden elrendeződött. A pimaszsága megmaradt, de ahogy akkor is, úgy most is halványult, könnyedebbé vált, míg már csak a nevetés és a jókedv jellemezte a beszélgetésünket. S igen, talán még a vízesésnél is volt egy kis csatánk, végül…hova jutottunk? Úgy tűnik ez már rendszeres lesz, de nem bánom ha láthatom és vele lehetek. Megtanulok vitázni és visszavágni a piszkálódásaira, az is szórakozás lesz, csak nem szabad komolyan vennem olyankor. De ez is eltűnik kettőnk közül, amikor a perdaiakról mesél, a tó történetéről, amit összekapcsol egy földi jelenséggel és olyan csodát mutat nekem amit még sosem volt alkalmam látni. Ez a nap egy különleges ajándék, vele a kéken derengő delorisokkal, az alkonyi fényekkel, a lassan hűvösödő estében való öleléssel….a bókjával, aminek egy részét már megkaptam az első találkozásunkkor, s ki hitte volna, hogy egyszer megismerem a talány megfejtését is. Akkor csak vágytam rá és most itt vagyok, s ahogy már nem találunk több témát, beszélgetésünk is elcsendesül, ellágyulok a karjaiban. Mintha megpihennék egy kényelmes fotelban, s míg nem fordulok felé, élvezem a közelségét, az illatát mely arcának bőréből árad mikor egészen közel hajol hozzám, élvezem az apró csókokat csak úgy mint a vízesésnél és mosolyt csal az én arcomra, hogy tudom, most nem zavarhat meg minket senki. Nem kell bujkálnunk, körülöttünk csak a tó és az erdő van, a csend…és a szabadság. Mikor ajkaink összeérnek, tudom, hogy érdemes volt várni, de a türelmetlenségemnek is meg volt a maga fűszere, hiszen annál nagyobbá vált a vágyam is, minél jobban húztuk az időt…húzta ő. A jó ég tudja csak miért nem csókolt meg a perdai szállásomon ahol lett volna rá alkalma, és akkor sem ellenkeztem volna, de talán…nem is talán, biztos, hogy ez így és itt, sokkal jobb választás. Puha ajkait ízlelgetem s adok magamból annyit amennyit csak tudok, s a kellemes bizsergető érzés szétárad bennem, újabb és újabb apró lángokat lobbantva. Ujjaim önkéntelenül a hajába túrnak tarkójánál, a rövid, selymes tincsek egymás után folynak ki ujjam közül, hogy nyakának bőrét érezzem utána, annak melegét és bársonyát. Csókunk végén, nem mondom, hogy a szenvedélyem iránta csitult, és az első csók varázsa sem illant el, de már másra is tudok figyelni, így arcszőrzetének csiklandozó, finom dörzsölése mosolyt csal ki belőlem. Az a borosta ami sokat hozzátett ahhoz, hogy első felindulásomban Vadembernek szólítsam, most az indulat helyett egészen más érzelmeket vált ki. Amikor elválnak ajkaink egymástól, már hiányzik, felnézve rá a mosolya egyáltalán nem a megszokott pimasz kunkorba hajló, hanem szelíd és boldog. Egészen más mint amit eddig kaptam tőle, és elégedettséggel tölt el a tudat, hogy legalább jól csókolok. Különben nem mosolyogna így rám. S csak nézem a szemeit, a mosolyát, ajkain az én ajkaim nyomát, s mellkasán lévő kezem lassan felcsúszik a vállára, míg az övéi helyet cserélnek.* -Jó…*Válaszolok a tűzgyújtás lehetőségére, de az a csoda, hogy egyáltalán eljutott a tudatomig, hogy mit mondott. Még a csókja hatása alatt vagyok, mert azt meg kell hagyni, hogy nem csak a szája jár pergőn és pimaszul, de csókolni is tud, nagyon is. Nem is nagyon akarok tőle most elválni, várhat még az a tűz egy kicsit, telhetetlen vagyok és meg is kapom azt amire vágyom. Újabb csókok, vagy egy hosszú…elmerülök az érzékiségében és nem váratom meg a viszonzással. Mindaddig míg a keze el nem téved a fenekemen. Ó, pontosan tudom, hogy szándékosan csinálja, megint cukkol. Finoman, alig érintve ajkát, mosolyogva ráharapok s míg ezzel van elfoglalva, egyik kezemet lecsúsztatom a nyakáról és ahogy elérem, én is megfogom az ő fenekét. Addigra már halkan kuncogok, de ajkait nem engedem, hacsak ő nem kapta el a fejét meglepetésében. *
Nem kifejezés, hogy Szöszi jól csókol! Nem lenne könnyű megfogalmazni, mitől is olyan jó az a csók, de hatása alá kerültem teljesen, s ez ott van a mosolyomban, ahogy az első után elváltak röviden ajkaink. Gyakorlatias, már-már helyzethez képest romantika-gyilkos mondatom sem változtat semmin, Szöszi is mosolyogva egyezik bele a praktikusságomba, de lehet ha megkérdezném, mit hagyott jóvá, nem tudná megmondani. Áh, már engem sem érdekel, mit mondtam! Dacára minden józan belátásnak, hogy mit kellene tennünk, egyikünk sem siet végrehajtani, mondhatni azt a tüzet igencsak átvitt értelemben gyújtjuk meg. Vonzanak ajkai, így újabb csókért hajoltam, s mondanám, hogy nem is vágyom többre, de ez nem volna így igaz. Sokkal több minden eszembe jutott - s nem csak most -, így a pontosabb megfogalmazás az lenne: jelenleg, egyelőre beérem a csókkal. Többnyire, kis csínyt nem zár ki még ez az elhatározás. Elmerülünk a csókban, s kezeink szabadon maradnak. Szabadon, de nem nyugton. Gyengéd simogatással indul el enyém a dereka felé, de nem maradván ott sokáig tovább halad a csípője felé, majd simít le formás fenekére. Naná, hogy direkt csinálom, s kíváncsian várom a reakciót. Nagyjából három félét tudok elképzelni: a legenyhébb, hogy szépen visszatereli a derekára. A másik egy imádott durcás pofi, talán a pofont megúsznám, mindenesetre kész vagyok kiengesztelni őt. A harmadik valami óvatlan megjegyzés a részéről, hogy maradjak derékon felül, s galádul ki is használnám, hogy ott is tudok találni csodás domborulatokat, de még milyeneket! Ám Szöszi egy negyedik verzióval áll elő, s már azzal meglep, hogy nem ficánkolt ki kezeim közül, hanem mosolyogva harap ajkaimba, halkan morranok is egyet "vademberesen" tetszésem jeléül és hogy ezzel már kezd megőrjíteni onnan is látszik, hogy az ölelésen is szorosabbra veszek, s ha már nem lettem elhessentve, akkor lágy körkörös utat rovok le ujjaimmal. Hanem a meglepetés nem ér ezzel véget a részéről, mert az ő keze is határozottan indul el lefelé, szinte lélegzet visszafojtva várom, hogy na vajon megáll-e deréktájt, de nem, az én fenekemre simul, sőt ráfog, és ez már finom kuncogásra késztet, csók közepe ide vagy oda. Ezt ki sem néztem belőle. Így első(-második) csók után nem. Baszki, máris imádom ezt a csajt! Nem maradok adósa, élvezettel fogok rá én is jobban fenekére, s ajkaitól csak azért szakadok el, hogy az elmaradt nyakcsókokat bepótoljam, szenvedélyesebb tűzzel kezdve füle alatt és szántok végig le szép ívű nyakán, jó eséllyel elmaszatolva a felrajzolt ál-kopoltyúkat, de eszembe sem jut most, hogy ott vannak. Amilyen jól sikerültek voltak az én rajzaim, lehet még javítok is rajtuk. S ha már fogom a derekát, na meg a fenekét, csak annyit változtatok a fogáson, hogy egymástól ne távolodjunk el, de fel tudjam kicsit kapni őt, a szikláról való lejutásban így segédkezve, vagy vonva magammal, meghagyva őt a két lábán, ha ez jobban kedvére lenne. Nem, nem a tényleges tűzgyújtáson jár az eszem újra, még ha kellene is, de azon inkább, hogy van lent pár puha pokrócunk, azon elnyúlva mégiscsak kényelmesebb lehet, de legalábbis kisebb eséllyel szédülünk bele a vízbe felbolygatva a delorisok csendes estéjét. Még így is lehet, mert a manőverhez nem nagyon nyitom ki szemeimet. Nyakától egy mélyebb lélegzetvétellel - nem tudok betelni az illatával - és egy itt viszonzott kis harapással búcsúzom, csak hogy újra ajkait keressem s találjam meg. Ha itt meg kell állni, nem lesz egyszerű, lassan már az implantátum ujjaim végében is érzem a vágyat, hogy selymes bőrét érinthessem.
*Vadember olyan sokszor pimaszkodott már velem, hogy még a csók varázsa alatt ringatózva sem tudom elfelejteni és eszembe jut amikor engem is hasonló cukkolásra biztatott azzal, hogy hozzam én is zavarba. Kétlem, hogy bármikor pirulást csalhatnék az arcára, de engem már az is elégedettséggel tölt el, hogy megfogva férfiasan feszes és formás fenekét – nem mulasztom el felmérni a viszonyokat – kuncogni kezd. Ám nem ez az ami igazán megdobogtatta a szívemet a finom és érzéki csókján felül, hanem az a morgás amit a gyengéd harapásom váltott ki belőle. Az a hang még arra is képes volt, hogy megborzongasson, s ha nem lenne a perdai ruha ujja hosszú, minden bizonnyal láthatná a karomon végig rohanó libabőrt. Ha most meg kellene szólalnom, képtelen lennék rá, vagy csak egy rekedt suttogásra futná azután az egyetlen beleegyező szó után, amit a tűzgyújtásra erőszakoltam ki magamból. Kit érdekel, hogy lassan lehűl a levegő? A karjaiban egészen kimelegedtem és vágyom arra, hogy mindenhol egymáshoz simuljunk, vágyom a csókjára mely felpezsdítette a vérem, mely gyengédsége ellenére szenvedélyes volt, egyszerre adott és vett el. Megkésve, de nem lemaradva nevetem el magam én is az övére válaszul, s ahogy elhajol tőlem felnézek rá. Alig néhány lélegzetvételnyi időm van megszemlélni az arcát, a tekintetét, mielőtt a nyakamra hajolna, s futólag simítok végig a borostán a nyakáról elvont kezemmel. Amilyen gyorsan kapkodom a levegőt, elképzelhető milyen kevés ideig csodálhatom őt, de szívesen becserélem a nyakamon elkalandozó ajkaiért a látványt. Nem ugyanazt érzem mint a vízesésnél, sokkal nagyobb hatással van rám, talán a csókok miatt, önkéntelenül is felsóhajtok s ez kissé remegőre sikerül, s észre sem veszem, ujjaim már az ing nyakánál csusszannak az anyag alá, hogy engedve vágyamnak finom bőrének várát vegyem be, akár itt a szikla tetején belemerülve érzéki „táncunkba”, elfelejtve, hogy odalent puha takaró vár ránk. A gondosan eltervezett tóparti piknikre a feledés homálya borul, és még akkor sem jut eszembe, mikor Vadember szorosabban ölelve kissé felemel, hogy lábaim elváljanak a talajtól…épp csak. Ha spiccbe nyújtanám, még el is érhetném vele a szikla felszínét, de inkább a nyakába kapaszkodom kuncogva, a világért sem mozdulnék meg, nehogy mindketten leboruljunk azért, mert ficánkolok. Azt persze nem tudom, hogy mindezt csukott szemekkel óhajtja véghez vinni, gyanakodhatnék amennyire belemerül a nyakam feltérképezésébe, de inkább átadom magam az élvezetnek. Fejem kissé oldalra hajtom, hogy jobban odaférjen és már azon merengek, hogy ujjaim nyomát apró csókokkal szántsam fel, mikor beleharap a nyakamba. Annyira finom és játékos, még sem nevetem el magam, jóleső villámcsapásként ér mely nyakamtól a gerincemen át a derekamig gördül, hogy ott egy merész fordulattal a hasam mélyén kössön ki nem kis felbolydulást okozva ott. Mint aki egy ínycsiklandóan finom süteményt kóstol épp, korábbi morgásának finomabb, nőiesebb változatát nyögve a vállába, mielőtt egy nagy sóhajjal kísérve emelném fel a fejem. Ha még mindig szorosan fog, vagy már leérnek a lábaim, két tenyeremet simítom az arcára, az is lehet, hogy megelőzöm őt a csókommal, mert egyszerűen nem tudok betelni vele. Egészen hosszan merülök bele hacsak Vadember másképp nem gondolja, mégis talán megint én vagyok az aki félbeszakítja, hiszen annyi minden csókolni való van még rajta, és bőrének bársonya csábít arra, hogy ajkaimmal lejjebb vándoroljak az ing nyakához, s ujjaimmal félrevonva azt, hintsek apró csókokat nyakának árkába, mellkasára…* -Biztos…hogy…most akarsz….tüzet…gyújtani? *Olyan halkan, hogy szinte csak ajkaimmal csókolom a szavakat, vonom kérdőre, talán jobb lenne ha átgondolná, hacsak nem képes egyetlen csettintéssel lobogó lángokat varázsolni. *
Amikor először találkoztunk a lugasban, láttam akkor is, hogy mennyire formás, lenge ruhája sem rejtette el, s ugyan nem is az a helyzet volt, amikor ilyenen gondolkodtam volna, mégsem hittem volna, hogy a kémia működhetne közöttünk. Pedig az a kémia nagyon is működik. Kevés találkozásunk alatt észrevétlen szivárgott közénk, font körbe minket és most lebegünk benne, mint egy édesen mérgező, bódító gázban, feledvén minden szabadulási vágyat még azelőtt, hogy ilyen akár megfogalmazódhatna is. Valahol mélyen mindketten tudjuk, hogy nem kellene ebbe jobban belebonyolódnunk, de gyarló és önző módon nem törődünk ezzel, csak az éltet, hogy finom bőrére adjam az újabb csókokat. Minden egyes darab jóleső elégedettséggel tölt el, s egyben elégedetlenséggel is vagy inkább telhetetlenséggel, mert még akarok, többet akarok. Akarom őt. Őt akarom. Két csók között éppen csak elmosolyodom, ahogy kuncogását hallom s megérzem, ahogy átkarol a nyakam körül, hogy így kapaszkodhasson lejutásunkhoz. De a csókokat nem hagyom abba, csak egy finom harapással variálom, s a rá adott hangja és a sóhajtása... Így kell elvenni az eszem teljesen, mert egyre jobban az mozgat, hogy halljam még ezt a hangot, hogy kiderítsem vajon a gyönyör küszöbének megközelítését és annak átlépését sóhajokkal kíséri-e vagy előbbihez hasonló, vállamba fojtott halk nyögéssel teszi, netán felszabadultabban ad hangot az élvezetnek? Az ölelés szorosságán nem változtatok, de ahogy érzékelem, hogy felemeli a fejét, magam is így teszek elszakadva nyaka selymességétől, s teszem őt le, hogy a csókba merüljek el újra. Nem tudom, hogyan csinálja, de minden egyes csók egyre jobb és jobb, pedig az első is magasra rakta a lécet. Váltunk azzal, hogy most az ő ujjai térnek ruhám alá és követi nyomukat ajkai, hosszan fújom ki a levegőt, mialatt kezeim lassan, de nem kevés szenvedéllyel simítanak végig hátán, s amely kezem korábban pimaszul a fenekére simult, az is elindul most onnan fel a csípőjére és előre... - Ühümm... biztos! - Válaszolok suttogva, de kaján mosolyogva. Korántsem a rendes, fából álló tűzre gondolok már, amire a kérdése vonatkozott. Pedig kellene, ez már nem a nyár, a levegő hűl, még ha most nem is érezzük kimelegedve ennyi csóktól és öleléstől is, ám elnapolom az esetleges megfázásunk problémáját. A tűzgyújtási technika is módosul ennek megfelelően. Nem csettintés lesz, de nem is megfelelően száraz gallyak és ágak keresgélése, hanem fenekétől elszakadt ujjaim elől a perdai ruha fűzős részének zsinórjának végére fog rá, a húzás finomságából érezheti, hogy a masnit bontanám ki, remélve, hogy nem dupla csomóra kötötte. Nem csak a korábbról megtartott évődés miatt nem kapkodó még ez a mozdulat, kicsit kivárok ezzel, hogy legyen esélye ráfogni a kezemre, ha mégse akarná. Tudom, hogy nem voltak jól sikerült házasságai, de nem tudom, hogy a gyakorlatban, a mindennapokban ez mit jelentett, milyen lelki sérüléseket okozott neki. Csodás rendszerünknek hála nem ő lenne az első és egyetlen, aki megriadna és visszakozna még egy darabig, nem akarván mindent elsőre, mert fel kell dolgoznia mindazt, amit a kijelölt férjtől el kellett szenvednie. Ha meg is akadályoz a fűző további bontogatásában, az talán nem lesz ellenére, hogy csókcsatánkat a pokrócon folytassuk, arrafelé is lépek vonva őt magammal. Az egyetlen dolog, amivel nem számolok, hogy ugyan a bolondok szerencséjével lejutottunk a sziklalépcsőkről becsukott szemmel is, egy-két kisebb darabka itt lenn is kiáll a földből, s egy ilyenben sikerül a sarkammal megakadni. Ha egyedül lennék, talán vissza tudtam volna nyerni az egyensúlyomat, de így, hogy őt is húztam magammal, ketten együtt épp annyi lendületet teremtünk, hogy azon a bizonyos holtponton egy pillanat alatt átessünk és elterüljünk a füvön. Elengedni időben nem tudom, de annyit talán sikerül elérnem, hogy magammal tompítsam az érkezést neki... - Jól vagy?
*Mint aki nem gondolta át igazán, mit jelent ez kapcsolat, mit fog jelenteni akár nekem, akár neki, úgy vetem bele magam érintéseinek és csókjainak élvezetébe. Ám ez nem igaz, igenis átgondoltam, magányos éjszakáimon volt időm bőven arra, hogy álmodozzak, reménykedjek s mindezt anélkül, hogy biztosra tudnám hova fut ki ez az egész. Csak jó volt eljátszani a gondolattal, és bár épp elég buktató jutott eszembe kezdve azzal, hogy talán nem is lesz folytatás, azon át, hogy mennyire nehézkes lesz minden egyes újabb találkozás, egészen odáig, hogy lebukunk…vagy miattam neki lesz baja, s akkor én sem úszom meg, a vége mindig az lett, hogy megéri a kockázatot. Életemben először döntöttem úgy, hogy…nem érdekel. S már most tudom, hogy megérte. Semmivel nem cserélném el ezeket a perceket, a csókjait, az érintését, a pimasz mosolyát, akkor sem ha netalántán több nem jutna. Csupán egyetlen éjszaka boldogság, és tudom, hogy utána tovább vágyakozom majd, de gazdagabb leszek egy örökkévalósággal. Ezt az egyet már nem veheti el tőlem senki, ez csak az enyém marad. Az életemet tekintve nincs nagy tapasztalatom a férfiakkal, nem vagyok jártas abban, hogy egyetlen pillantásból, mosolyból vagy érintésből olvassak, de most nincs is rá szükség. Nem akarom tudni mi lesz holnap, vagy azután. Csak szeretnék elmerülni csókjai édesében, érintésének puhaságában, látni szemeiben a vágyat ami nekem szól, a mosolyt amivel már nem tud kiűzni a világból…érezni ahogy ujjai végigsiklanak a testemen, s vágyom arra, hogy ajkai ugyanott érintsenek ahol korábban ujjai cirógattak. Mégis, a legnagyobb boldogságot az nyújtja, hogy látom és érzem, mindez kölcsönös. Hogy a csókjaim és az érintésem az ő szavát is elveszik, hogy tenyerem alatt érzem hevesen dobogó szívét, szavak helyett elégedett sóhajtása válaszol, testemre fonódó szorítása…s már egyikünk sem gondol arra, hogy vágyunk tüzén kívül másmilyent is gyújtsunk. Válaszára halkan kuncogok bele a nyakába, s illatától elbódulva lehelek újabb és újabb csókokat bársonyos bőrére és akkor sem akadok el, amikor érzem kezének vándorlását a derekamról előre óvakodni. Olyan finom és türelmes, időt hagyó és megmosolyogtató ez a gondoskodás, amilyet még nem éreztem, amiből még soha nem kaptam senkitől, noha Jason kedves volt és aranyos, de hozzám hasonlóan tapasztalatlan, kislány voltam még akkor és nem tudtam mi a jó neki és mi a jó nekem, Charles emlékét pedig már régen kitöröltem. Vadember ölelésében végre nőnek érzem magam, szeretni való nőnek, szépnek, kívánatosnak….és boldognak. Hogyan is állíthatnám meg ha nem akarom? Tudom, hogy az ő karjai között nem fog csalódás, fájdalom vagy közöny érni. Épp csak annyira húzódom el tőle, hogy a keze jobban odaférjen, de csókjaimmal tovább kísértem vágyát s ujjaimmal megkeresem ingének szalagjait, hiszen nekem is van bontani valóm. Önkéntelenül lépek vele, mikor érzem, hogy lába mozdul s az enyém is követi anélkül, hogy magunk elé vagy mögé néznénk, de amikor az embert a vágya fűti és hajtja, ilyen apróságokra képtelen odafigyelni. S ennek meg is van az ára. Érzem amikor a lába s vele együtt a teste is megrándul, megtorpan a mozdulat, de abban a pillanatban még csak nem is gyanakszom, lépek tovább s minden bizonnyal az az óvatlan lépés teszi, hogy magával ránthat. Újabb csókomnak ez vet gátat, megijedni sincs időm s máris a földön vagyunk, s csupán a reflexnek köszönhető, hogy kezeimmel a feje mellett támasztom meg magam, jobbára rajta feküdve. Onnan nézve le rá, bár sokat nem látok, mert a hajam sátorként borul ránk eltakarva a lenyugvó nap, vagy a hold és a csillagok fényét, s mielőtt még az ijedtségemnek adhatnék hangot, ő szólal meg. Felnevetek a helyzet komikumán, hogy ilyen banális baleset történt meg velünk, majd ajkaira hajolva csókolom meg még mindig mosolyogva.* -Jól…és te?...Ha fáj…valahol….megpuszilhatom. *Emlékezve a vízesésnél arra a jelenetre, ami akkor bosszantó volt, most csupán nevetek rajta őt idézve. *
A szándék egyértelmű és úgy ítélem meg, hogy Szöszi engedélye is, mert előre óvakodó kezemtől csak annyira húzódik el, hogy megkönnyítse a mozdulatot számomra, de az ellenkezés csíráját sem fedezem fel, sőt, folyamatos, apró édes csókjai mintha bátorítanának is. Nem az a típus vagyok, akit ilyenre kétszer kellene kérni, így miközben finoman, de határozottan húzom meg a fűzőrész szalagjának egyikét, hogy kioldjam, s ő is talál hasonló bontogatós elfoglaltságot magának rajtam, egymás csókjaiba és illatába merülve lépünk tovább terveim szerint a fűben hagyott pokrócok felé. Ám még csak nem is azokban sikerül megbotlani, hanem egy nagyobbacska kőben - ki hagyta ezt is itt az útban? -, és amilyen lassan lépegettünk és kóstolgattuk egymást, olyan gyorsan sikerül a földön találni magunkat, éppen csak annyira futotta megoldásként, hogy ő rám essen, ne a földre, hátha vannak még itt elszórtan kisebb-nagyobb kövek. Szerencsére én se találok meg földet éréskor többet a kemény tereptárgyakból, s Szöszi is pillekönnyű, főleg, hogy meg tud támaszkodni. Igaz, ebben csak azt sajnálom, hogy ehhez el kellett engednie, pedig olyan finomak voltak ismerkedő, felfedező érintései! Bár gondolom jól van, azért megerősítést is várok tőle erre, de a válaszra alig tudok figyelni. A sátorszerűen körénk omló hajzuhatagot s a vele keretezett arcát nézem, azt, ahogy a tincsek között sejtelmesen átszüremlik a holdak fehéres és a távolabbi Caligo enyhén liláskék fénye, melyek így a szőke hajba ezüstösen csillogó szálakat vegyítenek. Mint mikor először találkoztunk a lugasnál, csak ott a lombok között átszűrődő nap aranyszálakat szőtt a hajába... - Persze, semmi bajom... ööö, mármint helyesbítek! Hirtelen sajogni kezdett mindenhol! - Nevetem el magam halkan, mikor leesik a mondat folytatása és a vízesésnél esett találkozónkat idézik fel szavai, vagyis az ottani szavaimat hallom vissza. Viszont a válaszom nem egyezik meg az ottani sajátjával, látnia sem kellene mosolyomat és tekintetemet, hangomból is kiérezhető pimaszságom, mellyel telhetetlenségemet adom elő. Nem aprózom el, mindenhova kérek azokból a puszikból, s nem lennék rest viszonozni sem, ami miatt mégsem fordítom azonnal tettbe, az az, hogy jobbommal végigsimítok az arcán, hogy a végén abba a dús hajkoronába fussanak ujjaim fésűszerűen, még egy pillanatig adózva szép vonásai és haja adta összhatáson, halkan szólalva meg. - Olyan gyönyörű vagy! - Nem direkt akarom a túlsúlyban lévő pimasz flörtöléseimet egy-egy tisztességes bókkal lágyítani, ezek csak úgy őszintén kívánkoznak ajkaimra, csakúgy mint a vágy, hogy újra érezhessem az övéit. Emelem is fejem az újabb csókért, balommal szerencsésen kitapintva vaktában is az egyik pokrócot. Nem terítettük le előre, s nagyjából az ágy kényelme mint egyetlen előny szólt amellett, hogy még ott a szobában megcsókoljam, de összességében nézve még mindig úgy vélem, itt sokkal jobb. Itt csak mi vagyunk, s a felmerülő problémákat megoldjuk, ahogy a pokróc kérdését is. Nagyjából kihajtom el nem szakadva csókjától, s mikor félig megvagyok - hogy legalább részben ne a hideg földön legyünk -, akkor derekára fogva rá mosolyogva fordulok vele, hogy ő legyen alul, de már a pokrócra fordulva. A maradék anyagot éppen csak, kapkodva hajtom ki úgy nagyjából, hogy balommal Szöszi mellett megtámaszkodva újra nyaka felé vegyem az irányt, de ezúttal nem állva meg a kulcscsontokhoz vagy vállához érve. Jobbom karcsú derekáról siklik fel testén, tenyerem simul egyelőre ruhán át mellére, mely épp olyan tökéletes, mint amit ígért ez a fajta szabású perdai öltözet rajta. De alig időzve itt már megyek is tovább a vállához, hogy a ruha anyagát lejjebb húzzam onnan, mohón haladva csókokkal a bőrén, hogy teste ezen csodás részeit is felfedezhessem, ám már ruha nélkül. Hogy kívánom, az nem kérdés, benne van a fűzőhöz visszatérő ujjaim finom sietségében is, mellyel rutinosan lazítom, oldom ki a ruhadarabot.
*Ki gondolta volna annak idején, amikor a ruhám alá akart nyúlni, hogy megmotozzon, egyszer majd én vágyom hasonló mozdulatra? Egyetlen pillanatra jut eszembe az a jelenet s húzza mosolyra ajkaimat két nyakára hintett csók között, s engedem, hogy jobban hozzáférjen a perdai felső fűzőjének szalagjához. Nekem azonban nem sok időm jut arra, hogy bontogassak, mindkettőnknek szüksége van a reflexeire ahhoz, hogy megússzuk komolyabb zúzódás nélkül a perdai anyafölddel való találkozást. A nagyobb sziklára való feljutáskor még éreztem a csizmám alatt az apró köveket, de onnan a takaróhoz igyekezvén, a vágytól fűtött csókok között nem igazán jut az embernek eszébe, hogy mire kell vigyáznia. Hamarabb dőlünk le, mint terveztük…már ha volt egyáltalán kész terv bármelyikünk fejében, hiszen a legsebesebb folyó nem sodorja úgy a köveket, mint minket a vágy. Szerencsére nevetős vége lett a borulásnak, már az irántam érdeklődő kérdéséből hallom, hogy nem eshetett nagyobb baja, karjai szorítása is azt jelzi, különben már régen elengedett volna; gondolom. Hajam tincsei között szűrődik csak be némi holdfény az arcára, sejtelmes titokzatosságba vonva tekintetét, de pimasz mosolyát már csak érezhetem semmint láthatom, hiszen ajkaira hajolva lopok el egy csókot, mielőtt megismételném a vízesésnél tett ajánlatát. Közben még mindig kezeimre támaszkodva húzom fel térdeimet, hogy azokon támaszkodjam, és jobbára Vademberen üljek, akár egy bogán. * -Úgy tudtam. *Válaszát előre sejtettem, mosolyomhoz most nevetésem is társul, kicsit oldalra biccentem a fejem, hogy jobban lássam, s már nyúlnék a hajamhoz, hogy fülem mögé űzzem az útban lévő tincset, de megelőz ezzel a mozdulattal. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, érintése az arcomon soha nem érzett boldogsággal ölt el, annyira gyengéd és szeretetteljes, ha mondtam is volna még mást, az most esélyesen tovaröppent a gondolataim közül. Mosolyom is eltűnik, mikor bókja ér el, de nem azért mert ne tetszene az amit mond és nem is azért, mert ne hinném el. Ellenkezőleg, érezhetően őszinte és tudom, hogy ez a néhány szó nem azért született, hogy ezzel bolondítson el, hogy megtévesszen erre az egyetlen éjszakára tudva, hogy nem holnap találkozunk újra és nem is két nap múlva. Szívből mondta és ezzel az én szívemet is megdobogtatja, de bármennyire is jólesik és örülök ennek, szívemben visszaszorítom a lelkesedést. Szeretnék, de nem szabad többet gondolni most sem a szavaiba, vagy azok mögé, sem pedig abba ami ma éjszaka történne, történik majd. Elmúlt az az idő az életemben amikor bármit is terveztem, már nem tehetem, de talán nem is olyan nagy baj ez. Nem keserít el, ideje, hogy csak a jelennek éljek, annak a pillanatnak ami már az enyém…s mosolyogva pillantok le rá, hajolok ajkaira ismét, hogy két csók között bókoljak kissé tréfásan, noha nem ezzel fogom zavarba hozni, tudom.* -Te is. *Rajta ülve kezeimet szabaddá tudom tenni, s míg Vadember a takaróért nyúlkál, addig tenyereimet nemes egyszerűséggel a nadrágomba törlöm, hogy a rájuk tapadt fűszálak és más nagyon apró kavicsok, piszok és por lekerüljenek róla, s ott folytatom az inge bontogatását, ahol a borulásunk miatt kénytelen voltam félbe hagyni. Elég nehéz úgy, hogy közben ne szakadjak el az ajkaitól és még a saját ujjaimba se akadjak bele türelmetlenségem okán, de azért csak sikerül valamennyire kiszabadítanom az ingéből anélkül, hogy az elszakadna, s alá csúsztatni kezeimet. Ha van időm rá, még talán csókjaimat is át tudom helyezni az ajkairól, ha nem, azok nélkül fordulunk át. Noha szorgos munkájából számítottam arra, hogy ez következik, mégis egy kacagásba csomagolt diszkrét sikkantás hagyja el ajkaimat a hirtelen helyzetváltoztatástól, mely aztán nagy sóhajtásba fullad, mikor tenyere elindul felfelé, így aztán mellem engedelmesen emelkedik, belesimulva az érintésbe. Ahogy elérem és sikerül, bontom tovább az inget és simogatom le jobb válláról, noha el kell engednie addig, míg az anyag le nem hull, de csókjainak nem kell búcsút mondanom. Nem kell látnom ahhoz, hogy megszabadítsam az ingtől, még sem hunyom le szemeimet, inkább azt figyelem ahogyan csókol, ahogyan ajkai egyre lejjebb vándorolnak, forró, bizsergető nyomokat hagyva a bőrömön. Csodás látvány…*
Pimaszkodtam volna még firtatva, hogy tán nem hisz nekem, akkor győződjön meg róla maga, de egészen más szavak jönnek a számra, ahogy a holdak fényében fürdő haját s arcát nézem, ahogy ezeken simítok végig. A reakció vegyes, a lehunyt szemek örömöt jelentenek, de velük tűnik el a mosolya is, komolyságot vagy talán csipetnyi komorságot csempészve a pillanatba. Mókás, hogy az álmodozó művészlélek az, aki realistábban látja s éli meg a helyzetet, annak ellenére, hogy korábban mégse néztem ki belőle a mostani carpe diem életérzést. De jellemző rám is, hogy ilyenkor nem is gondolkozom ezeken, főleg ha egy ilyen gyönyörű nő így ül rajtam, hogy ágyékunk gyakorlatilag összeér a nadrágokon keresztül. Eszembe juthatna az intelem, hogy nem kellene ebbe az egészbe jobban belebonyolódni, de ahogy mosolygok a visszabókoláson és fordulok vele a takaróra, igazából csak jobban bele akarok gabalyodni, szó szerint és átvitt értelemben is. Az a nevetős sikkantás, mely belehasít az éj csendjébe csak tovább szélesíti a mosolyomat, miközben csókokkal már haladok is lejjebb nyakán, vállán s tovább lefelé lejjebb simítva az inget, amíg engedi az anyag, mielőtt ujjaim fürgén bontani kezdenék a fűzőt. Éppen csak annyira állok meg ebben, hogy Jasmine lesimíthassa rólam a saját ingemet, legalább a jobb karomról, de egyúttal így a balomon támaszkodva arról is csúszik le a földig az anyag. Gyenge fényviszonyainkban valószínűleg nem is lesz feltűnő a vállamnál lévő vékony, sima heg, melynél összeér a rendes bőröm a fém-karom szintetikus irhájával. Hogy tapintásra észre fog-e Szöszi bármit is venni és egyáltalán fennakad-e rajta, az kiderül, de biztosan feltűnőbb a hegnél a könyökhajlattól mindkét irányba jó tíz-tíz centire fedő kötés, hasonló ahhoz, amit a kézfejemre is tettem. Sok tekintetben szokatlan nekem még mindig ez a fém kar, főleg, mikor a külső rétege ilyen bosszantó változásokon megy át és nem gyógyul úgy, mint a rendes bőr. Ugyanakkor megszoktam annyira, hogy most ne gondoljak vele, inkább jólesőn borzongjak bele Szöszi perzselő érintéseibe, amelyek erős kontrasztban állnak a hűvösödő levegővel, mi bőrömet éri. És persze én is kibontom ez időre a fűzőből, két oldalra csúszik szét az anyag, szabad utat engedve kezemnek, mely az ing alá nyúlva máris forró bőrét keresi tolva felfelé az anyagot, s ha mód van rá, le is veszem róla. Kár a sötétségért, nem engedi megcsodálni teljesen az elém kerülő női testet, de nem bánom azt sem, hogy a felfedezést így az ujjaim és ajkaim érintései veszik át. Ezek alapján is könnyen megállapítom, hogy a korábbi neki címzett bókom méltatlanul alulértékelte szépségét. Bűnömet csókkal és hol finom simítással, hol erősebb, határozottabb markolással próbálom enyhíteni, benne minden vággyal Szöszi iránt, s kezem telhetetlen mohósággal már a nadrág gombjánál jár...
*Noha tudom, hogy nem szabadna, mégis szabadjára engedem az érzéseimet, melyek csak a pillanatoknak élnek, azoknak csodásan szép pillanatoknak, amiket Vadember karjai között élek át. Hogy mi lesz holnap, vagy azután…őszintén? Nem érdekel, jóllehet mindig is aggódni fogok érte, minden gondolatom körülötte forog majd, vágyni fogok arra, hogy láthassam, hogy érinthessem, hogy csókolhassam…s tenni is azért, hogy mindez beteljesüljön, nem erőszakolom ki a sorstól. Nem gázolok át semmin és senkin csak azért, hogy boldog lehessek, a boldogság amúgy sem ezen múlik. Most a sötétedő ég, az egymásután fellobbanó csillagok szikrái és a különös fényű holdak alatt nem számít más, csak az, hogy együtt vagyunk, kettesben. Messze még a reggel. S nem is sietek már annyira, minden percét kiélvezem a nekünk megadatott időnek. Valahol a sóhajtásom és ingének válláról való lesimogatása között lassul le minden mozdulatom, míg balommal karján csúszok egyre lejjebb, addig jobbommal nyakától indulok lefelé, ki nem hagyva egyetlen apró felületet sem, s mikor elérem a nadrágja peremét, kezem átfordul derekára. Vademberrel pont úgy fekszünk, hogy szinte mindkét hold fényét eltakarja előlem, így jóformán semmit nem látok belőle, árnyékba borul az arca, a teste…és igazat adok korábbi szavainak, miszerint tüzet kellett volna gyújtanunk. Nem a lobogó lángok adta melegségre vágyom, hanem pusztán sok mindent felfedő fényükre. Elmélkedésre azonban nem hagy időt, kezének érintése apró sóhajokat csal ki belőlem, olyanokat, melyeket még én sem hallottam magamtól. Forró ajkai mellett immár a hűvös levegő is csókolja bőrömet, jólesően megborzongok érintése nyomán. Ajkaim magukra hagyva, irigyen tűrik Vadember csókjainak nélkülözését, de bennem a csillagokig korbácsolják a vágyat iránta, mert nem csak érzem, látom is ahogy néha felvillanó, fényesen nedves nyomokat hagynak ajkai melleimen. Beletúrok a hajába, egy kósza tincset elsimítok a homlokából, jobb kezemmel pedig vállától haladok lefelé, de épp mikor elér a nadrágomig, az én ujjaim is elérnek a kötésig. Először nem tudatosul bennem milyen akadályba ütköztem, alig nézek oda, de a holdak gyér fényében szinte világít a kötés, ami nem csak a kézfejét fedi be, ahogy korábban gondoltam. Érezhetően összerezzenek, noha eddig nem volt látható nyoma annak, hogy bármiben akadályozná, az első néhány pillanatban ijedtséggel tölt el a látvány. Vágyam háttérbe szorul, kissé megemelkedem, s kezem végigfut a kötésen.* -De hát….mi történt? *Csupán gondolataim, kérdéseim felét sikerül kiejtenem, a többi bent kavarog tovább, kezdve azzal, hogy mennyire elbagatellizálta a sérülését. * -Csak egy kis sérülés, semmi komoly? *Szegezem neki a kérdésemet, miközben próbálok ülésbe felemelkedni ha engedi. Bal tenyerem arcára simul, s húzom magamhoz. Nem tudom mennyi látható számára a tekintetembe lobbant aggodalomból, de nem is kívánom elrejteni előle…*
Csókok, ölelések, simogatások és markolások váltják egymást, hol finoman, hol szenvedélyesebben. Csókolom, ahol érem, be nem telve vele, így a homlokomból tincset kisimító keze felé is fordulok, hogy tenyerébe és csuklója belső felére is hintsek egy-egyet, mielőtt visszatérnék csodás bájaihoz. Teste felfedezése persze nem csak öncélú, hanem azt is fedezgetem fel vele közben, hogy mire miként reagál? Melyek azok az érintések, pontok, amelyekről kiderül, hogy érzékenyebbek, amelyek jóleső borzongást vagy éppen sóhajt csalnak elő belőle, melyek azok, amelyek jobban esnek neki és ezek a részek extra kényeztetést is érdemelnek. Azt akarom, hogy neki is jó legyen, nagyon jó, de nem egyszerű olykor eldönteni, milyen tempót diktáljon az ember. Olyan delejesen vonzó nő, hogy nehéz bírnom magammal, kezem már a nadrágja gombjánál jár, mikor megérzem az összerezzenését, emelkedését, már-már elhúzódását. Ez akkor is feltűnő lenne, ha nem lennék ráhangolódva, hogy teste minden kis rezdülésére figyeljek, mi van kedvére és mi nincs. Nem is halad tovább a kezem, azt gondolván, hogy mégiscsak meggondolta magát Szöszi, felnézek rá, de az első kérdésre csend a válasz. Ha adnak annyi fényt a holdak meg lilásan derengő Caligo az égen, akkor talán látja az értetlen arckifejezésemet, pillantásomat. Hogy mi történt? Ezt a kérdést nem nekem kellene feltennem? Elsőre nem esik le, hogy simogató keze elért az implantátum karon lévő kötésig, csak a következő kérdésénél jövök rá. - Ja, hogy ez! - Adok hangot a felismerésnek, mialatt hagyom felülni őt, magam mellette térdelek, támaszkodok a szóban forgó karomon. A felismerés szavai egyben időhúzás is. Vajon közben rájött már Szöszi is, hogy ez nem hús-vér kar? Erre érti a kérdést? Vagy ha nem, most kellene ebbe beavatni őt? Utálom, de megint bemászik a tudatomba az óva intés, amit húgomtól kaptam. A karom elég jó ismertetőjegy, annyian nem flangálnak ilyennel, következésképpen egy adatbázisból könnyen lekérhető lenne az az eleve szűkös lista, kinek van ilyenje és közülük ki jöhet számításba, hogy idekint tengeti az életét ellenállóként. Hülye egy helyzet, mert egy pillanatra félek Szöszitől, még ha nem is igazán tőle magától, hanem attól, amit okozhat a családomnak, ha Ravennek igaza van vele kapcsolatban. Hülye helyzet, mert tenyere simítása szinte gyógyító, s tekintetében látni vélt és hangjában hallani vélt aggodalomnak hiszek, mert hinni akarok. Mert valamiért nem akarom, hogy Ravennek ezúttal is igaza legyen, de nem is akarok utánajárni, mi ez a valamiért. De mit is válaszoljak Szöszinek? Az "ahhoz képest, hogy leszakadt a karom vagy hogy egy égő sikló-roncsdarabot vágtak hozzám, ez semmi komoly már" nem hangzik túl jól és meglehetősen kevés nő lehet, akit az efféle mondat beindít. Pedig előbb vagy utóbb ki fog bukni a dolog, hogy volt itt valami komolyabb is. - Tényleg semmi komoly! A doki meghagyta, hogy még víz ne érje és a teljes gyógyulásig kosz se menjen bele, biztos, ami biztos. De egyáltalán nem fáj. - Mosolyodom el lágyan és megnyugtatóan, egyelőre nem vallván be, hogy miféle karon miféle sérülésről van szó. Hazudni végülis nem hazudtam, Carlisle efféle jótanácsokkal ellátott, s amíg a szintetikus bőr problémáját meg nem oldjuk, jobb híján bekötöttük. - Látod? - Jobb kezem öklével kicsit megütögetem a karom a kötés közepén, mintegy bizonyítékként, hogy tényleg nem érzékeny a terület. Naná, hogy nem az. Majd ugyanezt a kezemet emelem, hogy ezúttal én simítsam meg Szöszi arcát. - Köszönöm, hogy így aggódsz értem. - Hajolok hozzá közelebb, hogy lágy csókkal erősítsem meg szavaimat, már ha hagyja ezek után is. Egyébként - és ezt én nem rejtem el - tényleg jól esik az aggódása, mert el akarom hinni, hogy őszinte. Kibújok teljesen az ingből, mely már csak a "hamis" karom ujjánál tartott, és Jasmine vállára kanyarítom közelebb vonva őt egy ölelésbe, ha nincs ellenére. - Nehogy megfázz, Szöszi!
*Teljesen Vadember hatása alá kerülve, egyelőre még csak magamnak fedezem fel teste elérhető részeit, zugait és nem jut alkalom arra, hogy megtudjam, mi az amivel én is mély sóhajokat tudok kicsalni belőle. Csókjai és simogatása, mellyel bebarangolja testem érzékeny és szeretetre éhes helyeit, tovább növelik amúgy sem szunnyadó vágyamat, amit elsőként talán a pillantása borzolt fel, s aztán a nyakamra hintett lágy és puhatolózó csókjai. S akkor vágytam arra, hogy folytassa és a pokolba kívántam a ránk kiáltó katonákat, akik véget vetettek bárminek ami még lehetett volna. Most kettesben az Univerzum legromantikusabb és legnéptelenebb szegletében egy kicsit önzőnek érzem magam, de Vadember még eddig nem tette szóvá. S haladnék ezen az úton, felderítve mindent amit eddig ruha takart, esélyt adva kezeimnek is, mikor elérek a kötésig. Egy villanásnyi pillanat csupán, míg zavaromban azon gondolkodom, hogy csak az ing az ami lecsúszott róla, de aztán rájövök, hogy nem. S akkor emelem fel a fejem, hogy jobban lássam, s teszem fel a kérdést…az egyiket ami a sok közül végül kibuggyan belőlem, ezzel némi zavart csendet okozva. Nem igazán látom az arcát, csak annyit, hogy a vonásai megváltoznak és érzem ahogyan a simogatás félbeszakad, csókjai nyoma pedig a gyorsan lehűlő levegőben fázósan fájóvá válik hiányától. Sikerül felülnöm, de nem engedem el, bal tenyerem az arcára simítom, míg jobbomat a kötésen pihentetem gyengéden, nehogy fájdalmat okozzak. Azt hittem csupán a kézfeje sérült meg, és ő meghagyott ebben a hitben, talán nem gondolta, hogy lesz ez még másképp is….ezt olvasom a fejére aggódva, míg ő a szokásos lezseren pimasz felismeréssel él. A válasz nem túl kielégítő, és remélem ő is érzi ezt. Tenyerem szorosabban simul az arcára, csupán hüvelykujjammal érintem meg mosolyra húzódó ajkait.* -Ezt már mondtad, de akkor még csak a kézfejedről volt szó. *Sokáig tart míg megenyhülök, az „egyáltalán nem fáj” nem elég, az sem, ahogyan megmutatja a másik kezével ütögetve a kötés alatti területet, csak amikor arcomat érinti, hajtom tenyerébe fejemet egy nagy és megadó sóhajjal. * -Jobban mint gondolnád. *S felnézek rá, de rögtön le is hunyom szemeimet, hogy csókjának adjak esélyt a meggyőzésemre, s száműzöm a többi gondolatot, aggódást amit érte érzek. Csak addig, míg el nem válunk egymástól, míg az éjszakát fel nem váltja a nappal, míg tart az időnk az utolsó csókig. Mikor az ingét a hátamra terítve húz magához, átölelem, fejem a vállára hajtva bújok hozzá.* -Ha összebújunk, az többet ér mint az inged. *Néhány apró csókkal lehelem szavaimat a bőrére s mosolyodom el újra azon ahogyan szólít, de már dőlök is hátra, magammal húzva őt s nem véletlen, hogy kezem, mely eddig derekánál pihent, a nadrágja széléhez ér, finoman megcirógatva a hasát. A finom, bársonyos bőrét…*
Csak egy hosszabb pillanatnyit kések a válasszal, de nem azért, mert már ne lenne készen mit felelek, hanem tudom, hogy nem fogja értékelni túlzottan, következésképpen addig élvezem ki gyengéd érintését, amíg tehetem. Meglehet hiányolja a sóhajokat tőlem Jasmine, pedig ott vannak azok, puszta közelsége hatással van rám, nem hogy minden egyes kis érintése, minden egyes egyszerre ártatlan mégis egyszerre vadító csókja, az, ahogy ő sóhajt vagy ahogy lehunyja szemeit az élvezetnek adva át magát. Mikor hüvelykujja az ajkaimhoz ér, érezhető, ahogy hosszabban fújom ki a levegőt köztük. Az ilyen egy - vagy ki tudja még hány - éjszakás kalandjaimhoz képest most kicsit háborúban állok saját magammal. A józan ész azt mondja, hogy őrültség ebbe belebonyolódni jobban, de nem akarok rá hallgatni. Még a szó is ronda: józan. Jóóózan! Inkább hagyom magam megrészegíteni Szöszi kedves, törődő gyengédségével, ami még szemrehányó rosszallásából is kiérezhető. - Csak a kézfejemet kérdezted! - Felelek neki, s érezheti ujjai alatt, bár a holdak fényében látni is valamennyire, miként húzom a szám az ismerősen pimasz mosolyba, sötét szemeim is ennek megfelelően csillannak meg. Tudom, hogy ez a válasz nem lesz neki tetszetős - az efféle válaszokat mintha direkt a másik kedves bosszantására találták volna ki -, és talán a bizonyítékként való "seb" paskolás sem elegendő az enyhülésért. Ez és úgy általában a reakciói a kötésemre késztetnek rá, hogy megsimítva gyönyörű vonású arcát köszönjem meg az aggódását és figyeljem, ahogy nagy sóhajjal hajtja bele a fejét a tenyerembe, lehunyt szemei pilláinak végén remegjen meg a holdak fénye. Nyertem. De nem csak azt, hogy megenyhült, hanem valami mást is, amit nem tudom, mivel érdemeltem ki? Miért aggódik értem ennyire, mikor jószerivel alig ismerjük egymást? Az a három egyszerű szó tőle olyan pontosan célozza be az ember szívét, hogy azt a találatot egy mesterlövész is megirigyelné. Lehetetlenség nem megcsókolni erre és elmerülni kicsit a csókban, majd jobban magamhoz vonva terítsem hátára s vállaira az ingem. Ahogy hozzám bújik, fejem automatikusan fordul feje irányába, mellkasom nagyot emelkedik és süllyed, ahogy mélyet lélegezve szívom be haja, bőre illatát. Szorosabbra vonom az ölelést élvezvén a meghitt közelséget, ahogy testünk összesimul s szavai hallatán, csókjait érezve elmosolyodom. - Ez esetben nem hagyhatom, hogy megfázz... - Súgom vissza a minket körbeölelő csendben és egymás öleléséből sem engedünk, ajkai közelségéből sem szakadok el, hanem készségesen engedve a húzásának dőlök le vele megint a pokrócra újabb csókba merülve, aminek közepén aprót rándul mosolyba a szám sarka. Cirógató érintése csiklandós, de nem annyira, hogy akár kicsit is odébb ficánkoljak, s ráadásul inkább kellemesen borzongató s vágyakozó, hogy máshol is érezhessem őt. Az én kezem pedig arcától elindul újra lefelé az immár ismerős íveket és domborulatokat járva be újra, a hűvös levegőhöz képest még forróbbnak érződik Szöszi selymessége s nadrághoz érve folytatom, ami korábban itt félbeszakadt. Ha sikerül kioldani, ujjaim hamar utat találnak maguknak alá, előbb a csípőre simulva, majd tovább haladva - s ezzel lejjebb is dolgozva a ruhaneműt - ujjbegyeim alatt már fenekét érzem, s a tökéletes forma belesimul tenyerembe előbb finoman, majd kissé hevesebben, szenvedélyesebben markolva rá. Csókunkat is csak annyi időre szakítom meg, hogy ezzel egy időben alsó ajkára harapjak rá egy kicsit. A sivatagi pokolba azzal a józansággal! Fenekét csak azért engedem el, hogy azt a nadrágot jobban lesimogassam, vagy ha kell, húzzam le a lábairól, hogy aztán a simító mozdulat már combja belső felén érje újra, felfelé haladva...
*Érezhetően halogatja a választ, ahogy máskor is, most is úgy kell kihúzni belőle mindent. Szándékosan érti szó szerint a kérdéseimet és csak azokra válaszol, van benne némi élcelődés és pimaszság, de azt is sejteni vélem, hogy ennek a kertelésnek valahogyan köze van a titkolózásának okához. Tenyeremen érzem ahogyan mosolyog és magam elé tudom képzelni azt, amit most a holdak alig fényében nem látok. A pimasz vigyorgás, a félig elhúzott ajkak, a ravaszul csillogó szemek…s mikor ujjam alatt megtörténik mindez, és vele együtt kapom a választ…legszívesebben megkocogtatnám a fejét, s legutóbbi találkozásunkkor meg is tettem volna, most csupán két ujjam közé csípem az arcát és megnyomorgatom.* -Jaj teee! Borzasztó vagy! *Megjátszott felháborodásom palástolja aggodalmamat, és előhírnöke egy halvány mosolynak is, amivel a pimaszságát értékelem. Szeretnék többet tudni róla, de már nem merek kérdezni, nehogy elijesszem. Egy valami biztos, hogy akár tudnék róla többet, akár nem, bolondság belebonyolódni és tudom, anyám is ezt mondaná…hogy csak újabb fájdalom fog érni, újabb csalódás és utána ugyanúgy magányos maradok. De már eldöntöttem, bármi is történik később, bárhogyan is lesz, nekem megéri ezekért a boldog pillanatokért és semmivel nem cserélném el. Nem nyugodtam meg, de próbálom elengedni a tudatot, hogy jobban megsérült, mint ahogy azt korábban gondoltam, és a kérdéseimet is, hogyan és miért, és ki által? Mekkora bajba került, és hogy sikerült megúsznia? Mindet feláldozom a jelenért, azért, hogy itt lehetek vele és ölelhetem, hogy megkaphatom azokat a csókokat, melyekre régóta vágytam s melyek elmaradtak legutóbb a kutatóállomás vízesésénél. S elmerülök abban a csókban ami halk vallomásom után ajkaimat éri és már nem is olyan nehéz túltenni magam azon, ami néhány percre arrébb tolta a varázslatos pillanatot, mely szemernyit sem veszített csillogásából. Hozzábújok, hogy érezzem forró testét, halljam szívének dobbanásait és mikor vállamra teríti az inget, remegőn szívom be a hűvös, éjszakai levegőt. Bőrömön érzem hidegét de nem fázom, mégis húzom magammal vissza a takaróra, hogy ott folytassunk mindent ahol félbeszakadt. Ajkaimon érzem mikor elmosolyodik és egy szívdobbanásnyi idő múlva követem, felfogva, hogy érintésem váltotta ki. Rászorítom a tenyerem puha hasára míg van rá lehetőségem, felfedezek néhány izmot mielőtt a nadrág alá óvakodnék, s megtalálnám a nyitját. Ám arra már nincs időm, hogy tisztességesen megoldjam, az én nadrágom nyílik meg s csúszik lejjebb, amiben segítek azzal, hogy megemelem a csípőmet, de ajkait nem hagyom el és amennyire csak tudok, hozzásimuljak, hogy bőrünk közé be se óvakodhasson a hűvös levegő. Mikor tenyerét a fenekemen érzem, akaratlan felsóhajtok a vágyott érintés vad finomságán, fogai mosolygó ajkamba harapnak bele, mert eszembe jut miért is neveztem el Vadembernek. Cseppet sem állja már meg a helyét az eredeti ok, noha a vadság megmaradt, már egészen másban nyilvánul meg. Lábaim emelem, hogy segítsek még tovább, hogy megszabadulhassak a nadrágomtól, hogy minél hamarabb rátérhessünk az övére. Cipőm orrával tolom le a másikat sarkamról, meg is szenvedek vele, de csak sikerül, addigra talán Vadember is elér a nadrággal addig a pontig. Kezének simogatásától mely a combomon fut felfelé, a lélegzetem is elakad, nyakánál fogva magamhoz húzom, hogy ismét ajkait kóstolhassam és visszatérhessek a nadrágjához. Türelmetlen mozdulatokkal bontom és tolom lejjebb amíg csak kezem hossza engedi…*
- Tudom, a sármom része lehet. - Továbbra is ujjai alatt érezheti egyre jobban szélesedő pimasz, magabiztos vigyoromat, csak ezúttal már nem a számon vannak az ujjai, hanem az arcomnál érezheti a változást. Hasonlóan, mint a vízesésnél, mikor bekötöttem a szemét és csak úgy vettem le a kendőt az arcom elől. Azt hiszem, akkor érintették arcomat utoljára a kezei. Egy leheletnyivel most többet lát belőlem a holdak gyér fényének hála, én meg kevesebbet belőle, de az emlékkép felidézése csak még jobban arra késztet, hogy megcsókoljam, ahogy meg akartam már ott is. Nehéz volt levenni a tekintetem bekötött szemeiről és szép ívű ajkairól. Akkor biztos voltam benne, hogy fogom még ízlelni édességüket, de ahogy teltek a hetek és sűrűsödtek a meghiúsult találkozások, kezdtem letenni róla. Ez az aratási ünnepség volt az utolsó lehetőség, és sokkal kedvezőbben alakul eddig, mint azt gondoltam volna. Azt elhatároztam, hogy ezúttal el nem engedem úgy, hogy ajkairól le nem loptam volna egy csókot, s bár kezdeti vitánk ezt is messzebbre helyezte, ehhez képest mégis többet adtam és kaptam már, mint egyetlen csók. Sokkal többet, amit őszintén szólva valahol ki sem néztem belőle, de kellemes csalódás. Tudom, hogy a karomról való beszélgetést csak elodáztam, mert ha még fogunk találkozni - és remélem fogunk, még ha vesztembe is rohanok ezzel -, idővel kibukik majd, hogy még mindig van rajtam kötés, de jelenleg ezen nem aggódom még és nem is gondolkozom rajta, hiszen sokkal jobban leköti minden gondolatomat, hogy érzem őt hozzám simulni, érzem bőre forróságát ölelő karjaimban, érzem szíve dobbanásait, érzem haja és bőre illatát, érzem csókja édességét. És érzem a mosolyát is, mely az enyém után születik meg. Ha a karommal nem is buktam le, hát azzal igen, hol vagyok csiklandós. Ám nem a csikis érzés dominál, sokkal inkább az izgatott, érezvén hogyan jutnak be utána ujjai a nadrág alá, s közben az enyémek is hasonló utat járnak be rajta, csak gyakorlottabban találom meg a nadrág nyitját és oldom is ki és már simítom is le róla. Hangosabb, vágyakozó sóhaj hagyja el a szám, ahogy csípőjét emelve segít nekem levenni róla a nadrágot, de ezzel még jobban hozzám is simulva és már tenyerem alatt is érzem fenekét. Sóhaja zene füleimnek és többet is ki akarok belőle csalni. Finom vadsággal ízlelgetem, mielőtt vágyamat kifejező módon kapkodva húzom le jobban róla a nadrágot és csizmákhoz érve eszmélek fel, hogy azok is vannak. Pedig úgy megfeledkeztem róluk, mintha evidens lenne, hogy a Perdán mezítláb sétálunk. Segítek a levételükben, saját csizmám is letolom magamról, s még jó, hogy messzebb estünk a vízparttól, mert annyira nem nézem a ruhadarabjaink és cipőnk merre esnek-puffannak, hogy akár a vízben is végezhették volna. A cipőit követi a nadrág és már ezektől megfosztott formás lábait simogathatom legnagyobb örömömre, hát még az milyen örömömre van, ahogy visszahúz szenvedélyes csókra és sietve nadrágtalanít engem is. Segítek benne, főleg mikor már karja hossza nem elég, s utána már vissza is térek a teste öleléséhez. Újra formás fenekét markolom, majd lecsúsztatom kezem a térdéig és vissza újra a belső oldalon az öléhez, az utolsónak maradt ruhaneműn át simogatva ismerkedőn, a vágyat mindkettőnkben tovább fokozva, remélvén, hogy újabb sóhajokat csalhatok ki ajkai közül. Közben csókokkal, olykor egy-egy gyengéd harapással indítok ostromot a nyakánál és hamarosan már azon vagyok, hogy az utolsó ruhadarabjától is megszabadítsam Szöszit, hogy így fedezhessem fel testét odalent és azt is, hogy mi esik jól neki. Szívem szerint - na jó, ezt lehet nem éppen a szívem súgja - nem csak ajkainknál egy csókban forrnék vele már össze, de ettől még örömmel kényeztetem és nem mellesleg sokkal izgalmasabb elérni, hogy ő se bírjon már magával és a rajtam maradt utolsó ruhadarabot is a korábbi kapkodó mozdulatokkal szedje le....
*Bár azonnal ellenkeznék vele, de ez már csak a rutin. Igaza van, valahol mindig is tetszett a pimaszsága és az ezt kísérő szemtelen mosoly, a ravasz és nevetős tekintet, és ez utóbbira sokáig nagy figyelem vetült, hiszen csak azt láttam az arcából. Nem is válaszolok a felvetésére, némán, mosolyogva adok neki igazat, hogy nem sokkal később mindent feledve bújjak a karjai közé. A bőre forrósága még inkább felkorbácsolja bennem a sérülését firtató percek alatt szemernyit sem csappant vágyamat, Elkalandozom itt-ott, s most nem is mindig nézem arcát, elég, hogy érzem ujjaim, ajkaim alatt a mosolyát, borostájának finom karcolását, hasizmainak finom rándulását mikor a nadrág alatt cirógatom…mindent ráhagyok az érzékeimre. Nincs már szó a sóhajok között, hangomat csupán a ruhák és a takaró susogása, a könnyű szellő zúgása festi alá, testem pedig örömmel és készséggel hajlik meg a kezei alatt. A ruhák végül eltűnnek, leolvadnak rólam és róla is, érzékeim pedig kigyúlnak, minden egyes ujjának nyomát külön érzem s húzom fel lábamat, hogy ahova karom nem ér el, ott combommal simogassam. Csupán akkor kuncogok fel mikor keze ismét a fenekemhez ér és belemarkol, emlékezve a vízesésnél tett kijelentésére, de rögtön utána nyögve sóhajtok fel és gyűlölöm meg azt a maradék anyagot is ami még testemet fedi. Combomon érzem irántam való vágyát és elfogy a türelmem, csoda, hogy eddig is kitartott. Egyik kezemmel derekánál ölelve, másikkal az alsóneműbe kapaszkodva próbálom letolni, de ezt csak úgy érhetem el, ha lemondok közben a csókjairól, melyek hol vadul, hol gyengéden ostromolnak, ki nem hagyva egyetlen zugot sem. Mégis elkalandozom…nem csak ő van oda a fenekemért, a vágy kölcsönös és mindkét kezemet rásimítom az övére, mielőtt legörgetném róla azt a maradék és útban lévő anyagot, de igyekszem visszatérni hozzá majd…majd, miután nem csak ajkaink forrnak össze, hogy szorítsam magamhoz…*
Jellemző, hogy se a hely, se az idő nem alkalmas arra, hogy az ember fia felfoghassa és feljegyezhesse - netán fennhangon fel is hívja rá a figyelmet -, hogy egy nő igazat adott neki, legalább hallgatása beleegyezésével. Nagy kincs ez a ritkasága miatt, de én mégsem ezt érzékelem, hanem a nem is olyan ritka vendéget az arcán: a mosolyát. Szinte ragyogni látszik az éj sötétjében is, s legalább annyira szeretem ezen pihentetni tekintetem, mint mikor duzzogóra fogja. Szélsőséges reakciókat sikerül kiváltanom belőle, nem is egyet, nem is kettőt, most éppen olyanokat, melyeket igazán nem is reméltem ma délután még: sóhajai nem a lemondóak, hogy megváltoztathatatlanul bosszantó tudok lenni, hanem az édes kis apró sóhajok másért szöknek ki ajkai közül. Kuncogását nem tudom hova tenni, minthogy gondolatot - még - nem olvasok, de a kuncogás önmagában pozitív dolog és nagyon bájos is, hogy nekem is mosolyt varázsoljon a számra. Sikerült az előbbi felállást ezzel megfordítani, és ha már fordítás: kezem fordul is vissza lábairól felfelé, de ezúttal már nem a fenekét szemelve ki célpontul. Sóhajok közé vegyült nyögése csak tovább korbácsolja a vágy hullámait, és el tudnék veszni karjai ölelésében, hát még mikor az egyik szép lába is hasonló útra tér. Kevés a kezem, erre jutok, mert egyrészt nagyon jó helyet találtam neki immáron a fehérnemű alá óvakodva be - de még milyen jó helyet! -, másrészt simogatva gyűrném ujjaimmal formás fenekét, szép combját, melyekkel úgy tud ölelni most, harmadrészt gyengéden simítanék végig csípőjétől felfelé dereka vonalán és tovább a mellkasra, melyben ott dobog szaporán a szíve és ahonnan azok a sóhajok szöknek ki, negyedrészt hódolatom fejezném ki észveszejtő kebleinek, ötödrészt nyakára, álla alá simulna kezem, futnának az aranyszín tincsek közé ujjaim és még tudnám folytatni a sort. Mindenhol ölelném, mindenhol érném, őrülten akarom őt, és jó ideje érezheti már ölemnél, mennyire kívánom. Innen már nehéz lenne visszatáncolni, de szerencsére nincs is szükség erre, Jasmine szenvedélytől kapkodó mozdulatai, mely engem is az utolsó ruhadarabtól foszt meg egy egészen másféle táncra csábít. Még a ruhán át fenekemre simuló keze újra a nemrégről ismerős kis morranó hangot váltja ki, játékosan, mint előbb is, de már sokkal inkább jellemzi a túlfűtött vágyakozás. Nem várakoztat sokáig, hogy combjai közé kerülhessek éppolyan meztelenül, mint ő maga, de a csúcs felé minket hajtó vágy hevessége jól tud elegyedni finom érzékiséggel is. Elvégre, nem csak pár percet tudtunk lopni magunknak, hogy csak a cél felé sietésre figyeljünk. Az éjszaka a miénk, melynek csendjébe most az én csókba fojtott nyögésem vegyül, mikor testünk összeforr megkezdve táncunkat, végig figyelve Szöszire. Imádom. Már most. Minden porcikáját, minden mozdulatát, az enyémmel versenyben lévő szíve dobbanásait, csókjai nem halványuló édességét, a haja felejthetetlen illatát, bőre forróságát, a Szösziben rejlő meglepetéseket, melyek például mindkét kezét fenekemre simítják. Csak még jobban akarom őt, még jobban kell nekem...
*Lehunyt pilláim mögött felrémlenek azok a képek, melyek ide vezettek. A gyönyörű szempár, amit az éppen aktuális mérgemben is megcsodáltam, a nevetőráncok melyek játékosan vették körbe sötéten örvénylő tekintetét, arcának vonásai, melyeket először csak éreztem ujjaim alatt, akárcsak most testének bársonyos bőrrel vont porcikáit, a pimasz mosolya…és lelkemben ég ajkainak forrósága nyakamon. Képzeletemet a valóság felülmúlja, egyetlen pillanatig sem hagyja érzékeimet parlagon, s még morranó hangja is képes vágyamat az egekig emelni, sóhajokat szakítva fel ajkaimról. Szinte mindenhol egyszerre érzem lágy simogatását, olykor birtokolni vágyó gyengéden erőszakos markolását, csókjait…ezer apró érintéssel csalogatja elő a bennem szunnyadó nőt. Nem maradok adósa, ajkaim megízlelik mindenhol ahol érem, ujjaim bejárnak minden zugot, hajlatot, ívet, a mozdulataitól megfeszülő izomkötegeket, combommal simogatom, míg hajába túrva húzom magamhoz egy újabb csókra…de a türelem az öregek erénye, és hamar lekerül róla is az utolsó ruhadarab, hogy felhevült testünk eggyé válhasson s combjaimmal immár a derekát ölelve szorítsam magamhoz…elmerülök az illatában, ízében, vágyában, a csókjaiban…. …Alig eszmélek, testem remegve ernyed el, fejünk felett a széltépte felhők végleg feladták harcukat a holdak ellen, különös fény vetült a tájra, a sötéten fénylő tóra, de én csak Vadember szemeit láttam magam előtt. A pimaszság fénye eltűnt belőlük, de a nevetőráncai még hátukon hordozták sosem múló játékosságát. Szívem vadul dobog még, s minden porcikámban ott érzem a szétrobbant vágyat, mely melegséggel tölt el, ám a hevesség már csitul s kezem lassan és fáradtan nyúl fel Vadember arcához, hogy ujjaimmal úgy járjam be minden vonását, mintha most érezném s látnám először. Félek megszólalni, félek kimondani azt amit érzek, ami szívemben lángol, ami lelkemben tombol. Félek attól, hogy szavaim eltaszítják tőlem, megijesztik….csak az elmúlt csodálatos perceket tudhatom magaménak, és nekem most ez is elég. A világot jelentette, az életet, a létezést. S csupán csókom beszél, mellyel bejárom ajkait, apró finomságú, leheletnyi érintéssel, szeretettel. *
