*Noha csak vicceltem azzal, hogy magamra is elkelne némi heg és tetoválás karcolás helyett, Vadember olyan hevesen rázza a fejét, hogy nevetnem kell rajta, arcomra kiül az a csillogó derű ami az ő képtelen viccei után szokott. Sokáig ez marad az utolsó, mert a fák közötti száguldás alatt nem igazán van kedvem nevetni, a feszült figyelem leköti minden komolyságom, mert félek, hogy nekivezetem a motort egy fának és igazán nem a motor miatt aggódom, hanem azért, nehogy sérülést okozzak. Velem még csak tudnának mit kezdeni, jóllehet kimagyarázni sem lenne könnyű, de Vadembert mégis kire bíznám ha baja esne? Szerencsére minden baj nélkül érkezünk meg és a félúton való gyorsítás sem okoz nehézséget, az izgalom okán majd csak később fogok ezen csodálkozni, amint visszaidézek magamban mindent ami az éjszaka történt velem. Érezhető mennyire izgatott vagyok, megérkezés után még a motort is megsimogatom, szegény bokrot viszont észre sem veszem, csak amikor Vadember felhívja rá a figyelmemet, a lelkiismeret furdalásom még a sisak kis résén keresztül is jól látható, ha nem lenne rajtam arcom kipirulása hasonlóképp lenne látványos. Mindez azután, hogy majd` leszedtem Vadember fejét néhány levélke miatt, mindez visszaköszön amikor tovább szekál, mert mertem rászólni, hogy óvatosabban bánjon vele.* -Épp elég neki szegénynek, nem kell még tőled is kapnia. *Figyelem is, nehogy letörjön véletlenül egy ágat, de vagy csupán pillanatnyi fellángolás volt nála a levéltépkedés, vagy miattam lett hirtelen környezetvédő, de mintha tényleg lenne a mozdulataiban óvatosság és gyengédség. Mondjuk nem annyi, mint ahogy engem simogatott és ölelt éjszaka, de jól haladunk. Ami a simogatást illeti, nagyon hamar kérek és kapok ismétlést, valószínűleg talpon maradnék önállóan is, de jobb Vademberbe kapaszkodni míg a lábaim remegnek a szokatlan mozgástól és a hosszú úton megfeszülő izmaim most, hogy viszonylag elernyednek, nem találnak támaszt. Belé kapaszkodom hát és élvezem hátam simogatását, jó újra a karjaiban lenni, még ha csak így állva, ruhástól is. Tréfálkozására halkan nevetek fel, így utólag tényleg vicces ahogyan a hátát döngöltem, jóllehet még hirtelen haragomban is odafigyeltem arra, ne fájjon neki. Viccesen, akár ő is megtehetné, hogy épp csak jelzésértéke legyen és ezt hozom szóba, de csupán rövid ellenkezést váltok ki belőle mely elég mókás ahhoz, hogy hagyjam a torkomon kopogtató nevetést kiszabadulni, s ez a halk kacagás kíséri a fenekem paskolgatását is, mely a „megverést” helyettesíti. A vízesésnél talán szúrós tekintettel néztem volna rá, ha megpróbálja, hiszen még a célozgatás is bosszantott….jóllehet ott pimaszabb is volt velem és még nem tudtam róla milyen gyengéd is tud lenni. * -Áááúúú! *Egy röpke pillanatra, csak amíg kiejtem a megjátszottan fájdalmas hangokat komolyodom el, s aztán felnevetek s ha még a fenekemen simul a tenyere, még jobban odadörgölöm hozzá. Meg is lesz az eredménye, a simogatás már finomabb és hosszabb, oda sem kell nyomnom a fenekem. Kísérő szavai azonban igencsak ellentétesek a simogatással.* -Meddig fogom ezt hallgatni? Igen, megsimogattam, de csak miattad. Különben is nem árt jóban lennem a nőddel! *Újra felemlegetem azt amikor megszemélyesítette, emlékszem akkor bosszúsabb voltam, de csak a csalódás miatt, hogy nem bogát hozott, ráadásul még be is csapott, mert jó ideig elhitette velem, hogy boga az a motor. De most már nem cserélném el a tegnap estét és az éjszakát semmivel sem, még a vad száguldásra is nevetve gondolok majd vissza, annak ellenére, hogy szándékosan vett be úgy kanyarokat, hogy majdnem leestem. Na jó, a levéltépkedésen azért még utólag sem fogok nevetni…de mindent egybevetve még sohasem éreztem magam ilyen jól, mintha kinyílt volna a világ, széttárta volna előttem a kapuit, hogy megmutassa, ilyen is lehet az élet, hogy van egy másik oldala is, amit még nem ismerek, és ezért örökké hálás leszek Vadembernek. A derengő reggeli fényben azért jól látszik, hogy a nem túl művészi értékű rajzomnak, már nyoma sincs a nyakán, vagyis…csak nyomai vannak, azok is elmaszatolva, valószínűleg az enyém tükörképe. Mikor ezt szóvá teszem, máris van rá megoldása, de még az a kis hajigazítás is olyan finom és gyengéd, hogy jólesően megborzongok tőle. Mosolyom részben ennek is szól, de Vadember cinkos pillantásának is, mely talán örökre megpecsételi a perdaiak kopoltyújának lényegét a kettőnk életében. * -Nem feltételezik, hogy mégis. *Tovább szélesedő mosollyal jegyzem meg a nyilvánvalót, mert hát tény, mi elhagytuk a saját perdai kopoltyúnkat valahol a tó partján. Erre a kissé csipkelődős ám még is szeretetteljes hangulatra pakol még rá bőven azzal, hogy a karjaiba vesz. A finom, szenvedélyes, szívdobogtató csók mintha csak beharangozó lett volna a romantikus éjszaka befejezésének felvonásához, de így lesz tökéletes, nem csak a szökés volt izgalmas, hanem a visszajutás is, csak az másképp. Nekem eszembe sem jut, hogy karjaim nyújtják Vadembernek a tökéletes álcát, csak az illatát érzem, nyakának bársonyát, és nem tudom nem megcsókolni. A két szó, amit válaszul kapok halkan a fülébe suttogott vágyamra, megdobogtatja a szívem ismét. Pedig soha nem mondott semmi olyat, ami felérne egy vallomással és én sem mertem tovább tervezni, jóllehet álmodoztam arról milyen lenne ha nem ebben a világban kellene élnünk, de talán akkor a varázsa is elmúlna. A helyzetünk nem túl fényes, nem csak a törvények nem kedveznek, hanem a kényszerű távolság sem, a lebukás veszélye ami miatt mindent kétszer meg kell gondolnunk…de nem most. Most a jelennek élek, mert nekünk csak annak lehet. Azt, hogy mennyire közel kerültünk a kapuhoz, onnan tudom, hogy Vadember instrukciót osztogat. Nem terveztem a karjaiban táncolni, sem nagyon beszélgetni, inkább a nyakába bújva élvezni még egy kicsit a nyakára adott csókok ízét, így különösebb gond nélkül tudom alakítani az alvó nőt, noha a halk kuncogás nem biztos, hogy hitelessé teszi. Akkor rezzenek össze, amikor már úgy érzem átjutottunk a kapun, és az egyik perdai őr hangját hallom. Mert néha csak kikukucskáltam Vadember válla felett, meglehetősen nagy erőfeszítéssel kerülve, hogy pillantásom az erdőre vagy az elrejtett motor helyére essen, amitől minden egyes lépéssel távolodunk, s úgy az együtt töltött éjszakától is. Azonban az őrt nem láttam meg, talán mert épp akkor hunytam le ismét a szemeimet, s a hangja váratlanul ért, nem mellesleg értettem is mit kérdezett és a nevetése mellé, kicsit felháborított. Ha „ébren” lennék és Vadember mellett sétálnák, minden bizonnyal nem lenne ilyen szemtelen, de az álcánk miatt nem emelhetem fel a fejem és nem fakadhatok ki, hogy rendre utasítsam. Csak szorosabban fonódnak karjaim Vadember nyaka köré és a testem is összerezzen, levegőt is elfelejtek venni, hiszen a kérdésre válaszolni kell és erre igazán nem készültünk fel. Meg is könnyebbülök, mikor felhangzik az egyetlen szó ami átjuttat minket a kapun, boldoggá is tesz és csak egyetérteni tudok, ám rögvest el is söpri készülő mosolyomat a felszólítás, mely az elfelejtett pulcsira kér magyarázatot. Halk és rövid nyögésem, amit Vadember nyakába rejtek, ijedtségemet teszi hallhatóvá ám talán hangozhat úgy is, mint akit éppen felébresztettek és azért mérges. Erre persze én nem gondolok, nekem a torkomban dobog a szívem és még jobban szorítom Vadembert, válla felett nézek fel önkéntelenül, jóllehet nem tudom akkor még, hogy az őr hol áll, de valószínűbb, hogy Vademberrel szemben, így az arcomat nem láthatja. * -Finom meleg. Nekem kellett. *Vágom rá a legjobb perdai tudásom szerint, bár ha rendesen beszélném a nyelvet és nem félnék attól, hogy hazugságon kapnak, ami lássuk be elég könnyű nálam, akkor megfelelőbb indokkal szolgálhatnék és eszembe jutna, hogy cseréltem, éppen ma, hiszen olyan sokan eljöttünk, tele van Elorak emberekkel. De hiába is jutna eszembe, nem tudnám előadni úgy, hogy el is higgyék.*
Halkan nevetgélek Jasmine szavain. Még szerencse, hogy sok ideje nem lesz aludni, mire visszaérünk, mert indulnak is hamarosan vissza a Városba. Amennyire aggódik a bokorért, amúgy sem jönne álom a szemére. A bokor ágainak finom igazítása valójában könnyen megmagyarázható, viszont elég kiábrándító is, ha tudnám, mire gondol ennek kapcsán Jasmine: tettem oka annyi, hogy letört ágakkal nehezebb a motort eltakarni és könnyebben leesik némi szél hatására. Az igazi, gyakorlati megfontolásoktól mentesen őszinte gyengédséget Szöszinek tartogatom, nem egy növénynek, így a fenékpaskolás is finom, de megnevettet, ahogy erre is szándékosan feljajdul. Legalább eggyel több indokom van a fenekét simogatni utána, nem mintha legutóbbi találkozásunkkor nagyon kerestem volna az indokot. Inkább csak a lehetőséget. Szórakoztató volt minden morcos pillantása érte, egy csipetnyit hiányzik is - nem mintha tartanék attól, hogy máshol másért ne jutalmazna majd olyan pillantással -, de ahogy örömmel simítja-nyomja bele formás fenekét a tenyerébe, nos, hazugság lenne, hogy nagyon szomorkodnék az elmaradt évődésért. Ha szomorkodom jelenleg, az másért van, aprót halkan nyögök is a mozdulatára, mert nem folytathatjuk tovább. - Amíg nem adsz neki puszit is. - Vágom rá gondolkodás nélkül és szélesen vigyorogva. Azt még én sem adtam a motoromnak, aligha fog adni Szöszi, de ki kellett érzékletesen fejezni, hogy ezt a lopva odacsúsztatott simogatást még fogja néhányszor hallani. Kiváltképp, mikor ő maga már szinte meg is feledkezne róla. Húgommal híresen jó érzékkel és időzítéssel tudjuk elővenni a régi dolgokat, amivel a másikat egy picit lehet ugratni. - Áh! - Vigyorgom tovább, mikor kiderül, miért is volt a simogatás és hogy a motoromról miként vélekedik. Egyébként jól esik, hogy így vigyáz a holmimra, pedig eleinte nagyon nem nézte semmibe sem a járgányt. - Ez esetben majd én is megsimogatom amiért rendesen viselkedett. Neki sem árt, ha jóban van a nőmmel. - Ugráltatom meg egyszer a szemöldökeimet mosolyogva nézve Szöszire. Végtére is, ha már következő randin gondolkodunk, akkor helytálló a megnevezés. Csak húgom meg ne tudja! És hogy meddig fog tartani a megnevezés, az majd kiderül. Tippem szerint nem sokáig, mert ha nem is vész el a varázs a kapcsolat tiltott mivoltából adódó veszélyességből és izgalmasságból, ha nem is öli meg az idő és a távolság, én hátrálok meg, ha túl komollyá kezdene fordulni. Más okom volt erre a Dominiumon és más most már az okom idelent. Persze, utólag rá fogok jönni, hogy nem segítenek az előbbihez hasonló mondataim, de akkor már ide lehetne sorolni minden cinkos összepillantást is, hogy olyan közös titkunk van, amit más nem ért, és nem is akarunk beavatni. Talán akkor sem, ha lehetne. Ahogy nem segít a két kis szó sem, még jó, hogy a harmadik előtt idejében kapcsoltam. Félresöprök minden negatív gondolatot, nem akarok már most azon gondolkodni, hogy ennek mikor és hogyan lesz vége, hiszen még csak most kezdődött el. Most csak élvezni akarom, amíg tart, és az alatt minél többször minél közelebb tudni Szöszit. Erre kiváló mód, hogy karjaimban viszem a gyakorlati hasznon kívül. Mosolygok a kuncogásán, de nem szólalok meg, mert bármi, amit mondanék, azzal a kuncogást nevetésbe fordítanám, úgy az előadás pedig végképp elveszítené a hitelét. Így viszont jól haladunk, az egyik őr elhiszi az egy szavas mesét is, hisz a szemeinek, s érzem én is hogyan ernyednek kicsit Szöszi ölelő karjai, melyek az imént kicsit szorosabban fogtak rá a nyakamra aggódásában - vagy felháborodásában. Az, hogy tovább haladhatunk és hogy finoman hüvelykujjammal cirógattam közben nyugtatóan, megtették a hatásukat. Igyekszem végig nyugodt maradni, de Jasmine azért érezheti, hogy hosszabban engedem ki a levegőt a tüdőmből, mikor továbbhaladást nyerünk... hogy aztán a következő pillanatban bennszoruljon a maradék. Nagy szerencse, hogy még próbáljuk tartani a perdai álcát, különben ízes káromkodás hagyta volna el a számat, amibe még az őrök is lehet belepirulnak nyelvismeret hiányában is, nem hogy Szöszi. A pulóverről megfeledkeztünk. Súlyos hiba. Túlzottan lekötötte a figyelmemet a feneke simogatása, a gyönyörű szemei és az ajkai íze. Szöszi is felnyög halkan, mialatt én megállok és kicsit az őr felé fordulok. Igazából csak azért, hogy lássam, mit csinál, ugorjak-e meg futásba vagy sem, de kívülről tűnhet válaszadási szándéknak is. Kattog közben az agyam, hogy mit mondjak? Vette, vagyis izé, cserélte Szöszi? Ajándék? Igen, talán az ajándék, ám mire ezt villámgyorsan végigpörgettem a fejemben, addigra Jasmine is megszólal, tartja az álcát, a ma esti mesénket. Rövid, tömör, de hasonló válasz, mint amire én is hirtelen gondoltam és jó a kiejtése is. De még csak meg se dicsérhetem, milyen szépen ragozza az igéket! Legalábbis most nem, csak finoman simítok megint az ujjammal, az őr felé röpkén biccentek, mint aki letudottnak tekinti ezzel a beszélgetést s határozottan fordulok el tőle megindulva előre. Nem sietve, talán csak valamivel gyorsabban, mint az előbb, de nagyon céltudatosan. Kitartóan fixírozom a közelben lévő utcasarkot mint első elérendő célt, fejem csak annyit mozdul, hogy lehajtva egy kicsit puszit adjak Szöszi selymes haján át a fejére. Ha jobban az őr felé fordultam volna, láttam volna, hogy Jasmine válaszára hunyorít egy kicsit, a másik is már az öltözet miatt gyanakodva nyújtogatja a nyakát. Meglehet, hogy amit mi jó kiejtésnek vélünk, még mindig nem elég jó egy perdai fülének, talán kiérződik így is az idegen íz. Két-három szót halkan váltanak, majd az egyik int egy közelben várakozó másik perdai őrnek... Mi ezalatt haladunk tovább és fordulok be az első sarkon, ahol csak tudok, hátha elkerülve szem elől elfelejtenek minket. - Eddig az volt a tapasztalatom, hogy ahova nehéz bejutni, onnan kijutni még nehezebb. A Perda ma erre is rácáfolt. - Szólalok meg halkan, a mi nyelvünkön, kis humorral próbálkozva, hogy feltérképezzem, mennyire aggódik Jasmine a lebukásunk miatt, hogy szólnak-e az őrök a városi katonáknak? Főleg, hogy ahogy haladunk, feltűnik valami, de csak egy másik haladóba áttérve bizonyosodhatok meg a dologról, és kisvártatva meg is osztom Szöszivel a felfedezésemet, jóllehet nem fogja nyugtatni. - Kaptunk gyertyatartókat a búcsúhoz. - Utalok a két perdai harcosra, akik a nyomunkba szegődtek. Mikor hallottam befordulni őket is ebbe a haladóba, akkor kicsit feléjük fordultam vállam felett hátrapillantva annak álcázva, hogy épp bekanyarodok egy másik haladóba. Semmi kétség, nem egyszerű polgárok, akik vállalták a kíséretet, mint amilyeneket kaptunk a nyakunkba napközben. Ez a kettő már fegyverforgatáshoz ért és szokott. Hát ennyit a tervemről, jó gyanúsak lettünk. Szemmel tartanak minket, hátha Szöszi gyengesége, a cipelése is csak becsapás, ahogy láthatóan becsapási szándékkal közelítettük meg Elorakot, meg ki tudja, mit tettünk már előtte. - Biztos az ajtón át mész majd be? Ennyien már hangtalanul is be tudunk emelni a szobába ablakon át! - Mosolyodok el, mert rá kellett jönnöm, hogy nem a harcosok zavarnak, nem is az, hogy nem vált be a tervem - bár mókás lett volna egy közös raboskodás Szöszivel, csak kimagyarázhatatlan lett volna neki és nekem is a Városban -, hanem az, hogy egyre közelebb a haladó, amely a végállomásunk is lesz. Itt kellene jobbra fordulni, én mégis tovább megyek egyenesen előre, s csak a következőnél fordulok be jobbra. Talán Szöszi észre sem veszi az apró csalást, amellyel kicsit a harcosokat is megsétáltatom rövid kerülőutat választva, csak hogy gyerekes módon egy perccel elodázzam az elkerülhetetlent.
*Kár szépíteni és tagadni is felelőtlen tettemet, amivel motort simogatok, nem gondoltam én bele abba, hogy lebukom, különben nem tettem volna már csak azért sem, mert tudom milyen sokszor és sokáig fogom hallgatni ezt…ha újra találkozunk, ha lesz legközelebb és azután. Ez még annyira képlékeny és bizonytalan mind az időt, mind a helyet tekintve, de amúgy is közeleg a búcsú, nem szeretném még azzal is tetézni fájdalmasságát, hogy kimondom. * -Naaa, azért ne kapj vérszemet! *Nevetek fel a képtelen ötleten, mert már a simogatás is eseményszámba ment, tekintve az indulás körüli hercehurcát és a motortól való idegenkedésemet. Úgy érzem meg kell osztanom vele az igazságot, akár tetszik neki akár nem, a motort továbbra sem preferálom, jóllehet igencsak élveztem a vezetését, érdekes volt és izgalmas, felpezsdítette a véremet, azért egy bogára még mindig előbb ülnék fel. Pedig Csipetke szeszélyesebb és többet mozog alattam, néha elgondolkodtam azon, hogy Tywinna személyiségéhez jobban illene az a fékezhetetlen, makacs viselkedés, mint hozzám. De ha már Vadember megszemélyesítette a vad jószágát, hát maradok is a nőjénél. * -Ó, helyes. Ez esetben adj neki plusz olajfürdőt, vagy tudomisén mit szoktak. *Viccesen ütöm el az ő tréfálkozását, noha az utolsó szónál önkéntelenül is felcsillannak a szemeim, de az eszem azt mondja, ne tulajdonítsak neki többet, mint ami, akkor sem, ha én másképp érzem. Minden egyes újabb találkozás ajándék lesz a számomra, egy meglepetés amire nem számítok. Úgy fogok elmenni Elorakból, hogy szép emlékként viszem magammal az éjszaka történteket, a simogatását, a szavait, a tekintetének csillogását, a mosolyát és a későbbi tervezéseink és üzenetváltásaink ellenére, nem fogok semmit sem várni a jövőtől. Azt viszont nem tudom tagadni és nem is akarom, hogy ha soha többé nem látnám, fájna. Ha nem hallanék róla többé, ha elmaradnának az üzenetek, minden egyes újabb nappal mind jobban összetörnék…de ez az érzés már ismerős, jóllehet a csalódás tárgya más lenne most. Ezért szeretném minden, még megmaradt percét kiélvezni annak, hogy együtt vagyunk és örülök annak, hogy a lábaim remegnek, mert talán annak köszönhető, hogy Vadember a karjaiba vesz, van lehetőségem hozzábújni, érezni az illatát, nyakára csókokat hinteni, elmémbe vésni minden pillanatot. Csupán a kapunál akadunk el egy kicsit, épp azután, hogy megnyugodhattunk volna szólít meg minket az egyik őr. A válaszom hamarabb érkezik, mint Vademberé, ha ugyan volt valami, amit hirtelen elő tudott volna kaparni. Lehet, meg kellett volna várnom, ő mégiscsak jobban hazudik mint én és szerencse, hogy nem egyszerre szólaltunk meg, két egymástól nagyon különböző válasszal szolgálva, mert az azonnali lebukást eredményezet volna. Így azonban hamar tovább is indulunk, de hiába Vadember ujjának gyengéd cirógatása a hátamon, ahogy visszabújok a nyakába, látom mikor szót váltanak egymással, s aztán ahogy int egy harmadiknak. Kissé megfeszülök Vadember karjaiban, de meg sem merek szólalni, nem tudom, hogy a közelben van-e még valaki és akár a mi nyelvünkön, akár perdaiul, de lebukhatunk…ha ugyan az egész álcánk nem hullott már le rólunk. Az első sarkon befordulva könnyebbülök meg, de csak addig fog ez tartani, míg észre nem veszem a minket követő őröket.* -Csak te juss ki minden baj nélkül. *Jobban félek most, mint amikor elhagytuk Elorakot és nem magamat féltem. Egy perdai előtt még kimagyarázom magam anélkül, hogy hazudnom kellene, bármennyire is különös és hihetetlen, bennük jobban bízom, mint a saját embertársaimban. S túl sokan vannak most itt, még ha a katonák a városfalon kívül is maradtak, nem tudhatom, hogy egy esetleges felbolydulás közben, melyik tudósnak a fülébe jut el, kik és hogyan buktak le a perdai őrök előtt. Mindvégig a mögöttünk lévő haladókat figyelem, és szinte ugyanakkor sóhajtok ijedten fel, mikor Vadember megszólal.* -Látom őket. Nem fogod tudni lerázni őket. Mi lenne ha letennél és szaladnánk? *Az ijedtség újra eltelít adrenalinnal, már nem remegnek a lábaim és jó eséllyel el tudnánk szaladni, igaz még gyanúsabbak lennénk, mint eddig, és Vadember mindig kisegítő humora most nem használ. Őt féltem. * -Ez nem vicces! *Szólok rá fojtott de érezhetően szigorú hangon, s emelem fel a fejem a válláról, hogy ránézzek hangomhoz hasonló tekintettel. * -Még gyanúsabbak lennénk és még a szobatársamnak is magyarázkodnom kellene. Nem biztos, hogy elhinné, csak egy kis izgalomra vágytam, hogy kipróbáljam milyen ablakon keresztül közlekedni….túlmentél. *Annyira figyelek a minket követő őrök miatt, hogy nem tudom nem észrevenni, hogy nem fordult be ott ahol kellett volna. Jól megjegyeztem a környező épületeket, igaz nem lett volna rá szükség az állandó kíséret miatt, de akaratlanul is az eszembe véstem hol a szállásom. A haladókon most a tegnapi estéhez képest csend van, még a perdaiak sem ébredtek fel, rajtunk kívül senki nincs idekint. Még csak el sem tudunk vegyülni. *
Nevetek, hogy a puszit túlzásnak tartja. Meg is értem, de ezt még sem mondhatom. - Oké! De nagylelkű vagyok, szóval a motorom nevében lemondok a saját magam részére arról a pusziról! - Most mondja Szöszi, hogy nem értek az üzlethez! Pimasz mosolyomban benne van a magabiztos győzelem hite, hiszen erre miért is mondana már nemet? - Meglesz! - Jó ízűen nevetek fel az olajfürdő ötletén, magamban újra megállapítva, hogy kellemesnek találom Szöszi humorát. Ha én az előbb magabiztos voltam a győzelmemben, úgy az ő győzelme meg az, hogy én is jól bánok majd a motorommal, hogy legközelebb se vesse le magáról Szöszit. Igaz, a motoros leckék folytatásához nem ragaszkodom, hacsak nincs rá igény. De nagyon úgy fest, hogy egyhamar erre nem tudunk sort keríteni akkor sem, ha Jasmine benne lenne. A Város melletti kis vízesés fátyla mögé betolni se tudnám a járgányt, nem hogy ott gyakorolni. Nem csüggedek, mert arra viszont elég a hely, hogy a motorom helyett én kapjam majd ott meg a puszikat, ahogy Jasmine is a maga részét, s a hely szűke kedvezően hat majd az összebújási szándékra. Már ha noszogatásra szorulnánk, mert ahogy a kaput megközelítjük most Elorakban, nem kell nekünk kétszer mondani az ilyesmit, sőt, az elsőnél is előbb eszünkbe fog jutni. Ebből még a lebukás pillanatában sem mondunk le, se én nem sietek lerakni őt, se Szöszi nem igyekszik ficánkolni, hogy engedjem el. Helyette gyors biccentek az őrségnek és megpróbálunk higgadtan, ám szaporán eltűnni a szemük elől, kevés sikerrel, figyelembe véve, hogy utánunk küldtek két harcost is. Egyem a szívüket, hogy de féltik a városukat és a titkaikat! - Aranyos vagy, mikor így aggódsz! - Elmosolyodva adok egy újabb csókocskát a fejére. Fura érzés, hogy alig ismer, és máris jobban aggódik értem, mint saját magáért, pedig nekem szabad szóba elegyednem városiakkal, fordítva ez nincs így. Elhessegetem a kényelmetlen érzést, hogy azért nem félti a saját bőrét, mert a kancellár, akinek dolgozik, majd úgy is kihúzza a bajból. Sőt, bajba sem kerül, mert az a feladata, hogy beférkőzzön az ellenállók bizalmába. Nem tudok róla ilyen rosszat feltételezni, nem akarok, és emiatt úgy kezelem, hogy lehet kérdőre fogják őt vonni miattam, ő kerül bajba, nem én. - Nem lesz bajom. De ha elmesélnék a városi katonáknak, ragaszkodj hozzá, hogy perdainak hittél. Meg egyébként sem emlékszel semmire, csak a kapunál ébredtél meg az őr hangjára, nem tudod hogyan kerültél oda a szobádból. - Ötletelek, hogy tudna a legjobban kijönni ebből Szöszi, ha az emberek előtt is lebukna. Mindenesetre szándékomban áll a perdaiakkal beszélni, biztos, ami biztos, hogy ők ne szóljanak a városiaknak. Ártani végülis nem ártottunk senkinek, sőt lehet nem átallom majd felhívni a figyelmüket a segítségünkre, amivel a védelmi rendszerük kis réseit kitapogattuk, magyarán köszönettel is tartoznak nekünk. Rossz esetben megtudom, milyen egy perdai fogda, köszönetképpen. - Jobb a helyismeretük, kár futni. Meg csak ártanánk magunknak vele. Még ha csábító is, hogy egy kapualjban lihegve elbújjak veled, de nem hiányzik neked, hogy felverjenek minden embert Elorakban, hogy létszámellenőrzést tartsanak. - Na meg az sem lenne hátrány, ha máskor is beengednének minket Elorakba, és nem azzal szereznénk hírnevet, hogy mi vagyunk az a két ember, akik miatt szigorítottak a perdai településen. Jobban kedvez nekünk, ha ártalmatlannak tűnünk - ha már azok is vagyunk -, utána szót érteni velük is remélhetőleg könnyebb lesz. Kivéve, ha ők se találnak viccesnek, de esetükben nem kuncoghatok majd a szigorúságukon. - Mondd, hogy ablakon át közlekedni perdai szokás, hajnali ötkor! Egyébként meg meséld el a szobatársadnak az éjszakát! Hidd el, az ablakon való belopózáson már rohadtul nem fog fennakadni. - Előbbiekkel ellentétes tanácsom persze komolytalan, még ha van is benne igazság. Mindenesetre a mosoly nem tűnik el az arcomról, sőt zsiványul szélesebb lesz, mikor kiderül, hogy Szöszi milyen jól kiigazodik Elorakban, s bájosan emlékeztet a tényközléssel, hogy nem fordultam be a sarkon. Ha a mosoly nem lenne elég beszédes, az lehet az lesz már, hogy meg sem torpanok a szavaira, el sem bizonytalanodom, elárulván, hogy nem volt ez véletlen túlhaladás. - Jól van, jól van, visszaviszlek a szállásodra... - Sóhajtok egyet, beismerően a csínyre és kelletlenül az apropója kapcsán. Pedig szívesen vinném az én szállásomra őt, ez az út pont oda vezet, de kénytelen vagyok Szöszi - és családja - érdekében befordulni a megfelelő haladókba, hogy egy vargabetűvel érkezzünk meg az ő szállásához. Legalább nincs még idekint senki, nem kell már az utca elején elválnunk, hogy ne is lássanak vele, megközelíthetjük az épületet. Csak ott teszem le őt, de nem távolodok el tőle ezzel, magamhoz húzva tartom homlokomat az övéhez döntve érezvén Szöszi illatát, amíg még lehet. A búcsú ideje, de nagyon nem akaródzik ez, főleg, hogy bizonytalan, mikor találkozunk újra. És hányszor hiúsul meg, mint ezelőtt is. Van, amikor egy Delgado is úgy érzi, hogy nem kell beszélni, főleg hogy bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a mondandót, mindegyik búcsúzás, a legenyhébb verziója is ideiglenes jellegre szól, de akkor is elköszönés. Hiszen nem is tudhatjuk, mit hoz a jövő számunkra, külön-külön sem, nem hogy együtt. Persze csak azért, mert nem beszélek, a szám nem marad tétlen: hosszan, forrón csókolom meg Szöszit, ezzel egyébként pár méternyi távolságban sikeresen megállásra késztetem az utánunk küldött perdai katonákat. Van bennük annyi jó érzés, hogy egyikőjük sem jön közelebb, hogy megkocogtassa a vállunkat bármire is magyarázatot várva. Akárhogy is szeretném a csókot elnyújtani, örökké mégsem tarthat, ujjaim simítanak végig lágyan Jasmine arcán, az ujjbegyek futnak bele a szőke tincsekbe, miközben ajkaink elválva azokba a különleges kék szemekbe nézek. - Ezt csak azért... - Engedem el arcát, részben, mert derekától nem akarok elválni még, részben, mert azon az oldalon van, ami nekem kell. Arcomon ott a már jól ismert hamiskás mosoly. - ...mert a másikat elhagytad! - Szemfényvesztőket megszégyenítő gyors mozdulattal varázsolok le a kapu mellett a ház falára felfuttatott növényről egy virágot, olyan fajtát, mint amilyent korábban máshol is téptem neki, és ezúttal is a hajába igazítom a füle mögé tűzve. Fogalmam sincs, hogy hol, mikor tűnt el az előző, de ezt most pótoltam, pimaszul mosolyogva hozzá. Emlékszem én a fogadásunkra, s ugyan még egy év van rá, ám ettől még nem lehet elég korán elkezdeni megszerettetni Jasmine-nal a virágtépkedést. - Siess! - A búcsú innentől már rövid, csak egy gyors csókra futja még, mert hallani, ahogy az épületben mozgolódás támad, valakik kifelé tartanak hangosabban beszélgetve, s minthogy kristálytisztán értünk mindent, egyértelmű, hogy azok közül valók, akik Jasmine-nal jöttek a Városból. Kénytelen vagyok elengedni őt, s elfordulni, inkább a perdai harcosokat véve célba, csak egyszer nézek hátra, remélvén, hogy még egy pillanatra elkapom a kék szemek tekintetét. Aztán megyek is a harcosok felé, láthatóan meglepve azért őket ezzel... ... Jasmine már a Elorak másik kapuja felé haladhat a többiekkel, hogy elhagyják reggel a perdai települést. Nem megyek közel, jó pár méternyi távolságot megtartom és úgy lézengve, hogy el tudjak vegyülni nagyjából a perdaiak között a saját perdai öltözetemben. Hogy Szöszi mennyit aludt, azt nem tudom, én semennyit sem, nem akartam elmulasztani a lehetőséget, hogy még egy pillanatra lássam őt, és azt, ahogy a napfény aranylóan megcsillan a haján. Na meg jelezni neki ezzel, hogy ne aggódjon értem, láthatóan nem szedtek szét az őrök, noha az egyiket nem messze tőlem fel lehet fedezni. Mára már nem akarnak szem elől veszíteni. Ha a tekintetünk összeakad Szöszivel, akkor mosolyogva kacsintok egyet neki, majd lépek is tovább, hogy eltűnjek szem elől, mielőtt olyan is észrevesz, akinek nem kellene...
*Halkan felnevetek és a fejemet ingatom, mikor visszavág azzal, hogy a motorja nevében lemond a puszikról, önmaga javára. * -Én a motorod helyében most rád lennék mérges. *Pislogok fel rá, de mosolyom töretlen, hiszen Vadembert szívesen puszilgatom akár órákon keresztül is anélkül, hogy ezt mondaná. De a motorja is megérdemel egy kis kényeztetést, mert nem romlott el pont mikor én vezettem és nem csúsztak ki a kerekei alólunk, bár minden bizonnyal inkább a gazdáját féltette. Kaptam egy kis ízelítőt a motorozásból, de hiába is szeretném ezt folytatni, egyhamar nem lesz rá lehetőségem és az a baj, hogy még a találkozásunk ideje sem biztos. Lehet megint hónapok telnek el, mert nem tudjuk összeegyeztetni az időt, vagy épp az üzenetváltással késsük majd le a lehetőséget. Azonban ráérek ezzel holnap foglalkozni, most minden maradék percet szeretnék kihasználni és erre remek alkalom az, hogy vadember a karjaiba vesz. Jóllehet képes lennék még enyhén remegő lábakkal is elsétálni a kapun keresztül a szállásomig, de így addig is egymást ölelhetjük, én pedig még a nyakára is rávethetem magam. Lehunyt szemekkel élvezem az illatát és vésem emlékeim közé, hogy ha nagyon egyedül érzem magam, csak elő kelljen rángatnom aminek valószínűleg mosolygós vége lesz. Szép emlékek, amiket nem oszthatok meg senkivel, még anyával sem, jóllehet észre fogja venni, hogy valami megváltozott és ha esetleg beletanulok abba, hogy másnak hazudjak, neki biztosan nem fog menni soha, míg világ a világ. A kapunál épp csak átjutunk, mikor az egyik őr utánunk szól s már magamban dühöngenék azon a nevetésen amit előad, csak a hajam tövéig pirulhatok amit szerencsére senki nem lát most, de aztán a rajtam felejtett pulcsim majdnem lebuktat minket. Talán később még tudok ezen nevetni, egyelőre azon csodálkozom, hogy képes voltam megszólalni, hogy azzal a néhány perdai szóval kimentsem magunkat. Hiába tudunk továbbmenni, úgy tűnik a perdai álcánkról lehullt a lepel, mert kísérőket kapunk és igazából nem magam miatt aggódom, hanem Vadember miatt. Bármi is történik, neki nagyobb baja lehet belőle mint nekem, s már azon izgulok, hogy minden gond nélkül kijusson majd a városból. * -Nem szeretném ha elkapnának. *Röviden válaszolok, s magamban fejezem be azzal, hogy legalább ő maradjon szabad, ha már egyszer sikerült eltűnnie a rendszer elől. Apró puszija megmosolyogtat borús gondolataim ellenére, de több bátorságot és furfangot nem oszt vele együtt. Fogalmam sincs mit mondanék ha lebuknánk és nem csak a perdaiak előtt, de érzésem szerint az lenne a kisebbik baj, a nagyobb gondot az Elorakban most jelen lévő emberek okoznák, még ha a katonák a városon kívül is maradtak, hamar eljut a híre hozzájuk, hogy egy ellenálló sétálgat Elorak utcáin. Azt viszont biztosan nem tudnám olyan könnyedén előadni, amivel vadember próbál segíteni, hogy a számba adja a szavakat. * -Ezt még én sem hinném el. Legfeljebb azt, hogy szabadnapos katonának hittelek, vagy egy dominiumi tudósnak aki korábban érkezett Elorakba, mint mi. Vagy elestem, megfájdult a lábam és mikor rám találtál, segítettél. *Ötletben nincs hiány, azzal van gondom, hogy hihetően előadjam, mert belekeverednék a saját hazugságaimba, vagy esélyesen már az első szavaknál belepirulnék. Szeretnék szabadulni attól az érzéstől, hogy követnek minket és minden figyelmük ránk tapad, azért jut eszembe, hogy szaladjunk el. Végül is ez volt korábban is a nagy ötlet mikor kifelé indultunk, épp csak a városfalon belül nem tudnánk hova bújni és ebben Vadembernek igaza van amikor rámutat az ötlet hiányosságaira.* -Szép is lenne ha minden tudóst kirángatnának az ágyból és falhoz állítanák őket. Akkor maradok a karjaidban. *Válaszolom mosolygósan és még jobban átkarolom a nyakát, megtámaszkodva picit a vállain, hogy eloszlassam a terhet. Meg is lep, hogy milyen jól bírja, pedig a kaputól elég messze van a szállás ahhoz, hogy végig a karjaiban cipeljen és még csak nem is veszi szaporábban a levegőt, ezt azonban nem tudom megjegyezni, mert szóba kerül az ablakon való bemászásom. Nem tartom jó ötletnek, több magyarázatot kívánna meg, mintha az ajtón osonnék vissza, de Vadember még ezt is képes megbonyolítani. Megkapja hozzá a már annyira hiányolt szigorú tekintetemet.* -Persze, más már nem is hiányzik, minthogy élménybeszámolót tartsak, hogyan töltöttem az éjszakát úgy és azzal, ahogy és akivel nem szabadott volna. Még kettőt sem tudnék pislogni és máris le lennék tartóztatva, veled együtt, mert még a kapunál elkapnának. Csodás ötlet….ne vigyorogj! *Dohogok halkan, bár így egész érdekesen hangzik a leszidás, hogy cseppet sem emelem fel a hangom. Mégsem tévesztem el a jó haladót, Vademberrel ellentétben, a válaszára viszont megenyhülve bújok a nyakába.* -Szívesen maradnék még, ha bírod, körbe is járhatnánk az egész várost, de tudod, hogy mennem kell. *S a búcsú előszele már megcsap, Vadember sóhajtását az enyém követi és még jobban a nyakába bújok, hogy beszívjam az illatát. Végül elérünk a szállásig, s a korai időpont miatt a két őrt leszámítva kettesben lehetünk, nem zavar meg minket egyetlen a haladón a dolgára siető perdai sem. Ez persze cseppet sem könnyíti meg a búcsúzást, és nem tudhatom azt sem, mennyi időre szól. Amikor letesz, önkéntelenül simítok végig mindkét karján melyek eddig biztonságos fészkemül szolgáltak, s homlokunkat egymáséhoz szorítva állunk némán. Kezem aztán mellkasára simul, érzem szívének minden dobbanását, mely az enyémmel egy ütemben, szomorúan ver. Már ekkor ellopok egy apró csókot ajkairól, mely a hosszan elnyúlót előzi meg. Elmerülök benne, ahogy éjszaka a számlálatlanokban és bár ez a csók most nem olyan boldog, kizárja a külvilágot az őrökkel együtt. Már csak Vademberre figyelek, átölelve a nyakát, hajába túrva idézve meg néhányat megidézve az éjszaka emlékeiből. S ez a hangulat most még felháborodásomat is száműzi, s mikor egy hirtelen mozdulattal megint virágot tépked, csak a fejemet ingatom halkan nevetve, meg sem próbálva megjátszani, hogy haragszom.* -Javíthatatlan vagy. *S elkapom kezét amivel a virágot a hajamba tűzte, s apró csókot lehelek tenyerébe mielőtt az arcomra szorítanám. * -Nagyon, nagyon vigyázz magadra, kérlek. *Mosolygok, de legszívesebben pityeregnék és ez talán látszik is rajtam, ahogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, de nem engedem őket kibuggyanni, és a bentről kihallatszó hangok közelsége sem. Csak egy futó csók, egy pillantás, egy érintés és máris egy világ választ el minket egymástól. Benyitok az ajtón mikor elfordul tőlem, de nem lépek be egészen addig, míg el nem tűnik a szemeim elől, s majdnem neki is megyek annak, aki pont akkor lépne ki. Egyik tudóstársam köszönt meglepődve, hogy ilyen korai időben itt talál, de csak viszonzom a köszöntést és már sietek is be a szobába, ahol a holmim van…. …Az indulásig hátralévő időt ébren töltöttem, képtelen lettem volna aludni, inkább pakolásztam, elfoglaltam magam, kiültem a ház elé, majd a főtérre a kút mellé, míg el nem kezdtek gyülekezni az emberek a kapunál. Úgy hittem, hogy Vadember már messze jár és mivel nem bolydult fel a város, hittem, hogy biztonságban van. Sikerül hát meglepnie azzal, hogy felbukkan épp a kapu közelében és az első pillanatban ijedten tekintek rá, majd a közelében álló őrre, bár abban nem vagyok biztos, hogy ugyanaz-e aki korábban a szállásig kísért minket a társával. Szemeim kikerekednek és körülnézek, ki láthatta még rajtam kívül és kinek tűnt fel, hogy a perdai ruházat ellenére, egyáltalán nem őslakos, de úgy tűnik senkinek. A mosoly és a kacsintás megnyugtat, de csak halványan merek elmosolyodni magam is, nehogy eláruljam. De, hogy mit jelentett nekem az elmúlt éjszaka, azt a hajamban lévő virág hirdeti.*
//Nagyon szép játék volt, köszönöm, imádtam minden percét! Az ablakos kép meg… //
*Hosszú napon vagyunk túl, a Szent tavunk körül sokan pihennek, leginkább az idősebbek és a gyerekek, akik már vannak olyan nagyok, hogy eljöhettek erre az útra. Már napkelte előtt elindultunk Elorakból, néhány kisebb pihenővel megszakítva utunkat, átkeltünk a Rauntill gázlóján, hogy végül elérjünk a Szent tóhoz, első állomásunkhoz. Bata nyergére erősítve nem csak élelem, takaró és az utazáshoz szükséges holmik vannak, hanem a Nagy Szentély-beli áldozatom is, melyet Shiennelnek és Shaz`ornak ajánlok majd fel. Mint mindig, most is nagy izgalommal indultam el, szeretem Deloris ünnepét, mely a meleg időszakot hozza el, s azzal mindenhol új élet szökken szárba, ám ez a mai nap másban is különleges volt. Jóllehet az elorakiak már sejtették miért látogatok el sűrűbben Rotemshelhez a műhelybe, és ő miért megy akkor is a Gyógyítók Házába, amikor látszólag nincs baja, de mégis a reggeli induláskor mindez egyértelműbb volt. A házhoz jött értem és onnan kéz a kézben mentünk az istállókhoz, hogy felnyergeljük a bogáinkat. Az örömöm teljes volt, hiszen Aideen is hazatért közben, jóllehet volt egy igen feszült esténk mikor számonkértem a távolléte miatt, és minden másért, ami időközben kiderült, és haraggal is feküdtünk le, ki-ki a maga szobájában, de másnap, mintha semmi nem történt volna. Aideen ilyen volt, maga mögé hajította a gondokat és nem foglalkozott velük többet. Én meg örültem, hogy otthon van. A házunktól az istállókig és onnan a nagykapuig azonban nem Aideen felett érzett öröm ragyogott az arcomon, hanem afeletti, hogy azt az utat Rotemshel oldalán tehetem meg. Sokan csak mosolyogva mentek el mellettünk, de voltak akik szóban is kifejezték lelkesedésüket, ezzel valószínűleg mindkettőnket zavarba hozva. A hosszú, fárasztó de szerencsére eseménytelenül telt út azonban feledtette velünk ezt az érzést, jóllehet a kíváncsi pillantások végigkísértek bennünket. Én viszont gyakrabban tekintettem Rotemshel bogájára, Dorkra, mert ismertem. Azt hiszem nem volt olyan perdai Elorakban aki ne tudta volna milyen múltat tudhat a magáénak a hóbortos boga. Azonban, mintha Rotemshel megtalálta volna vele a megfelelő hangot, vagy Dork érezte igazán gazdájának a fegyverkészítőt, mert eltekintve néhány határozott ellenkezéstől és bolondozástól – amiben Bata meglehetősen lelkes partner volt – viszonylag rendben elértünk a Szent tóhoz. A tó mellé érve, kissé távolabb telepedtünk le Rotemshellel és nyergeltük le a bogáinkat, majd egy fa tövébe terítettem le a takarót amit magammal hoztam, mindenki máshoz hasonlóan. Elfáradtam, kétség sem férhetett hozzá, de tettem már meg ennél hosszabb utat is, ami veszélyesebb és nehezebb volt, csak kell egy kis idő, hogy kifújjam magam. Lelkesedésemen és boldogságomon azonban nem fogott az út pora, a mosoly ott volt ajkaim szegletében most is, tekintetem elkalandozott Aideen felé, aki a táborunk pereme felé igyekezett, hogy őrködjön. Már csak a Dann érkezését vártuk, a nap lassan haladt nyughelye felé, a tó tiszta vize pedig halvány derengéssel adta tudtunkra, hogy a delorisok már gyülekeznek. Leakasztottam a földre tett nyereg oldaláról a bőrtömlőt és jóízűen kortyoltam belőle, majd odanyújtottam Rotemshelnek. Sokan voltak körülöttünk, de tisztes távolban, mondhatni kettesben maradtunk és igazán csak most tudtam vele szót váltani anélkül, hogy ügyelnem kellett volna a kíváncsi fülekre. * -Hogy érzed magad? *Mosolyogva néztem fel rá, keresve azt a mosolyt amit annyira szerettem arcán látni, ami szétkergette a nevetőráncokat a szemei körül és fényt kölcsönzött tekintetébe is. *
Az utóbbi időt egymás aktív keresésével töltöttük. Már, amikor nem épp a dolgunkat végeztük. Hol én siettem a Gyógyítók Házához, és Roda házához, hol ő jött a műhelybe, hogy időt töltsünk együtt. Utóbbi esetén igyekeztem korábban befejezni a munkát, hogy egyrészt halljam, ha kopog az ajtón, másrészt megtudjak mosakodni, és tisztán nyithassak ajtót. Nem mindig sikerült, fejezzük ki így magunkat. Persze ez a városiakat is lázba hozta, és állandóan kaptam a környező kézművesektől a kérdéseket, amikor jöttem-mentem a műhelybe. Persze a válaszadást kerültem, nem igazán vagyok az a típus, aki csak úgy kitálal bárkinek bármikor. Úgy hogy kielégítetlenül maradt a kíváncsiság, lángra kaptak viszont a pletykák. Az ellen ha akarok se tudtam volna tenni. Nem is akartam, ugyan is tudtam, hogy a vonulás napján úgy is mindenkinek egyértelmű lesz, hogy mi történik kettőnk között. Úgy is lett. Aznap, kora reggel összepakoltam a magam áldozatát, és dolgait a táborhoz, aztán Roda elé mentem. Amikor megjelent, habozás nélkül vállaltam át terhét, nekem úgy se kottyan meg. Egy kezem még így is szabaddá tettem, azért, hogy foghassam az övét, átkarolhassam időről időre. Ehhez össze kellett szednem minden bátorságom, tartottam a rosszindulatú szavaktól és tekintetektől, hogy megkeserítik a pillanatot, de nyugtalanságom leült, mikor ehelyett mosolygó, kuncogó, vagy éppen döbbent arcokkal szembesültem. Nem is voltam olyan szószátyár, főleg amikor néhányan az istenek áldását kérték ránk, amitől úgy éreztem, szeretnék a föld alá elbújni. Oh Sha'zor, segíts meg... Végül az istállóknál segítettem Rodának felnyergelni Batát, aki rémesen gyorsan megtalálta a hangot Dorkkal, és ez előjele volt annak, hogy később még rosszalkodásra lehetett számítani. Az út alatt semmi különösebb dolog nem történt. Ahogy arra számítani lehetett, a játékos, és bolondos bogák megpróbáltak az utazás helyett egyszer a játékra koncentrálni, de épp rossz időben, szóval kisebb regulázás után nyugodtan tudtunk tovább haladni. Habár szemeim sokszor fürkészték Rodát, láthatta, hogy legtöbbször nem is feltétlenül rá koncentrálok. Füleim hegyeztem, leselkedő veszélyre ügyelve, néha szemeimmel is a távolba néztem, nehogy egy falka errator, vagy egy éhes grodrak megpróbálja a kisebbeket, vagy gyengébbeket elragadni. Szerencsére semmi különös nem történt, egyszer kellett egy hexa csorda vonulás miatt megállnunk egy kicsit. Végül oda érve a tóhoz, megnyugodtam. Henryre gondolva az jutott eszembe, vajon leskelődnek-e a fák közt kíváncsi quorsák? Elhessegetve a gondolatot ismét segítettem Rodának, amiben tudtam, pakolástól a nyergelésig. Mikor azzal végeztem, leültem mellé, hátamat a fának döntve. - Köszönöm. Kicsit fáradtan. Sok felé figyeltem az úton. És te? - válaszolok kis mosollyal, aztán kortyolok a vízből. Jól esik a hűssége. Lezárom a kulacsot és visszanyújtom neki. Az oldalamon lévő táskából előveszek egy papírost, amibe rejtettem valamit... Egy kicsit nyomott, de egy marék pirosló, érett sel'vein van benne, és ezt felfedem Rodának. - Ezt neked hoztam. Nincs még szezonja, de van, aki a városban a házában termeszti. - nem is volt olcsó, de azért a ragyogásért, amit kaphatok a kedvenc gyümölcs láttán, minden megéri. - Kis pihenés után sétálhatnánk egyet a környéken, míg a Dann meg nem jön. Azt hiszem, kicsit hiányzik már, túl sokat ültem a mai nap. - ami egyik indoka, a sétának, a másik az, hogy hiába vagyunk részben kettesben, Dork csorgónyálú bámulása, és a távoli tekintetek sem segítenek, hogy túlságosan ellazult legyek. Egyáltalán nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ennyire a tömeg előtt legyek, ráadásul most elég hathatós okuk van arra, hogy figyeljenek. Folyamatosan érzem a tekinteteket, és így elég nehéz ellazulni. Persze az is lehet, hogy paranoiás vagyok, mert szokatlan ez az egész helyzet, de nehéz elengedni ezt az érzést.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Emlékeztem azokra a Deloris ünnepekre, melyeken még az égiek érkezése előtt vettem részt. Gyerekként, fiatal lányként, a családommal. Akkoriban minden város és falu kiürült, nem kellett tartanunk semmitől és senkitől, hosszú évek során jártuk az utat minden újra kezdődő esztendőben, hálát adtunk az Isteneinknek, örömben és jó kedvben ünnepeltünk míg haza nem indultunk. Otthon ugyanaz várt amit magunk mögött hagytunk, senki nem háborgatta a falvakat és a városokat, még a leggyengébb és legalacsonyabb falak is épségben maradtak. Azt hiszem, elnézve a mostani tömeget, talán az első olyan Deloris ünnep az égiek érkezése óta, mikor a tó körüli erdőség zsúfolásig telt. Jócskán maradtak otthon is, tartva az égiektől, hiszen a béke olyannyira törékeny, hogy nem bízunk meg bennük. Mégis, a mostani hasonlít a legjobban a régi ünnepekre és ez örömmel tölt el. A fáradtság is mely rám borult, kellemes, jóleső. Nekem Rotemshel az újdonság, az, hogy mellettem van, hogy együtt jöttünk, hogy kimondatlanul is egymáshoz tartozónak tekintjük a másikat. * -Tudom, láttam rajtad, vigyáztál a népünkre. *S bólintok mellé köszönetképp, és elmerengek azon, vajon hol volt az előző, régi Deloris ünnepeken. Visszaveszem a bőrtömlőt, de már nem kortyolok belőle, csak az ölembe ejtve fogom tovább. Míg a tarisznyájában keresgél, a többieket figyelve válaszolok a kérdésére s teszem fel azt, ami az imént foglalkoztatott.* -Jól vagyok, jólesik ez a fáradtság, mert…örömmel jöttem és már hiányzott. Eszembe jutott, hogy vajon hol voltál az ünnepeken azelőtt, hogy Elorakba jöttem volna, az égiek előtt. A családommal minden ünnepre eljöttünk és biztosan emlékeztem volna rád ha akkor látlak. *Nem is fordulok Rotemshel felé, elgondolkodva azokat figyelem, akik még csak most érkeztek meg s pakolnak le, gondosan meghagyva egy helyet Dann Tierrannak. Tekintetem Vharant is keresi, hátha…csak egy halvány remény. Csak akkor fordulok Rotemshel felé amikor megszólal, válaszul a kérdésemre, de tekintetem már a kezére vetül, melyben a garotshi héjából készült anyag van, benne pedig néhány szem sel`vein lapul. Majdnem szó szerint, az út nem tett jót neki, de maga a szándék megható és mosolyogva nézek fel Rotemshelre, úgy fordulva, hogy két tenyerem közé zárhassam a sel`veint rejtő kezét. * -Ez nagyon kedves tőled, de igazán nem kellett volna. Szívesen megvárom míg beérik a napon. *Persze nem túl lelkesen ellenkezem, örülök, hiszen a kedvencem, de boldogabbá tesz a tény, hogy Rotemshel emlékezett rá és kedveskedni akart. A mosolyom talán épp olyan ragyogó, mint amilyenre várt, de igazán akkor teljesedik ki fényében, mikor meghallom az ajánlatot. * -Örömmel. Jót fog tenni egy kis séta. Jó messzire kell mennünk ahhoz, hogy tényleg kettesben legyünk. *Egy röpke pillanatra nézek csak körbe, s közben kicsempészem a nekem hozott sel`veint Rotemshel tenyeréből. Visszahajtom rá az anyagot és a markomban tartom óvatosan, hogy csak akkor szemezzek belőle mikor elhagytuk a többieket. Felállok és elindulok Rotemshel oldalán, amerre ő vezet. Rá hagyatkozom, hátha tud a közelben olyan helyet, ami kellően eldugott. Batát kell csendre és nyugalomra intenem, mert amint felálltam, ő is mozdult azt gondolva, hogy ismét útra kelünk. Csak néhány mozdulat, a fejét ért simogatás amivel gyengéden visszanyomom a földre, hogy maradjon, s ha találok egy követ, azt a földre ejtett szár végére teszem. Elég kell legyen, ha érzi a finom visszatartó erőt, akkor helyben marad.*
Hallgatom a perdaiak keltette morajlást, a gyerekek nevetését a távolban, ahogy messzire viszi a hangjukat a szél. Meglepően nyugodt, békés minden, és az idő sem olyan rossz, a szürke fellegek közül fel-fel bukkan a nap. Jól esik végre leszállni Dorkról, állni, sétálni, ülni, igazából bármi mást csinálni. A fa tövében Roda mellé helyezkedem, és ő hogylétemről érdeklődik. Kedves mosolyában, fürkésző szemeiben fürödve válaszolok. A feltételezésre csintalanul hajtom le a fejem. - Inkább rád. - vallottam be. A harcosok és vadászok is figyeltek a vándorlókra, ezért figyelmem inkább Rodára, és a mi környezetünkre korlátozódott. Ha messzebbre tekintettem volna, mint egyébként, akkor bizonyára aludnom kellene egyet, annyira fáradt lennék. Így csak egy kicsit kimerült vagyok. Visszakérdezve kiderül, hogy Roda a múlton, és az előző ünnepeken mereng. Kérdésére felemelem tekintetem, és nosztalgikusan a tóra pillantok. - A legtöbbször sereghajtó voltam. Olyan mértékben maradtam le, hogy már majdnem el is kezdődött a szertartás, mire ide értem. Volt, hogy a munka "otthon" marasztalt. - tekintek vissza a nőre, és látom rajta, ahogy szemeivel a tömeget kutatja. Követem pillantását, és én is őket kezdem fürkészni. - Keresel valakit? - kérdezem, miközben kedveskedni akarnék neki egy sel'veinnel, de kissé megviselte az út. Szerencsére ez nem bátortalanítja el Rodát attól, hogy örüljön neki, vagy megegye, amitől nyugodt mosoly húzódik az arcomra. Felteszem a kérdést, hogy szeretne-e velem sétálni, egyrészt egy kis privát idő, másrészt a sok ülés miatt. Olyan lelkes, hogy már fel is áll, így én se vagyok rest felkelni. Épp indulnék a tóval ellentétes irányban, amikor látom megállni, és figyelem, ahogy kiköti Batát. Dorkra pillantottam, aki magasba nyújtott fejjel, Bata fölött átpillantva nézte mi történik. Halkan sóhajtottam. - Marad. Szórakoztassátok egymást. - mondtam a bogának, aki erre meglobogtatta kilógó nyelvét, és kényelmesen visszahelyezkedett a földre. Végül is ő is örül, hogy pihenhet. Ha Roda kész Bata "csapdájával", átkarolom, adok fejére egy apró puszit, aztán kényelmesen elindulok vele. - Gondolod, az visszatartja? - kérdezem tőle a kő felé bökve fejemmel. A séta jól esik elgémberedett lábaimnak, még a vállaimat is kicsit átmozgatom, de csak kevés mozdulattal, nehogy el kelljen engednem a nőt. Közben azon gondolkodom, miket, és hogyan kérdezzek Rodától. Úgy értem, rengeteg dolog érdekel, de a kötetlen, nyílt beszélgetés sose ment nekem olyan jól. Bár valószínűleg most is megfog nyugtatni, puhítani a mosolyával, és türelmével. Egyébként is alig tudom levenni lélektükreiről a tekintetem, de így, hogy erre gondolok, nem is nagyon sikerül elterelni a figyelmem. - Ha a politikai és quorsa helyzetet nem tekintjük... - kezdek bele végül elmerengve. - ...milyen vágyaid vannak? Milyen terveid? Akár gyógyításban, akár a házatokon alakítani? Bármi ami eszedbe jut. - teszem fel a kérdést a kényelmes lépéseim alatt. Nem sietünk sehová.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*A hosszú út jóleső fáradtsággal tölt el, jóllehet csupán azért érzem magam még fáradtan is jól, mert itt lehetek a népemmel, Rotemshellel, mert már régóta vágytam arra, hogy végre, egy kicsit olyan legyen az életünk mint régen. Néhány percre el tudom felejteni az égieket, talán egész napra, míg itt vagyunk. A zsongás, az érthetetlen beszéd mely egymásba fűzött szavait sem tudom kihámozni az egészből, mosolyt csal az arcomra, de leginkább Rotemshel válasza. * -Ó! *A mosoly mellé el is pirulok. Meglep, hogy „csak” rám vigyázott, az is, hogy beismeri, és nem is tudok mit felelni rá. Nem mondhatom, hogy nem kellett volna, mert azzal megbántanám, másrészt jól is esik, hogy gondol rám, hogy egész úton rám gondolt. Azt sem mondhatom, hogy szükségtelen volt, mert neki nem volt az, őt megnyugtatta és talán még erejében is megerősítette a tudat, hogy miatta nem eshet bajom. Mire mindezt végiggondolom, már okafogyottá is vált, túl hosszú időt vártam a válasszal, melyek közül egy sem lett volna jó. * -Köszönöm. *Marad hát ez, melynél jobban csak mosolyom és pillantásom fejezheti ki jobban, mit érzek Rotemshel iránt. S ezért is jut eszembe, hogy láthattam-e korábban, sok-sok Delorisszal ezelőtt akár a tónál, akár a Nagy Szentélynél. * -Akkor nem valószínű, hogy kislányként láthattalak. Mindig Dann Tierrannal érkeztünk…tudod, ő tanított már kislány korom óta. *Tierran mester olyan mintha a második apám lenne, jóllehet az a szerepet, tisztséget, helyet soha nem foglalta el, de valóban sok időt töltöttem el vele. Minden ünnepkor mellette voltam, pedig nem Danának készültem, de sokat tanultam úgy is, s igen közel éreztem magam Isteneinkhez. Tierran mesterről azonban eszembe jut mindaz amire együtt készülünk, csak nem sikerült kiűzni a fejemből az égieket, s róluk Vharan is eszembe jut. Őt keresem a tekintetemmel, mikor Rotemshel nekem nyújtja a kis csomagot. * -Reméltem, hogy Vharan is itt lesz. *Rotemshel tudja jól miért, korábban említettem neki, hogy beszélnem kellene a perdai vándorral, de eleddig még nem jelentkezett a lándzsáért, másképp pedig eredménytelenül keresném. Azonban inkább Rotemshelre figyelek, az ő kedveskedésére, az apró ajándékra, amit magamhoz is veszek, tenyerembe zárom óvatosan, hogy jobban már nem nyomjam össze a szemeket. Jó elhatározásnak tűnik az, hogy séta közben szemezgessek belőle, távol a sokaságtól, a nyüzsgéstől, s feltételezem, Rotemshel is azért szeretne elsétálni innen, mert nem igazán szereti a tömeget…és a figyelmet, mely az indulás óta ugyan valamennyit csökkent, de még mindig kíváncsi pillantásokkal illetnek minket. Batát marasztalom az eddig szokásos módon, ami Rotemshelben kételkedést ébreszt, igaz ő még ennyit sem tett Dorkkal.* -Eddig elég volt. Remélem nem szemtelenedik el. Tudja, hogy nem mehet el, de ha baj van, el tud szabadulni. *Mosolyogva nézek fel Rotemshelre, telve reménnyel, hogy Bata nem most fog rám cáfolni, ám a lélegzetem is elakad néhány pillanatra mikor a fegyverkészítő átkarol és megpuszil. Szokatlan még ez nekem, főleg így mások előtt, de tudom, hogy ő is ugyanabban a cipőben jár mint én, ezen a téren. Tőle távolabb eső kezembe teszem át a sel`veint, a másikkal én is átkarolom őt a derekánál. Csak lépteink ritmusára kell figyelnünk, hogy kényelmes legyen a séta. Lassan elhagyjuk a többieket, a zsongás is halkul, csak olykor egy-egy hangos gyereknevetés harsan fel. Időnként felnézek Rotemshelre, látható arcomon, mosolyomon az öröm amit közelsége nyújt és sétálnék is tovább így csendesen, ám Rotemshel kérdéseket tesz fel. Nem meglepő, kíváncsi és természetes is, hogy ezekről a dolgokról érdeklődik. Épp csak a quorsa helyzeten kívül, nem tudom mi az amire vágyom. Mindenem meg van, az égiek nélkül pedig nem lenne túl sok dolgom és gondom. * -Nem tudom, ha így feltételeket szabsz. *Nevetek fel könnyedén, jóllehet szomorú és kétségbeejtő a helyzet, de igaza van Rotemshelnek, kis időre, legalább mára felejtsük el a quorsákat.* -A quorsákon túl…szeretném ha nem kellene aggódnom a húgomért, ha biztos kezekben tudhatnám. Szeretnék családot, gyerekeket akik hangossá teszik a házat, és szeretném átadni a tudásomat olyannak, aki csak nem rég kapta a képességét, kiváltképp ha a gyógyítás az első képessége. Tudom mennyire nehéz együtt élni ekkora felelősséggel, szeretnék segíteni. Azon kívül azt hiszem meg kellene javítani a tetőt és jól jönne még egy polc a hideg időszakra elrakott gyümölcsöknek. És te? Mit szeretnél még elérni? *Amikor a gyerekeket említem, nem minden szándék nélkül nézek fel Rotemshelre. Kíváncsi vagyok hogyan érinti őt ez a vágyam. Én fiatal vagyok, érthető ha ilyesmire vágyom, de Rotemshel vajon feladta már ezeket az álmait, ha ugyan voltak korábban? Végleg feladta, vagy most leporolta azokat? A tetőjavítás ugyan esedékes lenne de csak tréfából említettem meg, nem nagy dolog, még én is meg tudnám csinálni, épp csak mindig tologattam magam előtt. A polc, az viszont tényleg jól jönne, még több sel`veint tennék el, olyat ami Callum Jenkinsnek nem nagyon ízlett, de hősiesen megkóstolta.*
Talán önzőség, hogy csak Roda miatt tartottam nyitva a szemem, de nem kertelek ezzel kapcsolatban. Minek tenném? Ha szeretném, hogy működjön ez a dolog kettőnk között, akkor őszintének kell lennem vele, így az is vagyok. A szavaim láthatóan meglepték egyébként, arcára kúszó pír megszépíti ragyogó arcát, ami finom mosolyra késztet. Úgy tűnik, nem tudja, mit feleljen, mert csendben marad, s végül csak egy késői köszönömöt kapok. Nem számítanak a szavak, testbeszéde beszédesebb volt ajkainál ebben a pár percben. A múltra térve a tavat fürkészem, lelki szemeim előtt felrémlenek a régmúlt képei, ahogy a perdaiak összegyűltek itt. - Igen, tudom. Mindig láttalak mellette. Én nem voltam kiemelkedő alak sosem, és mindig inkább hátul helyezkedtem el, így nem csoda, hogy te nem láttál engem. - mondom kis mosollyal. Ez persze rá nem vonatkozik, a Dann tanítványaként nincs olyan perdai, aki ne ismerné legalább a nevét Rodának. Furcsa most így emlékeimben végig pörgetni az éveket, figyelni miként cseperedett fel. Hisz már akkor is koraérett férfi voltam, mikor először megjelent a dann környékén. Rápillantva figyelem őt. Olyan fiatal, s megint bűntudatom támad, amiért nem szabtam gátat a feltörő érzéseknek. Próbálom elhessegetni a gondolatot, azzal érvelni, hogy Roda felnőtt, és bölcs, és tudja, hogy mire számíthat, ha engem választ. A tömeget fürkészve Vharant keresi, és őszintén szólva engem is érdekel, hogy hol van a Remete. - Biztos oka van arra, hogy nem jött el. Amint tud, úgy is felkeres majd minket. - nyugtatom meg kis biztató mosollyal. Ezután fel is kerekedünk, hogy kicsit arrébb sétáljunk a tömegtől, noha most is kissé kijjebb esünk, nyugalmat szeretnék, csak néhány percet akarok lopni kettőnknek. Átadom a selveint, figyelem, miként köti le Batát, míg én csak utasítást adok Dorknak. Bugyutának néz ki, de azért a tapasztalat azt mutatja, hogy okosabb, mint ahogy előadja magát. Ráadásul most pajtása is van, akivel fetrenghet. Úgy hogy bízva abban, hogy semmi rosszaságot nem tesznek, átkarolom és megpuszilom Roda feje tetejét, mikor elindulunk. Lepillantva látom ahogy elvörösödik, lopva hátra is pillantok a vállam mögött, de a fák szerencsére nagyrészt takarnak minket. - Majd Dork lefoglalja Batát. Bár ő is elfáradt már. - mondom, hogy ráerősítsek Roda szavaira, aztán a séta alatt kérdéseket teszek fel. Megakarom kicsit jobban ismerni Roda mindennapi igényeit, gondolatait, problémáit. Egy részét ezeknek meg is kapom, például, hogy tetőt kellene javítani, és kell neki egy polc - amit nyilván fel is kell szerelni. Aztán szóba hozza a gyerekeket, és a családalapítást, és megérzem magamon a tekintetét. Lenézve rá találkozik a pillantásunk, bár én utána visszapillantok az erdőre. A kérdés, ahogy visszadobja, elgondolkodtat. Mit akarok? - Én... - hogy fejezzem ki magam? Kicsit megakadok. Szeretném, ha az az öröm, amit Roda mellett érzek, állandósulna. De az olyan rosszul hangzik, hogy "szeretnék boldog lenni", mintha most nem lennék az. - Mióta... mióta van kettőnk között valami, úgy érzem, hogy újra élek. Nem szürkék a napok, mindig izgatottan, és örömmel várom, amikor letehetem a kalapácsot. Szeretném, ha ez így maradna. - hát ez elég bukdácsolós volt, legalább is annak érzem. Nem igazán hiszem magam a szavak emberének, legalább is nehezen fogalmazom meg azt, amit érzek. A fák lombjait fürkészve aztán mély levegőt fújok ki sóhajtással. - Szeretnék családot. Szeretnék egy szerető családot. - tekintek Rodára, de a komolyság elárulhatja, hogy még vannak kétségeim, és ezt nem is rejtem véka alá. - De fiatalon hagynám hátra őket. És kiindulva a saját családomból, azt sem tudom, hogy jó szülő lennék-e. Atyám nevelési módszerei, amit tovább tudnék vinni hát... - egy keserédes mosoly kúszik az arcomra és el is pillantok. - Úgy is tudod. - zárom le a mondatot inkább így. Nem kell bemutatnom Rodának a családom, hiszen elmeséltem neki, miként tagadtak ki csak azért, mert megváltozott idővel a küllemem.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Deloris ünnepe pont azért jó, mert olyankor mindig mindenki összegyűl a tavak partjainál s később a Nagy Szentélynél, régi barátok, rokonok találkoznak, új barátságok köttetnek, ifjak és gyerekek nagy útja ez ahol sokat tanulhatnak. Sok öreg is van akiknek a történetei mindig mulatságosak és tanulságosak, nem mindig igazak, de szórakoztatnak mindenkit aki meghallgatja őket. Mesék ezek, nem a népünk történelme amire az Emlékek Őre vigyáz. Sok ilyen mesét hallottam én is amikor a családommal és Dann Tierrannal eljöttem ide, de akkor természetesen nem gondoltam, hogy később még szóba kerülnek ezek az ünnepek egészen más, különleges vonatkozásban. Eszembe jut, hogy ha Rotemshel látott engem Tierran mester mellett, akkor azt is tudja miként nőttem fel, mennyit változtam…persze biztosan nem erre figyelt akkoriban. Ez csupán egy kósza gondolat mi mosolyt csal az arcomra.* -Kislányként mindig nagyon izgultam és csak Tierran mesterre figyeltem, talán akkor sem láttalak volna meg, ha szemben állsz velem. Később azonban biztosan észrevettelek volna és emlékeztem volna rád. *Felnőttként már tudtam mikor mi a dolgom, a felelősséggel is megbirkóztam, és sokkal tapasztaltabb lettem, hogy képes legyek mindenkire figyelni. Szeretem a népem gyermekeit, szeretem a mosolyukat csakúgy mint a könnyeiket, ha most körülnéznék, sokukra emlékeznék régről, de a figyelmem most csak Rotemshelé….és egy kicsit Vharané is. Őt keresem, hogy legalább néhány szót váltsak vele, hogy megkérjem, az ünnep után ne induljon megint a messzi távolba, hanem keressen meg a Gyógyítók házában. Ám őt nem látom.* -Igen, biztosan. Fel kell töltenie a készleteit, biztosan eljön Elorakba is. *Egy apró sóhaj után mosolyogok fel Rotemshelre és ezután talán már el sem tűnik rólam a mosoly. Ajándékot kapok, olyat amire nem számítottam, kedves figyelmesség ami a szívemnek sokkal többet jelent, mint bárki másnak. Vigyázok is rá, míg Batát igazítom el s kételkedő pillantást vetek Rotemshelre mikor Batát Dorkra bízná. * -Én is ettől félek. *Halkan lenevetem magam, bár tudom, hogy ha lehet olyat mondani egy bogára, hogy megfontolt, akkor kettejük közül Dorkra illene a tulajdonság. Ám ismerem Batát, még nagyon fiatal és ehhez mérten bohókás is, nem nagyon ismeri a fáradtságot. Amikor megtettem vele a hosszú utat Cadarig, a legnehezebb szakasz végén is volt még benne energia arra, hogy bolondozzon. Remélem nem okoz majd gondot addig, míg Rotemshellel távol vagyunk, de valóban én is szükségét érzem annak, hogy kicsit elvonuljunk a figyelő tekintetek elől. Séta közben a beszélgetés aztán különös fordulatot vesz, de úgy érzem, muszáj őszintének lennem és nem akarom kerülgetni a témát csak azért, mert talán túl korai. Rotemshel azonban sokkal szebben fogalmaz mint én, ez is mutatja tapasztaltságát, érettségét, hogy sok mindent megélt már, egészen másképp gondolkodik és más dolgokra vágyik, mint az én korombéli férfiak. Mégsem érzem rossznak, vagy tévútnak, nem érzem azt, hogy másra vágynék, mint ő. A megfogalmazás óvatossága azonban megmosolyogtat, ezt is szeretem benne. * -Örülök, hogy így érzel, hogy számodra én lehetek az aki megszínesíti a napodat. Igyekszem, hogy ez így is maradjon. *A család kérdése egészen más, tudom, túl komoly témába vágtam és igen, talán túl korán. Ám nincs más amire vágyhatnék Rotemshelen kívül. Kétségei és félelmei fájdalmasan érintenek, mert neki is fáj, érzem ezt. Szabad kezemmel arcához nyúlok, tenyerem lágyan simul szakállára, mely kissé csiklandozza a tenyeremet. * -Tudom, de sosem túl késő. S pont a kétségeid tesznek jó szülővé, mert már most aggódsz értük, és hiszem, hogy sokat tudsz majd adni nekik. De ne hidd, hogy mert ezt mondtam, én siettetném. Úgy sem lehet, csak elmondtam, mire vágyom. Nincs más, rajtad kívül ami hiányozna az életemből. Akkor jön majd el az ideje, amikor mindketten felkészülünk rá, addig szeretném minden napodat boldoggá tenni. Várom a percet amikor láthatlak, pedig egy nap sem telt el az utolsó pillantás óta. Várom, hogy elmondhassam mire gondolok, hogyan telt a napom, megosztani veled minden érzésemet, örömömet. Még sosem éreztem ilyet. *Egyszer régen, azt hittem szerelmes vagyok, hogy majd minden megváltozik az életemben és úgy hittem fordulóponthoz érkeztem, de végül elillant. Elmúlt, Shiennel kegyes volt hozzám, hozzánk, hogy nem fájdalmasan ért véget, mint Rotemshelé. Egyszerűen rájöttünk, hogy nem működne, hogy nincs meg az a szikra ami kell. S ami akkor hiányzott, most érezhetően meg van.*
Nem kell elképzelnem, csupán visszaemlékeznem, amikor izgatottságát emlegeti ezeken az eseményeken. Noha nekem akkor ez nem volt fontos, szerintem mindenki észrevette, hiszen Roda akkor is nagyon igyekezett. Sok teher feküdt már akkor is a vállain, részben hogy nekünk, a népnek, részben, hogy a Dannak is megfeleljen. Nem csoda, hogy ilyen erős, de szerető nővé ért. - Ő egy ilyen apa-figura lett neked, ugye? - mosolyogva nosztalgiázok azokon az éveken. Mennyivel alakult volna máshogy, ha korábban kezdünk beszélgetni? Úgy mélyebben? Bár ilyesmin felesleges gondolkodni. Mi lett volna, ha. Nem fontos. Az a fontos, hogy most mellettem van, mosolyog, és habár kutatja szemeivel Vharant, végtére is velem van. A bogákat magukra hagyva sétálok vele kicsit arrébb, és közben olyan témákba bonyolódunk bele, amelyek talán koraiak, de minél több időt töltök Rodával, annál biztosabb vagyok abban, hogy tökéletes. Igyekszem számára ezt vissza is adni, szavakban. Noha, nem fogalmazok olyan szépen, mint mikor a neki készült virágról beszéltem, arra jobban feltudtam készülni. Ott már a kovácsolás alatt is azon gondolkodtam, hogy mit jelképez számomra a virág is, és ő is. Itt viszont rögtönöznöm kell, és ez akadozottá teszi a mondatokat. Ez persze nem zavarja a nőt, megmosolyogja. Szavaira, hogy igyekszik ilyennek maradni, elmosolyodom, majd amikor tenyerét az arcomra simítja, megállok. Arcát fürkészve hallgatom lágy hangját, és minél tovább beszél, annál erősebb lesz egy fajta érzés a mellkasomban, amely letörli arcomról a mosolyt, hogy egyfajta ködös csodálat vegye át a helyét. Csak bámulom őt áhíttatottan, és mikor befejezte, mély sóhaj szakad ki mellkasomból. Felé fordulva ölelem magamhoz derekánál fogva, halkan dörmögve a következő szavakat, ragyogó arcát fürkészve. - Én mérhetetlenül beléd szerelmesedtem, Roda. - szusszanok egy aprót a vallomás után, melyet már valószínűleg így is tud. Oda hajolva ajkam az övére forrasztom. Hálás vagyok neki a szavaiért, a gondolataiért. Levelek zizegnek. Egy ág reccsen. Nem is foglalkoznék vele, ha nem hallanék olyan halk pisszegést és suttogást, melyet csak éles érzékekkel vesz észre a perdai. Elszakítom ajkaim Rodától és a hang forrása felé kapom a fejem. Három huncut kisgyerek leskelődik egy kidőlt fa mögül. - Hé! - kiáltok oda arcom rák vörös lesz. A három kölyök kacagva, sikoltozva szalad el, vissza a tóhoz. A kis szemtelenek. Meg kell hagyni, ügyesek...
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Izgatottságomat a korábbi Deloris ünnepeken, nem csak maga az ünnep és az azzal járó hosszú út, annak különlegessége, s az, hogy én is olyan naggyá nőttem, hogy elkísérhettem szüleimet okozta, hanem az is, hogy a Dann mellett lehettem. Sokat tanultam tőle, nem csak a gyógyításról s a képességemről, hanem a vallásunkról is, hitről, szeretetről, megbocsátásról, alázatról. Olyasmiket, melyet szülő nem adhat át csak egy vezető. Az emlékeken nyugvó mosolyom felderül mikor válaszolok Rotemshel kérdésére, jóllehet kissé meglep a fogalmazása. * -Olyasmi. Persze nem pótolhatta apámat sosem, de sok időt töltöttem vele, és igen, talán a második apám lehetne. Úgy gondoskodott rólam, ahogyan apám nem tudott, hiszen a gyógyítás képessége a családunkban igen ritka. *Nem kell tovább mondanom, korábban már megosztottam vele ezzel kapcsolatos érzéseimet a felelősségről és lelkiismeretről. Nem gondolom tovább azt, mi lett volna ha…eszembe sem jut. A jelen a fontos, hiszen a múlton úgy sem tudunk változtatni, nem is akarnék. Oka van annak, hogy korábban nem találkoztunk. Mindkettőnknek be kellett járnia a maga útját, hogy olyanná érjünk, amilyenek most vagyunk. S oka van annak is, hogy most, életünk ezen szakaszán találkoztunk. Minden percét szeretném kiélvezni. Jóllehet beszélgetésünk egy pontján Vharant keresem a tekintetemmel, de Rotemshel szavai ráébresztenek arra, hogy nem olyan sürgős a vele való találkozás. Most mindenki itt van, a költözés amiben Vharan segítségét kérném, majd csak ezután következik, nem késünk le semmiről. Így aztán, hogy Batát is sikerült egy helyre parancsolni, némi furfanggal, tovább léphetünk, hogy kicsit eltűnjünk mások szemei elől. Beszélgetésünk lassan de biztosan komoly témákra terelődik, nem akarom elijeszteni, de muszáj őszintének lennem, másrészt igazából nem tudok mást mondani, mindenem meg van amit kívánhatnék, csak a saját család nem. Szavaim akár egy vallomás, csak azt nem mondom ki szó szerint, amit Rotemshel igen. Tekintetem az övébe fonódik, elmosolyodom és szólnék én, de karja átölel s ajkai forrón enyémekre tapadnak. Lágy sóhajjal merülök el ebben a csókban, mely szívemet simogató szavai után, testemet borzongatja meg. Kezem még az arcán pihen, ahova korábban simítottam, a másik nyakára fonódik úgy, hogy tenyeremben ne essen baja a még megmaradt sel`vein szemeknek és egészen átadom magam Rotemshel csókjának. Észre sem veszem azt amit ő igen, és meglepve ocsúdok fel a kellemesen ringató kábulatból, mikor ajkait elszakítja az enyémektől, hogy forduljon máris. Csak akkor tudatosul bennem mi történt, amikor csengő kacaj veri fel a csendet, majd a bokrokon átgázolva, ágak reccsennek talpaik alatt ahogyan nevetve szaladnak el. Közben világgá kürtölve, kiabálva, hogy: „Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek, faetasbőr alá bújnak, ott is csókolóznak! „ Ezen magam is csak nevetek, Rotemshel arcát próbálom újra magam felé fordítani, mielőtt még nagyobbat kiáltana.* -Hagyd őket, csak kíváncsiak. Hol is tartottunk? *Teszem fel a kérdést derűsen, kis furfanggal utalva arra, hogy félbeszakadt a csókunk. Szavait nem feledve bújok szorosan hozzá, s ha még nem sikerült teljesen megbékélnie a csintalan gyerekek miatt, ujjammal simítom el két szemöldöke között a haragos ráncokat. *
A kérdéseim nem céltalanok. Igen, megszeretném ismerni Roda szűkebb családi körét, és barátait, de őszintén szólva azért sem mindegy, kit tekint az apjának, hogy tudjam, kinél kell majd beédesgetni magam. Aideen alap, de nem hiszem, hogy ezzel gond lenne, lévén már így is évek óta én készítem neki a fegyvereket, vagy élezem azokat, ami már meg van neki. Rodának szűkebb a családja, szűkebb, mint nekem, így hát ha valakit apjának tekint, az nekem már elég. Még akkor is, ha "csak a második" apjaként tekint rá. - Nem mindig értem a döntéseit, de tisztelem a dannt. Szerencséd van, hogy egy ilyen bölcs perdai nevelt fel, mikor a saját szüleid már nem tudtak. - mondom kissé elmerengve. Amikor arrébb sétálunk, a jövőről beszélgetünk, noha nem tudjuk pontosan, mit szántak nekünk az istenek, tervezni mindig lehet. Kell is talán, ha nem akarunk olyan életet élni, mint amilyet én eddig éltem. A semmiben létezni meglehetősen nagy időpocsékolás. Persze ehhez a beszélgetéshez hozzá tartozik az is, hogy megvallom a nőnek érzéseimet, nem mintha nem lenne elég egyértelmű, még is szavakként repülnek le lelkemről az érzések. Aztán megcsókolom, míg meg nem zavarnak... A kölykök nem hogy meglesnek minket, még futáskor ki is csúfolnak. Egyébként is zavarba ejtő, hogy utánunk kémkednek, de a mondóka csak rá tesz egy lapáttal. A fülem hegye is vörös lesz, és habár nem megyek utánuk, morgok valami "jöttök ti még az én haladómba" dolgot. A mérgem - és zavarom - azonban hamar elszáll, amikor Roda magafelé fordítja arcomat puha tenyerével, és felhívja a figyelmemet arra, hogy egyrészt csak gyerekek, másrészt félbe hagytam valamit. Nyugalma megszáll engem is, és elmosolyodva karolom szorosabban magamhoz hozzám simuló testét. Nem mondom, hogy régen kóstolhattam ajkát, vagy ölelhettem törékeny testét, de akkor is hiányzott, ha ezt csupán reggel tehettem meg. Így hát bepótolva az elmaradt időt forrasztok újabb csókot a nő ajkára. Ezúttal nem hagyom, hogy megzavarjanak, de nem is engedem, hogy csak úgy meglessenek. Mindezt teszem úgy, hogy a csók közben mozdulok, hátat fordítok a tónak, a nőt pedig a mögötte lévő fa törzséhez terelem. Így a leskelődés csak oldalról lehetséges, de jajj annak, aki most már bele rondít ebbe a csodálatos percbe! Persze tudom, nem maradhatunk így örökké... Ha nem is lesz senki, akinek hirtelen kellene a gyógyító, úgy egyébként is majd haladunk tovább, ha beértek minket a többiek. De addig talán még van egy kis időnk... csak egy kicsi!
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
-Tierran Mester öt éves korom óta a mentorom. A szüleim mellett teljes életet élhettem, és igazából ők neveltek fel, de nem tudtak segíteni a gyógyítás épességében, nem tudtak támogatni, tanítani. A mi családunkban elég ritka. Dann Tierrantól sokat tanultam és óhatatlanul mást is. *Elmosolyodom. Dann Tierrannak már régóta meg van az utódja, tanítja őt és felkészíti arra az időre, mikor át kell vennie a helyét, ám olykor én is kaptam tanácsot, tanítást melynek nem volt köze a gyógyításhoz. Értékes gondolatokat osztott meg velem, ezért is döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzá és beszélek vele az égiekről. Jól tettem. Mindezen gondoltaimat most nem osztom meg Rotemshellel, kettesben vagyunk és kihasználjuk, hogy sikerült végre távolabb kerülni a fürkésző tekintetektől. Máskor is lett volna alkalmunk beszélgetni komolyabb dolgokról, a jövőről, mégis most tesszük meg. Rotemshel múltját ismerve én nem akartam előhozakodni ezzel, hagytam mindent a maga útján, lassan magam előtt görgetve, egyszerűen csak élvezve a társaságát, az esti beszélgetéseket, a szeretetteljes megnyilvánulásait, a mosolyát és a csókjait. Utóbbiból többet is kapok, de kénytelen vagyok kicsit nélkülözni, míg a minket titokban és meglehetősen nagy gyakorlattal csendben követő ifjak meg nem zavarnak. Rotemshel nehezebben viseli, én csupán mosolygok rajta, hiszen gyerekek, mindig valami turpisságon törik a fejüket és a csúfolódó versike is inkább hízelgő. Ezért is igyekszem elfeledtetni Rotemshellel az imánti jelenetet és magam felé fordítani arcát, hogy ott folytassuk, ahol félbeszakítottak. Nem sokára megérkezik Dann Tierran, és akkor már nem lesz időnk, sem alkalmunk. Belemosolygok a csókba, mikor a cseles fegyverkészítő mozdul és engem is hátrálásra késztet. Mindaddig míg meg nem érzem magam mögött a fa törzsét, nem tudom mi a célja, azonban elég mókás és az ifjak okozta derűs hangulatot megtartja. Akaratlanul is eszembe jut és felidéződik bennem Rotemshel amint a fáklyák fényében fürdő teste táncol, kezében a fegyverrel, miközben odakint mindent fehérbe borított a hó. Kezeim lejjebb csúsznak mellkasán és a karjai alatt simulnak rá testére, derekára, hátára. Érzem azokat az izmokat, csókja közben elkalandozom a testén és szerencsére nem zavar meg minket senki. A kölykök visszatértek a tóhoz, az út pedig melyen a későn érkezők haladnak, messzebb van tőlünk. Levél sem rezzen, néhány madár vitatkozik egymással nem messze, vidám muzsikaként festve alá összebújásunkat.*
Kicsit többet tudok meg Rodáról, és a kapcsolatáról a dannal. Noha nevelték a szülei, a mentor is amolyan apaszerű szerepet töltött be az életében, hiszen 5 teles kora óta tanítja, és segíti, támogatja. Ez egy jó tipp nekem ahhoz, hogy ha netán tovább lépnék, akkor tudjam, kitől kérhetek ehhez beleegyezést. Ez a dolog úgy lesz később egyre fontosabb, hogy egyébként is komoly témákról beszélgetünk, és Roda ismét csak felemelő szavakkal bátorít. Ez persze ismét gondolkodóba fog majd ejteni, majd ha ismét úton leszünk, de most csak a percnek élek, és kihasználom az alkalmat, hogy kettesben vagyunk. A csókok közben vezetem a fának, és élvezem édes ajkait. Nem sokra rá elengedi arcomat és nyakamat, és keze a mellkasomon, és oldalamon át a hátamra simul. Érintése égető érzést hagy maga után rajtam. Kezei bebarangolnak, amiket kellemes borzongás követ végig. Én karcsú derekát simítva szorítom magamhoz óvatosan, de onnan nem vándorol el a kezem, pedig nagyon lefelé kívánkozna. Azonban a határokat igyekszem betartani, már csak azért is, mert egyrészt nem akarok illetlen lenni, másrészt nem szeretnék magunknak nehézséget okozni: én például nem akarok ismét Sha'zorhoz imádkozni, már biztos unja, hogy minden Rodával töltött napon emlegetem őt. Azokra a napokra visszagondolva, eszembe jut az az időszak is, amikor Cadarba utazott. Meg az akkori terveim. Felemelve egyik kezem derekáról az arcára simítok, és elszakítva ajkaim kék lélek tükreit keresem sajátommal. - Még régebben úgy terveztem, hogy itt teszem meg az első lépést. A tónál. - mesélem, és tekintetébe mélyedve, gondolatban visszautazok az időben. - Míg Cadarban voltál, sokat gondoltam rád. Azt tervezgettem, hogy ugyan úgy elhívlak az ünnepre, és itt csókollak meg először. De végül megelőztél, örömömre. - mesélem halkan, mielőtt apró puszit hintenék a homlokára. Állam a feje búbjára teszem, és mindkét kézzel magamhoz ölelem törékeny testét, csak élvezem a közelségét, teste melegét, hallgatom szívének dobogását, egyenletes légzését.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Csodálatosak ezek a csendes percek, távol a tótól és a többiektől, távol az incselkedő gyerekektől és távol a világunktól, attól a világtól, melyet ma ünneplünk majd, de holnap már meg kell védenünk. Rotemshel sikeresen elfeledteti velem mindazt, amit a Cadarból való visszatérésem óta tervezek, Callum Jenkinsszel és az ellenállókkal való beszélgetést, a kutakodást és a további terveket, melyekhez Vharan is szorosan kapcsolódik. Elringat minket az erdő csendje, a madarak finom, halk éneke, csak magunk vagyunk. Veszem a bátorságot, hogy egy csóknál többel ajándékozzam meg őt is és magamat is, kezeim elkalandoznak Rotemshel testén, de szigorúan csak öve felett és nem óvakodom a ruhája alá. Csókjában is érzem az irántam érzett vágyát, mely hízelgő és megmosolyogtatja a lelkemet, de most nem szándékozom azt tovább korbácsolni. Olyan szépen alakul minden, ahogyan Shiennel kívánná, tetszésére való…és az enyémre is. Azt is jól érzem mikor enyhül ölelése, és ezzel együtt elveszítem szívének rohanó zakatolását is, melyet eddig magamon éreztem. Az enyém ugyanúgy táncot jár, torkomat szorítja el az érzés, levegőért kapkodok miközben éppen hogy hatalmas korty ragad a tüdőmben. Mámorító Rotemshel minden egyes érintése, karjának gyengéd ereje, s mikor rám néz, szemeiben nem csak magamat látom, nem csak a jelent, hanem a múltat is. Nem a képességemmel látom, hanem a szívemmel. Távol jár néhány pillanatig, s aztán megosztja velem, mely rövid kis történet mosolyt csal csókjától pirosló ajkaimra. * -A Cadar-i úton a hidegben és hóesésben arra az időre vágytam, amit a gyakorlóterekben töltöttünk. Ott finom meleg volt. Hazafelé már jobban siettem és nem csak azért, hogy meghozzam a hírt, hanem mert látni vágytalak. Hiányoztál. *Fejemet mellkasára hajtva mondom ezt, miután csókjának nyomát hagyja homlokomon, s állával von magához, s karjával szorít. Olyan érzés, mintha mindenhol egyszerre ölelne, s újra érzem szívének dobogását, mely mintha kicsit csitult volna. Mintha. * -A dolgok nem mindig úgy történnek ahogyan tervezzük. Megelőztelek, mert egész úton arra gondoltam, hogyan bújok majd hozzád. Még a tűz sem melegíthetett volna fel kellőképpen, míg karjaid nem ölelnek. Addig nem is éreztem igazán, hogy hazaértem. *Muszáj volt hát megelőznöm, s már a mosolya, pillantása is balzsam volt lelkemre. Picit elhúzódom, hogy felnézhessek rá. Mosolyomban és tekintetemben minden bizonnyal látható, hogy valamin nagyon töröm a fejem, de nem sokáig hagyom találgatni.* -Vannak még terveid? Hagyjam hogy beváltsd azokat, vagy előzzelek meg megint? *Torkomat finom kuncogás csiklandozza. Eszemben sincs megbántani, kigúnyolni és biztos vagyok abban, hogy érteni fogja a tréfás megjegyzést. Rotemshel remek humorérzékkel van megáldva, még ha azt nem is csillogtatja meg mindig, én tudom.*
Roda mellett mindig egyfajta kettősséget érzek. Egyszerre vagyok izgatott, kicsapongó mellette, mint valami rossz gyerek, aki a legboldogabb napját éli, és másrészt megszáll az a fajta béke, és nyugalom, amelyet azok éreznek, akik révbe értek. Mindezt kiegészíti ajkának édes íze, a madarak csicsergése, a friss szellő, amely messzire sodorja finom illatát. Testének melege vonz, karjainak simítása tüzel, de uralkodom magamon, és kezeim csak illendő helyeken tartom. Derekán, hátán, lapockáin. Végül, hogy megtudjam tartani a határokat, kicsit elhúzódok tőle, hogy elmeséljem mindazt, ami régebben lezajlott bennem. Azt már bevallottam, hogy talpamtól a fejem tetejéig bele szerelmesedtem, és a jövőről is beszélgettünk már, tehát miért is ne osztanám meg vele a régi gondolataim? Persze ő is mesél, fejét mellkasomra hajtja, amely melegséggel tölti el azt. Fejét, haját kezdem simogatni balommal, míg jobbommal továbbra is magamhoz ölelve tartom őt. Ő is szép dolgokat mond nekem, amely a mosolygástól boldog árkokat vés arcomra. Aztán ahogy elveszi a fejét, lepillantok rá, tiszta, ég kék szemeit fürkészve várom, hogy mondja, mi ajkán leng, de nem hagyja el. Aztán mosolyt látok bujkálni rajta, és lágyan, kristályosan csengő hangjával tréfálkozik. Fogam villantva mosolygok egyet rá. - Sose zavar, ha megelőzöl. Hátulról is szeretlek nézni. - viccelődök én is némi zsivány pimaszsággal az arcomon, és huncut csillogással a szememben. A kellemes csevej hangulatát hangok törik meg. Roda talán nem is hallja, de én igen, és így hátra is pillantok a vállam fölött, koncentrálva, hogy biztos legyek abban, amit hallok. Amikor visszapillantok rá, kicsit szomorkás mosollyal tekintek rá. - Bárcsak húzhatnám az időt...megjött a Dann. - mondom mutató ujjam külső felével megsimítva puha orcáját. Tudom, hogy innentől kezdve ez az egész vonulás olyan lesz Rodának, mint egy feladat, hiszen eddig is a Dann keze alá dolgozott, miért lenne most másképp? Még ha picit irigy is vagyok, amiért innentől kevesebb időt tölthetek vele, nagyobb részt vagyok büszke rá, azokért a dolgokért, amiket tesz és tenni fog. - Menjünk. - adok még neki egy utolsó, hosszú csókot. Minden pillanatát kiélvezem, csak hogy az érzést eltehessem a szívemben, hogy később, mikor hiányzik, elővehessem. Ha beleegyezik, még a feje búbjára is adok egyet, mielőtt elengedem. Derekát átkarolva indulok vissza vele, és csak a bogáknál engedem el. Dork Bata hátára tett fejjel alszik, utóbbi oldalát kilógó nyelvével összenyálazva. A fák vonalába lépek az ágak alatt és figyelem, miként nyílik meg a tömeg a dannak, és az érkezőknek.
Success without honor is an unseasoned dish; it will satisfy your hunger, but won't taste good.
*Mikor fejem Rotemshel mellkasán nyugszik, azt érzem, hogy ezt meg kell tapasztalnom másképp is. Szeretnék erős és hatalmas mellkasán elaludni. Az ölelése, szavai és érezhető szeretete olyan bizalmat épít ki bennem, mely nem sokaknak adatik meg. Tudom, hogy vele, mellette bármit megtehetek, hogy megnyílhatok előtte, mert elfogadja, megerősít benne és nem él vissza vele. Ez a fajta biztonság ölel körbe karjain kívül, és szívesen elringattatnám magam ebben az érzésben, de majd máskor. Amikor tényleg kettesben leszünk és van idők egymásra. Ez a fertályóra is elég azonban, hogy mindketten megvalljuk érzéseinket, emlékeinket és terveinket. Ez utóbbiak közül egynehány másképp sikerült és ezen tréfálkozom, mire vakító fehér mosolyt kapok válaszul. Szavai megnevettetnek, csengő hangom tovaszáll a fák ágai között, melyeken még csak rügyek láthatóak, de lassan bontakoznak ki magukból, ahogyan a nap melege előcsalogatja az új életet. A mi kapcsolatunk is ekképp szökken szárba.* -Ó, jól van. Meglátjuk. *Kissé oldalra biccentem a fejem, ajkaim mosolyra nyúlnak és szemöldököm is enyhén megemelkedik, mindez arról árulkodik, hogy nem feledem Rotemshel szavait. Azonban ő valami olyasmit hall meg, amire én nem figyelek, csak akkor mikor hátrafordul a hang irányába. A távoli halk morajlás, zsivajjá erősödik és ebből tudom, hogy Dann Tierran megérkezett. * -Igen. Hamarosan elkezdi a szertartást. *Mosolyom halványodik ugyan de el nem tűnik. Mióta az égiek itt vannak, kevesen jöttek el Deloris ünnepére, sokan a városokban, falvakban maradtak, hogy vigyázzanak otthonaikra. Noha a béke törékeny és nem jutottunk előbbre, régóta ez az első olyan Deloris ünnep, melyen láthatóan sokkal többen vannak. A városok és falvak ugyan nem ürültek ki teljesen, ahogyan korábban az égiek megérkezése előtt, ám érezhetően nagyobb a bátorság. Ez még nagyobb erőt ad a perdai népnek és nekem bizonyosságot, hogy az összefogás és az amit tervezünk Dann Tierrannal, megvalósítható. Rotemshel hosszú csókkal „búcsúzik” tőlem, a közelségemtől melyet a legnagyobb szerelemmel viszonzok. Utolsó, fejemre adott puszija azonban még többet jelent számomra. Azt, hogy hozzá tartozom, hogy védelmez, hogy mindig ott lesz mellettem akkor is ha nem látom. Az árnyékom, ahogyan én is az övé. Bólintok szavára és kezemmel magam előtt átnyúlva fogom meg, érintem az övét mellyel átkarol. Így érkezünk meg a tóhoz, ahol Dann Tierran már túlesett az üdvözlésen. Bogáink nyugton maradnak, Bata nem alszik ugyan, de feltűnően békésen tűri a másik bogát magán, csak a bőre rezdül meg néha, az őt irritáló nyálcseppektől. Elmosolyodom mellettük elsétálva, de nem engedem el Rotemshel kezét s nem hagyom, hogy elengedjen. Cadar Danája lesz Tierran Mester segítségére, elsősorban azonban idősebb fia, aki majd átveszi a helyét, én csupán fejet hajtok a Dann felé, mikor tekintetünk találkozik. Szája sarkában mosoly bujkál, arcán a mélyebb árkok elsimulnak, de ennél többet nem lehet felfedezni rajta. Feladatához, a tó felé fordul, karjait felemelve hívja fel magára a figyelmet, jóllehet teljesen feleslegesen, hiszen mindenki rá figyel most. A gyerekek zsivaja is elcsitult, van egy hosszú pillanat amikor pisszenést sem lehet hallani. Azt mondják, Shiennel szállt le közénk. Dann Tierran beszéde, csakúgy mint máskor, nem túl hosszú, ám teljes szívvel magasztalja Isteneinket, kérve áldásukat az új évünkre, a termésünkre, és egészségünkre. Shaz`ortól erőt és kitartást kíván…s azután a Perda gyermekeit, népünket bátorítja az elkövetkezendő megpróbáltatásokra. Mindebben benne van burkoltan az is, mi vár ránk a közeljövőben, milyen nehézségekkel kell megküzdenünk, hogy gyakran fogjuk magunkat megosztottnak érezni, de ez nem így lesz. Mi együtt erősek vagyunk és leszünk mindörökre. Mire szavai véget érnek, a tó már egészen kékké válik, felszíne szinte forrong a rengeteg deloristól, a látványt az is tetézi, hogy a nap közben elhalványult már, így a deloris tó az egyetlen erős fényforrás közel s távol. Mintha kék ködben derengene a hely, s lágyan hullámzik akár Shiennel fátyla a szélben. Mindvégig Rotemshel mellett maradok. A Dann tanítványaként helyem volt mellette és el is várta, hogy segítségére legyek, jóllehet nem vagyok Dana, de a képzésemhez hozzátartozott. Elorak Első Gyógyítójaként viszont már nem kell követnem őt a szertartás menetében, ha nem kívánom. S nem kívánom, Rotemshel mellett szeretnék maradni, igaz, az első sorból hallgathattuk Dann Tierran beszédét, mert mikor a tóhoz igyekeztünk, a perdaiak szétváltak előttünk, ahogyan megtették ezt Cadar Első Gyógyítója előtt is, és Elioné előtt, és minden nagyobb város Első Gyógyítója, Bírája és Danája előtt. A végén együtt imádkozunk Isteneinkhez, majd tapssal köszönjük meg azt, hogy előző évben nem szenvedtünk hiányt semmiben, s búcsúzunk el az elmúlt évtől. Az igazi ünnep aztán majd akkor jön el amikor a Nagy szentélyben elhelyezzük áldozatainkat és a magunkkal hozott ételeket megosztjuk egymással és Isteneinkkel. A taps után magammal húzom Rotemshelt kissé hátrébb, felnézek rá mosolyogva, kíváncsian, hogyan érintette meg az n, Dann Tierran beszéde és az, hogy mindvégig mellette álltam. Tenyerem gyengéden simul arcára.* -Hogyan érzed most magad?
Kiváló futó vagyok. Nem mintha annyira az akarnék lenni, de... a Perda megedzett, nem is kicsit. Sok olyan dologra rákényszerített, amiről azt hittem sosem tenném meg, de... sok a de. Na szóval az egész úgy kezdődött, hogy szokásos kis magányos titán alkatrész és hasznos dolgok guberálása akcióra mentem az erdő belsejébe. Errefelé sok az értékes és ritka növény is, tudom, mert egy perdai egyszer elmondta, ahogy azt is sok erre a ragadozó. Általában próbálok a határvonalakon mozogni, mert akkor a ragadozók egymással is összeakaszthatják a bajszuk míg eliszkolok, de ma némiképp beljebb jöttem, mert azt hallottam van egy roncs erre. Vélhetően repülő, de ha egy stridert láttak az még jobb. Emiatt merészkedtem beljebb, letérve a főbb csapásokról és egy lóizé csordába is belebotlottam tegnap este. Szeszélyes állatok, szerencsére nem visongtak, akkor az élet is kimegy az emberből, ám valahogy megtűrtek, mehettem velük, ha méregettek is, mégsem zavartak el. Nem mondanék olyat magányos vagyok épp csak Ők ösztönből tudják mi ehető, hol van víz, ilyenek. Nem is volt gond, egészen mostanáig, mert hiába van fenn a nap, hiába csöndesebb része az erdőnek, van amit nem lehet elkerülni, mégpedig a démontigriseket. Több visítás is érkezett a lovaktól, majd vágta beljebb az erdőbe, aminél magam is loholni kezdtem, félbehagyva a mosakodást és a kulacs újratöltést, épp csak elpakoltam utóbbit. Az erratorok, ahogy a perdaiak hívják őket falkában támadnak és megeszik aki lemarad és elkapják, ergo a lovakkal szemben nincs akkora esélyem, ez világos. Nem is nézem hova futunk, vagy merre, csak annyi esik le lövéseket hallok jobb oldalról, de minek? Ember, démontigris, nem lövöd át a természetes páncélját! Szemben is van egy alak, épp növényt gyűjthet vagy hasonló, de nem nézem kicsoda micsoda, férfi vagy nő, egyszerűen elkapom a kezét és rántom magammal. -Védett zug kell! Barlang! Hasadék! Ne maradj le ha élni akarsz! - Vagy mindketten meghalunk, ekkor még nem tudom életem legnagyobb hibája hogy rángatni kezdtem magammal, mert mindenkinek jobb lenne meghalna. Épp csak egy falka démontigris nem cselezhető ki egyedül, maximum egy lény, de nem három négy. Nem tudom akik kísérték túlélték-e, ha volt valami jármű talán, vagy olyan fegyver ami hatásos, nem volt időm nézelődni, maradjunk annyiban és jobbnak láttam nem otthagyni ezt a nyomorultat. Annyi lejött vézna, emiatt se tudom hirtelen férfi vagy nő. Amint meglátok egy hasadékot két szikla között lököm is be az akárkit és irdatlan tempóban túrom a táskám. Piros festékes tömlő, piros, piros, ez fontos! Meg is van, gondolkodás nélkül öntöm arcom a... csávót, azt hiszem férfi, reméljük nem akart mondani semmit mert az íz... nem lenne szerencsés ha hányna. Bevágódom mellé és magamra is öntök mellkasra meg a bejáratra és befogom a száját. Nem kell sok az egyik üldözőnk ideérjen de elégedetlen hangokat adjon ki és hátráljon. Némileg remeg a kezem, de talán odébb állt, végtére is... ellenséges területté tettem most ezt a helyet. Ha a mellettem lévő nem állatszakértő és nem ért a vizeletekhez nos... az oroszlánmadár némiképp vizezett változata is elég erős ahhoz távol tartson egy ideig más állatokat. Csak azt nem tudni hogy vajon amazt épp vonzza-e, mert ha tüzel vagy konkurens hím van errefele az baj. Egyelőre viszont egy problémával foglalkozzunk. Olyan ismerős a csávó... -Nyertünk egy kis időt. Ha szerencsénk van, a visítókkal jól laknak és odébb állnak. Egy két órán belül kiderül. - Fújom ki magam mert sokat és sokszor futok, de nem ekkora adrenalin lökettel jó esetben. Aztán mustrálni kezdem a másikat, hogy... miért olyan ismerős? Mert hát valljuk be, mennyi esély volt arra pont most akarjon területet hódítani pár errator és pont erre bóklászik egy kancellár is, csoda nem esik le rögtön? Bár ha rájövök nem is tudom sírjak vagy nevessek, valószínű utóbbi, főleg hogy pisával öntöttem képen, nem csodálatos?
Kerülő út és sunyiban, elvégre Elorakból épp ki vagyunk tiltva, és én most a perdai településtől északabbra merészkedtem. Nem követtem nyomon, hogy ez még Elorak városállamához tartozik-e, de hát a többi település még annyira sem lát minket szívesen. Ide talán még el lehet jönni gondtalanul, de nem akartam azzal húzni az időt, hogy Aleth bírától engedélyt kérjek. Inkább majd utólag bocsánatot - vagy valami olyasmit, mert egy kancellár száját a bocsánat szó a lehető legritkábban hagyja el. Nagyjából soha. Nem véletlenül büntettek kancellártársaim azzal, hogy nyilvánosan kérjek elnézést, amiért eltitkoltam, hogy Saskia életben van és átvertem mindenkit. Kellett is ülnöm kicsit a beszédem felett, hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy a szánom-bánom rész véletlenül se kerüljön kimondásra. Szóval ha gond lesz, majd valahogy így lerendezem a perdai bírával is. Összekötöttem a két hasznos dolgot: találkoztam korábban Elorak falain kívül az egyik eloraki gyógyítóval, igen értékes információkhoz jutottam általa, szeretek a gyógyítóikkal beszélni. A másik hasznos, hogy hazafelé erre kerültünk, mert Saskia kért egy növényt innen. Ha csak apartman-dekorálási szándékból lenne, valószínűleg arra biztatom, hogy keressen valami hasonlót, de Város közelében növő példányt, de ez most a munkájához kell. Lily ugyan megszületett és emiatt Saskia hivatalosan nem dolgozik, de a korábbi projektjeibe most is besegít annak, aki átvette tőle és egy virágzó példány kell egy bizonyos növényből, mely igazolhatna egy feltevést a perdai növények kapcsolatát illetően. Tudományos áttörés lenne, tehát könnyebben rábólintottam a kérésre és magam indultam beszerezni a növényt. Elvégre ha erre jár egy perdai, nagyobb biztonságban vagyok én a rangom miatt, mintha csak ideküldenék egy mini kutatócsapatot. Diplomáciai mentesség perdai formája, vagy valami hasonló. Szóval kék virág, piros tüske, kék virág, piros tüske... Egy bokrot találok is, ám körbedongják valamiféle bogarak hada, nem sokáig vacillálok rajta, jelzem két testőrömnek, hogy ezeknek a virágai már hervatagak, odébb keresgélek, elvégre ha egy ilyen bokor van itt, lesz több is. Hátha azoknál nem lesz annyi bogár, akarom mondani frissebbek lesznek a virágok. Egy testőr maradt a kocsinál, Katja tart velem, de ő is némileg lemaradva a környéket fürkészve. Míg én megtalálom a megfelelő virágot és épp azokat teszem be mintagyűjtő dobozkákba a megadott instrukciók szerint, nem figyelek fel rá, hogy Katja leguggol és talajra teszi a kezét. Ő már érzi, ami hamarosan a jelenünkbe csapódik olyan gyorsan, hogy reagálni is alig van idő. - Démontigrisek kelet felől! Öt példány is, előttük egy lóizé-csorda halad és egy... alak, perdai talán. Azonnal fedez... - Hallom én is és Katja is fülünkben a kocsinál maradt testőr feszült hangnemű jelentését, majd nem túl bíztató hangok, amiket talán a kocsi ad ki, na meg lövések. - Uram! - Katja kiált ekkor már, de arrafelé fordulva már alakját nem is látom, mert az erdőből a kis tisztásunkra kirobbant a hoiho-csorda, magukkal sodorva a testőrt. Legalábbis remélem, nem pedig épp agyontapossák. Ám ezt felfogni is alig van idő, karon ragadnak, erős, férfi fogás, ezt rögtön megérzem az érintéskor, egy röpke pillanatig abban a hitben vagyok, hogy a kocsinál maradt testőröm az, engedek is a húzásának és rohanok az húzásával kijelölt irányba. Aztán tudatosul bennem a látvány, hogy az illető félmeztelen, és egyéb paramétereiben sem hasonlít a testőrömre, tehát a perdai visz magával. Ezen a ponton kezd gyanús lenni, hogy ehhez túlzottan jól beszélte a nyelvünket - habár találkoztam ilyen jó nyelvérzékkel megáldott perdaival -, és egyáltalán a nyelvünkön szólt, de ez nem az a pillanat, amikor megállhatok ezen gondolkodni és alaposabban szemügyre venni, kivel is van dolgom. Jelen helyzetben az a lényeges, hogy kevésbé tűnik veszélyesnek és halálosnak, mint egy kisebb falka errator, úgy fest, helyismerete is van, tudja, merre megy, szóval megyek én! Inkább úszni szeretek - legalábbis a Dominium és a Város feszített víztükrű medencéiben -, de ez ad annyi edzettséget, hogy az errator-motivációval együtt tudjam az ismeretlen férfival tartani a lépést. Legalábbis így rövid távon. Fekete, hosszú felöltőm csak úgy lobog utánam, akkor lobog oldalra, mikor hirtelen egy hasadékba leszek betuszkolva irányváltással egybekötve. Préselődöm beljebb azt latolgatva itt nem érnek-e el a démontigrisek, illetve van-e a másik irányba valami kiút számomra - esetleg számunkra -, és aggódva nézek vissza arra, amerről jöttünk. Na ez a hiba. Képen öntenek valamivel. Hát, ilyen se történt még velem soha, ráadásul nem is értem, mégis mire jó ez? Magára is önt belőle - még mindig nem értem -, mire bekúszik orromba az orrfacsaró bűz - el is fintorodok -, ami ezek szerint ebből a löttyből jön. Mi mindent kellett ehhez összerohasztani, hogy ilyen nedvet kapjon?! Mert hát eszembe sem jut, hogy ez nem növényi eredetű. Ám kérdezni sem tudok, mert befogja a számat - na ez sem történt még meg soha -, de felháborodásomat ideiglenesen elsöpri a sziklahasadék bejáratánál felbukkanó errator, aki meglepetésemre egész könnyen feladja. Áhá, tehát ez a rohadt kotyvalék szaga zavarja! Eltávolodik a lény és mérsékelten szuszogva ki magam ebben a bűzben nyerem vissza a hangom, na meg úgy teszek, mint aki nem bűzös löttyben úszik, és méltóságteljesen pillantok vissza a férfira. Mostanra már biztos vagyok benne, hogy nem egy perdaival van dolgom, hanem egy ellenállóval. Hoppá-hoppá! - Tudok ajánlani Önnek egy gyorsabb halált. Szívesen. - Hideg, gúnyos szavak és félmosoly, miközben a felöltőm belső zsebéből egy picike kis átlátszó tartót veszek elő és nyújtom az ismeretlen férfi felé. A szögletes kis tartályban a méltán hírhedt Halálcsókra elkeresztelt méregpirula látható. Hozzá pedig olyan éles, szúrós tekintettel nézek az ellenállóra, hogy remélem magától fog tőle kiugrani a hasadékból errator-kajának felkínálkozva. Ha eddig nem is rakta össze ki vagyok, másnem árulkodó lesz ha felfigyel a ruhám vállrészein megcsillanó kancellári rangjelzésre, melyekre épp most gördül egy-egy grodrak-pisicsepp.
//
Az ablakos kép meg… 
//
Kiváló futó vagyok. Nem mintha annyira az akarnék lenni, de... a Perda megedzett, nem is kicsit. Sok olyan dologra rákényszerített, amiről azt hittem sosem tenném meg, de... sok a de. Na szóval az egész úgy kezdődött, hogy szokásos kis magányos titán alkatrész és hasznos dolgok guberálása akcióra mentem az erdő belsejébe. Errefelé sok az értékes és ritka növény is, tudom, mert egy perdai egyszer elmondta, ahogy azt is sok erre a ragadozó. Általában próbálok a határvonalakon mozogni, mert akkor a ragadozók egymással is összeakaszthatják a bajszuk míg eliszkolok, de ma némiképp beljebb jöttem, mert azt hallottam van egy roncs erre. Vélhetően repülő, de ha egy stridert láttak az még jobb. Emiatt merészkedtem beljebb, letérve a főbb csapásokról és egy lóizé csordába is belebotlottam tegnap este. Szeszélyes állatok, szerencsére nem visongtak, akkor az élet is kimegy az emberből, ám valahogy megtűrtek, mehettem velük, ha méregettek is, mégsem zavartak el. Nem mondanék olyat magányos vagyok épp csak Ők ösztönből tudják mi ehető, hol van víz, ilyenek. Nem is volt gond, egészen mostanáig, mert hiába van fenn a nap, hiába csöndesebb része az erdőnek, van amit nem lehet elkerülni, mégpedig a démontigriseket. Több visítás is érkezett a lovaktól, majd vágta beljebb az erdőbe, aminél magam is loholni kezdtem, félbehagyva a mosakodást és a kulacs újratöltést, épp csak elpakoltam utóbbit. Az erratorok, ahogy a perdaiak hívják őket falkában támadnak és megeszik aki lemarad és elkapják, ergo a lovakkal szemben nincs akkora esélyem, ez világos. Nem is nézem hova futunk, vagy merre, csak annyi esik le lövéseket hallok jobb oldalról, de minek? Ember, démontigris, nem lövöd át a természetes páncélját! Szemben is van egy alak, épp növényt gyűjthet vagy hasonló, de nem nézem kicsoda micsoda, férfi vagy nő, egyszerűen elkapom a kezét és rántom magammal.
