Mikor mesélni kezd, figyelemmel kísérem végig a szavait. Az égiek érkezése, a menekülés és az elvállás. Mindez fájdalmas lehetett… főleg, hogy a saját gyerekeiről van szó, kik vér a véréből. És még a halál is közbe szólt számára, mely testvéreit elérte. Ez lenne a sors? De legalább a gyerekek élnek és most már biztonságban vannak. Ez örömhír. - Szerencsések, hogy ilyen csodás édesapjuk van. - hogy haza hozta őket sikeresen, hogy most már nem érheti őket baj, hiszen ennyi megpróbáltatás éppen elég volt. Élhetik az életüket… - Akkor most már ők is lassan megtalálják életük párját és saját családot alapíthatnak… unokákkal boldogíthatnak. Várod már? - érdeklődőm, hiszen a gyermekeiről van szó, akik majd később unokákkal áldják meg apjukat. Jó dolog lehet. Ha kiheverik a dolgokat, akkor minden csak sokkal jobb lesz. De hát nekem ehhez semmi közöm… miért is érdeklődőm, hogy várja-e már, hogy unokái legyenek? Áh, én suta. De legalább eltereljük másfelé a vizet, semmi közöm a családja életéhez, belátom. Az, hogy lesz-e unoka, vagy bármi más… nem tartozik rám. Szeretem a természetet, nos igen, sokkal jobban, mint társaságban lenni. Mondjuk ez a társaság, most cseppet sem kínos és nem kívánom a társaságomat a halálba. Ami nagy szó amúgy. Szóba kerül az edzés, amin meglepődik, jómagam meg csak bólintok felhúzott szemöldökkel. Talán túl nagy kérés? Vagy egy testőr ilyet nem tehet? Vagy ilyenkor nem testőrként tesz, gondolkodik, hanem mint egy barát? Fogalmam sincs, hogy tanítana valami új dolgot, Ath-tól sok mindent tudok már, de mint tudjuk, mindenki különböző és neki is lehet más a tarsolyában, amit nem ismerhetek. - Most? - kissé meghökkenek a hallottokon, majd körül nézek, de mivel rajtunk kívül senki nem kószál erre, így visszafordulok felé. Kissé hezitálok, hiszen az öltözékem és az ő hiányos öltözéke… - Rendben. - egyezek végül bele a mostani edzésbe. Mi baj történhetne? Csak edzünk. Mást nem akarok tőle. Miért akarnék? Ő is hamarosan visszatér a kis életébe, meg jómagam is. Nincs ebben semmi probléma. Ő is szeret edzeni és kikapcsolódni, hát megtesszük… - Athard tanított, bár ezt úgyis tudod. De leginkább fegyverrel küzdök, a pusztakezes harcban nem vagyok valami jó… fejleszteném, de nincs kivel. - vallom be a „problémámat”, aztán már csak reménykedhetek, hogy tud segíteni a dologban. Ha nem, hát sebaj, akkor keresek mást, aki tud pusztakezes harcban segíteni. A vizes ruhám tapad rám, de még ez sem tud zavarni, hiszen felé fordulok és várom a tanácsokat, hogy mivel is kezdünk. Zavar, hogy a ruhám vízes, ő meg így lát, de nincs mit tenni.
Nehezen jönnek a szavak, mert az érzések is felelevenednek bennem, mikor a családom kerül szóba. A Dana halála napja és majdan a testvéreimé, mély gyászt hozott a szívembe. Saliet’-nek sem lehetett könnyű elvesztenie a nagymamáját, Ath-ról nem is szólva, akinek az édesanyja volt. Beszélek a gyermekeim megtalálásáról a lánynak, hogy értse, mi történt, de aztán inkább beszélnék másról. Az unokáimra még nem gondoltam, - vagyis- még erre talán még várhatok. -Egy napon biztos lesznek unokáim. Azt csak Shaz’or tudja! – nevetek fel erre, mert annyira nem szaladnék előre, hogy nagypapa legyek. Bár, nem tudhatok mindent! -A lányaim, és a fiam is lassan elérik a kort, hogy családot alapítsanak, és a maguk életét éljék. – ez teljesen nyilvánvaló. Közben sétálunk a homokban és fura kérdést tesz fel nekem Saliet’. Edzeni szeretne velem? Pár fogást tanítsak meg neki? Most? D, aztán belegondolok, és nem tartom lehetetlennek az ötletét. Amúgy sem sietek sehová! S ha tényleg komolyan gondolja, akkor mutathatok neki néhány mozdulatot. Későbbieken talán még hasznát is veheti. Bár, remélem, hogy nem kerül bajba, és nem esik bántódása. Érdekes, hogy mindig ez jut az eszembe, mert amióta a szigeten megtaláltuk, azóta sokszor jár a fejemben. Most is itt van mellettem, de még nem tudom eldönteni, hogy direkt kerüli a pillantásom és kellemetlenül érzi-e magát velem? Vagy, ellenkezőleg? Nehéz kitalálnom, mert annyira furcsa, hogy a sok bénázásom ellenére, nem rohant már el tőlem messzire! Helyette, itt sétálunk a parton, ketten. -Mit szeretnél, hogy mutassak neked? Milyen mozdulatot? – Megállok egy pillanatra, mert elég sok lehetőség közül választhat. Így, ha nem szűkítjük le egy kicsit a mozdulatsorokat, akkor holnap estig gyakorolhatnánk, míg a „leckék” negyedéig se jutnánk el. -A pusztakezes harc is lehet olyan hatékony, mint a fegyver. Csak tudni kell, hogy miként alkalmazzuk. – ezt sem bölcselkedésnek szántam, bár van benne bőven igazság. Inkább kíváncsian várom, hogy Saliet’ mit szeretne tanulni. Rajtam nem múlik, hogy bővítse a tudását, ha elfogadja a segítségemet.
A gyermekei és majd a későbbi családtagjai. Biztos szép család lesznek majd. És jobb életük. Kívánom, hogy soha többé ne szenvedjenek. Se ő, Rhonan és a gyermekei se. Mert jobb életet érdemel. Ennél is jobbat. Az hogy milyen mozdulatot mutasson, hogy mit tanítson meg? Könny legyen? Nehéz? A kettő közötti? Attól függ, hogy mer-e kesztyűs kézzel bánni velem, vagy félt mint egy porcelánt? Az ezektől a dolgoktól függ és semmi mástól. - Igen, ebben tisztában vagyok. Mutathatnál…. - elgondolkodok pár másodpercig miközben arcának élét figyelem, majd végül kibököm. - …mutass valami védekező fogást, meg hogyan lehet egy szorításból kikerülni. Mondjuk ha egy emberrel találkoznék és támadna…. - vonok vállat, hiszen csak ötletelek, nem kell ezt a részt túl komolyan venni. De tényleg! Mi van akkor, ha fegyvertelen vagyok, mert úgy gondolom - sose gondolom úgy - hogy nem történhet semmi újdonság és mégis megtámadna valami okos? Nem lehetünk elég óvatosak, nem? Athard is tanított erre-arra, de Rhonan hátha teljesen más irányból mutatná meg a dolgokat. Ki mást kérhetnék meg erre? Apámat? Úgyis azzal jönne, hogy pihennem kellene… túl sokat vagyok távol a családomtól. Eleget halottam ezeket a dolgokat, holott jól tudom, csak aggódik értem. Megtorpanok, majd felpillantok rá, jelezvén ezzel, hogy akár kezdhetjük is, felkészültem. - Nem vagyok törékeny Rhonan, csak nyugodtan. - hajtok fejet kicsit neki, hogy jelezzem, tisztelem minden tettét felém, legyen az akármilyen. Tekintetem le sem veszem róla, ha felém fordul, öntudatlanul is végig pillantok a testén, az izmain, a feszességén, majd nagyot nyelve pillantok vissza íriszeibe. Akármi is következzen, tárt karokkal várom. Edzeni akarok, pihenni akartam. Talán ő sem így képzelte el a mai napját és elszúrtam azzal, hogy ide jöttem. De talán már túl késő ezen agyalni, nem? Itt vagyunk mindketten… még ha én már menni is akarok… nem azért, mert kényelmetlen a társasága, vagy zavarna ő maga. A látvány mely elém tárul, a tekintete, a szívem dobbanása, mikor megláttam őt… túl sok volt egyszerre. Nem számítottam, hogy akit oly rég láttam még gyermeki szemeimmel, hogy egyszer ő fog majd minden gondolatomba befészkelni. De nem engedhetek ezeknek utat, elterelik a figyelmemet a célomról… az pedig nem történhet meg. Nem ebben az életben legalábbis.
Eljön majd az a nap, mikor nagypapa leszek, de még erre nem gondoltam. Őszintén szólva, egyáltalán nem jutott ez az eszembe. Saliet’ érdeklődése is meglepett, de aztán belegondolva, nem tartom rossz ötletnek. Miért ne mutathatnék neki pár védekező fogást, amit talán alkalmazni is fog tudni, ha arra kerülne sor. Inkább ne legyen ilyen veszélyes helyzetben, de ismerve a bácsikáját és az apját, nem is kellene csodálkoznom, hogy érdeklődik a harcmodorok iránt. -Ahogy szeretnéd. Bár előbb az alapoknál kezdeném, amik elengedhetetlenek lesznek a későbbiekben. - fogalmam sincs, hogy miért pont ez jutott az eszébe, de lehetnek olyan helyzetek, mikben a testi kontaktus kivédhetetlen. Ilyen a lefogás, vagy amit mondott a leszorítás. Fura, de most az jutott eszembe, hogy ha megmutatok neki néhány mozdulatot, akkor sokkal közelebb kell majd lépnem hozzá és megfogni a karját, derekát vagy a vállát… Nem fogja zavarni, hogy közelebb leszek hozzá, mint eddig? Az erőmmel tisztában vagyok, hogy jóval meghaladja az övét, de ha azt mondja, hogy nem „törékeny”, akkor tisztában van ezzel a ténnyel. Igaz, hogy vigyázni fogok a mozdulataimra, és csak egy bizonyos százalékkal fogok belevinni erőt. Tudom, hogy ő is tudja, ezért is említi meg, hogy ne fogjam magam vissza. Cseles! -Oké. – álok vele szemben, majd gyorsan ki kell találnom, hogy miként mutassam meg neki a mozdulatot. Általában a gyorsaság is elengedhetetlen a harcban, de most lassan fogom mutatni a kézzel való hárítást, hogy láthassa és felkészülhessen rá. -Most tégy úgy, mintha a mellkasom felé ütnél, ezzel akarnál megállítani, ahogy feléd tartok. – Kicsit nehezebb minden mozdulatot elmondani, miként történjen, de mutatom, hogyan képzeltem el, és le tudja majd utánozni. A levegőbe mozdul az öklöm, ezzel magyarázva, hogy mit kellene tennie. -A kart, mielőtt elérné az ellenfél testét, ki kell védened a legközelebb lévő kezeddel. - mutatom is, hogy hárítsa el a testre indított ütést, hogy az ne találhassa el a célját. –Majd ahogy fordulnál, a te kezed ráfonódik a támadód csuklójára, és egy fél csavarás után, a testeddel fordulsz előre, hogy kibillentsd az egyensúlyából. Rántva egyet rajta, hogy aztán a keze a háta mögött legyen, így egy kicsavarodott testhelyzetbe fog kerülni. Aztán már csak egyetlen ütés- vagy rúgás-, kell a térdhajlatába, hogy ártalmatlanná tehesd. A földre kerülve, már kicsavarhatod a kezéből az esetleges kést, vagy egyéb fegyvert. –magyarázom neki, és remélem, hogy érthetően mutogatom. Ha esetleg megbillenne, akkor elkapom, hogy ne essen el. Kicsit zavarban vagyok, mert ha úgy mozdulna, akkor közelebb lennénk egymáshoz és nem is akarnám, hogy megsérüljön. Vigyázva figyelem a mozdulatait, de úgy, hogy ne vegye annak, hogy nem adok bele mindent. Persze, csak módjával csinálom, és remélem, hogy meg lesz elégedve a tanításommal.
Tudom, hogy Rhonan nagyobb erővel rendelkezik, mint magam, viszont engem sem kell félteni. Athard megtanított harcolni, igaz, csak fegyverrel, a pusztakezes harc annyira nem megy. Ez miatt is kértem meg Rhonan-t, hogy segítsen kicsit. Csak segít a maga módján. De úgyis tudja, hogy miért kértem meg. Mi van ha fegyver nélkül kell megóvnom magam? Mi van ha nincs nálam fegyver mikor szükségem lenne rá…csak meg kell magam védeni valahogy. Így ez az első ilyen alkalom, hogy segítséget kérek. Megáll ő is és felém fordul. Állom a tekintetét, arcom rezzenéstelen. Hallgatom szavait és figyelem a mozdulatsort. Értem, szóval ezt felé… bólintok. Tehát figyeltem és ezáltal figyeljen ő is. Öklöm összezárva csapódik a mellkasa felé, számítok arra, hogy elkapja a karom és kivédi, figyelek, hiszen most ez a dolgom. Tanulok és figyelek. Először lassan csinálom az ütést felé, hogy lássam mit csinál, milyen mozdulatokkal hárítja az ütésemet. Majd hagyom, hogy ő tegye ugyanezt felém, hogy ki tudom-e védeni az ütését. Figyelem a felém érkező támadást, de aztán elterelődik a figyelmem, a gondolataim másfelé húznak és ahelyett hogy kivédeném, hagyom, hogy megüssön. Meglepett tekintettel figyelem, majd lehunyom a szemem. - Ne haragudj… folytassuk. Újra. - nézek kissé mérgesen a szemeibe, nem, nem rá vagyok mérges, hanem magamra, hogy hagytam, hogy elkalandozzon a figyelmem. Sose szokott. Most mégis, valamiért megtörtént… keressem meg az okát? Vagy elve hogy tudom, az okát? Ő volna az? Nem… ő biztos nem. Csak… nem tudom. Várom, hogy újra üssön és az eddig látottakkal kombinálva próbálkoznék hárítani. Ám olyan bénán sülne el a dolog, hogy seggre esem. Ha felsegít, akkor újra nekiugrunk és remélem nem tart bénának. A szívem vadul kalapál a bordáim között. Nem tudom miért. Mi volna a válasz. Nem félek, nem vagyok mérges, s nem fáradtam el... mégis miért érzek bármi mást ezek közül? Miért nem marad abba? Akárhányszor az ő közelében vagyok, akár ha csak egy lépés választ el attól hogy... hogy hozzá érjek... A harcunk, ami nem is igazán harc, csupán egy mozdulat betanulásának a demonstrációja, nem tart sokáig, de most kivételesen negyedjére jól csinálom, egy mosollyal nyugtázom. A tekintetem fogva tartja az övét, reménytelen távolságot tartva meg közöttünk. Ambivalens érzések kavarognak bennem, de ha csak egy percig túltekintenék a tagadásomon, az ellenállásomon, bevallanám, hogy tulajdonképp majd kiugrok a bőrömből, hogy végre láthatom. Nem tudom kezelni az érzéseimet, ha róla van szó, és ezt csak két dolog tudja orvosolni. A távolság, és a sok edzés és még több távolság... Rólam szakad a víz, a homlokomra, a halántékomra tapad a hajam, érzem, ahogy a nyakamon, a hasamon, a mellkasomon, a hátamon folyik az izzadtság, rajta meg se látszik, hogy edzésen vagyunk. És ez mosolyt csal az arcomra.
Kezd belejönni Saliet’ a gyakorlásba, bár a mozdulatai még bizonytalanok. Igyekszem lassan és mutatva magyarázni, hogy értse a mozdulat- hárítás- lényegét. Most inkább az a legfontosabb, hogy ne sérüljön meg, de ha tanulni akar, akkor rajtam nem múlik. Óvatosan állok meg mellette, és figyelem, hogy hogyan lendül a keze. Aztán, mintha kibillenne az egyensúlyából és a homokba huppan. -Rendben. Folytassuk!- mosolyodom el rajta, majd a kezem nyújtom, hogy felsegítsem. –Figyelj az egyensúlyra! Az egyik lábad legyen kicsit előrébb a másiknál, hogy egyenletesen tudj előre mozdulni. – mutatom neki, majd várom, hogy megtegye, és csak aztán foltatom a mozdulatsort ismét. Ha sikerül előre lendítenie a kezét, akkor az utolsó pillanatban eltolom a testem elől, majd a csuklójára fonom a tenyerem. Nem szorítom meg, csak megragadom, hogy kibillentsem a jelenlegi testhelyzetéből, így mutatva, hogy kell hárítani a támadást az ellenfélen. Persze, nem fejezem be teljesen a „ártalmatlanítást”, és elengedem, mielőtt a végkifejlethez eljutnék. -Máris jobb! Még párszor gyakorlod, aztán menni fog!- dicsérem meg, amiért ilyen kitartó és nem adja fel. A kezem nyújtom felé, hogy segítsek neki, ha ismét elvétené a lépést, majd megvárom, hogy megint velem szembe álljon. -Mutassak még egy mozdulatsort? – Talán kedvét szegi, hogy elsőre nem annyira sikerül neki utánam csinálnia, de remélem, hogy nem így van. Kezd tetszeni, hogy kitartó és a fáradtsága ellenére nem adja fel a gyakorlást. -Vagy... inkább pihennél kicsit?- nem akarnám lefárasztani, mert láthatóan nincs hozzászokva a napi edzéshez, bár idekint a tűző Napon, még jobban próbára teszi a szervezetét annak, aki nincs hozzászokva extrém helyzetekhez. Én könnyen beszélek, mert több évtizede ezt gyakorlom és hozzá szoktam a nehezített körülményekhez. Saliet’-et meg nem akarnám kimeríteni. Látom, hogy alig áll a lábán némelyik lépésénél. De, rajta múlik, hogy miként dönt. Folytatja, vagy egy kis szünetet tart.
Tanácsait figyelmesen hallgatom és mosolygásba kezdek. - A pusztakezes harc annyira nem is könnyű… a fegyveres harcban már nem lenne ennyire könnyű dolgod. - nevetem el magam a végére, majd mosolyogva tekintek bele a szemeibe, melyek állandóan elvarázsolnak. Most sincs ez másképp. Megnyalom az ajkaimat, majd eltűröm a fülem mögé a hajamat, vügül szusszanok és felkészülök az újabb támadásra. Ám a támadásomat kivédi, elkapja a csuklóm és már ki is billenek a támadásból, még a szám is tátva marad. Ez teljesen más, mint a fegyveres harc… ez még annál is jobb, még annál is veszélyesebb lehet, ha jól használják. Elereszt majd felegyenesedve állok meg vele szemben. Nagy kihivás mindez most, de nem hátrálok meg. Nem szokásom a feladatok elől meghátrálni. De mégis… mindig találok valami kibúvót, hogy ne kelljen házasodnom, se pedig szerelembe esni. Nem akarok, tehát kihátrálok a „feladat” elől. - Mutass kérlek, még bírom a kiképzést. - mosolyodok el huncutul, majd egy pillanat alatt mozdulok, hogy ököllel hasba üssem teljes erőmmel. Ha nem védi ki, akkor betalálok hasfalába, akkora erőm ugyan nincsen, hogy sérülést okozzak neki, mint mondjuk egy hasonló erőben lévő férfi perdai, de épp elég annyira, hogy bemutassam tényleg nem kell félteni. Ha elkapja a karom, akkor a lábam mozdítom, hogy oldalba, vagy bárhová rúgást találjak.
Kezdem azt hinni, hogy direkt akarja elterelni a figyelmem az ütéseiről, bár egyáltalán nem fogom fel véresen komolynak ezt a gyakorlást. Jóval engedékenyebb vagyok a mozdulataimmal, mint más ellenféllel, és ezt lehet észre is veszi Saliet’. Nem bánom, mert tetszik az akarása, és a merészsége. No’ meg az is, hogy nem adja fel egykönnyen. -Dehogynem könnyű!- vágom rá mosolyogva. Hangot adva a játékosságnak és a próbálkozásainak, amik nem is annyira rosszak, így elsőre. –Majd te is ráérzel. – Még alig tudom befejezni a mondatom, mikor a második ütése lendül felém. -Rendben, mutatok.- Elsőre úgy akartam volna, hogy megállítom a kezét, de aztán amikor a szemembe néz hosszan, egy pillanatra elmerülök benne, és az ökle gyomorba vág. Olyan nagy lendülettel nem kaptam, de a meglepetés ereje felhúzza a szemöldököm. -Van erő a karodban. – elismerően fordítom picit oldalra a fejem, hogy az ütése betalál. Egyáltalán nem fájdalmas, inkább meglepetéssel hatott rám. Ezek szerint ő is élvezi ezt a „tanulást”, és van is sikerélménye benne. Bevallom, hogy erre nem számítottam, de most már jobban kell figyelnem a mozdulataira, hogy ne érezze azt, hogy nem teljes erőbedobással küzdök vele. Igaz, hogy amúgy sem okoznék neki sérülést, mert nem is akarok. A figyelmem elterelése most bevált, mert tényleg elmerengtem a két csodaszép szeme tükrében. A szemem sarkából látom, hogy a lába lendül felém, de most már a reflexeimnek hála a rúgása, nem éri el a testem. -Hééé! Ez övön alulinak indult…- viccesen terelem el a kezemmel a lábát a bokájánál, majd megint szembe állok vele. Tudom, hogy most arra számít, hogy az én kezem üssön felé, de egy hirtelen lépéssel mellette termek, és a derekánál próbálom elkapni, hogy magam felé húzzam, majd lefogjam a kezeit. Ha sikerül, akkor pördítek rajta egyet, és aztán már csak centik választanak el minket egymástól. Elég gyorsan lépek mellé, hogy erre talán nem számít, de aztán az is lehet, hogy kapok egy csattanós pofont ezért a húzásomért. Amúgy meg, ha így alakulna, az is megérné, mert most a karomba tarthatom. -Ebből szabadulj, ha tudsz. – nézek rá, és alig tudom visszatartani a nevetésem. Nem rajta nevetek, hanem a helyzeten, hogy ha eddig távolságot akart tőlem tartani, akkor most pont az ellenkezője történik. Nem fogom erősen, csak határozottan a derekát, ha nem tér ki a mozdulatom elől. Ha esetleg eltolna magától, akkor elengedem, de ellenkező esetben kivárom, míg kitalálja, hogy szabaduljon ki a fogásomból. Semmit nem erőltettek, csak addig fogom, míg a szándékát nem adja tudtomra.
Az öklöm betalál, ahova be kellett neki, ám a rúgásomat hárítja és ez kissé meglep. Szavain csak mosoly ül az arcomon. Igen, akad itt erő, csak épp a fegyverem forgatására lett képezve, nem Rhonan hasfalának ütlegelésére. De ez se rossz nyilván. Erős hasfal, méltó a dann testőréhez. Ám a következő lépésére már nem számítok, ellentámadást néztem volna tőle, ám a meglepetés ereje most nála volt. Magához húzott a derekamnál fogva, s megragadta a karjaimat. A tekintetem felnyílt a meglepetés ereje miatt, s úgy tekintettem fel íriszeibe. Még az ajkaim is elnyílnak egymástól, kicsit feszegetem a karomat, hogy kihúzhassam a fogságból őket, de aztán hagyom is ezt a menekülést. Nem mocorgok, nem szabadulnék, elég kényelmes ez így nekem… igen…amúgy elvörösödött az arcom is a helyzettől. Érzem az oldalamon pihenő karját. Kényelmetlennek nem mondanám a helyzetet, mert tetszik a közelsége, melyet nem kellene hogy megtudjon, bár az, hogy nem ellenkezek csak azt mutatja meg igencsak. Megnyalom az ajkaim, s közben az ő szájára is lepillantok, majd a fejemet nekidöntöm mellkasának, homlokom koppan a meleg testnek. És milyen jó érzés. - Pihenhetnénk? - teszem fel a kérdést, hátha így elereszt. Ám hogy pihenni is akarok? Nem hiszem! Megvárom, hoy eleresszen, s csak utána moccanok bármerre is, ha még tudok ezek után. A szívem vadul kalapál, a fejemet forróság öntötte el, s csak abban reménykedek, hogy rózsaszín köd már nem hullik rám. Még csak az kéne. Tekintetem a férfi hasán pihen, olykor becsukom, hiszen ez így egyszerre túl sok.
Gyorsan kell mozdulnom, hogy hárítani tudjam az ütését, de az arca szép ívében elidőzök merengve, és máris egy gyomrost kapok a bambulásom eredményéért. Amit nem bánok, és nem is akkora erővel kapom, mint egyébként, így meglepetten nézek rá. Kezdek belejönni ebbe a „játékba”, és azt hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Saliet’ gyorsan tanul, és nekem meg figyelnem kell olyan dolgokra, hogy ne okozzak neki sérülést. Tisztában vagyok a testi erőmmel, és azzal, hogy ez a gyakorlás valami másba hajlik kettőnk között. Nehéz eldöntenem, hogy a testi jelei-amit felém mutat- azt miként értelmezzem. Hosszú ideje annak, hogy Jorry-t elvesztettem és azóta elég magányosan élem az életet. Nincs bennem panasz, de ahogy rám néz most is, mintha… igézne engem és az ajka, ahogy finoman megnedvesíti … egyszerűen nem tudom, mit tegyek! Most a karomba tartom, -bár ezt eredetileg nem így terveztem-, de most így alakult. Nem tartom erővel magamhoz, csak annyira, hogy a közelemben tartsam. Azt kérte, hogy mutassak neki fogásokat, amit talán hasznosítani tud a későbbiekben. Rajtam nem múlt! -Pihennél? – hajolok picit fölé, hogy a haja illatát érezhessem. Fogalmam sincs, hogy most miért nem akar kiszabadulni a karjaim közül, de aztán az arcán megjelenő pír és a pillantása után már egyre hevesebben ver a szívem. Próbálom leplezni, de azt hiszem, mikor a mellkasomhoz hajtja a fejét, alig tudok uralkodni a szívverésemen. Rég éreztem ilyen érzelmet, ami zavarba is hoz. Az apró jelek kettőnk között egyre egyértelműbbek és nem is lehet már félreérteni. Lassan engedem el a karjait, majd az egyik kezemmel az álla alá nyúlok és felemelem, hogy a szemébe nézhessek. Persze, azt nem tudom, hogy ez a mozdulatom sikerül-e, de megbánnám, ha most nem tenném meg! Ha felemeli a fejét a gyengéd mozdulatomra, akkor most már a pillantásunk is egy-vonalba van, ahogy az ajkaink is elég közel egymáshoz. Pár lélegzetvételnyi idő után egyre közelebb hajolok hozzá, hogy érinthessem ajkait. Tudom, hogy merészség tőlem, de azt hiszem, hogy ha most nem csókolom meg, akkor bánni fogom hátralévő életemben. Vonzódom hozzá, és ő is hozzám, ahogy most is jelét adta. Nem tudom, mi történik ezután, -de azt már igen-, hogy ha viszont-csókol, akkor nem csak én táplálok iránta érzelmet, hanem ő is. Shaz’or kegyeire bízom magam és Saliet’-re. Ha viszonozza érzéki közeledésemet, akkor bebizonyosodik, hogy a vonzalmunk egymás felé, kölcsönös. Most kiderül! Shaz’or biztosan tudja, hogy mindennek oka van és miértje.
Amint a mellkasára hajtom a fejem, a szíve verdesni kezd elég hevesen. Érzem. S nem tudom hirtelen hova tenni... dühös volna? Nem... Ez más. Biztos más lesz. Miért lenne dühös? Nem adtam rá okot. Vagy a testőrök ilyenek? Nem, itt másról van szó. Lassan a kezemből is megszűnik a nyomás, melyet az okozott, hogy megragadta a 2 csuklóját egy kézzel. Állam alá nyúl és felemeli ekképp fejemet, hogy rá nézzek. Tekintetem egyből keresi is az arca élét, s szemei csillogását. Meglelem az íriszeiben magam, ahogy le sem veszi tekintetét rólam. Ajkai az enyémet súrolják, szívem még hevesebben kezd verdesni, de ajkait még így is csókkal illetem elhunyt szemekkel. Hosszú forró csók. Csak ő meg én. Csak mi ketten. Jelenleg nem foglalkozok semmi mással csak Rhon ajkaival. Végül másodpercek lepörgése alatt -melyek hosszú percnek tűntek- eleresztem ajkait, majd szemeibe tekintek. - Én... nem tudom mi ütött belém... - tényleg nem tudom, hiszen soha nem éreztem még ilyen érzéseket más irányába. Ez nekem új és hát nem igen tudom hova tenni. Félek az új érzésekről és ez az ismeretlen dolog is összezavart. Ez lenne kötődni valakihez? Közben hátrálni kezdek, miközben az arca élét figyelem, majd újra vissza a szemeibe. Megfordulok és elindulok arra felé, amerről jöttem. Közben hátra tekintek és végig nézek a perdai testőrön. Elmosolyodok alig láthatóan a látványon, majd távozok. A napokban ismét nem otthon fogok tartózkodni. A végén még érdeklődnének hogy mi is a helyzet velem... Még kikotyognám hogy mi történt... Olyat meg nem lehet... Pár nap távol Rhonantól és mindketten elfelejtjük ezt a pillanatot. Ellehet ezt felejteni egyáltalán? Remélem...bár egy kiadós vadászat mindig elfelejteti a problémákat... Még akkor is, ha ez nem is okozott akkora bajt körülöttem.
// Nagyon szépen köszönöm a kört. Folytatása következik a közeljövőben
A percek óráknak hatnak, míg az ajkaink összeérnek. Kicsit tartok attól, hogy merészségem elriasztja Saliet’-et tőlem, de ha nem tenném meg, akkor azt bánnám, hogy nem mertem lépni. Talán érzi ő is, hogy több van köztünk, mint szimpla ismeretség, bár a szemei csillogásából érezhetően kisugárzik a vonzalom. Tudom, hogy az elutasítása is benne van a lehetőségbe, de amikor eggyé forrnak ajkaink, minden más megszűnni látszik körülöttünk. A karomban tartom szorosan, és egy percre sem bánom meg, hogy így teszek. Aztán, arcunk lassan távolodik, de a pillantásunk most is egymáson tartjuk. Szinte kiugrik a szívem a helyéről, ahogy most is rám néz, de aztán kibontakozik az ölelésemből és távozni készül. Még nem tudom, hogy ez mit jelent kettőnkre nézve, de azt már sejtem, hogy idő kell mindkettőnknek, hogy rendezzük az érzéseinket. Hirtelen történt meg velünk és gondolom, hogy váratlanul érte a közeledésem. -Hmm.. Azt hiszem, hogy szintén hasonlóképp….- nem tudok erre mit válaszolni, mert zavarban vagyok. Jobban, mint előtte. Figyelem, ahogy távolodik a parton, majd összeszedem a ruhámat és én is visszaindulok a házam felé. Út közben csak Rá gondolok, és remélem, hogy nem bántottam meg ezzel a csókkal. Nagyon utálnám magam, ha így lenne! Most döbbentem rá, hogy többet jelent nekem Saliet’. Jorry halála óta először éreztem azt, hogy a szívem hevesebben dobban, pedig azt hittem, hogy soha többé nem fog megtörténni velem ilyesmi. Shaz’or útjai kifürkészhetetlenek!
Jenkins kiváló munkát végzett... már ami a fájdalom érzet teljes kizárását illeti az agyamból. A legutóbbi találkozónk során egy "talán jobb nem is tudni mi volt benne" koktéllal turbózta fel a testemet, hogy továbbra is ugyanazon a fordulatszámon pörögjön a ketyegőm, ahogyan eddig is tette. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mi történhetett a siklóval, ami miatt a gép még a levegőben kettészakadt és rajtam kívül a teljes legénységgel együtt veszett oda a partok közelében. Hogy a Kancellár benne lett volna? Nem hiszem, bár könnyen lehet elhamarkodottan zárom ki cselszövő személyét, de semmi értelmét nem látom annak, hogy nem régiben megmenti az életemet, most pedig többedmagammal együtt küld hullámsírba... Vérzek, bár nem érzem, hogy bármim is fájna, ami abból a szempontból nem túl szívderítő, hogy nem tudom teljességgel beazonosítani a probléma súlyosságát. Egyenként tapogatva végigellenőrzöm a testrészeimet, és azt kell megállapítanom, hogy szerencsés vagyok, mert egyiket sem érzem eltörve, viszont a lábam kétség kívül megsérült, amit valószínűleg akkor szerezhettem be, mikor kirepültem a gépből. Percek óta azon vagyok, hogy felidézzem emlékeimben az utolsó percek történéseit, hogy volt-e valamiféle vészjelzés a pilóták részéről, vagy esetleg egy gyanús előjel, amit észre lehetett volna vennünk, de semmi említésre méltó nem jut az eszembe. Rossz szokásom, hogy azonnal külső okokra vezetem vissza a szerencsétlenséget és gyanakodni kezdek, elvetve a sajnálatos, minden hátsószándék vezérlete nélküli, baleset eshetőségét, holott fogalmam sincs igazából, hogy valójában mi történt. Szorult helyzetemmel együtt viszont most mégis szabadnak érzem magamat, méghozzá olyannyira, mint még soha. Ha bárki is figyeli a kijelzőket a Dominiumon, akkor meggyőződése lehet, hogy egy ehhez fogható zuhanást senki sem élhet túl... még én sem. Azaz könnyűszerrel halottnak nyilváníthatnak. Feltehetőleg hamarosan kutatócsoportot küld utánunk a vezetés, ha másért nem is, akkor azért, hogy elszállítsák a tengerbe hullott roncsokat és a hullákat, már, ha megtalálják őket, bár szerintem hamarabb kerülnek egy vízi élőlény gyomrába a bajtársak, mint ideérne a segítség. A sziklás parton kísérletet teszek a talpra állásra, ami sikerül ugyan, de igyekszem nem megterhelni a vérző lábamat felesleges mozdulatokkal. Az idő nem nekem dolgozik, ezért megpróbálok mihamarabb eltűnni a partról, hogy még véletlenül se tűnhessen fel senkinek sem jelenlétem. Egyetlen dolog van nálam a megtépázott, szétázott egyenruhámon kívül, a késem, aminek még jó hasznát vehetem a part menti erdőségben.
Eltelt már a beköltözésem idejétől pár nap, összeismerkedtem Rhonan gyermekeivel, felfedeztem a ház minden egyes zegét és zugát. Aludni még nem megy olyan jól, mintha odahaza lennék. De majd csak kialakul ez az egész végre. Nem siettettem az időt, majd folyik minden a maga kis idejében. Ám mindig volt egy pillanat, mikor a szívem haza húzott anyám ölelésébe. Most is ez történt, így mivel Rhonan a munkája elszólította még napkelte előtt, csak a gyerekek tudhattak távozásomról. Meg hogy mikor is érkezem majd vissza. De muszáj volt találkoznom a szüleimmel, még ha ez egy hosszas út lesz oda és vissza. Remélem megérti mindenki a rövid időre való távozásom okát. A szüleimmel való találkozás a legszebb pillanatok egyike volt az eddigi életem során. Anyám nagyon leste a változásokat rajtam, ám ki kellett hogy ábrándítsam. Nincs köztünk Rhonannal (még) semmi szeretkezés. Majd ha eljön az idő. De még nem érzem, hogy készen állnék rá. Ő pedig szerencsére megérti ezt. Anyám arcáról leírható volt a szomorúság. Azt hitte hogy 5-6 hónapon belül megláthatja majd a gyermekem. Aztán vissza indultam a bogával, hogy haza érkezzem Rhonanhoz, nehogy túlságosan hiányozni kezdjek. Ám előbb még a partot jártuk körbe az állattal. Ez az a hely, ahol először csókolt meg, ahol a szívünk kopácsolása össze ért. Szép emlék, ami pedig még annál is szebb, hogy már ott vagyok nála, legjobb helyen. A gondolataimat megszakítja valami más, a partra nem illő dolog. Vér. Távolabb a vízben pedig vasmadár hullája. Már nem él, ez biztos, lassan süllyed és füstölög. A lándzsámat a kezembe veszem és a kicsit ideges bogát irányítom a vér felé. Megtapossa, majd megindul a „nyomot” követve. Tekintetem ide oda kalandozik, figyelek a zajokra és a halott égi madárra. Hátha van itt valaki, akinél nem számít hogy nő vagyok. Talán a vért követve eljutok annak gazdájához.
Akármennyire is szeretnék mielőbb kámforrá válni, sajnos be kell látnom, hogy a jelenlegi helyzetemben nem engedhetem meg magamnak a sietős lépteket és a kapkodást, mert bármennyire nem érzem az őrjítő fájdalmat, minden egyes lépésnél a sérülésem egyre jobban vérzik. Valamit sürgősen kezdenem kell a problémámmal, mert elnézve a mögöttem hagyott utat, finoman szólva sem kell túl ügyes nyomolvasónak lenni ahhoz, hogy valaki a nyomomra akadjon. A pillanatot azonban tovább árnyalja egy távoli boga képében megjelenő lény, melynek nyergében lovas is kirajzolódik, bár egyelőre még messze vannak, úgy vélem elrejtőzni semmi esélyem és egyébként sem lenne túl sok értelme. Ha helyi az illető, akkor nem az lesz az első dolga, hogy visszajuttasson az enyéimhez, ha meg az ellenállók közül valaki, akkor meg már úgy is mindegy. Nem dacolva tovább a sorsommal, leülök az egyik sziklára, ahol a sérült lábamat meg tudom támasztani és bevárom a követőmet. - Üdv! - remélve, hogy előbb vagy utóbb hallótávolságba kerül az érkező, majd a legmegfelelőbbnek tartott pillanatban megejtek irányába egy esetlen üdvözlést, melyhez egyik kezemet is felemelem csak a nyomaték kedvéért. A késem az oldalamon, jól látható helyen egy zárt tokban helyezkedik, egyéb fenyegető eszközt pedig nem birtoklok, ezért remélem, hogy a fogadjisten sem lesz túlságosan különböző az üdvözlésemtől. - Segítségre lenne szükségem. - akaratlanul is artikuláltan beszélek, mintha csak egyszerűen nemzetiségbeli különbséget kellene a közeljövőben leküzdenünk. - A gépem lezuhant. - mutatok a füstölgő roncsmaradványra, amit szép lassan el fog nyelni a part menti víz és iszap. - Megsérült a lábam. - mutatom az amúgy is magától értetődő dolgot és újból csak magamat tudom hibáztatni, hogy nem voltam képes eddig megtanulni a perdaiak nyelvét.
Közel érve az égihez az első tennivalómmá vált, hogy tetőtől talpig végig mérjem. A lába csúnya, a többiről meg nem teszek említést. Felemeli a kezét, megszólal. A kezem még jobban rámarkol a fegyverre. Nem értem az ő nyelvüket. Sosem volt alkalmam megismerni. Nem is igazán akartam. Undor. Ezt érzem most is, mint mikor a szentélyt elintézte az egyik vasmadár. Az övüké volt. Olyasmi, mint amit most mutat. A füsttel belepett fenevad. Nem fordulok a madár irányába, mikor az felé kezd mutogatni. Látom hogy szarban van. A lábát is látom, de az övéi elől menekül? Miért? Elkövetett valamit? Ő rossz? Vagy jó? És akik miatt megsérült, azok a rosszak? Rövid ideig tépelődők, hogy hagyjam-e itt, hiszen semmi közöm hozzá, vagy segítsek és keveredjek bele a csatájába. Melyiket viseljem rosszul? Mit cipeljek a hátamon? Valószínűleg ha tovább itt maradunk, akkor lassan nem kettesben leszünk. Semmi kedvem hozzá, de nem is akarok társaságot. Ennél többet. Nyelvemmel sűrűn nyelvcsettintéssel adom a boga tudtára kérésem, s az engedelmeskedve fekszik is le. A férfit figyelem, majd megpaskolom magam mögött az állat hátát. Jöjjön velem. Döntse el maga. Marad, de akkor szarban lesz, vagy jön és akkor túléli. - Gyere már! - ripakodok rá saját nyelven, ha nem mozdulna gyorsabban, mert meggondolom magam.
Úgy érzem, mikor hallótávolságon belülre ér a reménybeli segítségem, mondanom kell valamit, mert, ha nem teszem talán faképnél is hagy, teljesen mindegy, hogy milyen állapotban látja a lábamat. Mindezért persze egy rossz szavam sem lehetne, hiszen az emberek sem éppen a segítőkészségükről híresek, főleg, hogy az utóbbi időben talán még inkább jelen vagyunk a helyiek életében, a mindennapjaikban és ráadásképp még a holdjukból is kikanyarítottunk egy szeletet a magunk hasznának. - Köszönöm. - biccentek egyet, bár tudom, hogy egyikünk sem érti a másikat, ösztönösen szól a segítségnyújtás szikrájának betudható mozdulatért a köszönet. - Megyek már, megyek! - még, ha egy kukkot sem értek az elhangzó szavakból a megemelt hangszínből azt azért könnyen kiérzem, hogy nem az úti célomat kívánja megtudni, mégis meddig vihet a boga hátán. Figyelve a sérült lábamra, megindulok a sziklás tengerparton a boga irányába és rutinos mozdulatokkal kapaszkodok fel a nyeregbe a lovas mögé, ahová mutatja. Eszem ágában sincs ellenkezni, vagy mást tenni, mint amire engedélyt kaptam, elvégre nem is lenne miért ellenszegülnöm, plusz ő van itthon, ő az, aki talán segít ellátni a sebemet, de legalábbis bentebb visz az erdőségbe, hogy ne legyek szem előtt.
Az ember végre megmozdul, s megindul, hogy boga nyeregbe üljön. Az övéi támadtak rá? Hátba? Vagy rosszat csinált és most menekül? Mindenesetre nem tetszik a dolog, de a miérteken ráérek később is agyalni. Megvárom, míg felül mögém, s amint ez meg van, már a gyeplőn rántok egyet, s egy jip jip vezényszóval rohanásra ösztönzöm az állatot. Aki természetesen elsőre ért a szóból és teljesíti a szerény kérésem. Időközben hátra- hátra pillantok, hogy van-e rajtunk kívül még valaki a terepen. De tiszta a hely egy darabig. A nyakamba vettem egy baj forrását! Mit mondok Rhonannak? Mit mondok Athardnak? Kell tudniuk róla? És ha azt mondják hagyjam magára? Azt kellene tennem. Letenni kicsit odébb, útba igazítani, majd otthagyni. Remek terv, remek gondolat. Ismét hátra pillantok, ám ezúttal nem az ismeretlen bámulására, hanem a nyomainkra, amit hagyunk a homokban. A vér, a boga nyoma és a súly, amit visz. És ha így ránk találnak könnyedén? Akkor szívhatom a fogam még jobban. Ahogy beérünk a susnyásos területre úgy tépek le egy darab ágat levelestül az egyik fáról, majd ahogy lassítok a bogával, úgy szállok is le róla. Az állat figyeli a mozdulatokat, kissé ideges a fickó miatt, de nem moccan. A vállamra hajtom a letépett növényt, majd ahogy vissza sétálok a találkozási helyhez, onnan kezdek kicsit söprögetni. A nyomainkat. Néha kicsit csalok és más irányba is söprök párat, majd direkt megvágva magam – csak a tenyeremet, nem vészes – csepegtetek el ellenkező irányba foltokat. Persze a lépéseimet eltüntetve. S sepregetve térek vissza a rám váró feladatra. Nem ülök vissza, csak megragadom az állat kötelét, hogy meginduljon beljebb a sűrűbe. Kicsit odébb ahol tisztább a környezet, a parttól pár 100 méterre állok csak meg, majd fordulok az égi felé. Szemügyre veszem a sérült lábát, a lándzsámat azért nem eresztem addig, míg ez megtörténik. Megtapogatom a sérült rész körül, csúnya, a vér rengeteg, így nem sokat látok belőle mekkora. Ám lehet eltörött. Az jó nekem? Csak lassítja a dolgokat. A fickó szemeibe pillantok. Majd a fegyveréért nyúlok, s ha nem kap oda, hogy megakadályozza, akkor én sem gyűrőm orrba a könyökömmel. Mert akkor dupla sérülést láthatok el rajta, ez meg egyikünknek sem kedvez.
Bizonyos szempontból sok-sok előnyét látom annak, ha majd a Dominium hivatalosan is halottnak nyilvánít és töröl a nyilvántartási rendszerből, ám ehhez az is szükséges, hogy a lezuhant sikló keresésére küldött kutatócsoport nyomomat se találja a parton és annak környékén. Ez a reményem talán még össze is jöhet, mert a boga lovasa megáll, és nagyon úgy látszik, hogy valamilyen formában segíteni is fog rajtam és az elszenvedett sérülésemen. Segítőm még úgy sem tűnik valami nyugodtnak, hogy jelét sem adom ellenkezésnek, és mindent úgy teszek, ahogyan sejtésem szerint kéri, bár nem hibáztatom e miatt, mert az igazat megvallva én sem lennék nyugodt a helyében fordított esetben, ha egy ismeretlen előéletű perdaival a hátam mögött kellene az erdőség irányába léptetnem. - Ennek semmi értelme. - szólok a magam nyelvén a nyeregből, amivel csak segíteni próbálok, de egy belső hang azt súgja, hogy jobban tenném, ha befognám, és ki sem nyitnám a számat, amíg nem kérdeznek. Tökéletesen értem a gondolatmenetet és a nyomeltüntetési elképzelést, de ezzel tényleg csak feleslegesen fog dolgozni, mert az égiek más módszerrel keresnek nyomokat, olyannal, ami még perdai érzékszervekkel is észlelhetetlen. Mindenesetre nem megyek sehová, nem is tudnék a jelenlegi állapotomban, ezért mást sem tudok tenni, mint kivárni, amíg a nő végez a felületi "takarítással". Úgy gondolom beletelik még egy kis időbe, míg megérkezik a mentőcsapat, ezért már azzal a néhány száz méterrel is, mellyel beljebb kerülök a sűrűben, határozottan ráléptem a szabadság felé vezető útra. A sérült végtagom tapogatása után világos képet kap segítőm. Eltörve nincsen, a vágás nem ért létfontosságú eret, viszont erősen vérzik. Ellátás nélkül nagy valószínűséggel hamar erőmet veszíteném és kivérezve a fák között érne a vég. A szemkontaktust a bizalom jeleként veszem, ezért tartom és hagyom, hogy elkobozzák egyetlen fegyveremet, a tokban lévő késemet. Nem nyúlok érte, mozdulatlanul tűröm a nézését, egészen addig, míg birtokba nem veszi. - A nevem, Nikolai. - ha egyszer még összefut a pillantásunk, határozottan mutatok magamra és kimondom a nevemet, hogy legalább az alapvető ismerkedési szintet megüssük, ha már összesodort minket az élet. Továbbmondani azonban már nem tudom, mert égi gépek hangja üti meg a fülemet, ez biztosan a mentőcsapat lesz, ami azt jelenti, hogy fegyveresek, nyomkeresők és kutatók is érkeznek a partra. Szerencsétlenségünkre tőlünk nagyjából kétszáz méterre a parton szállnak le, ami túlságosan közeli. Valószínűleg Saliethris figyelmét valamelyest leköti az érkező vasmadár robaja és a sűrű növényzet miatt csak darabokban kivehető képe, ezért az egyik óvatlan pillanatban, kihasználva a mesterségesen belém kódolt gyorsaságomat, nem túl erősen, de elkapom a nő karját. Tudom, hogy ezzel minimum egy orrba vágást kockáztatok, de az még mindig jobb, mint visszakerülni a Dominium-ra. - Nem! - ha lesz olyan szerencsém, hogy nem a felrepedt szám szélét kell egy ütés után ápolnom, akkor egy fejrázást láttatok, amiből arra következtethet, hogy nem szívesen találkoznék a sajátjaimmal.
Teszem a dolgom, tisztítom a nyomainkat. Még akkor is, ha ez a másiknak nonszensz, hiszen nekik a különc fegyvereik segítségükre vannak. Nem értek hozzá. Szerencsére. Ezt tartom helyesnek, a többit intézze ahogy akarja. A fegyverét sikeresen elkobzom, a fegyveremet tartó markomba csúsztatom, közben újra kommunikációt folytat velem. Magára mutat, majd valamit motyog mellé. A neve lehet? A tisztje? Vagy amit munkálkodik? A kezét figyelem, ahova mutatott, majd vissza a szemeibe. Végig nézek ruházatán, jeleket keresek rajta, de mivel teljesen máshol érintette a ruháját így csak a neve lehetett. Bólintok. - Nikolai. - ismétlem el szavait szinte érdektelenül, majd robaj üti meg füleimet, melyre fel is kapom fejem és a távolba figyelek. Nem jó! Hogy zavar-e a zaj, ami az óriás madár érkezésével jár? Hát hogy ne! Látszik is rajtam, ám a Nikolai nevezetű sérült elkapja a karomat, mely meglep, ráadásul újra megszólal. Őt figyelem, de aztán a mellkasához nyomom a fegyvert, melyet elvettem tőle, majd felpattanok a bogára és már futásnak is ered jóval beljebb a rengetegbe. A lábáról sem feledkezek meg. Mivel nem sok minden van nálam, így azzal kell beérnem. Olykor hátra pillantok, hogy követ-e bármi nem ide illő, de a parton maradtak mind kicsit még. - Nikolai! - ejtem ki a nevét újra, majd a boga kötelét átnyújtom neki. A szemeibe pillantok, majd megpaskolom az állatot, aki remekül tudja, hogy megállni nem lehet. - Marad! - mutatok a férfira, majd az állatra, azzal a lendülettel nyúlok fel a magasba és kapok el vastagabb ágat, mellyel már fel is húztam magam rá. Röpke ideig figyelem a duót, de aztán már ugrok is a talajra, hogy a megfelelő phenst megtaláljam. Szerencsére ismerem a területet, így hamar találok, s bármiféle időhúzás nélkül tépem ki a földből gyökerestül, majd ugyanígy jár még egy. Végül marad a rohanás a Nikolai nevezetű után. A nyomokat látom a talajon, így tudom követni őket. A boga hamar észre vesz, lassítja lépteit, hogy sikeresen beérjem. Haladunk tovább, nem szállok fel, csupán az állatra csatolt oldaltáskába pakolom a szerzeményeket. Majd a férfi mögé felmászok az állatra, eközben a lándzsámat átnyújtom az utasnak. Elkobzom tőle újfent a kését. S kihúzom a tokból, átnézem a ruha anyagát, hamar döntök, s szakítok róla egy nagyobb darabot. Abba döfőm bele a kést és az anyag felénél kettészelem. Rápillantok a lábára is, mely még mindig nem hagyta abba a vérzést. A letépett rongyot átadom neki, majd megállítom az állatot, leszállva arról, vissza véve a rongyot, ideiglenes kötést teszek a sérülésre. Szoros, elköti a vérzést. Addig kitart míg hosszabb ideig megállunk, s megtudom csinálni a főzetet. Addig meg ez csak ki tart. - Nikolai?!! - ülök vissza a fickó mögé, ezzel indítva is az állatot, hátra pillantok, hisz csend van, bár ezt biztosan észrevette már Ő is.
- Igen, Nikolai. - mosolyodom el, mikor visszahallom a szájából a korábba kimondott szócskát, és bár egyáltalán nem vagyok az a fülig vigyor pofa, most valahogy nagyon megörülök, hogy nem teljesen reménytelen a kettőnk közötti kommunikáció. A rögtönzött nyelvlecke folytatását azonban az égi gépek keltette zaj miatt egyelőre nincs lehetőségünk folytatni, azt viszont abszolút pozitívumként könyvelem el, hogy a hirtelen ötlettől vezérelt karfogásom után reflexből nem csapott azonnal orrba. Az erőszak egyelőre várat magára, helyette azonban a miheztartás végett megkapom a saját fegyverem pengéjének hegyét a zubbonyom szálai közé. Még így tokon keresztül is érzem a fém fenyegetését és értem is a célzást, jó fiú leszek, eszemben sincs bántani vagy valami hasonló, de mindenképpen szerettem volna érzékeltetni, hogy nagyon nem szeretnék összefutni az érkező gépről senkivel sem és baráti javaslatként neki sem ajánlom a kíváncsiskodást. Kicsit hezitálok, hogy most akkor mivel is folytassam az egyszavasaimat, de szerencsére a perdai nő megoldja helyettem is a helyzetet, mert egy szemvillanással később már fel is pattan a boga hátára és egyetlen mozdulattal vágtára is fogja az állatot. Kapaszkodok, ahogy csak tudok, olykor-olykor magunk mögé pillantva, hogy követ-e minket valaki, de minden olyan gyorsan történik, hogy a sikló célterületet letapogató szenzorai sem jelezhettek az eltelt idő alatt gyanús mozgást a környékről, így feltűnésmentesen tudunk olajra lépni. - Igen! - mi mást mondhatnék a nevem hallatán és a kantár láttán, mint a legegyszerűbbet, mi eszembe jut. Erősen tartom az átvett gyeplőt, hogy megmaradjunk az útiránynál, ami vezessen bárhová is, kiigazodni úgy sem tudok ebben a sűrű, számomra teljességgel átláthatatlan, elvadult part menti erdőségben. - Eszemben sincs eltűnni. - ezzel az elgondolásommal azonban egyedül vagyok, mert a következő másodpercben már egymagamban ülök a kezes bárány lelkületű boga hátán és hiába tartom magam gyakorlott lovasnak, most nagyon nem érzem az állattal a kapcsolatot és jószerivel csak utasként száguldok vele árkon-bokron át. Fogalmam sincs, hogy mi módon tudott ilyen gyorsan utolérni minket az előbb eltűnt segítőm, viszont a lényeg az, hogy a boga lassít, ő pedig kisvártatva már mögöttem is van, és a lándzsáját nyújtja felém. Az átvétel közben egyik ámulatból a másikba esek, mindeközben persze ügyelek arra, hogy az egyensúlyomat megtartva ne zúgjak ki a sebesen trappoló nyergéből. Kérdésem előtt már csak azt veszem észre, hogy szó szerint szabdalják a ruházatomat, méghozzá ügyesen kitapintva, pontosan annál a részénél, ahol erős, kötözésre alkalmas az anyag. Amint lehetőségünk nyílik, át is lesz kötve a sérült lábam annak rendje és módja szerint, így talán elvérezni már nem fogok. - Köszönöm. - hálálkodok a saját nyelvemen, de mintha a levegőbe beszélnék, hatást nem igazán érek el vele, csupán annyit, hogy újból felül hozzám és nem ledob, hanem indítja a menetet. - Menni, menni! - felelek a "Nikolai"-ra ennyivel, mert ha mégsem a károkat felmérő kutató-mentő csapat érkezett az előbbiekben, hanem egy ellenőrző alakulat, akkor mindketten nagy veszélyben vagyunk és ezt még elmondani sem tudom a társammá avanzsált perdainak.
Fogalmam sincs meddig kéne vinni, de az biztos hogy kifelé a veszély területéről. Úgy néz ki, hogy az egész part és a hozzá tartozó területek bele tartoznak. Így már csak egy lehetőség van. Megállás nélkül tovább haladni. A költözés ideiglenes, kitart addig, míg megállunk hosszasan. Arra pedig hogy menni- menni, már gyorsabban meghajtom az állatot. Mintha értettem volna, de nem, csak tudom hogy elkell innen tünnünk. Az ember, az mindig ember marad. Hogy ő itt előttem? Vele mi a csuda lesz? A megállónál bekötözőm normálisan a lábát, majd haza térek az enyéimhez. Elboldogul biztosan. Nem kell félteni. Ha túlélte a lezuhant madarat, akkor túléli egymaga perdát is. Gondolataimra felciccenek, hiszen mekkora marhaság az egész. Mit tegyek? Hova menjünk? - Jó nagy bajt hoztál a fejemre! - mondom ki hangosan is a dolgot, hisz úgyse értjük meg egymást, akkor még tök mindegy hogy hogyan szidom meg és körbe. Ráadásul haza is kellene érnem következő sötétedésre. De így nem fog menni. Rhonan aggódni fog és ha meglátja velem az égit... Nem tudom mit tenne vele. Nem tudhat róla, egyelőre. Mindegy. Elorakba eljuthatunk? Onnan pedig haza Cadarba? De hogy juttattok el egy égit odáig? Vigyem a szüleimhez? Nem. Nem sodorhatom bajba őket. Mi van ha oda találnak azok, akik a sérültet keresik? Akkor az sem megoldás. Fene. Akkor legyen a titkon? S rejtsem el valahol? Szelídítsem meg? Fejet ingatok vigyorogva, majd a kötélen irányt változtatok kicsit. Végig haladunk a fák rengetegébe, s majd eljutunk Caerneron kikötőjébe. Bár előtte még meg kell állni párszor. Aztán majd áthajózunk. Gondolom hosszú távon nem jó úszó. Mindenesetre ráérek agyalni ezen később is. Már jó ideje haladunk, hatalmas távot tettünk meg ebben az iramban. A hátas is megfáradt. Így megállítom az állatot, jól tudom hol vagyunk, erre elég sűrűn táboroztam régebben. Kikötöm az állatot, hogy amit tud azt lelegelje. Ráadásul hamarosan sötét lesz, addigra tüzet kell csinálni és elkészíteni s főzetet. Csak húzom a számát is közben, hisz miben? Felkapok egy vastagabb gallyat, majd a fickó arcába tolom, lássa s értse mit akarok. Segítsen ilyet szedni. Ha tud járni és nem okoz akkora fájdalmat. Ha ez meg van, csak utána tudok bármi mást csinálni.
A kommunikáció finoman szólva sem túl acélos eddig kettőnk között, persze nem az értő beszédre gondolok, mert mint olyan, nem is létezik. Egyelőre. Azonban teljesen jól elbeszélünk egymás mellett, a szó szoros és átvitt értelmében is, ugyanis bármit mond a másik, mosolyogva lehet rákontrázni. - Köszönöm, te is szimpatikus vagy számomra, csak kár, hogy nem értjük egymást. - válaszolok a perdai nyelven elhangzó, nem éppen barátkozós mondatra égi nyelven, miközben a sebem, immáron távol a kutatócsoporttól átmenetileg el lesz látva. Sok mindent tartanak a bogahátról, de azt még kevesektől hallottam, hogy kényelmesnek mondták volna. Bár könnyen lehet ez is csak gyakorlás és kitartás kérdése, mint sok-sok más. Mindenesetre mikor megállunk végre, megállapítom, hogy az erdő csöndesebb már nem is lehetne, mint most, az éjszakai vadászat megkezdése előtt. - Hohó... - emelem védekezőn magam elé a kezemet, hogy lássa, nem akarom megtámadni, főleg azok után nem, hogy ennyi időt ültem mögötte a nyeregben. - Ó értem, szedjek ilyet. Rendben. - biccentek, ám mielőtt elfordulna tőlem, újból magamra mutatok, megpróbálkozva az ismerkedéssel újból. - Én, Nikolai - mutatok határozottan magamra, majd rámutatok és folytatom. - te, ki? - rajzolhatnék kérdőjelet a levegőbe, de azzal se mennék többre, mint a kérdés újra elismétlésével. Fogalmam sincs, hogy jutunk-e előrébb ebben a témakörben, de, ha nem, akkor nem forszírozom tovább a kérdést, mert a végén még tényleg megpróbál megruházni az előbbiekben az orrom alá nyomott fadarabbal. Egyelőre jól érzem magamat, a sérülésem bekötése tartósra sikerült, és ha van egy szemernyi szerencsém, akkor talán még a vérzés is csillapodott. A gyűjtögetés nem jelent különösebb problémát, az erdő bő kézzel osztogatja a tűzifának valót, ezért rövid idő alatt sikerül is begyűjtenem egy jókora adagot. Mikor visszatérek a segítőmhöz, hirtelen megtorpanok, mert mögötte a félhomályban olyat látok, ami enyhén szólva is nyugtalansággal tölt el. Fogalmam sincs, hogy mi módon tudta észrevétlenül megközelíteni a táborhelyünket az a közepes méretű ragadozó, ami a lány mögött látható, de vészes közelségben van. - Lassa, lassa! - hadarom hangosan, hátha megriad a sziklaszilárdan figyelő lény, de időközben rájövök, hogy hiába kiabálom ezt a szót, amit éppen kiejtek a számon, nem pont az ácsorog jelen pillanatban is a homályban. - Hrrr, hrrr! - még karmolászok is a levegőben párat a hatásfok kedvéért, amitől biztosan teljesen agyamentnek gondol, de inkább járjak így, minthogy felfalja az a dög. - Óvatosan közelíts felém. - próbálok más taktikához folyamodni, bár úgy sem érti mit mondok, így inkább az egyik kiemelt fadarabbal próbálom magamhoz csalogatni a perdait.
A srác megijed első találkája közben a gallyal, de hihetetlen hogy milyen értelmes. Fogja a lapot hogy mit is szeretnék, így további magyarázatot nem kell biztosítanom neki. Szerencsére. Ám szerencsétlenségemre ő kezdi el megint a bemutatóját. Hogy én ki vagyok? A perdai aki megmentette? Nem elég? Nekem bőven. Hiszen úgysem leszünk sokáig együtt, a közeljövőben meg nem szándékozom találkozni vele. Amúgy ha tovább mutogat felém, eltöröm az ujját, így nem a lábát fogja fájlalni majd. De mivel választ nem kap, így hátat is fordítok neki, hogy kialakítsam a tűz fészkét pár kőből meg száraz füvet is teszek bele, hogy könnyebben gyulladjon majd be. Fél szemmel a bogát figyelem, hisz az ő nyugodtsága elegendő, hogy tudjam, veszély nincs. Ha valami jár a környékünkön, azt úgy is jelzi. Az égi visszatér, feladatát elvégezte, hozott fát a tűzre, így mindez dicséretet érdemel. Igen ám, de elkezd ismét beszélni, mutogatni, így mindennemű feladatomat abbahagyva rá kell hogy figyeljek. Nem tudom mi baja. Megcsípte valami? Karmolászik? Mi? Az állatunkra pillantok, aki a hátam mögé figyel, ám nyugodt, nem kezd el idegesen toporzékolni, menekülni sem akar és hangot se ad ki. De lát valamit, kiszúrt mögöttem valamit! Visszatekintek a sebesültre, majd felemelt kezemmel, tenyerem felé mutat, jelezve, nyugi. Lassan fordulok meg és lépek a férfi elé, kezembe véve a lándzsám. Nem támadóan, csupán védekezés miatt emelem magam elé. Végig nézek a látogatónkon. Fekete szőrtelen állat, világító szemekkel figyel minket. Leeresztem a fegyvert, a földbe szúrom a pengéjét. Majd a fickó felé fordulok és ha elkapja a karom, ha nem, egy taslit vágok le neki. - Hoiho! - mutatok az állatra és ha figyel, akkor leguggolva egy fűcsomót tépek le, azzal állok fel, s mutatom az éginek. Majd az állat irányába hajítom, amihez oda is lép az a fenevad, közben már fogom is be a fülem, hisz amint megette az adományt, füleket bántó sikításba kezd. Majd távozik. A boga irányába pillantok, de mivel nyugiban van, elszedem a szedett fát és a fészekbe helyezek pár darabot belőle, a többit mellé későbbre. Tüzet kezdek csinálni, úgy 10 perc elteltével mindez sikerül is, hacsak az éginek más terve nem akad. Lángra kap könnyedén a fa, majd a fegyveremet kihúzva a földből a hátashoz lépek, hogy az oldaltáskából előhalásszak egy errator bőrből készült Víztározót Tele van, a férfihoz lépek, átnyújtom neki. Mutatom a használatát, hüvelyujjamat a számhoz emelem, ivást imitálok. S ha elkezd inni belőle, csak akkor lépek vissza a növényért, a tűz mellé ülök vele, a virágát kezdem tépkedni, egy laposabb kőre helyezve pedig a lándzsával kezdem aprítani. Elkérem mutatással a víztározót, ha megkapom a férfitól, akkor pár cseppet adok a vágott virágnak. Majd felhalmozom azt a penge lapjára, s a tűz fölé helyezem. Felhevítem, így kivonva belőle a szükséges anyagot. - Nikolai! - intek, hogy jöjjön, üljön le, majd átadom a lándzsát, hogy a tűz felett tartsa. Leszedem a lábáról az ideiglenes kötést, mely elszorította a vérzést, a vízzel kicsit leöblítem a rászáradt vért, majd a fegyverem elvéve a férfitól, a lábához emelem a fegyvert, várok kicsit hogy kihűljön, majd ráöntöm az egészet. Belekenem a sebbe, majd egy újabb anyagot tépek le az öltözékéről, hogy tisztán tartsam a sebét. Bekötöm vele. Felpillantok a srácra. A kezemet a mellkasomhoz emelem ökölbe. Szigorú a tekintetem, semmi kedvem ehhez. - Saliethris. - mutatkozom be végül, majd a koszos előző kötéssel letörlöm a fegyverem.
Nagyon szépen köszönöm a kört. Folytatása következik a közeljövőben 
