Tenger

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Azt hiszem, szó szerint leesett az állam. Nem hiszem, hogy ilyen előfordult volna már velem, úgy kell figyelmeztetnem magam, hogy illendő volna becsukni a szám. Még jó, hogy nem ülök padon, most lazán hanyatt vágódnék le a homokba nagy döbbenetemben. Természetesen háttámla nélküli padról, habár amennyire meglepődtem, lehet hogy háttámlával ellátott ülőalkalmatosságról is lezúgnék. Kicsit macerásabban, és sokkal röhejesebben, de attól még megoldható lenne. Legalább tovább szórakoztatnám a másikat. Láthatóan ugyanis kérdésemen megint jót derült. Én meg csak hápogni tudok.
- Kilencven? Kilencven?? - Muszáj vagyok saját nyelvemen is kimondani, hogy végre fel tudjam dolgozni. – Kilencvennél több. Hm.
Fogadom el a végén egy rövid fejcsóválást követően. Egy dolog tudni, hogy tovább élnek, mint mi, egy másik dolog ezt hús-vér valójában látni.
- Tudod, szeretnék én is így festeni nagymamakorban. – Félrebiccentett fejjel mérem végig, hogy ráébredjek, talán az ő nyelvén -megint- mulatságosan hathatnak szavaim. – Mármint nem pont így! – Integetek felé körözve kezemmel, mintha csak pantomim-ablakpucolnék épp. – A borosta nem hiszem, hogy jól állna. Csak így fiatalos szeretnék lenni. Ha quorsa lennél, akkor nem mondanálak többnek 40 évnél.
Ha pár évszázaddal ezelőtt éltem volna és lett volna borostám, sőt talán szakállam is, akkor cirkuszi látványosság lehettem volna… vagy kísérleti alany, amiért 90 évesen még mindig így néznék ki, csak hog teljesen összemossak itt mindent. Levonom inkább a konklúziót, jó az, hogy most élek és úgy-olyan formában, amilyenben megadatott. Nem kérek elnézést őszinte szavaimért, elvégre az imént hangzott el, hogy a perdaiak körében – vagy legalábbis jelen perdaival alkotott kétszemélyes körünkben – nem kell visszafognom véleményemet és kérdéseimet. Másrészt ez mind bók volt a köbön, még ha különös köntösbe csomagolt is.
- Meg némi fedezéket, a Perda lenni veszélyes.
Egészítem ki a felsorolást, csak azt nem teszem hozzá, hogy én például dupla veszéllyel találkozok, amint kiteszem a lábam otthonról. Egyrészt tényleg a természet, maga a Perda, másrészt a nem kedves dominiumiak sem csak integetnének, ha összefutnék velük. De egyébként igaza van, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még életben vagyunk Rebelliumban is.
- Jól teszi.
Kissé sötét a megjegyzésem, ellenben őszinte. A Földnek is így kellett volna, inkább egy faj tűnjön el, mint az összes többi és általuk jóformán maga a bolygó maga is.
- Ó! – Kerekednek el szemeim az ajánlaton, mintha csak lélektükreim is ezt a hatalmas Ó-t akarnák formázni. – Nagyon köszönöm én neked mindannyiunk helyett!
Vágom rá lelkesen, ahelyett, hogy a szokásos „nahát!”, „valóban?”, „tényleg?” helytöltőkkel húznám az időt. Nem adok esélyt, hogy meggondolhassa magát. Persze, tudom, le kell jelentenem a dolgot Alecnek és a parancsnoki láncon keresztül Carternek előbb, de ilyen formalitásokkal nem fárasztom önkéntes tanítónkat.
Figyelmesen hallgatom aztán válaszát, ami megint meglep, nem földre zuhanósan, de nem erre számítottam. Levonom hát a magam következtetését.
- Szóval hajdanábandanában ti is kísérleteztetek.
Voltak balul sikerült próbálkozásaik is, mi annyival vagyunk előrébb, hogy kérdezni tudunk, így nem követjük el ugyanazokat a hibákat, ellenben hamar megtalálhatjuk a megoldásokat.
- Ez lenni érdekes kérdés. Az egész történelmünk világában egy quorsáról jegyeztek fel egy nagy könyvben, hogy adományokat birtokolt. Régen volt, és nagyon sokáig hitték is quorsák, hogy képes volt sok mindenre ez az egy quorsa. Mások nem igazán voltak, vagy kevésbé.. kevesen hitték állítólagos képességüket vagy épp volt ez rossz jel és ők voltak üldözve. És voltak olyan quorsák, akik megelőzték korukat, felfedeztek dolgokat. Szerintem ők lehettek azok, akikre te gondolsz. – Zanzásítva lenyomtam az egyik legnagyobb világvallást, pár történelmi időszak furcsaságát és a feltalálóinkat. Potom hat mondatban. Ha nem ért meg, nem fogok csodálkozni rajta, a hiba nem az ő készülékében lesz.-  De képzeld, vannak nekünk meséink, amik rengetegszer különleges képességű quorsákról szólnak, szóval lehet nem véletlen és valaha tényleg voltak adományaink.
Vonom meg vállaimat, ki vagyok én, hogy örökigazságokat kinyilatkoztassak, mikor olyan sok mindent nem tudunk, még a nagy professzorok sem saját történelmünkről. Hogy most is lennének… no, abban már kételkedek, kivéve ha magát az életet is adománynak tekintem, mert akkor viszont tényleg igaza van. Talán az ő szemszögéből igaz is. Nekünk az, hogy ők sokáig élnek és víz alatt is tudnak lélegezni is egy csoda, nekik természetes. Talán van ilyen fordítva is, csak nem látom… még(?).
Beszélgetés közben magamra ráncigálom nadrágomat, miután a rám tapadt homokot megpróbáltam teljesen lesöpörni lábaimról. Aztán jön a zokni és bakancs. A hátizsákot vállaimra kanyarítom, a Styx-öt övemre csatolom és máris menetkész vagyok. A bókon elmosolyodok, kevesen méltatják humoromat, perdaitól pedig még végképp nem kaptam hasonlót. Az újabb ajánlatra ellenben szóban is válaszolok.
- Igen-igen! Én kérlek, ha lesz alkalmad, taníts meg jó tüdővel úszni.
Követem, ahogy elindulunk, de szemeim még mindig lelkesen csillagnak. Ez hihetetlen, a tengerben fogok majd úszni, én! WOW!!
- Mi fogunk fák kérgét nyesni? – Közbeszúrom kérdésemet, csak pontosítani szeretném, mire is készülünk. Már nem merek semmit biztosra venni. – Nem, most vagyok én először a tengernél. Elorak környékét és onnantól a Nagy-hegységig lévő földeket ismerem jobban. Ó, ezt szeretem!
Utolsó mondatom már az első nekem nyújtott bogyónak szól. A legtöbb növényt felismerem, meg is nevezem őket gyakorlásképp, párat amúgy ténylegesen is ismerem, találkoztam vele, kóstoltam is, de sokról csak olvastam. Ha valamelyikben nem vagyok biztos, arra rákérdezek.

[perdai]

Egyszerűt kérdez, mégis nehezen tudom megválaszolni, veszek is egy nagy levegőt hozzá.
- Hmm, ez nem olyan egyszerű nálunk, és ez nagy sajnálatos dolog. Természetesen esetben 90-100 évig élhetünk, a férfiak élnek kicsit rövidebb ideig, mint mi nők. De…- És nem tudom visszatartani, elfintorodok. - …akik fenn élnek a Dwa'woruu-n, ők élhetnek maximum 80 évet. Aki eléri nyolcvanadik születésnapját, kell bevennie mérget és elaludnia örökre.
Nem tudom lesz-e kérdése ehhez, de nem akarom előre megválaszolni a fel nem tetteket, már csak azért sem, mert van helyette másik, amire még válaszolnom kell.
- Hajunk lesz fehéres, férfiak szakálla is, hajuk pedig sokszor… hullik ki teljesen. – Hát na, nem jutott eszembe, hogy megkopaszodnak. – Leszünk mi ráncosak, bőrünk mindenhol arcon, testen, és sokszor leszünk kicsit kisebbek is.
Mutatom is magam, hogy pár centivel kisebb leszek, ha megérem a nagymamakort.. ez egy elég nagy ha, de akkor is. A teljes metabolizmus változását nem akarom kifejteni, egyelőre elég talán ennyi.
- Miért, borostád nő csak később? Negyven évesen még nem? Vagy csak neked nem volt, nem akartál? – Kérdezek vissza most én, miután illedelmesen megvártam, hogy ismét kikacagja magát, amit én már csak vidám mosolygással konstatáltam. – Quorsa férfiak bajsza kezd nőni korán, akár 14 évesen már.
Ezzel talán meg is magyarázom kérdésem okát, miért kíváncsiskodok.
- Igen, veszélyes, főleg mikor más quorsák járják földjét. – Erősítem meg korábbi kijelentésemet, kicsit kiegészítve, miért is mondtam így az előbb. Aztán bólogatva hallgatom. Ugyan nem konyítok az energiánkhoz perdai szemszögből, de elég pontosan leírt minket, akár igaza is lehet. Ebben is. – És vagyunk mi tapasztalatlanok. - Nem lehetetlen, hogy ha még nem is akarunk rosszat, azt Perda mégis annak olvassa/olvasná, lásd majdnem a kagylós fiaskómat. - De vannak Kedvesek, akik segítenek, hogy legyünk okosabbak, bölcsebbek a Perdával.
A jelzős nevesítésnél megdöntöm magam felé, hiszen ő is immár ebbe a kategóriába tartozik, aki hajlandó tanítani minket. A barát szót nem merem használni még, lehet nem mondana minket annak, csak azért csinálja, hogy a Perdát ne bántsuk tapasztalatlanságunkkal. De az vitathatatlan, hogy kedves ő is, sokan mások mellett, elég Quinlah-ra vagy  Rodára gondolnom. Megjegyzem… pontosabban, igyekszek megjegyezni a programját, habár nem tudom, mit jelent az, hogy feljebb megy. Mindenesetre majd a búcsúzásnál fogom felvésni eszembe, hogy hogyan tudjuk megejteni az oktatását, de az még odább lesz, mármint a búcsú. Most még rengeteg beszélnivalónk akadt és tennivaló is.
- A mi történelmi feljegyzéseink nagyon sok mindent leír, de nem… mmm…. nem teljesen biztosak, néha csak feltételezések. Ez az egy ember, őt nevesítve ismerjük, ismerjük nevét és egy könyv szinte csak vele, az ő csodáiról szól. – Mivel még egymás nevét sem ismerjük, ezért nem akarom bezavarni Isten fiával. – És voltak úgynevezett ’boszorkányok’, akiknek varázsképességet feltételeztek. Ők voltak sokan, de nem biztos, hogy voltak képességeik vagy csak a tudatlanok hitték az ő tudásukat varázslatnak… van értelme szavaimnak?
Pillantok rá szempilláim árnyéka alól, kérdőn, habár azt hiszem maga a kérdésem sem jó. Még emberi szemmel is borzasztó korszak volt ez, értelme tehát nem sok, itt inkább az érdekel, hogy kihámozható-e, mit akarok mesélni.
- Minden bizonnyal van, de igazad van, az enyém csak… csak… nem gyakorlott úszáshoz tengerben.
Nem mutatok rá, hogy emlékeim szerint ő mondta, hogy jó tüdő kell csak az úszáshoz…lehet nem jól ismételtem vissza. Azt csak remélem, hogy az enyém tényleg jó és nem beteg, egy szervi elégtelenség végülis elég egy embernek.
- Végülis van.
Nevetek most először vele együtt és mutatom mindkét tenyerem felé, amin halvány bőrkeményedések láthatóak. Tagadhatatlan, még mindig nem kizárólag fizikai munkát végzek, de így is sokkal erősebbnek tűnnek kezeim (és én is!), mint mikor a hűs Adattárban dolgoztam.
- Ez változó, leginkább akárhányszor csak tehetem, egy hónapban egyszer.
Gyors számolgatást követően bököm ki a számot, amit most még korrigáltam azzal, hogy nem tehetjük be a lábunkat Elorakba. Ezért is (sok egyéb ok mellett) volt rendkívül csábító ez a „kirándulás” a tengerhez.
- Köszönöm.
Veszem el a bogyókat, de csak mert kiszúrom, hogy előttünk pár méternyire ott egy másik bokor, lesz még, amiből lehet csemegézni, abból már nem fogok úgyse kérni, ez elegendő számomra.
Mikor megérkezünk, nagyon figyelek az instrukciókra, a fákat már addigra messziről és lepakolás közben szemrevételeztem.
- Mondd ezt egy nőnek…
Kuncogom orrom alatt, hogy aztán most én nevessem el magam a derékvastagság meghatározásnál.
- Rendben. Csak azzal a… a…. izével lehet dolgozni vagy késsel is lehet?
Ha lehet, akkor előveszem késemet és megmutatom neki, hogy rendben lesz-e. Aztán megint őt figyelem, ahogy vélhetően engedélyt kér. Levonom a következtetést, hogy nem kell kimondani az engedélykérést. Lehunyom szemem, lehajtom fejem és habár talán egyesek emberek szerint röhejes dolog egy növénytől engedélyt kérni, én nem tartozok közéjük. Azt persze el nem mondanám senkinek, hogy még be is mutatkoztam. Ahogy befejezem „mondanómat”, felnyitom szemem és felpillantok a fatörzsre. Hogy a hirtelen mozdulat/fény miatt csak káprázik a szemem, vagy tényleg látom az enyhe vibrálást, de mivel ahhoz a ponthoz is mászni kell, így reménykedek benne, hogy jól csináltam és jó pontot látok.
- Igen, de általában olyanra, aminek voltak ágai alacsonyabban. Hogy csináljam nála jól?
Rémlik a vadkempingezős időszakomból, hogy olvastam az ilyen oszlopfa-mászásról is, de megtehettem, hogy inkább olyat válasszak, aminek alacsonyan növő, vastag ágai is voltak, amire biztonságosan felmászhattam, szóval nincs túl nagy tapasztalatom. Szóval inkább kérdezek, mert azt a nevetőgörcsöt inkább elkerülném, ami minden bizonnyal kerülgetné, ha látná, hogy tutorialt olvasok famászás előtt.

Bevallom, számítottam kérdésekre, de nem ezekre, ugyanakkor/épp ezért elgondolkodtatnak.
- Nem, nem egészen. - Intek bizonytalanul nemet fejemmel is. – Arra gondoltam én, hogy sajnálatos, hogy esélyét nem adják meg, hogy kilencven vagy száz évig éljenek fent. Természetes dolog, ahogyan mi megöregszünk, az nem sajnálatos. Persze vannak mindig olyanok, akik próbálják eltüntetni magukról az időnek nyomait.
Szívesen hozzátenném, hogy kevés sikerrel, de igazából sikerrel járnak, eltüntetik a ráncaikat, az hogy közben elveszítik vonásaikat és karikatúrává válnak, ha túlzásokba esnek, az már más kérdés.
- Azért kell elaludniuk, mert fent a Dwa’woruu-n voltak végesek a…a… az élethez szükséges…hmm… minden. Mielőtt találtunk volna rá a Perdára. Hozták ezt a döntést, hogy a fiatal generációnak biztosítsák a túlélést és ezzel az egész emberi fajnak.
Ez a hideg logikus érvelés a döntés mögött, az hogy ez mennyire etikus vagy mennyi tudást és bölcsességet veszítünk, az mára már lehetne diskurzus alapja, de hát a Dominiumon ritkán van ilyen diskurzus.
- Hajnak színe mutat nálunk nem mindig igazat. Tudjuk mi befesteni más színűre. És a bölcsesség sem … automatikus… mindig velejárója fehér hajnak és idős kornak. Mutat nálunk hajszín nem isteni adományt, csak egy színt. Az én hajamnak színe nálunk csak egy a sok közül.
Csippentem egyik hajtincsem végét ujjaim közé és úgy mutatom neki közelebbről, mintha a nagy aranyboglya arcomat keretezve nem lenne kellőképp feltűnő.
- Jó lenne, ha isteneitek lennének enyémek is, kedves tudat lenne, hogy megáldottak. Így vagyunk mi nagyon egyedül. Velünk nem maradtak istenek, tudod, rég elfeledték őket.
Talán nem mindenkinek hiányoznak, én azért néha elgondolkodok ilyesmiken, legalábbis jobb napjaimon… néha a rosszabbakon is, de az nem valami szívderítő. Vajon könnyebb volt a régieknek? Hogy volt kit okolni a sok rosszért? Most csak én magam vagyok… Ugye, hogy nem túl kellemes kérdések.
Milyen érdekes, hogy a borostanövesztés kora és a Perda veszélyessége után máris a második szála következik a beszélgetésünknek, ami a nem evilági témáról szól.
- Igen, tanította tanítványait és a tanítványok aztán tovább tanították és így tovább, de olyan csodákra más nem volt képes. Tanította, hogy kell… hogyan kell együtt élni jól, szeretetben, elfogadásban mindenkivel.
Nagy ugrás következik aztán a történelmünkben, egyelőre nem is merem belekeverni, hogy a boszorkányüldözés főkolomposai pont az egyházfik voltak.
- Nem, nem, ő nem volt boszorkány. Boszorkányok tudtak gyógyítani vagy… vagy rossz dolgokat idézni. A gyógyítás lehetett igaz, használtak gyógynövényeket, amiket a tudósok nem ismertek és ezért hitték csodának. A rossz dolgokat is hitték ő művüknek, például nem esett eső vagy halt meg valaki váratlanul. Az esőnek nem parancsolhattak, de mutattak rájuk, s büntették őket, hátha akkor lesz megint eső. Mérgezhettek, ugyanúgy mérgező növénnyel, de az sem csoda, csak tudás, amit pont tudósok nem ismertek sokáig.
Annak örülök, hogy elvileg van értelme annak, amit mondok, nem is tudom mikor beszéltem egyszerre ennyit perdai nyelven. Tulajdonképpen várható is volt, hogy előbb-utóbb belezavarodok majd valamelyik mondatomba.
- Lehet fogalmaztam nem helyesen. – Már nem tudom visszafejteni, honnan is került be a beszélgetésbe ez a ’rossz tüdő’ kifejezés. Az előbb még azt hittem, ő mondta, de nem mernék megesküdni rá. Saját nyelvemen se, nemhogy perdaiul. – De örülök, hogy tudunk segíteni, hogy legyen edzett tüdőm nekem.
Vonom le a konklúziómat, mert ez a lényeg, és hogy úszhatok a tengerben majd… csak költözhessünk ki a hegy alól egyszer. Addig meg maradnak az ilyen kirándulások.
- És fonhatnék hajamba leveleket is, mint Shiennel ünnepén virágokat. – Jóízűn nevetek az elképzelt képen, ahogy befestem magam, habár annyira nem is képtelen ötlet. - Képzeld, sok kultúra volt a Földön, ahol festették quorsák a bőrüket. Voltak nagyon színesek, szépek, volt neki sok jelentése. Még volt olyan festés is, ami megmaradt örökre.
Avatom be kultúránk újabb apró részletébe, és ha már fonást emlegettünk, akkor menet közben vastag, kusza copfba fonom hajamat, elvégre hamarosan munka lesz, nem szállhat mindenfelé a hajam.
- Köszönöm. – Veszem át az eszközt, a késem így pihenhet tovább. – Van ennek neve? Háncs…hm háncsoló?
Képzem saját nyelvem mintájára a szót, ami még egészen jól is hangzik.
Szélesen elmosolyodok, örülök, hogy valamit végre jól csináltam, talán a bemutatkozás volt a titka. Ahogy leveszi a cipőjét, úgy kezdek én is kibújni sajátomból, zoknimat is beletűröm s hamarosan ott állok a fa alatt mezítláb. Talpamnak furcsa érzés, hol egyik, hol másik lábamra helyezem a testsúlyomat, hogy megtaláljam azt a pontot, hogy egyik talpamat se szúrja vagy csiklandozza semmi. Szerintem hamarabb terelődik el figyelmem, semmint megtalálnám ezt az áldásos állapotot.
Pislogás nélkül figyelem, hogy mászik fel és a világért se mondanám el, hogy az emberek ehhez szöges talpú cipőket vagy mászóvasat ajánlgattak. A háncsolót övemre erősítem, hogy ne zavarja mászásomat.
- Oooké, akkor rajta.
Mondom a bemutató végén, leginkább magamnak bátorításképp, hogy fog ez menni. Harmadszorra végülis sikerül elindulnom felfelé, igazából az egyensúlyipont megtalálása volt a legnehezebb, ezért csúsztam vissza kétszer. Hogy mit és hogyan horzsoltam le közben, azt nem tudom, mert annyira arra koncentrálok, hogy elérjem az első ágat. Jó, hogy vadkempingezésem során nem próbálkoztam ezzel a fajta famászással, tuti nem sikerült volna, nem volt meg hozzá az alap erőnlétem. Szóval nagy-nagy köszönettel tartozok Alecnek, nehogy elfelejtsem mondani neki újra! Addig nem hagyom abba a mászást, amíg el nem érem azt a pontot, ahol vibrálni láttam a fát. Remélhetőleg jó helyen vagyok, de még nem biztosítom ki magam, hátha más szögből kell dolgoznom, vagy látnom a bemutatót magáról a háncsolásról.
- Megvagyok, figyelek, hogyan kell levenni a háncsot.

- A te szemedben sok minden lehet furcsaság, mit mondok. – Legyünk őszinték, ennek két oka lehet, úgyhogy gyorsan hozzáfűzöm a másodikat is. – Vagy én fogalmazok különösen. Ha érdekel vagy nagyon értelmetlen, amit mondok, kérdezz nyugodtan ezután is.
Még emberi szemmel is sok minden igencsak visszás, nem véletlen az ellenállás létrejötte. Ha minden peachy lenne, akkor most mindenki a Dominiumon és a Városban láblógatna. Erre a gondolatra kénytelen vagyok visszafojtani egy sóhajtást.
De emellett nem hagyom ki a számításból az én gyakorló nyelvtudásomat, ami messze van a tökéletestől, de a megértetés többé-kevésbé megy. Szóval biztosítom afelől, hogy nem vetem meg a kérdéseket, szívesen megfelelem őket legjobb tudásom szerint, ha érdekli valami.
- Dominium.
Felelem egyszerűen, de igyekszek szépen artikulálni, hogy jól érthető legyen.
- Én beszéltem túl sok részletet, és elnézésedet kérem, de most segíteni sem tudok, megtalálni az értelmét, mert nem tudom, hol veszett el. Amikről meséltem, nekem alapvetések, és lehetnek olyan részletek, amiket nem meséltem, de ismeretüknek híján nem érthető az egész.
Azt hiszem át kell értékelnem magamban saját magamat, idáig azt hittem, hogy csak a RebellIvóban ered meg a nyelvem, de láthatóan ez kezd jellemzőmmé válni. Hogy ez előnyömre vagy hátrányomra válik, majd mások eldöntik.
- De, én hajamnak ez az igazi színe. – Seprem végig ujjaim begyével az imént felcsippentett hajtincsem végét. – És nézd csak, mióta élek itt a Perdán és járok ki sokat a napfényre, én lettem nem egyformán szőke, nekem vannak már világosabb hajamszálai.
Azzal igyekszek előkotorni egy világosabb tincset, de persze tükör nélkül nem járok sikerrel. Így csak kicsit kócosabb lettem, de a homokos tengerpart után egy kis kóc már nem ront igazán az összképen. A nevetésen már annyira nem is lepődök meg, nem, még nem mondanám, hogy vártam is, annyira még nem ismerem természetesen a másikat.
- Már senki sem emlékszik, hogyan találhatnánk rájuk, vagy kiket is kellene megtalálnunk a sok közül. – Persze a vallástörténet címszó alatt ott van minden, de nem tudom, hogyan lehetne azt a spiritualitást újra megtalálni. – Szerinted egyszer lehetnek a ti isteneitek a mieink is? Mint afféle pótszülők?
A „mostoha” szót nem sikerült megtalálnom perdai nyelven, másrészt meglehetősen csúnyán hangozna. Egyébként a történelemben sokszor veszik át népek mások vallását, hol önként, hol kényszer miatt, talán ismét megpróbálkozhatunk egy átvett vallással. És ezt nem azért gondolom, mert hirtelen áldottá válnék! Itt egy élő vallást ismerhetünk meg, nem egy elfeledett kéne össze toldozni-foldozni a feljegyzésekből.
- Úgy tartja az írás, hogy a legtöbben nem is tudták, hogy így élni jobb. Voltak sokan önzőek inkább.
Pár ezer év és ugyanoda jutottunk, annyira, hogy önzőségünkben kinyírtunk egy egész planétát. Elfintorodok lemondóan, nem vet ránk valami jó fényt, hogy ilyen nehéz tanulók vagyunk. Pontosabban könnyen felejtők.
- Igen, hasonlítottak rájuk, voltak okosak és gyógyítottak gyógynövényekkel. – Bólogatok és közben meg is születik a viszontkérdésem, amin idáig sose gondolkodtam. – Vannak olyan gyógyítóitok, akiknek nincsen hozzá képességük, csak az elhivatottság a gyógyításra és ápolnak ők gyógynövényekkel?
Félszeg mosollyal fogadom nyelvtudásom értékelését, aminek egyébként nagyon örülök. Ritkán van lehetőségem perdaival beszélgetni, jól jön a visszacsatolás! Annak meg még jobban örülök, hogy úszni fogok majd a tengerben!
- Mindenféleképp és fonom majd hajamat így körbe, mintha csak lenne fészek. – Mutatom is copfommal, hogyan futna a fonat körbe koszorút formázva igazából, de ha már fákról beszélünk, akkor a fészek passzol. Aztán mikor pillanatot kér, akkor nevetve egy pillanatra megállok, aztán ahogy a válaszhoz kezdek, úgy folytatom a sétát. – Nekem nincsen festésem. Voltak ezek sokszor szimbólumok, szív például vagy láng, a szeretet, szenvedélyt vagy épp a szenvedést jelképezve. Néha csak a szépsége miatt választottak ki képeket. – Ezzel elég sok mindent lefedtem azt hiszem, virág, csillag, Pikachu, és nincs az a perdit, amiért hajlandó lennék belemenni a horoszkóp jelentésű tetkók magyarázatába. – Néha csak szavakat vagy számokat választottak, ami a fontos személyre vagy eseményre emlékeztett. Nagyon régesrég társadalmi hovatartozást is jelenthetett, vagy egy beavatási, netán vallási szertartás része is lehetett. Manapság is van még, csak nem olyan gyakori és kizárólag személyes okokból csináltatnak.
Pedig a kancellárok fizimiskája sokkal hardcore-abb lenne egyen-tetkókkal, úúú, vagy mindenkinek a saját területéért felelős szimbólum lenne a homlokára varrva. Mint alternatív célkeresztek, ha valaki netán nem ismerne fel egy kancellárt. Ezt az ötletemet majd megosztom Alec-kel, addig csak én derülök jót magamban. Az csak tovább lendít jókedvemen, hogy jól sikerült kitalálnom a háncsoló szót. Aztán a famászás közben már nem jut erőm a vigyorgásra, lévén a mászásra koncentrálok. A közben kapott instrukciókra figyeltem ám, gondolom ezért jött össze harmadik vagy negyedik próbálkozásra. Összességében viszonylag gyorsan, ami azért jó, mert addig még futotta erőmből, hogy a technika hiányát pótoljam. Némi gyakorlás után majd gondolom nem kell, hogy a karjaim és combjaimban égjenek az izmok a hülyén kitartott pózoktól, míg például sikerült a fenekemet jól pozícionálni a súlypont jó eltaláláshoz.
Aztán figyelem a bemutatót, az eleje elég egyszerűnek tűnik, ahogy végighúzom ujjaimat a fatörzsön, érzem és azonnal látom is, hol kezd leválni a külső réteg. Kis lemaradásban megismétlem a mozdulatokat és már hullik is lefelé az első pár háncsdarab. Mikor viszont a háncsoló kerül kézbe, akkor amennyire csak tudok áthajolok, hogy minél jobban lássam. Meglepődök amúgy a mozdulaton, valamiért úgy képzeltem, hogy lefelé kell majd húzni. Még párszor megmutatja hogyan is kell csinálni és én félig pislogás nélkül figyelem, hogy aztán máris megkapjam a felszólítást. Előbb befejezem a kézzel való háncsolást, majd nagy levegőt veszek, mikor több már nem jön le és rátalál ujjam a szélére, ami alá majd beigazítom a háncsoló élét.
- Ne mocorogj, jó?
Súgom még megpaskolva a fa kérgét, mintha csak gyerek körmét készülnék levágni. Aztán felveszem a megfelelő pózt, kitámasztok lábaimmal, hirtelen izzadt tenyereimet még nadrágomba törlöm, majd nincs más hátra, mint beigazítani azt az élt a kéreg alá, majd a látott mozdulatot utánozva levágom életem első háncsdarabját.
- Nincs benne fehér! - Közlöm azonnal az azonnali vizsgálatot követően, s hangomon még hallani, hogy izgultam azért. – Milyen szép színes!
Mielőtt folytatnám, előbb megcsodálom az első háncsot, amit sikeresen vágtam. Nehezen veszem rá magam, hogy engedjem csak úgy lehullani, de nem szorongathatom a végtelenségig, még dolog van.
- Ilyenkor mennyi fát szoktál leháncsolni?
Kérdem, mikor befejezettnek ítélem jelen ültömből elérhető részt, amit vibrálni láttam lentről.

- Tetszik ez a hasonlat énnekem.
Mosolyodok el, mikor nem csak a szavak értelmét sikerült magamban lefordítanom, de maga a második jelentés is megcsillan előttem.
- Engem tesz nagyon kíváncsivá… -Hogyan is van perdaiul, hogy kultúra? Hmm…- …életeteknek módja, tartom nem furcsának. Más, de mivel jöttünk mi ti világotokba, gondolom, hogy kell nekünk tanulnunk tőletek, mert láthatóan ti éltek a Perdával jól. - Háh, megvan! Kultúra! Na, hátha később még hasznát veszem. De hol is tartottam közben? - Ha egyszer élhetünk majd nyugalomban, én remélem, hogy tanulhatunk tőletek sokat, hogy éljünk hasonlóképp, hogy tudjunk élni akár együtt is.
Mivel én nagyon aprócska porszem vagyok, ezért most csak az én véleményemet, reményeimet osztottam meg vele. Lelki szemeim előtt közös perdai-ember település, ahol perdai házakban élünk, de emberi apróságokkal kiegészítve. Gyanítom, hogy az én életemben ilyesmire nem kerül majd sor, de álmodozni azért szabad.
- Jelenti föld… földnek tulajdona… nem. – Rázom meg a fejemet, az uradalom vagy legalábbis a birtok szót keresném, ha valaha megtanultam volna, de így kénytelen vagyok körülírni. – Nagy földterület, benne tavak, mezők, falvak, van egy központja és vezetője, ez az egész együtt az uradalom, vagyis dominium.
Nem valami izgalmas, de talán az Alphát leköröztük, már ha ezt bárki versenyeztette volna.
- Nem, te is jól gondoltad, nálunk is időseké a bölcsesség általában, ezért sem szeretik sokan ezt a törvényt. És az is logikus gondolat, hogy ha sokan vagyunk, akkor sokan születnek, de ez nem ilyen egyszerű. - Fújok egy nagyot, a dominiumi családpolitika sosem volt szívemnek csücske. - Kötelező nálunk legalább két gyermek szülése a családban, de vannak sokan, akiknek nem lehetséges gyermekszületés vagy ha szabadon választhatnának, nem lenne gyermekük. De a vezetőknek gondolniuk kell magára a mi fajunkra, hogy fenn maradjon, ezért van a kötelező szülés szabálya. Mióta megtaláltuk a Perdátokat, azóta különösen sokan gondolják, hogy el kellene törölni a kötelező halálnapot és a természetre hagyni, ahogy ezidáig évezredeken át volt.
A két dolog összefügg, de perdaiul elmagyarázni, ennyire az alapoktól, az nem semmi kihívás.
- Tényleg? Váó! – Az idei nyáron jó sokat süttetem magam, kíváncsi vagyok magamra napfehér hajjal. – Neki fog születni a te unokád?
Kíváncsiskodok még egy kicsit, de aztán elgondolkodok a szavain, majd kérdésére megrázom a fejem. Legalábbis ami engem illet, még nem kerestem  a szívemben az isteneket, azt hittem szentélyben, templomban lehet csak. Minek kellettek akkor a katedrálisok a régieknek?
- Érdekes gondolat. – Van valami megnyugtató abban, hogy a történések mögé az isteneket lehet tudni. – Kedves is.
Egészítem ki, mielőtt azt hinné, hogy az érdekest negatív felhanggal mondtam.
- De, de mire felébredtünk rá, már késő volt. Először nem akartak hinni a tudósoknak, aztán kezdtek kis dolgokat tenni, ami jó volt, de kevés, aztán tették már sokan, de az is kevés, mert az a sok sem volt annyi, mint keveseknek az összes nagy rosszasága. – Ha ezt a mondatomat ki tudja bogozni, akkor minden tiszteletem az övé. Mondjuk így is. – Vissza már nem fordíthatóan károsítottuk meg a természetet.
Aztán megint csak tanulok valami újat, most épp a perdai gyógyítókról, ezek szerint nem csak kézrátevős gyógyítók szaladgálnak a Perdán, mondjuk ez így jól „kigondolt” rendszernek tűnik az isteneik  részéről, így a súlyos és a kevésbé súlyos betegeket is el tudják látni, senki sincs túlterhelve. Hogy ez a következtetés mennyire igaz vagy sem, azt remélem majd egyszer én is megtudom.
- Úgy még sosem fontam hajamat, majd kipróbálom.
Gondolkodok el lelkesen, Jasmine-nel úgyis tervben volt, megnyugtató a gondolat, hogy nem egyedül kell bíbelődnöm majd vele.
- Pontosan.
A locsogásomból kiválóan leszűrte a tetoválások lényegét.
- Vannak meséink, amikben sétálnak a fák. Tán az is igaz volt, mint képességeink.
Nevetek vele együtt, azért meredek gondolat már az is, hogy képességeink vannak/voltak, a sétáló, beszélő fák már egy teljesen új szint.
- Te is fonsz kosarat? – Nem, most kivételesen nem a kosárfonó-kurzus miatt kérdem, semmilyen hátsógondolatom nincs.
- Akkor a tengervíztől színesek a fák? - Ráncolom homlokomat, ahogy próbálom megérteni. – De hát nem is vagyunk most a tengerben.
Talán még a tengerpartnak aposztrofálhatjuk ezt a részt, de akkor se értem, hogyan jön össze a két dolog.
- Köszi. – Mosolygok vissza. – És most mennyit szeretnél vágni? Ennyi elég vagy kell keresni új vibráló részt? És azokkal a fákkal mi lesz, amiről nem nyesik le így a kérget? Madarak teszik olyankor? Vagy magától ledobja?
Szívesen háncsolok még, ha azt mondja, legalább gyakorlom a famászást és a háncsolást is, de úgy nem akarok nekifogni egy másik résznek, hogy az netán felesleges legyen… aztán meg elfeledkezek magamról és egyik kérdés bukik ki belőlem a másik után, ahogy gondolkodok, habár le merném fogadni, hogy úgyis olyan választ kapok, amire nem gondoltam. A Perdával és a természettel kapcsolatban ez gyakran előfordul.


[perdai]

- Áh, értem, a furcsa van semleges szó nálatok. – Bólintok is mellé, ma is tanultam - még - valami újat. – A mi nyelvünkön ennek a szónak van nem kellemes íze sokszor.
Magyarázom neki, miért magyarázkodtam az előbb (is). Ez akár lehetne fárasztó is, de engem meglepő módon felvillanyoz. Mármint másnak lenne meglepő, saját magamnak nem az. Nem véletlen voltam én annak idején adattáros, még egy szó mögöttes tartalmának megismerése is fel tud villanyozni.
- Nekem saját emlékem nincsen, én magam nem jártam a Földön, ezért nem tudhatom biztosan a választ a kérdésedre. Úgy gondolom nagyon régen éltünk mi is így, nemzedékekkel ezelőtt, de azután megváltozott valami és felejtettük el, hogy figyelemmel kell lennünk másra is.
Nem a legpontosabb válaszom, de jobbat nem tudok. A Dominiumi Használati Kézikönyvet nehezen ültetném át perdaiba, nem is próbálkozok vele.
Azután mozdulatom az övének tükörképe, valóban épp ezt teszem és ha csak rajtam múlna, akkor mást se csinálnék, beköltöznék egy perdai falu szélére vagy elszegődnék egy perdai mellé és velük együtt dolgoznék, élnék.
- Ó, jelenti ugyanazt a két szó. – Meglep a kérdést kísérő izgatottsága, de örülök neki. Megszoktam, hogy általában én vagyok a hiperlelkes kérdező és a védekező válaszadó, de most jó érzés valami nem borzasztó dologról (ld. Föld lakhatatlanná tétele, dominiumi családpolitika, boszorkányok, horoszkóptetkók, stb.) mesélni. – Régen a Földön volt sok nyelvünk, ahogy tanulom most én a ti nyelveteket, úgy kellett más dominiumok embereinek nyelvét megtanulni, hogy beszélni tudjunk egymással. Volt egyszer egy óóóriási – Mutatom is kezemmel, amennyire csak tudom, mennyire óriási, még pipiskedek is, habár széltében mutatom az óriásit, de sebaj. – dominium, aminek a nyelve volt a latin. Később halálozott el ez a nyelv, szavait mégse felejtettük el örökre, de a mindennapokban használtuk a saját szavunkat rá, ez az uradalom, ami latinul dominium. De néha a nyelvünkön is van ugyanarra a dologra több szavunk is.
Fejezem be a végén még a szinonimákat is belekeverve válaszomba. Csak épp levegőt veszek, aztán folytatom a másik kérdésével.
- Igen, hasonló. Mi mondjuk ezen városaitokra inkább, hogy városállam. Az a főfőkülönbség, hogy a dominium esetén a vezetőé volt minden tulajdonföld, vadak s halak, néha még más quorsák is.
Egy kis közigazgatástörténet se árthat a sötét középkori anekdotáim után. Ebbe a témába mondjuk remélem nem megyünk mélyen bele, ugyan olvastam ezt-azt a témában, de nem ragadt meg olyan sok részlet, és hát valami sok kalandfilm se készült az alkotmány- és közigazgatástörténet témakörében.
- Igen, bocsánat, én nem kedvelem sok quorsa szabályt, azokat amelyek szerintem most már szükségtelenek és kegyetlenek.
A kötelező gyerekvállalást el tudtam, el tudom fogadni, mert szükséges valóban a fajfenntartáshoz, de a halálcsók jelenlegi gyakorlatát kevéssé tudja bevenni a gyomrom.
- Ühüm.
Hümmügök bólogatva, igen, jól értelmezi a logikáját a családpolitikánknak. Aztán viszont mosolyt csal arcomra még számomra is jól olvasható büszkesége, annyira, hogy nehezen értelmezem rövidke válaszát. De ahogy a jó tüdős beszélgetésünknél, úgy itt sem tudom megfogni, hogy, mi is az, amit nem sikerül fejben összeraknom. Mindenesetre azt elraktározom, hogy idősebbik vagy fiatalabbik gyereke szőke és valakinek biztosan gyerek fog születni.
- Meg fogom majd próbálni.
Jelentem ki határozottan, mert borzasztó kíváncsi vagyok, de gyanítom ez nem fog olyan könnyen és látható módon menni, mint a kéregnyesés.
- Igen, ahogy mondod. – Erősítem meg, aztán már csak egyetértőn tudok hümmögni további szavaira. Azt csak magamban jegyzem meg, hogy jó lenne nekünk egy nulladik lépésként abbahagyni egymás gyilkolászását, mert Perda se kell, hogy elpusztuljon az emberiség, elegendőek vagyunk mi magunk, de ez borzasztó pesszimistán hangozna, márpedig én szeretek pozitívan gondolkodni!
- Áhh, értem!
Csapok a homlokomra, ahogy megértem és egyben leesik, mennyire szőke nős kérdést tettem fel az előbb. Hm, ezt a jelzőt a helyiek előtt lehet örökre el kell felejtenünk, de mindenesetre most ez a legmegfelelőbb kifejezés. Majd legközelebb megkérdem Jasmine-től, hogy mitől színesek a fák, azon túl, hogy az istenek ilyennek teremtették, legalábbis azt szűrtem le a válaszból, hogy a fák maguktól ilyenek, lehántolva barnulnak be és a nyesedék színesen tartásához kell a tengervíz.
- Párnához is jó? Tényleg? Mennyi ideig lehet használni párnának? Kell olyankor máshogy használni a háncsolót?
Kapom fel a fejem a számomra igencsak hasznos információra és még pár kérdést rázúdítok. Utána viszont a felszólításnak engedelmeskedve pillantok körbe és keresem az engem hívó fát. Félrebillent fejjel keresem megfelelő vastagságú fát, hogy elcseveghessek vele, szeretne-e háncsolást és ha igen, hol. Kicsit hunyorítok is, de hogy a falevelek susogása okozta fény-árnyékjáték kivédése miatt vagy a nagy beszélgetés miatt, azt nem tudom. De azt igen, hogy már egészen kidőlve ágamról pillantom a következő fámat.
- Meg is van. – Jelentem be lelkesen, mutatva egy nem olyan magas fára, mint amin most ülök, de valahogy vastagabbnak tűnik, úgy a negyedik szomszédja lehet, attól függően, hogyan számoljuk a szomszédfákat. Nem várok amúgy külön felszólítást. Övembe fűzöm a háncsolót és megkezdem az ereszkedést lefelé. Az alsó faágon megint csak leülök. – Lefelé is van trükköd, vagy leengedem magam és kész?
Nem akarok hamari lenni, ha új dolgot tanulhatok, akkor nem kapkodom el a leereszkedést, ráadásul egy ilyen leengedős-ugrós földet érésnél mindig ott van a bokaficam veszélye. Szóval türelmes vagyok és megvárom a választ.
- A végén egyszerre gyűjtöd össze a háncsot vagy minden fa után kell gyűjteni és vinni magaddal tovább és tovább?
Kérdem, amikor/ha leértem a kis kupac fakéreg mellé, ami kétkezi munkámnak gyümölcse és némi büszkeséggel tölt el. Kit az istenek áldotta gyerek, kit egy kupac faháncs, hát nem vagyunk egyformák azt hiszem.

[perdai]

Amikor megkapom a kérdést, akkor jövök rá, hogy nem a megfelelő szavakat használtam az előbb. A meglepő a dologban, hogy tulajdonképen így is van értelme szavaimnak, ha úgy vesszük. Csak kicsivel többet kell gondolkodnom a válaszon.
- Egy kicsit keserűnek mondanám. Vagy édeskésen romlottnak. – Merengek az áttételes válaszon, de nem felejtem a rendeset se. – Furcsa jelenti mindazt, amit mondtál, de sokszor értik quorsák rosszallóan, mert nem tetszik nekik, ahogy eltér a megszokottól.
Aztán máris bólintásom az övének tükörképe, egyetértek vele, itt majd megtanuljuk újra, hogyan kell együtt élni a természettel. Azt pedig csak remélni merem, hogy minden ember hasonlóképpen gondolkodik… alsó ajkamba harapok belülről aggódva, mert vannak kétségeim sajnos. De bízok korábbi kijelentésében, aki nem igazodik a Perda törvényeihez, az el lesz taposva a Perda által, szóval akkor nem lesz gond, ugye? Ugye?
- A mi bolygónk, a Föld volt nagyobb, mint a Perda, kétszer-háromszor akkora és régesrégen élt kevés quorsa, messzi-messzi távolságra egymástól, nem is tudva egymásról. Fejlődött mindenkinek nyelve, írása természetes módon és amikor már sokan lettünk és találkoztunk egymással, akkor is megmaradtak a nyelvek, de elkezdtük megtanulni egymásét, hogy szót értsünk egymással. De itt, a Dominiumon beszéli már mindenki ugyanazt a nyelvet.
Persze vannak, akik valamilyen családi örökség gyanánt beszélnek más földi nyelvet is, de ezt most nem keverem bele, pláne, hogy a fordítógépek sok mindent megoldanak manapság már és szerintem egyébként is a perdai a leggyakoribb második nyelv az emberek között.
- Vannak egy dologra több szavunk, hogy árnyékoljuk a jelentését a szónak. Néha csak a szavaknak gazdagsága miatt van, néha van egy leheletnyi különbség a két szó között, de általában jó mindkét szó mindkét dologra. Néha azért van két szavunk egy dologra, mert az egyiket mondjuk komoly helyzetekben, mikor írjuk le kötő erejű szerződésekre, a másikat pedig mondjuk egyszerűen egy beszélgetésben, előbbit lehet nem is ismeri mindenki, csak akinek munkája, míg a másikat értik a nem olyan okos quorsák is.
Csak meg ne kérdezze, hogy a ’nem túl okos quorsák’ akkor hogyan olvassák a jogi szövegeket, mert akkor megfog.
- Vagy néha a művészetek hozzák létre az új szavakat, vagy használják ők a több szót, hogy legyenek ne unalmasak, ne ismételjék magukat.
Aztán felkapom a fejem, neem a nevetésre, hanem a percek óta keresett szóra.
- Birtokol, ez az! – Kiáltok fel lelkesen. – Jutott nekem eszembe nem ez a szó. Köszönöm.
Lelkesedésem persze aztán alábbhagy, csak sikerült a borasztó unalmasnak induló történelemmagyarázatommal érinteni az emberiség egyik legnagyobb bűnét.
- Igen, értettem úgy. – Sóhajtok egyet, még csak most jön a feketeleves. – És, umm, értem úgy, ahogy mondtam. Sok időszak volt, amikor elfogadott volt, hogy egyik quorsa a másiknak tulajdona, dolgozott neki ingyen, kapott ételt, italt, fedelet feje fölé, de nem mehetett el, nem tehetett semmit saját akarata szerint, élete fölött a gazdája rendelkezett, ha akarta bánthatta, ölhette is meg. Kerültek quorsák ilyen helyzetbe sokszor háború után, amikor a győztes vitt el magával a vesztes közül magával. Vagy azért, mert vezetőjüknek adtak sok-sok-sok … umm… mindent, amit akart, cserébe adta el saját emberét, pusztán erőszakkal. És voltak, akik születtek ilyen szülőktől és lettek ők is nem szabadok.
Idáig is érdekeltek a reakciói, de most inkább félve pillantok felé szempilláim alól. Ez már vélhetően túl van egy ponton, nem csodálnám, ha hátraarcot csinálna és soha többé nem akarna egy emberrel sem szóba állni, sőt, erre buzdítana mindenki mást is.
- Voltunk mi nem kedvesek nem csak természethez, hanem egymáshoz sem. – Mondom halkan a konklúziót, hátha akkor neki nem kell. – Van egy régi mondásunk, Ember embernek farkasa, nagyon igaz, szabad fordításban jelenti Quorsa quorsának erratora.
Esküszöm, a népirtásokról nem beszélek neki! Aztán ahogy változik a téma, meglepő módon én nevetem el magam, ami a végére inkább szomorúvá válik.
- Bárcsak lenne ilyen egyszerű. Akarja nem minden quorsa a változtatást, főleg a vezetők, nekik könnyebb így. Aki változtatást szeretne és tehette, jött el és élünk a hegyekben.
Ezt a problémát is próbáljuk megoldani, de majd egyszer elmondom Carternek a most tanult bölcsességet, hátha cselekszünk hipp és hopp és sikerül is a hatalomátvétel és onnantól minden szivárványos csoda lesz. Habár rémlik, hogy ilyesmit mi is emlegetünk néha, mintha valami filmben hallottam volna.
- Rendben…
A nyelvembe kell harapnom, hogy nehogy mögé biggyesszem, hogy „megpróbálom”.
- Köszönöm, viszek majd.
Talán egy rendes párna segítene a könnyebb és jobb alvásban, néha még mindig vannak problémáim az alvással ugyanis, de már sokkal jobb a helyzet, már egész halványak szemeim alatt a lilás árkok.
Kifizetődni látszik türelmem, nem kell leugranom, ezek szerint van hatékonyabb és a biztonságosabb módja a lejutásnak. És olyan egyszerűnek is tűnik, elméletben, sőt a bemutatót látva gyakorlatban is. Mégse az. Felveszem a mutatott kezdőpózt, de annyira koncentrálok, hogy a fenekem ne vigyem lentebb nagyon, hogy képtelen vagyok rendesen leereszkedni. Jó lassan, de valameddig lejutok, de nem érzem magam kimondottan a helyzet magaslatán. Amikor meg elérem az utolsó métert, elakadok, nem tudom, hogyan is kéne befejezni az ereszkedést és földet érni.
- Umm, azt hiszem, elakadtam. Kérek kis segíí..ááá.. áú..uuhh!
Nem szégyen a segítségkérés, de jó lett volna, ha közben nem próbálok tovább mászni lefelé, mert így persze, hogy hirtelen a fenekem a képzeletbeli egyensúlyi pont alá süllyed én meg az a bizonyos bogár leszek és lepottyanok.
Az esés miatti fájdalomnál nagyobb a zavarom, jót tesz, hogy van mire koncentrálni. Hát az tuti, hogy faháncsra még sose koncentráltam ennyire, szakértőien összeszűkített szemekkel igyekezek meglátni, amit ő lát, hogy a végére jobban ment. Aztán a kisebb darabok említésénél összeáll az egy meg egy, most már tudom, hogy mire figyeljek még. Iszok pár kortyot a kulacsomból, hogy összeszedjem magam a második fa előtt.
- Vissza a nyeregbe azonnal, ugye? – Mosolygok rá, direkt nem magyarázom, kíváncsi vagyok, náluk is használják-e ezt a kifejezést. Felmászok az alsó vibráló részig aztán, majd miután elfoglaltam helyem, és a mászás miatti lábremegésem is elmúlt, akkor engedélykérés után nekilátok a munkának.


[perdai]

Felderül arcom, mikor sikerrel jár magyarázatom. Észre se vettem, hogy idáig a nagy koncentrálástól végig ráncoltam homlokomat és talán még hunyorítottam is néha-néha, ahogy a furcsa-szó ízeit próbáltam elképzelni és szavakba önteni. Csak az hiányzott volna még, hogy a nyelvemet is kidugjam a nagy összpontosításban.. persze, akkor nem tudtam volna beszélni, szóval legalább ettől „megmenekültem”.
A következő magyarázatok már nem jártak ennyire erős koncentrációval. A szinonimákat inkább nagy lelkesedéssel, míg a rabszolgákat némi szégyennel és félve írtam körül. Tulajdonképpen ezek is sikeresek voltak, utóbbit extrán sikeresnek könyvelem el, mert végül nem hagy faképnél a férfi őseim bűnéért.
- Igen, régen a farkas állat a Földön is segített egyensúlyt teremteni a természetben. – Értek egyet . – Ők éltek falkában és aki nem volt falkának tagja azt nem ismerték, elűzték. Így ez a quorsák között jelentette azt, hogy míg két quorsa ha ismeri egymást, akkor quorsának tekintik egymást, de ha nem ismeri a másikat, akkor azt úgy veszi, hogy nem is quorsa, kezelheti tulajdonaként. Az ilyen mondatokra mondjuk azt, hogy szólás-mondás. Mikor nem feltétlenül kell szó szerint érteni, azt amit mondunk, hanem vannak a szavaknak egy ilyen többedik jelentése. -Nevetem most el én magam. - Csak, hogy még nehezebben értsük meg egymást.
Szinonima, szólás-mondás pipa, nem tudom, mi lesz következő. Végülis a fokozást még nem veséztük ki, kedvellek-szeretlek-imádlak és társai, csak hogy tovább keverjem az emberi nyelvben.
Én ezen kuncogok magamban, míg komolyabb témához nem érünk újra. Megfontolom szavait és keresem feleletnek való sajátjaimat.
- Szeretném, ha neked lenne igazad, és lenne ilyen egyszerű a helyzet, de azt hiszem ez nem így van, ha élsz benne quorsa társaságban.
Mondok továbbra is ellent ebben az egy témában, erről lehet, hogy nem is tudjuk egyelőre meggyőzni egymást. De tényleg, kívánom, hogy legyen igaza és ha nem is gyorsan, de megérkezik életünkbe a változás.
- Nem, vannak még sokan, akik nem tudnak eljönni. – Jelentem ki határozottan, ez tény, amit tud mindenki a Dominiumon is, még ha nem is feltétetlenül mondják ki hangosan. – Nem jöhetnek el szabadon, mert büntethetik a maradni akaró szeretteiket, azért amiért ők eljöttek. De nem engedhetik el szabadon mindazokat, akik jönni akarnak, mert félő, hogy összeomlana a Dominium és a Város működése. Élünk a hegyekben azok, akik teljes családostul el tudtak jönni, vagy azok, akiknek már nem maradt félteni valója.
Mivel a lányom elvesztését már elregéltem neki, ezért most megállom, hogy ne bökjek magamra, hogy szinesítsem elmondásomat 3D-s példálózással.
- Olvasol ki nem mondott szavaimban!
Vigyorgok vissza rá és csak azért nem fordul meg a fejemben, hogy netán gondolatolvasás lenne a képessége, mert ez tényleg majdnem kihallatszódhatott a levegővételem ritmusából, hogy ott bizony, majdnem kicsusszant még egy szó. Másrészt, ha gondolatolvasó lenne, akkor nem sokra menne velem, mert ott azért még nem tartok, hogy perdaiul gondolkodjak.
Sem ott, hogy perdaiul essek le a fákról. Pech. Ezt a fenekem bánja most leginkább.
- Kellő gyakorlással szebben fogok esni majd?
Kérdem vigyorogva, nem vettem a szívemre a nevetését, ha nem sajogna most már fenekemtől kiindulva gerincem mentén a derekam is, talán vele nevetnék én is, mert elég komikus lehetett a jelenet.
- Köszönöm.
Elfogadom a segítő kezet, majd nekiállok leporolni magam, ami nem túl jó ötlet, mert tenyereimen lehorzsoltam a bőrt. De nem az enyhe fájdalom miatt hagyom abba, hanem a felszólításra. Aztán meg már el is felejtem az egészet, bánom is én a lábamra tapadt kóbor fűszálakat és száradt faleveleket.
- Vagy te gyógyító? – Kérdem ámulattal hangomban a nyilvánvalót ezen a ponton, de mindig annyira lenyűgöznek a képességeik, hogy nem csoda, hogy ennyire futja elsőre. – Köszönöm! Oh, igen, a tenyereim… azt hiszem, próbáltam menteni még az esést, akartam megkapaszkodni.
Felfelé fordítom tenyereimet és várom újfent a csodát, mert feltételezem, ezért kérdezte. De ha csak kíváncsi volt rá, azt se bánom, legalább nem lesz napokig izomfájdalmam az esés után, egy kis horzsolással tudok együtt élni.
- De te élsz tengeren. Vagy te hajós?
Előbbiben majdnem biztos vagyok, mert hogy máshogy lehet még azt érteni, hogy a nagy víz az otthona. De a második, nagyon is emberi kép az már lehet, hogy csak az én fejemben született meg, mert egy ember hogy máshogy élne a tengeren, semmint hajón. De akkor hogyan… nem szaladok előre a kérdésemmel, megvárom a válaszát.
- Ó, nem, semmiféleképp nem akarom megsérteni. Van nálunk ez is olyan szólás-mondás. Értjük nem csak szó szerint, hanem ezt úgy, hogy ha valamilyen tevékenység során öööömmm…. nagy fájdalom ér, gyógyulás után hamar kell ismételni a tevékenységet, nehogy itt – Bököm meg homlokomat. – alakuljon ki nehezen legyőzhető félelem. Használtok ti is hasonló mondásokat?
Érdeklődök, mikor már én is a második fám előtt állok. Nagy levegőt veszek és nekiindulok aztán én is. Csak akkor válaszolok kérdésére, mikor már az ágon ülök és kezemben a háncsoló.
- Még csak kis szegletét láthattam csak. Legtöbbet vagyok a Nagy-hegységben, de jártam már Elorakban, a Rauntil vidékén, a Sötét lápon és most itt, a tengernél. – Számolom is ujjaimon és érzem, hogy valami még hiányzik. Kicsit elkomorulok, mikor eszembe jut a hatodik. Nem csoda, hogy kimaradt a sorból. – Oh, igen, és még a Tűzvölgyben is egyszer. Mit csinálsz?
Az egy dolog, hogy én számoltam és azért nem háncsoltam, de azt nem tudom értelmezni, amit látok hátrapillantva a másikra. Nem mintha nem tarthatna szünetet, nem is az érdekel, miért nem szorgoskodik, talán van még egy rituálé, amit kihagytunk az előbb? (Nem hiszem.) Szóval akkor mit csinál??

[perdai]

Nagy a kísértés, hogy ha már lúd, legyen kövér, szóval megtanítsam neki az „átvitt értelem” kifejezést is. Azért könnyű ellenállnom, mert jelenlegi szókincsem ezt nem teszi lehetővé, mondjuk ezért is fejeztem ki magam már a legelején ilyen pongyolán. Így csak bólintok egyet és alsó ajkamba harapva nem cizellálom a témát.
- Pedig lenne tényleg jó, ha ebben igazad lenne, örülnék neki, ha én is mondhatnám magam szempontjából igaznak.
Ugyan nem nevetek vele, de mosolyogva erősítem meg korábbi szavaimat. Örülnék neki, ha csak egy apró tettel és némi türelemmel eljutnánk a változásig. Az a gond, hogy nem tudjuk, mi az az apró tett, ami szükséges, szóval amíg nincsen időutazó vagy jövőbe látó szerkezetünk/képességünk, addig marad a partizán favágó módszer.
- Ezt mondanánk mi talán romantikus megközelítésnek és … - Gondolkodok most el én hosszasabban. - … és leginkább tényleg csak magánéletben működik quorsák esetén. De hogy szeretnénk-e az állandóságot, azt nem tudom. A többség biztosan szereti a kiszámíthatóságot, még akkor is, ha rossz. De ez egy jó kérdés, ugyanakkor egy nehéz kérdés. Még saját magam szempontjából se tudom megválaszolni. Igen, szeretnék egy állandó társat, de nem szeretnék állandóan egy helyen lenni, szeretném bejárni a Perdát és az minden lenne csak nem állandóság. A teljes quorsa társadalom nevében végképp nem tudok nyilatkozni. – Rázom meg fejem. – Vagy tudnám akkor, ha lennének hosszú óráink erről beszélgetni.
Most viszont együtt nevetek vele, sejtettem én, hogy nem gondolatolvasó, már csak a nyelvi korlátaim miatt sem. Ugyanakkor szöget üt a fejemben egy újabb kérdés.
- Ti mit gondoltok arról, hogy hogyan gondolkodtok? Képekben vagy inkább szavakban?  Elbizonytalanodok, mert sikerült megint kuszán kérdeznem, talán náluk nincs is ilyesmi, hogy valaki egyikben vagy másikban, az is lehet, hogy ázott teafüvek alakzataiban gondolkodnak. Nem visszakozok azért, mert roppantmód érdekel a válasz, különösen mióta alternatív ötletek ugranak be egymás után gondolataimba – jelenleg képek formájában.
- Az hasznos lesz.
Azért direktben nem fogok leesni, hogy tényleg gyakoroljam a fáról leesést, de ahogy a fára mászást gyakorolja az ember, akkor benne van a pakliban, hogy párszor leesik, szóval mindkettő pipa. Mondjuk remélhetőleg, ha eleget gyakoroltam a fára mászást, akkor a fáról leesés esélye remélem minimalizálódni fog… mert ha nem, akkor lehet nem kell erőltetnem magát a fára mászást sem.
- A természetet? Állatokat és növényeket? Vagy tényleg az egész természetet?
Én már semmit nem veszek biztosra, inkább kérdezek, még mindig csodálattal és csodálkozással hangomban. Nem is gondoltam volna, hogy amolyan univerzális gyógyítók, pedig ha perdai mellett embert is tudnak gyógyítani, akkor logikus, hogy mindent is tudnak gyógyítani, ami él. És én már igyekszek semmin sem meglepődni, talán magát a Perdát is képesek lennének meggyógyítani.
- Nagyon köszönöm, Shiennel áldjon érte! – hajolok meg felé, mikor kezeimen begyógyulnak a sebek. – Már nem is fáj, sehol se.
Teszek egy csuklókörzést is, mert földet érésnél azzal próbáltam tompítani az esést, már amit nem a fenekem tett meg. Utóbbi még kicsit sajog, de nem hinném gyógyításra érdemesnek.
- Lehet mondani neked foglalkozást? Vagy te mi?
Először hajósnak hittem, aztán valamilyen vándorárusnak, aztán gyógyítónak és most afféle botanikus-állatorvos mixnék tartok, akinek ugyebár hobbija a kosárfonás.
- Mikor mondtad, hogy a nagy víz az otthonod, képzeltem el quorsa módon, volt ez butaság.
Elvigyorodok a képre, ahogy elsőre elképzeltem, hajóskapitányként. Meg se fordult a fejemben, hogy nekik nincs szükségük hajóra ahhoz, hogy a tenger legyen az otthonuk. Persze képzeletem most már kiegészíti papagájjal és szemkötővel a képet, hadd szóljon, mielőtt elvitorlázna a feledésbe ez a feltevésem.
- Igen, úgy-úgy.
Bólogatok nagy elánnal, mivel közben elértem a következő munkaállomásomat, szóval a leesés veszélye nélkül gesztikulálhatok.
- Remélem hamarosan ismét mehetünk mi is látogatóba Elorakba, van most sajnos tiltás, hogy quorsa nem léphet be az ünnepen történek miatt. Szeretnék menni újra én is szép városotokba és jobban megismerni.
Nem mintha minden hétvégét ott töltöttem volna, évente csak pár alkalommal utazhattam oda, de valahogy kevésbé éreztem magam bezárva a hegy gyomrába, hogy ott lebegett előttem a majdani ritka lehetőség kimozdulni egy másik civilizált városba.
- Umm, igen, álmodok is vele gyakran rosszat, volt nem könnyű utunk.
Egyetértek vele, ráadásul egy igen felbolydult napot sikerült kifognunk, azt hiszem nem kell részleteznem, miért se vágyok oda vissza.
- Nahát, ki lakik benn?
Most már teljesen kicsavarodva fordulok hátra, nem mintha röntgen szemek nélkül átláthatnék magán a tömör fán, hallani meg ugyanúgy fogom hallani a választ, de ez is ösztönös. Nem baj, legalább látom, ahogy mászik, figyelem a mozdulatokat, nálam mindig is ez volt az egyik legjobb tanulási módszer, olvasni és megfigyelni. Közben feljegyzem, hogy figyelni kell a fában esetlegesen bentlakó kliensekre is.
Aztán nekilátok én is a munkának és abba sem hagyom, amíg nem végzek, aztán átmászok egy kicsit lentebbi ágára, ahol szintén van némi háncsolni való. Szünetet tartok, mielőtt folytatnám, mert hogy kicsit elfáradtam és meg is szomjaztam. Szóval a szünet végül aktívan telik, lemászok a táskámhoz borzasztóan figyelve a földet érésre, ami most sikerül is, igaz, nem is volt olyan magasan most a legalsó ág. Iszok, aztán visszamászok és igyekszek hosszú mozdulatokkal háncsolni.


[perdai]

- Köszönöm.
Fogadom mosolyogva a jókívánságot, aminek megfogalmazása annyira kerek és mégis annyira egyszerű, hogy azonnal megvett kilóra. Az ezt követő tanácson viszont hosszan elgondolkodok, de nem sikerül dűlőre jutnom a gondolataimmal.
- De…de…nem a szívedben van a megérzésed?
Szuggerálom kérdés közben a mellkasa s a gyomra közti részt, ahol az előbb volt a keze. Lehet, hogy van nekik egy külön szervük ott, erre a célra? Ezt egyelőre nem merem megkérdezni, helyette most hol magamat bámulom majdnem ugyanazon a ponton, hol őt.
- Mi mondjuk, hogy vagy a fejedre hallgatsz, amivel gondolkodsz vagy a szívedre, amivel érzel. Megérzés lenni ösztönös, inkább érzelmi alapú, amit tudatod alatt korrigálhat az eszed.
Lehet nem túl jól ragadtam meg az emberi megérzés fogalmát, de a lényeg talán benne van. És egyébként a tanács második felével egyet tudok érteni, mióta itt a Perdán élek, a megérzéseimre, mármint az emberi érelemben vett megérzéseimre hallgatok többségében, idáig egész jól bevált.
- Köszönöm, a tiéd is. – Most a bókot köszönöm meg, ami kicsit meglepett, de azért jól is esett. Viszonzom is, őszintén, nem üres frázisként. – Ragacsos.
Teszem még hozzá vigyorogva, mit sem sejtve ballövésemről. A válaszán aztán nem igazán lepődök meg, erre tippeltem volna. Nem is fűzök hozzá semmit, csak bólintok egyet. Bezzeg az utolsó félmondatra felkapom a fejemet.
- Nem? Miért nem? Mármint azt most mondtad el, mondtam nem jól. – Javítom magam, ahogy némi fáziskéséssel sikerül lefordítanom a mondat elejét és öszeraknom az ok-okozatot, de még mindig hitetlenkedve kerekednek el szemeim, pedig életem első 27 évében én sem voltam szószátyár. – Családoddal, barátaiddal sem? Vagy tudsz velük máshogy beszélni?
Lassan kiegészítem a hajóssal kezdődött foglalkozási sort egyfajta mágikus, spirituális druida címkével, ami csak tovább szilárdul, ahogy hallgatom későbbiekben gyógyítói képességének leírását. De aztán ő maga mondja ki a megoldást: perdai.
- Milyen igaz!
Megint ragadós a nevetése, most is vele tartok. Nem kell ide semmilyen más címke, igyekszek hát elfelejteni az emberi címkézési kényszeremet.
Shiennel áldására vonatkozó szavait nem engedtem el fülem mellett, bólintottam is rá, de ezen még el kell gondolkodnom. Szívből kívánom, mikor mondom, de vajon ha nem tudom, még biztosan, hogy Shiennel mennyire lakik az én szívemben, akkor nem is kéne mondanom? _Megpróbálom_ majd megkeresni és hátha erre a kérdésre is választ kapok majd.
- Nem, mi nem tudunk lélegezni a víz alatt. Csak eszközzel tudjuk meghosszabbítani a víz alatti időnket, de úgy se tudunk órákat lent maradni.
Gondolom az oxigénpalack méretétől függ a lent töltött időnk, de nem ástam még bele mélyebben a témába, szóval nem tudom, min múlik még.
- A Földön építettünk olyan hajókat, amik tudtak lemerülni és napokig lent lenni víz alatt benne, de olyankor voltak emberek bezárva, nem látták magát a vizet és volt ez nagyon veszélyes.
Ahhoz képest, hogy majdnem elszalasztottam a kérdését, mert itt a hitéletbeli gondolatokkal voltam elfoglalva, sikerült megint jó sok mindent rázúdítanom.
- Történt kalamajka, nem jó. Mentünk ünnepelni veletek együtt, jöttek a Városból, Dominiumról is. Valaki felismerhetett minket és ugyan lehetett nem bevinni fegyvert, valaki mégis megtette és ránk lőtt. Senki nem sérült meg, volt csak kis ijedelem, de ilyet nem lehet csinálni! – Paprikázódok fel újra, pedig nem tegnap volt. – Folytatódott az ünnepség, de ezekután kértek meg minden quorsát, hogy menjen el. Azóta Elorak is zárva van előttünk.
Sóhajtok egyet lemondón, még csak párszor járhattam ott, annyi felfedeznivalóm maradt még. Csak reménykedni tudok benne, hogy diplomáciai úton rendezni tudják mielőbb a problémát.
- Gyalog messzire, ööö….., járkáló szerkezettel nem olyan messzire. – Az utolsó feltevésre ingatom fejemet. – Mi nem mehetünk repülővel, lennénk túl feltűnőek.
Már ha lenne repcsink…habár ki tudja, a hegy gyomrában mit őriznek Carterék hétpecsétes titokként. Nem mintha szeretném tudni. Bezzeg azt igen, hogy milyen állatka lakik abban az odúban, de talán jobb is így, ha valami cukiság, akkor tuti átmászok és bekukucskálok és ezzel megzavarom őket, amit nem szeretnék. Szóval jobb így, nincs kísértés, nem kell megbánnom semmit.
Sokkal nehezebb úgy háncsolni, legalábbis nekem még az, hogy odafigyelek a háncs hosszára. Koncetrálnom is többet kell, meg a karizmaimat is jobban megdolgoztatom így. Nem is bánom, mikor az utolsó háncsdarabom földet érése után új részfeladathoz érkezünk.
- Igen, persze! – Felcsillannak szemeim. – Úú, igen, nagyon szeretnék. Máris jövök.
Azzal a háncsolót az övemre erősítem és megkezdem óvatos leereszkedésemet. Mivel az előbb már sikerült baleset nélkül lejutnom erről a fáról, nagyobb önbizalommal haladok lefelé, de azért nem elbizakodottan és hamarosan én is a földön állok két lábbal.
- Egy nagy kupacot csinálunk és úgy válogatjuk ki a hosszú szálakat vagy mindegyik kis kupacot előbb szétválogatjuk?
Mindegyikre tudnék pro- és kontra érvet mondani, de minek mondjak bármit is, mikor itt áll mellettem kilencven év tapasztalat. Szóval megvárom az instrukciókat és csak utána látok munkához.

[perdai]

- Ezek megint nagyon jó kérdések.
Felelem elgondolkodva, mert azért van valami abban, amit mond. De egyébként meg bólintok első kérdésére, elvégre a sok szinoníma között ott van a szívre hallgatás is és ugyan a megérzés valóban nem puszta érzelem, sokkal több és sokkal megfoghatatlanabb annál, mégis inkább a szívhez közel helyezném, habár a gyomor  emlegetésére oldalra kell döntenem fejem, ahogy gondolkodok a felvetésen. És nem csak azért, mert a gyomor és a szív közel vannak egymáshoz, sőt, egyesek szívéhez a gyomrán át vezet az út.
- Igen, volt már, sőt, többet is tett gyomrom, nem csak rándult meg…de az lehet nem megérzés miatt volt.
Amikor David bejelentette, hogy el akar válni, akkor nem szépítem, annyira görcsbe rándult a gyomrom, hogy csak éppen értem el a mosdókagylót, hogy belehányjak. De az egy meglehetős érzelmi sokk volt, azon túl, hogy vélhetően egy rossz megérzéssel társult, és szerintem inkább előbbi miatt jutottam a nem túl dicső helyzetbe.
- Mondjuk mi is, hogy… hogy… hogy izé… bensőségeinkben érezzük, hogy valami rossz vagy jó.
Ha agyonütnek se tudom, hogyan mondják perdaiul, hogy zsiger. Márpedig így használjuk, hogy a zsigereinkben érezzük, ha valami nem helyes. Na mármost, ugyan rengeteget olvastam életemben, de utána kellene néznem, hogy pontosan melyik szervünkre értjük, vagy az összes belső szervünkre? Élvezem, hogy ez a beszélgetés mennyi gondolkodnivalóval lát el. Mondjuk akár el is szomoríthatna, hogy ennyi mindenről jobbára fogalmam sincs vagy legalábbis még nem foglalkoztatott különösebben, de nem hagyom magam, hogy lelombozzon, mikor ennyire élvezetes a társalgás.
- Igen, befolyással, de úgy, hogy nem vagy annak tudatában… befolyásnak persze sokszor nincs vagyunk tudatában.
Próbálom érzékeltetni ezt a megfoghatatlan tudalatti dolgot, ami jobbára saját és/vagy társadalmi tapasztalatból táplálkozik, de nem hiszem, hogy sikerrel jártam volna. Tulajonképpen kétszer ismételtem meg, amit már az előbb is mondtam, legyintek is egyet lemondóan, ehhez még fejlődnöm kell, mind perdaiban, mind ööö… nem is tudom melyik tudományághoz tartozik, filozófia? pszichológia? vallástudomány?... szóval sok mindenben fejlődhetek
- Á, igen, ragadós!
Elvörösödök, ahogy leesik tévesztésem, de ez nem akadályoz meg, hogy én is jóízűn nevessek saját hibámon. Tessék mondtam én, hogy sokat kell még fejlődnöm perdaiban.
Bólintással nyugtázom a képességének további magyarázatát és bólintással figyelem az ezt követő szavait is, de ez utóbbiak megértéséhez még szükséges némi idő és utasítások követése. De inkább előbbi, mivel miután lehunyt szemekkel mély levegőt veszek és kifújom azt, se pontosan tudom, mire gondolhatott, hogy ez helyettesíti a beszélgetést. Lehet csak a figyelő jelenléte zavart meg, majd ennek is újra nekifutok, rémlik, hogy van valamilyen emberi technika is erre a légzésgyakorlatos-figyelős műveletre. Még szerencse, hogy nem kell válaszolnom a kérdésre, mert per pillanat túl sok minden kavarog bennem, hogy igazán tudjak figyelni, kicsit talán még a homlokomat is ráncolom, ahogy újra nekifutok, de most sem érek el több sikert, ehhez kicsit nagyobb nyugalomra lesz szükségem, legalábbis elsőre, szóval végezetül csak hümmentek egyet.
- Nem, nekünk sehol sincs, sajnos. - Rázom fejem lemondón. – De vannak meséink olyan félig quorsákról, akik a tenger mélységében élnek, tudnak víz alatt élni, de van nekik halacska farkuk és nem lábaik.
Mesélem lelkesen csillogó szemekkel a hableányokat vizionálva magam elé.
- Mondtam nem jól, nem az a veszélyes, hogy össze vannak zárva, hanem maga a szerkezet veszélyes. Ha történt lyuk, akkor süllyedt el és nem tudtunk segíteni felhozni.
Még így is beleborzongok, pedig tudatosan nem gondolok az ilyen halálra, de ennyi is elég.
- Igen, igen. – Nem kell válaszolnom a kérdésre, csak egyetérteni tudok, mert valóban tudom, hogy egy nép vagyunk a szemükben és persze jó lenne, ha valóban egyek tudnák lenni ellenségeskedés nélkül. – Természetesen nem.
Létezik egyfajta kollektív bűntudat azért, amit a Földdel tettünk, persze széles a spektrum, ki mennyire érzi át ezt, de talán ezt nyugodt szívvel jelenthettem ki, hogy ezúttal nem akarjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint egykor.
- Értem, rendben.
Árgus szemekkel figyelem, melyik háncscsík melyik hálóba való, szerencsére nem egy kvantumfizika, úgyhogy hamar nekikezdek én is a válogatásnak. Egyik kupac a másik után tűnik el a hálókban, ketten gyorsan megy a munka. A pormentes párna említésére szívem szerint tapsikolnék mint egy lelkes kislány, de visszafogom magam és csak mosolyogva bólogatok.
- Igen, indulhatunk.
Felelem, amint hátamra vettem hátizsákomat, amibe előbb visszaszuszakoltam a kulacsomat. Aztán a méretre kisebbik hálóhoz lépek, hogy azt is vállamra véve elinduljak vissza a partra.
- Csak utánad.
Természetesen nem indulok meg előre, ugyan visszatalálnék a partra, de fenntartom a lehetőségét, hogy a háncsdarabokat áztatni másik öbölnél hatékonyabb vagy bármi más miatt nem ugyanoda akarna visszajutni és mivel nekem mindegy, hová megyünk jelenleg, ezért jó lesz nekem a sereghajtó szerepe.


[perdai]

- Aaazt hiszem, igen, belsőnkben, igen.
Hangom bizonytalan, ahogy válaszom megfogalmazása is. Összességében jónak hangzik ez a szó, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy teljes szinonimája a zsigernek. Legközelebbi alkalommal, ha hasonló beszélgetésbe elegyedek egy perdaival majd lerajzolom, hogy mire is gondolok és majd úgy tanulom meg a perdai megfelelőjét. Most csak azért nem kapok fel egy botot és kezdek a porba rajzolni, mert mint mondottam volt, előbb az emberi zsiger szó szócikkét szeretném áttanulmányozni.
- Értem.
Mármint értem a szavakat, amiket mond és azt is amit mond, de azért ezt is jó lesz majd csendes magányomban átgondolni és átértékelni. Olyan apróságnak tűnik, de mégis annyi mindenre magyarázattal szolgálhat, hogy mit miért tesznek vagy gondolnak a perdaiak. Ha pedig értjük egymást, nem csak szavak szintjén, könnyebben tudunk egymás mellett, sőt talán egyszer együtt is élni.
- Hallgatni pedig néha Sel-Ogei.
Pillantok rá fél szemmel, vigyorogva én is. Azt nem vettem/veszem számításba, hogy átfazonírozott mondásunk talán értelmezhetetlen számára. De már csukom is vissza pilláimat, hogy újra légzésének ritmusához igazodva vegyem én is a levegőt és figyeljem a neszt. De ez nem nesz, ez az anyatermészet a maga teljes hangerejével, ami teljesen beborít. Ezt hallom, nehéz lenne nem hallani…de…de… már megint kommentálok, még a csendben is beszélek.
…
…
- De hát a nesz mindenhol ott van. – Nyitom ki végül szemeimet, szemöldökeimet összevonva. – Ezt is még én nekem kell gyakorolom.
Vonom le a magam következtetését, de arra már figyeltem, hogy így fogalmazzak, mert nem próbálkozni fogok, hanem ezt gyakorolni fogom.
Azt csak magamban határozom el, hogy a legközelebbi találkozásra majd kigyűjtök pár sellő/hableány rajzot és elhozom megmutatni neki. Persze ha már képeket keresek, elolvasom majd a leírásokat is, mert egyáltalán nem rémlik, hogy a folklór szerint a sellők hogyan lélegeztek a víz alatt.
A háncsdarabok válogatása közben elgondolkodok a példamutatásról és annak fontosságáról. Könnyebb lenne ez a kérdés is, ha nem életveszély lenne számunkra a nyilvánosság. Mondjuk így legalább lefoglalja gondolataimat az egész válogatómunka közben.
- De, nagyon is, végülis nem vagyunk túl szélesek, jól elférünk egymás mellett.
Vigyorgok vissza rá, és mellé sorolva elindulok a part felé. Így, hogy nem lábnyomait követem, jobban odafigyelek hová lépek, nehogy egy alattomos kúszóinda felbuktasson. Emellett a rengeteg perdai beszédtől elfáradtam, ezen kettős okból kifolyólag nem kezdek újfent csacsogni, de nem érzem terhesnek rövid visszautunk csendjét.
- Rád bízom, amikor legközelebb találkozunk, elkérem majd.
Gyorsan, de pillanatnyi gondolkodás után vágom rá válaszomat miközben átadom a másik hálónyi háncsot. Mivel még soha nem készítettem háncspárnát (nem mintha bármilyen más párnát készítettem volna, ami túlmutat az összehajtogatott törülközőn), ezért nem vakon akarom elkezdeni. Ha majd már lesz egy jó minőségű háncspárnám, akkor nagyobb magabiztosággal fogok bele újabb elkészítésébe, mert akkor már lesz a kezemben egy minta, rájövök, ha valamit elbaltáztam és értékelni tudom a jól elkészített példányt.
- Nem, köszönöm, innen visszatalálok egyedül is. - Nem élek vissza udvariasságával, érzem, hogy már menne vissza és különben is, tényleg visszatalálok egyedül is. - Én is köszönöm a..a.. mindent!
Túl sok mindent kellett volna felsorolni, a hajszabadítástól elkezdve a háncsoláson át a tartalmas beszélgetésig még rengeteg mindent, így inkább az egyszerűsítés mellett döntöttem.
- Várom a legközelebbi találkozásunkat!
Veszek végül búcsút és tényleg várom, akár háncspárna, úszásóra, kagylóvacsora vagy egy jó beszélgetés, ha csak egy-egy valósul is meg, már azért tűkön ülve fogom várni a következő találkozónkat. Továbbra is mezítláb indulok a parton a tengerrel parhuzamosan visszafelé a mutatott irányba, hogy estére visszaérjek átmeneti táboromhoz. Nehéz szívvel fogom hátrahagyni a tengert, pedig csak a kislábamujja - najó lábacskáim is- érintette egyelőre a nagy kékséget, mi lesz majd ha már enne lubickolok?