*Felnevetek mikor felháborodva kérdez vissza és csak bólogatok rá válaszul, de ő máris rákontráz azzal, hogy más tétet talál ki. Nem tagadom tetszene, ha nem száműzetés lenne a következmény, vagy más ennél rosszabb.* -Nos akkor mindketten vonszolnánk a másikat. *Teszem hozzá, hiszen egyikünk sem akar visszamenni oda ahonnan elindultunk. Ez a lehetetlen jövőkép aztán egy kis csendet is varázsol közénk, míg Vadember a csomóval és a korábbi gondolataival bíbelődik. Végül csak kiböki ami a lelkét nyomta eddig és miután megbeszéltük, úgy érzem újabb fal omlott le kettőnk között. Megint valamit megtudtam róla és viszont, ő is rólam, ami a későbbiekben már nem hozza egyikünket sem zavarba. Örülök, hogy rákérdezett, mert bár egy kicsit kínos volt, jobb ezt megbeszélni és lássuk be, mi a megbeszélés terén nem nyújtottunk eddig túl nagy teljesítményt. Mégis az a hihetetlen kedvesség és tapintat csalogatja ki a könnyeimet, amit felém tanúsít. Az az érzésem, egyetlen találkozónk sem fog könnyek nélkül eltelni, de most legalább nem szomorúságból és fájdalomból fakadtak. Mosolyra húzódnak ajkaim amikor az utolsó cseppet is letörli és bólintok, lezárva én is ezt a témát, hogy teljes figyelmünket a csónakot kötő csomóra fordíthassuk. Merthogy nem menekülök el a kaland elől, hogyan is tehetném, amikor mindezt együtt tesszük meg és csak azt sajnálom, hogy senkinek nem mondhatom el. Pedig biztosan nagyot néznének a szüleim és Max is, ha megtudnák, hogy szabadidőmben perdai csónak tolvaj vagyok és egy ellenálló csókjaival gazdagabb. * -Deeee igen. *Válaszolok vissza remek időzítéssel még a csókja előtt, így felszínre hozhatja a szenvedélyesebb énemet a vakmerő helyett és azt hiszem ez jobban is tetszik neki. Szívesen elmerülnék benne, sokkal élvezetesebb, mint a vízben ha esetleg felborulnánk, de egyelőre még a csomóval kell valamit kezdenünk, az viszont mintha magától bomlana ki. Egyetlen apró mozdulat maradt csak hátra mielőtt belesétáltunk volna a csendet hozó témába. A sikert Vadember rám fogja és ezzel máris előre tervez, amire jogosan fakadok ki. Nekem már ez az egyetlen alkalom is sok, a szívem hatalmasakat dobban arra az eshetőségre, hogy megjelenik egy perdai és lebukunk, mielőtt bármit is csinálhatnánk. Kezünkben a kibontott kötéllel, alapos bizonyítékot szolgáltatunk arra, hogy el akarjuk vinni más tulajdonát. * -Ó, nekünk még dolgoznunk kell a terveinken azt hiszem. *Jelentem ki határozottan s kezemmel magunkra mutatok, mert szeretném ha nélkülem nem tervezne ilyen dolgokat. Szeretem a meglepetéseket, de nem azokat, melyek során akut szívrohamot kapok, vagy lassan jutok el addig. Magamban mantrázom, hogy ez is úgy alakul, mint a motorozás, jó vége lesz és utólag örülni fogok majd, hogy megtettem, jóllehet a motor az övé volt, nem kellett ellopni. Ez az ijedtség csak fokozódik, amikor látom hogyan billeg a csónak Vadember súlya alatt és új jövőképet festek le. Nincs tapasztalatom, még a dominiumi játékteremben sem játszottam le ilyen programot és most jövök rá, mennyi mindenről maradhattam le amikor csak tanultam és tanultam. Igaz, élveztem is a tanulást, de az nem volt ennyire izgalmas. * -Olyan volt, mintha köztük sétálnál. Meg is lehetett érinteni. Volt egy virág amit mimózának hívtak, és róla nevezték el azokat az embereket, akik túl kényesek és félősek voltak, mert ha hozzáértél a leveleihez, akkor összezárta mind. Félősen. *De ahogy kimondom, már meg is bánom, mert most én viselkedek pont úgy, mint egy mimóza és Vadember minden bizonnyal nem hagyja ki a lehetőséget, hogy csipkelődjön velem. Erre még ráteszek egy lapáttal amikor beszállok a csónakba és megbillen alattam. Sokkal rosszabb érzés, mint amilyennek látszott és felkiáltok. Szerencsénkre senki nem jár a közelben, hogy meghallja, de eszembe sem jut körülnézni. Két kézzel, tíz körömmel kapaszkodom Vademberben, szemeim valószínűleg Caligo nagyságúra kerekednek és még a levegőt is visszatartom míg lassan leereszkedünk együtt, egymást ölelve…vagyis jobbára ő ölel engem, mert a görcsös kapaszkodás minden csak nem ölelés. A levegő aztán egyetlen nagy, megkönnyebbült sóhajjal robban ki belőlem, amikor úgy ahogy biztonságban érzem magam. * -Azt hiszem nem ez lesz a kedvenc elfoglaltságom. *Mondom ezt úgy, hogy közben már mosolyra nyúlik a szám, persze nem viszem túlzásba, a megkönnyebbülés hatása lehet ez és természetesen a dicséreté is.* -Az valahogy szilárdabban állt alattam. *Pedig a csónakázás még úgy is biztonságosabb, ha felborulunk, hiszen tudok úszni és a vízben nem eshet bajom, ellenben ha a motorral felbuktunk volna, esélyes, hogy mindketten megsérülünk. A fene sem érti ezt, miért félek annyira. Ráadásul megbízom vademberben, tudom, hogy vigyáz rám és nem hagyja, hogy bajom essen. Legfeljebb vizes leszek, de ha én, akkor ő is. Ez a gondolat szökken szárba amikor megbillegteti a csónakot szántszándékkal. Ahogy most nézek rá, úgy még nem nézett nő egy férfira sem. * -Ha még egyszer ezt csinálod, hazamegyek! *eszembe jut, hogy innen legfeljebb akkor mehetek haza, ha a vízbe ugrom és kiúszom, azután viszont már teljesen mindegy, hogy felborul velünk a csónak vagy sem.* -Hazarepülök. Ne is szólj! *Csak azért nem fenyegetem meg az ujjammal, mert akkor el kellene engednem a csónak peremét, de az ujjaim szinte rágyógyultak a fára és nem is tudok ellazulni addig, míg a csónak így imbolyog. Másképp fenyegetem meg, ez már az én jövőbeli tervem, hiszen eddig csak motorral mentünk és most csónakkal, mindkettő Vadember meglepetése volt. Én nem lepem meg, előre felkészítem. Lassan haladunk de ennek örülök és úgy tűnik mintha elég gyakorlott lenne, eltekintve az indulásnál történt koccanástól, az evezőkkel jól boldogul. Talán ez is megnyugtat egy kicsit, de tény, hogy a hangja sokat hozzátesz. Ahogyan mesél, nem csak arra figyelek mit mond, hanem a kellemes hangjára is. Elvonja a figyelmemet a félelmemtől és ezért hálás vagyok. De nem mondok le arról, hogy felültessem Csipetkére. * -Miért voltál fogoly és kié? Mit csináltál már megint? *A beszélgetés jó, mindegy miről szól, jóllehet azt nem kellemes hallgatni, hogy foglyul ejtették. Ha pedig bogáról volt szó, akkor minden bizonnyal egy perdai volt. A kérdés pedig jogos, most is rosszban sántikál, mindig ezt csinálja, ha nem vagyok vele akkor gondolom jobban. * -Meg kell tanulni érezni a mozgását és felvenni a ritmusát. Először nekem sem ment. Tywinna ült fel mögém, ő tanított. Azért még nem merészkedem nagyon messzire és szerencsére Csipetke is érzi, hogy nem szeretném ha felugrálna a sziklafalra. *A bogám szeszélyes ugyan és szemtelen és olyan mint egy eleven gyerek, de már kezdem magam teljes biztonságban érezni a nyeregben. Összeszoktunk. Vadember is ilyen, ez a gondolat aztán mosolyt csal ismét az arcomra, ahogy párhuzamot vonok Csipetke és Vadember között. Mindketten tudnak meglepetéssel szolgálni, egyikőjüknél sem tudom mi lesz a következő válasza vagy megmozdulása és mindketten szemtelenek. Azonban a feléjük érzett bizalmam is töretlen és valószínűleg ez ért is felejtem el egy idő után, hogy milyen volt először beszállni a csónakba. Most már csak a lágy ringatózást érzem és az ujjaim is lazábban fogják a csónak peremét és könnyedén megfordulok amikor arra kér nézzek magunk mögé. A kikötő és a házak fényei már távol vannak, de jól látszanak és a tó tükréről is visszaverődnek, ott pedig ahol az evezőlapátok keltette gyűrűk sodródnak szét, megtörik a fényük. Az ég azonban csodálatos, messzebb még a Város is látszik, számomra könnyen felismerhető, de inkább a csillagokat nézem. Szikrázik az ég, fénylő pettyek festik meg a sötétkéknek látszó ég vásznát. Sokszor láttam már, legutóbb a Szent tó partjáról csodáltuk meg együtt, de azóta is sokszor tekintettem fel, de most mintha szebb lenne. Nem is fordulok vissza addig vadember felé, míg meg nem hallom, ahogyan a lapátokat beemeli a csónakba. Mosolyt láthat az arcomon, ugyanolyan felhőtlent, mint amilyen az ég, mintha….Shiennel, a perdaiak Istene elkergette volna az összes felhőt, csak miattunk. Lassan lejjebb csúszom oda ahova a kabátját terítette, persze nem minden szívdobogás és levegőkapkodás nélkül, de görcsös kapaszkodástól mentesen sikerül. Vállára hajtom a fejem, a kezéért nyúlok, hogy magamhoz húzhassam a mellkasomra. * -Igazad volt. Tényleg nem imbolyog olyan nagyon. *Ajkaimhoz emelem a kezét ha sikerült megfognom és egy csókot lehelek rá.* -Ez gyönyörű. Szerinted is szebb, mint a Szent tó partján? Ha sikerül szárazon és lebukás nélkül megúsznunk ezt a kalandot, legközelebb is elhozhatsz csónakázni. De! Csak azután, hogy elvittelek Csipetke hátán kirándulni.
- Rendben, minden tervet meg fogunk beszélni előre. Amelyekre lesz idő. - Teszem hozzá a végén somolyogva, csónak-elkötés közben, miután látszólag megadtam magam a határozott kijelentésének. Persze az előbbi beszélgetés után sejtheti, hogy nem fogom minden hajmeresztő dologba megkérdezése nélkül belerángatni, illetőleg bármikor kiszállhat, ha meggondolná magát. Már majdnem azt hiszem, hogy a csónakázás is erre a sorsra jut, mikor beszáll és olyan félve kapaszkodik belém, hogy ha lenne lehetősége rá, szerintem nyomban ki is ugrana a csónakból vissza a stégre, természetesen nem a vízbe. Pedig nem kellene attól sem félni, vizesek leszünk, nagy ügy. Még csak tél sincsen. Oké, a március sem az a gatyarohasztó meleg hónap, pláne vízhőmérsékletben, de lehetne rosszabb. Próbálom közben szóval tartani őt, hogy arra figyeljen, miközben óvatosan a helyére segítem, támasza vagyok neki. - Hmmm, most elképzeltelek, ahogy egy virtuális bozótvágóval töröd át magad a virtuális növényzeten! - Vigyorodom el, mert hát azonnal az jutott eszembe, mit lehetett ott sok igazinak látszó növény között csinálni, mi kalandos lehetett benne? Elvégre, ha csak lassan sétálni és bámészkodni lehetett... nem, felfoghatatlanul unalmas nekem! Az említett növény viszont ismerős és kivételesen nem azért, mert Szöszi jut eszembe róla, nem is csipkelődöm vele, elvégre amúgy is bátor, mert nem futamodott még mindig meg. - Ó, olyan van itt a Sötét lápban! Mondjuk gőzöm nincs, hogy azok a levelei-e vagy sem, amiket összecsuk, de ott is van ilyesmi. A fekete pöttyök rajta gondolom magok vagy mik, de úgy tűnnek, mintha szemek lennének és az egész olyan, mint valami aranyos földi állatka, a bárány. Mikor megláttam, azonnal eszembe jutott... - Megakadok, mert nem akarom úgy befejezni, ahogy elkezdtem, de hirtelen nem tudom, mivel lehetne. A beálló kínos kis csendet a csónak ütközése töri meg és inkább arra reagálok gyorsan, mosolyogva azon, hogy a motor szilárdabbnak, stabilabbnak tűnt Szöszinek, pedig két kerekével nagyon is billékony egy jármű az. A csónakot mégis instabilabbnak érzi és mikor költői kérdését teszi fel ezzel kapcsolatban, megragadom az alkalmat, hogy válaszoljak rá megbillegtetve jobban a ladikot. Számítottam csúnya nézésre, még csapkodásra is - ami amúgy még több billegéssel járt volna -, de ilyen csúnyán akkor sem nézett rám, mikor eltörtem az ecseteit és kiborítottam a festékét. Talán mert azok véletlenek voltak, míg ez szándékos galádság volt. De amire végképp nem számítottam, az a fenyegetésként beállított retorzió, ami még úgy is vicces lenne, ha a parton állnánk, hát még így vízzel körbevéve. Hallható, hogyan kezdek el kuncogni csúnya nézés ide vagy oda, de a még képtelenebb korrigálása lesz az, amitől halk nevetést fog a kikötő felé vinni a szél. Ugyan nevetek, de nem teszem próbára, vajon tényleg hazamegy-e vagy hazarepül-e, különben félő, legközelebb tényleg nem akar velem eljönni sehova. Csak egy kezemmel engedem el a lapátot, hogy zárást mutassak a számon, miszerint meg sem szólalok. Ez mondjuk nekem is segítség, különben még ki találnám mondani a számomra is már-már ijesztő szót: imádom őt! Ahogy reagál a dolgokra, az egész lénye, mindene... nagyon különleges nő! Tetszik az is, hogy ő sem rest megfelelő ellenszolgáltatást kitalálni, ami egy újabb program lesz csinos terjedelmű listánkon. Bogagolni. Be kell ismernem előtte, hogy sosem próbáltam, vagyis egyszer, utasként... vagy inkább poggyászként a jó szó. Mindenesetre a tervem beválik vele: figyel rám Szöszi és talán neki fel sem tűnik, de már nem szorítja olyan erősen a csónak széleit. - Ezen az utolsó kérdésen most felháborodnék, de jogos. És hát... kémkedés lenne a jó szó, de én szívesebben hívom kíváncsiskodásnak. - Vigyorodom el. - Tudod, Eloraktól északra az ellenállók sem szívesen látott személyek, ettől még nem árt feltérképeznünk, meg egyébként is érdekelt, mi van arra. Egy ilyen alkalommal csípett nyakon egy perdai, de mivel pont lett némi felfordulás a falujában, magával vitt oda. Ott találkoztam először Tywinnával, képzeld. Végeredményben kölcsönösen segítettünk egymásnak a perdai férfival, amiben tudtunk és elengedtek szabadon. - Foglalom össze a történeteket, kihagyva belőle a Városból érkezett másik járművet, amin húgom, Denisov és egy perdai baba ült, kihagyva a genetikai mutáns szörnyeket, amiket üldöztünk, kihagyva a jégsárkányt meg a sérülésemet, és kihagyva siklóval érkezett kancellárt és hogy ezért is vagyok adósa Vharan-nak: nem adott ki Jenkinsnek. S hála az égnek, a kancellár sem akarta valamiért agyonlövetni egész kis csoportunkat. Nem bizalmatlanságból nem mondom ezt el, s nem tesztelni akarom, hogy hallotta-e az északon történteket a kancellártól, ráismer-e ennyiből is a sztorira Szöszi, hanem sok olyan téma felmerülne, ami megülné most a hangulatot, én viszont nem akarom ezt most. Nem akarok semmilyen politikai érintettségű dologba belemászni, sem pedig bevallani, hogy itt sérült meg annyira a karom, hogy ha nincs Carlisle, már most egy nyomorék ember lennék. Jobban esik bogákról beszélgetni. - Őt is megcsapkodod? - Kérdezek rá pimaszul mosolyogva, mikor arról mesél, hogy Csipetke is érzi, mit engedhet meg magának Szöszivel a hátán és mit nem. - Szerintem a csónakázás is hasonló, meg kell tanulni felvenni a ritmusát, kicsit megszokni. Elsőre biztosan fura volt Csipetke is, hiába volt ott veled Tywinna. Egyébként... nem tudod ráfogni a bogára, hogy megiramodott veled és messzire vitt? Vagy nem engednének ki vele többször? - Kérdezősködöm nem minden hátsó szándék nélkül és ez érezhető is a hangomban. Ha le tudná hagyni egyszer a fenékőreit és csak pár órácska múlva poroszkálna vissza, a közben meg ugye velem lenne... Az a baj ezzel a tervvel, hogy csak egyszer, nagyobb időkihagyással legfeljebb kétszer játszható meg, mielőtt gyanús lenne. De ez is egy-két plusz nyugodt találkozási lehetőség lenne. Közben abbahagyom az evezést is, beemelem a lapátot és javaslom Szöszinek, forduljon meg. Nem csak a látvány miatt, amit a messzi, hideg fényű Város képe nyújt, hanem hogy lássam, mennyire mozog már otthonosan a csónakban, elvégre most nagyobb mozgásra akarom majd rábírni. Lehetett volna ezt a stégen is persze, de azért mégiscsak másabb itt a csónakban a vízen elfeküdni és a csillagos eget bámulni. Elhelyezkedünk, átkarolom őt egyik karommal lazán magamhoz vonva, élvezvén, ahogy az orromba kúszik haja és bőre illata vegyítve a tó vizének illatával, meg ami növényét még a partokról felénk sodor a lágy szellő. - Szólj, ha hiányzik! - Jegyzem meg szemtelenkedve, mikor az imbolygásról beszél, s kezemre adott csókja után vonom is magamhoz a kezét gyengéden, hogy viszonozzam, majd fordul fejem, hogy ahol jelenleg elérem, a homloka oldalára is adjak egy lágy csókot, miközben ujjainkat összefűzöm. A víz finom ringatása nélkül is olyan nyugodt, meghitt itt most. - Másként szép itt. - Nem tudom, hol volt szebb, de nem is akarok választani, mert mindkettő kedves nekem és egyelőre úgy érzem, sikerül a kikötőhöz kötött kellemetlen emlékeket is felülírnunk. De elmosolyodom azon, hogy Szöszi ezt még azért feltételhez köti: szárazsághoz és lebukásmentességhez. Oké, legalább ez utóbbit én is preferálnám. - Versenyzünk is? Ja, és mielőtt elfelejteném: mikor újra tél lesz, megyünk majd a befagyott tóra is! Ott a saját lábaink fognak imbolyogni. - Mosolyodom el, kíváncsian, hogy vajon mit reagál bármelyikre is és ez utóbbit vajon próbálta-e már? Aztán nagy levegőt véve lassan eresztem ki azt és nézem közben a csillagokat felettünk, amelyekkel tele van az ég. - Emlékszem, mikor húgom a Földről látható csillagképekről tanult és azokra a felvételekre. Még a búrák alól is olyan fény- és légszennyezés áradt a Földről, hogy csak fekete eget láttak itt-ott elszórva egy-egy fehér pöttyel. Pedig állítólag annak is ilyennek kellett volna lennie. Azt hiszem, nagyon bolondok voltak a régiek, mert ez így... itt... most... tök jó. Ha nem lennének a lombok a lombházhoz, megszavaznék egy nagy tetőablakot. Naaagyot! - Vigyorodom el. Nem csak a látványra értem a korábbiakat, amit némi humorral enyhítettem, hanem arra is, hogy együtt lehetünk, összebújva, semmivel sem gondolva, kizárva az egész külvilágot, melyben mi ellentétes oldalon állunk. Nem érezni a távolságot, a veszélyt - még esetlegesen felbőszült csónaktulajdonostól származót sem -, gondot, árnyékokat vető felhőket. Fejemet finoman az övére hajtottam közben...
*Nem is tudom mi lenne ha egyszer az életben, Vadember nem tenne hozzá semmit sem az együttértéséhez. Összedőlne a világ, leomlanának a falak, leszakadna az ég, mert most is rábólint, hogy mindent előre megbeszélünk, de aztán jön a de, a ha és a kifogás. Számíthatok több meglepetésre is a következő találkozásaink alkalmával, de legalább lesz miért összekócoljam a haját. Csak nagyot sóhajtva hümmögök rá, aztán már arra kell figyelnem, hogyan szálljak be a csónakba úgy, hogy lehetőleg benne is maradjak. Ez hosszas egyensúlyozás, kapaszkodás és szívdobogás árán sikerül, de még nem érzem magam teljes biztonságban ülve sem. Olyan erősen kapaszkodom, hogy elfehérednek az ujjaim. Közben mesélnem kell, milyen volt az én tanulásom ahelyett, hogy virtuális embereket üldöztem volna puskával, vagy mászkáltam volna mindenféle imbolygó valamin, hogy jól szórakozzam. Vadember elképzelése nagyon messze van a valóságtól, ezért s nem a megint növényeket kaszaboló gondolatán mosolyodom el. * -Sosem tenném, de nem is ez volt a cél, hanem, hogy megismerjem a növényeket és lássam azokat. Sok mindent nem láthattam a Kertben, hiszen ott nem fér el minden földi növény. *Az általam említett mimóza sem, de nagyon érdekes volt, és vicces. Csak úgy mint a Bwi`ensa, ami a védekezési mechanizmusát tekintve nagyon hasonlít a földi virágra. Nem csodálkozom azon, hogy Vadember ismeri, többet járt nálam a vadonban ahhoz, hogy többet is tapasztaljon. * -Bwi`ensa, vagy hroal, félénke. Nagyon erős gyulladáscsökkentő hatása van, de óvatosan kell vele bánni. *Mondanám még tovább is, de sok minden visszatart tőle. Egyrészt Vadember elakadt szava, aztán a csónak nekiütközik egy másiknak és ez nagyban eltereli a figyelmemet, még a kínos csendről is. Az ütközés aztán a vártnál is többet vált ki Vademberből. Hiába mondom, vagy pont azért, hogy a csónakázás nem fog a kedvenceim közé tartozni – és ez a későbbiek folyamán felelőtlen kijelentésnek fog tűnni – szándékosan megbillenti a csónakot, mire válogatott fenyegetéseket helyezek kilátásba. Természetesen ahogy azt sejtettem, csak nevet az egészen és be kell látnom, hogy tényleg megmosolyogtató az amit mondtam arról, hogy hazamegyek rögvest. A mentésem sem segít, de próbálok nagyon csúnyán nézni és a hirtelen támadt ijedtségem elég alapot ad hozzá. Néha tényleg ki tud hozni a sodromból, de igazán nem lehet rá haragudni és én is elnevetem magam amikor bezárja a száját. Viszont arról nem mondok le, hogy ráültessem Csipetkére és ebből aztán eszébe jut egy régebbi történet, amikor először ült boga hátán. Azt sem önszántából tette és jogom van feltételezni, hogy már megint rosszban sántikált amiért foglyul ejtette egy perdai. * -Te mindenre kíváncsi vagy. *Vetem közbe a nagy igazságot, elhessegetve azt, hogy mit nevezett inkább annak. A történet annyiban ismerős, hogy egyszer azért nem tudtunk találkozni, mert északra ment, ez állt az üzenetben. * -Ez volt az amikor nem jöttél el egy találkozóra? Nem is meséltél róla később. *Pedig érdekelt volna. Igazából minden érdekel ami vele történik és biztosan jó kis történet volt, mert gyanítom a felét nem mondta el, de már ebből a kis részletből is izgalmasnak hangzott. Az én történetem Csipetkével nem ennyire izgalmas, jóllehet az egymáshoz szokás rögös útja, amelyen még mindig nem értünk célba, elég hosszú. * -Nem bántom, ezt kikérem magamnak. Elég ha hangosan rászólok. Csak a perdai szavakat kellett megtanulnom, de elég szeszélyes és….*Elhallgatok, mert nem tudom mennyire van humora ahhoz, hogy Csipetkéhez hasonlítsam, vagy Csipetkét hozzá, de néha tényleg Vadember jut eszembe róla, amikor szemtelenkedik velem. * -Nem tudom melyiket lehet igazán irányítani. Egyik sem fogad szót. *Biggyesztem le az alsó ajkam, mert hát lássuk be, ha én eveznék, már minden bizonnyal a vízben úszkálnánk, de bogaháton sem lenne több szerencsénk, ha Csipetke megmakacsolja magát. Legutóbb például a vízesésnél krendot szagolt ki és addig nem volt hajlandó továbbmenni, míg meg nem találta. A kérdés viszont váratlanul ér, már csak azért is, mert hazudnék ha azt mondanám, még nem jutott eszembe ilyesmi. Sajnálkozva nézek Vademberre és rázom meg a fejem.* -Nem tudom, lenne-e hozzá elég bátorságom. Tudod, a hazugság és én nem járunk kéz a kézben és biztosan egyből kiderülne, ha rákérdeznének. *Pedig de szép is lenne néhány óra amit Vademberrel tölthetnék, de ezt megszervezni, hogy pont akkor szaladjak el Csipetkével…és ha még sem jön össze? Akkor nem találkozhatunk. Nem kockáztatnék meg egy ilyen megbeszélt találkozót a bizonytalanra. A gondolat egy kicsit lehangol, de gyorsan el is felejtem amikor a csónak megáll, vagy legalábbis nem haladunk előre, de érzem minden porcikámban az általunk keltett apró hullámokat, ahogyan a csónak testét ringatják. Egy kicsit jobban imbolyog amikor helyezkedünk, hogy a fenekén szinte elfeküdve egymás karjában leljünk biztonságra. * -Na arra várhatsz. *Nevetek fel halkan, miután puszit nyomtam a kezére, addigra az enyém kap tőle, majd a párját a homlokomon hagyja ott. Megbizsereg tőle a bőröm és a mosolyom szélesedik. Alattunk a csónak már tényleg csak finoman ringatózik, felettünk az ég csodásan csillogó, ezüst pettyeket ragyogtat feketébe hajló sötétkék vásznán. Nem tudom igazán melyik volt szebb, a szent tó partján vagy itt, de mindenképpen jobb volt ott, hiszen akkor voltunk először együtt és az az éjszaka minden csodájával beleírta magát az életembe. Itt most azért nem merek megmozdulni sem, pont jó egymás karjában feküdni. Ha nem pottyanunk bele a vízbe és nem bukunk le a perdaiak előtt, szívesen eljönnék máskor is a csillagokat nézni. Ezt el is mondom Vadembernek, erről pedig egészen más jut eszébe.* -Mik jutnak eszedbe. A befagyott tóra? És ha beszakad alattad a jég? Honnan tudod milyen vastag? *Kettőnk között érzékelhető a különbség, neki mindig a kalandon jár az esze, az enyém viszont a gyenge pontokat keresi és a biztonságot. Bele sem merek gondolni, hogy a befagyott tó jegén csúszkáljak, mindig attól tartanék, hogy a jeges vízbe esem és az a fürdőzés nem lenne kellemes. Ha most beleesnénk, sok bajunk nem lenne azon kívül, hogy vizes ruhában cuppoghatnánk vissza a városba,Quinlah szívrohamot kapna és Vademberen verné el. Na jó, még meg is fáznánk, mert azért nincs még nyár, de a jeges fürdőbe bele is halhatnánk. A nagy sóhajra felé fordulok, de csak óvatosan, őt nézem a csillagok helyett, ajkaim zugában mosoly bujkál, ő pedig mesél. Csendesen hallgatom és próbálom elképzelni a régi Földet a búrákkal, noha láttam képeket a városokról, akkor nem az eget figyeltem azokon. Mosolyom szélesedik amikor arról beszél, milyen szép itt és mennyire szerencsések vagyunk, hogy megtaláltuk ezt a holdat, de aztán….önkéntelenül is felhörrenek. Kezemet az arcához emelem és megpróbálom összenyomni a vigyorgását a szája két oldalán.* -Pedig olyan szépen indult, teee ablakmániás. *Aztán persze elengedem, de csak annyira, hogy végigsimítsak ott ahol megnyomorgattam. Igaza van, most tényleg…tök jó itt. Visszafordulok az ég felé és elnézve a gyönyörű csillagokat, érezve a könnyű ringatózást, a szellő lágy simogatását és a csendet, végtelen nyugalom száll rám.* -Olyan békés most minden, mintha nem lenne a Dominium sem, a Város sem, csak mi ketten. Mintha mindig is itt éltünk volna. Jó lenne ha…..ez így maradhatna. De te tönkretennéd egy tetőablakkal. *Mutatok fel az égre, mintha máris ott lenne az az ablak. Csak igyekszem elterelni az ő figyelmét is és az én gondolataimat is arról amit majdnem kimondtam. Hogy jó lenne vele lenni örökké, mindenkitől és mindentől távol, ha csak egymásnak élnénk, mint a perdaiak. Sokszor elképzeltem már, néha még magamat is kínozva vele amikor a hosszú tél alatt szenvedtem a hiányától és reményem sem volt arra, hogy újra együtt legyünk. Elképzeltem, hogy egy kis kunyhóban élünk a tó partján és minden este kifekszünk a puha fövenyre csillagokat nézni, szeretkezni…persze csak amikor meleg van. Télen pedig bekuckózunk a meleg tűzhely mellé, mint amilyen Quinlah-nak is van, finom szőrmék alatt bújunk egymáshoz. *
- Ne már! Még virtuálisan is sajnálod a növényeket?! - Hörrenek fel, már amennyire ezt lehet annak nevezni halkan suttogó előadásban, elvégre éppen csónakot lopunk, izé, kölcsönzünk megkérdezés nélkül. Azért elképzelem most a kicsi Szöszit, aki egyrészt biztos nagyon cuki volt, másrészt agyrém. Mármint az, hogy lelki szemeim előtt az a kép lebeg, hogy ő lehetett bizonyára az egyetlen, aki olyan helyen nem a szórakozásra összpontosított, hanem jegyzetelt. Más kérdés, hogy kinek mi a szórakozás, ugye. Ehhez képest számára komoly előrelépést jelenthetett, hogy lejöhetett a Perdára, pláne hogy a Sötét lápba egyedül is bemehet. - Azaz! - Csapok le a névre, mellyel kisegít engem a növénykét illetően. - Jó tudni, kösz! - A gyulladáscsökkentő hatását nem ismertem, csak jópofa volt, az óvatos bánásmód viselkedéséből fakadóan érthető, de lehet nem erre gondolt Szöszi. Én mondjuk nem próbáltam meg hazavinni, szerintem a barlangokban nem érezné jól magát, meg egyébként is, nincs ott Bree, aki eszembe jutott róla a bárányok felé mutatott megmagyarázhatatlan rajongásával. Elakad a szavam és szinte hálás vagyok annak a másik csónaknak, hogy pont útban volt, mert elterelődik a figyelem a folytatásról vagyis inkább annak a hiányáról. Kapok az alkalmon és meghintáztatom is kicsit a csónakot, amire Szöszi mérgesen közli velem, hogy még egy ilyen és hazamegy, amit nem lehet kibírni nevetés nélkül, nem is sikerül. Az újabb fenyegetése viszont felkelti a figyelmemet, mert bogán még nem ültem, mármint úgy nem, hogy én voltam a sofőr és ezt el is mondom neki, röviden összefoglalva, hogyan sikerült poggyásszá és fogollyá válnom. Kíváncsiságomat illető közbevetésére kicsit sem szerényen vagy bűnbánóan elvigyorodom. Ha tudná, mennyire kíváncsi vagyok! - Aha, igen, ez volt az! Jó a memóriád! És mesélhetek, de lehet a felét sem fogod nekem elhinni. - Mosolyodom el, gyanítom ezzel tovább csigázom a kialakuló kíváncsiságát. De még kitérünk kicsit Csipetkére is, a félbemaradt mondat folytatását viszont nem értem vagy sejtem. - És mi? Na és már hallgat az emberi szavakra is, vagy a bogák gyomra nem veszi be a furcsa quorsa vezényszavakat? - Ha majd fel kell ülnöm rá, azért nem árt ezt a hasznos információt letisztázni, hátha meglódul alattam, én meg hiába kiabálom neki emberi nyelven, hogy lesz szíves végre lenyugodni... vagy én megyek haza. - Esetleg kérdezz meg egy perdait, mivel lehet rávenni a bogákat a szófogadásra. - Javaslom, mert ha valakik, hát ők tudják az orvosságot a túl makacs boga problémájára. De amíg neveletlennek hat Csipetke, addig esetleg ez hasznunkra is lehet. Fel is vetem az ötletem, de hamar be kell látnom, hogy Szöszinek igaza van, nem működne ez a terv. Elhúzom a számat, de nem hagyom, hogy ez lehangoljon minket. - Aaaakkkooor... csak Tywi-vel találkozhatsz a lápban? Vagy lehet a perdai kísérőd egy roppant jóképű, fess, szakállas, perdai öltözetet viselő "perdai" férfi is? Mondtam már, hogy szívdöglesztő is? - Vigyorogva emelgetem meg a szemöldökeimet kicsit, egyértelműen magamra gondolva ilyen szerényen. Ott végülis nekem kellene hazudnom, persze ehhez nem árt rágyúrni arra a perdai nyelvre, kiváltképp az igeragozásra, ami nekem valamiért túl kusza rendszerű. A tavon nem haladok aztán tovább, szerintem innen már minden jól látható és meghitten tényleg kettesben vagyunk, remek rálátásunk van Elorakra, messze fénylik csak a Város, mintha egy hideg csillag lenne idelent. Odafent viszont megszámlálhatatlan - jó, Fuller kancellár biztos meg akarná és tudná számolni és bizonyára minket halálra untatva elaltatna itt a csónakban, hogy reggel a perdaiak szednének össze... vagy ellebegünk a Városig -, és mi immáron a csónakban kényelmesen elfekve egymás mellett élvezzük a látványt, na meg persze egymás társaságát, kis cukkolással együtt, mikor megjegyzem, hogy szívesen megbillegtetem a ladikot, csak kérnie kell. Válaszára vigyorgok, biztos voltam benne, hogy nem csap le a lehetőségre. Nekem viszont más jut eszembe. Télen a tó. - Ja hát vannak szabályok: legalább ilyen vastag legyen a jég... - Mutatom is kb az arasznyi távolságot a kezemmel. - Gyakran lékelik meg, horgászás miatt vagy télen is szeretnek úszni egyes perdaiak, mindenesetre ott látni is tisztán, mennyire vastag a jég. De enélkül is ha repedést látsz rajta vagy finoman ránehezedsz és repedni kezd, akkor nem jó. Célszerű olyan tavat választani, amit ismerünk. Például az Omnum fátylánál lévő tó nem túl mély a nyugati részen, hamarabb, jobban be is fagy, de ha mégsem elég vastag a jég és beszakad alattad, akkor is csak egy mennyi? Fél méteres vízbe esel? Tudom, jéghideg, meg minden, de mégsem a fejed búbjáig merültél el benne. De majd megyek én előre! Ha engem elbír a jég, téged simán! Nem lesz gond, nem hagyom. - Én egészen belelkesültem, hogy jó móka lesz ez, még ha esünk-kelünk is, vicces lesz, s természetesen készülök majd arra is, ha a jéghideg vízbe kerülnénk, hogy minden kéznél legyen, ami kellhet. A biztonságosnak szánt felszerelések majd talán Szöszit is meggyőzik, ha most még húzódzkodna is a dolog elől. Nem bánom, ha húzódzkodik, amíg mellőlem, a karjaimból nem teszi és oda inkább csak jobban befészkeli magát - nagyon örülök is neki! -, ahogy beszélni kezdek a régi földi égboltról, mit láthattak és ez itt most mennyivel jobb, beismerve azt is a sorok között, hogy vele mennyire jó. Persze nem én lennék, ha kis tréfát ne tűznék a végére, mintha csak ellenőrizni kellene, hogy a hallgatóság még ébren van-e? Nagyon is, mert fel is hördül a tetőablakra, s hiába a mozdulat meg hogy elkapja az arcomat, ennek a vigyorgásnak nem tud gátat szabni, halkan, de jót nevetgélek. Ez csak azzal csillapodik, mikor már cirógat, erre úgy tűnik egy magamfajta csibész vad ember is megszelídül és most én hallgatom őt, de még adok egy csókot a tenyerébe, mielőtt visszahúzná a kezét. Mosolygok is, egyedül ott húzom el a számat kelletlenül, mikor azt mondja, hogy jó lenne, ha ez így maradhatna, bár nem azért, mert ellenemre lenne egy ilyen forgatókönyv. Most valahogy nem háborog a lelkem ellene, különös... De benne van a levegőben, hogy egyszer lebukunk még vagy egyéb módon vége szakad ennek az egésznek, hogy nem marad így. A mosolyt viszont most Szöszi csempészi vissza ügyesen azzal, hogy felhánytorgatja a tetőablakot, mintha valami eretnek gondolat lenne. - Azért jó, hogy van Dominium meg Város, ott készülnek az ablakok. Apropó, az ottani orvosok mit mondtak a betegségedre? Kezelhető ez a súlyos ablak-fóbia? - Vigyorodok el, ahogy a csillagokról őrá pillantok fejem fordítva felé.
*A megjegyzésére először én is felhörrenek, de aztán elnevetem magam. * -Jahhhjjjj! Teee! *Nem tudom mit képzel el rólam, de ha tudnám, bőszen bólogatnék. Én ott abban a virtuális szobában a csodát éltem meg, számomra ott teljesedett ki először a világ a kert után. Mert igaz, hogy a kertben valódi növények voltak, de korántsem tudta megmutatni azt a végtelen természetet, amit virtuálisan megkaptam és amit legközelebb tényleg a valóságban, a Perdán tapasztalhattam meg. Ameddig a szem ellát, fű, fa, virág, zöld dombok és völgyek, a folyó kék szalagja, egyszerűen csodálatos volt. S még most is tud meglepetést és újdonságot nyújtani, hiszen közel két év után ismertem csak meg azt az aprócska mókás növényt, amiről ő beszélt, de a nevét én tudtam.* -Azért mielőtt használod, nem árt egy perdaival beszélned. Mérgező is lehet ha nem jól készíted el. *Most nem fejteném ki ez egész műveletet, elég hosszú lenne, másrészt már a leszedésénél kezdődik és Tywinna még az elkészítését is körülményesnek mesélte el, nem a mostani izgalmakhoz való. Nem csak ellopjuk a csónakot, de még egy másiknak is nekimegyünk, ami véletlenül eltereli a figyelmemet valamiről, amit vadember nem akar megosztani velem, de még ennek a szándéka is elillan. Hirtelen támadt dühöm nem túl komoly és ez abból is kitűnik, hogy olyasmivel fenyegetem meg, ami nevetést csal ki belőle. Csipetkével nagyobb sikerrel járok, de ez is nagyon messzinek tűnik, tekintve, hogy vele csak a Város közelében szoktam kalandozni egyelőre. Lehet, hogy ezen a fenyegetésen felbuzdulva hosszabb utakra is vállalkoznom kellene. A bogán való utazás viszont legnagyobb meglepetésemre Vademberből is előcsal egy történetet, amiről már hallanom kellett volna, hiszen pont amiatt nem találkoztunk, de ez a mesélés valahogy elmaradt. * -Csak próbáld meg, hátha…*Próbálom mosolyogva nógatni, bár Vadember elég sokszor pimasz és ugrat, olyan történetet még nem talált ki, ami ne lenne igaz. Nem hiszem, hogy most másképp lenne, de még Csipetke van terítéken egy időre és engem magával ránt a róla való mesélés, akárcsak ő maga amikor túlságosan türelmetlen, s talán ezért is jut eszembe, hogy Vademberhez hasonlítsam, vagy épp fordítva, de aztán elakad a szavam. * -…és…semmi. Csipetkét nem lehet jellemezni. Nem próbáltam még a mi nyelvünkön. *Kissé vállat vonok és örülök, hogy a kérdés után még másról is kérdezett, így nem ragadtunk le annál az egynél. * -Tywinna azt mondta határozottnak kell lenni. Szerintem ez csak a titok egyik fele és…nincs másik. A bogák annyira különbözőek, mint az emberek. *A fejemet ingatom, ajkaim zugában halvány mosoly bujkál, hacsak arra gondolok, hogy mennyire igazam van. Szeszélyesek, olykor nyűgösek de aztán képesek egyik pillanatról a másikra a társuk elé állni, hogy megvédjék. A bogák külön egyéniségek és ezért nem is gazdájukként tekintenek az őket gondozókra, hanem társként. Nagyon intelligensek. S igen, talán ráfoghatnám az ideiglenes szökésemet Csipetkére, de én nem vagyok olyan bátor és később sem tudnám kimagyarázni hihetően. Rajtam bukik el aztán Vadember ötlete, a mocsárba szóló engedélyem viszont egy másikat hoz fel. Hitetlenkedve nézek rá, nem kérdés, hogy saját magára gondol és mikor ez tudatosul bennem, szemöldökeimet zavartan rántom össze és csak félve ejtem ki a szavakat.* -Te képes lennél egyetlen találkozóért ennyit kockáztatni? *A kérdés azonban ahogyan ismerem Vadembert, javításra szorul, hiszen mindjárt rá is fogja vágni, hogy nem egy találkozóért, mert ha először bejön, akkor akár rendszert is lehetne csinálni belőle.* -Csak te lennél képes a mocsárba randira hívni, egészen elképesztő vagy. *A fejemet ingatom, mert amennyire hihetetlen, annyira zseniális, de én mégis fázom az egésztől. Biztos vagyok benne, hogy már a mocsárba készülődés olyan állapotba taszítana, hogy rögtön gyanút fognának. Jobb is, hogy a csónakkal megállunk és elfekszünk az aljában, addig sem billeg és a látvány is csodálatos. Nem csak az égbolt, hanem messze a Város fényei és Eloraké, de kétségtelen, hogy az éjszakai csillagos ég itt a legszebb….a vizek felett. Télen nem nagyon jártam ki a városból, ha mégis, akkor a közelében maradtunk és a tó partjára sem sűrűn mentem le, eszembe sem jutott, hogy a jegén csúszkáljak. Először is azért, mert _csúszik_ másodszor nem tudtam, hogy azt még élvezni is lehet, de ez vadember egy újabb őrült gyöngyszeme a kalandok láncán, mert ahogy belekezd a mesélésbe és magyarázatba, láthatóan már kipróbálta és élvezte. * -Sokat tudsz erről….miért jó csúszkálni rajta? Biztosan elsőre elestél és beverted a fejed. *Még bólogatok is hozzá, igaz finoman, mert most minden mozgás a csónakot billegteti meg, de szavaimnak nagyobb nyomatékot adok így. Nem mondtam rá igent, de nemet sem, azért kíváncsi vagyok, hogy mi a jó ebben és ha sor kerül rá, arra is, ő hogyan marad talpon. A tél még messze van, hiszen nem rég lett vége és mire eljön a következő hideg évszak, addig még sok minden fog történni, legalábbis remélem és csupa jó dolog. Például, hogy gyakrabban tudunk majd találkozni és lesz még alkalmunk elmenni a Szent tóhoz, és motorozunk is és együtt üljük meg Csipetkét, bolondozunk egymással ő meg bosszant és cukkol, és utána mindig össze tudom nyomni az arcát ahogyan most is. Bár a gondolataim is azért húznak el a messzi jövőbe, mert kiérzem a szavaiból, hogy nem csak itt és most tök jó, de ebbe nem tudok és nem is akarok egyelőre elmélyedni, másrészt nem is hagyja. Az egészet elüti egy poénnal, ami ismét egy cukkolás és én felháborodhatok rajta. A tenyerembe csók cuppan, és megint csak hitetlenkedve mosolyodom el azon, hogy mindig eszébe jut ilyen bolondság, de egy pillanatra elkomorulok, s aztán megkönnyebbülök. A komorságot a betegségem felvetése okozza, mert úgy hiszem, hogy az ál-valódira gondol és nem értem, hogy jött ez most ide, de végül egészen másra kérdez rá. * -Nem! Ez veleszületett és kezelhetetlen, jobb ha beletörődsz. A te ablakmániád kezelhető? Szerintem igen, nem olyan krónikus, mint az elsőre látszik, néhány csók egy szép mosoly egy esdeklő pillantás, esetleg ha nagyon messzire megyünk akkor több is…persze a megfelelő személlyel. *Nem tudom mennyire sikerül hitelesen visszaadni azt az arckifejezést amit ő mutatott a mocsárbeli perdai férfi kísérőnél, de megpróbálom. Szemöldökeimet emelgetem jelentőségteljesen és vigyorogva, bár az én vigyorom nem olyan természetes, mint az övé, arra a vigyorgásra születni kell.*
Nevetve ingatom a fejemet azon a nagy szívén, hogy még a virtuális virágokat is sajnálja, pedig ha valaminek, hát azoknak tényleg semmi sem fáj. Ajjaj, sok munkám lesz így a következő aratási ünnepségig, ha még áll a korábbi fogadásunk. Van pár hónap kiesésünk ugye, kitolhatnám majd én is a határidőt, de akkor már tél van, sokat nem jelentene szerintem. Na majd ezt kitalálom máskor, és a megfelelő stratégiát is, mert a mocsári mimózaként viselkedő növényt is hajlandó áttelepíteni, innen már csak meg kell lépni azt, hogy egyéb, mezei virágokat tépdessen. Kis lépés az emberiségnek, óriási Jasmine-nak. Ajh.. A növénykéhez adott instrukcióra bólintok egyet, hogy vettem és észben tartom. Majd megkérdezem Rodát alkalomadtán vagy más perdai gyógyítót, ha összefutok előbb eggyel. És nem megy ki a fejemből. - Nos, nem tudom, mi lett volna velem, ha nem bukkan fel egy emberi jármű, s nem az ellenállóké, de így a perdai, aki foglyul ejtett, bogára rakott és mentünk a jármű után a falujába, hogy kiderítse, mit keresnek ott? Képzeld, az ottani perdaiak a sziklába vájták az otthonukat vagy eleve vannak ott barlangok és azt bővítették! Úgy sejtem, a vízforrásuk is odabent lehet. Kint csak néhány viskó áll, s az Égtükör magas, jeges hegységei mellett eltörpülni látszik ott minden. Sajnos beljebb nem jutottam a településükre, na de majd egyszer megnézhetnénk, mit szólsz? A mikorra és hogyanra majd visszatérünk, amikor majd alkalom nyílik rá. - Megyek elébe a kérdésnek, mely jogosan vetődne fel az ötletemre. Pont annyira nem tudom rá a választ, mint hogy miként jutunk mi le egyszer a tengerpartra, de hát majd kitaláljuk a módját valahogy valamikor. Fő az optimizmus! - A városiak egyébként egy perdai csecsemőt vittek vissza. A családját erratorok, öhm démontigrisek támadták meg, de hogy honnan tudták, hova valósi a baba, azt passz. - Vonom meg a vállaimat, mert ezt akkor nem is kérdeztem Raventől, vagy ha mondta is, elfelejtettem, nem volt lényeges akkor. A baba jó helyre került és biztonságba jutott. - Mint kiderült, valamiféle vérszomjas lény tartotta a helyieket rettegésben. Olyan lény, amire nem volt a perdaiaknak sem szavuk, mert nem is perdai lény volt... Biztos, hogy folytassam? Kissé véres innen a sztori. - Pillantok evezés közben Szöszire, mert ha mégis inkább úgy dönt, hogy nyugodtan akar aludni éjszaka és nem az általam elmesélteket maga elé képzelni, azt is megértem. Döntésének megfelelően folytatom majd, és addig legalább van egy kis időm kitalálni, hogyan is fogalmazzak, hogy ne említsem húgomat és egyáltalán mit mondjak majd a később felbukkanó kancellárról? Később a bogákra térünk vissza, és érdekel a téma, hogy miként kell egy olyant vezetni? Érdekes lehet, mert hát mondom, hogy a motornak is van lelke, személyisége, olykor szeszélyei, de azért annyira mégsem, mint egy hús-vér élőlénynek. Arra biccentek, hogy csak perdaiul szólt eddig Csipetkéhez. Végül is logikus. Na meg megjegyzem későbbre, hogy az állat csak perdaiul tud, szóval ha vészfékezést szeretnék, perdaiul kiabáljam neki, határozottan, mint ahogy ezt is megtudom. A titok másik felét nem, mert az nincs is, ami ellentmondásos így, de azt hiszem, értem. - Magyarán azon múlik a sikerem, hogy szimpatikus leszek-e neki. Mivel lehet jó benyomást tenni egy bogára, egész konkrétan most Csipetkére első pofavizit alkalmával? Dicsérjem meg perdaiul aaa tollait? Amúgy Csipetke nőstény? - Jut eszembe a végén a kérdés. Nem mintha lényeges lenne és tudnám, miben különbözik viselkedésre egy hím és egy nőstény példány, de mint érdekességet megkérdeztem. Más is eszembe jut, ha már ilyen rakoncátlan Csipetke, de Szöszi érvei jogosak és logikusak, sajnos, tehát igaza van azzal, hogy lefújja az ötletemet. Persze ilyen könnyen nem adom fel, és más lehetőséget dobok be a közösbe. - Ha úgy jobban tetszik, akkor több találkozóért! - Szöszi kiismert már annyira, hogy ráhibázott gondolatban, mit fogok felelni. Adta magát a dolog. - Alig valamivel kockázatosabb, mint a vízesés mögött találkozni. Na meg megnézem azt a katonát, aki utánam caflat a mocsárban teljes páncélzatban. - Vonom meg a vállaimat elbagatellizálva a tényt, hogy megér nekem ennyi kockázatot a találkozó. De aztán felnevetek, mikor rám fogja a visszautasítás okát, pedig érzem én, hogy csak berezelt. Maga miatt, miattam, a családja miatt. Rendben, elfogadom és ezért egy színpadiasan nagyot sóhajtok. - Ah, nők! Na jól van, kérek egy listát a romantikus helyszínekről, ahova lehet randira hívni! Vagy a nem romantikusokról. Amelyik rövidebb. - Kíváncsi vagyok, hogy tényleg kapok-e ilyen listát, de érzésem szerint a tópartok és a tavak felszíne arra a listára kerül, ahova "illik" randira hívni egy lányt. A tavak felszíne talán most íródik hozzá, mikor felhívom a figyelmét rá, hogy nézzen körül, majd elfekvésre invitálom a csónakban, hogy a csillagok látványával toldjuk meg az eddig látottakat. De a tavak nem csak ilyenkor szépek, hanem télen is, mikor befagytak, amit nem próbált még ki Szöszi. - Mert mókás. Nehéz ezt elmagyarázni, miért az, ki kell próbálni. De hogy pozitívumot is felhozzak: egy csónakot sem kell ellopnunk hozzá, szóval nem járnánk tilosban! Na? Egyébként háromszor estem el első alkalommal, de nem vertem be a fejem, viszont úgy kerültem a fenekemre, hogy fogalmam sincs hogyan csináltam. De jót nevettünk rajta! - Idézem fel mosolyogva az első perdai telem egyik élményét. Próbálom meggyőzni Szöszit is, de van időm, a tél messze van, addig megpuhítom, ha virágtépkedésben nem is sikerülne. Nem mellesleg kellenek téli emlékek is, mert olyanjaim nincsenek vele. Nem megyek bele, mire kellenek, csak érzem, hogy kellenek. Hogy látni akarom, ahogy csókolni való ajkai közül lehelete apró párafelhőként távozik, hogy a hidegtől pirosodik ki az arca és nem mellesleg utána visszaérve a melegbe fázósan összebújhatunk. Kellemes kép, épp olyan kellemes és meghitt, mint a mostani itt vele a csónakban ringatózva szép lágyan, egymás karjaiban, az éjszaka csendjében, halk neszeiben. Valahogy úgy érzem, ezt meg tudnám szokni, a látvánnyal együtt: a szemeiben tükröződő megannyi csillag fényével és úgy általában a csillagos éggel felettünk, amihez ugye egy jó nagy tetőablak kellene, amit meg is jegyzek, s nevetős méltatlankodást váltok ki vele belőle. Rá is kérdezek, hogy mi ez az ablak-fóbia, de nem veszem észre a pillanatnyi elkomorulást, különben már kérném is a bocsánatát. Nem akarok beletiporni olyanba, ami fáj, s a lehetséges meddősége nyilván nem kellemes téma. Annak sem az, aki nem akar gyereket, nem szokás ezzel büszkélkedni, hiszen a gyerekkorunktól fogva csepegtetett propagandának hála haszontalannak érezhetjük magunkat miatta. - Ááá, kóklerekhez mentél! Keress egy tisztességes orvost! - Vágok közbe, idejében visszanyelve, hogy ha veleszületett rendellenesség, akkor az genetikai dolog, mert ha valaki, hát én biztos nem fogom genetikushoz küldeni, hiszen az első, aki vele kapcsolatban eszembe jut, az Jenkins kancellár... Az én ablakmániámra ingatom nemlegesen a fejemet mosolyogva, majd ahogy érkeznek a gyógymód-ajánlatok elkezd bizonytalankodó fejingásba átváltani és szabad kezem emelve mutatok felfelé, hogy tessék csak tovább felsrófolni az "árat". Vigyorogva, alsó ajkam egy pillanatra beharapva hallgatom a végét és mosolygok a szemöldökemelgetésein. Tudom, hogy az enyémet utánozza, de valami hihetetlen bájos vele és valamiért előrelépésként könyvelem el, hogy a szemérmes énje nem gátolta meg efféle ajánlattételben. - Szerintem nagyon messzire kell menni, mert úgy érzem, egészen elhatalmasodott rajtam ez a kór. Nem kizárt, hogy a hosszas kezelésekben tapasztalhatunk majd visszaeséseket is. Sajnos. - Nincs az a színészi képesség, mely az utolsó szót úgy ki tudná mondatni velem, hogy az hihetően sajnálkozó legyen. Nem is sajnálom mondjuk. Egyébként meg csalok, mert nem fogok lemondani a nagy ablakokról. - Hogy látja egyébként a doktornő, azonnal el kell kezdeni ezt a kezelést? Azzal a néhány csókkal mondjuk? - A mosoly letörölhetetlen a képemről. Na jó, letörölhető, ha nem kapom meg azokat a hőn áhított csókokat.
*Az én virtuális tanulásomtól és természetvédelmemtől nagyot ugrunk az ő korábbi kalandjáig, amely akkor volt amikor találkoztunk volna. Akkor amikor az üzenetet olvastam, el sem tudtam képzelni milyen kalandokba keveredik, de szentül meg vagyok győződve arról, hogy nem okoz majd elhinni. Az eleje valóban „csupán” egy kirándulásnak tűnik, eltekintve attól, hogy olyan helyeket említ, melyekről nem is tudtam. Hegyekbe vájt otthonok, hideg, egy perdai település messze minden mástól, szinte elzárva. A városiakkal való találkozás viszont megrémít, jóllehet Vadember itt van mellettem, tehát nem lehetett komolyabb bonyodalom, talán nem ismerték fel, talán perdainak hitték. Állig felöltözve könnyen megeshetett. * -Hogyan úsztad meg a városiakkal való találkozást? Nem ismertek fel? *Ez az egyik dolog ami érdekel mielőtt a nagyon véres és ijesztő folytatásba belekezd. Aztán jön az elszörnyedés ideje és csak nagyokat pislogok a különös lényre ami nem is perdai volt, a baba megmentésére, és szomorú is leszek attól, hogy szegény elvesztette a szüleit. Szerencsére jó kezekbe került és nem lett annak a lénynek az áldozata. Biztosan gondját viselik, a perdaiak önfeláldozók és gondoskodnak mindenkiről. * -Ha nem perdai volt akkor micsoda? *Érdekel persze, de mivel nem tudom elképzelni mennyire lehet ennél is véresebb a történet, a kíváncsiságom győz egyenlőre. A bogás téma sokkal szórakoztatóbb és bármilyen borzalmas is volt a történet Vadember kalandjáról, képes elmosni egy időre. Azt nem mondom, hogy később nem fogok gondolni rá, hogy nem fog eszembe jutni, mert nem lenne igaz. Mélyen belevésődött a gondolataim közé, Csipetke csupán kis időre képes elűzni a sötét gondolatokat. Viszont annál inkább belevetem magam, és mesélek róla, meg arról, hogyan birkóztam meg a nevelésével, ami még a mai napig nem ért véget, és gyanítom még sokáig nem is fogok a végére érni, amikor kijelenthetem, hogy a bogám szót fogad nekem. Hamarabb fog vele Vadember találkozni és jogos a kérdés, hogyan kerüljön a bizalmába. Az ötletei enyhén szólva is mulatságosak, de gondolom szándékosan vetette fel pont ezeket, meg is nevettet velük. * -Igen, Csipetke lány boga és ha azt mondom, hogy a bogák szeszélyesek, akkor a lány bogák kétszeresen azok. Igazából nem tudom, nem hiszem, hogy értékelné ha megdicséred a tollait. Lehet az lenne a legjobb megoldás ha nem csinálnál semmit, csak hagynád, hogy az ő tempójában és stratégiájával ismerjen meg. Nem tudom milyen stratégiája van. Engem összecsipkedett az első alkalommal, leginkább a hajamat szerette, de nem okozott fájdalmat. *Emlékszem arra amikor Tywinna útmutatásai alapján erélyesen rászóltam, ő meg bevágta a durcát és hihetetlenül furcsa hangot adott ki, mintha kinevetne. Nos, vele biztosan nem lenne olyan könnyű eljátszani azt, hogy egy „perdaival” találkozom a mocsár szélénél. * -Valahogy sejtettem. *Bólintok is rá megadóan arra, amit már előre tudtam, hogy vérszemet kapna ha az első találkozónk sikerrel járna. * -A vízesés mögött nem látnak téged, nem kell szemtől-szemben állnod a katonákkal….nem is hiszed milyen jó könnyű páncéljuk van. Azért nem jöhetnek be, mert Tywinna azt mondta, hogy mindent letaposnának. Csak ne jusson eszükbe levenni a nehéz bakancsukat és mezítláb utánam jönni. *El tudom képzelni, hogy eszükbe jutna ha csak egyszer történne valami velem, vagy a legapróbb gyanújuk támad arra, hogy nem is perdaival találkozom. Másképp próbálom elejét venni az ilyen irányú terveinek és viccesen megjegyzem, hogy mennyire romantikátlan helyszín a mocsár egy randihoz. Nem is a romantikán akad ki, ami meglepő de szívet melengető is egyben, én meg gondolkodhatok más helyszíneken. Hogy is van az a saját csapdába esés? Valahogy így. * -Egy lombkunyhó tökéletes hely, a Szent tó is, elvihetnél egyszer egy barlangi tóhoz is, szívesen lubickolnák a meleg vízben és persze….egyszer találkoznák veled egy ágyban is. Igazi ágyban, párnák között, finom meleg takaró alatt egészen reggelig. *Nem kellett kétszer mondani, ötleteim vannak, bár igen korlátozottak tekintve a helyzetemet. Vadember azonban a meleg vizű tó helyett a befagyottat ajánlja, szerencsére nem fürdésre. * -Ez az egyetlen pozitívuma, hogy nem kell hozzá csónakot lopni? Egyébként csak kölcsönvettük. De, biztosan beverted csak nem emlékszel rá. *Elméletben kötöm a csónakot a fához, de nevetek is azon, hogy fenékre esett. Megnéztem volna, talán már csak ezért is megéri ez a kaland, bepótolnánk az elmaradt telet, amikor biztosan jól megdobáltam volna hógolyóval és megfürdettem volna az arcát vele, és marékszám ettük volna a havat, hogy a végén fáradtan beledőljünk egy nagy kupacba, kipirulva és nevetve. Mindezt persze egy barlang közelében, hogy utána fel tudjunk melegedni egy kellemes meleg vizű sziklamedencében. Most viszont beérem azzal, hogy a csillagokat lessük egy csónakból, mert ez is van olyan jó és szép emlék lesz belőle, remélem nem olyan amit majd szívfájdalmak közepette idézek fel. Úgy érzem neki is hasonló dolgok jutnak eszébe, elég csak lopva ránézni, az arca beszédes, a tekintete meg csak úgy ragyog a csillagok fényében. Szeretnék minden reggel úgy felébredni, hogy az ő arcát látom, és míg alszik, lágyan végigsimítani a vonásain, sercegő szakállán, s mikor az első rezdülésből észreveszem, hogy felébredt csak úgy tesz mint aki még alszik, a takaró alá nyúlva megcsiklandozni. A nevetés garantált és el is mosolyodom, de végül nevetés lesz belőle a valóságban is amikor a tetőablakot említi. Felháborodásom ezért nem is túl hiteles, de igyekszem eljátszani. Röpke komorodást az okozza, hogy míg ő az ablakfóbiámról beszél, én arra a betegségre gondolok, amit Callummal igyekszünk valódinak feltüntetni. Megkönnyebbülök viszont amikor a következő szavaival egészen másra utal és így már könnyű sodródni az árral. Hangosan kuncogok ahogyan a kezével egyre nagyobb árat követel, de szándékosan nem fejezem be. * -Gyanítottam, hogy ezt mondod. Rossz beteg vagy te, nem is akarsz meggyógyulni. *Ennek ellentmond az amikor csókokat kér gyógyszerként, de amilyen finoman csak lehet, nehogy a mozdulat újra megbillentse a csónakot, megrázom a fejem. Azonban lepillantok az ajkaira és ez biztosan feltűnik neki, és elvesztem a hitelem, de játszom még tovább.* -Nem, nem, nem…neeeem!Túl korai lenne…kereshetnénk egy alternatív kezelési módot….egyébként sincs még lombkunyhónk. *Úgy mondom ezt, hogy fel sem tűnik a többes szám és az idő megjelölése. Még nincs és nekünk. Azt próbálom meg vele elhitetni, hogy a csókomra addig kell várnia, de ez ugye nálam sem működik, főleg amikor így néz rám. * -Ne, ne nézz így rám!
- Nem, a kendőm az arcom előtt volt, meg sál, abban a hidegben ez nem volt gyanús, s kaptam egy régi, perdai, meleg szőrmekabátot is, ami szerintem rajtam szellőzött életében először, olyan büdös volt. Plusz kivételesen csendben maradtam. - Vigyorodom el a végén, van azért önkritikám. Más kérdés, hogy nem igaz az elmondottak fele, de azt hiszem nem lett volna jó Raven-t is belekeverni. Bízom én Szösziben, mégis... Nem tudom. Végülis nem olyan lényegesek ezek a részletek, ezzel nyugtatom magamat. A lényeg úgy is a lények voltak, melyekre rákérdez Szöszi, noha látható volt a borzongása is. - Valami emberek által létrehozott mutáns izék, több perdai meg is halt az út alatt miattuk meg a helyi állatok miatt is. Az számomra se volt világos, hogy direkt engedték-e el ott ezeket a szörnyeket és csak beütött a krach, vagy valaki önállóskodott a genetikai részlegen, aztán itt tesztelt önszántából vagy kevésbé abból. Mindenesetre rusnya dögök voltak és kifejezetten gyilkolásra kikísérletezve, nem válogattak egyáltalán, ugyanakkor a teremtőjükre hallgattak. Jahm, a kancellárod is feltűnt a színen, egy siklóval lelőtte a picsába, akarom mondani a francba az ipsét, bárki is volt, a lények sincsenek már a perdaiak jóvoltából, szóval nyugodtan kirándulhatsz északon, azok a nevenincs izék biztos nem fognak megenni! - Vigyorodom el a végén. Nem mintha terveznék perdai útikönyvet írni, de ha egyszer arra adom a fejemet, jobb ajánlószöveget kell írnom. A félelmetes, vérszomjas, szerencsére már múlt időbe tett lények után a bogákról beszélünk, amelyek szintén méretesek s ha bedühödnek, tudnak félelmetes ellenfelek lenni, de azért mégsem ez az első vagy második gondolatunk róluk. Mikor már hozzájuk szokott az ember. - Ez általában mindig így van. - Teszek önmagának is ellentmondó pimasz közbeszúrást, mikor azt mondja Szöszi, hogy a nőstény bogák szeszélyesebbek. Ha ezért megcsapkod, még igazam is lesz! Aztán lehet a hím bogák is szeretik bosszantani a nőstényeket, azért alakult ez így égitesttől s eltérőbb evolúciós fejlődéstől függetlenül. - A-ha. - Jelentem aztán ki, mint aki megvilágosodott volna, mivel kedveltethetné meg magát Csipetkével, de nem hogy instant receptet nem kaptam, még hozzávalókat sem igazából. - Szegény szakállam! - Dörzsölöm meg aztán somolyogva az államat, előre látva, hogy biztosan azt fogja a boga kipécézni magának, hogy aztán hű legyen nevét adó tevékenységéhez. S ha már a bogákról, olykor szófogadatlan bogákról van szó, naná, hogy eszembe jut ennek mentén agyalni új találkozási lehetőségeken. Nem mintha sok verziót annak idején ne zongoráztunk volna végig, de hátha változtak a körülmények, ám sajnos Szöszi minden ötletemet lefújja. Arra viszont halkan felhorkanok, hogy mezítlábasan mennének a katonák utána a mocsárba. - Ha így tesznek, velük már nem lesz gond, az első tíz percben belelépnek majd valami halálosba. - Ingatom is kicsit nemlegesen a fejemet hozzá. Az nem egy pancsolóhely vagy csak egy koszos nagy pocsolya. A Sötét láp annál sokkal komiszabb hely. Talán emiatt sem látja meg a hely romantikáját Szöszi, s ha már így állunk, rákérdek, hogy mi lenne jó randihely szerinte? Nagy vágyai nincsenek, legalábbis extrém dolgok nem hangoznak el, így bólogatok is rájuk, egy kivétellel, amire elkerekednek a szemeim, mintha minimum a nekünk elérhetetlen Yorubát jelölte volna ki Szöszi. - Ááágybaaan?! - Majd elmosolyodom, miután kellően ál-hüledeztem a dolgon. - Városi vagy perdai ágy? Vagy ellenálló? - Vonom fel párszor a szemöldökeimet, kíváncsian figyelve mire jut a bő kínálatból. Amúgy nincs ellenemre a dolog, egyáltalán. Ágyak után bedobom a közösbe a korcsolyázás lehetőségét, ha együtt megéljük az újabb telet, de nem lelkesedik ezért annyira, mint reméltem. - Haha, nem vertem be! Ha iszom, akkor is emlékszem mindenre, a jég nem fog ki rajtam, az csak víz! Amúgy további pozitívum, hogy jó móka, jó testmozgás, s utána jól esik a hidegből behúzódni valami meleg helyre, forró itallal, majd például egy ágyban összebújni. Na, így? - Ha ez sem győzi meg, feladom! Mármint most. Télen majd újra előveszem a témát. Az egyéb nagy ablakokkal együtt, mert azokon át jó nézni a hóesést is, vagy éppen a hóvihart, amibe semmi kedve az embernek kidugni az orra hegyét sem, ellenben biztonságos, kényelmes melegből valamiért roppant kellemes látvány. Majd rájön Szöszi is, még nem tudja, hogy én fogom őt kigyógyítani ellenkezéséből, de addig is hagyom, hogy ő kezeljen. Már csak azért is, mert a beígért módszer igen élvezetesnek tűnik, egy próbát mindenképp megér. Vagy többet. Igaz, le is bukom, hogy mi a nem túl jól titkolt szándékom, s elmosolyodom szavain. - Te meg lusta doki! Csak a könnyű eseteket akarod elvállalni. - Vágok vissza nem hagyva magamat, s csábító mosolyomat máris kisfiúsan lebiggyesztett ajkú szomorkodósba váltja át Szöszi azzal a nem-mel. Nem is egyet mond, pedig aztán olyan szépen is nézek itt rá a sötétben, hogy azt bármelyik holdszemű megirigyelné! De Szöszit nem ingatja meg, pedig még le is pillant a számra is, már remélném a csókot, leheletnyit közelebb is hajolok, de nem! Nincs csók! Hallatlan! - Miféle orvos vagy te?! Sarlatán! Rajtam kísérleteznél valami kipróbálatlan alternatív kezelési móddal? S minek a lombkunyhó? Csak ott praktizálsz? - Nevetem el magamat a végére, bár szomorkás-felháborodottan indult, természetesen csak játékból. A többesszám nem tűnik fel, mármint nem zavar. Elvégre az lehet úgy közös, hogy mindketten oda járunk, nem együtt élünk. Nem? Mindenesetre ismét bevetem a holdszemű-nézést, hátha előbb is megkapom azt a csókot. - Oké, nem nézek. - Hunyom be a szemeimet s folytatom. - Ide a csókomat, vagy behintáztatom a csónakot! - Zsarolom meg mosolyogva, s behunyt szemmel csücsörítek a csókért, hogy lehet mégsem azt kapom meg, mert elneveti magát Szöszi. És azért fog rázkódni a csónakunk!
*Vadember néhányszor már megélt izgalmas helyzeteket, és ez a mostani is az amiről mesél. Szemtől-szemben a városiakkal azért nem lehetett könnyű, elég lett volna egy vétlen pillanat és felismerik. Ő meg csak egy kendővel takarta az arcát, persze nekem fogalmam sincs, kik voltak azok a városi emberek, nem tudom, hogy nem kellett tőlük tartania. S a szemei, melyek olyan csodásan tudnak mosolyogni, hogy nem is kell hozzá az arcának többi része? De mindebbe még egy kis humort is csempész, amire felnevetek.* -Te csendben? Ezt fel kell írni valahova. Biztosan a büdös kabáttól akadt el a szavad. Ezt megjegyzem arra az időre amikor sokat beszélsz….de te mindig sokat beszélsz. *S máris kijavítom magam, hogy elhangzik a tervem. A mosoly továbbra is ott ragyog az arcomon mikor elfordulok tőle és az égre nézek. A csillagok is mintha nevetnének, sokkal ragyogóbbak, szikrázóbbak, az ég pedig egészen fekete lett. Fényt csak a holdak és a csillagok adnak, árnyékot vonnak Vadember mosolya köré. Kíváncsivá is tett a történet folytatására, bár mondta az előbb, hogy véresebb és ijesztőbb, de muszáj hallanom. S be kell látnom, igaza volt akkor amikor azt mondta, talán el sem hiszem, mert az egész tényleg hihetetlen. Ki is kerekednek a szemeim, felé fordulok óvatosan, a csónak is csak kicsit billen meg. * -De…ez meg hogy lehet? Valaki kísérletezett ilyen lényekkel? Hova tette az eszét? S ha a városra szabadulnak? Jóságos ég! *Szavai közbe szólok, váratlanul ért az egész és nem tudom magamban tartani, a folytatás azonban, vagy mondjuk inkább a történet végének, zavarba hoz. Callum említése talán még annyira nem is, de az, ahogyan megemlíti egy kicsit a vádjaid idézi. * -Nem a kancellárom. *S ez elvonja a figyelmemet arról a szóról is, amit ki is javít, mert nem az én érzékeny fülemnek való. Átsiklom rajta könnyedén, mert bánt, hogy Callumot az én kancelláromnak mondja, holott ez nem igaz. Egyszer régen, talán szerettem volna ha így van, de esélyem sem volt, másrészt elmúlt már és tudom, nem is volt igazi. Callum a barátom, de még ezt sem mondhatom Vadembernek, mert nem értené.* -Azért örülök, hogy megúsztad. *Mosolygok halványan, de ha van is még valami ebből a történetből amit nem hallottam, elveszítettem a kedvem ahhoz, hogy halljam. Nem is kérdezek róla többet, és ahogyan rátérünk a bogákra, kiváltképp Csipetkére, örülök, hogy a korábbi feledésbe merült. Csipetke hálás téma, mert vidámságot hoz közénk, még úgy is, hogy nincs itt. Róla mesélni jó dolog, mókás, mert az a boga akit Tywinnától kaptam, kicsit olyan, mintha kaptam volna a perdai lányból is, csak egy szelídebb változatot. Tywinna is éppolyan szeszélyes, mint Csipetke, de szerintem utóbbi nem azért, mert nőstény. * -Hééé! Csak nem rám céloztál? *Fordulok felé felháborodva és még a fejemet is kissé megemelem, hogy jobban szembe fordulhassak vele. Ajkaim is elnyílnak és tudom, hogy most majd tagadni fog vigyorogva, szemtelenül.* -Na várj csak, visszakapod ezt még. *Fenyegetésemet nem most váltom be, lesz még rá elég alkalmam, ahogy őt ismerem, csak győzzem kapkodni a fejem. Nem bosszúból nem adok több támpontot arra, hogyan kedveltethetné meg magát Csipetkéval, hanem mert nekem sincs ötletem és Tywinna sem mondott többet. Legyek határozott, ahogyan a férfiakkal is kell. Inkább elmesélem mire számíthat, ha a közelébe megy. * -Az nem elég hosszú ahhoz, hogy megcsipkedje, legalább a mellkasodig kell leérjen. *Nevetve nyugtatom meg, bár nem tudom, hogy ez megnyugtatja-e de remélem ezzel elérem azt, hogy tovább ne növessze, mert akkor úgy fog kinézni, mint egy öregapó. A gondolat megmosolyogtat, és elképzelem hosszú szakállal. Szereznem kell neki egy borotvát. Elhatározásom titokban marad és semmi köze sincs ahhoz, hogy legközelebb hogyan is találkozzunk. Az ötlet felettébb veszélyes, főleg Vademberre nézve, és próbálom lebeszélni róla. Ő biztosan megtenné, amilyen kalandos lelkületű és merész, vagy inkább vakmerő, de én nem szeretnék kockáztatni. * -Én sem léptem bele semmibe. Tywinna előrezavart, hogy én vezessem őt, de közben sok mindent megmutatott. *A katonáknak sem lenne gond, de szerintem nem válnának meg a sok mindentől védő lábbelijüktől, átcsörtetnének az egész mocsáron, nem is nézve hova lépnek. Bár az talán még rosszabb, mintha belelépnek valamibe. A páncéljuknak van súlya, pillanatok alatt lehúzná őket, szerintem ezért is engedtek Castillo kancellár utasításának. A mocsárról sikerül lebeszélnem Vadembert, helyette sok más helyszínt ajánlok randinak, többek között egy ágyat is bárhol, mert még eddig nem sikerült odáig eljutnunk. Elnyújtott és döbbent kérdésére elnevetem magam, de már sorolja is a lehetőségeket.* -Mindegy, csak ágy legyen. *Nem vagyok válogatós és igazán megfelelt nekem a tóparti puha föveny és a bokrok közötti kis lugas, de azért egy ágy nem pótolható igazán. Valójában inkább a reggeli ébredés az ami hiányzik, a takaró alá bújás, a rövid kis ébredős játék, amit nem lehet a szabad ég alatt. Ébredésnek viszont van más, mégpedig a hideg, a hó és a jég, ami épp elég remek ébresztő önmagában is, de ha még párosul hozzá egy kis izgalom, akkor biztosan nem lehet unatkozni. Még győzködnie kell arra, hogy én a befagyott tó jegén csúszkáljak, de ahogy ismerem, sikerülni fog neki. * -Ha megfagy akkor elég kemény víz….na a meleg helyre húzódást mér jobban értékelem…és igen, az ágyat is. Szóval ha csúszkálni akarsz vinni, jobb ha gondoskodsz ágyról is, sok takaróval. *Még nem adtam be a derekam, de már sokkal jobb az ajánlat. Az ágyról jutott eszébe, vagy valami másról, már nem emlékszem, de megint az üvegablakokkal jön nekem, ami bűn egy lombkunyhó falán. Ezen szerintem még sokáig fogunk vitázni, nem értünk egyet. Egészen más ha a városi épület ablakán tekintek ki a tájra, mintha ott vagyok fent a fa ágai között, közel érezve magam a természethez. Nem mondom, télen biztosan nem túl kényelmes, de ha az ember jól betakarózik és úgy ül ki a szabad ég alá…* -Hát te nem vagy az! Nem vagyok lusta, csak körültekintő. Egy bonyolult estet nem lehet félvállról venni, oda alaposan meg kell tervezni a terápiát. *Hiába néz rám a szép nagy szemeivel, nem győz meg, legalábbis nem akarom, hogy meggyőzzön. Pedig ha a szemei nem is vesznek rá, az ajkai egészen közel járnak már ahhoz, hogy feladjam és megcsókoljam. Mikor is ízleltem utoljára az ajkait? Két perce? S máris hiányzik. A tréfálkozás majdnem vérre menő küzdelembe fordul, persze csak viccből, egészen mókás ahogy „egymásnak esünk” ebben a témában. * -Az orvostudomány sehova sem jutott volna kísérletek nélkül. A lombkunyhóban jön ki rajtad az ablakmániád, máshol nem. Szóval csak ott tudom megfigyelni a tüneteket. *Arra is van válaszom, hogy mire is kell a lombkunyhó, ami közben már közösre változott, de ez egyikünknek sem tűnik fel. Nevetünk mindketten, a csónak meg billeg, de még nem annyira, hogy a vízbe forduljunk. Már majdnem megadom magam és az ajkaira hajolok, de rászólok, hogy ne nézzen rám azokkal a nagy szemekkel. Amikor viszont lehunyja a szemeit….* -Így sem lett könnyebb, hogy ellenálljak. *Megmozdulok, fölé hajolok, a csónak billeg rendesen, de a szívem nem azért kalimpál. Valahányszor ránézek, mindig egy kicsit nagyobb vágyat érzek aziránt, hogy megöleljem, hogy a karjaiba bújva élvezzem a teste közelségét és ízleljem az ajkait. Az a csücsörítés viszont elég mókás úgy, hogy közben be vannak csukva a szemei és gondolok egy merészet. A hajam tincsei az arcát csiklandozzák, és remélem nem is nyitja ki a szemeit még, kihasználom az alkalmat, hogy mielőtt megcsókolom, megvicceljem. Addig nyújtózom, míg a kezem a csónak peremén túl nem ér és belemerítem a kezem a vízbe, majd azzal a lendülettel megpróbálom lefröcskölni. *
- Haha, de igaz! - Nevetek Szöszi visszavágásán, aminél a csendben maradásom ritkaságát firtatja. Jó, hát nem az a fajta férfi vagyok, akiből egy teherszállító kocsival kell kipasszírozni a szavakat. Amennyit nem beszélt vele a második számú férje, azután ez különösen nagy kontraszt lehet a számára. Azon is nevetgélek, hogy a büdös perdai kabáttól akadt el a szavam, pedig az inkább csak szájon át légzésre késztette az embert, addig sem érzi a szagokat, de felvonom a szemöldökeimet, hogy ezt a módszert későbbre megjegyzi. - Nem akarok büdös kabátokat kapni! - Sietek azért kijelenteni, mielőtt meglep egy csodás barátnői ajándékkal. Aztán már mesélem is tovább, hogy mi volt, hogy volt, mihamarabb elfelejtse az ötletét Jasmine. Szerencsémre a történet bár valós, éppannyira elképesztő is, hogy a figyelmet teljesen lekösse és az agyunkat is egy időre, hogy próbáljunk logikát találni. Épeszű embernek ilyen lények kreálása eszébe sem jutna. - Én azt remélem, hogy többnek nem ment el az esze. És ez az egy sem engedéllyel csinálta, mert azért az aggasztó lenne. - Jegyzem meg, mert sajnos nem egy kancellárból kinéz az ember hajmeresztő dolgokat és az gond, ha kicsúszik a kezükből az irányítás. Az is gyanús, hogy a kancellár maga jött elintézni az esetet. Ugyan minimális esélye volt, hogy baja essen, de azért volt. - Umm, bocs. - Nem kezdek el magyarázkodni, hogy nem egészen úgy értettem, hanem hogy a barátja az a Jenkins, vagy húgom miatt ragadt bennem ez a kifejezés, nem is tudom. De nem volt szerencsés megoldás, úgyhogy röviden, de bocsánatot kérek érte. - Köszi. - Halovány részemről is a mosoly és úgy veszem, az előbbi szerencsétlen megszólalásom miatt is olyan kedvetlen hirtelen Szöszi, megpróbálom hát azzal oldani a helyzetet, hogy témát váltunk, a múlt történése helyett a jövőre fókuszálunk, amiben nekem meg kellene ismerkednem egy Csipetke nevű bogával... valahogy. És ez az egy szó remekül kifejezi, mennyire vagyok tanácstalan a helyzettel, de nem hátrálok meg. - Neeem, dehogy! Az összes nőre céloztam! - Vigyorodom el a várt felháborodásán, és sietve biztosítom, hogy nem vagyok diszkriminatív, helyette boldogan általánosítok szerénynek nem nevezhető tapasztalataim alapján: a nők szeszélyesek. Ugyanezen az elven lett a motorom is nőnemű. - Várom! - Vigyorgok tovább pimaszul, sejtvén, hogy nem most csap le valamivel, így viszont még izgalmasabb is. Jó eséllyel elfelejtem, s váratlanul fog érni és még hatásosabb lesz általa. Mindenesetre kezdem félteni a szakállamat, de egyelőre nem Szöszitől, hanem a bogájától és magam is jót nevetek, ahogy elképzelem magam lengedező hosszú szakállal. Orrom ráncolva rázom meg aztán a fejemet Szöszit is megnyugtatva. Nem, kizárt! Ha megérem az öregkort, szerintem akkor is rövidre nyírtan fogom viselni, s nem csak csipkelődő bogák miatt. Aztán felvetem a mocsárban való találkozás lehetőségét is, de sajnos észszerűen érvel Szöszi, nem lesz jó találkozóhely, így nincs is értelme belekötnöm, hogy azért ő sem mezítláb ment a mocsárban. Gondolom. Oké, inkább nem merek rákérdezni, nehogy a fejemet kelljen fognom! Helyette az ideális randihelyeket érdeklődöm meg, miben gondolkodjak, magamban jegyzetelek sűrűn és csak kicsit rökönyödöm meg játszásiból az egyiken, majd sorolom is rá a lehetőségeket. - Hm! Oké! - Kacsintok egyet hozzá zsivány mosollyal. Le mertem volna fogadni, hogy perdai ágyat jelöl majd meg, mert városi ágy és ellenálló ágy ugyebár nehezen elérhető számunkra egyszerre, elég veszélyes is, de ő mégsem vetette el a lehetőségét. És ez tetszik! Nagyon tetszik! A randihelyeket tovább gondolom, s kicsit győzködni kell Szöszit, a korcsolyázásnak nem tudtam elég jó reklámszöveget alkotni, egyedül a körítés - kuckózás egy finom meleg ágyban - lesz az, ami meghatja őt. - Sok takaró meg párna is, gondolom. Tudod mit? Ha csúszkálsz velem a jégen, még ágyba is viszem neked a reggelit! Naaa? - Nyújtom felé jobbomat, mintha egy üzletre ráznánk kezet, hogy megalkudunk az elhangzottakban. Persze, ha összejön az az ágy dolog hamarabb, előbb is lesz a reggelire mód, de valami jól hangzót muszáj volt most ajánlani, remélem, el is fogadja. Ha igen, természetesen finoman fogom meg a kezét, nem szorongatom meg törékeny ujjait. Az égben gyönyörködve megint szóba hozom az ablakok témáját, mert tudom, hogy arra valamiért nagyon ugrik, pedig csak még nem látja, amit én látok lelki szemeim előtt a lombkunyhó esetén, mely igen valószínű, hogy soha nem készülhet el, neki se láthatunk a valóságban, vélhetően addig nem is leszünk együtt, hogy megérje, de fejben jó tervezni. És cukkolni vele a másikat. Most például ki akar gyógyítani a nagy ablak mániámból, de mihelyst belementem, ő úgy hátrál ki és nem szeretne az ígért csókokkal kezelni. - Hah! És mire alapozod, hogy a most megkezdett csók-terápia rontani fog az állapotomon? Nem lehet, hogy a hiánya lesz a gond, mire meglesz az a körültekintően bonyolult és nem győzöm hangsúlyozni, hogy kísérleti eljárásod? - Igyekszem azért érvelni is, nem csak szép szemekkel és sármmal megnyerni őt magamnak, de azért azt is bevetem a győzelemért. - Látod, tévedsz! Itt a csónakban is kijött rajtam! Ments meeeg! - S minthogy továbbiakban a szemeimet nem vethetem be, hát lehunyom azokat és csücsörítek felé a csókért. - Nem is kell neked ellenállni, én vagyok az ellenálló, emlékszel? Cupp-cupp-cupp! - Mosolygok és természetesen ezeket a szavakat is csücsörítve adom elő, ne mondja, hogy nincs lehetősége arra a csókra, de a mosoly valahogy ott marad az arcomon, mert lehunyt szemmel a egyéb érzékszervekre támaszkodom, így érzem és hallom, hogy mozdul, szóval már előre örülök, hogy nyertem, máris jön az a mesésen édes csók! Kuncogok és orrom ráncolom, mikor hajával csikiz, de nem nyitom ki a szemeimet és csücsörítek továbbra is, jó ellenálló módjára ellenállok a csikizésnek is! Arra viszont nem számítok, hogy a korábban megígért "ezt még visszakapom" eset most fog bekövetkezni. Hatásos, szó se róla, mert forró csók helyett jegesnek érzett, valójában csak hideg víz a jussom, ami nem csak a számat éri, hanem az arcomat mindenhol. Na, erre már egy ellenálló is megtörik, nem csücsörítek tovább, levegő után kapok és pattannak ki a szemeim, meg ülök fel, hirtelen azt sem tudva, hogy mi van. Éreztem a mocorgást, de hát lehet Szöszi lendült túl a nagy helyezkedésben a csónak alacsonyka peremén vagy kéretlen vendégünk jött, esetleg valami sosem látott víziszörny és már meg is ette a barátnőmet. Viszont az én lendületem lesz túl nagy, ahogy reagálok a hirtelen vízre. - Szöszi!!! - Kiáltom, de már késő...
//Páros: Az évek meg a a rutin, na ezek egyike sem jellemez minket, hogy miként mozog egy csónak, ha mi is mozgunk benne, és ennek egyenes következménye, hogy rosszul próbáljuk a túl nagy kilengést korrigálni: mindketten a vízben kötünk ki, de legalább a csónak nem borult és benne maradt a motyó is. Páratlan: Egyedül Szöszi csobbant a vízbe, hiába nyúltam utána, kezemből csúszott ki a csuklója egy pillanat alatt és már el is merült a vízben. Mit sem törődve, hogy mennyire jó ötlet ez, hajolok ki a csónakból és aggódva nézem, hol bukkan fel, hogy kezemet nyújtsam érte, vagy ha nem látom felbukkanni pár másodpercen belül, akkor ugorjak is utána és úgy keressem meg.
Alec Delgado carried out 1 launched of one (10 oldalú.) :
*Vadember nem ellenkezik, de csak próbálná meg. Legalább van önkritikája és tudja, hogy sokat beszél. Biztosan családi vonás, bár a férfiak inkább szűkszavúak szoktak lenni, egyelőre csak találgatok kitől örökölhette a beszélőkéjét és azt a pimasz huncutságot, ami első látásra magával ragadott. Elnevetgélek a büdös kabáton, aminek van akkora ereje, hogy befogja Vadember száját, és már csak azért is, hogy kicsit elgondolkodjon és találgasson, sejtelmesen nézek rá, nem árulva el, mennyire gondoltam komolyan a büdös kabát ajándékozást. A történet amit mond, valóban elég véres, de inkább ijesztő ha azt vesszük, hogy egy tudós rosszra használta a tudását. Egészen a történet hatása alá kerülök. Remélem nem lesz másik ilyen tudós, ám aggodalmam nem kerül kifejezésre, mert Vadember megemlíti Callumot, mint a kancelláromat és ez elég rosszul érint. Talán nem úgy gondolta, ahogyan hangzott, vétlen elszólás volt, mindegy is. Csak bólintok a bocsánatkérésre és inkább annak adok hangot amit iránta érzek; örülök annak, hogy épségben megúszta. A témaváltás jókor jön, Csipetke totális ellentéte a vademberrel történteknek és visszahozza a derűt a társalgásba. Az nem kifejezés, hogy szeszélyes, de én választom meg szerencsétlenül a jellemzését, és helyezem a hangsúlyt a nemére, amire Vadember rögtön le is csap.* -Mmmmm….ez nem javított a kijelentéseden. *Jegyzem meg az elején méltatlankodón hümmögve, de megígérem, hogy ezt még visszakapja. * -Várjad csak! *Szándékosan fenyegetőnek festem le az ígéretemet, de persze hiába várja, majd akkor vágok vissza amikor nem számít rá, feltéve ha emlékszem még a saját ígéretemre. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy amikor Vadember először találkozik majd Csipetkével, hogyan fogadják egymást. Remélem a bogám nem hazudtolja meg magát és engem sem azzal, hogy imádni fogja Vadembert és egyszer sem csíp bele. Legalább a hajába, a szakálla ahogyan rávilágítok a tényre, nem igazán alkalmas boga csipkedésre. Al is képzelem hosszú, lengedező szakállal és mosolyt csal az arcomra a „látvány”. Ahogy elnézem, Vadember is hasonló gondolatokkal hadakozik, de cak a fejét rázza. Ebből arra engedek következtetni, hogy sosem lesz neki olyan, viszont engem arra sarkall, hogy beszerezzek egy borotvát és ha kell, saját kezűleg szántsam le az arcáról a sercegő szőrt. Addig meg nézem az egyébként szeretett szakállát, bárhol is randizzunk legközelebb. A helyszínek a mocsárhoz képest sokkal romantikusabbak, egyetlen feltételem van csupán, hogy egyszer, legalább egyszer legyen ágy is, mindegy milyen. Az ágy említésén látványosan megdöbben, de csak nevetést vált ki belőlem. Randi vagy nem randi helyszín, újabb szórakozási lehetőséget vet fel, amivel szemben még hezitálok. A befagyott tavon csúszkálni nem életbiztosítás, szerencse, hogy a Városban szinte azonnal eltakarítják a havat az épületek között húzódó járdákról, mert már azon csúszkálni is nagy kihívás lenne. Nem is értem miért kerít neki akkora feneket…hacsak nem azon akar csúszkálni. Én biztosan több időt töltenék a fenekemen, de olyan jól győzköd, hogy nem tudok végül nemet mondani. Persze nem tagadom, a legjobb program, az utána való meleg kuckózás, amit képes még inkább a kedvemre formázni. El is tátom a számat és felé fordulok, hogy lássam, komolyan gondolta. A kérdés már csak az, hol lesz az az ágy, ahova a reggelit hozza. * -Sok takaró….megbeszéltük! *Rögtön beleegyezem, nehogy meggondolja magát, s bele is csapok a tenyerébe amúgy viccesen, csattanósan, ám ő finoman körülzárja ujjaival a kezem, ami megint csak mosolygásra késztet. Hihetetlen, hogy mennyire fel tud néha bosszantani, az ember nem is gondolná, hogy ilyen aranyos és szívet melengető megnyilvánulásokra képes, de annyira férfias mégis. Érezhetően jobban odabújok hozzá, mielőtt felnéznék az égre. A felettünk nyúló fekete égi szövet szikrázik, akár télen a hó a lámpák fényében. Szeretem a telet is, annak is meg van a maga szépsége…jó lenne megélni Vademberrel minden évszakot, már ami jelen van a Perdán. Azért van egy kis tavasz is és ősz is, igaz nem tartanak sokáig, elég nehéz összehozni a találkozást egy ilyen időszakra. S ha már arra gondoltam, hogy sokszor bosszant, megint behúz egy olyan témát, amiben nem értünk egyet. Érdekes pedig, hiszen pont ő él a természetben – jobbára – és én a városban az üvegek és falak védelmében, elvárható lenne, hogy jobban értékeljem a kényelmet, de ő talán pont azért kíván üveget a lombkunyhóra is, mert megtapasztalta, milyen nélküle. * -Félrekezellek. Egyébként a terápia az a meglévő betegségen segít, nem preventív. Megelőzni nem lehet. *Kísérleti eljárás? * -Mivel ilyen szörnyű kórral még nem találkoztam, nincs rá biztos gyógymód, muszáj kísérletezni. De ha félsz, akkor persze nem erőszak. *Még a vállamat is megvonom kicsit lemondóan, a tőle távol eső és így nem látható ajakszegletem azonban megremeg a visszatartott nevetéstől. Arra az érvelésre, hogy itt a csónakban is kijött rajta, már felé fordulok, nagyra nyitom a szemeimet csodálkozón és nem túl meggyőzötten.* -Ez nem az volt. Biztos vagyok benne. Ez csónak kór. Sokszor össze lehet téveszteni a kettőt. *Úgy sejtem, hogy azzal fog előhozakodni, hogy a csónak kórra is jó a csók terápia, de ahogy lehunyja a szemeit és csókra csücsöríti az ajkait, halkan kuncogok rajta. Szerencsére nem felejtettem még el, hogy mit ígértem neki, visszakapja még azt, hogy szeszélyes nőnek titulált, és az édes bosszú már kezd formálódni az elmémben. * -Cupp-cupp! * Ismétlem el a szavait, bár tőlem nem hangzanak olyan mókásan, mint tőle, csücsörített szájjal. Fölé hajolva már tudom mit teszek és igyekszem is, hogy ne fogjon gyanút, ebben a lehunyt szemei nagy segítségemre vannak. Sajnos a karma nem kapott elég perditet, nem tőlem és ez lehet a baj, mert a kis bosszúm visszafelé sül el. Vadember hirtelen ül fel, a csónak megbillen ahogy én is kénytelen vagyok felegyenesedni és emiatt és mert a fröcsköléskor eléggé a szélére húzódtam, hang nélkül belepottyanok a vízbe. A víz összecsap a fejem felett, az ijedtség pedig pánikba sodor. Sosem történt velem ilyen. Ha vízbe estem az mindig úgy történt, hogy én is akartam, felkészültem rá, tudtam mit kell csinálnom, hiszen tanultam úszni. A víz viszont hidegebb mint amire számítottam, a kezemen nem éreztem annyira, de a testemen igen és csak kapálódzom, hogy felszínre kerüljek. Nem is érzékelem, hogy a kezem kibukkan a vízből, nem érzem rajta a levegő hűvösét, csak azt, hogy a víz húz lefelé. A pánikomra újabb adag zuhan mielőtt a testem önkéntelenül is olyan karcsapásokra nem vált, melyek segítenek feljebb emelkedni. Onnan már csak néhány lábmozdulat kell, hogy a fejem is kibukkanjon a vízből és bár a szívem még mindig zakatol és az adrenalin fémes ízét érzem a számban, annyira megnyugszom, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. A csónakot nem látom, éppen mögöttem van, és kissé el is távolodtam tőle, több mint egy karnyújtásnyira. Hogy Vadembernek volt-e türelme megvárni míg felbukkanok a néhány másodperces eltűnésem után vagy beugrott a vízbe, azt nem látom. A szemeim tele vannak vízzel és csíp is, sosem tudtam a vízben kinyitni a szemeimet, nem is értettem másoknak ez hogyan sikerül. *
Vetek pár aggódó, haloványan mosolygó pillantást Szöszire, mert nem túl meggyőző a pillantása, de azért bízom benne, hogy valójában nem akar nekem büdös kabátot adni. Már csak azért is, mert azt neki is kell szagolnia, ha velem van, márpedig ha kapok ilyent, akkor ugye fel is veszem a randikra, nehogy már megsértsük az ajándékozót! Sajnos viszont az északi kalandjaimnak csak ez az egy vicces része volt, a többi már komor és véres és még ráadásul sikerül is megbántanom Szöszit - ügyes vagy Delgado... -, az az egy szerencsém van, hogy Szöszi hajlamos a megbocsátásra. Azzal hízelgek magamnak, hogy ez nekem szól, nem csak ilyen a természete. Csipetkére rátérve viszont sikerül a jókedvet is visszacsempészni a beszélgetésbe, mielőtt így érne véget az éjszaka és a tavon való csónakázós kalandunk. Nem is sejtjük még, hogy a java még hátra van! - Ja, javítanom kellett volna? - Teszem fel az ártatlannak kicsit sem nevezhető költői kérdést pofátlanul vigyorogva és csak jobban vigyorgok, mikor beígéri nekem a revansot. Szerintem télnél előbb nem jut eszébe, vagy lehet örökre feledésbe is merül! Az én ígéretem viszont biztos nem, s látom, hogy az ágyba vitt reggelivel való kedveskedés - mely ágyban sok meleg párna és sok takaró lesz természetesen - megteszi a hatását és az "üzlet" megköttetik. Csattanós pacsiján jót mosolygok, de már fogok is rá finoman a kezére, lágyan és ölelem őt rögtön magamhoz, ahogy észleltem a közeledés, a bújás legapróbb jelét, milliméterét. Ebből a meghitt közelségből alakul ki az újabb "vitánk", mely igen hálás témának bizonyul kettőnk közül, már csak azért is megéri ragaszkodnom a nagy ablakokért, mert csókokkal mondatnának le róluk. Nagy ablakért nagy mennyiségű csók jár, szerintem ez egyértelmű matematikai egyenlet, ám őszinte felháborodásomra Szöszi máris leredukálná őket nullára! - Félrekezeeelsz??? - Őszintén meghökkenek és felvont szemöldökkel kérdőn nézek rá, hogy ezt mégis hogyan kell érteni? Mi a terve? - Persze, persze, és igen, félek kicsit, de tudod mi segítene ezen? Néhány bátorító csók! Csodákra képes, azt mondják! - Nem vagyok egy könnyen feladó típus, úgy általánosságban az egész családom makacs emberekből áll, akiket ha kidobnak egy zsilipkapun, visszamásznak egy másikon. Hát próbálom kiravaszkodni a csókot máshogyan és ezért még azt is hajlandó vagyok bevállalni, hogy félősnek tűnjek. - Csónak-kor! - Nem bírom ki, hogy ne nevessek fel erre az ötletre. Tetszik, nagyon! - Egyébként természetes, hogy összekeverhető a kettő, hiszen a gyógymódjuk is olyan hasonló... - Igen, naná, hogy a csókra gondolok, csücsörítek is, cuppogok is, amivel inkább nevettetek, minthogy csókot kapjak, de szerencsére a nevetéséért éppúgy rajongok. És még képes is visszaismételni azt a cupp-cuppot! Imádom, amikor szemtelen ő is, s megkapja még ő is ezért a jussát, csak előbb... Nem jutok a gondolat végére, mert hirtelen zúdul rám a hideg víz, amire meglepetten és zavartan ülök fel, de nem koccan véletlenül a fejünk össze, Szöszi elhajolt, de a mozdulat nagy lett. Nem sikít, de a csobbanást hallom, így az ingujjba gyorsan egy mozdulattal dörgölöm ki a szemeimből a vizet és forgatom a fejemet jobbra és balra is. Áh, jobbra lesz! Megláttam a víz felszínének gyűrűzésén, hogy ott esett bele, majd leesik az is, hogy basszuskulcs, beleesett a vízbe! És totál elmerült! És nem is jött még fel! - Tud úszni? - Nézem a vizet, várván rá és hangosan teszem fel a kérdést. Nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy igen, vagy hogy nem. Vagy de? Vagy az egy korábbi csajom volt? Valaki mondta, hogy imád úszni... Férfias zavaromban hirtelen keverek mindenkit mindenkivel és a másodpercek kínzóan hosszúnak tűnnek. Már bújok is ki a kabátból, tolom le a lábamról a cipőimet, hogy ne zavarjanak, mikor Szöszi után vetem magam kicsit odébb majd, nehogy a nyakára ugorjak, de ekkor bukkan fel a felszínen végre. Nem köhög, és ez jó jel, mert nem nyelt vizet! Félre legalábbis nem. - Szöszi! Erre! Mögötted! - Kiáltom neki és úgy döntök, nem bohóckodok azzal, hogy a csónakot próbáljam oda kormányozni, inkább a karom meghosszabbításaként az egyik evezőt nyújtom felé, hogy elkaphassa és azzal tudjam ide visszahúzni őt. - Jól vagy? - Kérdezem közben aggódón, humornak most nincs helye, legyen előbb biztonságban. De azt hiszem, sokat kell majd felajánlanom, ha újra csónakba akarom őt valamikor is csábítani...
*Csak egy kicsit türelmetlen hümmögést hallatok arra a kérdésre, hogy javítania kellett volna. Persze pontosan tudom, hogy tudja, ezzel is csak cukkolni akar és lopva felé is nézek, hogy lássam az esetlegesen kukucskáló vigyort az arcán…és lőn! Ezen a vigyorgáson csak tovább nyújt a revans ígérete, amire megpróbálok egy a büdös kabát ígéretéhez hasonló sejtelmes mosolyt rajzolni a saját arcomra. Tőle jobb és elfogadhatóbb ígéretet kapok egy következő találkozóra, ami télen lesz – remélem addig még azért többször sikerül találkoznunk – és a jégen való csúszkálás utánra szól, mégpedig meleg kuckóról és sok takaróról és párnáról szól. Gyerekesen a tenyerébe csapok, megkötve az üzletet, de a végén bújás és kézcsók zárja le. Érzem a teste melegét és szívesen az inge alá nyúlnék most, egyetlen dolog ami visszatart, az a billegő csónak. Mit ne mondjak, remek vágy lohasztó, már csak ezért sem kívánkozom még egyszer csónakázni, inkább csúszkálok a jégen, vagy vitázom vele a szárazföldön lombházakról és nagy ablakokról. Utóbbihoz már be is melegítünk, mókás terápia megbeszélést tartunk olyan komolyan, mintha valóban orvosok lennénk és egy megmagyarázhatatlan eset felett ülnénk a fejünket fogva már vagy tíz órája.* -Nos, ha még sem az a bajod amire gyanakszunk, akkor bizony sikerül félrekezeljelek, ezért kell pontosan meghatározni a kórt. Nem lehet csak úgy vaktában gyógyítgatni. *Félre nézek és igen mókás a meghökkent arca, tekintetében némi gyanakvást is felfedezni vélek, ami igazán megnevettet. Kuncogok az orrom alatt, pedig semmilyen hátsó szándékom nem volt, még képletesen sem, mert ugye az egész gyógyítás is az. * -Gondolom csók. *Szólok közbe amikor megkérdezi mi segítene a félelmein…is. S persze eltaláltam.* -Sejtettem. *Sóhajtok lemondóan, de ezt is igyekszem megjátszani. Semmi bajom a csókokkal, végül is csókolózni még elég biztonságos egy billegő csónakban, másra most úgy sem vállalkoznák, pedig nagyon szeretném ott folytatni, ahol a bokrok között abbahagytuk. Felvetek egy újabb betegséget, már csak azért is, hogy egy kicsit húzzam még az időt meg a türelmét, míg csókhoz nem jut. Komolyan mondom, olyan mint a vándor a sivatagban…nem mintha ez rám nem lenne igaz, de eléggé motivál az, hogy picit piszkáljam cserébe mindazért, amit én kaptam tőle. Játékos évődés ez, aminek a jutalma majd sokkal jobban fog tetszeni, másrészt ha már kellőképpen kiéheztünk rá, jobban is fog esni. Ez a terv…de válaszolni már nem tudok az egyforma gyógymódra, annál is inkább, mert Vadember arcon fröcskölése jobban érdekel, épp csak az egész nem úgy sül el, ahogyan szerettem volna. A csónak megbillen én pedig belepottyanok a vízbe. Magamat okolhatom, rosszul mértem fel a saját súlyomat és a csónak terhelhetőségét….persze miért is végeztem volna röpke számításokat mielőtt nekilátok a tőlem szokatlan tettnek? A „cupp-cupp” után nagy „csobb-csobb” következik és engem elnyel a perdai víz. Nagy sokára bukkanok fel, szinte alig vagyok képes felfogni hol vagyok és nem is igazán látom, mert a szemeimet eltelíti a csípős érzés. Sűrűn pislogok, Vadember hangjára eszmélek és fordulok az irányába, fáradt karcsapásokkal igyekszem elérni a csónakot, de még mielőtt sikerülne, az evező kerül elém. Ujjaim teljesen elgémberedtek a hideg vízben, hiába, még nincs olyan jó idő, ráadásul estére amúgy is lehűl a víz, hálásan markolok rá az evezőre és hagyom magam „behúzni”. * -Nem! Vvvvizes vvvagyok és fffázzzom. A csónakhoz érve, egyik kezemmel megkapaszkodom a peremében, a másik kezemet Vadember felé nyújtom, hogy segítsen. Érzem ahogy a ruhám és a vízzel telt cipőm súlya lehúz, nehéz a magam erejéből felmásznom, a csónak is billeg, elkeseredésemben és a korábbi ijedtség következményeként a könnyeim is megerednek, de szerencsére az arcomon csak én érzem a cseppek melegét, a víztől úgy sem látszik. Minél előbb a csónakban szeretnék lenni és utána a parton, hogy szárazföld és leginkább mozdulatlan föld legyen a talpam alatt. Próbálok segíteni Vadembernek abban, hogy minél könnyebben a csónakba tudjon húzni, aztán csak lekuporodom az aljába és összehúzom magam mint egy kis gombóc a tányér szélén. Didergek, magamat ölelem, de a vizes ruhán keresztül a hűvös esti szellő rátapasztja a ruhát a bőrömre, és olyan érzést kelt, mintha egy jégpáncélba bújtam volna. Csak addig mozdulok meg, míg az arcomra tapadt hajamat eligazítom. * -Vvvigyél a pppartra kérlek. *Ott a csónak aljában kuporodva nézek fel Vademberre, de tekintetemben nincs semmi vádló, sem harag. Nem hibáztatom őt a saját ügyetlenségemért. *
Egészen belemelegedtünk a kuruzslás határait már jócskán átlépő gyógyászati vitánkba, mindezt azért, hogy végre elnyerjek tőle egy csókot. Sokat kaptam már, de ez mit sem csökkent a vágyon, hogy akarjak még egyet. Épp ellenkezőleg! A korábbiak édessége egyértelműen eldönti, hogy megéri ez a szópárbaj. Amúgy is tudom, hogy adni fog csókot, úgy láttam, ő is szereti az ízét, de érdekesebb így húzni kicsit egymás agyát. - És ha vállalom a kockázatot? Saját felelősségemre jöhet az a csók! - Találok ki gyorsan mentőövet a magam számára, mielőtt ezzel az egyébként igen jóra sikeredett és nehezen megtámadható félrekezelés-szöveggel nyerne és én csók nélkül maradnék még tovább. - Jól bevált, ősi módszer. Itt a Perdán amúgy is értékelnünk kell az ilyen természetes gyógymódokat. - Küzdeni tudok, ez szerintem a javamra írható és rajtam volt a sor a kuncogáson, mikor lemondóan sóhajt, mint akinek teher lenne az az egyetlen kis csók. Végül csak sikerül rávennem, hogy ebben a kegyben részesítsen és szemeimet lehunyva, ajak-csücsörítve várom a csókot, már előre elképzelve azt, s a fejemben igazán vágyébresztőre sikeredett. A valóság viszont másként ébreszt: hideg vízzel, aminek a javát utána sajnos pont Szöszi szenvedi el egy nem túl kecses vízbe borulással. Megszabadulok ruháim egy részétől és a cipőmtől gyorsan, készen, hogy utána vessem magamat, de ekkor felbukkan végre és így tervet módosítok: az evezőt nyújtom neki. - Fogd erősen! - Látom el kéretlen jó tanáccsal, miközben húzom őt vissza a csónakhoz. Nem zavar, hogy nem segít be úszással, elbírom őt, és egyébként is sejtem, hogy épp jégkockává fagy szegényke. Lassan húzom, hogy ne csússzon le az evezőről, de a lehetőségekhez mérten gyorsan is, minél kevesebb időt töltsön a vízben. Amikor a csónak peremében megkapaszkodik, eldobom az evezőt, nem is nézve oda, kész szerencse, hogy a csónakban landolt, nem kell azt a tóról összehalásznunk! Én már kezemet is nyújtottam felé, lábammal támasztva ki magam és hajolva hátra, így húzván őt be, majd mikor testsúlya java már a csónakban van, hajolok vissza, nehogy a másik oldalra billenjünk ki és egyikünk vagy mindketten a vízben kössünk ki. Ráadásul még a csónak is felfordulhatna! Más esetben jót nevetnék a válaszán, hogy ha nem mondja, fel sem tűnne, hogy vizes! De most még csak nem is mosolygok, mert olyan szegényke, mint egy elázott, elárvult kis kölyök-wipite. - Tudom, vedd is le ezt a mini-palástot meg az inged is! Nem, nem őrültem meg, de ha rajtad marad, akkor minimum meg fogsz fázni! - Mondom, miközben körülötte tüsténkedek, hosszú szőke hajából nyomom ki a vizet, amennyire csak tudom, még ha ez érdemben olyan sokat nem is segít, mert ezzel nem lesz száraz. És közben szavaimnak megfelelően bontom ki őt a felső ruházatából is a csónak végébe dobva a vizeseket. Ha rajtam múlik, a melltartó is lekerül, de most nem azért, hogy szemeimet legeltessem - pedig a hidegtől aztán igazán peckesen állhatnak azok a mellbimbók! -, hanem hogy az a vizes ruhadarab se maradjon rajta. A nadrág még így is marad, azt nem kérhetem le róla. De nem hagyom így őt, hanem kibújok a saját ingemből és azt adom rá, a korábban levetett kabátot is ráterítem úgy, hogy a fejét is fedje, bele tudjon bújni és ezzel nyerjen némi meleget. Arcára pedig csókot nyomok még átölelvén őt gyorsan, röviden. A hűvös-hideg időt én nem is érzem most, az adrenalin most jobban mozgat, hogy ilyen apróságokkal törődjek. - Viszlek, máris! - Engedem el Szöszit, pedig szívem szerint ölelgetném még őt, hogy ne fázzon, vigasztalnám, de tudom, hogy most azzal teszem neki a legjobbat, ha mihamarabb meg tud szárítkozni, azaz irány vissza a kikötő és aztán Quinlah háza. Remélem, nincs messze. Az evezőket kézbe véve fordítom is a csónakot, szerintem bosszantóan sokat ügyetlenkedve ezzel, amit próbálok jól meghúzott evezőcsapásokkal kompenzálni. Épp csak a balom erősebb a jobbnál, s ez némileg elhúz az irányon is. - Picsába, rohadt kar... - Zsörtölődök, s próbálok figyelni az egyforma erőkifejtésre és a jó irányba állásra. Közben oda-odapillantok Szöszire, hogy van, nem lett-e rosszabbul és ugyan semmi vádló nincs a tekintetében, az enyémben látni a bűntudatot. - Ne haragudj... A következő csónakázásunknál naaagy csónakot szerzek, egy hatalmas úszó ágyat! - Mosolygok rá haloványan, gyengécske próbálkozással, miközben "beparkolok" oda, ahonnan elindultunk. A kötelet gyorsan a cölöp köré kötöm, nem ugyanaz a csomó, mint volt, azt a bonyolult perdait nem ismerem, de ez sem fogja elengedni a csónakot magától, szóval a célnak megfelel. Pár gyors erős rántással tesztelem is, majd fordulok Szöszi felé, hogy segítsem felállni és még inkább kiszállni a stégre újabb vízbe borulás nélkül. - Tudod innen merre kell menni a szállásodra?
*Mókás és aranyos ahogyan mindent bevetve küzd azért a csókért, amit amúgy is megkapna, hiszen nem kényszer tőlem őt csókolni, vagy tőle lopni, bárhogyan is nevezzük a csókszerzési akciót és az is mindegy kinek a részéről indul el. A lényeg a végeredmény, hogy egymás ajkát kóstolva merüljünk el abban a kellemes és szívet dobogtató érzésben, amit mi botor lelkek képesek voltunk egy egész télen át nélkülözni. Pont amikor a hideg miatt is szükségünk lett volna a forró pillanatokra. Megnevettet, ahogy már oly sokszor és sok mindennel, de ő nem tudja, hogy a tervemtől, mely szép lassan kristályosodik ki bennem, már nem tántoríthat el. A baj csak az, hogy a Perdán, főleg a vízen ringó, instabil csónakban nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt egy az incselkedésben még járatlan nő elképzeli. Majd legközelebb jobban sikerül, feltéve ha túlélem a csobbanást, mert bár sikerül lefröcskölnöm és ezzel meglepetést kiváltanom Vademberből, én sokkal többet kapok a tó vizének áldásából, épp csak lenyelni nem sikerül. A víz elnyel, akár éhes ragadozó a prédáját és abban, hogy csak nehezen kerülök felszínre és a csónak közelébe, besegít a meglepetés ereje, az ijedtség és a hideg víz. Minden tagom remeg és teljesen elmerevedett, az ujjaim is nehezen fonódnak a felém nyújtott evezőre és erőtlenül is kapaszkodom, Vadember tanácsa ellenére. Most azonban nem tudok szemet forgatni és visszavágni, hogy könnyű neki tanácsokat osztogatni, lelkesítésnek sem megy el, hogy fogjam erősen…és eszembe sem jut most az, hogy tényleg csak segíteni akar és jobbat úgysem tehet vagy mondhat. Egy örökkévalóságnak hat mire végre a csónakon belülre kerülök, és azonnal lekuporodom az aljába, magamat ölelve remegek akár az a fehérjedús zselé, ami gyakori összetevője a dominiumi étrendnek. Aggódó kérdésére mást nem is tudok válaszolni, csak vacogva ecsetelem a látható helyzetet; vizes vagyok és fázom. Ha nem mondom is tudná. További szavai ésszerűek, és nincs jó kedvem, mégis az én válaszom ennek ellentmond, már csak azért is, mert jólesik egy kicsit veszekedni vele, saját szerencsétlenségemen ilyen módon mulatok, mert nincs kétségem afelől, hogy nevetségesen szerencsétlenül festek és ezen még az sem segít, hogy elsöpröm az arcomba tapadt hajtincset. * -P-p-p-persze, most v-v-vetkőztetn-n-nél, mi? M-m-még most is csak arra t-t-tudsz gon-n-n-ndolni. *Nem mosolygok, de a hangomból a vacogás mellett azért kihallatszik a derültség, amit csakis a neki visszavágás édes érzése nyújt. Engedem, sőt segítek is neki abban, hogy lehámozza rólam a vizes ruhadarabokat, de a melltartó az marad. Mégis csak Elorak kikötőjében vagyunk és nem kettesben egy szobában, mondjuk ott nem valószínű, hogy így eláztam volna. Más miatt vetném le magamról a ruhákat és az utolsó darabot is jókedvűen dobnám el. * -Ez marad. *Mondom határozottan és magamhoz is szorítom a karjaimat, hogy eszébe se jusson a melltartót kikapcsolni. A jóleső meleg akkor ér el, amikor rám adja az ingét és érzem rajta még a teste melegét, fel is sóhajtok, bár jócskán hozzátesz a sóhajtásom valódiságához a látvány amit félmeztelenül nyújt nekem, s még ebben a helyzetben sem mulasztom el, hogy rajta legeltessem a szemeimet, melyeknek pilláin még megül egy-egy vízcsepp. * -Mmmmm…ez jó….meleg….ha s-s-sokáig így m-m-maradsz m-m-még, hamar felm-m-melegszem. *S már a mosolyom sem olyan mintha bal kézzel rajzolták volna az arcomra, bár még egy kis merevség látszik ahogy elnyúlnak az ajkaim, de majd az inge és a kabátja segít. Beléjük is burkolózom és az öleléséből sem igyekszem kivonni magam, de muszáj és el is enged, hogy kérésemnek eleget téve kivigyen a partra. Tény, hogy nem jól sült el az a csónakázás és sajnálom is, hogy a vége így alakult, talán még bűntudata is van amiért „rám erőszakolta” s ez abból is érezhető ahogyan próbál felülkerekedni a saját „gyengeségén”. * -N-n-ne bántsd….én szeretem. *Mármint a karját, őt is persze, de azt még sem mondhatom ki és a szívemet meg is üli a ki nem mondott vallomás, de egy újabb hidegrázás elsöpri. Egészen összekuporodom, nem csak azért, mert fázom hanem azért is, hogy még egyszer ne essek bele a vízbe. Felnézek rá amikor újra megszólal és a korábban csak sejtett bűntudatot most ott látom a szemeiben csillogni, elmosolyodom. Még ebben a helyzetben is meg tudja melengetni a szívemet és még egy halk kuncogást is sikerül kicsikarnia belőlem, mert megint kibukik belőle az a sajátos humor, amit annyira szeretek azon felül, hogy néha fel tud bosszantani vele. * -Az ágy elsüllyedne….de nem haragszom. Én voltam ügyetlen. *Már nem vacogok annyira, de azért a testem még remeg és még sokáig is fog, mire egészen átmelegedem. Azt hiszem kinéz nekem egy nagy bögre forró gyógytea Quinlah-tól, Vadembernek meg egy alapos fejmosás ahogy ismerem a perdai nőt, és ezen már előre mosolygok. Addig maradok a csónak aljába kuporodva, míg Vadember ki nem köti a csónakot és értem nem nyúl, hogy segítsen, erősen bele kapaszkodom a kezébe és mikor a lábaim már biztos talajt éreznek maguk alatt, szorosan hozzábújok. * -Te nem fázol így? Mmmmm….de jó meleg vagy. Mint Quinlah kályhája. *El sem akarom engedni, de végül felnézek rá és kibontakozom az öleléséből, annál is inkább, mert a ruháim még a csónakban vannak, és a táskám is várakozik a móló deszkáján. Szerencse, hogy olyan késő van már, nem jár kint senki és remélhetőleg a haladók is üresek lesznek, különben megint hírünk jár, hogy ezekkel az égiekkel, ahogy sokan neveznek minket, nem lehet bírni. * -Persze. A piac előtti haladóban van Quinlah háza. Hozod a ruháimat? *Kérdezem már sokkal kevésbé remegő hangon és lehajolok a táskámért. *
Szegénykét nagyon sajnálom, ahogy így didereg, sőt vacog. Nem lett nagyobb gond az egészből szerencsére, bár tudom, hogy később is jelentkezhet baj megfázás vagy rosszabb képében - mintha mesélte is volna, hogy egyszer jól elázott a viharos esőben, de nem esküdnék meg rá, hogy tüdőgyulladást mondott-e vagy sem -, ám egyelőre annak is örülök, hogy nem kellett vizet kipréselni a tüdejéből vagy újraéleszteni. Ennek megfelelően az energiáimat annak tudom szentelni, hogy javítsak általános állapotán, kezdve a lehető legtöbb vizes ruha eltávolításával. Számítok némi ellenkezésre, már csak a szemérmessége miatt is és mert tudom, hogy ilyen esetben nehéz belátni, hogy a vetkőzés a legjobb ötlet. Játékos szurkálása mégis meglep, s elmosolyodom rá, örülvén, hogy magánál van annyira, hogy tudjon ugratni. - Lebuktam! Ami azt illeti, egy örökkévalóságig el tudnálak nézegetni meztelenül. - Vallom be neki mosolyogva, s kivételesen nem azzal a szándékkal, hogy megnézzem, tud-e elpirulni olyankor is, mikor láthatóan épp megfagyni készül? Vicces összhatás lenne: teljes testi libabőr és pirulás! És bizonyosan a mellbimbók is olyan szépen keményen kiemelkednének most, mint még soha, de ezt nem látom, mert a melltartót nem akarja levenni. Pedig én le fogom róla venni, de nem azért, mert mindenáron a melleit akarom most nézni, hanem féltem. - Szerintem senki sem kukkol, legfeljebb én, de egyezzünk meg: felveszed az ingem előbb és csak utána veszed le azt alóla, oké? Különben tovább fog hűteni, pont a tüdőnél, és az ing is átnedvesedik egyre nagyobb területen, úgy meg semmi értelme az egésznek. Na, gyerünk, ide vele! - Mondom én is határozottan, de kedvesen, és miközben magyaráztam, adtam is rá az inget, de úgy, hogy a végén csakazért is kioldjam a melltartó pántját, ha addig nem tette volna Szöszi. - Egyébként is örülj, hogy a nadrágot meg a bugyit rajtad hagyom. Jól jegyezd meg, máskor ilyen nem lesz! - Terelem közben a figyelmét a hidegről, vacogva koccanó fogairól, reszkető testéről, hátha ez a kicsi is számít valamit. Közben már a kabátom terítem rá úgy, hogy a fejére is ráhajtom, hogy a vizes haja miatt ne fázzon és át is ölelem őt, melegítvén és vigasztalván. Szavain elmosolyodom. - Ha már meleg: jobb időben megismételhetnénk a ruháid eláztatását. Szexi rajtad a férfi ing... - Jegyzem meg ezúttal én somolyogva és csókot adva már nem kékes árnyalatú ajkaira. Persze úgy lenne tökéletes az összhatás, ha az ingemhez nem járna nadrág, legfeljebb - de csakis legfeljebb! - a bugyiját viselné az ingem alatt, és mondjuk nem készülne jégkockára fagyni. Ezért is kell a jobb idő, amikor ha vizesek is vagyunk, az inkább jól esik, semmint zavaró legyen. Az időt ugyan nem tudom felpörgetni, hogy már ott járjunk, de az evezést igyekszem, csak hát nem vagyok elég jártas benne és kapkodásomban felemás erővel is sikerül húznom az evezőket, ami most külön bosszant, és ennek hangot is adok a feszültséget levezetendő. Alapvetően nem tudom, mennyire használt volna, mert a fejemet arra kapom fel, amit Szöszi mond, és még csak nem is korholt a káromkodásért. Szereti. Mármint a karomat, nem a káromkodást. Nem csak elviseli vagy elfogadja vagy megszokta. Ezt vajon mennyire tekinthető csak szófordulatnak? Úgy döntök, hiszek neki, jól esik és ez látszódik a hálás mosolyban is, amit küldök neki. Talán ennek a hatása is, hogy nyugodtabban folytatom az evezést. Nem lassabban, de sikerül ráérezni a megfelelő tempóra mindkét oldalt és a kikötő egyre jobban közeledik hozzánk. Ellenőrzöm többször az irányt és figyelek Szöszire is, hogy van, és közben bocsánatát is kérem, a magam sajátos módján, de célt érek vele, hallom a kuncogásából! - Egy nagy tutajként képzeld el azt az úszó ágyat! Én is ügyetlen voltam akkor, szóval azért csak tényleg bocsánat, de köszönöm, ha te nem haragszol. Aliyah, amikor megtudja, úgy is a farkammal fog wika-mezőt csapkodni, vagy mit ígért be nekem... - Jegyzem meg mosolyogva, nem is sejtvén, hogy Quinlah előbb fog engem elővenni. Nem ismerem őt egyáltalán, így nem is jut eszembe, hogy mi várhat rám. Egyelőre még csak az körvonalazódik bennem, hogy remélhetőleg közel van, hogy mihamarabb száraz ruhát kapjon Szöszi és meleg helyen legyen. Ez utóbbit egyelőre csak az ölelésemben tudom biztosítani neki, azt viszont igen készségesen teszem! - Nem vészes. Az én nadrágom legalább száraz. - Jegyzem meg, aggódván azért érte. Eleget voltam nőkkel már ahhoz, hogy tudjam, mennyire kényes kérdés nekik a felfázás, Szöszi meg eleve termékenységi gondjai vannak, egy felfázás nyilván nem segít ezen. Vagy a szedett gyógyszereken vagy nem is tudom, miből áll a kezelése. - Majd mondd Quinlah-nak is, hátha viheted a személyes kályhádat magaddal be. - Vigyorodom el, miközben fájó szívvel engedem el, s mászom vissza a csónakba. A csizmám még ott van, visszahúzom őket. Csak azért nem ajánlom fel Szöszinek, mert az első lépésnél úgy is kilépne belőlük helyes kis lábaival. - Oh, jut eszembe, van nálam zokni! Kell? - Pillantok fel rá hirtelen egyenesedve ki, kicsit meg is billenve, de szerencsére hamar visszanyerem az egyensúlyom. Gyorsan kipakolom a cuccot a csónakból, s újra kimászok a stégre. Ha kellene a zokni Szöszinek, a hátizsákból szedem elő, tiszta példány, jókor találkoztunk! Közben azt is megtudom, hogy Quinlah közel lakik. - Áh, az jó, nincs messze. Persze, hozok mindent, csak a csónakkölcsönzési ár... - A hátizsákból előveszek egy kis szütyőt, furcsán domborodik itt-ott, aszalt gyümölcsfélékkel és magokkal van teletömve, ezt teszem oda a csomó alá a cölöp aljába. A csónak gazdája szerintem úgy is a stég elejéről kiszúrja majd, hogy nem úgy áll az a csomó, ahogy ő hagyta, de ez hátha enyhít a bosszankodásán. - Mehetünk is! - Kapom fel a cuccokat, átveszem tőle a hátizsákot is, mindent egy karba csoportosítok, hogy a felszabaduló másikkal átkarolhassam őt, de még móló vége előtt megkérdezem derűsen. - Vihetlek téged is?
*A szerencsétlenségben is megtaláljuk a derülni valót, bár ez szerintem csak rám nézve nagy teljesítmény, hiszen magamon „kell” nevetnem és nem máson. Végül is nem történt nagyobb baj, minthogy vizes lettem, de még most is van egy aprócska zug az elmémben és a lelkemben, ahol a hiúságom tanyázik és most felébredt. A vizes hajamat az arcomból elsöprő mozdulat és az, hogy még jelen borzalmas helyzetemben és didergésemben is el tudok pirulni Vadember bókján, kitűnően mutatja, hogy nő vagyok. Pirulás ide, pirulás oda, szívesen ledobnám az összes textilt akkor is ha nem lennének vizesek, de nem itt Elorak szélén, ahol a kései óra ellenére is bármikor felbukkanhat egy aludni nem tudó perdai, így a melltartót szorosan fogom magamhoz, nem gondolva arra, hogy hátul van a kapocs. S míg Vadember próbál győzködni, én meg várom az inge nyújtotta jóleső, még csak kicsit melengető érzést, addig ő nemes egyszerűséggel lecseni rólam a fehérneműt.* -Átkkkozott kkkis tttolvvvvaj! S mmmilyen ügyes kkkezű. *Ámulok el azon, hogy pillanatok alatt megtalálta és kioldotta a kapcsokat úgy, hogy oda sem kellett néznie. * -Azért remélem….azt nem teszed el zálogba. *Akaratlanul adok ötleteket, de már vissza is vág, amire nem tudok nem felnevetni.*Hála annak a kis melegségnek és az inge szárazságának, máris jobban érzem magam, már szimplán csak fázom, de nem didergek fogvacogtatón. * -Remélem is, hogy nem, csak a helyszínt jobban válaszd meg. *Végül a kabátot is megkapom, még a fejemre is kerül, és el tudom képzelni milyen mókásan nézhetek most ki. Ha Quinlah így meglátna, talán még hirtelen támadt haragját is elfelejtené, mert az biztos, hogy mérges lesz rám, amiért nem vigyáztam. Bekucorgok a kabát melegébe, alig látszik ki az arcom, így nem látszik, hogy megint elpirulok, viszont Vadember is ad nekem ötletet további ruhák elzálogosításának tekintetében. Nem mellesleg a csókja is felidézi bennem az együttlétünket a szavai mellett és igen, elképzelem, hogy ha egyszer végre egy ágyban landolunk és ott is ébredünk együtt, az ő ingét vegyem majd fel. * -Tényleg? Akkor megtartom…zálogba. *Alig észrevehetően csippentem két ujjam közé az inget a kabát alatt és húzom az orromhoz, hogy nagyot szippantsak Vadember illatából. Vajon mennyi ideig tartaná meg az ing anyaga? Elmélázom ezen, amúgy sem beszélgetünk olyan nagyon, Vadember az evezésre koncentrál, én meg arra, hogy minél jobban beburkolózzam a kabátjába. A vizes nadrág kicsit rontja az összhatást, de mégis jobb azért. A káromkodásra fel sem kapom a fejem, az egészből csupán azt hallom ki, hogy az implant karját átkozza, és ehhez nekem is van egy-két szavam. Valójában sikerül sokszor elfelejtenem, hogy az van neki, hogy a valóságban „nem egész” ember, de nem is ez a legjobb szó rá. A lénye teszi egésszé és szerethetővé, az a fontos és most már az a kar is hozzá tartozik, attól lett azzá, aki. Formált rajta, más szemszögből látja a világot, bár nem kétlem, hogy a baleset előtti énjét is szerettem volna, nekem a mostani jutott. Azt a kart is szeretem vele együtt, csak olyankor szomorodom el egy kicsit, amikor meglátom a vékony heget, amikor ujjaim érintik finoman. Bocsánatkérése szükségtelen, hiszen csak saját ügyetlenségem miatt pottyantam a vízbe, de humorba csomagolva elfogadom. Azt hiszem az ágy ezek után központi szerepet fog elfoglalni az életünkben, valahányszor szó esik róla, vagy csak lelünk egy kellőképpen eldugott helyet, hiányozni fog. Már éppen megjegyezném, hogy egy tutajról is le lehet pottyanni, elvégre nem a nagysága fog vissza minket attól, hogy ügyetlenkedjünk, amikor Vadember szóba hozza Aliyah-t és a fenyegetését. Váratlanul ér, főleg a megfogalmazás, mert jól emlékszem, hogy Aliyah egészen más szót használt a férfiasságára. Igyekszem kijavítani, ezzel is rámutatva, hogy megint sajátos szóhasználattal élt. Bár a farok nem káromkodás, azért lehet azt másképp is mondani. * -A férfiasságodra….és iferát köt rá. *Egyik sem jobb a másiknál, de lehet, hogy a wika mező is kinéz Vadembernek, ki tudja Quinlah mennyire kreatív. Addig meg míg ki nem kötünk, elnézegetem Vadembert, mert ing nélkül van látnivaló rajta elég és utána még oda is bújhatok hozzá. Végre nem imbolygó talaj van a lábaim alatt, és mikor átölel igyekszem a kabáttal őt is kicsit betakarni, egészen hozzábújni. Az ing nem elég vastag, gyorsan átmelegszik a testétől és szinte a bőrét érzem a magamén. Kedvem lenne visszamenni abba a bokorba, ahol összetalálkoztunk, de későre jár és nem is biztos, hogy jót tesz a vizes nadrág. Sőt! Biztosan nem használ. Azt is megérzem amikor elenged, hogy összeszedje a holmiját, kénytelen vagyok a testmelegét őrző kabátba bugyolálni magam megint. * -Szívesen vinném. Ráérsz? *Végül is, miért ne maradhatna? Talán meg tudom győzni Quinlah-t arról, hogy elférünk egy ágyban is és nem fog gondot okozni, igazán vendégül láthatná. A következő pillanatban azonban el kell játszanom a gondolattal, hogy Vadember is száraz ruhára szorul majd, mert megbillen a csónakban állva, és már önkéntelenül lépek előre, bár segíteni nem tudnék, még el sem érném, hogy megtartsam. A szívem is nagyot dobban ijedtemben, de végül csak egy megkönnyebbült sóhajra lesz szükség. Ő talán észre sem veszi, a zoknival van elfoglalva, amit felajánl nekem. * -Köszönöm nem. Hamar odaérünk Quinlah-hoz és ha leveszem a vizes holmikat akkor nem lesz gond. Pár percet kibírok így. *Egyébként sem lenne jó száraz zoknit húzni és visszavenni a vizes cipőt, zokniban meg nem akarok végigmenni az utcán, csak tönkremenne az úton. * -A micsoda? *Meg is emelkednek a szemöldökeim a kijelentésére, mert nem értem miről beszél. Elkötöttük a csónakot, visszahoztuk, ráadásul épségben, nekem eszembe sem jut, hogy a csónak gazdájának feltűnhet az egészen máshogy kötött csomó, amiből könnyedén rájön majd, hogy valaki hozzányúlt. Az, hogy Vadember még így is otthagy egy kis szütyőt, meglep, de csak azért, mert nekem nem jutott volna eszembe, de tőle kitelik. Mondhatnám, hogy ki sem néztem volna belőle, de ez nem lenne igaz, mert most igazából teljesen természetesnek tűnik tőle. * -Mi van benne? Rendes tőled, tényleg. Kár, hogy a gazdája nem fogja tudni, ki hagyta ott. Kihagysz egy jó pontot a perdaiaknál, de majd elmesélem Aliyah-nak, hátha javít a helyzeteden. *Mosolyogva szólok hozzá, de kivételesen nem azon derülök, hogy a perdai nő előtt már van híre, nem is kicsi. Szemeimben a csodálat csillog, ami becsületességének szól. Ha mindenki olyan lenne a Dominiumon, mint ő, már rég nem itt tartanánk. Elindulunk végül, én ráhagyom a saját táskámat is, két kézzel fogom magam köré a kabátot, s mikor átölel igyekszem a lépteimet az övéihez igazítani, bár elég nehéz, főleg cuppogó cipőkben. Érzem ahogy a vízzel átitatódott lábbeli súlyát és kuncognom kell attól a hangtól, ami végigkísér minket. * -Köszönöm nem, még tudok járni. Még ha kissé hangosan is. *Úgy irányítom aztán, hogy nekidőlök a testének, vagy elhúzom a másik irányba amikor arra kell menni. Dülöngélünk mintha sokat ittunk volna, de így elég mókás és sokszor vissza kell fognom magam, nehogy hangosan felnevessek, ezzel magunkra hívva a figyelmet. A haladókban nem jár senki, de az ablakokon azért behallatszik minden. Senkinek nem kell tudnia, hogy perdai kísérő nélkül mászkálunk Elorak haladóin. *
Ééés hihetetlen, de tud még most is pirulni! Imádom! Egyáltalán nem volt túlzás, hogy örökkévalóságig el tudnám őt nézegetni, de nem csak ha meztelen. Egyszerűen gyönyörű! Az előny nálam, hogy Szöszi dideregve kucorog és így nem tud elég ellenállást kifejteni miután ráadtam az inget, hogy lecsenjem a fehérneműdarabot róla. Az évek meg a rutin és a véges számú kapocslehetőség, ugye. Az is segített, hogy odakint a gyümölcsösben láttam, hogy nem elől kapcsolós darab, úgy azért nehezebb dolgom lett volna, elvégre ott tartotta Szöszi a kezeit. - Köszönöm, hölgyem! Legközelebb bemutatom, mi mindent tudok még! - Felelem nevetve, és ha nem azon lennék, hogy a kabátot is még sietve ráterítsem és elinduljunk, most viccesen parolázva lengedeztetném meg az elcsent ruhaneműt és úgy hajolnék meg, mint aki most nagy bókot kapott. A zálog kérdésére csak vigyorogva kacsintok egyet, nyitva hagyva a kérdést, hadd izguljon. Főleg ha nem hozott magával váltásdarabot erre a két-három napra, míg Elorakba jött. - Mindenképpen. - Értek egyet vele, hogy a nadrágot és a bugyit nem csónakban imbolyogva fogom lelopni róla. Vagy nyár lesz és meleg és nem baj, ha a vízben folytatjuk. - Látom, a víz alatt megtaláltad a zálog-mániádat! - Mosolyodok el szélesen. - Bármikor felveheted amikor találkozunk és leveszed rólam. - Emelem meg kicsit a szemöldökeimet, hogy ha zálogba akarja, akkor azok rövid éltűek lesznek, de legalább az illat mindig friss lesz, másrészt én sem maradok le egy alkalomról sem, mikor viseli. Közben némi amatőrködés és bosszankodás után sikerül az evezővel is zöld ágra vergődnöm és egyenletes, gyors tempóban húzni, amiben nem akasztanak meg a szavai, de láthatóan felkaptam rájuk a fejem és jól is estek. Ettől még a bocsánatkérés is kijár Szöszinek. Ketten ügyetlenkedtünk és eleve nem került volna ilyen helyzetbe, ha nem bólint rá az őrült terveimre, mint egy csónak elkötése, pedig egyikünk tapasztalata sem volt elegendő hozzá. Erről jut eszembe, hogy legközelebb egy nagy tutajra pakolt ággyal kellene próbálkoznunk. Nyilván arról is le lehet pottyanni, de nem inog annyira. Legalábbis ez az elképzelésem róla, aztán majd kiderül, ha egyszer is ringatózom majd egy akkora nagy fadarabon. Persze ehhez kell, hogy egy darabban maradjak és mondjuk Aliyah ne szedje le a farkam, hogy wika-csapkodásra használja. Szöszi sietve ki is igazít, mi volt az, de az első kijavításra csak evezés közben kicsit felvonom a vállaimat, ártatlan mosollyal. Nem is volt csúnya szó! - Ja tényleg, azt ígérte. Áú. - Bólintok aztán, majd jól láthatóan fintorogva húzom el a számat. Hát ez sem jobb a wikás verziónál, sőt. Tehát Aliyah-nak nem szabad megtudnia, mi történt. Ennyi! Mielőtt azonban ezt a zseniális(an egyszerű) tervet előadnám Szöszinek, megérkezve a mólóhoz megállítom a csónakot egész ügyesen visszaparkolva oda, ahonnan indultunk, kikötöm a csónakot és szilárd talajra segítem át Szöszit. - Igen. De ha nem így lenne is megoldanám. - Mosolygok rá és látni némi izgatottságot is rajtam, amit kérdésbe is öntök. - Szerinted belemegy majd? - A gondolat, hogy vele maradhassak az éjszaka további részében, összebújva melegítsem fel egy nagy takaró alatt, így aludjunk el... Oké, van valami abban, hogy ennyire vágyik Szöszi egy ágyra is, el kell ismernem. Már csak Quinlah-t kell meggyőzni, hogy minden látszat ellenére én jó srác vagyok. Remélem, Aliyah nem mesélt neki rólam... vagy nem ért előbb oda mástól a hírem! Ezen elgondolkodva és a motyókat kipakolva kicsit megbillennek a csónakban, de szerencsére nem borulok. A sóhaját valóban nem hallom, a zokni jut eszembe éppen, amit még felajánlhatok neki száraz ruhaként, de elfogadom a válaszát. - Rendben, akkor jobb is, ha máris indulunk, hogy tényleg csak pár perc legyen! - Egy valami lassítja csak az indulást, az is csak egy fél percig, míg ellenőrzöm a csomót, biztosan ne lebegjen el hajnalig a csónak a Városba, és a hátizsákomból előszedem, amit kerestem. - Csónakkölcsönzési ár. Fogalmam sincs, szednének-e érte be bármit is a perdaiak, már ha lett volna kitől elkérnünk ugye, deee... - Nyitva marad a mondat, nem szükséges befejeznem szerintem. Leteszem a szütyőt a cölöp tövéhez, egy pillanatra elgondolkodva, hogy a csónakba kellene tenni inkább, de aztán hagyom ott és inkább fogom az összes cuccot és Szöszi mellé lépek és csodálattól csillogó szemeivel találkozom. Ha nem lenne hozzá a nagy mosolya, lehet egy pillanatig meg is ijednék, hogy máris a láztól csillognak azok a szemek?! - Á, semmiség, de köszi! Viszont Aliyah-nak lehet jobb nem említeni, hátha el tudjuk sunnyogni ezt az esetet a fark...férfiasságom érdekében is. Aztán meg ki tudja, lehet épp egy megátalkodott embergyűlölő csónakját választottuk... - Pillantok hátra a csónakra menet közben, nem mintha lenne az oldalára festve név és ha lenne is, el tudnám olvasni, hogy Vesszenek a quorsák vagy egyéb hangzatos névre lett keresztelve a kis ladik. - De hátha a rágcsát szereti, ha minket nem is. Aszalt gyümölcsök meg mindenféle magkeverék van benne. Jó energiát tud adni! Szoktunk néhány vékonyra szelt sült zöldségből fűszerekkel chipset is csinálni. Az is jó rágcsa, nem tudom, a perdaiak ismerik-e, de ahhoz doboz kell, hogy ne törjön morzsává, azt nem szoktam magammal hozni. Meg az amúgy is inkább egy jó korsó, könnyebb alkoholos ital mellé jó. - Mesélem Szöszinek, hogy tereljem a gondolatait arról, hogy fázik, illetve a sajátjaimat arról, hogy rohadt mókás a cuppogó hang, amit a csizmájával kiad. Ahogy a beálló kis csendben viszont csak ezt halljuk, együtt kezdünk el kuncogni rajta, hogy aztán nevetve vessem fel, vigyem-e? Bizonyára nem is kényelmes cuppogni, még ha vicces is. - Hangosan? Nem tudom, mire gondolsz! Nekem fel sem tűnt! - Mondom halkan nevetgélve beérve cuppogásokkal kísérve a kikötő melletti első házak közé, hogy aztán már rögtön az első elágazásnál húzzon is el Szöszi a jó irányba és tényleg úgy nevetgélünk és imbolygunk, mintha ittunk volna, vagy egy hatalmas nagy mozgó csónakon lennénk, amit dobálnak a hullámok és mi igyekszünk tartani a haladás irányát, több-kevesebb sikerrel. Esküszöm, egy-két szűkebb haladóban még visszhangzik is az a cuppogás, meg a nevetésünk is! Tompítandó ez utóbbi erejét meg hát amúgy is hiányzik már, csókokat csenek ajkairól, mielőtt tovább cuppognánk. - Legalább ez javít a történteken, mert azt hiszem, nem sikerült nagyon jól átírni a kikötői emlékeket... - Jegyzem meg bocsánatkérő pillantással, de lehet csak a hangomból hallja, hiszen itt sem több sokkal a fény, mint a tavon volt. A holdak és a Caligo lilás gömbje ad némi világosságot, a házak javában sötétség honol, csak itt-ott szűrődik át az ablakokon pislákoló fény. Tippem szerint az egyik ilyen lesz az úti célunk, mert gyanítom Quinlah megvárja ébren Jasmine-t. És drukkolok, hogy nem fog ott állni a ház előtt Aliyah, karba font kézzel, szigorú nézéssel, lábával türelmetlenül dobolva.
* Ki hitte volna, hogy Vadember mennyi mindenre odafigyel. Ennek lehetőségeként úgy cseni le rólam a melltartót, hogy meg sem érzem. Tényleg jó tolvaj lenne belőle, bár azt hiszem akkor sem azzal híresülne el. * -Attól mentsem meg a perdaiak Istene. *Bátran a számra veszem, bár tisztelem a perdaiak hitét, nem sokan örülnek annak, ha csak úgy emlegetem az Isteneiket. Nem tudom, hogy Vadember szembesült-e ezzel, valószínűleg nem is derül ki, mert a lényeg azon van, hogy újabb mutatványokat tervez nekem. Én meg ismerve már őt, óvatlanul kérdezek rá arra, hogy nem csinál-e zálogot a fehérneműmből is, mert ahogy a kendőm odaveszett, nem lepődnék meg. A tekintete nem sok jót ígér, szerencse, hogy van másik a csomagomban Quinlah-nál. Ha nem lettem volna együtt Vademberrel számos mámorító percben, órában, joggal hihetném azt, hogy női ruhákat gyűjt. Ez a zálogosdi azonban eléggé tetszik ahhoz, hogy én is visszavegyek valamennyit abból, amit már elcsent tőlem, és amikor megemlíti, hogy jól áll nekem a férfi ing, azonnal kapok az alkalmon. * -Lehet nem csak azt. *A végén még megfázom és holnapra kinéz nekem egy jó kis nátha, hacsak Quinlah-nak nincs olyan gyógyteája ami megelőzi azt.* -Én meg is tartanám, legalább egyet. A kendőmért igazán nem nagy ár és kapsz helyette másikat. Mit szólsz? *Arra nem szólok semmit, hogy csak akkor lehet az enyém amikor leveszem róla. Anélkül is levenném és ha hosszú ideig nem találkozunk, még le is tépem türelmetlenségemben, viszont jó indok, hogy magammal vigyem megvarrni. Míg a partra nem érünk, én próbálok felmelegedni, Vadember meg a karjával küszködik, láthatóan sietne, de nem úgy működik a két kar, aminek talán máskor is látta már kárát. Azonban nem a sajnálat miatt biztatom amikor elkáromkodja magát és szelíden elmosolyodom amikor látom, hogy jólesik neki. Most valahogy nem is érdekel a káromkodása, szívesen hozzábújnék a karjai között melegedve és simogatva azt a gyöngyházfényű heget, de akkor soha nem jutnánk ki a partra és félő, hogy a következmények miatt mind a ketten a vízbe pottyannánk. Később azonban már kijavítom, és nem csak Aliyah fenyegetését, de úgy érzem fogalma sincs miért tettem. Nos, ezen még dolgoznunk kell, de nem most. Sokkal jobb és nem különben szárazabb alkalom kell hozzá. Mint például a mai éjszaka egy ágyban, szárazon, vagy csak egymás boldog és kielégült verejtékében fürödve, elvégre az izzadás és az intenzív testmozgás jó hatással van a megfázásra. Azt hiszem. Talán ezzel Quinlah-t is meggyőzhetem, hogy a saját különbejáratú kályhámat magammal vihessem. * -Igyekszem majd meggyőzni. *Elmosolyodom és a mosolyban biztosan látszik az a vágyakozás amit azóta érzek, hogy otthagytuk azt a kis bokros részt a gyümölcsösben. Ki hitte volna, hogy pont egy kártevőket elűző folyondár bokorban találjuk meg újra egymást. Ez a gondolat aztán arra sarkall, hogy minél hamarabb Quinlah-hoz érjünk, a vizes nadrágom és csizmám nem különben, de tényleg nem lakik messze szerencsére, és ezért is utasítom vissza Vadember zokniját. Másrészt, bár az övé, nem tartom olyan jó zálognak, mint az ingét és a zoknit nem szagolgatnám olyan lelkesedéssel még a legmagányosabb perceimben sem. Az indulást azonban megakasztja egy kis közjáték, amin elámulok. Nem az ellenszolgáltatás nagysága vagy milyensége, hanem az, hogy egyáltalán eszébe jutott. Amikor elindultunk, nem mondta, hogy ilyen tervei vannak, és Quinlah is biztosan más szemmel nézne rá ha tudná, hogy Vadember sokkal jobban tiszteli a perdai népet, mint azt hinné. Vagy Aliyah, ő sokkal többet hallott róla, hiszen gyakran kísér embereket a városukban. Mosolyogva nézem hát, ahogy odaköti az egészen más csomóhoz a kis szütyőt és amikor mellém áll, már csodálattal tekintek fel rá. Aztán ezt a csodálatot egy pillanat alatt le tudja törni egyetlen félbehagyott szóval, amire már veszem is a levegőt, hogy rápirítsak, a szemöldökeim szaladnak össze…de Vadember gyorsan tanul * -Szerencséd…de talán Aliyah még jó néven is venné. Bár nem tudom, hogy ez a jó pont mennyiben írná felül a vízbe borulásomat. *Eltekintek attól, hogy nem az ő hibája volt és már várom a méltatlankodást, amit a hozzá illő ravasz mosollyal fogadok. Csak vicceltem, csak vicceltem. Meg tudom azt is, mit akar a kis szütyő és a gyomrom nagyot kordul. Észre sem vettem hogy elment az idő, bár hiába is nézném a csillagokat, fogalmam sem lenne, túl léptük-e az Aliyah által megadott időkeretet vagy sem, de az biztos, hogy a lombkunyhó tetején elfogyasztott rögtönzött vacsora már régen volt. * -Jól hangzik, egészen megéheztem ahogy hallgattam….vagy gyümölcslé mellé. *Bámulatos, hogy az ellenállók mennyire kreatívak és még a férfiak is megtanultak főzni, sütni, csemegét készíteni. A sült zöldség chips remekül hangzik, de alkoholt biztosan nem innék hozzá. Quinlah imádott lepénye jut eszembe, de hamarosan el is felejtem, mert egészen más foglalkoztat. Az éjszakai csendbe egyáltalán nem illőn belehasító cuppogás, amit a vizes csizmám ad ki minden egyes lépésnél. Először idegesít, aztán csak bosszant, majd kínomban nevetek, de végül felhőtlen kuncogás lesz belőle mindkettőnk részéről. Borzasztó, hogy nem tudom elhallgattatni, pedig az lenne a cél, hogy minél halkabban jussunk el a célunkig és ne hívjuk fel magunkra a perdaiak figyelmét. Sokan már eltették magukat holnapra, de az is lehet, hogy mára….ha már elmúlt éjfél…akkor viszont többet kapunk a nyakunkba, mint amennyire most számítunk. Ennek ellenére nem tudom abbahagyni a nevetést és Vadembert okolom érte. Tiszta sor, ő tehet mindenről. * -Ne nevess már, én sem tudom abbahagyni. *Még meg is lököm egy kicsit a vállammal egy alapos vállcsapkodás helyett, erre ő elkap egy csókra, vagy többre. Időm sincs azonban elmerülni bennük, hogy aztán jól ott ragadjunk az egyik szűk haladóban, Vadember újra bocsánatot kér, igaz a további cuppogás teljesen elveszi annak komolyságát. Nem kétlem, hogy komolyan gondolja, de ez most csupán az ő hangjából hallatszik ki, az enyém tele van derűvel.* -A vízbe pottyanásomra gondolsz? Nézd a jó oldalát, nem vesztünk össze. Eltekintve attól, hogy holnap tüsszögni fogok és nem a meghatottságtól lesznek könnyfátyolosak a szemeim, egész jól sikerült. Szerintem sokkal jobb emlék lesz ez. *Nem is gondolva arra, hogy előre ittam a bőrünkre, mert ahogy befordulunk az utolsó sarkon ami Quinlah házához vezet, megpillantom Aliyah-t és Quinlah-t az ajtó előtt állni. A bentről kiszűrődő fény sejtelmes és ijesztő árnyékba vonja alakjukat, főleg Aliyah-ét ahogy karba font kezekkel, határozottan megvetve lábait, pont felénk fordulva áll. Már látom is a rosszalló pillantását.* -O-óóó! *Kicsit talán mókás, ahogy azonnal Vadember elé állok, nehogy Aliyah beváltsa a fenyegetését, bár ha őszinte akarok lenni, nem hinném, hogy megtenné, de jobb a békesség. Láthatóan fojtott hangon beszélgettek egymással, nincs kétségem afelől, hogy rólunk, mert mikor Aliyah megpillant minket, Quinlah is felénk fordul. Előbbi már elénk is siet és igyekszik engem megkerülve Vademberhez férni.* -Elmúlt holdidő. Így higgyek nektek? Te most velem jössz, a kapuig kísérlek. Miért vagy félmeztelen? *Kérdez és vádol egyszerre fojtott hangon, s csak akkor néz meg engem jobban, de addigra már Quinlah is odaér hozzám és kezével még most is képes néhány vízcseppet kifacsarni egy hajtincsemből. * -Mégis mit műveltetek? Égiek! Befelé kisasszony, a tűzhely mellé. *Eszembe jut, hogy visszavágjak neki; „Igenis anya!” de nem akarok búcső nélkül elválni Vadembertől. * -Beleestem a tóba, de véletlen volt…..én vízbe esni. Vadember húzni ki és melegít. Nem nézni idő, csillagok sietni. Rossz csillagok.*Igyekszem magyarázkodni és mentegetni magunkat, valószínűleg kevés sikerrel. Viszont Vadember elől nem mozdulok és egészen furcsa tánc lehet ez, ahogyan Aliyah próbál kerülgetni. Végül megáll, szája sarkában halvány mosoly játszik, de a tekintete komoly. Majd Vademberre néz és a mosoly kiteljesedik de abban nincsen semmi jó.* -Mit ígértem ha nem hozod vissza időre és nem vigyázol rá? *Szerintem csak viccel, biztos, hogy viccel.*
- Naaa, pedig nem járnál rosszul vele! - Méltatlankodom kicsit, mikor a perdai istenekhez fordulna segítségért. Tényleg nem járna rosszul, ha kiderülne, mi mindent tudok ügyesen lecsenni róla, de hát majd meglátja, mert szerintem a perdai istenek nem fognak segíteni, nem kedvelik az embereket, de minimum remekül szórakoznak azon, hányféleképpen tudunk szenvedni és nyüszögni ezen a holdon. A káröröm olyan tiszta érzelem, pont az istenek lennének mentesek az ilyen tisztaságtól? - Hát, azt a mást dobd inkább vissza a vízbe. - Mintha csak így menne. Ami tetszik, megtartjuk, ami nem - például a megfázás -, azt visszaküldjük a tó mélyére. Mindenesetre remélem, hogy Jasmine nem lesz beteg, ezért is adakozom oda a felsőruházatomat jól bebugyolálva őt, és sietek a kikötőbe vissza a csónakkal, hogy mihamarabb visszajusson Quinlah-hoz, ahol rendesen megszárítkozhat. Addig is, hogy a didergésről tereljük a figyelmet, az ingemről folyik az alku. - Mit csinálsz, ha megtalálják nálad? Nem perdai szabású ez. Egyébként rendben van, de szigorúan tilos nélkülem benne szexizni a Városban! A kabinodban is! - Mosolygok rá kajánul, mert hát vérezne a szívem, ha lemaradnék a látványról, ráadásul rendszeresen. Hmmm, lehet mégiscsak vissza kellene vonni ezt az előbbi engedélyt? Amíg ezt kigondolom, hogy lenne jobb, néhány hosszú másodpercig eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne újra a Városban élni, átugrani hozzá és az ajtóban már ebben az ingben - és csak ezt viselve egy bugyival együtt - fogadna engem... Bárcsak egyszer valóra válna, csak egyetlen napig! Még ha tudom is, hogy olyan lenne az az egyetlen, túl gyorsan elreppenő nap, mint valami szer, ami függőséget okoz és mindig ezután vágyakoznék. Ám erre a legjobban hasonlító lehetőség az, ha sikerül Quinlah-t megdumálni, hadd maradhassak éjszakára. Nem tudom, milyen nő lehet, mennyire értékeli a plusz egy hívatlan vendéget, még ha étellel és külön szobával nem is kell rám számolnia, de akkor is... Bízok Szöszi optimizmusában és magabiztosságában, amivel kijelenti, hogy igyekszik meggyőzni őt. Ha ő lát rá reális esélyt, akkor én is, pedig a dolgok kivitelezhetőségében való kétkedés fordított felállással szokott menni köztünk. Kell a változatosság! A csónakkölcsönzési árat, amit önkényesen szabok most meg, leteszem a móló cölöpéhez, ellenőrzöm, hogy nem fog vízbe esni és a csónak sem fog ellebegni a Városig hajnalra. - Legközelebb nem lesz. - Biztosítom gyorsan, mikor azt mondja, hogy szerencsém, hogy hamar kijavítottam a fülének nem tetsző szóhasználatot. Úgy tűnik, valamiért szeretem, ha megcsapkod. Egyébként tényleg tök aranyos közben! Akkor is. - Ha belevetődök most én is a tóba, szerinted az javít a helyzetemen? - Kérdezem elvigyorodva és egy pillanatig sem méltatlankodom, hogy nem az én hibám a vízbe borulása. Egyrészt részben szerintem az én hibám, másrészt Aliyah akkor is engem hibáztatna érte, ha tényleg semmi közöm nem lenne a dologhoz. Elmesélem azt is, mi van a szütyőben, mire a csendet megtöri Szöszi haskorgása, amire el is mosolyodom. - Azt hallom! Az úszásban amúgy is meg lehet éhezni. - Incselkedek vele egy kicsit, elengedve a fülem mellett a gyümölcslé dolgot. Na majd egyszer ráveszem, hogy felturbósítsam a gyümölcslevét. Lehet ízlene neki és nem is tudja. Fel is írom magamnak, hogy egyik alkalommal erre sort kerítsünk! Más nincs nálam, amit élelemként felajánljak, a csónakkölcsönzési árat nyilván nem veszem vissza, szóval irány Quinlah, ő biztosan tud adni enni Jasmine-nak. El is indulunk, nem éppen csendesen és diszkréten. Hangos caffogás és cuppogás kíséri Szöszi minden egyes léptét, amihez jár a mi kuncogásunk, majd nevetésünk, főleg, mikor rám szól érte és finom meglök. Olaj a tűzre! A nevetés elfojtására jelen helyzetben egyetlen megoldást látok: csók! Tapasztalatom szerint ez bárkit elhallgattat, beleértve engem is, és ez egy Delgado-nál nagy szó. De hát azok a mézédes ajkai Szöszinek megteszik a hatásukat, és egy kis ideig nem is szólalok meg, míg tovább haladunk, még a cipő cuppogást is viszonylag megszokom, mígnem kibököm, ami bánt még engem: elég szarul sikerült felülírni a kikötős emlékeket és elhúzom a számat Szöszi szavaira is, hiába hallom ki belőlük a vigasztalást. - Ne már... Remélem legalább én is megfázom. Úgy viccesebb, ha duettet tüsszögünk és próbáljuk kimondani egymás nevét: Dázmin! Adeg! - Kettőnk dáthás kiadású neve a végszó, mert követve Jasmine lépteit fordulunk be együtt a sarkon és hát nem kell megkérdeznem, ott vagyunk-e már, melyik házhoz kell menni, mert azonnal kiszúrom a nyitott ajtót, ahonnan a fény szűrődik ki. De még anélkül is biztos lennék benne, hogy az egyik előtte álló alak Aliyah, a másik meg kizárásos alapon az a bizonyos Quinlah lesz. - Kezdheted a meggyőzést... - Súgom oda Szöszinek, még odahajolnom sem kell, mert Szöszi lép elém, hogy megpróbáljon takarni, a magasság- és alkati-különbségeknek hála kilátszódom itt-ott. Nyilván az sem segít, hogy az átölelést közben nem szüntettem meg, szóval minimum egy férfikar árulkodik ittlétemről. Aliyah is jól látja ezt, mert meglepő tempóval szeli át a köztünk lévő távolságot és próbálja megkerülni Szöszit. Szavaira felpillantok, hosszú idő óta először. Basszús, tényleg jócskán elmúlt a megbeszélt idő. - Oh, nem azt a holdat kelleni nézni...? A Yorubát... - Pillantok fel újra, mintha nem tudnám, hogy az Aquillon-t veszik alapul a számoláshoz, mert a Perdával viszonylag közel keringenek egymáshoz, így mindig látható. A Yoruba pályája kissé más, és speciel ma nem is látható. Picsába. - Mert... - Eddig jutok Aliyah kérdésére, aki hamar meglátja hova lettek a ruháim, az én másik kezemben meg ott van minden motyónk. Quinlah is ideért eddigre, szerencsére ő nem nekem esik, hanem Szösziért aggódik, aki meg is próbálja kimagyarázni a helyzetet. Elmosolyodom a rossz csillagok kifejezésen és elismerően nézek is rá, amiért ilyen elegánsan kihagyta a csónak kölcsönzését, biztos ami biztos. Közben furcsa táncba is kezdünk, ahogy Aliyah próbálja megkerülni Szöszit, hogy hozzámférjen, ő meg védve engem fordul, és minthogy fogja a kezem én is fordulok vele, mondjuk így Quinlah tudna hátba támadni már, de sebaj. Neki dobok egy óvatos mosolyt, majd Aliyah szavai vonják vissza a figyelmemet a nőre, s apró felháborodással kezdem a feleletem. - Én vigyázni volt rá! Nem fulladni volt meg. Meglenni két kar, két láb, egy fej két fül között lenni. Frissen mosva... - Teszem hozzá a végén somolyogva, de lehet csak Szöszi érti, lehet jobb is lenne, és az sem kizárt, hogy átpártol pimaszságomért a két perdai nő táborába. Ha Aliyah mosolya nem ígér sok jót, akkor az enyém meg olyan, mint az igazi csíntalan fiúké, akiknek megszólalni sem kell, a mosolyuk és pillantásuk már felér egy beismerő vallomással. És ebből a felállásból kell kihozni a legjobbat. - Te ígérni volt, hogy te lenni elnéző és kedves velem és én biztosan emlékezni, hogy te nem ígérni volt semmi csúnya dolog, amit te tenni akarni én férfiasság. Te is így emlékezni? - Fordulok Szöszihez mosolyogva. Ha Quinlah most hall erről először és nem ecsetelte korábban neki Aliyah, mivel fenyegetett meg, lehet most tesszük próbára a rekeszizmait. - Ó, te lenni még vizes! Te lenni beteg hamarost! Menni mi mind befelé! - Kezdem el Szöszit terelgetni a ház nyitott ajtaja felé, ha hagyják.
-Egyszer talán majd meglátjuk. *Válaszolok vissza neki, hagyva egy kiskaput, mert hát persze, hogy szeretném ha minden ruhámat lecsenné rólam. Üdítő változatosság lenne azok után, hogy mindent szétdobálunk és nyomot hagyunk magunk után. Nincs kétségem azonban afelől, hogy Vadembernek meg sem fordul a fejében az enyémhez hasonló gondolat, miszerint a ruha lelopással még rendbe is rakja majd azokat…szépen összehajtva…ühüm. Ha ez így menne….de az sem egészen reális, amit ő mond. * -Ha ilyen könnyű lenne. *Sok mindent visszadobnék a vízbe, vagy bárhova ha nem kellene, vagy terhes lenne számomra s így szabadulnék meg tőle. Van bőven ilyen momentuma az életemnek. Az ingét viszont nem adnám még neki sem, ha már megkaptam, meg is tartanám zálogba vagy csak úgy. Igaz, mire hazaérek vele, nem biztos, hogy sokat megőriz az illatából, főleg azok után, hogy most én viselem, de sebaj. Már megérte ha csak alkalmanként felvehetem magányos óráim egyikén. * -Ó, hát nahát! Mi az, hogy a kabinomban sem? Egyébként elvileg facér vagyok, miért ne lehetne nálam egy férfi inge? Senkinek nem tartozom elszámolással. *Hiszem, hogy így van, nem mellesleg nem hordanám nyilvánosan, a kabinomba pedig senki nem jöhet be csak úgy. Máskor meg eldugnám a szekrényem mélyére. Azt hiszem nem ez a gondja az egésszel, de visszavágásom inkább egy kis büszkeség szülte semmint ellenkezés. S igenis most már csak azért is azon leszek, hogy az inget megtarthassam, legfeljebb kérek Quinlah-tól egy másik, perdai inget cserébe, nehogy megfázzon nekem a Rebelliumba való visszatérése közben. Arra nem számítok, hogy épp vendéglátóm nyújt majd segítséget ehhez, egyelőre nem is gondolok arra, milyen fogadtatásban lesz részünk. Csak remélek, hogy meg tudom győzni Quinlah-t, hogy Vadember maradhasson reggelig velem és már az éjszaka hátralevő részén merengek, képzeletben végigsimogatva újra és újra azokat a helyeket, melyeket korábban volt szerencsém még csókkal is illetni. Boldog, vágytól fülledt éjszaka képe lebeg előttem mindaddig, míg Vadember olyat nem tesz, ami elhessegeti kis időre a szép képeket. * -Ó miért kell elrontanod? *Kérdezek vissza azonnal megjátszott csalódást festve arcomra és hangomba, mikor előrevetíti a csúf jövőt ki nem javított, teljességgel kimondott káromkodásokról és női füleknek nem javallott szavakról. Sem ez, sem pedig az nem javítana a helyzetén Aliyah előtt, ha ő is ugyanolyan vizes lenne mint én most. Meg is rázom a fejem, vizes hajam arcomat és vállamat csapkodja. Én meg a vállát amikor megint provokál, és gúnyt űz az éhségemből, amit a gyomrom igen hangosan ad tudtunkra. Csak egy csapkodás, figyelemfelkeltő, hogy velem ne szórakozzon, de már az első lépésnél, mely Quinlah felé vezet majd minket, elbújok karjának ölelésében. A romantikára nem sokat adó cuppogás amit a csizmám ad ki, kísér végig minket a haladókon, mi pedig szörnyű erőlködés közepette elfojtani próbált nevetéssel. Váratlanul ér hát, amikor egyszerűen magához húz és megcsókol. Nem ellenkezem, annál is inkább, mert még a csók is felmelegít egy kicsit és elhúzom ameddig csak tudom. Utána sem telepedik ránk a haladók csendje, a cuppogás tovább folytatódik, de már kevesebb nevetéssel körítve. Ezt a viszonylag csendesebb percet használja ki Vadember arra, hogy bocsánatot kérjen, szerintem meg nincs miért. A kikötő kellemetlen emlékét sokkal jobbra cseréltük, még akkor is, ha holnap sokszor fogom emlegetni két tüsszögés között, hacsak Quinlah gyógyteája, amire sok esély van, meg nem előzi. Az ötlete jól hangzik, legalábbis az a része, hogy együtt próbálunk kilábalni a náthából, vele még betegnek is könnyebb lenni, nem beszélve arról, hogy remek izzadási lehetőség jut eszembe.* -A Szöszit és a Vadembert könnyebb náthásan kimondani…azt hiszem. *Azon már nem tudok elmerengeni, milyen furcsa érzés lenne ha Jasmine-nak szólítana, tekintettel arra, hogy talán sosem szólított a nevemen. Én nem emlékszem rá, rögtön leszöszizett. Quinlah és Aliyah senkiével nem összetéveszthető alakja azonban belerondít a csodás elképzelésimbe és még nem vagyok tudatában annak, hogy valójában mennyire elkéstünk. Igyekszem menteni a menthetőt, de két megátalkodott perdai testőr mellett ez lehetetlen. * -Nagyon jól tudod mit kell nézni. *Aliyaht nem lehet eltántorítani, fel sem néz az égre véletlenül sem. Pontosan tisztában van azzal, hogy az ellenállók hogyan tájékozódnak, már akinek van annyi esze hozzá és Vadembernek van. Amennyire pimasznak tartja, annyira okosnak is, de természetesen ezt nem fogja vele megosztani. Én meg próbálom útját állni amiben Quinlah nem sokat segít, sőt! Igyekszik minél hamarabb házon belül tudni, hogy kezelésbe vegyen. Vadember magyarázkodására a két perdai nővel egyként hördülünk fel a „frissen mosott” résznél, én csak azért, mert tudom, hogy ezzel csak ront a helyzetünkön. * -Én egészen másképp emlékszem, és ő most vizes, későn értetek vissza és ráadásul kíséret nélkül. Nem erről volt szó hegyi! *Aliyah, bár Vadember nem őt kérdezte, helyettem válaszol, kissé haragosan morogja a szavakat, én meg csak rázom a fejem Vadember felé, némán kérve arra, hogy csak most az egyszer fogja be a száját, de ez olyan lenne mintha arra kérném, ne vegyen levegőt. Mondjuk akkor beszélni sem tudna. * -Kérni Aliyah, te bocsátani meg. Nem néztük a holdat, csak…te tudni milyen férfi és nő együtt ha….hhmmmm? Idő repülni, mint grodrak, gyors és erős. Husss! *S kezemmel még legyintek is a levegőbe, amit aztán Quinlah kap el. Aliyah pedig Vadember elé áll, elzárva őt tőlem. Jaj, milyen gonosz tud lenni néha. * -Jasmine Quinlah-val marad, te jössz velem a kapuig. -De a kabát, ing. Nem mehet így! *Mutatok végig Vademberen, meztelen felső testén, amit még ebben a kilátástalan helyzetben is csillogó szemekkel mérek végig. Pontosan tudom hova adtam rá csókot utoljára. * -Én nem vehet le ing itt haladóban. Nem lenni alatta semmi. *S el is pirulok arra gondolva, hogy mindketten tisztában lehetnek azzal mit csináltunk, pedig a csónakban igazán semmit. De tény, hogy az inge alatt nincs alsónemű. * -Aliyah, csak köszönni el, kérlek. Kicsit kettesben. Quinlah adni ing Vadembernek és ő hozni vissza tiszta és sértetlen. Rendben lenni? *Nézek most Quinlah felé könyörgőn, hogy legalább hadd búcsúzhassunk el egymástól és ne kelljen a haladón levetkőznöm. Így persze nálam maradhat Vadember inge. Quinlah szerencsére rábólint, bár kelletlenül mikor Aliyah kérdőn fordul felé. * -Hozok egy inget, te meg visszahozod nekem. Lehet egy kicsit nagy lesz rád. Addig elköszönhettek egymástól. *Aliyah is eláll az útból, Quinlah már fordul is be a házba, én meg Vademberhez lépek, közben levéve magamról a kabátját s felé nyújtom.* -Hát nem sikerült. De szép este volt és nagyon köszönöm. Mindent. A vacsorát a sétát a beszélgetést és…örülök, hogy ma találkoztunk. *Szomorúan nézek rá annak ellenére, hogy az egész napról, amit sikerült együtt töltenünk, csak jókat mondtam. Szomorú vagyok, hogy el kell válnunk és ráadásul így, sebtiben. Nem egészen erre számítottam.*
Kénytelen vagyok beletörődni az egyszer talán majd lehetőségébe, egyebet most úgy sem tehetek, ahogy azt sem fogom tudni megakadályozni - megtudni sem -, hogy nélkülem bújik az ingbe a kabinjában. Az mondjuk biztos, hogy sokszor elképzelem majd a jelenetet! - Mi az, hogy elvileg? Ja, tényleg! - Röpke felháborodás után esik le, hogy pontos megfogalmazás volt és látni a fényben, ahogy szóra nyitom a számat, hogy megfeleljek a kérdésére, de a hang végül mégsem jön ki. Tényleg. Miért is ne lehetne nála egy férfi inge? Hmmm... Az viszont talán nem is látszódik a sötétben, ahogy kicsit elhúzom a számat arra a sóhajszerű kívánságra, hogy bárcsak a rossz dolgokat a vízbe dobhatnánk az életünkből. Vajon mi minden lehet, amiről még nem tudok? Nem most fogok rákérdezni, amúgy is csak most szereztem vissza a bizalmát, majdnem el is buktam ezzel a vízbe borulással, majd tetézem némi káromkodással a parton, meg egy ígérettel, hogy lesz ebből még - és csak vigyorgok rá, hogy miért kell "elrontanom" -, plusz ugratom, amiért kapok ismét némi váll-csapkodást és ráadásul még élvezem is, szóval csak a mai napra van a számlámon bőven elég, hogy némi cuppogós-vicces nevetgélés után a bocsánatát is kérjem és beismerjem, nem így terveztem az este lezárását. Főleg nem úgy, hogy holnap issza meg a levét. Szívesen átvállalnám tőle és szenvednék a náthától... ahogy csak férfi ember tud tőle szenvedni, ugye! - Szöszi... Vadember... Hm, igazad van, megint. - Már tenném hozzá játékból, hogy mindjárt visszaviszem a kikötőbe és újra bedobom a tóba, mielőtt túl sokszor lesz igaza, gyakorlatilag mindenben, de hát ekkor pillantjuk meg Quinlah házát, előtte magát a perdai nőt és Aliyah-t, akinek a szemei villámokat szórnak. Szöszi nagyon édesen be is áll elém villámhárítónak. Onnan mögüle próbálom menteni a menthetőt, nem túl sikeresen. A holdállás benézése nem jött be és azt sem értékelik, hogy némi plusz víztől eltekintve épen és - még - egészségesen leszállítottam Szöszit. - Háh! Tudtam, hogy értitek a nyelvünket! - Mutatok Szöszi mögül Aliyah felé, majd Quinlah-ra is pillantok, mikor felhördülnek az emberi nyelven elmondott "frissen mosott" résznél. - Te engedni volt el minket kíséret nélkül... Jó, oké... - Kezdek bele aztán a válaszba, de elcsípem Szöszi fejrázását, s kelletlenül csendben maradok, pedig szerintem nincs igaza a perdai nőnek. A késésben igen. Meg hogy rosszalkodtunk, bár arról nem tud. Hm, a francba már, ma este minden nőnek igaza van? Én ugrom inkább bele abba a tóba! Szöszi próbálkozik kimagyarázni minket, a befejezetlen mondatrésznél odapillantok elgondolkodva, de már el is mosolyodom a grodrakos huss-nál, de ahogy Quinlah elkapja a kezét, abból már tudom, hogy se kimagyarázni nem sikerült a helyzetet, se engem házon belülre magyarázni. - Most? - Kérdezek vissza, mikor Aliyah határozottan kijelenti, hogy útjaink itt Szöszivel ketté válnak, mintha nem lenne egyértelmű, hogy nem várjuk meg a reggelt. Pimaszság vagy sem, de nem volt veszíteni valóm. - Igen, itt lenni nálam minden! - Mutatom fel mint valami zsákmányt a melltartót, s nem tudom, hogy erre pirult-e el Szöszi vagy hogy Aliyah ismeri már az emberi női cuccokat, de mindenkit megelőzve kapja ki a kezemből, na meg a többit is, amin látja, hogy Szöszié. A táska kivételével mind vizes, de átadja mind Quinlah-nak, aki kelletlenül megy be egy ingért nekem. Mondanám neki, hogy nem kell, de tudom, hogy amíg talál egy alkalmas darabot, addig van még néhány plusz másodpercem, talán percem is Szöszivel. Átveszem a kabátot, de nem veszem még fel, amúgy is fontosabb, hogy átöleljem Szöszi derekát egyik kézzel - és így részben a kabáttal még mindig őt melegítve -, másikkal az arcát simítsam meg. Én sem így terveztem, de nem szeretném, ha szomorúan válnánk el. - Én is köszönöm az estét, és hogy ezt a búcsút elintézted így kettesben. Szerencse, hogy délután óta az az undok Aliyah is fejlődött és nem kukkol két lépésről, jaaa te itt vagy? - Pillantok ki a perdai nőre, aki ha nem is két lépésnyire, de hallótávolságon belül áll, szándékos arcátlanságomért lehet kapok is némi lesújtó pillantást, ám csakazért sem megy távolabb nagyobb privát szférát biztosítva. Nem is foglalkozom vele tovább, vissza is fordultam Szöszihez, füléhez hajolva mondva tovább halkan, csak neki szánva a szavakat. - Köszönöm, hogy megbocsátottál és adtál még egy esélyt nekem, nekünk. Már alig győzöm kivárni, hogy újra láthassalak! El sem engednélek, de muszáj lesz, mert tényleg megfázol miattam. Szép álmokat, Szöszim! Az enyémek már szépek lesznek miattad!- Adok előbb az arcára egy puszit, majd az ajkaihoz hajolok egy csókért, és ehhez ha kell, kicsit el is fordulva, hogy Aliyah-nak háttal álljon, hogy elfelejtse kicsit őt, hogy meghittebb legyen a búcsúzás. Már ha zavarja, hogy lát minket valaki csók közben. Sajnos nem lesz egy hosszú csók így se, úgy se, mert Quinlah rendmániás lehet, ugyanis bosszantóan hamar felbukkan azzal az inggel, így kénytelen vagyok elengedni Szöszit és felé fordulni. Az inget viszont nem veszem át, eleve csak az időhúzás és a kisebb nézőközönség volt a célom azzal, hogy hagytam Quinlah-t keresni. - Te nem adni jó szívvel ing, látni volt én. Okozni volt én elég gond neked mára. Nekem elég lenni kabát, köszönni. - Ha megsértődik, hát megsértődik, de bennem is van némi büszkeség. Ezt és néhány tucat rossz tulajdonságot leszámítva tökéletes vagyok. Igazából nincs szükségem az ingre, és érzékelem, hogy nem vagyok szívesen látott, még annyi időre sem, hogy visszaadjam az inget majd. Ez csak annyiban bánt, hogy most sem maradhattam Szöszivel, akihez még odahajolok egy ajkaira adott csókocskára - jó, lesz az három is, de a késésünkből már kiderült, hogy mi emberek rosszul ismerjük a számokat -, majd kénytelen vagyok elengedni a kezét is, mikor Quinlah elkezdi őt befelé terelgetni. - Szöszi! Mához négy napra a szokott helyen üzenek! - Mondom még neki, mert következő találkozót eddig nem beszéltünk meg, de visszatérhetünk a korábbi üzenetváltásra. Milyen jó, hogy nem dobtam anno a vízbe a kavics-adathordozót! Ahogy elváltunk és Jasmine bement Quinlah házába, én elindulok Aliyah-val, de csak pár métert tehettünk meg, mikor hirtelen átlendülök a szomszédos ház előtti kis kerítés felett, a bokorról letépek egy piros kis virágot, amilyent ősszel is adtam Szöszinek és mielőtt Aliyah bármit tehetne - piszok nagy mázli, hogy nincs távolra ható képessége vagy nem veti be ellenem - már szökkenek is át Quinlah házához, hogy sietősen kopogjak be. Összevont szemöldökű Quinlah nyit ajtót, és ez az ábrázat arra sem változik, hogy engem talál az ajtajában. Nyújtom felé a virágot. - Jasmine-nak adni te, én kérni. - Látom, hogy Quinlah szeme rólam a kis előkertje virágai felé siklik. - A szomszédból hozni volt én. - Teszem hozzá gyorsan, de Quinlah gyanakodva méreget és ezért Aliyah-ra pillant megerősítésért, aki bólint egyet türelmetlenül. - Na gyere már, quorsa! Vagy a kapu helyett most már tényleg a bíra elé viszlek! - Ad hangot annak, hogy szívesebben lenne máshol, Quinlah pedig csak átveszi a virágot. - Én köszönni! - Ha a célszemély még a közelben van s látom, akkor kap is egy kacsintást, főleg, hogy hallhatja az egészet, de eddig nem láthatta a perdai nőtől, mit adok, de többre nem futja, mert az ajtó becsukódik előttem. Nem hangosan becsapva, de azért elég határozottan üzenve vele. A kedvemet nem rontja el, még Aliyah szája sarkában is fel tudok fedezni némi mosolyfélét, ahogy az én széles mosolyomat nézi, amivel elfordulok az ajtótól. - Most már mehetni mi. - Jelentem ki elégedetten, még egy pillantást vetek vissza a házra, de az ablakokon nem látok be, hiába a fény odabent. Magamra kanyarítom a kabátom és felzárkózom a perdai nő mellé...
//Köszönöm a játékot, imádtam És azt is, hogy benne vagy minden lököttségben, a kockának meg külön köszönet, hogy megint egy gonosz dög volt XD//
*Eltart egy kis ideig, míg Vadember felfogja a fogalmazásom lényegét. Elmosolyodom és jól is esik, ha az „elvileg” volt olyan felháborító számára. Nos igen, a Városban most szinglinek számítok, elvált nőnek, akinek ráadásul a szárnyaló hírek szerint nem lehet gyermeke. Viszont nekem itt van Vadember, és boldog vagyok, hogy mindaz ami kettőnk között volt a szakításunk előtt, nem fájó emlék marad, hanem valaminek a kezdete. Azt hiszem azt a kikötői beszélgetést is beledobnám a vízbe Charles-szal együtt, de nem fejtem most ki mindazt, ami még odavaló szerintem. Azonban fájdalom nélkül nincs boldogság sem, és én most nagyon is értékelem azt amit a mai nap és este…és éjszaka hozott nekem. Még akkor is, ha holnap úgy fogok beszélni, ahogyan Vadember kimondja a neveinket. Én szívesebben maradok a megszokottnál, ami csak a miénk. Bár már nem alkonyi fényekről beszélünk, hanem éjszakai sötétségről – mikor szállt le az éj mély és sötét leple? – Elorak remegő, gyér fényei azért adnak annyi világosságot, hogy látható legyen ragyogó és nagyon is elégedett mosolyom, amikor nekem ad igazat. Megint. Aztán mindez pillanatok alatt fagy le arcomról, amikor meglátom Quinlah-t és Aliyah-t az ajtóban. Szinte végeláthatatlan alkudozás veszi kezdetét, amivel Vadembert szeretném megvédeni. Nem akarom, hogy főleg Aliyah és Quinlah szemében rossz megítélése legyen, számomra fontos ez a két perdai nő és fontos Vadember is, nem kell, hogy ellentét legyen közöttük. Azon viszont szemöldök felvonva lepődöm meg, hogy Vadember milyen könnyedén és észrevétlenül buktatta le a két nőt. * -Hogyan? Ti értitek….?*Aliyah azonban nem jön zavarba, máris sorolja a bűneinket, jóllehet tényleg ő engedett el minket kísérő nélkül, de szavai mögött érezhető, hogy visszaéltünk az engedékenységével. Rázom is a fejem Vadember felé, Aliyah mögött állva, igaz Quinlah épp eleget lát a jelenetből, hogy magában elmosolyodjon, és ez a mosoly szélesedik és arcára is ül néhány pillanat erejéig, mikor Vadember a néma kérésemre elhallgat. Nagyon gyorsan visszatér a komoly és szigorú ábrázata, amivel próbálja tekintélyét megtartani. Én viszont Aliyah felé fordulok a kérésemmel, szeretnék még pár percet kikönyörögni magunknak a búcsúzáshoz és arra, hogy megbeszéljük, mikor és hogyan tudunk legközelebb találkozni. Ne egy megbántott és kijátszott perdai nőn múljon a következő randevúnk. Vadember meg most sem bír magával, egyszerűen nem bírja ki, hogy ne csaljon pírt az arcomra, ráadásul most Aliyah és Quinlah előtt. Szándékosan a melltartómat rántja elő a csomagból, hogy megmutassa mi minden nincs rajtam. A hajam tövéig pirulok, szerencsére nem sok látszik belőle, mert a sötétség árnyékot von arcomra, de zavaromat nem rejti vékony fátyla mögé. * -Ó neee! Miért csinálod ezt velem? *Fakadok ki és már kapnék is a ruháimért, de Aliyah gyorsabb és ez csak ront a helyzeten. Vadember újabb mérges vállcsapkodást kap tőlem, mielőtt Quinlah befordulna a holmijaimmal a háza ajtaján. Gyorsan megbékélek, mert itt a búcsú ideje és abból egy pillanatot sem szeretnék az illékony haragra áldozni. Nagyot sóhajtok és ebben a sóhajban benne van a világ fájdalma is, hogy el kell válnom tőle. Átkarolom a nyakánál és röpke pillanatra lehunyom szemeimet, mikor karját érzem magamon, a kevés meleget amit a visszaadott kabát nyújt. Arcomat simogató tenyerébe hajtom és elmosolyodom. Kicsit szomorúan, de azért mosoly az. Nem sokáig tart a romantikus pillanat, Vadember megint adja magát. Felhördülök, Aliyah rezzenéstelen arccal néz minket kissé távolabbról, majd félig elfordul. Én meg Vadember arcára simítom a kezem és egy határozott mozdulattal fordítom vissza magam felé, szigorú pillantásom az ő szemeit veszik célba.* -Te sosem tudod abbahagyni igaz? Mindig magad alatt kell vágnod a fát? *Sziszegem halkan, a fejemet ingatom és a határozott mozdulatból gyengéd cirógatás lesz, mely lassan lecsúszik a nyakára, hogy végül a mellkasán álljon meg. Akkor szól ismét, legalábbis térünk vissza a búcsúhoz. * -Örülök, hogy nem tartottál ki az elhatározásod mellett. Ezt a személyes varázsomnak tudom be. *Halkan elnevetem magam e nyílt szerénytelenség miatt. Homlokomat az övéhez érintem, úgy lehelem a szavakat.* -Veled maradnék még, így vizesen is. Összebújnánk….tudom, nem lehet. Nem is kell kívánnod, anélkül is szép álmaim lesznek. Vigyázz magadra Vadember. *Mielőtt kiejteném az utolsó szót, a nevét, már arcomon érzem a pusziját, de fordulok is, hogy ajkaink találkozzanak és egy hosszú, forró csókba olvadjanak. Még beszívom az illatát, még elmémbe vésem az érintését, még beletúrok a hajába, de Quinlah hamar visszatér. Kelletlenül bontakozom ki az ölelésből, de nem lépek hátrébb. Vadember nem nyúl a neki szánt ingért, amin Quinlah láthatóan meglepődik, Aliyah arcát nem látjuk, ő mögöttünk áll. * -Ha nem hát nem. Azt hittem akarsz indokot visszatérni. *Ezen a válaszon ismét csak meglepődöm, de több lehetőség nem adatik Vadembernek, az ing eltűnik Quinlah háta mögött, másik kezével finoman megérinti a vállam, jelezve, hogy be kell mennem. Nehéz elszakadni és a sok apró csókocska jelzi is mindkét perdai nő számára, hogy számunkra a búcső most keserű. Elhatározásukon azonban nem változtatnak, kell az égieknek határ, amit nem léphetnek át. * -Mikor találkozunk? *Ezt még nem beszéltük meg és ijedten kérdezek, ugrnék vissza hozzá, de Quinlah már terelget befelé. A válasz azonnal érkezik, de már fél lábbal a házban vagyok és érzésem szerint nagyon gyorsan rám csukódik az ajtó. Mérgesen néznék Quinlah-ra, de inkább azzal foglalkozom, hogy minél hamarabb a haladóra néző ablakhoz lépjek. Sajnos nem átlátszó az üveg ahogyan megszoktam a Városban és bár tudtam, most izgatottságom miatt váratlanul ér. Hogy odakint mi történik közben azt nem tudom, de a kopogásra felkapom a fejem. Csak azért nem tudok az ajtóban állni, mikor Quinlah kinyitja, mert még az ablaknál búslakodom. Vadember hagját meghallva sietek az ajtóhoz, épp csak elcsípem a vigyorgását és a kacsintást, mielőtt Quinlah ismét becsapja az orrom előtt az ajtót, de mire felém fordul, már szélesen mosolyog. * -Szeret téged. Hidd el. *S felém nyújtja a virágot, amit Vadember küldött. Nekem viszont, Quilahval ellentétben nem fakad mosolyra a szám, inkább dühös vagyok, amit meg ő nem ért. Az ajtóhoz megyek és „feltépem” nem vagyok gyengéd.* -Megállj csak te barbár, virgászomorító, teeee, te növénygyilkos! *S újra csattan az ajtó, de Quilahra már bűnbánóan nézek fel.* -Bocsánat. Nem akarni durva lenni ajtó….én…szeretem, de nem tudja. -Furcsán mutatjátok ki az érzéseiteket égiek. Gyere és melegedj fel, vedd le a vizes ruhát, hozok szárazat. Készítek teát. -Köszönni Quilah. Kedves lenni tőled. *S aztán csak búsan sóhajtozom, leülök a ropogó fahasábok elé és felváltva mosolygok és szomorkodom. *
//Köszönöm a játékot, nagyon imádtam. Volt dráma meg kacagás! A kockát meg megregulázzuk legközelebbre! //
(10 oldalú.) :
És azt is, hogy benne vagy minden lököttségben, a kockának meg külön köszönet, hogy megint egy gonosz dög volt XD//
//
