Kezdetben csak az üvegházakban termeltek zöldséget, gyümölcsöt és gabonát, mára már sikerült jónéhány földi növényt meghonosítani a holdon úgy, hogy a szabad területen is megmaradnak, növekednek, termést hoznak. Szó szerint gyümölcsöző itt a munka. A földi gyümölcsök mellett, melyeknek száma még csekély, perdai gyümölcsök is megtalálhatók itt. A gyümölcsös mellett veteményes található, azon túl pedig szántóföld a gabonák nagyüzemi termeléséhez. Utóbbi területen hatalmas munkagép dolgozik, melyet kényelmesen a Városból lehet irányítani. Ilyen szerencséje nincs a gépészeknek, akiknek viszont bosszantóan sűrűn kell kimenniük ide valami javítást elvégezni rajta.
Volt időm lélekben felkészülni erre az útra. Ugyan korábban is tett említéseket, utalásokat Saskia rá, hogy télen is feltétlenül meg kell néznünk a Perdát és milyen jó móka lesz, de egy kis ideig tudtam úgy tenni, mintha konvencióknak megfelelő férfiként nem érteném az utalásokat. Persze, ez csak igen rövid ideig működött, így maradt az orvos-kártya: az első trimeszterben nem javallott az ilyen utazás. A vetélést mindenképp el akartuk kerülni, s ezt a bizonyos kártyát csak éppen hogy meg kellett lebbenteni, láttam Saskián, hogy ő is tudja, pontosan tisztában van vele, de azért a szíve húzta ide is, ide le, főleg, mióta a költözés is be lett ígérve. A várandóssága első harmadát magunk mögött hagytuk már, nagy szerencsénkre gondtalanul telt, és hogy a perdai újabb kirándulást nem fogom tudni elkerülni, az látszott abból is, hogy Saskia somolyogva dugta orrom alá a pda-ját már legalább négy napon át a városi időjárásról és a várható havazás egyre nagyobb valószínűségéről szóló értesítéssel. Mintha az okostükrön ne jelenne meg mindig az információ. Ő meg láthatta az első napon is a mosolyomból, hogy a csatát máris megnyerte, gyakorlatilag lehet csomagolni. De azért kikötésem volt, hogy dr. Salsbury is adja áldását a sikló-repülésre, avagy semmilyen probléma ne álljon fenn a magzat egészségével kapcsolatban. Úgy intéztük, hogy a hózápor előtt érkezzünk meg a Városba - nem ígértek vihart, de én már biztosra megyek -, így előtte nap már itt voltunk. Amiatt is jó, hogy Saskia ki tudja pihenni az utazást. Ha kettesben vagyunk nem is törekszem elrejteni féltó aggódásomat irántuk. Ezúttal nem ugyanazt a vendégapartmant foglaltuk el, mint legutóbb, hanem egy kicsit másabb elrendezésűt, máshova nézőt. Nem véletlenül. Még nem választottuk ki, hogy hol laknánk idelenn, s nem is kristályosodott ki, hogy mire is lenne szükségünk - vagy mire nem -, miben másabbra, mint odafenn a Dominiumon, így egy másik, előkelő vendégapartman tesztelése jó tapasztalatszerzésnek is tűnik. Az biztos, hogy a közös napkelte nézése mindenképpen programunk lesz, bármilyen is lesz új otthonunk. Ez igaz akkor is, ha szó szerint a napkeltét nem látjuk, mert az eget most szürke felhők borítják be ameddig csak a szem ellát, s kövér pelyhekben hull alá a hó, mely valamikor az éjszaka során kezdett neki eme tevékenységének. Ennek következménye, hogy reggelre szépen behavazódott a Város és környéke, több centi vastagon mindenhol megtapadt. - Rendben, ez tényleg szép. - Ismerem el, ahogy eleinte még ablakon át csodáljuk a látványt. Az Égtükör nevű hegységben tapasztaltam a havat - emiatt sem értettem Saskia lelkesedését a hó iránt -, de ott valahogy más volt, inkább jeges és rideg, egyhangú, míg az itteni hó inkább puhának tűnik. Vagy azért tetszik jobban, mert itt nem csak egy égő-füstölgő sikló-roncsból látszik a civilizáció nyoma. Nagyon remélem, hogy az a röpködő jeges égi veszedelem nem portyázik le ennyire délre, de bízom a Város kiépített védelmén, ahogy a siklónál is kiválóan teljesített. Egyébként sem vagyunk azok, akik nagy reggeliket csapnak, de ma tényleg gyorsabban túl is lendültünk ezen és már kaptam is meg a kiválasztott ruhákat, csak öltözzek már. Azt el kellett ismernem, hogy a szokásos öltözetem nem lesz itt és most tartható, mert ez a hideg azért másabb, mint az az állandó hűvös, amihez az Alvóknál már hozzászoktam. Ezt Égtükörnél is éreztem, még ha ott nem is mutattam, de a felöltő oda édeskevés lett volna, ha hosszabban kell ott időznünk. Saskia nem bízta a véletlenre a téli felszerelésünket illetően, mindenre gondolt és ebből gyanakszom, hogy nem négy napja tervezgeti. Emiatt és szerethető gondoskodása miatt is kap tőlem egy szerelmes pillantást egy csókkal együtt, mielőtt elkezdeném magamra ölteni a ruhákat és ő is hasonlóan tegyen. Az indulást csak a termoszok megtöltése hátráltatja, de hála a modern technikának, pillanatok alatt elkészülnek a meleg italok és már indulhatunk is, hogy odalent az épületen kívül csodálkozva tapasztaljuk meg az arcunkra eső hideg kis hópihék gyors olvadását. - Milyen fura... - Gyakorlatilag már az épület előtt megtorpantunk. A havazás még mindig nem állt el, de a fő útvonalakon már elkezdték a hó eltakarítását, ám itt még nem, s egy újabb különbséget fedezek fel Égtükörhöz képest: ez a hó tényleg puha, nem olyan jeges és tömör és kemény, ráadásul ropog is a csizma alatt. Különös egy hang és érzet a csizma alatt, semmihez sem lehet hasonlítani, amit a Dominiumon ismerünk. Minden lépés így már messziről hallatszódik, s bár felvillan bennem a gondolat, hogy vajon a katonáink - vagy a perdai harcosok - ebben tudnak-e lopakodni, de ahogy felvillant, úgy el is suhan a kérdés és mosolyogva nézek fel Saskiára. - Sokkal szimpatikusabb, mint a mocsárban vagy a sárban nyomot hagyni! - Fordul tekintetem magunk mögé, ahol látszódik a hóban maradt lábnyomokból, hol próbáltuk ki annak ropogós, hívogató hangját. Lássuk be, főleg kancellárokkal nem nagyon esik meg odafenn, hogy - pláne önként - beletapicskoljanak valamibe megismervén saját lábnyomukat utána.
Nem győztem kivárni azt a napot, amikor végre lemehetünk újra a Perdára és mindezt összekötjük a régóta tervezett hógolyózással és a hóangyal készítéssel. Utóbbiról Callum nem tudott, úgy hitte csupán a számomra még ismeretlen hó az, ami a holdra vonz, és ezt azzal erősítettem, hogy az első hójelentéseket az orra alá dugtam, vagy amikor a fürdőben volt és a tükör előtt állt, mögé sompolyogtam és addig törölgettem a tükör azon részét ahol a perdai időjárás volt látható, míg fel nem figyelt rá. Míg ki nem csikartam tőle egy megadó, mondhatni vesztes mosolyt. Minden mást, ami az utazás halogatását volt hivatott szorgalmazni, méltósággal „tűrtem”, Callum orvos-kártyájától az utolsó feltételig, ami Dr. Salsbury rábólintását illette. Egy szava sem lehetett, jó kislány voltam, annál is inkább, mert pontosan tisztában voltam a veszélyekkel, és nem akartam a kislányunkat is elveszíteni. A múlt tudatában sajnos sok esély volt rá, s bár nem mondtam ki soha, minden bizonnyal látszott rajtam olykor a félelem, amikor néhány pillanatra vagy percre elgondolkodtam. Callum hangjára, vagy mozdulatára eszmélve azonban a már jól ismert mosolyt vettem elő, elhessegettem a félelmeimet és csak a jelenre koncentráltam, mely minden egyes nappal szépült. Bizakodásra adott okot az, hogy jól voltam, tényleg jól…az első néhány rosszullétet és szédülést kivéve, nem tapasztaltam mást, nem voltak görcseim ahogy az első várandósságnál és Dr. Salsbury sem talált semmit, ami miatt aggódhattunk volna. Míg Callumot kerülgettem az időjárás jelentésekkel, volt időm arra, hogy felkészüljek a hideg időre, s ne csak magamnak szerezzek be meleg ruhát, kabátot és lábbelit – főleg azt - hanem Callumnak is, mégpedig olyat ami alkalmasabb egy hócsatára, mint az ő szép és kifényesített cipői. Korábbi „fenyegetésemet” váltottam be azzal, hogy én állítottam össze a Perdára vinni kívánt ruhatárát, amiért a csomagoláskor kaptam is pár érdekes szemvillanást, kérdő tekintetet és ráncolt homlokot. Amikor megérkeztünk, még nyoma sem volt a hónak, csak a levegő volt nagyon hideg, de friss és finom illatú amit igyekeztem a legérzékletesebben megosztani Callummal, hogy kedvet csináljak neki a ránk váró napokhoz. Megérkezésünkkor ugyanolyan izgatottsággal csomagoltam ki, ahogy a dominiumi lakosztályunkban pakoltam el a holmikat, és már előre figyelmeztettem Callumot a másnap reggeli napfelkeltére. Egyetlen legyintéssel söpörtem el a szürke, puffadt felhőkre való utalását, hiszen tudtam, hogy a napot nem fogjuk látni miattuk, de a fények már önmagukban is megérik a korán kelést. Az első hópelyhekről lemaradtam, mire felkeltünk, az apartman szinte faltól-falig nyúló ablaktábláin túl, már minden hófehér volt. A szürke felhők mögött azonban felsejlett a nap sápadt korongja, a hulló kövér hópelyhek pedig szinte mesebeli képet tártak elénk. Csak álltam ott az ablak előtt és néztem a csodát, kezemmel a hasamat simogatva, mosolyogva néztem fel aztán Callumra…és diadalittasan is, mikor elismerte, hogy igazam volt. Látatlanban is megmondtam, hogy szép lesz, emlékezve néhány filmbéli jelenetre, de a valóság sokkal szebb volt. * -Én mondtam, hogy szép lesz. Menjünk, készüljünk! *S fogtam meg a kezét, hogy húzzam magammal, minél gyorsabban elkészülve úgy, hogy abba még egy rövid reggeli is beleférjen. A reggeli külön feltétel, amit be kell tartanom, két orvos is rám parancsolt, ismerve már az étkezési szokásaimat, melyek olykor hanyagok ha valami izgalmas vár rám a nap folyamán. Nem sokkal a reggeli után, már kezünkben a termoszokkal, felöltözve állunk odakint a havazás kellős közepén. Az első arcomra hulló hópihe hidege kacajt csal ki belőlem, de Callummal ellentétben nem elégszem meg ennyivel. Lehajolva belemarkolok a hóba és csak nézem a különleges pelyheket, érzem a hideget a bőrömön, de az egész annyira finom és puha, amilyet elképzelni sem tudtam. Végre megtapasztalhatom azt, amit eddig csak filmeken láttam. * -És milyen szép, és finom és puha. Nézd…*S az újabb felmarkolt havat már Callum arcához próbálom dörzsölni, ahogy korábban a magaméval tettem. Mosolyogva, lelkesen mint egy gyerek örülök a hónak, a hidegnek, a friss levegőnek. Egészen más mint nyáron a reggeli hűvös és harmatos levegő. S mikor elindulunk, nem csak hallom ahogy a csizmám alatt ropog a hó, hanem érzem is, mikor minden lépésnél a csizmatalp fokozatosan préseli össze azokat a szép hópelyheket. Az viszont külön örömöt okoz, mikor Callum arcán azt látom, hogy örül és kíváncsi és döbbent…hogy megtapasztal olyasmit, amit még soha, hogy nem rögtön kétségekkel néz a dolgok elé. Vele együtt fordulok vissza ahol láthatóak a hóban hagyott lábnyomaink. Meg is ragadom a lelkesedését a magam nem hervadó mosolyával s szorítom meg a kezét, hogy aztán továbbinduljunk. * -Nem csak szimpatikus, hanem csodálatos, szép és vicces is. Gyere ropogjunk ki a városból. *S ahogy elindulunk, nem sétálva hanem már majdnem szaladva, egyre hangosabb a ropogás és én annál jobban nevetek, időnként önkéntelenül is sikkantva egyet amikor épp a szemembe hullik egy-egy hópehely. *
Nem kerülte el figyelmemet minden kis apróság, amivel a közelgő hóesésre hívta fel a figyelmemet, kifejezetten bájosnak is találtam a próbálkozásait. Érkezés után viszont a levegő illatának taglalása meglepett. Én is éreztem, hogy másabb, mint általában és nem csak a hideg miatt, hogy a szürke felhők ólomnehéznek tűnnek, noha pontosan ismerjük a fizikából a valós adataikat. De mégis honnan tudja Saskia, hogy ez a hó illata? Oké, persze, az előrejelzések, azért vagyunk itt, de hogy tudja így beleélni magát, így lelkesedni érte? Mindenesetre a költözés gondolatát még mindig nem bántam meg, az ilyen kis apróságok erősítenek meg igazán, mert szerintem akkor is így vagy közel így fog lelkesedni és gyönyörködni a természetben, mikor már megszokottá válik a mindennapokból. Nem csoda, több mint két évtizedet ő is úgy élt le, hogy csak a filmekről, régi képekről "ismerhette" ezt a világot. Én is. Csak bennem nem alakult ki a vágy, hogy jobban meg akarjam ismerni. Még reggelink közben is ennek a vágynak a szikráit keresgéltem magamban, nem túl nagy sikerrel, de tényleg volt/van valami szép abban, ahogy a meleg szobából néztük a behavazott tájat és az én kezem is odasimult a hasára, mely alatt szépen cseperedett az új élet. Én jól ellettem volna így is egész nap, vagy maximum a Város utcáin tettem volna kis sétákat, de az indulásunkat, mely nagyobb kimozdulást ígért, egy perccel sem hátráltattam, egyedül Saskia miatt, mert egy kis késlekedéssel még nem maradtunk volna le semmiről, a hó nem olvadt volna el. - Milyen praktikus, nem veszítelek szem elől ebben, mintha fehér lenne. - Mosolyogva pillantottam végig rajta, mikor megláttam a téli felszerelését, de a pillantásban benne van, hogy nem a praktikus oldala az, ami miatt megakadt a szemem rajta. Ritkán látom ilyen színű ruhában, pedig határozottan jól áll neki ez is, akárcsak a kék. Odakint értem csak meg igazán, milyen jó választás is volt ez, mert a sok fehér és hideg szürke között meleg színfolt így Saskia, amit a mosolya, szemei ragyogása csak tovább fokoz. Saját ruházatomnak is örülök, megtartotta az általam kedvelt sötét színeket, egyedül a széles és puha, nem is tudom milyen szőrmeszegély az, ami világosít rajta, főleg ha majd több időt töltünk kint és a hópelyhek szép lassan felgyűlnek rajta. Mosolygok az első kacaján is, amivel a legelső szembejövő hópihét köszönti, de én még csak barátkozom ezzel az egész hó meg tél dologgal, hogy ennyire tapintható és ennyi érzékszervre hat. - Hm? Jó ég, Saskia!- Pillantok fel teljesen gyanútlanul a hóropogtatásból, hogy mit nézzek meg, de a következő pillanatban már nagy levegőt is veszek és behúzom a nyakam ösztönös cselekedetként, semmint gyakorlati haszna miatt. Az arcomhoz dörzsölt hó egy kis darabja azonnal utat talált magának a ruha alá, le a nyakam bőrén végiggurulva. Szokatlan, váratlan, s gyanítom nem szándékos volt, a csíny jellege mégis mosolyt csal az arcomra. - Ha le akarsz fagyasztani, tudok egy egész részlegnyi humánusabb megoldást. - Kevés az a helyzet, mikor magam is megborzongok, de ez most egy ilyen eset lett, s beszéd közben odakapva kezemmel már szedem is ki a nyakamhoz bekerült darabot. Vagyis csak szedném, mert eddigre elolvadt a bőrömön. Már most felvéstem gondolatban - háromszor aláhúzva - egy meleg fürdőt programként délutánra, estére, attól függően, hogy érünk vissza, mert azt előre látom, hogy nem csak egy fél órás kis kirándulásra indultunk. - És hideg, nagyon hideg, ezt kihagytad a felsorolásból. Maradnék a nézésnél, vagy... - Nem neheztelek, s a levegőben függőben hagyott fenyegetésem is játékos - még ha valós is -, hogy ő is kap a nyakába, ha ezen az előbbin felbuzdulva tovább incselkedne velem. Inkább terelem is figyelmét rámutatva lábnyomainkra, amelyek már csak az új lábbelik miatt is ismerősen ismeretlenek előttünk, de szavaimra adott válaszára picit ingatom a fejemet nemlegesen. - Áh, a nyomodba sem érhetnek. - Utalok a jelzőkre, amelyeket felsorolt, s hagyom magam húzni ropogni ki a Városból, ahogy ő mondta. Nem kelletlenségem az oka, hanem próbálom csak gyorsabb sétára mérsékelni szaladását. Az út ugyan nem csúszós, eddig legalábbis nem tűnt annak, de várandóssága miatt sem szeretném, ha sokat futna. Nyilván ő érzi a legjobban, hogy mi az, ami még belefér, amit még elbír, és mikor kell megpihennie, de ahogy rajta is látom néha, hogy fél és aggódik, úgy én sem tudom levetkőzni azt a szűnni nem akaró rettegést. Egyszerre bizakodó az ember, hogy eddig minden jel arra mutat, hogy rendben lesz minden, mégis ahogy telnek a hetek és közeledünk ahhoz az időhöz, amennyit Ewan Noah is elért, óhatatlanul is minden egyes vizsgálat előtt lélekben próbálok felkészülni arra, hogy most derül ki majd valami rossz. Igyekszem ezt Saskia előtt takargatni, magam helyett is őt bátorítani, hogy ezúttal nem lesz baj és elnyomni a kellemetlen érzést, hogy olyant ígérek neki, amire nincs ráhatásom, ami felett ezúttal sem lesz hatalmam. - És a kapun túl merre ropogunk? - Kérdezem futólépésünk közepette, de széles mosollyal, Saskia vidámsága ragadósnak tűnik. A közeli kapunak már csak azért is örülök, mert ott kénytelenek leszünk lelassítani majd kicsit, még szusszanva meg is állni, míg kiengednek minket. De amilyen az én szerencsém, most mindenki nagyon éber lesz és már előre jól felismernek kettőnket, hogy látván milyen sietős a dolgunk, a kapu előbb nyitva legyen, mint mi odaérnénk...
Ahogy a holdra léptünk és beszippantottam a friss, hideg levegőt, már a várakozás mosolya nyúlt el az arcomon, de igazán akkor vált ez kifejezetté, amikor Callum meglepett arcával szembesültem. Sosem lelkesedett a természetért, bár nem tudom, hogy csupán a holdon vele történt sorozatos balesetek miatt, vagy mindentől függetlenül nem lett rajongó, ezért biztosra vettem a további kételkedését. Az is lehet, hogy csupán a havat oly nagyon váró, lelkemből fakadó lelkesedésem miatt hittem azt, valóban a közelgő havazás illatát érzem a levegőben, mindenesetre sikerült érzékletesen leírnom. Izgatott voltam egész nap és este, másnap reggel pedig az első utam a nagy ablakhoz vezetett, hogy megcsodáljam a perdai éjszaka ajándékát. Egy ideig csak álltunk és néztük a sűrűn hulló hópelyheket, de nem sokáig bírtam, hogy bentről nézzem és ne fogjam meg, ne érezzem a hidegét, az illatát…Callum vegyes érzelmei az arcára voltak írva. Láthatóan tetszett neki a hóesés, szereti a szépet és van is hozzá érzéke…de a perdai természeti jelenségek csupán addig érdekesek számára, míg úgy csodálhatja akár egy festményt. Az első kirándulásunk után elhatároztam, hogy megszerettetem vele a holdat, és ezt az elhatározást csak növelte Hartley zászlós biztatása….amiről Callum még nem is tud. Persze jelenleg még csak addig jutottunk, hogy hajlandó a baba miatt és miattam leköltözni a Perdára, és nem a bimbózó természetszeretete miatt, de bíztam abban, hogy lesz ez még másként is. Reggeli után nem maradt más hátra, minthogy felöltözzünk, készülve a hideg időre és elinduljunk végre. Ősz óta lassan kezdték a színek felváltani a feketét, de az igazság az, hogy már vágytam rájuk, bár sosem felejtem el azt a csöppnyi testet amit a kezembe foghattam először és utoljára, nem akartam már tovább szomorú lenni. A szívem alatt fejlődő élet pedig nem is hagyta…noha Callum ruhatárában továbbra is a fekete dominált, a kedvelt zöldje visszatért a mindennapokba, és otthon azért őt is rá lehetett beszélni néha egy kicsit az élénkebb színekre, többet nem tudtam és nem is akartam kicsikarni. Ám a Perda más, ahogy élénk, élettel teli világával kizökkent minket a rideg és hideg dominiumi falak közül, úgy megérdemli, hogy alkalmazkodjunk hozzá. Callum ruhaválasztásánál azonban mégsem voltam olyan merész, mint a magam színeivel, és, hogy őszinte legyek nem a praktikussága volt csábító, egyszerűen megtetszett. Rám mosolygott. Olyan volt, mint egy érett perdai gyümölcs, és amikor Callum elismerően nézett rám, az én mosolyom is hasonlóvá vált. A tekintete egészen mást üzent, mint a szavai, s tenyerem az arcára simult köszönetképp, míg ajkairól elloptam egy csókot. * -Köszönöm, neked is remekül áll ez a szín. *Kiemeli a fekete haja által keretezett arcát és a szemei színét, amiért a kezdetektől oda vagyok. Nem tagadom, az a kék ezerszínű, és az abból áradó vadság volt az ami megfogott. Odakint aztán a mosolyom nevetésben teljesedik ki, előhívja belőlem a pimasz és játékos gyereket, nem tudok betelni a látvánnyal, a hó szépségével, hidegével, ahogy arcomat érintik a pelyhek és habár Callum arcát sem kímélik, úgy érzem ennél több kell neki. Újra és újra felkacagok mikor döbbenten ellenkezik és behúzza a nyakát, s kezével szedegeti ki a kabát prémje alá szemtelenkedő havat…kevés sikerrel, hiszen hamar meg is olvadt.* -Szerintem ez sokkal viccesebb és nem alszol el tőle. *Ettől biztosan nem, ettől a „fagyasztástól” csak még jobban érzem, hogy élek. Igaza volt Hartley zászlósnak, ez tényleg csodálatos. * -Az a jó benne, hogy hideg. Képzeld milyen kellemes lesz este egy forró fürdő. *Nem akarom rögtön az elején elvenni a kedvét, így a hógolyó gyúrása – jóllehet nincs benne gyakorlatom, de csak nem olyan nehéz – egyelőre elmarad, helyette a talpaink alatt ropogó hó hangját hallgatjuk, ami csaknem olyan csodás, mit maga a hóesés. * -Vagy? Megfürdetsz a hóban? *Kérdezek vissza a burkolt és függőben hagyott fenyegetésre olyan tekintettel és mosollyal, amiből kitalálhatja, hogy ezzel bizony most nem ijesztette meg, sőt! Fogunk mi még a hóban fürödni…kis túlzással. Az újabb bókra csak mosolygok, szerelmes tekintettel nézve fel rá, de már fogom is meg a kezét, hogy húzzam magammal. Kéreti magát, én pedig sejteni vélem az okát, miért nem enged. Bennem is van félelem és aggódás, néha talán túl is vigyázom magam, de most nem akarok erre gondolni. Hagyom, hogy mindez inkább játékos huza-vona legyen, semmint féltő és aggódó visszatartás, hogy most csak nevessünk. * -Arra amerre még nem járt senki, ahol nincsenek lábnyomok. *S már két kézzel fogom azt az egyet, még jobban rájátszva a noszogatásra, majdnem háttal a kapunak lépkedve, ahogy az első kirándulásunk alkalmával a vízesés felé vezető ösvényen tettem. Most azonban nincs körülöttünk egyetlen virág sem ami megállítana, így elég gyorsan elérünk a kapuhoz, s meg sem kell állnunk, hogy megvárjuk míg kinyílik, mert éppen néhány katona „esik” be rajta nevetve, ruhájukon számtalan hógolyó nyomával. Amikor azonban meglátnak minket, meglátják Callumot, mind elhallgatnak, csupán mosolyuk nyoma marad ajakaik sarkában, míg vigyázba vágják magukat. Utóbbi Callumnak szól, míg a rejtegetett mosoly gyanítom nekem, mert én rájuk is mosolyogva nézek, kicsit irigykedve, hogy ők már kibohóckodták magukat. A kapun túl, a télen parlagon álló szántóföldek felé indulok, reményeim szerint oda ilyenkor nem megy senki, és megfelelő terep nyílik a hóangyal készítésére. Miután magunk mögött hagytuk a városkaput, elengedem Callum kezét, ha hagyja és nem aggódik azért, hogy kiszaladok a világból. Csak kicsit távolodom el tőle, és lehajolok egy marék hóért. Próbálgatom összenyomni, míg folyamatosan hátrálok, ahogy első alkalommal is tapasztaltam, szépen gondosan formálni, de nem vagyok olyan precíz, mint Callum lenne, és türelmetlenebb is vagyok, így a nem egészen tökéletes golyót dobom felé, vigyázva, hogy ne az arcát találjam el, hanem a mellkasát…vagy a hátát ha elfordulna. *
- Köszönöm! - Lopom vissza mosolyogva a csókot tőle, de a bókon is mosolygok, mert az én ruhatáramban a szürkés színű prém valóban nem egy merész választás színre, de az is igaz, hogy a szokásos komor öltözetemet remekül lágyítja és nem olyan erős a kontraszt, mint a fehér orvosi köpenyek esetén. A kontrasztot így is megalkotom a kinti fehér hóval, mely beburkolja az egész Várost és a falainkon kívüli tájat. Különös, hogy ez az egy szín nem válik mégsem unalmassá, de majd ha legközelebb célozgat Saskia szűkre szabott színpalettámra, majd ezt hozom fel példaként. Ez viszont későbbi terv és szinte el is felejtem, ahogy a jéghideg hó hirtelen ér a bőrömhöz és talál utat magának le a nyakamhoz. Egyetlen szerencsém, hogy előbb elolvad, mielőtt lejjebb is jutna belőle, túl sok empátiára így sem számíthatok a feleségemtől, aki jót derül rajtam. - Ezt nem tudom megcáfolni! - Mosolyodom el a két érvre, mert már én is mosolygok az ellenem intézett merényleten, s való igaz, ettől nem alszik el az ember. A hidegtől hosszú távon igen, kihűlve szép lassan. Ám a meleg vendégapartmanból érkezve ez a veszély egyáltalán nem fenyeget minket. - Ühüm. Most szólok, hogy a sivatagba ne akarj azzal elcsábítani, hogy az a jó benne, milyen meleg és milyen kellemes lesz utána egy hűvös medencébe merülés! - Jegyzem meg somolyogva, s egy negyedik aláhúzás is kerül a képzeletbeli listán az esti meleg fürdő alá, sőt, lassan be is karikázom, így, hogy Saskiának is ez a gondolata. A kis fenyegetésem viszont nem válik be, sőt, Saskiának láthatóan nem lenne ellenére a hóban fürdetés... vagy nagyon jól tud még engem is megtéveszteni, mert egyelőre nem értem, miért lenne élvezet bárkinek ez. Nem sejtem, hogy tényleg vannak ilyen tervei, annyira nem válik be az elrettentésül szánt ki nem mondott szavaim, mindenesetre ha már így kitalálta a gondolataimat, gyorsan választok egy másik fenyegetést. - Vagy inkább holnap reggel így ébresztelek. Te meg a környéket! - Húzódik szám szélesebb, aljasabb mosolyra, mert ahogy Saskia nagyon jól megfogalmazta, ettől nem alszik az ember, és sikkantva ébredne tőle. Szerencsére az ő sikítása nem minősül hadi fegyverzetnek, így vállalható kockázatnak tekinthető az esetleg felém repülő párnákkal együtt. Ám ahogy az esti fürdő, úgy a holnap reggeli ébresztés kérdése is jóval odébb van még, előttünk még az egész mai nap, így ezért sem kell annyira sietnünk, hogy fussunk, na meg féltem is Saskiát és a kicsit. Főleg Saskiát. A kicsi mit sem tud arról, mi veszi körül, milyen veszély fenyegetheti, és valahogy azoknak a nehezebb mindig, akik itt maradnak. Ha elveszítjük az újabb babát is, hogy fogunk tudni újra felállni, hiszen a fiunk miatti gyász is még oly közeli. Tartok ettől a lehetőségtől, s majd akarok is Saskiával erről beszélni, de tudom, hogy ez nem az a pillanat, amikor ilyent szóba kellene hozni, nem akarom megint letörölni az arcáról azt a mosolyt, mely úgy ragyog, mintha a napkelte lenne. Inkább fürdőzöm ebben a ragyogó melegségben, ami belőle árad. Így tehát csak kicsit lassítom a tempónkat, így is futólépésben haladunk, néha kicsit jobban visszahúzom, mintha én máris vissza akarnék fordulni, elég volt ennyi séta, de mosolyomból láthatja, hogy ez csak játék a részemről. A kapu egyre közelebb, én pedig megérdeklődöm, hogy onnan hova tovább? - Tehát az egész Perda, nincs több kérdésem. - Utalok arra, hogy ezzel aztán nem szűkítette le a kört, de érzékelem ennyiből is, hogy erre nincs kimondottan terve. Megyünk, amerre a lábunk visz. Nekem kissé különös, a tervek meghatározzák a napjaimat, egész életemet, mindig tudom, hogy honnan hova akarok eljutni akár szó szerint, akár képletesen értve, így szoknom kell a havon kívül azt is, hogy konkrét cél és irány nélkül csak sodródjunk az árral. Nem szoktam szabadságon lenni, főleg nem ennyire laza szabadságon. Ezúttal nincs kiszemelve a közeli vízesés mint úti cél, nincsenek fix pontok megadva. A kapu az utolsó fix pont, de itt sem időzünk sokáig, éppen nyitják, hogy pár katona visszatérhessen. Talán most kezdik a szolgálatukat vagy ők voltak éjjelre beosztva és a hajnali váltást követően belevetették magukat a friss hó élményébe. Mert élmény volt, ez világosan rájuk van írva, hiába próbál mind a tisztelgés közepette vérmérsékletüknek megfelelően uralkodni a vonásaikon. A tekintetük elárulja őket, s Saskia mosolya csak bátorítja őket. Kész rendbontó a feleségem! Én csak röviden, éppenhogy biccentek feléjük, s mennénk is ki, egyedül az egyik katona kérdése vonja magára a figyelmemet, de arra sem torpanunk meg. - Kérnek kíséretet vagy járművet kintre, uram? - Szólal meg az egyik, látván, hogy testőri kíséret nincs velünk ezúttal, még lemaradva sem, mint olykor előfordult már. - Nem, köszönjük. A közelben leszünk. - Hárítom el anélkül, hogy Saskiára néznék, hiszen tudom, hogy úgy sem akarna. A közelben maradunk is csak mondvacsinált indok, mert még ha látnának is végig minket az őrtornyokból, akkor se feltétlen tudnának egy ellenünk intézett támadást megakadályozni, és ezzel én is tisztában vagyok. Kockáztatok, remélve, hogy nem kell felavatnom élesben a Greymare hadnagy által tervezett és készített új pisztolyomat. A kapun túl látni, hogy balra, a falak alá vezet az előbbi katonák nyoma, nem is olyan messze kivehetetlen káoszt alkotnak a lábnyomaik, ahogy ide-oda lépkedve, futva, ugorva szórakozták ki magukat a hóban. Meg sem lep, hogy mi jobbra indulunk, ahogy Saskia ígérte: amerre nincsenek lábnyomok. Hagyom, hogy elengedje a kezemet, bár a közelben igyekszem maradni, mert idekint göröngyösebb a talaj, a hó néhol vastagabban, néhol vékonyabban fedte be a tájat, könnyebb lehet elbotlani is. Látom, hogy Saskia megáll, s lehajol hóért, én ekkor lépek azért pár lépésnyi biztonságosabbnak ítélt távolságra, mielőtt ezt is nyakamba nyomja, s ezúttal még csak nem is takarózhat azzal, hogy véletlen volt. Míg úgy vélem, hogy ő a hóval ismerkedik, én a tájat szemlélem, érdekes így fehéren. Miként lehet ebben tájékozódni? Mármint nyilván nem a Város közelében, elég feltűnő pont, hogy elvéteni se lehessen, de mondjuk egy fehér erdőben? Még egyformább, mint zölden. Ebbéli gondolataimból a szemem sarkából megpillantott, felém tartó, repülő valami rángat ki és ösztönösen próbálnék azonnal kitérni az útjából, ám a mellkasom-vállam így is eltalálta. Nem fájdalmas, tompa puffanás csak. Meglepve pillantok le a fehér hófoltra, melynek java lecsúszik a földre rólam. Áhá, már tudom, hogyan lettek olyan furán hófoltosak a katonák is! Csibész mosollyal nézek fel Saskiára, már előre tudván, hogy ez sem volt véletlen tett a részéről. És úgy tűnik, hógolyóval is legalább olyan pontosan céloz, mint párnával. - Biztos abban, hogy hadat üzen, kancellárné? - A választ sem várva, hajolok le én is egy marék hóért, a szó megnevezéséből tudom, hogy kisebb labdaformává kell alakítanom, de az első dobás mégis késlekedik. Nem mert olyan precíz gömb alakot akarnék alkotni, hanem elsőre véletlenül túl keményre sikerült gyúrni a havat, ezzel igazán nem akarom őt megdobni, még ha az ő prémes kabátja is sokat tompítana. Inkább szétnyomom a hógolyót és lazábbra gyúrom, kockáztatva ezzel azt, hogy előnyt adok Saskiának, aki láthatóan jobban felkészült elméletben egy ilyen havas csatára vagy jobban ráérzett a megfelelő arányokra. Persze annyi taktikai érzék belém is szorult, hogy ne várjam meg egy helyben a hógolyó-sorozatot, amit kaphatok. A legalább bokáig érő hóban lépegetve igyekszem eljutni a szántóföldek szélén álló fákhoz, mint egyetlen természetes védelemhez a környéken.
Alig vártam, hogy eljöjjünk ide télen, amikor minden fehérbe öltözik. Egy-két filmben már láttam, de a valóság sokkal csodálatosabb, hidegebb, illatosabb. S vágytam azért is ide, hogy kipróbáljam magunkat egy új világban, mert mindez teljesen új a számunkra, főleg nekem, de kétlem, hogy Callum olyan sokszor járt volna le a Perdára kirándulni, hogy nem kelljen rácsodálkoznia a folyton megújuló természetre. Másrészt tettem egy ígéretet, vagy mondjuk úgy, szerettem volna már beváltani a fenyegetésemet, ami az én drága férjem ruhatárának megreformálását illeti, és nagyon is jól tettem. A szürke már üdítő változatosság a fekete után, jóllehet soha nem erőszakoltam rá más színt, de nem győztem célozgatni. Azokat a csodás szemeket muszáj kiemelni, melyek akkor is csillognak, amikor megmosdatom hóval az arcát. A játék elkezdődött, nem kétséges, hogy hamarosan harc lesz belőle, csak jussunk ki a Város falain túlra. „Én megmondtam” arccal pillantok fel rá, hogy ismét igazam van, és cserébe ajánlok gyógymódot is a kihűlésre.* -Ó! Erre még nem gondoltam, de jó ötlet. Nem hagyod magad? *Eszem ágában sincs a sivatagba menni, hol is találhatnánk ott hűvös medencét? De a vízeséshez bármikor szívesen elmegyek vele lubickolni és a tengerpartra is vágyódom, az még csak a megnézendők listáján van, és valószínűleg elhúzódik az odautazás, tekintve, hogy mire beköszönt a jó idő, már nem lesz tanácsos hosszabb utat megtennem. A fürdés azonban most sem maradhat el, de kellemesen langyos, fodrozódó hullámok helyett a hó frissítő hidege lesz az, amiben megmártózunk. Egyelőre nem fedem fel a terveimet, de Callum ismer már annyira, hogy gyanakodjon amiért a fenyegetése nem vált be. Azt sem veszem komolyan amit a reggeli ébresztőről mond, csak hitetlenkedve elmosolyodom, de az ő mosolya sokkal vészt jóslóbb, mint szokott lenni. * -Ne merészeld! *Hűlök el már a gondolattól is, s nagy szemekkel nézek rá, hogy kifürkésszem a szándékait, de előfordul, hogy nem sikerül. Most sem vagyok biztos abban, hogy komolyan beszélt, vagy csupán meg akart ijeszteni és nem kell attól tartanom, hogy a legszebb álmomból hófürdővel kelt fel. Persze ennek is megvan a maga szépsége, visszaadhatom bár nem lesz a kezem ügyében hógolyó, a párna is megteszi majd. Ezen a gondolaton felbuzdulva indulok el a kapu felé nagy lendülettel, de érzem ahogy Callum olykor visszahúz. Nevetésem, mosolyom és ravasz pillantásom mögött ott van a hála és a szeretet amit csakis azért érzek, mert játék közben is képes vigyázni úgy, hogy ne vegyem észre…vagy legalábbis megpróbálja, és meghagyom ebben a hitben, noha hozzá hasonlóan bennem is van félelem, aggódás, de legutóbb Ewan Noah-val könnyebb volt vigyáznom magamra és rá, nem volt olyan csábító szépség, mint a Perda…mégis utolért. Talán ez a vágyódás egyfajta dac is, hogy csak azért is megmutassam ennek a holdnak, hogy nem bánthat többé. Mindezen érzéseimet most elteszem, meg van az ideje és a helye annak, hogy akár szavak nélkül is elmondjuk egymásnak a félelmeinket, hogy megbeszéljük „mi lesz ha”. Úgy gondolom azonban, hogy a boldogság, az öröm, a jókedv nem csak fájó lelkünkre gyógyír, hanem a bajt is távol tartja, nevetve, ropogva érünk el a kapuig, ahol nem is igazán kell lassítanunk, hiszen a kapu máris nyílik, mintha már messziről minket figyeltek volna az őrök. Nem nagyon van tervem, hogy a kapun túl merre is vessük bele magunkat a nagy sétába, nekem tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy érintetlen havas terület legyen. Az okát nem mondom el, de már azzal, hogy nincs terv, keresztülhúzom Callum számításait. Ő mindig, mindent pontosan megtervez, mindig van „B” terve, gyakran még „C” is, nem mondom, hogy ez nem jó és nem követem olykor a példáját, de most nem lenne mókás percre pontosan kidolgozni a stratégiát. Egy valamire nem gondoltam amikor elindultunk, és ez a kapunál ér utol, amikor az egyik katona kötelességtudatból utánunk szól. Érezhetően megszorul egy picit a kezem Callumén, és önkéntelenül is visszanézek arra amerről jöttünk, de nem tűnik fel sem Katja, sem Jade, sem pedig Andrej. S mire Callum válaszol, az egész nem tart annyi ideig, hogy a mosoly még ha feleslegesen is, lehervadjon az arcomról. Hálásan tekintek rá amiért ezt a kicsinyke szabadságot megadja nekem, legszívesebben most azonnal megcsókolnám, de míg a katonák látóterében vagyunk azért nem teszem, utána pedig elhessegetve feltörni készülő lelkiismeret furdalásomat, csók helyett hógolyóval jutalmazom. Alsó ajkamat beharapva várom a reakcióját mikor a hógolyó engem is meglepve eltalálja, fehér nyomot hagyva a kabátján, de az a meglepett arc….önkéntelenül is felkacagok és még tapsolok is egyet amiért ügyes voltam. * -Azért lássuk be, ez sokkal szórakoztatóbb, mint párnával dobálózni. *S nevetek tovább akkor is amikor lehajolok egy újabb marék hóért. * -Jobb ha már most megadja magát kancellár úr! Különben hóembert csinálok önből! *S már dobom az újabb „lövedéket” míg Callum – ahogy gondoltam – hosszan és precízen igyekszik gyúrni, hátrálva a fák felé. * -Nem ér fedezékbe bújni! *Igyekszem utána menni, de nem sietek és ha nem is látszik, odafigyelek minden lépésre. Ki tudja mi van a hó alatt amiben elbotolhatok, nem mellesleg csúszik is. S fárasztó benne járni, magasabbra emelni a lábaimat…ezt az első percekben észrevettem, de a lelkesedésemen mitsem rontott. Míg lőtávolba nem érek, egyik karomat úgy hajlítom magamhoz, hogy oda tudjam tenni a gombócokat, amiket egymásután gyúrok. Persze ezzel a technikával nem lesz egyik sem tökéletes, de mindegy milyen találja el Callumot.*
- Miért tenném? - Kérdezek vissza mosolyogva arra, hogy nem hagyom magam egy sivatagi kirándulásra rábeszélni, kiváltképp ha az indok csak az, hogy de jó meleg van ott. Inkább a wellness-részlegek szaunái, bár azokért sem vagyok oda. Arról nem is beszélve, mik élnek a sivatagban, már amiket eddig felderítettünk. Nagy szerencsémre a növényzet enyhén szólva is gyér ott, így jó ideig fog még találni Saskia magának más, dúsabb növényzetű helyet, amit felkeresne, azok sem éppen veszélytelenek. Hanem addig is mással kell megfenyegetnem, ha már így kitalálta a gondolataimat, s bár elsőre nem vesz komolyan, sikerül a mosolyomat és pillantásomat úgy alakítani, hogy egy kicsit el tudjam bizonytalanítani. - Neee? Különben? Várj, ne is felelj, majd reggel megtudom! - Teszek rá egy lapáttal még arra a bizonytalanságra, hogy miként is fogja őt a reggel várni, miként ébresztem majd. Csak csibészen mosolygok, abban bízva, hogy estére el is felejti majd Saskia ennek a lehetőségét, ő meg bizonyára abban reménykedik majd, hogy én felejtem el. Ennek megfelelően reménykedve és jókedvűen érjük el a kaput, ahol meg sem állunk szusszanni picit, célirányosan áthaladhatunk, éppen csak az egyik katona kérdése akaszt meg minket, de az sem igazán, mert haladtunkban felelek, mialatt észlelem Saskia mozgásbeli változását: hogy most először jut ma eszébe természetessé vált állandó árnyékai egyike, akiket keresni kezd tekintetével és érzem, miként szorítja meg kicsit jobban a kezem. A válaszomat követően felé pillantok és egy kacsintással felelek a hálásan csillogó szemeknek. Ha tudnám, hogy ezért csók is járna! Helyben behajtanám. Vagyis egy kicsit odébb, nem itt szinte a kapuban még, hiszen a nyilvánosság előtt sosem mutattuk az efféle intimebb érintkezéseket, és ez akkor sem változott meg, mikor még Saskia nem emlékezett önmagára és rám, se a korábbi életünkre. Ez utóbbihoz majdnem teljesen vissza is tudtunk térni néhány szükséges változást kivéve. Egymás közti könnyed játék régen is része volt az életünknek, de az új terep új színt visz az egészbe, valamint a hógolyó-találatot követően a kabátomra is. Párnatalálat nem váltott még ki ilyen nevetést és elégedett tapsolást Saskiából, és ezt ő is érzi, hangot adva annak, hogy szórakoztatóbbnak találja. Tulajdonképpen... igaza van, de be nem vallanám, ám csibész pillantásomban, amivel feltekintek rá benne van az ígéret, hogy tapasztalati kísérletszerzéssel fogok megbizonyosodni szavai igazáról, magyarán hógolyócsata fog kialakulni köztünk. A kimondott kérdésem is szinte költői, mert nemleges válasz esetén, visszakozás hatására is vélhetően egy hógolyóval azért törleszteném az adósságomat, ám az én feleségem nem olyan, aki megrettenve visszavonulót fújna. Pont, ahogy számítottam rá! - Nem ismerem a megadás fogalmát! - Se a hóemberét, ha már itt tartunk. Ez utóbbiról úgy gondolom, hogy annyi hóval dobál meg, hogy mindenhol fehér leszek bizonyára. - És ha belőled lesz hóasszony? - Kérdezek vissza, húzva az időt, míg újrakreálom az elsőre túl keményre sikeredett hógolyót és ügyesen elhajolok az újabb találat elől. - Háborúban mindent ér! Csalni legfőképpen. - Húzódik szám széles, ravasz mosolyba, mikor szóvá teszi hátrálásomat jól ismerve engem és jó helyzetfelismerésről téve tanúbizonyságot, hogy tudja, miért is teszek így, mi a célom. Közben elkészül a hógolyó 2.0-m, amit már megfelelően puhább állagúnak ítélek meg ahhoz, hogy bevetésre alkalmasnak nyilváníthassam és csak egy pillanatig rökönyödjek meg Saskia rutinján, mert már vagy három ilyen hólövedék van betárazva a karjában. Kezdem azt hinni, hogy ő már hajnal előtt kisurrant gyakorolni. Természetesen ekkora előnyt nem engedhetek neki, így a fegyverraktára lesz a célpontom a dobáshoz. Nem is a feje és nem is hasa, hanem kettő között a mellkas részt érné találat, ha mégse a hógolyókat tartó karját érném. Repül is a hógolyó, az egyetlen szépséghibája, hogy ez meg túl lágy lett, az íves röppálya kétharmadánál elkezd szétesni, alig a negyede fogja csak elérni Saskiát, a többi legfeljebb a fejére, nyakába hullik mint nagyra hízott hópelyhek. Tehát a 3.0-s lesz a megfelelő majd... - Ó-ó. - Kommentálom a helyzetemet, nagy mosollyal ugorva be az első fa mögé. Nem vagyok elhízott ember, de még így is sikerült egy vékonyabb fatörzset találni menedékül, ami mögül kissé kilógok, de legalább tiszta célpontot sem nyújtok még úgy sem, hogy leguggolok újabb hógolyókat gyúrni. Kipróbálom Saskia módszerét, hogy többet készítek elő, már ha van annyi időm, mielőtt odaérne hozzám.
Eszemben sincs a sivatagba kirándulni, már csak azért sem, mert teljesen ismeretlen terep, noha minden bizonnyal új élménnyel gazdagodnánk. Ám még a hivatásom sem kötne oda túlságosan, noha biztosan megterem ott valamilyen szárazságtűrő növény és érdekes is lenne felfedezni, de egyelőre beérem azzal ami a közelben van. Évődésnek viszont kiváló téma.* -Pedig biztosan kellemes meleg van most ott. *S rávillantom mosolyom mellett a tekintetemet is ravaszul, mintha komolyan gondolnám az oda csábítását. Ám nem sokáig maradok jó kedvű, Callum remekül ért ahhoz, hogyan bizonytalanítson el, és most, hogy már visszatértek az emlékeim, szavam sem lehet, hogy él ezzel a lehetőséggel. * -Neee! *Kérem őt, mert nem hiszem, hogy olyan kellemes lehet a hó akkor, amikor a finom meleg ágyban fekve kapom azt az arcomba. Más, mint most itt, jobban viselném. De ő még tovább fokozza, és ezen a ponton tényleg elhiszem, hogy képes rá.* -Callum Jenkins, ha megteszed, tényleg megtudod mi lesz különben. *Félig szigorúan tekintve rá ami hiszékenységemet mutatja és félig már nevetve, hogy remélem, mégis csak tréfálkozik. Talán elfelejtem az egészet míg amúgy is a hóban tapicskolunk, talán a vacsoráig sem jut majd eszembe, de ahogy nyugovóra térünk…ott fog motoszkálni a fejemben, mi vár rám reggel. A kapunál egészen más foglalkoztat néhány röpke pillanatig, de mind Callum szavaiból, mind a pillantásából megtudom, ma tényleg kettesben leszünk, nem lesznek figyelő szempárok, még titkon a távolban sem. Az érte szánt csók elmarad, de kétszeresen is megkapja majd ha hazatértünk, addig azonban csak hógolyóra számíthat. Engem is meglep amikor eltalálom, de sajnos erős a gyanúm, hogy ez volt az egyetlen találatom a mai nap folyamán. De ez az egy legalább annyi örömet okoz, mintha már teljesen beterítettem volna hóval. Ennek ellenére nem adom fel, egyébként meg ha nem hólabdákkal, de másképp mindenképpen behavazom. * -Azért mondom! *Tudom jól, ahogy az élet számos területén, úgy ebben a játékban sem fogja feladni, ami csak újabb fűszer, a hónak köszönhetően új játékunkhoz. * -Vállalom, bármikor. *Önkéntelenül is megemelgetem a szemöldökeimet, mintegy kihívás gyanánt, de egészen másra gondolok mint ő. Ebben biztos vagyok, ha már az újabb találatban nem lehetek, ami elől könnyedén elhajol. A hóangyal készítés még messze van, meg kell nyernem a háborút, ami készülőben van akárcsak a karomra fektetett hógolyók, mire Callum egy fa törzsének fedezékébe ér. Elindulok arra, de ahol egy fa van, ott több is, így nekem is kerül majd fedezék ha oda érek. Ruháink színét tekintve egyikünk sem válik láthatatlanná…mégis jobb lett volna egy fehér kabát. * -Rendben, de ez rám is vonatkozik ám! *Fenyegetem meg, tovább gyarapítva a lövedékeim számát, óvatos lépteim miatt nem érek olyan gyorsan a közelébe, és a fához sem amit kinéztem magamnak, bőven van ideje és lehetősége megcélozni. Meg is teszi, én meg már a dobás utáni pillanatban igyekszem elhajolni a hógolyó elől, ami teljességgel feleslegesnek bizonyul és éppolyan bosszantónak is. Mivel a hirtelen mozdulat miatt ugyan Callum széteső hógolyója amúgy sem tett volna bennem vagy a karomban lévő elkészült lövedékekben nagy kárt, viszont a lendület miatt egyszerűen kipotyognak a karomra felhalmozott hógolyók. Szinte egyszerre mondjuk ki a csalódott hangot, én még egy újabbal megtoldva, mikor Callum felé fordulva látom, hogy már sokkal kisebb támadási felületet nyújt.* -Óó!...Óóóó! *Igyekszem én is a fám mögé sietni, de előtte még felkapkodom azokat, amiket elhagytam, még hozzájuk lehet gyúrni. Nem támadok, inkább a fa mögé sietek, ahol lepakolhatom a tövébe a már kész golyókat és továbbiakat gyúrhatok a közelemben lévő hómennyiségből. Aztán jöhet a háború, mindezt fülig érő szájjal, nagy lelkesen teszem. Amikor egyelőre elégnek nyilvánítom a mennyiséget, előlépek, hacsak Callum nem indult meg előbb, s a karomra ismét felhalmozott golyókból dobálok felé egy sorozatot. Ha megelőzött ezzel, akkor a hóba térdelve, hogy ne kelljen hajolgatnom, sorra kapom fel a hólabdákat. Így még kisebb felületet hagyva magamból. Nem is érzékelem, hogy mennyire van hideg, nem is érdekel, hogy a hóban térdelek, csak a játék. Kimondottan élvezem.*
- Szerencsére a férjed hozzá van szokva a hideghez, nem kell miatta sivatagi túrát tervezned. - Somolygok, mert tudom, hogy ugrat - ugye? -, és nem akar valójában ő sem oda sietni, főleg nem ebben a pár napban, amit idelent fogunk ismét tölteni és végre kiélvezheti a havat. Azért magamban titkon drukkolni kezdek annak, hogy sokáig megmaradjon ez a hótakaró, biztos, ami biztos. Még ha ez azzal is jár, hogy ha reggel őt megtréfálom nyakához - vagy a szintén kecses kis bokájához - tett hódarabkával, akkor egy újabb háborúba fogunk belebonyolódni és rákövetkező reggel sietnem kell nekem ébredni előbb. A kérlelésre előbb csak felvonom picit a szemöldökeim galád mosoly kíséretében, hanem mikor a teljes nevemet hallom ezzel a hangsúllyal, ám rangjelölés nélkül, széles mosollyá változtatja a korábbit a fülemnek ismerősen csengő szokatlansága, ellentmondás vagy sem. - Nem tudom, mi lesz a lányunk neve, de reméljük, hogy nála ezzel nagyobb sikert érsz el! - Felelek bátran és határozottan, mintha leperegne rólam a fenyegetés, pedig biztosra veszem, hogy kiderül, mi lesz az a különben. Egyébként most már érdekel is. Ám ezt csak sokára tudom meg, mert a kapuhoz érve azon hamar túl is haladunk, és az egyedüli igazi megállást nem is a minket megszólító őr hívja elő, hanem kint a gyönyörködés a tájban és az engem orvul eltaláló hógolyó. Ha vért nem is, de revansot kíván az ügy! - Ha így állunk, ám legyen, próbálj meg hóembert csinálni belőlem! - Nevetek vissza rá, mit sem sejtve hóangyalos tervekről. Egyébként sem tudom, hogy mi az. - Saskia Jenkins csal. Ezt is megéltük. - Cukkolom kicsit, mert nem kell nagy ember- és önismeret hozzá, hogy belássam, az efféle játszmázások inkább rám jellemzőek, a gátlás nélküli csalásról nem is beszélve, ha a helyzet megkívánja. Most pedig megkívánja, egyrészt kell a fa fedezéke, másrészt becélzom a muníciót tartó karját, hogy az előnyét elvegyem. Kevés terv éli meg a csata végét változatlanul, s olykor a vak szerencse kell a sikerhez. Most is ennek köszönhetem csak a tervem beválását, mert a hógolyó szétesik, de Saskia erre nem számított és előrelátóan elhajolt, ami miatt elejtette a kész hógolyóit. Viccesen egyszerre és egyformán reagálunk, mikor ezt látjuk és egymásra tekintünk és a másiktól tartva szinte szinkronban mozogva húzódunk be egy-egy fa mögé. Egyikünké sem elég széles, hogy teljesen takarjon, de a találati esélyeket rontja. Sietősen hógolyó-gyártásba kezdek én is, de a 3.0-s verziókkal sem haladok annyira gyorsan, mint kellene, alig négy készül el, mikor felpillantva látom, hogy Saskia támadásba lendül. Meg is lep ezzel, le mertem volna fogadni, hogy a védekező szerepet fogja betölteni, még azt is kinéztem belőle, hogy hóból kis sáncfalat emel maga köré legalább az irányomba. Amilyen gyorsan haladt a hógolyókkal... Hanem úgy tűnik, erre a sáncra én szorulnék inkább rá a támadása miatt, de erről lemaradva a legjobb védekezés a támadás elvén a 3.0-s hógolyóimmal próbálom őt eltalálni. A vékony fától csak ideig-óráig remélhetek fedezéket, de próbálnám előnyömet tartani azzal, hogy ha Saskia kilép oldalra, akkor ellenkező irányba megteszem én is, hogy a fatörzs takarásában maradhassak még. Hadászati hiba nem ismerni jól a terepviszonyokat, ahol csatába bocsátkozunk, és így botlom meg hátrafelé lépés közben egy kőben vagy gyökérdarabban, vagy nem is tudom mi lapult meg a hótakaró alatt sunyi módon, a végeredményt tekintve ugyanaz lesz: hanyatt esem a hóban, a köpenyszerű kabát szinte szétterül a hófehér takarón, de pont a takaróhoz hasonló puhasága miatt meg sem érzem az érkezést. Végre egyszer úgy zuhanok a Perda földjére, hogy nem fáj. Ám ez nem jelenti azt, hogy a maradék hógolyókat megmentve és újabbakat markolva hozzájuk kifogyásuk után feladnám a csatát: azokat mind Saskiára dobálom - fejét, hasát kerülve gondosan -, hogy ha meg akarja nyerni ezt a háborút, ne legyen könnyű dolga. S teszem mindezt nevetve, önfeledten, talán magam nem is érzékelve, hogy így teszek, csak élvezem a pillanatot, a helyzetet.
-És szerinted a feleségednek is elég volt annyi, hogy két és fél évig hóember volt? *Kérdezek vissza nevetve, viccet csinálva abból, ami megpecsételte életünk egy részét, amit kényszer szült…ami időt adott. Most már képes vagyok ebből a szempontból az öniróniára, és kérdezem ezt úgy, mint aki valóban komolyan gondolja a sivatagi túrát. Hallottam arról a vidékről, hiszen érdekelt, hogy vajon megél-e ott bármilyen növény, és legnagyobb meglepetésemre igen, mégsem ajánlották az utat oda. Nem csak a hely extrém, hanem az ott élő állatok is, szóval egyelőre nem kell Callumnak félnie attól, hogy mindenáron rá akarom majd beszélni egy sivatagi kirándulásra…homokembert készíteni. Egyelőre azonban marad a hideg és a hó, olyannyira, hogy Callumnak sikerül kihoznia belőlem minden kétséget, és ezáltal kérlelést is, amit nagyon nem vesz komolyan. Ráadásul még pimaszkodik is, ezért kénytelen leszek felkészülni arra, hogy nála korábban keljek és…mostantól azon gondolkodni mi legyen a különben.* -Pimaszkodj csak….jól van. *Húzom fel az orrom sértődve és tőle nem különben sejtelmesen függőben hagyva a közeli jövő történéseit. Callum nem tudja, de egyelőre előnyben vagyok vele szemben, a kapun túl aztán, meg is mutatom mennyire felkészültem a mai napra. Nem hiába tologattam az orra elé a pda-t egész héten. * -Nem csak próbálom, meg is teszem! *Nevetek fel a minden tudók magabiztosságával.* -Melletted muszáj vagyok, lépést kell tartanom. *Igenis csalni fogok, oly sok mindenben nem tenném, vagy nem lennék rá képes, de a játékban nem ismerek tréfát, és azt hiszem ez eddigi legjobb játékunk. Elindul hát a harc azzal, hogy mindjárt sikerül Callumot telibe találnom, és egy ideig meg is tartom az előnyömet annak ellenére, hogy a már kész hógolyókat elejtem. De nem esem kétségbe, máris nekilátok újabbakat gyártani, miközben magam is fedezékbe sietek, hogy végül azt tegyem, amire Callum vélhetőleg nem számít. Azt a picike előnyt meg kell tartanom és előbb kimozdulok a fa mögül, hogy megsorozzam Callumot, de úgy vélem túl messze van tőlem és azon merengek hócsata közben, hogy felé kellene indulnom, s már ki is szemelem a másik fát félúton, ami mögé elbújhatok kisebb támadási felületet nyújtva, de Callum pont akkor tűnik el….a hóban. Hallom a nevetését, így nem ijedek meg, hanem kihasználom az alkalmat, hogy hozzám képest rosszabb pozícióba került és elindulok felé, karomra gyorsan bekészítve pár hógolyót. Kissé oldalra lépve, majd vissza, hogy ne legyek biztos célpont. Nehéz a nagy hóban előrejutni, főleg úgy, hogy közben nevetek és próbálom őt becélozni…de aztán fel is hagyok vele míg a közelébe nem érek. * -Fekve sokkal jobb célpontot nyújtasz. *Nem is érdekel, hogy néhány Callum hógolyó eltalál a combom környékén, beáldozok pár találatot, mert mikor odaérek hozzá, a meghagyott hólabdákat mind ráborítom fentről, remélve, hogy önkéntelenül is elfordítja a fejét és akkor egyszerűen ráülhetek, hogy ne tudjon mozdulni. Térdeimmel két oldalt támaszkodva a hóban , úgy sem merészel most komolyabban birkózni velem, nézek le rá.* -Most megvagy! *S amíg nem fogja le a kezeimet, két marokkal szórom rá a havat nevetve. *
- Figyelembe véve, hogy itt vagyunk most, a válaszom: nem. - Felelek mosolyogva, s el kell ismernem, könnyebben rávett erre a havas túrára a számos, még férfi létemre is félreérthetetlen célzásokkal, mintha ugyanezt a sivataggal próbálta volna elérni. Ha oda megyünk egyszer valaha is, egészen biztosan nem fogunk olyan könnyedén, testőrök nélkül sétálni, mint ahogy tesszük most és nem csak azért, mert jóval messzebb leszünk a Város óvó falaitól. Még ilyen közelségben is érhetnének minket meglepetések akár vadállatok, akár ellenállók részéről, sőt teljesen az ellenségesebb szemléletű perdaiakat sem zárnám ki, ám bízom benne, hogy ma kivételesen szerencsénk lesz. A támadást így sem ússzuk meg, csak egy jóval kellemesebb változatával élünk, mikor mi esünk egymásnak és az sem véresen komoly, még reggel sem lesz, ha valóban megviccelem egy kis ágyban nyakába csempészett jéghideg hóval. Érdekel mi lesz a különben majd, mivel állna bosszút, melyről már most tudom, hogy szeretni fogom és nevetek majd rajta. Másnem utólag biztosan. De addig is jól eső érzés még a lányunkat is belevonni a közeli és távoli jövőnkbe említés szintjén, ellensúlyozva egy kis optimista tervezéssel a jelen állandó aggódását és féltését. A kialakuló hógolyócsatában is igyekszem úgy célozni - főleg mikor már vannak célt elérő hógolyóim -, hogy véletlenül se sérülhessen se Saskia, se a baba. Igen elenyésző az esély rá, hogy a vastag kabáton át a nem túl keményre gyúrt hógolyó kárt okozhatna, de nem merek kockáztatni, így is nehéz félretolni a gondolatot, hogy nem kellene ennyire megerőltetnie magát Saskiának. Még akkor is, ha tapasztalatból tudjuk, hogy ágyban feküdt hetek ellenére is el tud menni egy magzat, az életet viszont élni is kell. Itt és most is. Így erővel félreteszem az aggódásból fakadó rosszallásomat és ebben segít Saskia váratlan húzása is, hogy számításaimmal ellentétben nem védekező lesz, hanem a támadó, sőt, csakhamar a hátamon nyekkenek a puha hóban, amit nem rest kihasználni. - Nem ér előre megadni azt a "különben"-t! - Mondom széles mosollyal dacára annak - vagy éppen azért -, hogy látom mire készül, mi céból tartogatja a hógolyókat. Hiába nyújtok tökéletes célpontot így hátamon fekve, Saskia biztosra megy. Én meggyúrt munícióból kifogyva, már csak magam mellé kapva, nagyot markolok a hóból és azt hajítom felé, ami jelen esetben is afféle hópermetet jelent, de ezzel akkor sem hagyok fel, mikor a nyakamba zúdítja fentről az összes hógolyóját. Ösztönös, hogy elfordítom a fejemet oldalra, szemeimet becsukva, összeszorítva, és már csak azért is fordítom a fejem, mert a borzongatóan hideg hó ellenére nevetek még mindig és nem volna jó, ha a számba menne a hó. Megkóstolni azért nem akarom. A hópermet szórással csak akkor hagyok fel, mikor érzékelem, hogy rám ült, de cseppet sincs ellenemre. Egyik kezemmel épp az arcomba és hajamba zúdult hómennyiséget söpröm le egy-két gyors mozdulattal, de Saskiát nem akarom magamról lesöpörni. Épp ellenkezőleg. Szabad kezem a derekára simul, véletlenül se akarjon megszökni nekem és felülve hozzá nézek vele farkasszemet egy pillanatig. - Úgy véled, nyertél? - Reagálok arra, hogy megvagyok, s a válasszal sietnie kell Saskiának, mert a kérdésem után már egy csókot lopok le az ajkairól, hogy aztán még közelebb hajolva kis csókokkal a nyakához közelítsek, oda a kabát, a sál és a szőke hajtincsei alá fúrjam be kicsit magam csókkal kényeztetve őt. A számomra is roppant kellemes tevékenység arra is jó, hogy elrejtsem vele a készülő merényletet: a nem a derekán nyugvó, ölelő kezem lopva aprót markol a hóba, hogy a nyaka másik oldalára, mint ahova a forró csókokat kapja, becsempésszek egy kis jeges meglepetést.
Biztosan tudja, hogy hosszú ideig ki lesznek elégítve a vágyaim ezzel a mai játékkal, és nem csak a maival, hanem míg itt vagyunk, minden nappal. Láttam már Perdát szépen zöldellőnek, és most hófehérnek, egyszerűen csodálatos. Ezerszínű ez a hold, nem is nagyon vágyom vissza a Dominiumra. Azzal a lehetőséggel amit ajánlott, érezhetően boldoggá tett, s már csak a megvalósítás várat magára. Már nem is kell válaszolnom, elég egy mosoly amivel igazat adok neki, amivel gyarapíthatja a pontjait. Egyelőre azonban a kezdeti előnyömet kell megtartanom, amit úgy sejtek nem lesz könnyű, noha mindketten gyakorlatlanok vagyunk a hógolyózásban. Tapasztalat híján a kreativitást hívom elő és máris többet gyúrok, hogy legyen munícióm és Callum várakozásával ellentétben támadásba lendülök, nem a védekezés stratégiáját alkalmazom. S ez be is jön. Óvatosságom ellenére is hamarosan fehér lesz a kabátom úgy hiszem és hóangyalt még nem is csináltunk. A harc közben még a másnap reggel is szóba kerül, felelőtlen kijelentésem pedig feladat elé állít azzal, hogy ki kell még találnom a „különbent”.* -Callum Jenkins kancellár óvást nyújt be? *Kérdezem nevetve, mikor méltatlankodik, hogy kihasználom a fekvő helyzetét. A ráborított hógolyókkal nagy előnyre teszek szert és a menekülését is elvágom azzal, hogy ráülök. Nevetésem messzire hallatszik, mely a játéknak szól és nem időleges győzelmemnek. Jóllehet Callum remek testhelyzetben van ahhoz, hogy hóangyalt csináltassak vele, de körülöttünk már össze van taposva a hó, így maga a hely nem alkalmas rá, így inkább még a maradékot szórom rá hógolyók helyett. Jól sejtettem, hogy majd elfordítja a fejét, az önkéntelen mozdulat pedig nekem adott még előnyt, mielőtt felülne hozzám. Bár gyanítom, hogy nem sokáig lesz nálam az előny, őt elnézve csak nevetek. Régen láttam és hallottam így nevetni, ilyen felhőtlenül boldognak és ez engem is boldoggá tesz. Akár a gyerekek, szabadon játszunk, s minden baj és gond messzire elkerül most minket. Nem tervezem, hogy felállok és elillanok előle, de nem is hagyja, kezei a derekamra csúsznak és a kapott csókkal el is vonja a figyelmemet. Két tenyerembe fogom arcát és elmerülnék abban a finom csókban, de ez most nem a megadásé. Nem gyanakszom akkor sem amikor ajkai a nyakamon lefelé óvakodnak, s a nevetésembe apró sóhajok is vegyülnek már jelezve, hogy ha tovább folytatja még a hógolyózást is elfelejtem, de a következő pillanatban galádul emlékeztet rá. A nyakam egyik oldalán forró csókok lepik el bőrömet, míg a másikon jeges meglepetés csap le rám, Callum jóvoltából. Önkéntelenül is hátrébb húzódom és sikkantásom első hangjai még a döbbeneté és a játékos haragé, hogy így átvert, de szavaim végén már nevetek, és igyekszem kisöpörni a hideget a kabátom alól. Most aztán úgy járok, mint korábban Callum, a hó gyorsan olvad és csorog le a nyakamon, de szerencsére a bőrömön hamar megmelegszik.* -Callum! Nahát…ezt azért….nagyon galád vagy! *Nincs sem időm sem alkalmam arra, hogy lopva markoljak a hóba, így a támadásom nyíltan irányul ellene, ha sikerül legalább az egyik kezemmel felmarkolt hóval megmosni az arcát. Különben sem értem volna célt azzal, ha megpróbálom bármivel is elterelni a figyelmét, túl nyilvánvaló lett volna és ilyesmivel nem lehet Callumnál próbálkozni. Csókot csak akkor kap ha sikerül az akcióm, akárhogy is lesz a végén kiderül, hogy nem csak nekünk tetszik a játék. Édes és apró mozgást érzek a hasamban és bár a nevetésem elhalkul, a mosoly ott marad az arcomon. * -Ó..óó Callum! *A kabátom alá nyúlva simítom kezem a hasamra, jóllehet úgy még nem igazán érezni a legkisebb Jenkins mocorgását, de így olyan mintha őt simogatnám.* -Neki is tetszik. *S ahogy Callumra nézek, minden örömömet hűen tükrözi, csillogó szemekkel, boldogan mosolyogva, egy kis békét csempészve a háborúnkba.*
- Kancellár-kártya! - Kiáltom még valahol ott, mielőtt elérne a rámzúduló hótömeg Saskia kezei közül, de hogy ez a kártya mennyire nem jött be se óvás, se semmi más gyanánt, azt a rajtam tornyosuló hótömeg és Saskia győzedelmes elhelyezkedése rajtam is bizonyítja. Persze nem adom fel ilyen könnyen a csatát, habár a csókok közben adott apró sóhajai majdnem eltántorítanak eredeti szándékomtól. Hogy ez mégsem történik meg, annak köszönhető, hogy már erre is van tervem. Nevetek sikkantásán, mely nagyon bájos, és kicsit sem fenyegeti az ember dobhártyáját még ilyen közelről sem. Azért persze segítek neki kisöpörni a havat, nekem is van szívem és nincs egy órája sem, hogy magam is megtudhattam, milyen a ruha alá óvakodó jéghideg hódarab. A revansot érzékelem, de nem tettleg lépek fel ellene, hanem meggyőzéssel próbálkoznék, azonban elkések vele, hiába vagyok a szavak embere. - Csak azért, hogy... neee! Csak hogy kiengesztelhesselek! - Nevetek én is, elfordítva megint a fejem, amivel csak azt érem el, hogy a számba nem vagy csak alig megy hó, ellenben sokkal jobb célpont Saskiának, aki el tudja kenni arcomon a felmarkolt havat. Csak azért nem borzongok bele, mert az arcom már hozzászokott a hidegéhez. Megfordul a fejemben a viszonzás, de a csókja ezt ezúttal teljesen kiveri a fejemből, és örömmel viszonozom. Amúgy is imént ígértem neki kiengesztelést, azonban a csók félbeszakad. Hogy nem hordok ki lábon - vagyis így fekve-ülve - egy szívinfarktust arra az "óóó"-ra és a hasához kapott kezére, az csak azért van, mert látom, hogy a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról, csak másabb színezetet öltött, de igazán csak akkor nyugszom meg, mikor újra megszólal. - Mocorog? - Kapcsolok gyorsan az utána következő szavakra és kérdezek rá a nyilvánvalóra, de azt legalább lelkesen teszem, szemeim csillogása sem marad el Saskiáétól. Én viszont csak a kabáton át simogatom meg a hasát, homlokomat Saskiáénak döntve. Tudom, hogy ezek olyan apró, finom mozgások ott benn, amit esélytelen lenne megéreznem még, ráadásul nagyobb rést sem akarok Saskia kabátján nyitni, ahol beszökhet a hideg levegő a derekára. Nem lehet beteg. Ezúttal nem. - Neki a legjobb. Mindkettőnk összes galádságát megússza odabent. - Somolyogva pillantok fel Saskia meleg, barna szemeibe, de úgy érzem, hogy valójában most nekünk a legjobb: egy kicsit most mi is lebegünk boldog időtlenségben ahogy várakozunk a kis jövevényre. Még sokára lesz, mire élvezheti a havat, de hogy ő is része lesz majd a mókának valahogy az én lelkesedésemet a hó iránt is növeli és kabáton át simogatva üzenek neki... természetesen úgy, hogy Saskia is jól hallja. - Anyukádtól elsajátítod majd a hógolyógyúrás művészetét, utána meg átállsz az én oldalamra, rendben? Egy mocorgás igent jelent, a kettő szintén. - Csibész mosollyal nézek fel újra Saskiára, mintha csak várnám, hogy megerősítse, melyik igennel felelt a kislány.
A kancellár kártya bevetése nem használ semmit, csak azt éri el vele Callum, hogy még hangosabban nevetek, míg forró ajkai el nem érik a nyakamat. Nincs időm azon gondolkodni, ha ezért ilyen finom csókokat kapok, érdemes lenne egy nagyobb támadásba belelendülni, abban bízva, hogy a jutalom is nagyobb lesz, de hiába minden sóhajtás, Callumot nem hatja meg és máris lefagyasztja a másik oldalamat. Engem meg az nem hat meg, hogy meg van benne a hajlandóság eltakarítania tettének nyomait, mert ahogy érezhetően az utolsó, még el nem olvadt darabot is sikerül a nyakamból kiszedni, megmosdatom Callum arcát. * -Deee! Azzal szeretnél kiengesztelni, hogy havat csempészel a nyakamba? *Tudom, hogy mire gondolt, de elejét veszem a csábítási trükkjeinek….amit rögvest én alkalmazok. Már csak azért is, hogy eszébe se jusson az édes bosszú, helyette édes csókkal vonom el a figyelmét, amit magam is élvezek. Érzem a hó ízét ajkain, a hideget, az illatát és már-már elcsábulnék, amikor az apróságunk is helyet kér a játékban. Az érzés megmelengeti a szívemet, a jókedv pedig távol tartja az aggódást, ami már Ewan Noah esetében is ott volt bennünk, bármennyire is örültünk. Most csak a boldogság és meglepettség érzése árad szét bennem, és ez az ami nem hagyja, hogy Callum aggodalmaskodjon. * -Igen, ficánkol a kisasszony. *Elhúzom a kezem a hasamról csak azért, hogy Callum arcát közrefogjam, néhány csendes, de némán nevetgélős pillanat jut a másik homlokának támasztva sajátunkat. Csak megjegyzésére nevetek fel halkan, mint aki attól tart, hogy megzavarja az apróság édes és mozgalmas álmát. * -Szóval galádok vagyunk? Az a gyanúm, hogy nem lesz otthonülő típus. *Mosolyogva nézek fel rá, míg tehetem elmerülök azokban a hullámzó kék tengerekben melyek soha nem szűntek meg rám mosolyogni. Kezemet Callum kezére simítom, de igazán csak én érzem a finom mocorgást, olyasmi mint amilyet a vízesésnél éreztem mikor kezemet a vízbe merítettem. Csodálatosak ezek a pillanatok, de nem győzöm már kivárni, hogy a karomba foghassam. Tudom, hogy nem szabadna túlságosan beleélnem magam, de sokszor elképzeltem ahogy a kezeimet fogva tipeg a perdai kis kertünkben…most pedig a kacagását képelem el és édes, pirosló pofiját mely szinte világít a vakítóan fehér hóban. Callum ennél sokkal gyakorlatiasabb, már hadsereget toboroz. * -Nem nyertél. Hármat mocorgott. Szóval az én fegyverhordozóm lesz. *Nem tudom Callum csibészes mosolyát leutánozni, pedig számtalanszor próbáltam már, az enyém csupán árnyéka az övének, de szavaim minden bizonnyal hatásosabbak. Ha esetleg ellenkezne vagy megint a kancellár kártyával jönne, esetleg óvást nyújtana be, arra is meg van a válaszom.* -Bizonyítsd be! *Nevetve próbálok lemászni róla, hogy felálljak de ha sikerül a kezemet nyújtom felé, nem mintha segítségre szorulna, inkább csak azért, hogy megérinthessem és ha feláll, hozzábújok egy kicsit. Ideje a hóangyal gyártáson törni a fejem, milyen csellel vegyem rá Callumot. Aztán persze lehet, hogy szükségtelen, elég ha csak megkérem rá. * -Mit szólnál egy jó kis játékhoz? Nyerhetsz vele egy kellemes vacsorát velem, illatos fürdővel együtt. *Kíváncsian nézek fel rá, hogyan fogadja…de gyanítom, hogy csapdát fog sejteni mögötte. *
Esélyem sincs válaszolni, ellenérveket felsorakoztatni vagy bármi más módon jobb belátásra bírni Saskiát, mert megtalálta az újabb módját az elhallgatásomnak azzal, hogy nagy kupac havat dörgöl a képembe. A másik módot meg rögtön ezután veti be a csókkal, és ezzel kimondatlanul is megerősítette, hogy a hócsatát ő nyerte meg. Legközelebbre jobban fel kell készülnöm, habár nem tudom, mikor lesz az a legközelebb. Lehet csak akkor, mikor a kis apróság, aki Saskia hasában növekszik, már idekint mászhat, ismerkedhet a hóval legalább úgy rácsodálkozva, mint mi felnőttek, akiknek új mindez az űr sivársága után. A jövőkép annyira szép, hogy makacsul ragaszkodunk hozzá és nem hagyjuk most, hogy az aggódás sötét árnyai megmételyezzék boldogságunkat. Legalább pár pillanatot hagyjanak nekünk, ha már gyomorgörcsben telnek a napok, kiváltképp, mikor vizsgálat is van és összeszorul a szívünk félve, mikor egy váratlan mozdulat elsőre baljósan félreérthető. De egyelőre minden rendben odabent, és a jeges kéz, mely a szívem után nyúlt, hogy megszorítsa, semmivé lesz Saskia meleg napként sugárzó boldog mosolyától. - Az a gyanúm, hogy onnantól mi sem leszünk otthon ülő típusok. - Derülök Saskia szavain és egészítem ki a sajátjaimmal. Nem vagyunk különösebben közösségi emberek - engem a Halálcsók miatti hírem és kancellári rangom okán amúgy is inkább elkerülnek, és nagyon helyesen teszik ezt -, szívesebben töltjük el az időnként otthon vagy társaság nélküli szabadidős tevékenységgel, ha már ki kell mozdulni. Idelent ez meg fog változni, nem csak mert lesz terveink szerint egy kis kertünk, hanem mert idővel ki is fogunk lépni a kert határain túlra. Arról nem is beszélve, hogy ha örököl tőlem némi egészséges csibészséget... Máris betoborozom a seregembe, legalábbis ez a tervem, de Saskia nem hagyja magát, mi több, lehet csal is, hiszen csak ő tudhatja jelenleg, mennyit mocorgott a kislány odabent. A válasza ugyanakkor nem hoz zavarba és a szavai elején már arcomra kiülő mosolyban benne van, hogy számítottam rá, hogy hármat fog mondani. - A három az kettő plusz egy, tehát dupla igen. - Mondom Saskiának roppant kegyesen, mert mondhattam volna, hogy az háromszor egy, tehát tripla igennel nyertem. Majd lepillantok a szépen, finoman gömbölyödő hasára. - Látod, anyukád csak fegyverhordozónak tartana. Nálam hercegnő leszel! - Az utolsó mondatnál nem csak finoman simogatom meg kabáton át a hasát, hanem széles, csibész mosollyal nézek fel Saskiára, na erre húzzon lapot, ha úgy érzi, felül tudja múlni és meg tudja győzni a lányunkat már most, hogy az ő oldalára álljon. - Be is fogom! - Szélesedik ki a mosolyom, mikor Saskia bizonyítékot akar, de a bizonyításra még várnunk kell. Felsegítem feleségem, már amennyire ez ültemből lehetséges, és elfogadom az ő segítő kezét, de inkább csak fogom, mint séta közben, egy pillanatig sem nehezedek rá vagy húzom. Húzni csak derekánál fogva és csak akkor, mikor már én is állok és ő hozzám bújik, akkor húzom őt magamhoz közelebb lágyan és ölelem át, fejemet az övére hajtva és mosolyogva élvezem, hogy a hajára tapadt hópelyhek elolvadnak az arcomon így. A kérdésre előbb felvonom a szemöldökeimet, hogy miféle játék jutott Saskia eszébe - csak fa meg hó van körülöttünk, mit lehetne még itt játszani? -, de mikor a játékismertető és -szabályok taglalása helyett csak a nyereményt helyezi kilátásba, lepillantva rá már rosszat sejtek. - Újabban csak akkor kapok majd vacsorát, ha több fát ölelek meg adott idő alatt, mint te? - Gyanakszom, naná! A nyeremény része viszont kimondottan csábít...
A hógolyózás és az ebből kialakult kis csata, legyen bárkié is a győzelem olyan derűt kölcsönöz mindennapjaink közé, ami nem engedi közelünkbe az árnyékokat. Várandósságom nem csak abban más most, hogy a szívem alatt kislányt hordok, hanem abban is, hogy bár a félelem ott settenkedik a sarkunkban, most ne rezzenek össze minden apró és váratlan mozdulat miatt. Másképp is érzem magam, erősnek és kitartónak, ha olykor eszembe is jut félni és tartani attól, hogy elveszíthetem, a gondolat nem tartós, nem görcsölök rá és nem szorítja össze a szívemet a hónál is hidegebb, fagyos abroncs. S mikor megérzem az apró kis remegést, már el is felejtem a Callum elleni hócsatánk győzelmét.* -Ez így igaz. Szaladgálhatunk majd utána. Gondold csak el, a kíváncsiságát tőled, a természetszeretetét tőlem örökli majd. *Nevetve gondolok bele és pillantásom amivel Callumra nézek, őt is arra ösztönzi, hogy képzelje csak el. A perdai erdőt kíváncsian uralma alá hajtó pöttöm lány, akit semmilyen veszély nem érdekel. Egy bizonyos kor után már nem lesz elég neki a kis kert amit tervezünk…azt viszont nem is említem, mennyire tisztában vagyok azzal, ha Callum ravaszságát örökli, bizony kölcsönözhetek majd drága férjemtől nadrágot amit aztán jó szorosan kell felkötnöm, ha nem akarom, hogy idejekorán leszavazzanak. Ennek még csak halvány árnyéka Callum nyílt csalása a mocorgások számával való játszadozás, de soha nem adom fel. * -Callum, mi lenne ha csak egyszer nem csalnál? *Nevetek fel, mikor rezzenéstelenül közli az általa tökéletesnek talált végeredményt, és továbbra is mosolyogva nézem, miként kommunikál a pöttömmel. Callum győzedelmes mosolyát látva azonban muszáj rálicitálnom.* -Igen, fegyverhordozónak, amíg kicsi vagy, utána igazi harcos hercegnőt faragok belőled! *Nézek én is le a pocakomra, s most csak kabáton keresztül simogatom meg, majd pillantok fel Callumra. Azt ugye mindketten tudjuk, hogy bebizonyítani mikor mennyit mocorgott a kisbabánk, számára lehetetlen, még akkor is, ha épp az ultrahangon nézi. Na jó, akkor talán nem, de sosem fogadok vele olyankor. Hogy győzelmem teljes legyen, a régóta tervezett hóangyal készítéshez látok hozzá. Callum segítségével sikerül gyorsan és biztonságosan felállnom, s aztán a kezem nyújtom, hogy legalább a viszonzás látszata megmaradjon, s aztán jöhet a csábítás. Jóllehet az első pillanatokban pusztán a jóleső érzés és a boldogság miatt bújok hozzá, élvezem ahogyan erős karjaival átölel, és azt ahogyan elmosolyodik. Egy nagyon hosszú pillanatig elmerülök ebben az érzésben, de utána felnézve rá teszem fel a kérdést, máris a várható nyereményt helyezve kilátásba. Ahogy sejtettem, Callum kancellár énje azonnal csatasorba áll. A felvetése széles mosolyt csal az arcomra, de valami mást csillant meg a szemeimben.* -Ötleteket is adsz? Ez roppant kedves tőled. *Megvárom szavaim hatását, s aztán folytatom a meggyőzést.* -Nos, ha szebb és _tökéletesebb_ hóangyalt csinálsz mint én, akkor még meg is masszírozlak. Finoman, érzékien…*Lágyan mosolyodom el a végére és nem kis előrelátással nyomom meg a tökéletes szót, tudva azt, hogy Callum mennyire törekszik rá, legyen az komoly stratégia vagy akár csak egy kis játék. *
Elmosolyodom, mert belegondoltam Saskia szavaiba, ahogy kérte, és mosolyom okának hamar hangot is adok. - Ez esetben emlékeztess, kérlek, hogy magasíttassuk meg a Város falait! - És kell majd neki kis fülbevaló nyomkövető chippel benne, de ezt már nem mondom ki. Ha valóban ebben a párosításban fog örökölni, seperc alatt kereket old a Város körüli erdőben. Ha meg mégis az én természetszeretetemet örökli, azon is lesz mit mosolyogni. Rosszalkodása esetén nem klasszikus sarokba állítás lesz a jussa, hanem mehet fákat ölelgetni. Talán velem együtt, ha együtt fogunk csalni és lebukni. Akkor majd jobban igyekszünk, ügyesebbek leszünk, mert én most nem sok sikert érek el, mégsem szomorkodom, hanem Saskiával nevetek fel röviden. - Hmm, nem tudom. Még sosem próbáltam. - Húzódik széles, csibészes mosolyra a szám a legkisebb szégyenérzet nélkül, amiért bevallottan megrögzött csaló volnék, sőt, úgy mondtam ki a szavakat, mint akinek soha eszébe sem jutott eddig az a lehetőség, hogy ne csaljon. Kancellár vagyok, nagyon gondolkozni sem kell sokszor, hogy az eredményeket a saját szájízemnek megfelelően tálaljam. A rálicitálásra viszont felvonom kicsit a szemöldökeimet és leheletnyit előre, lefele biccentem a fejemet úgy nézek rá, hogy szavak nélkül is üzenem, szerintem ezzel nem licitált rám. Nálam alapból hercegnőként indul, és nagyon remélem, hogy harcosként fog születni. Küzdenie kell, hogy ne járjon úgy, mint három korábbi testvére. Nem járhat úgy. Nem hagyom! Még egyszer nem bukhatok el, megvédem őket... Benne van ez is óvó, szerető ölelésemben, mellyel Saskiát a karjaimba zárom, és csak élvezzük a csendes hóesést, mely nem akar abbamaradni. Feleségem töri meg a csendet, de egyáltalán nem bánom, hiszen érdekes játékkal áll elő és taktikusan a nyereményt lebegteti meg előttem. Visszakérdezésemre adott válaszára feleletként felszisszenek, de mosolygok. Van, amikor nekem is jobb lenne csendben maradnom. De mosolygok, mert tudom, hogy Saskiának nem lenne szíve étlen-szomjan hagyni. Nyeremények tekintetében viszont sokkal jobban megy neki a licitálás. - Ejha, egyre csak növeled a nyeremények listáját! Még akkor egy kicsit kéretem magam! - Egyre gyanúsabb a dolog, pedig nem tűnik vészesnek. - Ilyen jó hóangyal-készítőnek gondolod magad, hogy ennyire biztos vagy a győzelmedben? - Ifjúkoromban jártam utoljára a szimulációs termekben. Vajon Saskia ott gyakorolt volna? A hógolyó gyúrás is pazarul ment neki, és szavai alapján hóangyal készítésben sem lehet rossz. Vagy ez pszichológiai hadviselés a részéről, hogy elbizonytalanítson. - És ha te nyersz, akkor én is ugyanezeket biztosítom a számodra? - Kérdezek rá erre is, melyek közül nem a vacsora izgat, sokkal inkább a fürdő és a masszírozás. Érthető, már csak azért is, mert egyikünk sem jó szakács, így idelent is rendeljük inkább a vacsoránkat, és ugyan ki mással költenénk el, ha nem egymással? - Akkor, hadd lássam, minél kell szebbet és tökéletesebbet csinálnom! - Egy apró csókot követően engedek az ölelésen, legalábbis gondolom el kellene hozzá őt engednem. Magabiztos mosolyom mögé rejtem, hogy azért is vagyok ilyen előzékeny, mert így legalább kiderül majd számomra, hogy mi a csuda is az a hóangyal?
Callum elővigyázatossága nem csak a városfal magasításában merül ki úgy érzem, jóllehet csak azt osztja meg velem. De ismerem már és emlékszem is, hogy milyen amikor maximális biztonságra törekszik. Lehet, hogy ezt most mosolyogva mondta, de azt hiszem fel kell készülnöm arra, hogy majd finomítsak a tervein, amennyiben túlzásba vinné. Egyikünk sem tudja milyen lesz majd a kislányunk, mit fog szeretni és mitől idegenkedik majd, de nekem mindegy is, csak szülessen meg, legyen egészséges, a többivel pedig majd megharcolunk. S az a harc örömteli lesz. Akkor is, ha Callumhoz hasonlóan csalni fog, amit kedves férjem szavaiból kitűnik, nem lehet semmivel sem helyettesíteni. * -Pedig megpróbálhatnád, csak néha. Hidd el, annak is meg van a maga bája. *Kacagva ösztönzöm, jóllehet számára igen nehéz feladat elé állítom. Gyerekként láttam magam is, bár csak a tizedét és emlékszem Callum minden törekvésére, tervére…egy kancellárnak mindig résen kell lennie, mindig mások előtt egy lépéssel, ha nem kettővel kell járnia. Nos, legfeljebb mókából, játékból játszhatna tisztességesen….ám nem teszi meg. nem tudok mivel rálicitálni és ezt érzem is, annak ellenére ragaszkodom a magam győzelméhez és bízom abban, hogy a lányunk majd legalább női szolidaritást vállal velem a jövőben. S persze abban is, hogy Callumot majd az ujjunk köré csavarjuk, úgy sem tud ellenállni egy szép és kérlelő tekintetnek, egy mosolynak, egy ölelésnek, egy csóknak, vagy a lányunk esetében egy cuppanós, nyálas puszinak. Vesztét még nem vázolom fel előtte, hogy letöröljem arcáról azokat a megjátszottan csodálkozó vonásokat, melyekkel kétségbe von, és amelyeket kivétel nélkül szeretek, a pimaszul felvont szemöldökével együtt. A csábítás azonban picit hosszabbra nyúlik, mert kifejezetten élvezem és jóleső az ölelése, ami a szokottól egy kicsit különbözik. Talán a korábbi gondolatok, az aggodalma az ami szorosabbra fonja karjait körülöttem, épp csak érzem a különbséget, de ott van és megmelengeti a szívemet. Tudom, hogy bármit megtenne értem, értünk, oly sokat áldozott fel, nem lehet hiábavaló. Vigyáznom kell arra a csöpp kis életre mely a szívem alatt már megkezdte harcát a zord világgal, de kell neki a nevetés is éppúgy, mint nekem. S nevetek akkor is amikor felszisszen, de már kimondta, már késő és ezt tükrözi a tekintetem is. Ennek ellenére, többet és többet ajánlok.* -Nem lesz több, ne is várd. Ha nem vállalod, akkor…hhmmm, lássuk csak. Holnap az erdőbe megyünk sétálni. *Akkor is ha ma hóangyalt készít nekem, de ezt nem kell tudnia, a holnapi kirándulást majd csak holnap fogom kitalálni. * -Volt egy mesterem, persze, hogy profi vagyok benne. *Nézek rá büszkén és sejtelmesen, mert Hartley zászlóst egyelőre nem akarom elárulni, úgy hiszem ha Callum megtudja, hogy ő ajánlotta az egész hógolyózást és hóangyal készítést, a zászlós legközelebb megnézheti magát. Viszont ha Callumnak tetszeni fog az is, akkor a zászlós még egész jól kijöhet a dologból. Magabiztosságom azonban csak kívülről valós, fogalmam sincs, hogyan sikerül majd. * -Neeem! Akkor mindegy lenne ki nyer, mert te mindkettőt élveznéd. *Pimaszul elmosolyodom, ahogyan ő szokott, bár neki sokkal jobban áll, minden bizonnyal a már elve pimaszságra és ravaszságra épülő vonásai miatt. * -Ha én nyerek, akkor közösen főzünk valamit holnap ebédre. *ezt persze lehet, hogy élvezni fogjuk, de megenni nem az biztos, mert szégyen és gyalázat, még én sem jeleskedem a konyhában, de nem is az a lényeg, hanem, hogy együtt legyünk. Valószínű, hogy ki fogjuk dobni a végén, de legalább minden egyes darabja az ételnek, precíz pontossággal lesz felszeletelve, egyforma nagyságúakra, bármi is legyen. Callum végső beleegyezésére szélesen elmosolyodom, ilyen az amikor egy kancellárné nyer. Amint lazít az ölelésen, kifordulok a karjaiból és kézen fogom őt, majd elindulok, de nem megyek messzire. Néhány lépésnyire csak a hógolyózás miatt összetaposott helyszínünktől, oda ahol a hó még érintetlen, csillogón terül el. Callum elé állok, s mivel már megtapasztaltam ilyen vastag a hótakaró és puha, óvatosan azért, de hanyatt „dobom” magam. Vigyázok magamra, a babánkra, de vigyázok arra is, hogy ne támaszkodjam le nagyon magam mellett. Végül kinyújtom a karjaimat a fejem fölé és lábaimat is széttárom, majd mindent visszazárok a testemhez. Mindeközben Callumot nézem mosolyogva, olykor nevetve, élvezve ahogy a hóban fekszem, s még a kesztyűn keresztül is érzem lágyságát, finomságát s persze azt is ahogyan ropog alattam. Végül miután megelégeltem – tökéletesnek minősítettem a hóangyalt – egészen a derekam alatt támaszkodva emelkedem fel, s nyújtom a kezem Callum felé.* -Ne, ne lépj előre, csak hajolj értem kérlek, ne rontsd el. Csak húzz fel. *S mögöttem a hóban ott marad a nyomom, a testemé, lábaim alkotta angyalszoknyáé és a karjaim rajzolta szárnyaké, fejem helyén pedig még a sapka mintája is kirajzolódik. * -Tökéletes. Nem is gondoltam volna. Te jössz Callum. *Nézek rá kihívóan, s igen, most bizony bele kell feküdnie a hóba és kalimpálnia kell kézzel-lábbal. *
Felvont szemöldökkel nézek rá és próbálok nem nevetni, mikor megpróbál meggyőzni arról, hogy néha ne csaljak. Nem is a céllal van bajom, a nevetést belőlem az csalná ki, hogy szerinte én tudok bájos lenni, hogy az nekem jól állna. Egyszer próbálnám meg, és biztosra veszem, akkor annyira gyanakodnak majd rám, mint addig soha. Szavaira aztán körbenézek. - Most nem ott vagyunk? - Vonom össze aztán kicsit a szemöldökeim az ölelést követően és azután, hogy Saskia elkezdte felvezetni, milyen új játékban hívna ki ellenfeléül. Ma különösen buzog az én kancellárnémban a versenyzési vágy, de nincs okom nemet mondani. Eddig legalábbis nem mondott semmi olyant. Ugyan ritkásan állnak itt a fák, magam is tudom, hogy a szántók felé indultunk ki, de azért az odébb van, itt meg hosszan elszórtan magasodik ez a pár tucat fa, amelyek között a hógolyócsatát vívtuk. Én ezt már erdőnek nevezném híján a megfelelőbb kifejezésnek, de tudom, hogy Saskia ezzel nem így lesz. És azt is tudom, hogy teljesen mindegy, hogy vállalom-e a hóangyal-kihívást most vagy sem, holnap így is, úgy is az erdőben fogom találni magam. Következésképpen ki kell találnom majd valamit, hogy ha ma veszítenék, akkor a mára beígért jutalmat hogyan tudnám holnap beszerezni mégis. Olyan kecsegtető az a nyeremény, nem tudok lemondani róla. - És még én ne csaljak! - Méltatlankodok arra, hogy neki felkészítő mestere is volt, s Hartley az utolsó, akire gondolok ebben a szerepben. Előbb jut eszembe valamelyik régi film, amit Saskia úgy szeret, bár azokban mi volt a hóangyal, azt nem tudom. Emlékeim szerint a főhősnő jól megfázott a hidegben, jött a daliás, jellemzően addig félreértett lovagja és megmentette, majd boldog véget ért a történet. Kivéve, mikor nem, és innen nézve ez az angyalos dolog morbidnak is hathatna, de Saskia mosolyánál csak a szemei csillogása lelkesebb, tehát nem drámára készülünk. Egyelőre sodródom az árral, míg kiderül, mi is lesz a feladat, de előtte kiderítem a pontos feltételeket, például azt is, hogy ha ő nyer, akkor is vacsora-fürdő-masszázs hármas vonalán mozgunk-e? - Ha én nyerem meg a fürdőt és a masszázst, akkor te nem élveznéd? Jól van, Saskia Jenkins. Most már csak azért is nyerek, hogy te szenvedhess! - Hunyorgok rá mosolyogva, de ő is tudja, hogy ez csak játék. Inkább elveszítek mindent, minthogy ő egy pillanatig is szenvedjen. Egyébként meg jól mérte fel a helyzetet, én élvezném a fürdőt, masszázst akkor is, ha én kapom és akkor is, ha adnom kellene. Mindegy, csak vele legyek. Így viszont kíváncsian várom, mit talál ki, és az elhangzott nyeremény igencsak meglep. - Ajjaj, kedves, attól tartok, hogy nem minden emléked tért vissza. A konyhánk nem a szerénységünk miatt olyan kicsi. - Mosolyodok el, s most már biztos, hogy ha ma nyer Saskia, akkor holnap be kell hajtanom valahogy azt a masszázsos fürdőt. Nem mert ne lenne biztosan élvezetes és várhatóan az ügyetlenségünk miatt sok nevetéssel teli a közös főzés - idáig hallom a JL vádbeszédét, hogy pazaroljuk az ételt, míg mások a mindig ugyanolyan ízű kásaszerű ételnek csúfolt valamit eszik a Dominiumon -, de azért jelenleg csábítóbb program a másik. Mindenesetre bólintok rá, ha Saskia nem gondolta meg magát. Ha ezt kéri nyereményként, ám legyen, egy csókkal pecsételjük meg az egyezségünket, és engedem el őt, hogy a hóangyalnak nekiláthasson. - Ha megengeded, felvenném videóra. Ha esetleg vita tárgya lenne, ki nyer, ki csalt, vissza tudjuk nézni. - Csalok, mosolyomban és pillantásomban is benne van. Igazából csak Saskiát örökíteném meg, mert mikor ez a mosoly játszik az ajkain, mint most is, különösen bájo, és rá illik is ez a szó. Elindulunk ki az erdőből - márpedig ez az - a szántó felé, ahol már nincsenek fák, ellenben nagy havas, sík terület. Logikus választás. Ugyan a siklók legtöbbjének nem szükséges rövid kifutópálya sem, álló helyükből is fel tudnak emelkedni felfelé, de ez a hóangyal olyan régimódi dolog lehet, tehát biztos kell kifutópálya. Hogy mit kell ebben készíteni? Gondolom a nyomunk lesz érdekes, kié egyenesebb, vagy ugrik hosszabbat, hogy nyoma se legyen, mintha tényleg repült volna. Így aztán - ha engedte Saskia a felvételt, akkor egyik kezemben a pda-val felvételre állítva, ha nem engedte, akkor anélkül - nézek nagy szemekkel, mikor félreérthetetlenül szánt szándékkal terül el a hóban hanyatt és így szalad feljebb a szemöldököm, mikor kezét-lábát mozgatja egyszerre, és szélesedik egyre jobban a mosolyom. Ez inkább Saskiának szól, olyan imádni való, ahogy így nevet boldogan, csak iszom magamba a látványt, nem is realizálva, hogy az én feladatom is ez lesz. Egyébként lehet nem is ez, csak ez most eszébe jutott Saskiának, hiszen az angyalok elméletileg repültek, ez meg fekvés. Mikor látom, hogy felkelne, automatikusan is lépek előre segíteni neki, vagyis csak lépnék, mert idejében ér a figyelmeztetés. Elteszem gyors a pda-t, ha a kezemben volt, majd az instrukcióknak megfelelően segítem fel. - Mit ne... - Mit ne rontsak el, kérdeznék rá, de ahogy felállt és odébb lépett Saskia, én is meglátom a nyomot a hóban, és gyanúmat csak megerősíti, hogy feleségem is műértő szakértelmével mustrálja meg a saját művét. Hasonlóan komoly arcot veszek fel, mint aki egy festményt bírálna el egy rangos verseny döntőjében zsűrizve, hibát keresve, és ezzel a komolysággal fordul fejem Saskia felé, kicsit felé is hajolva, halkan suttogva, a végén elmosolyodva. - Ezt a hóangyalt... hány főzéssel tudnám kiváltani?
Callumban sok minden bájos, vagy kedves, vagy aranyos, de ő mindegyiket elutasítaná, még akkor is, ha senki nem hallaná miket mondok róla. A nem csalásban való báj egészen más és nem is őt ruházom fel vele hanem magának a nem csalásnak a tényét, mégis meglepve néz rám. Talán olyannyira elszokott ezektől a dolgoktól a hétköznapokon s míg nem voltam vele, hogy furcsállja azt amit nekem nap mint nap megadott, megad a mai napig és a jövőben is majd. Még mindig nem tudok betelni azzal a sok jóval és kedvességgel, figyelmességgel és szerelemmel amit tőle kapok, nem beszélve a kivételes humoráról…nos azt hiszem még az apró kis csalásai is mókásak néha. S amikor visszakérdez, mert én másképp gondolok valamit, mint ő, mintha ettől megváltozna bármi is. * -Nem, drágám, most nem erdőben vagyunk, ez csak néhány fa, egy elszigetelt facsoport, de nem erdő. *Azt hiszem holnap Callum vezetést kell tartanom, amikor az erdőbe megyünk sétálni, jóllehet oda tavasszal érdemes menni, de egyszer mindenkinek látnia kell a téli erdőt. Méltatlankodása nevetést csal ki belőlem, úgy teszi mintha ez tőlem rendszeres lenne, pedig ő a csalások mestere.* -Nekem szabad, mert mindig le vagyok maradva mögötted. *Válaszolom megjátszott daccal, de a következő mondatnál már belesétálok a csapdájába, amit ki is használ. * -Callum! Most nem az én élvezetemről van szó, persze, hogy élvezném mindkét részét, de a lényeg a te nyereményed vagy veszteséged. Ezért szabad csalnom, mert mindig kiforgatod a szavaimat. *A szándékos dac elillanni látszik, pedig igyekszem nem elnevetni magam, ahogyan foggal-körömmel ragaszkodik a masszázzsal egybekötött fürdőhöz. Szó se róla, én sem veszíteném el szívesen, de mókás ahogy megpróbál játékon kívül is harcolni érte, még a teljes nevemet is kimondta. Igen komoly harsnak nézek elébe. Már csak azért is más nyereményt találok ki magamnak, és nem véletlenül. Pontosan tudom, amire szeretné felhívni a figyelmem, egyikünk sem konyhatündér. * -Jól van, egyszer mindent ki kell próbálni. Az apartmanban viszont elég nagy a konyha. *Nem engedek belőle és kénytelen elfogadni, a legjobb az egészben, hogy csókkal szentesítjük, és eszembe is jut egy pillanatra, hogy naponta több fogadást is kellene kötnünk, csak azért, hogy még több lakalmunk legyen megkóstolni a másik ajkait…de aztán rájövök, hogy a fogadásokban általában Callum nyer, így nem éri meg az egész, maradok inkább a véletlenszerű, „csak mert szeretlek” csókoknál. Ezek után már csak a megfelelő hely kiválasztása marad hátra és nem is kell messzire menni, csak érintetlen hótakaró kell és az, hogy a fák ne legyenek útban. * -Rendben, remek ötlet. Majd megmutatjuk a lányunknak, hogy az apukája ilyen ügyes hóangyal készítésben…is. *Mosolyogva nézek rá, úgy ahogy ritkán szoktam, alkalom híján, de most hiába akar csalni, mert az ő pimasz mosolya ezt sugallja, nem hagyom magam. Ha meg akar örökíteni játék közben, ő sem vonhatja ki magát ez alól. Callumról igen kevés fotó van, videó még annyi sem. Nem szeret szerepelni, jóllehet ezt néhány kancellár társa kétkedéssel fogadná, mert a nyilvánosság előtt való megjelenés Callum egyik erőssége, de az más. Akkor kancellár. Magánemberként viszont inkább engem fotóz. Szó se róla van jó néhány közös fotónk is, azokat imádom és mióta visszatértek az emlékeim, a korábban eldugott fotók is visszakerültek a helyükre, már ahol nem vette át az uralmat valamelyik új virágom. Nem látszik rajtam, de izgulok hogyan sikerül, de míg „készül” nem gondolok erre, csak élvezem a hóban fekvést, a hidegét mely átsüt a kabáton, az illatát, a frissességét…és nem különben Callum meglepett és elgondolkodó arcának látványát. Ez utóbbi még el is mélyül amikor feladatom végeztével fel szeretnék állni, de rászólok, hogy vigyázzon, nehogy elrontsa a művemet. Én elégedett vagyok, Callum ahogy sok minden mást, ezt is komolyan veszi, már ha lehet hinni a glédába állított mimikájának. Mindaddig ezt hiszem, míg hozzám hajolva meg nem szólal, akkor önkéntelenül is felnevetek, kezem az ajkaimhoz kapom s úgy nézek rá még mindig nevetve. A kesztyűmön összegyűlt hóval próbálom megsimogatni az arcát, és nem engedek az egyezségből. * -Nem válthatod ki. Megegyeztünk. Szóval, na alkudozz Callum Jenkins, kérem szépen a pda-t és állj neki, oda az enyém mellé. *S kézen fogva viszem arrébb, majd nyújtom a kezem a pda-ért, hogy én készítsek róla bizonyíték erejű videót, nem különben szórakoztatót, amit biztosan megnézek majd néhányszor. Sok olyan dolgot csináltunk már együtt, amit el sem hinnének az emberek, de ez…mindet felülmúlja. Ezért is szeretem a Perdát, eddig bármennyire is Callum ellenségének akart látszani, most pont az ellenkezője. Boldognak és felszabadultnak látom és ez mindent megér.*
- Lenne ennyi fánk a Dominiumon és nem kertnek neveznénk, hanem erdőnek! - Próbálkozom, mert megtehetem, hiszen úgy sem fogunk akkora sétát tenni, hogy körbejárjuk az erdő határait. Talán nincs is neki helyenként, egybefolyik más erdőkkel. Hagyom is ezt, inkább hangot adok annak, hogy ő bezzeg csalhat, míg engem letiltana róla. - Tehát elismered, hogy csalni hasznos és jó, anélkül nem lehet győzni? - Ravasz kis mosoly jelenik meg az arcomon, előjeleként annak, hogy szavai kiforgatásával fogok élni, az azért csak nem minősül csalásnak. Már ahogy a nevemet kiejtve rám szól, már akkor mosolygok, elárulván mennyire tudom élvezni ezt a hangsúlyt. Lehet mert senki más nem él vele, senki más nem élhet vele. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a csalás fogalma éppolyan tág és saját ízlésed szerint formálható, mint az erdő fogalma! - Nevetek, mert nem lehet megállni, hiszen olyan bájosan adja elő Saskia és önmagában is vicces, hogy kettőnk közül nekem kellene jónak lenni, ő meg élhet minden aljas módszerrel, amivel én szoktam. - Az étteremben nagyobb. - Jegyzem meg mintegy mellékes tényként, de csibészes pillantásom azt sugallja, hogy be is lopózhatnánk annak a konyhájára. Amennyiben egy kancellárnak és feleségének bárhova is lopóznia kell, nem pedig szimplán bevonulnia és nemes egyszerűséggel elfoglalnia. Az alku mindenesetre megköttetik, a helyszín már részletkérdés, amit ráérünk később is eldönteni aktuális kedvünk szerint. Ha egyáltalán szükség lesz rá, mert feltett szándékom nyerni. Gondolom itt még legalábbis, még akkor is, mikor egy hóval borított szabad területre sétálunk, ahol még bokorcsoport sincs, nem hogy facsoport. Még akkor is így gondolom, mikor a pda-val való felvételt javaslom és mosolygok az indokon, amivel Saskia beleegyezik. A kétely akkor fog el, mikor hanyatt dobja magát a puha hórétegben és szembesülök azzal, mi fog rám várni. Még tudom kicsit feledni elmerülve gyönyörködve feleségem nevető arcában, csillogó szemeiben, önfeledt szabadságában. Valahol kicsit irigylem is érte, mert bár megtehetném, a megannyi szabály és elvárás, az állandó figyelem középpontjában létezés rangomnál fogva valahogy mind gátló tényezőként lépnek fel. Aki ismert gyerekként, az tudhatja, hogy egy jó adag csibészség szorult belém, amelyet a felnőtt férfi higgadtsága és a megörökölt rang, a hatalom, a felelősség súlya komolyított és zabolázott meg már elég hamar. De dacára minden csibészségnek, a játék, a cél nélküli felszabadult szórakozás már gyerekként is hiányzott az életemből. Saskia csempészett vissze belőle egy kicsit, mert bár apósom egy álomvilágba ringatta őt és testvérét, annyi a javára írható, hogy az igazi gyerekszoba érzését megadta nekik, lehettek gyerekek. Talán emiatt is feszengek belül, mert minden felszabadultságot, amit Saskia hozott az életembe, a lakosztályunk négy fala közé zártam, ott mertem csak teret engedni neki, ez itt viszont nyílt terület. Akkor is, ha a falakról, őrtornyokról nem látni ide. Humorba csempészve próbálok kihátrálni ebből, de pechemre Saskia nem hogy nem enged, még a pda-ról sem feledkezett meg, amit beszéd közben már igyekeztem sunnyogva a kabátom zsebébe visszasüllyeszteni. Ha nem szoktam volna ennyi hóhoz már hozzá, ami az arcomba került ma, azt mondanám a havas kesztyűs arc simogatására is, hogy nettó galádság, nem kedveskedés, ahogy a szavait is hiába próbálja kedvesen becsomagolni. Szemeimben ott a mosoly, ahogy sóhajtok, és a pda-eltüntetési mozdulat is megakad, visszafordul, s rájátszott kelletlenlenséggel adom át. - Nincs is szükségem ellenségekre. És jó, hogy korábban törte fel a gépünket a JL... - Dünnyögöm somolyogva, és Saskia az egyetlen, aki miatt törődök a becsülettel, és odébb lépve párat magam is megfordulok vele szembe, majd óvatosan leülök a hóba. - Igazából egyértelműen én nyerek: nagyobb lesz a hóangyalom. - Nézek fel rá egy utolsó, vérszegény próbálkozással élve, de Saskia jól alkalmazkodott az évek alatt az új családnevéhez: sok kegyelemre nem számíthatok. Ha így van, mit van mit tenni, mint hátradőlni a hóban, de elég jól ismer hozzá, hogy lássa, eléggé a komfortzónámon kívül estem, valahol kényelmetlen ez az egész. Nem annak a lehetősége, hogy veszíthetek, hanem maga a tevékenység és a nyílt helyszín kombinációja. Ám szeretem őt annyira, hogy ne akarjam a mókát elrontani további, komolyabb húzódozással, inkább mosolygok, már csak kínomban is, meg előre derülve magamon, mennyire "jól" fogok mutatni a felvételen. Ahogy elkezdem mozgatni a látottak szerint a kezem-lábam, igyekszem ráhangolódni a játékra, megtalálni azt, ami miatt Saskia is olyan boldognak tűnt miatta, de a szürke felhők fölöttem, határtalan végtelenségük nem sokat segít ebben, így inkább lehunyt szemmel folytatom ezzel szűkítve le legalább képzeletben a teret. Beválik, így jobb, a mozgás is lelkesebb lett és nem olyan lomha, a mosoly az arcomon is őszintébb színezetet öltött. - Ezt a felvételt dupla jelszóval védem le! - Jelentem ki közben, tovább szélesedő mosollyal. Tudni kell magunkon is nevetni. - Te honnan tudtad, hogy mikor jó? Hogy meddig kell csinálni? - Kérdezem még felpillantva Saskiára. Nem a helyzettől szabadulnék, fura még kissé, de összességében egész jó móka. Inkább azért kérdezem, mert hiába nyitom ki a szemem, akkor se látom az eredményt.
-Fákat szeretnél a lakosztályunkba? *Szándékosan értem félre és ehhez igazítom a mosolyomat is. Nem vitázom vele arról, mi erdő és mi facsoport, hol kezdődik és hol van a határ. Tény, hogy a Dominium Kertje elég kicsi ahhoz, hogy néhány fa már erdőnek látsszék, de most nem is ez a lényeg. * -Ellened? Nem. *S még a fejemet is ingatom, hogy nagyobb súlyt adjak annak a nemnek, s már emlékszem is azokra az apró csalásokra, melyeket Callum ellen vetettem be, nagyrészükről talán nem is tud, vagy nem csalásnak hitte. Női praktika. Addig míg újra be nem kell vetnem, én leszek az áldozat, Callum remekül tudja mások szavait kifacsarni, kifordítani és újra alkotni, s most velem is ezt teszi. De nem hagyom magam.* -Tőled tanultam. *Én nem nevetek, de a mosoly amivel megajándékozom Callumot, egy kicsit pimasz és az orrnyergemet is megráncolom hozzá. Ez már majdnem olyan, mintha gyerekként nyelvet öltöttem volna, de olyat sosem tennék. Tény azonban, hogy sokat tanultam tőle, az évek során egymáshoz csiszolódtunk és ő mindig is egy kicsit pimasz volt, ami megfűszerezte a mindennapjainkat. Mellette nem lehet unatkozni, és mindig nagyon kellett figyelnem, hogy lépést tudjak vele tartani. Az én nyereményem győzelem esetén is ennek a figyelemnek az eredménye, amúgy is vágytam már arra, hogy kipróbáljuk magunkat ezen a téren is. Clara biztatása és a salátává rázódott vacsora, a desszert kockásítása elég motiváló volt, s ha semmi nem sikerül, akkor is jót szórakoztunk. Az ajánlatára mondhatni két kézzel kapok, most nem szabad semmire nemet mondanom, mert akkor visszakozik.* -Remek ötlet Callum, és jobban is van felszerelve, mint a mi konyhánk. Így nem kell konyhai eszközökkel televásárolnom a fiókokat, melyekben szinte minden van, csak nem kanalak és kések. *Nevetéséből ítélve nem is kell nagyon rábeszélnem, az az ismerős, csibészes pillantás, mint egy gyerek aki rosszban sántikál. Azonban nem tudtam kihagyni, hogy ne dörgöljem az orra alá, hogy a fél orvosi szoba a mi konyhai fiókunkban van elraktározva. Nem mintha zavarna. Most már csak az van hátra, hogy el is kezdjük a hóangyal készítő versenyt, amihez egy másik helyszínt kell választanom, ahol még érintetlen a hó. Callum arcát lopva figyelem, még nem gyanakszik, de láthatóan zavarja, hogy nem tudja mire készüljön és ez hozzáad még a felhőtlen jókedvemhez. Az pedig külön öröm, hogy szeretné megörökíteni, ha nem kéri, én magam ajánlottam volna fel, természetesen hasonló indokkal, mint Callum. Így mégis csak jobb, mert visszavághatok azzal, hogy úgy lesznek egyenlők az esélyek, ha róla is készül felvétel. A közös kis házi gyűjteményünkbe, másnak nem mutogatnám és nem azért mert önző lennék, hogy nem osztoznék mással azon, mennyire más amikor velem van. Szívesen világgá kürtölném, hogy lássa mindenki, jó ember ő, tele van szeretettel…mert fáj amikor elmarasztalóan beszélnek róla, amikor látom milyen félelemmel térnek ki az útjából. Most azonban mindez eszembe sem jut, ahogy óvatosan de hátravetem magam a hóba, már csak a felhőtlen szórakozáson jár az eszem. Kacagásom ott táncol Callum körül, míg fel nem segít. Egy kicsit unszolni kell, de hiszem, hogy nem fogja megbánni, még ha most egy kicsit az ellenségének is tekint, ám a dünnyögése megmosolyogtat és tudom, hogy nyertem. Legalábbis egy csatát.* -Pedig van egy pár, de ők nem vesznek rá ilyesmire. *S már készítem is a pda-t a felvételhez, amin valószínűleg remegni fog a kép a nevetésemtől. Kelletlensége majdnem visszakozásra késztet, de megmakacsolom magam. Tudom, hogy most úgy érzi ez nem méltó hozzá és látom a szemeiben, hogy kényelmetlenül érzi magát, de azt is tudom, hogy meg fogja érni. * -Nem a nagyság számít, de megelőlegezek neked egy plusz pontot érte. *Széles mosollyal biztatom és elindítom a felvételt, igyekszem úgy tartani, hogy végig benne legyen, mert közben elpillantok a pda mellett, hogy ne a kis kijelzőn keresztül lássam. Igazán akkor nyugszom meg, amikor lehunyja a szemeit, ráérzett az ízére. * -Dupla-dupla jelszóval. Ugye milyen jó? *Kérdezem boldogan nézve a mosolyát, mely egyre szélesedik és összegyűri szemei körül a nevetőráncokat. Mindig ilyennek szeretném látni.* -Nem tudom, tippeltem. Amikor már úgy éreztem nem kotrok el több havat a kezeimmel, de addig csinálhatod amíg csak jólesik, amíg boldoggá tesz.
- Amilyen szerencsém van, a mostani bokrok megnőnek akkorára. - Sóhajtom lemondóan, de mosolyogva. Saskia növényei még a bokortól is messze állnak - szerencsére -, de számuk jelentősen megszaporodott. Mondjuk ez nem volt olyan nehéz nekik, én a régiek közül egyetlen egy kókatagot tudtam csak megmenteni, épphogy életben tartani, s akaratlan kínzó bánásmódomtól való szabadulását immáron nem csak új hajtásokkal, erős zöld levelekkel hálálta meg, hanem virágokat is hozott. Pedig meg mernék esküdni rá, hogy Saskia is csak meglocsolja, talán egy kicsit rendszeresebben. Idő kérdése lenne, s azért kellene a költözés mellett döntenünk, mert a növények növik ki a lakosztályt. Abban viszont biztos vagyok, ha lesz kertünk, akkor egy fa is lesz hozzá, minimum dézsában, ha máshogy nem lehet. Óvatosabban kell fogalmaznom, ha növényekről van szó, Saskia túl lelkes velük, nem tud rájuk nemet mondani... én meg Saskiának mondok nehezen nemet, főleg, ha látom, hogy mennyire ragyog a tekintete és mosolya. Valami hasonló áll fenn most is, mikor versenyzünk, s némi csalástól sem riad vissza Saskia, de még az is bájos tőle, hogy meg sem próbálja tagadni, sőt felvállalja, hogy tőlem tanulja. - Hmmm, tehetséges is és gyönyörű is a tanítványom. - Gyönyörködöm kicsit a mosolyon, amelynél az orrnyergére ráncok szaladnak pajkos játékosságot sugározva. Már előre látom, bármelyikünk is nyer és akár a fürdőben, akár a konyhában kötünk ki, ott is meg fog majd valami apropó miatt jelenni ez a boldog mosoly. És már alig tudom kivárni! - Ezt most úgy mondtad, mintha a te növényápoló-metsző-csodássávarázsoló eszközeid nem azokban a fiókokban lennének szintén lábosok helyett. - Emelem meg egyik szemöldökömet kicsit, tudván, hogy a csipeszekre és hasonló eszközökre gondol, kissé túlozva ugyan, mert a ruháinkat a hálóban lévő szekrényben tároljuk, azon kívül a konyhai alsó szekrénysor az egyetlen tárolónk, minden mást az nyel el. Közte bizony Saskia holmijait is, melyektől nem váltam meg, csak a nevével jelzett dobozokból visszavándoroltak a helyükre. Mindenesetre az elhangzottakba csak ennyiben kötök bele, magyarán a városi étterem konyhájának elfoglalása már lebeszélt tényként kezelhető, cseppet sem húzódom miatta, még ha erre is számított. "Otthon" a vendégapartmanban meghittebb lenne, a konyhában viszont izgalmasabb. Persze, ehhez Saskiának nyernie kell, amire igen nagy az esélye, mert mikor szembesülök a feladattal, leginkább kihátrálnék, ha tudnék. Megtehetném, és szívem húz is ehhez a lehetőséghez, de nem akarok az lenni, aki elrontja a másik örömét, és úgy látom, hogy Saskiának ez a hóangyalosdi nagyon fontos. Na meg úgy okoskodom, hogy sokára lesz újra tél, mikor hó is lesz, akkor már nem kell ezt csinálnom még egyszer, már nem lesz ilyen újdonság varázsa. Remélem. - Emlékeztess, hogy küldjek nekik köszönő üdvözletet... - Morgom vissza a mosolygó feleségemnek, aki hirtelen rosszabb lett minden ellenségemnél könyörtelenség tekintetében. Már-már átértékelem emberi kapcsolataimat, miközben kelletlenül megérkezem a hóba, kicsit sem sietve el, pedig már legszívesebben állnék is fel innen, túl akarván lenni rajta. - Akkor nyertem! Pont egy ponttal. Azért ne keseredj el, kedves! - Villantok rá egy hamiskás mosolyt még, utolsó leheletnyi próbálkozással, borítékolva az eredményét. Annyira, hogy a választ sem várom meg, már dőlök is hátra a hóba, s nekilátok életem első - és ugye utolsó - hóangyalának készítéséhez, amihez a komfortosabb érzetet a külvilág nagyjábóli kizárásával teremtem meg azzal, hogy lehunyom a szemeimet. - Felvétel alatt nem vagyok hajlandó válaszolni a kérdésekre, kérem, tartogassák a műsor utánra! - Felelek meg arra mosolyogva, hogy mennyire jó ezt csinálni. Soha nem ismerném be, hogy azért nem is olyan rossz, végülis. De nem is a JL miatt, ha megkaparintaná a felvételt erről a vallomásról. Nem, sokkal inkább a feleségem miatt nem mondom ki, mert képes lenne számtalanszor felhasználni ezt ellenem. - Ühüm. - Hümmögök a válaszára, némileg gondterhelt gondolatok gyűrik a ráncokat szemöldökeim közé és a homlokomra. Amíg nem kotrok el több havat... Le fogok érni a fűig. Vagy földig. A fű vajon elszáradt szintén, mint a falevelek? Biológiából ilyen téren erősen hiányosnak érzem a tudásomat, mert őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy az én életemben találunk lakható égitestet. És hogy én oda le is megyek. És megtudom, mi az a hóangyal. - Rendben, késznek nyilvánítom, mielőtt túl jó lesz. - Nagy mellénnyel szólok, és már lendületesen ülök is fel, anélkül, hogy letámasztanám a kezeimet. Eddig jó. Természetesen nem kérem Saskia segítségét, az ő állapotában véletlen se erőltesse meg magát meg ne hajoldozzon feleslegesen. Rájövök, hogyan keljek fel, hogy a lehető legkevésbé rongáljam meg a "művemet". Furcsa erre gondolni, hogy van egy művem, még Denisovra se tudom ezt a szót használni. A világuralmi terv meg még nem érett be, hogy annak lehessen nevezni. A lényeg, hogy már talpon vagyok, a hóangyalomnak az alja viselte meg a procedúrát kicsit, de nem vészes szerintem. Leporolom a prémszegélyes köpenyemet és állok oda Saskia mellé, hogy megnézzem, milyen lett a hóangyalom. Az első reakcióm, hogy röviden felnevetek és ennek nyomaival az arcomon szólaljak meg. - Az enyém nem hiszem, hogy tudna repülni bárhova is! - A hóangyal készítés alatt egy dologgal nem számoltam: a köpennyel. A kéz mozgásai lefelé nyomták, míg a lábaké felfelé, következésképpen az anyag java középen gyűlt össze s hagyott nyomot a hóban, ami miatt a hóangyalom deréktájt olyan vastag lett, hogy arra bármely barokk művész annak idején elégedetten füttyentett volna.
Callum lemondó, de mosolygós sóhaja már ismerős, minden újabb kis virágot így fogadott. Tudom, hogy ő is szereti őket, annak ellenére, hogy lassan minden sarkot elfoglalnak és mókásan piszkál velük, megjegyzéseket tesz, hogy már el sem fogunk férni és igen, a bozótvágó kés is elkel majd. Az volt a kedvencem. Meglehetősen kreatív az ilyen megjegyzésekben, de semmi bosszantó nincs bennük, nem bántásból mondja és nem is azért, mert a virágaim útban lennének, szerethető évődés ez köztünk, ami ugyanúgy hiányozna ha nem lenne, mint ahogy ő hiányzik a napnak abban a felében, amikor nincs velem. Az apró kis növényeket nyíltan hazaviszem, olykor még nem is magyarázkodom, hogy milyen szép és bájos és emlékeztet valamire, ami természetesen roppant fontos…de van amiben csalok. Igen, nem is tagadom, szórakoztató és egy kicsit büszke is vagyok magamra, Callumra még inkább, hiszen tényleg tőle tanultam néhány rafinériát. Szinte még kislány voltam amikor megismertem, a köztünk lévő korkülönbség azonban soha nem volt akadály, sőt! Előny volt számomra. A bokros megjegyzésre elhúzódó mosolyom akkor teljesedik ki, amikor magamat az ő tanítványaként avanzsálom. A bókra alig észrevehető pukedlit engedek meg magamnak, és egy büszke, ragyogó mosolyt a szebbik fajtából, amiben nincs ravasz kis vibrálás, sem fintor.* -Köszönöm Tanár úr! *Mondhatnám, hogy a fogadásunk és annak tétje is Callum érdeme, ha már én vagyok a tanítvány, de saját kútfőből fakad. Inkább az amnéziámnak és az alatta szerzett új információknak köszönhető, egy kicsit változtam miatta régi önmagamhoz képest, de nem bánom. Az idő Callumot is megváltoztatta egy kicsit, ezt egyikünk sem kerülhette el, de újra egymásra találtunk anélkül, hogy emlékeztem volna rá. Ez mindet elmond a szerelmünkről, a köztünk lévő kapocs erejéről. Callum felvetését a nagy konyhával kapcsolatban rögtön elfogadom, már csak azért is, mert izgalmas lenne ott garázdálkodni, de tény, hogy jobban felszerelt mint a miénk, vagy a vendég apartmané. Természetesen erről is meg van mindkettőnk véleménye.* -Hova tenném azokat? Nincs elég szekrény és fiók. *Jegyzem meg úgy, mint amikor a nők azt mondják, nincs egy rongyuk sem. Sosem mondtam ilyet, ennek ellenére a hálószobai szekrény nagyobbik felét az én holmijaim foglalják el. Még. Amikor leköltözünk majd ide a Perdára, Callumnak is szüksége lesz néhány új ruhára, ami strapabíróbb és nem olyan kényes, mint a szép fekete felöltői. Szekrényének feltöltéséhez azonban nem kell fogadást kötnöm s azt meg is nyerni, most viszont ez a helyzet áll fenn és igyekeznem kell, hogy az én hóangyalom legyen szebb és jobb. Azzal, hogy azt mondtam, ebben is volt tanítómesterem aki felkészített, csupán a bizonytalanságát szerettem volna növelni, hiszen nem jöttem le a Perdára Hartley zászlóssal gyakorolni és a szimulációs szobában sem jártam, minden tudásom elméleti, amivel nem sokra megyek. Csak remélhetem, hogy sikerül. Meglátva viszont nincs kétségem a győzelmemről, a nevetős játék mindkettőnket az étterem konyhájára száműz majd. De még hátravan Callum és az ő precizitása, és őt látva van egy pillanat amikor úgy érzem, hogy nem fog menni a rábeszélés. Nem szeretném ráerőszakolni mindamellett, hogy biztos vagyok abban, tetszeni fog neki a végén. De aztán egy csipetnyi határozottság kell csak, hogy megadja magát és persze a fogadás, amit nem veszíthet el úgy, hogy meg sem próbálta megnyerni. Mókás noszogatással motiválom és felhozom az ellenségeit is, akik most cseppet sem rossz színben tűnnek fel. * -Minden bizonnyal meglepődnének. Csak képzeld el. *Hátha ez jobb kedvre deríti, de e mellett megelőlegezek neki plusz egy pontot, ám lehet, hogy csak ez az egy marad. Míg ő látszólag kelletlenül kapálózik a hóban fekve én sok mindent látok amit a pda meg is örökít. Többek között átszellemült arcát, amire rá is közelítek egy picit, s azt is, hogy a köpenye az egyetlen hibapont a hóangyal készítésben, de a legnagyobb. Végül is nem ez a lényeg, be nem vallaná, de élvezi ezt a kis játékot és ettől még boldogabb és mosolygósabb leszek.* -Megint terelsz. *Szúrom közbe mikor nem akar válaszolni a kérdésemre, ismerem már annyira, hogy tudjam, ez csak figyelemelterelés. Arra a kérdésre, hogy én mikor tudtam, hogy készen van, nem igazán tudom a választ. Csak éreztem és reméltem, hogy jó lesz már…leginkább reméltem. Callumnak viszont a türelme végéhez van köze, és elnevetem magam a határozott, pergő szavaira.* -Óvatosan állj fel…segítsek?...ügyes vagy! *Próbálnék segíteni, de anélkül is feláll, hogy letámasztaná a kezeit, dicséretem ennek szól, s aztán a pda-t a két egymás mellett fekvő hóangyalra irányítom. Sejtettem már a készülése közben is, hogy nem lesz jó, de nem akartam elvenni Callum kedvét, most oldalra hajtott fejjel próbálok kitalálni valamit, amit a köpeny nyomára foghatnék, jóllehet Callum cseppet sincs elkeseredve, nevetése a bizonyíték. * -Kicsit ducinak néz ki, vagy talán hátizsákot cipel, esetleg fegyver van nála. *Nézek fel rá mosolyogva de elgondolkodón, s már azon töröm a fejem, hogy…* -Legközelebb jobban sikerül. Nem szeretnéd még egyszer megpróbálni? Köpeny nélkül? Láttam, hogy élvezted, ugye milyen jó érzés volt? Tényleg mintha repülnél az égen, szabadon mint a madár. *Lelkesen ecsetelem azt amit én éreztem miközben a hóangyal tökéletességén dolgoztam, valószínűleg merőben más, mint ami Callumot környékezte meg, de én hálás vagyok amiért rá tudtam erre venni, és közelebb lépek hozzá, hogy átöleljem és csókot csenjek ajkaira. A köpeny havas prémjénél fogva húzom magamhoz.* -Szeretlek.
