- Én köszönöm. - Biccentek finom kis pukedlijére mosolyogva, abban a ragyogó, nemes mosolyban gyönyörködve és fürdőzve a hozzá járó pillantásban. Ha ravaszság és csalás tekintetében a valaha volt legcsapnivalóbb tanítvány is lenne, akkor is szerencsésnek vallanám magamat. Nagy mázlim van, mert Saskia nem csak okos, ravasz és gyönyörű, de van humora is a jófajtából való és olyan kedves természete, amit nem tudom, honnan merít, mellette még felsorolhatatlanul sok pozitív tulajdonsággal, mint a jó szíve. Ez utóbbi és a humorérzék megléte az, ami engem bátorrá tesz és teljesen rezignált nyugalommal szólalok meg, mintha csak egy komolynak szánt felvetéssel élnék a kancellári ülésteremben. - Esetleg kidobhatnánk pár virágot a pultról és a szekrény tetejéről. - Saskia jelenlétében nem kell annyira figyelnem a vonásaimra, szemeim villanására vagy éppen ezek hiányára, hogy melyik mit üzen és kinek. Mellette felszabadult lehetek, így alig mondtam ki a komolyan előadott szavakat, éppen csak pár szívdobbanásnyi időt hagyok a sokkhatásért, s már mosolyodok is el, válasz függvényében még nevetek is. Hát csoda, hogy Saskia sem tanúsít kegyelmet, mikor a hóangyal-készítésben én leszek a soros? Próbálkozom, legalább magam miatt, hogy ne mondhassam, úgy vesztettem el a harcot, hogy ki sem álltam Saskia ellen, habár a végeredményen nem változtat: ott fekszem a hóban és fel-le mozgatom kezem és lábam, próbálván ellenségeimre gondolni. Így egy fogalomként, halmazban, nem nevenként. Túl sokan vannak, a végén még idefagynék a földre. - Szerintem ezen a látványon jobban meglepődnének. - Jegyzem meg, de mosolygok. Az igaz, hogy meglepődnének az üzenetemen. S hányan kezdenének el azonnal gyanakodni, hátuk mögé nézni! Tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet, néhányukkal el kellene játszanom. - Terelek? Én ugyan nem! Mi is volt a kérdés? Volt kérdés egyáltalán? - Széles az a mosoly, mert naná, hogy terelek, s nem is Saskia lenne az, aki ne látna át gyenge próbálkozásomon. Ehhez még az emlékei sem kellenek, a pár hónap alatt is megismert ennyire. Miután kiderül, hogy érzésre kell tudni, mikor kész a hóangyal, ami számomra, precíz orvosként teljesen értelmezhetetlen meghatározás, úgy döntök, hogy engedek a csábításnak, amit a picit még mindig kényelmetlen helyzetből való szabadulás ígér, s ügyesen felállva a földről meg kell állapítanom, hogy a vereséget nem azért szenvedem el, mert rosszul ítéltem volna meg, mikor jött el a "kész" érzése. Saskiára sandítva, ha lehet, még jobban szeretem őt, mert látom a pillantásából, a "műalkotás" komoly vizslatásából, hogy próbálja épp megkeresni a pozitívumokat benne. Rögtön el is kezdi mentegetni túlsúlyos angyalom lenyomatát, hogy az nem is súlyfelesleg rajta. - Fegyver? Rávetődik valakire és agyonnyomja? - A szám sarkában megint ott remeg a nevetés, de ekkor ér az első kérdése, s már azon lennék, hogy gyorsan tereljek elegánsan átlépve a kérdés megválaszolását, mintegy véletlennek álcázva, de pechem van. Minden további kérdés és mondat ugyanehhez az egyhez tér vissza csak pepitában előadva. Túl jól ismer Saskia... - Ááá, nem, köszönöm, szerintem ennyiből is egyértelműen látszik, hogy én nyertem, a csúcson kell visszavonulni, és egyébként is a szabadság érzése nem egyeztethető össze mindig a tökéletességgel... - Tudnám még folytatni a kibúvók sorát, ami miatt nem veselkednék neki újra, köpennyel vagy anélkül. Nincs rá szükség, Saskia sem erőlteti, s ahogy a köpeny havas prémjénél fogva húz, magához húz és nem le a hóba, hogy így vegyen rá még egy körre. Szeretem, mikor így von közelebb magához, valahogy nagyon imponáló ez a határozottság és tudom, hogy csók lesz a vége. Kezeim automatikusan találják meg helyüket a derekán átölelve őt és mosolygok a lelopott csókot követően. - Én is szeretlek. - Visszacsenem a csókot, mielőtt folytatnám, mosolyom ravasz fénye már óva intheti a feleségemet. - Bár neked még bizonyítanod kell. Mondjuk a felvétel törlésével! - Engedem el egyik kezemmel a derekát, hogy a szabad kezemmel megkíséreljek egy újabb lopást, csak ezúttal nem a csókot lopom vissza, hanem a pda-mat tőle. Persze nem törölném a felvételt, ha megszerzem az eszközt, akkor sem, de azért hadd izguljon egy kicsit Saskia. Egyébként sem tudnám törölni, mert nyilván megkísérelné visszavenni tőlem megakadályozva a felvétel-megsemmisítő szándékaimat, tehát biztonságos távolságba kell tudnom tőle a pda-t, ami csak úgy megy jelenleg, hogy megszerzése esetén magasan a fejem fölé tartom... nagyokat vigyorogva. Eleve vesztes taktika, hacsak nem akarok a nap további részében felemelt karral járkálni.
Finom kis biccentésével még elülteti bennem az elégedettséget és kellemesen mosolygós hangulatot csempész az amúgy sem búskomor beszélgetésünk közepébe, el is felejtek gyanakodni, pedig Callum néha pont ilyenkor szokta ravasz dolgokon járatni a gondolatait. Ezért ér váratlanul a felvetése a virágaimmal kapcsolatban és felkapom a fejem. Szemöldök ráncolón nézek rá, kutatva tekintetében a tréfálkozás jeleit, de hangszíne is komolyságról árulkodik néhány szívdobbanásnyi ideig és ezek a szívdobbanások igen fájdalmasak, hacsak a virágaimra gondolok. Mind kedvenc, mindegyiket sajnálnám és ezt ő is tudja jól. Mosolyával nem a megkönnyebbülést hozza el, hanem az édes bosszú ízéből csepegtet ajkaimra, melyek az övéhez hasonlóan ravasz mosolyba kunkorodnak. * -Nahát Callum, csak próbáld meg és nem lesz többé szép fekete-zöld felöltőd, csak piros és lila….nevess csak. *s most én nézek rá úgy, mint aki teljesen komolyan gondolta a szavait, jóllehet inkább megvakulnék, mint hogy őt ilyen színekben lássam, de ha elégszer mondom ezt majd a közeljövőben, még el is fogja hinni. A kis fenyegetős szösszenet nélkül is csak nagyon nehezen engednék a hóangyal készítésben, de mivel csak kicsit próbálkozik kibújni a feladat alól, és igazából nem szenved nagyon a gondolattól, hogy lefeküdjön a hóba és mint egy gyerek játszadozzon, a sarkamra állok. Másrészt ismerem már annyira, hogy tudjam, csak meggyőzni nehéz, de élvezni fogja és nem szeretném ha egy ilyen élményt kihagyna. Ez is a Perda szépségeihez tartozik, csakúgy mint a fák ölelgetése, vagy a fűben való mezítláb járkálás, a nevetésre ösztönző csiklandozás ahogyan a fűszálak a talpunkhoz érnek, vagy a vízesés tavában való lubickolás. Rá fog érezni az ízére, csak idő kell neki. Próbálom motiválni is, míg láthatóan egyre nagyobb lelkesedéssel hadonászik a hóban fekve, jóllehet már akkor sejthető, hogy nem lesz tökéletes, de nem akarom elrontani az örömét. * -Igen, minden bizonnyal. Csak képzeld el Victor arcát vagy inkább Dorianét. *Nem véletlen, hogy módosítok, mindketten tudjuk, hogy Dorian a legnagyobb sznob az összes kancellár közül. Ha jól belegondolok, Elisabeth s köztem némi hasonlóságot vélek felfedezni, túl fiatal és lelkes és egyfajta burokban élt, jóllehet nem kancellár lánya, de az én apám sem készített fel minden eshetőségre. Valahol hálás is lehetek neki, hogy viszonylag szép gyerekkorom volt, de pont emiatt ért hideg zuhanyként a születésnapi bejelentés. Elhitette velem, hogy kivételes helyzetben vagyok és ha eljön az idő, majd választhatok, hogy választhatom a szerelmet, de nem így volt és nem hiszem, hogy Robert McCart kancellár annyira előrelátó lett volna, hogy tudta, Callummal összeillünk. Nem, Callum akkoriban egészen más arcát mutatta, az apám nem láthatott a függöny mögé. Elisabeth azonban nem olyan szerencsés, mint én. Ő sosem fogja azt átélni Dorian mellett, amit én kaptam Callumtól. Dorian sosem feküdne a hóba, hogy hóangyal készítsen és sosem lesz az arcán olyan felhőtlen boldogság, mint amit Callumén látok, ami engem is boldoggá tesz.* -Volt kérdés, igen, azt kérdeztem, hogy ugye milyen jó érzés? Jó móka? *Nem felejtettem el mit kérdeztem, és emlékeztetem rá, jóllehet biztos vagyok abban, hogy még így sem válaszol majd, soha nem vallaná be, hogy igazam volt. Legalábbis ebben nem, de elég az arcára pillantanom, hogy tudjam; nem lőttem mellé ezzel a kis mókával. Callum viszont igen, de ugyanúgy az én hibám is, hogy nem láttam előre, a köpenye most kivételesen hátrányt jelentett. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok még gyakorlott hóangyal készítésben, de majd legközelebb. Azért még próbálom a lehető legjobbat kihozni belőle, kell a sikerélmény, hogy máskor ne mondjon azonnal nemet. Szép mentésbe burkolt dicséretemet Callum tovább gondolja, és nem tudok nem nevetni a képtelen ötletén, ahogy überelni sem. Az ismétlésre viszont nemet mond, de még ezt a „nemet” is képes egy cifra körmondatba foglalni.* -Látod? Mondtam én, hogy nem kell tökéletesnek lennie, elég az érzés. Tudtam, hogy szeretni fogod. *Én meg őt szeretem amiért rá lehet venni ilyesmire, de a boldog mosolyával nem tudja letagadni, hogy azért őt is megérintette ez a kis játék. Ennek ellenére nem nyúzom tovább az újabb próbálkozással, tudom mikor kell abbahagyni és különben is meg van örökítve, bármikor visszanézhetem. Ahogyan szerelmes csókunkat is, ha oda sem figyelve sikerül úgy tartani a pda-t, hogy pont mi legyünk fókuszban, hiszen a felvételt nem állítottam le, pusztán csak azért, mert Callumra figyeltem és el is felejtettem, de mindez veszélybe kerül. Még nem tudom hogyan, de már látom a mosolyán, hogy valamiben töri a fejét, szóba hozni azonban nincs időm, csak szemöldökeim rándulnak össze gyanakvón s mielőtt megszólalhatnék, hogy kérdőre vonjam, már mondja is és elcseni a pda-t a kezemből. Nem volt nehéz.* -Callum Jenkins ez nagyon galád volt tőled, hogy a csókot használod fel arra, hogy eltereld a figyelmem! Ne merészeld! *Nem dühös vagyok, hanem ijedt attól, hogy tényleg letörli a felvételt a számomra boldog pillanatokkal együtt. S ezen a ponton el is hiszem neki, hogy képes lenne rá. A pda után kapok, de már vigyorog és rájövök, hogy csak játszik velem. * -Callum, kérlek! *Hiába is próbálkoznék újabb csókkal, ezt a cselt ő már ellőtte és akkor sem tudnám megszerezni, mert kihasználja, hogy jóval magasabb nálam és hosszabbak a karjai. Csak egy pillanatra nézek fel a magasan tartott pda-ra, majd vissza Callumra.* -Azt akarod, hogy ugráljak érte? S meddig tartod így? Nehéz lesz levetkőzni és a fürdőbe sem hozhatod magaddal. *Mutatok rá néhány hátrányra, melyekből az ugrálást nyilván nem fogom kivitelezni, de a fürdőből még kitilthatom, ami persze nekem sem lenne jó. Más taktika kell. Ha nem adja vissza vagy nem biztosít arról, hogy nem fogja letörölni, leguggolok egy marék hóért és gombóccá gyúrom, de nem kezdek bele újabb hócsatába, csak azt az egyet dobom rá valahol a mellkasa közepére célozva, majd durcásan sarkon fordulok és visszaindulok a Város felé. Lépteimmel együtt számolom a másodperceket mikor ér be. *
Saskia jelenlétében, ha csak ő van velem - meg esetleg a hozzánk legközelebb álló testőrök - hajlamos vagyok kevéssé fegyelmezni vonásaimat, pillantásom milyenségét, de ez a szabadság visszaüt olyankor, mikor szigorú komolyságot kell előtte is színlelnem. Ezerszer nehezebb, mint idegenek esetén. Igaz, másoknál általában szigorú és komoly is vagyok, úgy gondolom, ahogy mondom s nem cukkolom őket. Az otthoni virágok számának drasztikus lecsökkentése viszont komolytalan a részemről, mégis pár másodpercig állnom kell Saskia egyre jobban aggódó tekintetét, amellyel engem fürkész. Végül nem bírom tovább, részben mert olyan aranyos, ahogy elszántan keresi az árulkodó jeleket rajtam, részben mert a mókából elég is ennyi, kijelentésem épp eleget hatott. Még többet is, mint kellene, mert ritka alkalmak egyike, hogy Saskiából kihozza valami a bosszúszomjasságot. A színpár hallatán elkerekítem a szemeimet. Nem mert elhinném, hogy képes lenne ezt tenni velem, én nem fürkészem úgy az ő arcát és szemeit, mint tette ő, ugyanakkor elképzeltem magam azokban a színekben. - A közízlés elleni vétkezést a Kancellária bünteti! - Na meg deVittoval csináltatnék tisztességes színű öltözetet magamnak s elzárnám Saskia elől. Ám míg azt hittem a bosszúszomj a felöltőm színének megváltoztatásában jelenne meg, kiderül, hogy a következő játékba csomagolta Saskia s nem is enged belőle. Próbálkozom persze, de ennyi év házasság után nagyjából helyesen fel lehet mérni, hogy melyik csatába érdemes belemenni, mert van a győzelemre esély. Itt csak úgy lett volna, ha azzal a hangulat is elvész, ezt meg nem akartam. - Őket inkább ilyen hóangyal készítés közben képzelem el! - Fordul mosolyom sunyibb, galádabb fajtába, s a felvetésre talán még feleségem pda-t tartó keze is megremeg a nevetéstől. - Ó, valóban volt kérdés, már emlékszem! Köszönöm, hogy emlékeztettél! - Reagálok direkt úgy, hogy a válasz már megint csak elmarad. Ebben megmakacsolom magam, hiteles nyoma nem maradhat a beismerésről, hogy voltaképpen nem is rossz. Mindenképpen jobb, mint amire számítottam. A hóangyal maga viszont rosszabb, és még ha szembetűnő duciságától el is tekintenénk a szárnyai akkor is megtörnek, ahol a köpeny nyomaihoz érnek, s az angyal alja is megszenvedte a felállást a hóból. Valamennyit ezeken tudnék korrigálni, ha újra kezdeném, de inkább bevállalok egy vereséget s valahol másban megnyerem majd a forró fürdőt masszírozással. Mondanám, hogy lehengerlem majd Saskiát este a főztömmel, hogy önként felajánlja vigaszdíjként, de konyhai tudásomat ismerve erre annyi esélyem van, mint az angyalainknak felemelkedni a hóról. - Rendben, megfogtál! - Nevetek fel, mikor Saskia ellenem fordítja a saját szavaimat. Szeretek a tökéletességre törekedni, de ebben szívesen teszek most kivételt. Szerencsémre Saskia bosszúszomja csillapodott, s ha maradt is még szomjúság benne, azt igyekszem a csókkal oltani. Talán a felvétel is meglesz róla na meg a vallomásomról előtte, de ezt a fajtát nem bánom. Egy vádat viszont nem hagyhatok, hogy úgy maradjon meg az emberemlékezetben rólam. - Tévedés, a csókot azért adtam, mert szeretlek, a csókodat is nagyon szeretem, annyira, hogy az inkább az én figyelmemet tereli. Hogy te is ettől lettél óvatlan, az nem az én bűnöm. - Én csak kihasználtam egy kínálkozó lehetőséget lesben állva, amit visszacsókoláskor még nem is láthattam, nem is terveztem el. Ugyan meglehet az érveim most nem jutnak el hozzá, mert azon aggódik, hogy komolyan beszélek. Milyen érdekes, ennél alig látni a kétely szikráit, mint a virágai kidobatása esetén. Pedig a felvétel törlésével elveszne az is, ahogy ő csinálta a hóangyalt, mert videó szerkesztgetésre végképp nincs időm s lehetőségem most, hogy messzebbre-magasabbra menekítettem a pda-t tőle. - Nem-nem, te csak ne ugrálj! - Az ő állapotában mellőzzük ezt, kíméljük amennyire lehet. De ha nem lenne várandós, akkor se jutott eszembe, hogy ugrálnia kellene, hogy ez opció lehet. Hogy kicsalja tőlem, mint róka a holló csőréből a sajtot, az inkább és ehhez egy csók is elég lett volna. Az imént ismertem be úgy is, hogy mekkora rajongója vagyok. Már majdnem elkezdenék gondolkozni azon, hogy mit feleljek arra, hogy meddig tartom így, de hirtelen ugornak a gondolataim oda, hogy miféle fondorlat része a fürdő emlegetése Saskia részéről, hiszen a fogadást egyértelműen ő nyerte, én csak játékból próbálkoztam be magamat győztesnek kihirdetni. De ezen se időzhetnek sokáig a gondolataim, mert a következő pillanatban Saskia sarkon fordul s elindul vissza a Város felé. Háromig kell csak számolnia magában. Tudom én is, hogy a játék arra megy ki, hogy én menjek utána s én bozonyítsam mennyire szeretem. Megtehettem volna, hogy direkt elhúzom, a három helyett harmincnál álljon meg a számlálás, de ebben, az érzéseimben még a játék kedvéért se kezdjen el kételkedni Saskia. Leengedtem a karom pda-stul, s beérve őt átkarolom hátulról hasa felett, de mellei alatt, direkt úgy, hogy a kijelzőn láthassa, megmaradt a felvétel. - Mi lenne, ha nem mennénk még vissza a Városba, hanem megnéznénk egy téli, havas erdőt? - Suttogom a fülébe, s biztos, ami biztos egy csókot is adok az arcára. Ha ez így együtt sem bírja maradásra, akkor semmi.
-Igen, tudom. *Nevetek fel röviden, mintha ugyan tényleg lenne ilyen törvény, melynek be nem tartása, vagy megsértése esetén, valóban büntetésben lenne része annak, aki ízléstelenül öltözködik. De néhány pillanatra a játékot valósággá tesszük úgy, hogy próbálunk komolyan beszélni róla, és igazán tetszik Callum frappáns válasza. Nem sokáig sikerül ravaszul mosolyognom, az Callum fegyvere, ám az amit tartogatok számára, sokkal gondosabban előkészített játék, és tudom hogyan lehet rávenni ilyesmire. Nem is kell csalódnom magamban, noha Callum még próbálkozik elkerülni, végül be kell adja a derekát és beérik a hosszú várakozás és izgalom, míg Hartley zászlóssal való beszélgetésemtől eljutottunk idáig. * -Ó! Neked végtelen fantáziád van Callum. *Jegyzem meg halkan nevetve, mert én bárhogyan is próbálkoznák, el nem tudnám képzelni Doriant a hóban fekve, felhőtlenül kalimpálva a karjaival, legfeljebb ha lemerészkedne a Perdára télvíz idején, már az is csoda lenne, és véletlenül felbukna egy hó alatt megbújó kőben. Magától nem terülne el a hóban. Az elképzelés helyett inkább Callumot emlékeztetem arra, hogy korábban kérdeztem valamit, de elmaradt a válasszal, ahogy most is. Bár várakozón kikukkantok a pda mögül, biztatóan mosolygok is rá, de csak nem vallja be, mennyire jól érzi magát. Nem is fogja érzésem szerint, és talán meglepődnék milyen prózai oka van.* -Szóval nem vallod be, nos nem is baj, úgy is látszik rajtad, hogy élvezed és tetszik neked ez a játék. *S ezt nem galádul mondom, hanem mosolyogva, csillogó szemekkel, boldogan, mert örülök annak, hogy nem fogtam mellé, noha nem volt kétségem, mégis a siker érzése édes. Nem különben, hogy látva Callum hóangyalát, még meg is nyertem a versenyt. Szóval főzni fogunk, befoglalva az étterem konyháját, aminek minden bizonnyal egyetlen ott dolgozó sem fog örülni, de igyekszem majd nem romokat hagyni magunk után. Aprócska esélyt nyújtok Callumnak a szépítésre, de ahogy előre sejtettem, nem fogadja el, neki ennyi is bőven elég volt és tudom, hogy csak a kedvemért ment bele, amiért hálás is vagyok és ezzel az érzéssel merülnék el viszont csókjában, de a pda gyorsan kikerül a kezemből, ami nem lenne baj, ha Callum nem a felvétel törlését hozná kilátásba. S ezt elhiszem az első pillanatban, hogy megtenné, hogy legalább azt a részt, amin ő látható és ez végiggyűrűzik a gondolataimon, jóllehet a vád amivel illetem nem komoly, mégis védekezésre kényszerítem ezzel. Egy kicsit megenyhülök, de még nem annyira, hogy ne akarjak azért a pda-ért harcolni.* -Mégis csak kicseleztél. *Játékosan fenyegetem meg a mutatóujjammal és az ugrálásra vonatkozó kérdésem is csak tréfálkozás, nem tenném meg soha, hiszen azzal a babánk életét kockáztatnám. Az ő elvesztését már nem élném túl, talán még az sem adna erőt, hogy tudnám, Callum magára marad…de ezeket a gondolatokat most nem hívom elő, más taktikát választok. Nem a csókot amiért Callum bevallottan oda van, azon egyszerű oknál fogva, mert ő már ellőtte ezt a cselt, hanem sarkon fordulok mintha feladnám a harcot, de közben persze számolom a másodperceket, hogy milyen gyorsan ér utol. Azonban ahogy megfordulok, magam előtt látom Callum csalódott és kérdésekkel teli arcát, alig két lépés alatt újrapörög bennem minden amit mondtam és ahogyan mondtam és meglepődöm azon, hogyan tehettem ezt. A lelkiismeret-furdalás állít meg, szinte ugyanabban a pillanatban mikor magamon érzem Callum karjait, vállamon az állát, s mielőtt még arcon csókolna, mélyen felsóhajtok. Szavai alatt már könnyek gyűlnek a szemeimbe, nem is látom igazán a pda-n a megállított felvételt, csak homályos maszat az egész, de már nem is érdekel. Az sem érdekelne, ha letörölte volna, vagy továbbra is ragaszkodna hozzá. Csak egy felvétel egy játékról, amit megéltünk mindketten nevetve és boldogan. Most pedig úgy érzem megbántottam és ez nekem is fáj. S mikor felé fordulok, azok az összegyűlt könnycseppek csillogó nyomot hagyva le is gördülnek kipirult arcomon. Eddig sem volt kétséges, hogy szeret, de senki nem tud úgy szeretni, ahogy ő engem és az elmúlt percben meg sem érdemeltem. * -Sajnálom Callum. Csak meg akartalak tréfálni, de helyette megbántottalak, nem akartam, nem tudom mi ütött belém. Most sem tudom miért sírok, csak…ne haragudj kérlek. *S nem is figyelve a pda-ra bújok hozzá és ölelem át a karjai alatt, s az sem zavar, hogy a kabátja a rátapadt hótól nedves, csak ölelem szorosan, pityeregve. *
- Szándékos engedetlenség, ráadásul egy kancellárnétól! C-c-c. - Ciccegek fejcsóválva, de mosolyogva, majdnem nevetve, így aztán a most kitalált törvény eddig is gyenge lábakon álló visszatartó s fenyegető ereje azonnal semmis lett. A jókedv megmarad, főleg mikor két említett kancellártársam képzelem hasonló helyzetbe, hogy a hóban fekve kalimpál. A végtelen fantáziám is kevés hozzá, hogy hóangyal-készítésük apropóját kitaláljam, már ami reális indok is lenne. Nem is bajlódok ezzel sokáig, elég a végeredmény lelki szemeim előtt való vizionálása, s egyébként is arra kell figyelnem, hogyan ne válaszoljak Saskiának. Pedig az előbbiek a mosolyt tartósították az arcomon, mégsem kelt odafagyott, kényszeredett hatást, ez sajnos a felvételen is jól látszódik majd, ahogy Saskia is említi. Én majd arra fogom, hogy az előbbi téma okozza, persze mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Van valami mulattató ebben a tevékenységben, de nehéz lenne megmagyarázni, hogy mi is az. Talán a felszabadultság. Ez olyasmi, amit fukar módra mérnek kancellárok számára is. A hóangyal végül elkészül, olyan, amilyen, de felszabadultság érzése ide vagy oda, nem tervezem, hogy újat készítsek, ami jobb lehet. Hogyisne! Saskia azt is videón rögzítené, és azt már tényleg nehezen magyaráznám ki, hogy csak a maximalizmusom miatt mentem bele. Inkább bevállalok egy vereséget és egy olyan vacsorát, ami nevetésbe fullad majd ismerve mindkettőnk konyhai tehetségét. Játékosan elorozom a saját pda-mat tőle, megjátszva, hogy a felvételt törölni akarom, pedig eszem ágában sincs. Saskia kicsit komolyabban veszi ezt, amit balga módon viccesnek találok, de még akkor sem érzékelem, hogy gond lenne, mikor elfordul, hogy a Város felé induljon. A játék részének tűnik, meglehet annak is indult, de pár másodperc alatt vált át valami másba, s ezzel akkor szembesülök, mikor megállítom s átölelem őt, Saskia pedig nagyot sóhajt s felém fordulva látom, hogy könnyesek a szemei. Mi lett volna, ha tovább várok? Inkább bele se gondolok. Eddig nem volt csalódott s kérdésekkel teli az arcom, ám ez volt megváltozott. Csalódtam magamban s megannyi kérdés gyötör. Rossz érzés szomorúnak látni, alapvetően is, de így hogy babát vár még inkább. Ezeknek a hónapoknak boldogságban kellene eltelniük, így is elég aggódás kíséri, erre most én még el is szomorítom, hogy aztán a végén ne az ugrálástól fizikai módon, hanem lelki okok miatt következzen be a baj. Újra. Nem hagyhatom, de a tragikus előzmények s Saskia áldott állapota nélkül se hagynám, hogy szomorkodjon. A kérdések pedig akkor kezdenek igazán sűrűsödni, mikor ő kér tőlem elnézést. Engem megbántott? Pörgetem vissza a fejemben az elmúlt perceket, de nem leszek vele okosabb. Talán arra gondolt, hogy faképnél hagyott? Hiszen én azt a játék részének véltem. A megoldást végül úgy sejtem, hogy az utolsó mondatban lelem meg: a hormonváltozás űz gonosz tréfát vele. El is felejtettem már milyen ez, hogy milyen aranyos is tud lenni, noha ki nem nevetném miatta, ha lágyan mosolygok is most. - Saskia... - Jobban magamhoz húzom s simogatom hátát, míg ő a kabátomra hullajtja könnyeit. A bocsánatkéréshez megkomolyodom én is. - Nekem kell elnézést kérnem, túllőttem a célon, pedig egyáltalán nem akartam törölni a felvételt. A tied jó tréfa volt, egyáltalán nem bántottál meg. És mielőtt ellenkeznél, hadd hívjam fel a figyelmedet arra, hogy kettőnk közül te pityeregsz! Ha megbántasz, majd én fogok. - Lássuk Saskia fantáziája is végtelen-e? Próbálok a változékony hormonokra alapozni, hogy hátha egy kis mosolygás így gyors átbillenést eredményez, ezúttal a kedvező irányba.
Callum nevetése és ciccegése miatt kezdem sajnálni, hogy nincs a közízlést védő törvény, mely ellen vétkezhetnénk, akár mindketten, a szándékos engedetlenségről már nem is szólva. Büszke vonásokat kerítek az arcomon eddig is derűsek közé, mert eszembe jut, hányszor emlegette Callum a játékaink során azt, hogy kancellárként mindent megtehet. Most nálam került elő ez a kártya, még ha közvetve is és később sem fogok félni használni. A derű marad, sőt tovább fokozzuk azzal, hogy felemlegetjük Doriant, mint hóangyal készítőt, nála már csak Victor okozna nagyobb meglepetést és derültséget, de épp elég egy kancellárral viccelődni. Mindezt pedig megörökítem, de nem a beszélgetésünk tárgya az amit szeretnék megőrizni az utókor számára, pontosabban kettőnknek és később a lányunknak is, hanem Callum felhőtlen boldogsága, szinte gyerekes jókedve, ahogy kotorja a havat. Minden törekvése ellenére azonban a hóangyal olyan kövér lesz, hogy a legnagyobb jóindulattal sem lehet elképzelni légies könnyedségét, amitől szárnyra kapna. Ismerve Callum precizitását, ajánlok fel még egy lehetőséget, amit visszautasít, pedig szívesen megnéztem volna hogyan fog hozzá, ismerve korábbi hibáját, sajnos sikertelenül járok, így elnyerve az első díjat. Igazából akkor sem keseredtem volna el, ha ő nyer, mindkét nyeremény kedvező lett volna a számomra és úgy hiszem az ő számára is, a lényeg viszont nem is ez volt. Már akkor nyertem amikor lefeküdt a hóba, és láthattam őt nevetve, boldogan úgy, ahogy senki más nem láthatja. Ezek a percek a legértékesebbek számomra, amit nem sokkal később finoman gyengéd csókkal pecsételünk meg. Ekkor még gyanútlan vagyok, ám a második csóknál elveszítem a pda-t és félő, hogy a nagy gonddal elkészített felvételt is. Félreértések sorozata vezet el odáig, hogy a végén könnyek peregnek le az arcomon és lelkiismeret-furdalás gyötör. Játéknak indult, de valahol félrecsúszott, s rájövök, hogy túlzásba vittem. Olyasmivel vicceltem amivel nem szabadott volna és teljes bizonyossággal hiszem, hogy megbántottam vele Callumot. Szinte ugyanabban a pillanatban torpanok meg, mint amikor ő hátulról átölel, nem vártam volna tovább, nem tettem volna egy lépéssel sem többet akkor sem, ha nem jön utánam. Mindennek a beismerése csak olaj a tűzre, a könnyeimre melyek feltartóztathatatlanul peregnek rá a kabátjára. Karjai alatt ölelem át és szorítom magamhoz, szipogva, pityeregve hallgatom békítő és nyugtató szavait, melyek most hasonló deja vu-t lobbantanak fel bennem, mint amikor nem emlékeztem az életünkre. Csak ez most más. Most nem csak az érzés merül fel a múltból, hanem képek is, eszembe juttatva azt az időt, amikor Ewan Noah-val voltam várandós és előfordult, hogy ok nélkül elkezdtem sírni apróságokon. Callum akkor is így vigasztalt…és akkor is tréfával próbált jobb kedvre deríteni, akárcsak most. A pityergésbe nevetés szövődik, egészen furcsa hangokat csalva így ki belőlem. * -De amikor nekem fáj ha megbántalak. De nem azért sírok, azt hiszem. Rád nem lesznek ilyen hatással a hormonjaid. *Még szipogva, nevetve emelem fel a fejem s nézek rá, kézfejemmel eldörgölve egy kósza könnycseppet.* -Egyezzünk meg abban, hogy egyik sem volt jó tréfa, ma nem remekeltünk. Van nálad zsebkendő? Nálam miért nincs sosem? Még ezen is pityeregni fogok. Szépen nézünk ki Callum…de majd ezek után lesz hormonkártyám is. *A mosoly lassan visszaveszi megérdemelt helyét az arcomon s nyújtom a kezem zsebkendőért, ha kapok, másik kezemmel azért még átkutatom a kabátom zsebét, de nem sok reményt fűzök hozzá. * -Szóval ha nem törlöd le a felvételt, ami őszintén bevallom, a kedvencem lesz mind közül, akkor elfogadom az erdei sétát és utána nagylelkűen lemondok a mai főzőcskézésről holnapig. Helyette megejthetnénk azt a fürdőt. Mit szólsz? *Ha most csókkal nem is – míg nem kapok zsebkendőt – visszautasíthatatlan ajánlattal hozakodom elő mosolyogva, s tenyeremet Callum arcára simítom, még egy utolsó bocsánatkérés helyett. *
Deja vu, valóban, nem először nyugtatom és vigasztalom őt, volt már részünk ilyen szituációban az elmúlt bő fél évben, mióta újra magamhoz ölelhetem, de az apropója más volt. De emlékszem a korábbi várandósságára is, és pont ezek a régebbi emlékek azok, amelyek miatt aranyosnak találom. Akkor is volt, hogy olyanon pityeredett el, amit máskor fel sem vett volna, de nem csak szomorú pillanatok voltak ilyenek, hanem egy-egy film is, amelynek a boldog végét nem csak lelkes mosollyal nézte, mint máskor, hanem könnyekig tudott hatódni a főszereplők örömén. Boldog könnyek voltak, amelyeknek örültem még úgy is, hogy nem én váltottam ki őket. Abban bízom, hogy most is lesznek ilyen alkalmak, hogy több lesz az ilyen örömteli, mint az a feleslegesen bűntudatos, amiben most vagyunk. Nem győzöm mondani és igazolni neki, hogy nem bántott meg és tréfával próbálkozom, ahogy mindig. A testbeszéd rejtett jeleiben jól olvasok, csak éppen ha nem hideg racionális érdekekre kell felhasználnom, nem tudom, mit kezdjek az érzelmekkel, nem tudom, hogyan lehet úgy vigasztalni, hogy komolyak maradunk. Tudom, hogy ez nem feltétlen jó, tudom azt is, mely helyzetek azok, amikor ezzel ne éljek, de azt nem tudom, miként legyen helyette? Szerencsémre most úgy tűnik, élhetek vele, hatásos is, s a furcsa hangok csak szélesítik a mosolyomat, habár ezt nem látja jelenleg Saskia. - De nem bántottál meg! - Erősítem meg újra, tőlem rendhagyó módon közbevágva a szavaiba, de azért megnyugtató, hogy ő is rájött, hogy mi az igazi oka a könnyeinek. Ugyan az előbbi mosolyt nem láthatta, annyira a kabátomba temette az arcát, de azt érezheti, hogy az utolsó mondatra finoman megrázkódik a vállam a csendes nevetéstől és ott lesz ennek a nyoma, mikor felemeli a fejét. Háta simogatása ezalatt nem marad abba. - Még jó, hogy nem. Hormonok miatt sírdogáló kancellárok... ez minden kancellári ülés hangulatát feldobná! - Teszek még egy lapáttal rá arra a nevetésre szándékaim szerint. Egyébként határtalannak kikiáltott fantáziám itt és most mond csődöt, mert egyik kancellártársamat sem tudom elképzelni egy ilyen helyzetben. Könny formájában a fájdalom nálam ugyan utat talált magának, mikor Ewan Noah-tól búcsúztunk el és láttam Saskia fájdalmát, szenvedését, mely úgy is erős volt, hogy saját fiára sem emlékezett. De az egy másik szituáció volt, mint mikor a hormonok tesznek valakit kissé túl érzékennyé. - Megegyeztünk, és adok... - Kuncogok azon a ponton, hogy a zsebkendő hiányon is pityeregni fog és már keresem is a belső zsebeimben a textilt, mielőtt a könnyek árja jobban megindulna. - Hééé! Azt a kártyát csak júniusig játszhatod ki! Jó, adok rá még plusz három hónapot, ne mondd, hogy kőből van a szívem. - Nem mintha számolnék szülés utáni depresszióval, de ez nem választás kérdése. Remélhetőleg elmarad, de ettől még ezt a három hónapnyi engedményt nem fogom visszavonni. Egyébként is szeretek nehezített pályán játszani. A zsebkendő közben meglett, de átadás helyett - vagy inkább előtt - én itatok le pár cseppet Saskia arcáról, mielőtt odaadnám neki a kendőt. A módosított ajánlatot közben érdeklődve hallgatom és már meglepetten fel is vontam szemöldökeimet, hogy lemond a főzésről, de a hangsúly az utolsó szóban lett elrejtve. - Áááh! - Mosolyodok el a kis kiegészítésen, hogy ezt mégsem úszom meg, se a városi konyha minket, csak némi felkészülési időt nyert. - Ez egy korrekt ajánlat, amennyiben nem azért lett holnap estére áttéve a főzés, mert addig fogunk bolyongani idekint az erdőben. - Mosolygok rá, de tudom, hogy nem így értette. Hagyom, hogy rendbe hozza magát a zsebkendővel és csak utána csenem el a csókot, mint szerződéskötésünk hivatalossá vált pecsétjét. A másodikat már a tenyerére, a harmadikat a csuklójára kapja arra a kezére, mely még egy pillanattal ezelőtt az arcomra simult. Kesztyűvel vagy anélkül. - De indulás előtt igyunk egyet. Biztosan bírni fogod az utat? - Tisztában vagyok vele, hogy én vetettem fel a séta ötletét, de nem én lennék, ha nem aggódnék érte, értük. Bármerre is indulunk tovább, megkeresem, merre ejtettük le a hógolyócsata előtt a termoszainkat a meleg italokkal bennük és hozom is őket vissza hozzá. Átadom az övét neki, és aztán kortolyok csak a sajátomból. - Meg kell hagyni, sokkal jobban esnek ezek az innivalók így a hidegben. Pedig minden nap az Alvóknál vagyok lent és szoktam kávézni... - Persze az ottani irodámban, nem a kapszulák mellett sétálgatok csésze forró italommal és az iroda melegebb. Valahogy másabb idekint. - Tetszik. - Foglalom össze egy szóban az érzéseimet ezzel kapcsolatban, mielőtt útra kelnénk azon fák felé, melyek kellően sűrűn állnak ahhoz, hogy már Saskia is erdőnek nevezze őket...
Callum mindig is megtalálta azt a finom egyensúlyt, mikor mit mondjon és tegyen, ha az érzelmeim magukkal ragadtak. Néha ugyan bizonytalanságot véltem felfedezni benne, de ez felesleges volt. Legyen szó vigasztalásról, vagy a lelkem megerősítéséről, könnyedén lavírozott a komoly és a humoros hangulat között, ahogyan most is pontosan tudta, miként hozza vissza a korábbi nevetést, elűzve kétségeimet és bűntudatomat. A pityergésbe nevetés hangja vegyül, míg utolsóként kibuggyanó könnyeimmel a kabátját áztatom, s mikor felemelem fejem, hogy felnézzek rá, látom a mosolyát is, mely a hormonokra tett megjegyzésem kiváltotta nevetésének maradéka. Az enyém azonban nemhogy csitulna, szavai nyomán erősödik kacagássá, elképzelve az ülésteremben az asztal körül ülő, pityergő kancellárokat. Noha sosem láttam még az arcukat ilyen vonásokkal, az érzelmes filmeken felnőve ez a képességem úgy látszik jobban fejlődött mint Callumé. * -Vajon min kezdenétek el sírni? Victor azon, hogy megint eltűnt néhány fegyver és az ellenállók kezébe került, te mag azon, hogy nem ébreszthetsz fel minden Alvót, Williamnek balul sült el az utóbbi tíz házasság közvetítése, Dorian pedig azért, mert ismét ellene fordult az üvegház öntözőberendezése. *Csak néhányat sorolok fel, melyek hirtelen eszembe jutottak, Dorian emlegetésénél azonban a nevetésem kissé halkul és jelentőségteljesen pillantok Callumra, tudván arról, hogy ez utóbbi probléma nem teljesen légből kapott. Majdnem végleg sikerül a pityergést abbahagyni, a zsebkendő téma azonban még visszahoz belőle valamennyit, de már azon töröm a fejem, hogyan használjam ki a most már valószínűleg rendszeressé váló hangulat ingadozásaimat. * -Jó, áll az alku, de sosem mondanám, hogy kőből van a szíved. *Picit elérzékenyülök ismét, de már könnyek nélkül, a Callum iránt érzett szerelmem és odaadásom érződik ki szavaimból, annak ellenére, hogy nem gondolta ezt komolyan, igyekszem kihangsúlyozni. S ugyancsak szerelmesen nézek fel rá miközben a könnyeimet itatja a zsebkendővel mielőtt a kezembe kapnám, hogy minden mást is letöröljek ami nem oda való. Az erdei sétára vonatkozó ajánlatot elfogadom, viszont pont ezért mondok le a mai közös főzésről, mert ha most még nem is érzem, hogy elfáradtam, a séta után minden bizonnyal nagyobb erővel tör majd rám és jobban fog esni egy kis ejtőzés a kellemesen meleg vízben, Callumhoz bújva. Kuncogok azon ahogy a megváltozott programot fogadja, nem szándékosan hagyom a végére a kiegészítést, de annál nagyobb derültséget okoz az a rövid felismerő hang, miszerint nem vetettem el végleg a városi konyha elfoglalását, pusztán időt adtam arra, hogy a bejelentésünktől fel tudjanak készülni. Callum azonban ebben is cselt lát meg.* -Remélem nem, azért jóból is megárt a sok. *Közben sikerül megszabadulnom a hormonok kiváltotta nyomoktól és csókkal pecsételhetjük meg az egyezségünket, amit két újabb követ a tenyerembe és a csuklómra. Szeretem az ilyen apró kis csókokat, olykor több érzelmet árulnak el, hordoznak magukban, mint akár egy-egy pillantás vagy az ajkainkkal elkövetett csók. Kis szeretetmorzsák. Már indulnék is a sétánkra, de Callum remek érzékkel találja el, mire van most szükségünk.* -Persze, egy könnyű séta nem fog gondot okozni, csak teszünk egy rövid kitérőt a kapu felé, de jól fog esni pár korty meleg ital. Köszönöm. *Bólintok az ötletére mosolyogva és utána indulok jóval lassabb léptekkel, még egy utolsó pillantást vetve a hóangyalokra, melyek valószínűleg a következő hóesésnél pusztulásra lesznek ítélve, de legalább megörökítettük. Elveszem aztán a termoszomat és először óvatosan kortyolok bele, nehogy megégessem a számat, de valóban jólesik ahogy lecsorogva a torkomon átmelegít. * -Ugye? Az Alvóknál egészen más, itt friss a levegő, jobban kiveszi az ember erejét. *Nem jegyzem meg, hogy a kávé nem is alkalmas szerintem arra, hogy átmelegítse az embert, de érzésem szerint nem is azért szokott kávézni. A megjegyzésre azonban felfigyelek és elégedetten nézem Callum arcát, látható rajta, hogy érzi a különbséget és tetszik is neki. Az első olyan megnyilvánulás amivel nem szidja a Perdát. Szélesen mosolyogva zárom vissza a termoszt s ha ő is így tett, akkor belekarolok, hogy így sétáljunk tovább.* -Örülök, hogy tetszik, és ez még csak a kezdet.
Ahol az én fantáziám már véget ér, ott indul be ezek szerint Saskiáé, mert csak némileg felvont szemöldökkel kezdek rácsodálkozni, ahogy csípőből elkezdi sorolni a lehetőségeket, ki miért fakad sírva az ülésen. Nem is tudom, hogy meglepjen-e, hogy én is benne vagyok a listában, méghozzá előkelő második lehetőségként, de a magamén jót nevetek, mintha minden vágyam lenne mindenkit azonnal felébreszteni, de főleg Dorian-on nevetek és a hozzá járó pillantáson. Csibész mosolyom máris elővillantom, mint a rosszcsont gyerek, akire igazán nem is lehet haragudni. - Dorian esetében szigorúan együttérzésből potyognának a könnyeim nekem is! - Jelentem ki ezt úgy, hogy mind a tekintetem, mind a mosolyom szinte kiabálva mond ennek ellent. Emlékszem, mikor az üvegházas esetet először meséltem Saskiának, ő maga sem tudta, hogy előbb felháborodjon, aztán nevessen vagy fordítva, s ugyan akkor megúsztam némi célzással, hogy mikorra időzítsem a grátisz öntözést, most még a korholást sem bánnám, mert újra mosolyogni látom. Tudom, hogy ez tünékeny is lehet, bármilyen apróság újra előhívhatja a könnyeket, ahogy a zsebkendő hiánya is, de szerencsére az nem, hogy lekorlátozom rögtön új kártyája használatai idejét. Pedig, benne volt a pakliban ez is. - Elég, hogy ha gondolod... - Hajolok közelebb suttogva, hamiskás mosollyal, de tudom, hogyan értette és tudja ő is, hogy ez csak ugratás a részemről, szavai szándékos kiforgatása, mert ha morcos is, akkor sem sír. Mindenesetre abban a csókban egy-két perc múlva már nem csak az alku megpecsételése lesz benne, hanem egymás iránti szeretetünk kifejezése is. Habár ez minden csókunkban benne szokott lenni. Benne volt a szeretet a felajánlásában is, hogy holnap főzzünk, ma inkább enyém a vigaszdíj - mondjuk szerintem ez sokkal jobb, szóval nyertem! -, az én szeretetem meg abban a felajánlásban, hogy sétáljunk az erdőben, hiszen tudom, hogy szereti. Én meg kibírom. Cselt szimatolok játékból a levegőben, de a válasza így is meg tud lepni. - A jóból, mint erdőben sétálásból megárt a sok? Na, ez a hormonhatás még nekem is új! - Jegyzem meg mosolyogva és biztosra veszem, hogy nem erre szokták mondani, hogy nincs két egyforma terhesség még ugyanannál a nőnél sem, de most erre is megállja a helyét. Nem mintha az eddigi alkalmaknál túl sok erdőben sétálgathattunk volna, pláne nem télen. Ugyanakkor el kell ismernem - s ezt hajlandó lennék felvételre is mondani -, hogy nem is olyan rossz. Érdekes a látvány, hogy minden fehér most, és a finom kis csókok, melyek bejutnak a ruhák résein át a bőrhöz, a hideghez képest forróbbnak tűnnek, mint máskor, mintha csak az esti fürdőt, meghitt összebújást harangoznák be... Könnyű séta és rövid kis kitérő ellen nem ellenkezek tovább és nem aggódom, legalábbis a kelleténél jobban nem, de azért beiktatok magunknak már indulás előtt egy kis pihenőt azzal, hogy a meleg italból iszunk egyet és felfedezem, hogy ez idekint a természetben mennyivel másabb. Viszont a nagyobb felfedezés az, hogy a mássága ellenére kedvemre való. - Kezdet? Mire számítsak egy téli erdőben? - Kezdek el azonnal gyanakodni feleségem elégedett és ravaszul tervezgető arcát látva, vagy csak én látom annak? Ám bármit is forgat a fejében, nem hátráltatom, lépteimet hozzá igazítom, na meg a terepviszonyokhoz. Egy-két helyen még így is megtréfál minket ez a hótakaró: pont ugyanolyan magas a hó ott is, ahol alatta kisebb gödör van. Még jó, hogy az erdőt elérjük borulás vagy bokasérülés nélkül, talán mert lassan haladtunk és mert egymásba kapaszkodtunk rögtön támaszt is adva. A téli erdő tényleg tetszeni kezd, annyira, hogy veszem a bátorságot és közlöm egy botanikussal, hogy így sokkal szebb a táj, mint zölden...
Még engem is meglep, milyen könnyedén jönnek elő a kitalált, sírásra okot adó történetek, jóllehet Doriané nem az én fantáziám szüleménye. Utólag nevetek ezen és Callum csibészes, ártatlannak beállított mosolyán is, amikor először hallottam az esetről, nem voltam elragadtatva tőle. Persze küzdöttem, hogy ne mulassak jól az egészen, de csak azért, mert valahogy le kellett szidnom Callumot amiért a virágokat is túllocsolta ezzel. S akkor kezdtem megérteni, miért pusztult ki az összes virágom a lakosztályban, egy kivételével, mely szívósabbnak bizonyult, mint azt korábban hittem. * -Ha nem ismernélek sem hinném el. *Kacagom el magam, mert a puszta feltételezés, hogy Callum együtt érezne Doriannal is enyhén szólva meghaladja mindkettőnk fantáziáját. Most, hogy rájöttem miért sírtam el magam, és miért nem úgy fogtam fel a tréfálkozást ahogy korábban tettem volna, már talán könnyebb lesz kezelnem is ezeket a hangulat ingadozásokat, ám még az elején vagyunk és mivel nincs nálam zsebkendő, még ez is elkeserít. Az sem segít amit Callum tréfából megjegyez, mert bár az alku megállja a helyét, én komolyan mondtam azt amit.* -Nem is gondolom. *Vágok vissza a korábbi durcásságot előhívva, de látva azt az ismerős mosolyt az arcán, nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el én is. Érzem azonban, hogy felborult hormonháztartásom nem mindig lesz hozzánk ilyen kegyes és már előre félek attól, milyen nézeteltéréseket okoz majd, s ez a félelmem benne van a későbbi csókunkban is, abból merítek erőt, elmerülök Callum szerelmében s viszonzom is szívem minden szeretetével. Nem csak engedékenységemből fakad a fogadásunk tétjének megváltoztatása, vagy jobban mondva elnapolása. Óvatosságból és előrelátásból, s mert jobban vonz Callum ajánlata az erdei sétára, de tudom, hogy később már nem leszek ilyen energia bomba, s ez olyat mondat ki velem, amire Callum is felkapja a fejét. * -Igen, azt hiszem nekem is. A hangsúly azonban a sétán van, abból lesz elég, mert bár jó és szép, de utána már csak egy kellemes fürdőre fogok vágyni…és megnézhetnénk egy filmet is. *S már most az estére gondolok, mikor majd Callum karjaiban pihenem ki ennek a csodálatos napnak a fáradtságát, mely minden galád hormon ellenére mosolyt csal az arcomra. A séta előtt még felmelegítjük magunkat az italainkkal, s újult erővel mehetünk felfedezni a téli erdő szépségeit, melyről Callumhoz hasonlóan nekem sincs fogalmam, de hamarosan kiderül mit rejt magában az a néhány fa, melyek száma csak nagy jóindulattal nevezhető erdőnek. * -Újabb hógolyó csatára. *Nem pontosan erre gondoltam a kijelentésemkor, de Callum gyanakvó arca megkívánta. Ám bármi is volt a tervem korábban, arra a kijelentésre, hogy így szebb az erdő, mint zölden, beváltom a hirtelen ötletből kapott fenyegetésemet….*
//Köszönöm a hógolyózást a hóangyal készítést még gyakoroljuk! addig meg //
- Remélem nem azt akarja mondani, hogy a műszerfalon folyamatosan világító hibakódokat most látja először... - pillantok először a vezetőülésben helyet foglaló lányra, majd az egykori karácsonyfákat is megszégyenítő színpompában ragyogó visszajelzőkre sandítok. - Csak azt az egyet nem értem, hogy a hajtóműolaj hiányának jelzésének vakító fénye, hogyhogy nem zavarta vezetés közben? - csak oldalirányból látom, de még így is bántja a szememet. - Mennyit nyomhat az XS nem tudja véletlenül? 600-700kg-nál nem gondolom többnek, főleg fegyvertelenül. - csatolom ki magam és akár egy fogságba esett fóka, megpróbálok kivergődni a számomra már mini jobb egyből, hogy kiszállhassak a bekrepált járgányból. - Egy szerencsénk van ebben a mondjuk úgy: balszerencsében... - macskakörmözök jól láthatóan, hogy direkt felkeltsem szendergéséből azt a bizonyos bűntudatot, ami most megérdemelten telepedhet rá a kollegina vállaira. Mindkettőre, már csak azért is. - ...a Városig sík út vezet innentől, na jöjjön, magácskáé a bal oldala és a kormány, én megyek hátra és megindítom a fémszekeret. - a perdai pampák ölelésében lévő, emberkéz és gépei alakította út elég széles ahhoz, hogy ne okozzunk még véletlenül sem forgalmi dugót tevékenységünk közepette. - Hát ez meg miféle konvoj? - a sereg nagy hanggal és még annál is nagyobb sebességgel közeledő járművei tűnnek fel mögöttünk, amint épp egyenesen a Város felé tartanak. - Mivel ebben a zónában másokat nem jelzett a küldetésre kapott Jenkins-féle PDA-m, azt hiszem joggal merül fel bennem a kétely, hogy valamelyik Kancellár titkos akciót fejez be éppen. - figyelem a rohamtempóban egymás mögött haladó járműveket, melyek kisvártatva már el is húznak mellettünk, ám a menetet záró, vagy csak éppen mögöttük haladó csapatszállító lelassít, majd a közvetlen közelünkben meg is áll. - Üdv! - köszönt minket az egyenruhát viselő, barátságos kinézetű fickó - A város innen még legalább nyolc, de inkább tíz kilométer, és ha nem akarnak bőrig ázni - mutat a gyülekező fellegekre-, akkor jobb, ha velünk tartanak. Bevisszük magukat, hívnak segítséget és mindenkinek könnyebb lesz az élet. Na, mit szólnak? - Raven-re pillantok, aki nem éppen az izomerejéről híres neves nyolchengeres, ebből fakadóan az is könnyen elképzelhető, hogy mire a fejemet irányába fordítom ő már a katonák között ücsörög.
-Amikor elindultunk, még nem világítottak! *Morgom a mentséget, ami igaz is, a másikat pedig majd csak ezután fogom lökni. * -A franc tudta, hogy ilyen hosszú útra megyünk, talán közölnie kellett volna az elején, hogy hova óhajt menni, de persze, mint mindig, most is tervek nélkül indultunk el. Én szóltam! *Erre persze bizonyára nem emlékszik, pedig amikor elindultunk, kérdeztem milyen messzire megyünk…mert hát olyat, hogy pontos hely, koordináták, már nem is merek kérdezni, mert csak egy vigyorgó fejet és sejtelmes tekintetet kapok. Szerencse, hogy nem télen történt ez velünk, hanem a bimbózó tavasz kezdetén, épp csak átléptem az ismételt születésnapommal történő öregedés évét, amit kivételesen Terson kancellárral próbáltam megünnepelni. Megfagyni már nem fogunk. * -Képzelje, kurvára zavart, de cirka hatvan mérföldnyire a Várostól rohadtul nem tudok tenni ellene. *Fáj a számonkérés, annál is inkább, mert nem az én hibám. Mindig ellenőrzöm a kocsit mielőtt elindulok, legalább a Denisov által bőszen emlegetett vakító fényeket és annak okait. Két kézzel fogom a kormányt, mintha attól jobb lenne, s csak fejem oldalra fordításával figyelem amint Denisov megpróbál kecsesen kimászni. Kábé mint egy terhes togita. Maradok a helyemen, én inkább gondolkodással tenném helyre a dolgokat, Denisov erőnek erejével. Erre akkor derül fény, amikor visszahajol a kocsiba és rövid terep ismertetőt tart. Felnevetek, nem a békés formában.* -Hát én kurvára nem fogom tolni az tuti. Inkább hívok segítséget és bevontatnak. Akármi is jön, a kocsiban addig biztonságban leszünk. Ha meg jön egy errator csapat, maga majd jól szétlövi őket. Ha jól emlékszem, megint telepakolta a kocsi hátsóját bummokkal. *Bájos vigyorgással utalok egy korábbi akciónkra, mely már az elején nem úgy sült el, ahogy elindultunk és a folytatás sem volt épp szívmelengető. Szóval ha Denisov tolni akar, akkor velem a vezetőülésben tolja az XS-t, akárhogy is, rövidre sikerül. Már messziről hallom a kocsikat, ahogy a kerekek felverik az út porát, kavicsait, gyorsan el is húznak mellettünk, annak ellenére, hogy azonmód kiugrottam a kocsiból és hevesen elkezdtem ugrálva integetni nekik. Az utolsó előtti csapatszállítónál már feltartott jobb kezem középső ujját egyenesítem ki, a Blizzard mégis simán otthagy minket. Nem úgy a Scorpion, ami a végére maradt, feltételezem hátvédnek, ami a rajta lévő nem egészen típusfegyvereknek köszönhetően érthető is. Oda vagyok ezért a kocsiért, fülig érő vigyorom némileg diadalittas amikor megáll mellettünk. * -Pontosan 9.3 mérföld. *Szinte elalélva javítom ki a szépszemű katonát, nem mintha jobb lenne Vharannál, de egy Scorpiont vezet. Már kapom is ki a táskámat és a főbb felszerelésemet az XS-ből és le is zárom. Mire Denisov felocsúdik, én már mászok is fel és tolongok előre, hogy minél közelebb lehessek a vezetőüléshez. Már az is jó, ha a pasi ölébe ülhetek és foghatom a kormányt. Másrészt kíváncsi is vagyok, hol volt ez a sok szuper kocsi a sok szuper katonával és fegyverzettel, mit visznek a kocsikon az embereken kívül, így a mászás lassabbra sikeredik, bár lelkesedésben nincs hiány. Alaposan körülnézek, közben nem mulasztom el a köszönést sem, anyukám megtanított arra, hogy ahova én lépek be, nekem kell előre köszönni.* -Hellóka fiúk! Hogy ityeg a fityeg? Na, meséljetek merre jártatok ahol én nem. Denisov, ide csüccs, én meg megyek és megnézem a kormányt. *Integetek, s intek, megmutatva a helyet ahova Denisov talán engem képzelt el, ám én viszont őt. Ha sikerül helyet foglalnom, már küldöm is a koordinátákat a kocsit mentő csapatnak, s néhány felvételt is próbálok készíteni a Scorpion belsejéről, főleg ládákra, fegyverekre fókuszálva ha vannak ilyenek.*
A nagy aratógép megint vacakol. Újabb csapat szerelőt kell kiküldeni a városon kívüli szántóföldekre, hogy megjavítsák. Újra. A karbantartó részleg négy munkását kell kísérnem, valamint a nem túl távoli gyümölcsösben is folyik a munka. Szüretelnek épp a népek. Mellettük váltott felügyelet van, de kérték, hogy nézzek majd rájuk én is külön. Bár nem gondolnám, hogy akárki a seggét meresztené, mert annyira azért nem biztonságos a hely. De egye franc elnézek a mazsolázók felé is. Egy TT Blizard anyósüléséről figyelek, teljes harci díszben. A raktérben most még a szerelők ülnek nyugisan. Mázlijuk van, a monstrum szállítóban levegőt is kapnak. Az üres járgányt terv szerint megtöltik és majd fordul is vissza. Nem ebből az egy kocsiból áll a menet, szervezetten történik a váltás és a betakarítás. Mikor megérkezünk végre, nem kell külön mondanom, hogy mindenki tartsa nyitva a szemét, tudják már a dolgukat. Azért rajtuk tartom a szemem és figyelek. A Blizard hátára felkapva megállok és körbehordom tekintetem a terepen. Minden csendes és békés, bár a betakarító gépek hangját messzire hordja a szél, de teljesen nyugodt és átlagos napnak tűnik a mai. A WA-06M keresőjén keresztül is végigmérem a környéket. Sehol senki olyan, akinek ne lenne itt a helye. Alap felszerelésem is velem van, az okos szemüveg és a hologramos óra is. A rendszeren keresztül bejelentkezek a központba, tudatva hogy megérkeztünk és minden oké. Utána lemászom a földre, vagyis a holdra. Az egyik szállítmányból felmarkolok pár darabot, amit Napbogyónak hívnak. Elropogtatom őket, csak úgy magában. Kellemes meleg idő van és szívesebben lennék páncél nélkül, de csak a sisakomat nyitom fel, hogy jobban kapjak levegőt. Lábszártokomban, kezemben fegyver, egyik sem könnyű, de nem zavar. Megszoktam már az efféle súlyokat magamon. Egy kisebb csapatba tömörül nők halkan énekelnek munka közben. Ebből is látszik, hogy nem szokott gond adódni idekint. Egy-egy melós ökörködik, disznó viccek hangzanak el, amiket vad röhögés kísér. Nyugi van.
*Gyönyörű napra ébredtem ma, és az egészben az volt a legjobb, hogy remekül sikerült időzítenem a szabadnapomat. Néha pihenni is kell, hogy aztán később újult erővel végezhessem a munkám és hála Callumnak, tartalmasan tölthetem. Az ő engedélye nélkül most nem lehetnék itt, a betakarítás nem az én dolgom, jóllehet találtam volna indokot arra, hogy eljöhessek, de nem lettem volna meggyőző. Nem vagyok jó az ilyesmiben, így kihasználva a közbenjárását, a nevére hivatkozva csatlakoztam a betakarítókhoz, így még külön testőrség sem kellett mellém. A legnagyobb nyugalomban telepedhettem le egy kissé távolabb a tényleges munkától, hogy ne legyek útban, és a szenvedélyemnek élhetek. Körülöttem minden kéznél van, kipakoltam a festékeket, az ecseteket a Vadembertől kapott ecsettartóval együtt, ami most kihajtva fekszik a takarón mellettem, hogy bármikor a szükséges ecsetet vehessem elő. A takaró mellett a fűben, levetett bakancsaim fekszenek árván, bennük a zoknijaim, meztelen lábaimat magam előtt kereszteztem egymással, olykor kinyújtom nehogy elzsibbadjanak és még a gyenge fűszálak közé és dugom. Sokan már megszokták a jelenlétem és a hobbimat is, bár még most is érzem néhányuktól az érdeklődő és értetlen pillantások simogatását az arcomon, de már nem törődöm velük. Tulajdonképpen már jó ideje nem is érzékelem a jelenlétüket, a szorgos munkával járó zajt, a gépek suhanását. Csak élvezem a lágy szellőt, a nap melegét, a zöld illatát ahogy csiklandozóan az orromba kúszik. Mindez pedig hozzásegít ahhoz, hogy a képemen amit festek, ne csak az jelenjen meg amit látok, hanem az is amit érzek. Azt hiszem Callum erről beszélt, amikor a festményeimet nézte és véleményt mondott róluk. A végtelen táj, távolban a hegyekkel, a szikrázó napsugár bukdácsolása a leveleken, a bokrok hajladozó ágai és a kalászoké, mind-mind háttérül szolgál az apró emberek alakjaihoz. Jóllehet nem vállalkozom arra, hogy részletekben gazdagon fessem meg őket, de ott vannak akár az apró kis bogarak egy régebbi festményemen, mégis élettel telítik meg a képet. Arcomon mosoly játszik már jó ideje, észre sem veszem hiszen a lelkem hangulata az ami ajkaimat elnyújtja, és csak húzom a vonalakat, mázolom az árnyékokat, pöttyözöm a leveleket. A hozzám már halkan eljutó énekszó is csak a tudatom mélyét simogatja, a szavak értelmét már nem fogom fel. Csupán egyszer nézek fel úgy, hogy érzékelem, valami megváltozott, csak először nem jövök rá arra, hogy mi az. Zavart kelt bennem, a homlokom ráncolódik attól, ahogyan próbálom a helyére rakni a részleteket, s végül sikerül is. Egy oda nem illő alak…aki eddig nem volt ott, s minél jobban nézem őt, annál inkább érzem, hogy valami még mindig nem stimmel. Viszont amikor emgmozdul…a nap megcsillan a felemelt, szemet védő plexin és láthatóvá válik az arc. Noha tőlem messze van ahhoz, hogy bárkit akivel korábban találkoztam, felismerjek, azt látom, hogy a sok páncél alatt egy nő bújik meg. Callum testőrségében is vannak nők, kettő is akiket ismerek, ám az engem kísérő katonák között valahogy még egy sem volt és ez az újdonság erejével hat rám. Már csak ezért is bámulom leplezetlenül, még a kezem is megáll félúton a vászon és a testem között.*
Ebben a jó időben annyi lazaságot engedek meg magamnak, hogy csak lazán tartom a fegyvert a kezemben. Na meg a sisakom plexijét felhajtom, túl jó idő van a bezártsághoz. Az én szabadnapom még odébb van, pedig jó lenne páncél nélkül őgyelegni ezen a környéken. A népek rendesnek tűnnek. Egyszerű munkások, nincs velük gond. Megszokták a katonák jelenlétét, mert tudják, alkalomadtán az életük is múlhat akár a mi fürgeségünkön. A karbantartók arcát már jobban megismerem, velük gyakrabban akad dolgom, mint a földeken dolgozókkal. Más helyekre gyakrabban kísérem őket, mondhatni állandó pontocskák lettek az életemben. Néha előfordul, hogy összefutok a fiammal is, mindkettőnk nagy örömére. Persze ilyenkor is a munkámmal foglalkozom, nincs kivételezés, de jó látni, hogy a talpára esett első szülöttem. A szüretelőket figyelve elmerengek egy kicsit rajtuk. A fiam és a lányaim is jó életet élnek, választott útjuknak mind a hárman örülnek. Napi szinten tartom velük a kapcsolatot, esténként sokat beszélgetünk, még ha csak távdróton is. June bepasizott, Tomnak viszont nehezebben megy a barátkozás. Az ő lelke tűnik mimózábbnak. Liza pedig végtelen szerelemről ábrándozik, mintha egy lányregényben élne. Sokat tudok ezekről, hiszen jó kapocsaltom volt a szüleimmel, ahogy nekik is a saját öregeikkel. Így elég sok mindent tudok a régi időkből és persze az adatbázisban is utána lehet kurkászni a dolgoknak. Egyértelmű. Liza valami űrbéli lovagot vár, nemest s jót. De még szinte gyerek, szóval bőven ráér ezzel és addig még nekem is van esélyem alakítani a világszemléletén és segíteni őt ebben. Most mégis vissza a fősodorba, körülöttem folyik a munka és nekem is dolgom van persze, vigyázni őket. Nyakam bizseregni kezd, így gyorsan lerántom a sisakom elejét. Visszazárkózom a kemény védelem mögé és lassan körbe fordulok. Valaki figyel. Persze megint hamarabb cselekszem, minthogy keresni kezdeném oké, miért is? Nem látok semmi zavarót, s olyan idegent sem, akitől tartanom kellene. Egy fura jelenést pillantok meg, de egy gyors pillantás után tovább fürkészek körbe. ~Nem, máshol sincs semmi feltűnő.~ A lány az a fűben, aki elég nyíltan fürkész engem, őt éreztem meg, ezek szerint. Jó ideje ücsöröghet már ott, nekem csak pillanatok szálltak tova, ahogy ide értem. S most le is veszem fejemről a sisakot, hogy apró mosollyal a szám szélén biccentsek felé. Úgy látszik a szabad idejét tölti, s nem is épp a betakarítók közzé tartozik. Így pár lépéssel közelítek felé, ha csak arcán nem látok olyan jelent, hogy nem kellene most zavarnom. Festményen dolgozik, szemmel láthatóan jól érzi magát, ezért nem is lépek túl közel hozzá. Csak egy köszöntés erejéig, hogy ha kell, vissza tudjak húzódni tőle. Ő szabadnapos és pihen, civil. Én meg a munkáját végző katona, ami miatt zordabb a megjelenésem a páncél és a fegyverek miatt. - Szép napot! Köszönök rá, de csak ennyi. Fél szemmel a többi munkás felé fordulok, nézelődöm. Mindig jár a szemem, mikor terepen vagyok. A táj szépsége engem is megfog, szó se róla, de szakmai okokból mindig a jó leshelyet és támadási pontokat veszem észre bennük.
*Teljesen belemerültem a festésbe ahogy máskor is. Ilyenkor magával ragad az alkotás, a táj szépsége a kellemes levegő és az, hogy ha még ott is vannak a katonák a közelben, szabadabbnak érzem magam. Azért vagyok itt, mert én akartam és nem azért, mert a munkám szólított ki a Városból. Szívem szerint a vízeséshez mentem volna, legalább azért, hogy megnézzem Vadember üzent-e valamit….tegnap óta, de túl gyakran sem akarok oda menni, nehogy feltűnő legyen. Ebből a szemszögből még úgy sem készült kép, és apró pontokként a munkásokat is megörökítem, ahhoz nem kell nagy tudomány és ügyesség, nem részletes portré készül. Épp ezért is figyeltem fel arra a katonára aki eddig nem volt ott a többiek között. Tudom, hogy gyakran változtatnak helyet, ismerem már a szokásaikat, bár a megfigyelésem nem éppen profizmusból fakad, inkább a festés miatt figyelek fel a részletekre. Ráadásul az a katona nő és a kísérő csapatokban még eddig nem figyeltem fel erre, most viszont annál nagyobb érdeklődéssel nézem őt, s csak akkor érintem újból az ecsetet a vászonra, amikor elindul felém. Zavarban vagyok, mert rajtakapottnak érzem magam és azok után amit Vadember mondott Carterről….és a rólam alkotott reményeiről, még bűntudatom is van, noha nem csináltam semmit. Igyekszem a képre és a mozdulataimra figyelni még úgy is, hogy érzem az arcom lángba borult. Fogjuk rá a napra. A félszeg mosolyomon azonban még az sem tud segíteni, amivel felnézek az engem üdvözlő nőre. * -Köszönöm, igen, nagyon szép. Önnek is hasonlót kívánok. *Igyekszem a képre koncentrálni és arra amit festek, az előttem elnyúló tájat a távolban az emberekkel, az ég színeit, az árnyékokat…de a nő jelenléte olyan, mintha valaki állandóan a tarkómat fogná. A bűntudat, a nem létező tettem miatt. Én kém! Carter nem ismer és úgy látszik Vadember sem mesélt rólam túl sokat, ami jó is egyben. Félbe hagyom a festést és a nőre emelem a tekintetem, alaposan megnézem és már a látványtól elfáradok, mintha a páncélja súlya az én testemet nyomná. * -Nem láttam még a kísérő csapatban. Most helyezték át? *Ha csak engem kísérnek, igyekszem megtudni a katonák nevét, és nem személytelen robotokként kezelni őket. Most pedig a nő neve érdekel, ha már ilyen közel jött, feltételezem azért, hogy ne legyek egyedül. Túlságosan is külön ültem a többiektől.* -Jasmine vagyok, Jasmine Benedict. Botanikus. Most csak a szabadidőmet töltöm itt. Önt hogy hívják? *Leteszem közben az ecsetet és megtörlöm a kezem, bár felesleges, a festéket csak elmaszatolni tudom víz nélkül. Fel is állok, hogy közelebb lépjek hozzá, és nagyon azon vagyok, hogy a korábbi zavaromat egy őszinte mosoly mögé rejtsem.*
Halvány fogalmam sincs arról, hogy a lányban kellemetlen érzéseket keltek azzal, hogy nézem őt. Persze honnan is tudhatnám, sejthetném? Így az öltözetem ellenére nyugodtan lépek mellé és vetek egy-egy pillantást a képre, amit éppen fest. Majd inkább az arcát nézem. Mintha kicsit piroskás lenne az arca, de biztosan csak a nap miatt. Vetek körbe még egy pillantást, de nem látok semmi gyanút keltőt. A fiatal lány visszaköszön illedelmesen, úgy saccolom jó pár év lehet közöttünk az én rovásomra, de a kor sosem zavart. Érdeklődésének örülök, úgy hiszem nincs ellenére egy kis beszélgetés. A gyerekeimen tőlem távol élnek, így napi szinten kapcsolatot csak az embereimmel tartok, néhány felettesemmel. Na meg van az a pár munkás, akiknek időnként kíséret kell. Üdítő újdonság egy úgymond civillel beszélgetni. Hiszen ahogy mondja, botanikus és éppen pihenő napot tart. - Igen, ritkán kapom utasításba a földművesek védelmét. Leginkább a gépészek kísérete a feladatom. Karbantartási, javítási munkálatokhoz. Vagy a városon kívüli területre az építkezésre. Mesélem, mert nem mondták egyik melóra sem, hogy titkos lenne. S mivel ezek megszokott, rutin munkák, nem gond beszélni róla. A bemutatkozásra kihúzom magam, de civilnek azért nem szalutálok. - Jeanne J. Rhouseau őrmester. De a legtöbben JJ-nek hívnak. Még néhány felettesem is csak így hív, egyszerűbb és megszokott formáció. Én is jobban kedvelem, mintha Jeanne-nek hívnak. Pittyen párat a hologramos órám, így egy lépésnyit félre fordulok és röviden tömören üzenek a központba. - Itt JJ Rhouseau. A javítási munkák folyamatban vannak, a szüretelőknél is csend van. Vétel és vége. Fordulok vissza a fiatal lány felé, nevét s foglalkozását könnyű megjegyeznem. - Örülök a találkozásnak Benedict kisasszony. Remélem nem zavartam meg a pihenését? Ha kívánja visszatérek a feladatomhoz. Ajánlom fel neki a békét, ha nincs kedve beszélgetni. De munkámra így is tudok koncentrálni, hiszen fél szemem mindig a terepet figyeli és persze nem én vagyok az egyetlen, aki szolgálatot teljesít. Legalább három-négy katona kísér mindig egy-egy szerelő csapatot. A védelemre mindig ügyelünk.
*Szívesen beszélgetek bárkivel, bár régebben ez nem így volt. Elzárkóztam, mert azt hittem, vagyis tudtam jól, hogy meglátszik rajtam az ami a házasságomban velem történik. Az arcomra volt írva mennyire nem érzem jól magam Charles mellett és nem akartam válaszolni az érdeklődő kérdésekre. Vadember megismerésével ez sokat változott, de akkor a jókedvemre nem akartam magyarázatot adni, viszont vele kinyílt számomra a világ. Mintha újra megtaláltam volna a Perdát, egy új Perdát. A válás megint eltávolított az emberektől, híre ment nagyon gyorsan és ez mindig egyfajta szégyent váltott ki belőlem, a pillantások, a kérdő tekintetek, a hátam mögötti összesúgások…de ez is elmúlt. Akadt más amin csámcsoghatnak és elfelejtették a velem történteket. Charles nélkül és a kapott idővel együtt még a magas és vastag falak között is szabadabbnak érzem magam, a festés pedig azt a kevés rosszat is elfeledteti velem, ami még megmaradt. Amit semmi nem tud elmosni, a hiányát, a távollétet és a megmaradt törvényeket, a kötelezettségeimet. Ez a nap azonban annyira szép, hogy eszembe sem jut, hogy bármi elromolhat és érdeklődve fordulok a hozzám lépő nő felé. * -És melyik jobb? *Hát ezért nem láttam még. Tudtam, hogy nem találkoztam még az arcával. Ez azért elég meglepő, mert nem vagyunk olyan sokan és a Város sem hatalmas, hogy elvesszünk benne, mégis akad még számomra ismeretlen arc. Bemutatkozásomkor fel is állok és bár tudom, hogy a festéket nem töröltem le teljesen a kezemről, s épp ezért megkésve de felé szándékozom nyújtani, hogy kezet fogjunk, ám az ahogyan kihúzza magát katonásan, majd a hívás ami beérkezik hozzá, megakaszt a mozdulatban. Talán nem is engedélyezett, hogy egy katona kezet fogjon másokkal….jóllehet a bátyám is katona, fogalmam sincs arról, milyen szabályok vonatkoznak rájuk a civilekkel szemben. Megvárom míg bejelentkezik, addig csak toporgok egy helyben és próbálok megküzdeni a bennem fellobbanó bűntudattal. Aztán a figyelme ismét rám szegeződik és az első ami eszembe jut, amit ki is mondok, az egy kérés.* -Jasmine, ha kérhetem. Persze csak ha nem ütközik valamilyen szabályba. *Kérdőn és várakozva nézem őt, el is felejtve, hogy az előbb még kezet akartam vele fogni. * -Nem zavart meg, nyugodtan maradjon. A bátyám is a hadseregnél van, bár pilóta, de a családja miatt maradt inkább lent. Még sem tudom mit szabad nekik és mit nem. *Sosem foglalkoztam ezzel és még most sem érzem szükségét, jóllehet vadember miatt talán kellene. Max-et azonban nem akarom erről kérdezni, mert ő sem akar jobban belefolyni. Azt viszont nem tudom hogyan érdeklődhetnék másnál úgy, hogy ne keltsek gyanút. * -Szívesen veszem a társaságát JJ…szólíthatom így? Ha már elárulta…*Kedvesen mosolygok rá, mert legyen bennem bármekkora is a félelem és az óvatosság, nem tudom magamat meghazudtolni. Szeretem az embereket és a perdaiakat egyaránt, tulajdonképpen nem is vonok különbséget a két nép közé, jóllehet az óriási hacsak azt nézzük, hogyan viszonyulnak egymáshoz a perdaiak, mi az ami számukra fontos és amivel leginkább törődnek. De nekem mindkettő ugyanolyan fontos és ugyanúgy szeretem.*
- Nekem őszintén szóval mindegy. A munka az munka és még így is sokszor találkozom új arcokkal. A szerelők sem dolgoznak állandóan. Még azért így is nehéz lenne azt állítani, hogy mindenki ismer mindenkit a Predán. Annál azért többen vannak és ha nem is ultra tempóval, de nő a számuk. Rövid ideig tartó bejelentkezése kissé megakasztja a beszélgetést. S mint más civilnél, a lányon is látja, hogy nem tudja hová tenni, miként kell egy katonával beszélni. Nem nagyon szokott zavarni, pedig az idegen föld miatt majdnem több a katona. Legalábbis így hallotta. De mindegy is. - Ha hivatalos személy állna mellettem, akkor csak engedéllyel tegeződhetnénk. Így most a kézfogás sem tilos. Kezet fogok vele és bár a markom erős, de nem szorítom meg Jasmine kezét, nem akarok neki fájdalmat okozni. A testvére említésére elmosolyodom, bár főleg azon, hogy még nála sem tudja igazán eldönteni; miként viselkedjen. - Max ha jól rémlik. Max Benedict. Névről ismerem, jó híre van a katonák körében. Rendes ember. Persze van egy-két katona, még magasabb körökben is, akinek pedig rossz híre van. Vagy szimplán csak durvák. Még ő sem szívesen dolgozik együtt akárkivel. - Nyugodtan hívhatsz JJ-nek, Jasmine. Akár tegeződhetünk is, így egyszerűbb. Jobban kedveli a baráti és közvetlen beszélgetéseket, mint a katonás szigort, szűkszavúságot. Igazán baráti viszonyt csak néhány katonatársával ápol. Összejárnak inni, dumálni, mozizni. Nagy ritkán összejön az is, hogy a gyerekeivel üljön össze. De az ő nevelésük már nem az ő kezében van. Sőt. Felnőnek lassan. - Látom szeretsz festeni, és meg is van hozzá a kézügyességed. Nekem nem menne. Mondjuk nem is nagyon tanítottak ilyesmire. De a szüleim sokat meséltek a régi időkről, amiket ők az ő szüleiktől hallottak.
-Azért mégis csak jobb egy nyugodt gyümölcsösben, mint messze a Várostól a vadonban. *Nekem ne mondja, hogy nem kényelmesebb itt, mert nem hiszem el, így nem lehet mindegy, hogy hol és kikre vigyáz. Persze attól a munka még majdnem ugyanaz, felügyelni a sok őrült és felelőtlen tudóst, a sokat lábat lógató munkást…tudom, mert láttam. Ahogy kikerülnek a Város kameráinak látóteréből, sokkal lazábbak. Én is. Azt nem tudom, hogy melyikkel könnyebb, de azt igen, hogy velem most biztosan, mert nem megyek sehova, nem készülök megszökni pár percre, fél órára, hogy Vademberrel találkozhassak és remélhetőleg ide még vadállat sem téved. Túl közel a város fala, mozgalmas a hely is. Kicsit zavarban vagyok és toporgok egy helyben amikor a bemutatkozásra kerül a sor. Nem akarom elterelni a figyelmét a munkájáról, csupán ösztönösen ahogy tanultam a szüleimtől igyekszem udvariasan viselkedni, de mint katonának neki is vannak olyan kötelezettségei, melyek nem várhatnak. A rádión való bejelentkezés után azonban segít a zavaromon, sőt még tovább is megy a kézfogáson túl. Örülök neki, és a határozott, katonás, de nem csontropogtató kezét a magam gyengéd, nőies de nem lagymatag fogásával fogadom. Nem különben egy széles mosollyal, mely mögött érezhető a megkönnyebbülés is, amivel el is dobom az eddigi visszafogottságomat. * -Ennek nagyon örülök. *A bátyámat is könnyedén beazonosítja, sejtettem, hogy nem ismeretlen neki a Benedict név, Max kivívta a felettesei elismerését még úgy is, hogy nem pilótaként szolgál, jóllehet fel kellett adnia az álmait a családja miatt. Talán ha a gyerekek nagyobbak lesznek, visszatérhet. * -Max, igen. Nem csak rendes, jó katona és jó pilóta is. Szeretik a társai. *Lelkesen mesélek róla és érdemei szerint dicsérem, nincs ebben semmi elfogultság. * -Rendben, köszönöm. Örülök, hogy nem vagyok hivatalos személy, bár nem tudom ez pontosan mit takar. *Azt nem teszem hozzá, hogy nem is nagyon érdekel. Tudom hol a helyem, tudom kihez hogyan viszonyuljak és ezen kívül nem keresem mások társaságát. Persze nem biztos, hogy ez a jó taktika észrevétlennek maradni. * -Igen, nagyon szeretek. Tulajdonképpen a festészet adta meg nekem azt a szabadságot, amit egyébként nem kapok meg. Remek terápia is egyben. A Dominiumon már nagyon magamba zárkóztam, azt hiszem egy kicsit depressziós is voltam, de a Perdán mindez elmúlt. Nos, a művészetet nem igazán tartják hasznos elfoglaltságnak, ezért nem is tanítják, pedig biztosan sok tehetséges ember van köztük. Talán neked is van valamiben tehetséged, csak nem, tudod kibontakoztatni. Lehet, hogy gyönyörű hangod van, vagy érzéked a tánchoz, esetleg a szobrászathoz. *Ideje lenne egy kicsit lazítani a törvényeken, vagy ha azokon nem is, az életszemléletet kellene más irányba terelni. Mindenkinek jót tenne ha mással is foglalkozhatna a munkán kívül. Vissza is ülök a vászon elé, onnan nézek fel JJ-re, kezemben újra az ecsettel.* -Elég nehéz beszerezni mindent ami a festészethez kell. Főleg most, hogy nem léphetünk be Elorakba. A festékeim nagy részét perdaiaktól szereztem be eddig. A vásznakat is. Ami nálunk készül azokra nem lehet festeni. Te mit szoktál csinálni a szabadidődben? *Max a családjával van, na de mások? Egy katona, egy nő mivel foglalkozik vajon? Remélem nem azt mondja majd, hogy nincs szabadideje, vagy azt is katonáskodással tölti. A kérdésemet követően vissza is fordulok a vászon felé és folytatom a képet. Újabb árnyékok kerülnek fel a vászonra, azokat mélyítem és festem kifejezőbbé.*
- Kellemesebb, szó se róla. Csak az a baj, hogy az ember egy idő után lekapcsol és nem figyel. Olyankor szoktak bajok történni. Na nem mintha különösebben bajom lenne akárkivel. Nem vagyok én vérengzős vadállat. De amit rám osztanak, azt elvégzem. Ebből a szempontból nem lógok ki a tömegből. Nem vagyok vérszomjas, nem akarok mindenáron mindenkit megölni; mint egynémely katonatársam. Mégis gyorsan eljár a kezem, ha muszáj, de csak ritkán ölök. Jasmine kifejezetten aranyos ezzel a toporgással és tipródással. Fiatal lány, a civilek között látott pár hasonló teremtést. Formára, külsőre mintha egy felnőtt nőt látnék magam előtt. Valahol mégis úgy érzem, kicsit gyermek még a lelke. A lányaimon érzek még hasonlót, akik a tényleges felnőtté válás küszöbén állnak. Lassacskán. - Hivatalos személyen nevezzük azokat, akik vezetői pozícióban vannak, gyakorlatilag bármilyen részlegen. Tudod, amolyan nagyfőnökök. Kancellárok és a többi. Válaszolok mosolyogva a kérdésre, s mivel látom, hogy Jasmine nyugodtabb és lazább, kicsit lazítok még én is a tartásomon. De fél szemmel mindig a környéket figyelem és az érzékelők is működnek. A bátyát már nem hozom újra szóba, hiszen nem ismerem. Bár kíváncsian fogadok minden információt. Ami pedig a festészetet illeti, és úgy általában a művészi hajlamokat; egyet kell értenem a leányzóval. Kell néha egy kis lazítás. Nem lehet mindig csak moziba járni, vagy inni és hasonlók. A fürdő is elcsépelt már. - Szeretek zenét hallgatni, vagy olyan filmeket nézni, amit az itteni moziban nem adnak. Amolyan régi földi filmek, a millennium idejéből. Olvasni, ahm, ponyvaregényeket, krimiket és thrillereket. Drámákat. Rejtvényfejtés, na, abban egész jó vagyok. Meg persze, van egy barátom, aki ügyesen rajzol. Feltűröm a felsőm ujját, egészen a könyökömig. Ott egy már befejezett Guns'n Roses tetoválás díszeleg. - A színezéssel nemrég készült el. Ez az egyik kedvencem a régi földi együttesek közül. Mutatom meg büszkén az új darabot, majd visszatűröm az ingem ujját. Még jó pár darab van rajtam, ehhez hasonlók. - De vannak közöttük emlékek is. Tudod, a gyerekeimet a hivatal neveli a törvények miatt. De így mindig velem vannak és persze ha nekik is van idejük, akkor azt együtt töltjük el. A nevük és a születési dátumuk is mind rám vannak varrva, más emlékekkel együtt.
-Majd ügyelek, hogy ne kapcsolj le. *Tréfás és kuncogós megjegyzésem enyhe kontrasztot alkot az ő katonás szavaival. Nem hiszem, hogy le- vagy ki tudna kapcsolni, Max még a magánéletében, a szabadidejében sem képes rá, és ha jó testvér lettem volna, akkor ezzel cukkoltam volna az elmúlt években. Ám én teljesen elzárkóztam tőle…is, Charles miatt. Azt hiszem igazán az hozott minket újra össze, hogy lebuktunk előtte Vademberrel. Volt egy pont amikor a kötelék ismét kettőnk között feszült. Ezen gondolkodom míg a nő a rádión bejelentkezik, egyszersmind igazolva a feltételezésemet a kikapcsolás esélyéről. Később sem sikerül neki, amikor már fellélegezve kezet rázunk és derűsen rámosolygok, a hivatalos személy meghatározását is mintha a törvénykönyvből olvasná fel. * -Értem. *Mosolyogva a szemem sarkából nézek fel rá, gátat szabva a nevetésemnek, de a szemeimben bizony ott vannak a fényei. Szóval nem vagyok hivatalos személy a meghatározás szerint. Ennek örülök, vissza is ülök festeni, mert szeretném még az alkony előtt olyan állapotba hozni a képet, hogy később már csak néhány igazítást kelljen csak elvégeznem rajta. Természetesen emlékezetből. Annyi ideig sosem maradhatok kint, hogy egy képet a festés helyszínén fejezzek be, különben sem lehetne, hiszen a fények már nem ugyanazok a kezdéskor, mint pár órával később, és az árnyékok…percről-percre változnak. Azt pedig még nem értem el, hogy minden nap, ugyanabban az időben, ugyanannyi időt tölthessek a falakon kívül. A munkám sem engedné. A katonák beosztásáról nincs fogalmam, de feltételezve, hogy nekik is van szabadidejük, rákérdezek JJ hobbijára. Csak van neki. Figyelmesen hallgatom míg a kezem szorgosan munkálkodik az árnyékokon, és mosolyogva bólogatok ahogy sorra kerülnek elő a szabadidős elfoglaltságok. A zenével nincs is semmi gond, de a filmek….hát hacsak nem tud olyan megoldást amivel meg lehet kerülni a kancellária cenzúráját, nem lehet szórakoztató. Én próbáltam, de amit meg lehet nézni, az nem mind olyan jó. A régi könyvek, nos azokkal még nem próbálkoztam de talán érdemes lehet és ha letöltöm a pda-ra, még magammal is vihetem Elorakba. Majd, ha már ismét megnyílnak a kapuk előttünk. Persze akkor inkább Vademberrel foglalkoznék, de eszembe jut egy mókás tevékenység és kíváncsivá tesz, hogy vajon Vadember hogyan fogadná ha egy könyvből olvasnék fel neki. JJ kitér egy barátjára aki ügyesen rajzol és ez fellelkesít, épp csak egészen másra gondolok, mint amit számára jelent, bár a lelkesedésemmel megelőzöm az újabb információt. * -Na látod! Biztos vagyok abban, hogy még sok ember tehetséges valamilyen művészetben. A művészet szép és….óóóóó! *Nem tudom befejezni, mert JJ felhúzza a ruhája ujját és az ügyes rajzoló munkája ott virít előttem a…bőrén. Kezemet a szám elé kapva kerekítem tócsányira a szemeimet. Hát ez….* -Döbbenet! Máshova nem tudott rajzolni? *Csak úgy a semmiből robban ki belőlem a kérdés és már ajánlanám fel, hogy adok vásznat amire festhet vagy rajzolhat, mert egyébként tényleg ügyes kezű, csodálatos rajzot alkotott, de JJ szavaiból kiderül, hogy több is van és mindazokat önszántából engedte a bőrére rajzolni. * -És ez nem jön le? *Fogalmam sincs hogyan készülnek a bőr rajzok és meg is lepődöm – újra – a szóhasználaton.* -Varrva? *Feledve a saját képemet, teszem le az ecsetet és állok fel megint, hogy JJ-hez lépjek.* -Megnézhetem közelebbről? *Csak udvariasan de annál kíváncsibban érdeklődöm és kérek engedélyt. Nem is tudom hirtelen mit gondoljak, még sosem láttam ilyet, rendszerint az emberek felöltözve állnak előttem, kivéve Vadembert, de neki nincs ilyen a bőrén. Egészen elképesztő.*
a hóangyal készítést még gyakoroljuk! 
addig meg 
//
