Greymare & Terson - Competition. Dissidence. Glory.

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Szakadatlanul, sűrű függönyben esik még mindig. A víz a hajamból a szemembe folyik, rázom a fejem, hogy kitisztítsam a látásomat, de a szemüveg kijelzőjére is rátapad. Vadul küzdök, hogy kiszabaduljak. Ketten kapaszkodnak belém két oldalról, a sártengerré taposott, dúlt mezőn birkózunk, én előre mennék, ők visszafelé, a Város – még csak kijelölt – határa felé cibálnak, mindketten torkuk szakadtából ordítanak, megpróbálják túlüvölteni a fegyverropogást, és a ködöt, ami az elmémre ereszkedett.
Az egyikük káromkodik, ő nem igazán hozzám beszél, egyszerre dühös, és retteg.
A csizmám talpa – majd miután csatát vesztettem ellenük a sarka – árkokat szánt a süppedős, ragadós mocsokba. A bal oldalam felől az orditás nekem szól, ennyivel tisztában vagyok, de az értelme nem jut el az agyamig. A fülem cseng, sikolyokat, fájdalmas ordítást hallok csak, fémes csikorgást, egy beszakadó koponya reccsenését, és fegyverropogást…
Érzem, hogy kicsavarják a pisztolyt a kezemből, pedig még nem üres a tár. A fájdalom hullámokban erősödve érkezik, miután a balomba kapaszkodó elunja az erőpróbát, és belerúg a sérült vádlimba.
Színes szikrák robbannak a szemem elé, a sérült lábam kirogy alólam, az ellenállás megtörik, már hagyom, hogy rángassanak.
A föld dübörög a lábunk alatt, rohampáncélba öltözött osztag fut el mellettünk a csatatér irányába, kikerülnek minket, nézem a hátukat, ahogy távolodnak. Ott kellene lennem nekem is, fogalmuk sincs, mivel fognak szembe kerülni, legalább elmondhatnám…
Két pár Nomad zúg el felettünk, egymást fedezve támadó alakzatba rendeződnek.
Árnyékba érünk, hunyorogva nézek fel, az elsőnek érkezett – immár üres - Eternity rámpáján cibálnak felfelé. A számban a vérem íze az esőével keveredik. Ennek a víznek az íze idegen számomra, édesnek találnám, ha nem keseredne meg még a nyál is a számban a vérző fejű, botorkáló, vagy éppen a többiek által cipelt bajtársaim látványától. Egy fiatal, szőke fiú a nyakára szorít valami rongyot, alóla lassan szivárog a vér, a szanitéc éppen megfeszíti a szíjakat egy hordágyon fekvő férfi testén. Az összeroncsolódott páncél éles, tépett peremei között áll ki a törött sípcsontja. Ordít, vonaglik a kíntól.
Nem figyelhettem oda, biztos mondtak valamit, mert most a hajó falának löknek, ettől fehér foltok lobbannak a képbe a szemem előtt, meg kell kapaszkodnom a kísérőmben, hogy ne essek össze. Megsérülhetett a hátam, rémlik valami. Továbbra is hallom, hogy ordítanak, de nem fogom fel, és nehézkes is túlüvölteni az újabb érkező csapatszállító hajó teljes fordulatra pörgetett fékezőhajtóműveit.
Magamra hagynak, futva távoznak a csatatér irányába, én gondolkodás nélkül, ösztönösen indulnék utánuk, de a második lépésnél a csuklómnál fogva elakadok… Az ülésre csatolt bilincs fémesen megcsörren, az Eternity rámpája zárul, a hajótest megremeg, én megszédülök, le kell ülnöm. Letépem a szemüveget az arcom elől. Víz csöpög róla, a bal oldalán repedés fut végig, a szára görbe.
A hajórámpa egy tompa döndüléssel bezárul, a kinti hangokat nagyrészt kizárja, én pedig kezdem érzékelni mi történik körülöttem. A rádióból határozott hang utasít mindenkit, hogy készüljön a felszállásra. Ügyetlenül becsatolom magam, lerángatom a kesztyűmet. Tompa fájdalommal lüktet az egész testem, a gyomromból felkúszik a hányinger. Megdörzsölöm az orrnyergem, a homlokom, a halántékomhoz érve felszisszenek. Az ujjaimra apró alvadt vérdarabok és friss vér tapad.
A hajó felszáll, a kezdeti rázkódástól felfordul a gyomrom, komoly háborút vívok, hogy ne hányjak a saját ölembe. Hátrahajtom a fejem, az orromon veszek mély levegőt, az Eternity pályára áll, a pilóta gyorsít, a tarkóm a hajó falának koppan – igaz egyáltalán nem erősen -, én pedig ezen a ponton megválok az eszméletemtől.

◦ᵒ·○●·°

Greymare & Terson

Az ágy szélén ülök, az orromat szinte csípi a fertőtlenítő szaga. El sem hiszem, hogy órák teltek el. A bal halántékomon féltenyérnyi széles sebtapasz, a bal vádlimat és a derekamat is vastag, fehér gézkötés fogja körbe, de utóbbi alatt érzem a hátamon keresztbefutó vágást összefogó varratok húzódását minden apró mozdulatra.
Szerencsém, hogy a gerincem nem sérült meg, ezt mondta a szőke ápoló, miközben vállon veregetett, amitől nyomban elhomályosult a látásom.
Már a Dominiumon tértem magamhoz, innentől az emlékeim szoros kapcsolódási pont nélkül egymás után szórt jelenetek önálló halmazaiból állnak.
Az egész testem tompa fájdalom járja át, mintha vascsővel estek volna nekem, a hullámok hol beterítenek, hol visszahúzódnak, de nem hagynak esélyt megfeledkezni a jelenlétükről.
Tudom, emlékszem, hogy kaptam valamit a hányinger ellen, ahogy az erős nyugtatóra is. Emlékszem Serena alakjára, ahogy a makulátlan köpenyében végigjárta a sérülteket. Az ujjai hűvös érintésére az államon, ahogy elfordította a fejem, hogy szemügyre vehesse a halántékomat, aztán már ott sem volt.
Rémlik a kapkodás, adatok, orvosi szakkifejezések, ahogy a tű tökéletesen egyenletes ritmusban – mintha nem is orvos, hanem gép mozgatná – fűzte a bőrömbe a sebvarró fonalat. Ennek a fájdalomnak az emléke egészen tompa, gyorsan fakuló impulzusok csokra csupán.
A csendes, fehér szobában most a megszokottnál is idegenebbül érzem magam. A gondolataimba, a retinámba, a pórusaimba égtek, olvadtak a néhány órával korábbi történések, és most, a steril fehérségben, a néma várakozásban az agyam újrarágja, visszaöklendezi azt a megannyi szörnyűséget, amit képtelen feldolgozni.
Mindenkinek csak nyűg volt az eső az első pillanattól, hogy leléptünk a rámpáról. Pillanatok alatt eláztatott mindent, bekúszott a páncélok alá, az aláöltözőket a bőrünkre tapasztotta, minden széllökésre kellemetlen didergést bújtatott a katonai egyenruhák alá.

Senki nem kívánta ezt a váltásnyi időt a Perdán. A város építése is lelassult a mostoha idő miatt, ahol lehetett, benti munkákra álltak át. A négy osztag egyedül maradt a határvonalakon szétszórva, mindannyian kedvetlenül törölgettük a szemüvegeket, miközben mi néhányan – akiknek másodlagos feladatunk is volt – megpróbáltunk némi érdemi munkát végezni.
Rogan hadnagy összecsukló teste szinte hang nélkül terült el a bakancsainkkal sárosra taposott fűben. Pisszenés nélkül rogyott össze, nem volt ideje semmire. Mire felfogta volna, hogy megtámadták, addigra legalább két másodperce halott volt, erről a törött szemüveg szilánkjain keresztül a jobb szemgödréből előmeredő nyílvessző árulkodott.
A Warren fivérek meglepett, dühös, és rémülettel átitatott kiabálására fordultam meg, és sosem fogom elfelejteni a döbbenetet, ami a hadnagy üveges szemű holttestére pillantva átjárt.
Mindenkibe belevágott a felismerés: a helyzet véresen komoly…
Az osztag fegyvert rántott, a látómezőnk peremén ebben a pillanatban tűntek fel a támadók. Mindenki tűzparancsra… bármilyen parancsra várt, a másodpercek hosszúra nyúltak, de nem történt semmi.
- Hamner zászlós! Uram! Az osztag parancsra vár!
Az ifjabb Warren kezében megremeg a célra emelt fegyver. Mélyen meg tudom érteni. A zászlós dermedt pillantással mered előre, noha kinyitja a száját, egy hang sem jön ki belőle.
A támadók közelednek, jól látszik, hogy túlerőben vannak, viszont ebből a távolságból az is, hogy lőfegyvereik nincsenek, ha az íjat (íjakat?) nem számoljuk.
Nincs több időnk, nincsen választásom…
- Mindenkinek… Tűz!

Az ajtó halk szisszenő hangjára odakapom a fejem, a kezem ösztönösen mozdul a csípőm irányába, de már a felénél tudatosul bennem, hogy nincs nálam a pisztolyom. További két másodpercembe telik felismerni a belépő Terson kancellárt.
Simára tervezett, darabosra sikeredett, ösztönné égett mozdulattal állok fel, vigyázzba feszítem a tiltakozó testem, a szám sarka megvonaglik, a jobb kezemet szabályos tisztelgésre emelem.
-Simon Greymare őrmester, jelentkezem, Uram!

◦ᵒ·○●·°

Greymare & Terson

A fegyverek szinte egyszerre ugatnak fel, a hangjuk egyszerre ismerős és távoli, idegen. Egy sorozat, mindenki csak egyszer süti el a fegyverét, a hadnagy halála, és a zászlós tétlen bizonytalansága átjárja az osztagot.
A támadók közül többen összerogynak, fájdalmas ordítások, dühös kiáltozás követi lövéseket. Mi sem tudjuk mire számítsunk tőlük, és őket is megleptük, de ennyi nem elég, rögtön látom, ahogy átlépik az összecsuklott társaikat.
- Mindenkinek! Tűz! Ne engedjék közel őket! El kell érnünk a kommunikációs állomást! Fedezzenek!
Ekkor érkezik a következő nyílvessző, és egyenesen az idősebb Warren fivér bal vállába szalad bele. Az ereje döbbenetes, a páncélon keresztülfutva átfúrja a vállát, a tompa kondulás alapján csak kifelé állítja meg a páncél. Jack Warren fájdalmas ordítással hanyatt esik, elejti a pisztolyát, de a következő pillanatban utána is nyúl, és már igyekszik talpra küzdeni magát. Csak arra emlékszem, hogy ordítok neki valamit, ő bólint, és a fegyverével a sérült kezében – sosem fogom elfelejteni azt a vadul remegő, rángatózó fegyvercsövet -, az éppel Hamnert megragadva iramodik meg a leendő Város felé. A kín fintorba torzítja az arcát, sápadt, a tekintetében fájdalom és rettegés lobog, de nem adja fel.
Az öccse úgy szorítja össze a száját, hogy pengevékonyságúvá keskenyedik, és bár remeg a kezében a fegyver, újra és újra tüzel a parancs szerint.
Kendrick a legidősebb közöttünk, döbbenetes hidegvérrel nyúlik el hason a trutyiban, és használja fedezéknek a halott hadnagy testét. A mesterlövész puska irányzéka kétszer pásztázza át a frontvonalat, mire elsüti a fegyvert. Mély, csontig hatoló dörrenését nem követi fájdalmas kiáltás, de Kendrick elégedetten kiabálja túl a csatazajt.
- Lövész kiiktatva!
Nincs ideje többre, mert az egység megkezdi a taktikai visszavonulást a kommunikációs központ felé, így ő sem maradhat. Könnyedén ugrik talpra, a puskát a hátára kanyarítva pisztoly ránt, az első perdai éppen őt éri el, látom, ahogy a mesterlövész a mozdulata közben dermed meg, belefagy a csapásba, amit az ellenfele halántékára akart mérni a pisztoly agyával. A következő pillanatban a támadó sima, és gyors mozdulattal átmetszi a torkát. Kendrick vért spriccelve rogy össze, a torkából előbukó döbbent, bugyborékoló hörgés elér hozzám is, habos vér ömlik a sárba.
Kitör a káosz.
A támadók és az egységünk összekeveredik, elkeseredett kézitusa alakul ki. Fegyverek dörrennek, páncélok hasadnak elkínzott éles recsegéssel, nyögések, fájdalmas kiáltások, ordibálás, egymásnak csapódó testek, roppanó csontok, szakadó hús, sikolyok zajával telik meg körölöttünk a világ.
A harmadik lövésem azt hiszem talál, bár nem látom földet érni a találatot elszenvedő perdait, mert oldalról kapom a támadást, A vádlimba belemar a penge. A támadóm meglepettnek tűnik, amiért a lándzsa nem ütötte át a vádlimat, hanem megcsúszott a páncélon, és bár átjutott rajta, nem tett mozgásképtelenné, csak megrogytam, ahogy a felületi vágás elért. Engem nem különben döbbent meg, hogy a páncél beengedte a találatot.
Én ocsúdok előbb, közvetlen közelről lövök az arcába, a gyomrom szaltót vet a látványtól és a hangtól, ahogy az ellenfelem fejének felső harmada gyakorlatilag megsemmisül.

Még nem tértem teljesen magamhoz a sokktól, a kapkodó, ösztönös reakció megelőzi a kancellár esetleges engedélyét a formalitás elhagyására.
Az érzékeim még kifeszítettek, az adrenalin megannyiszor letisztult belőlem és elöntött újra, ahogy az emlékek újra és újra előtolakodnak.
Még minden neszre, minden moccanásra rándulnak az izmaim, ugrásra kész minden elkínzott porcikám.
Nem számít a termetbeli különbség. Terson kancellár irányába feltétlen tisztelettel viseltetek, hiába feszíti meg az előírásos testtartás a varratokat.
Magas arccsontja, a szája szigorú íve, a tekintete kimért, fegyelmezett hidegsége kegyetlen kifejezést kölcsönöznek az arcának.
A parancsra lazítok a tartásomon. Keskeny terpeszbe lépek, a szám sarka árulkodón, megrándul, a bal csuklómat a hátam mögött fogom meg a jobbal, rezzenetlen pillantással nézek előre, az ajtó irányába.
Még elég biztosan állok, és talán hat-nyolc percig ezt az állapotot képes is vagyok fenntartani, de tovább már aligha. Talán nem is tart addig a találkozó. Ki tudja, mennyi időt szán rám a kancellár.
- Köszönöm, Uram! Értettem, Uram, igenis!
Egy kicsit még lazítok a tartásomon, az ép lábam oldalán a csípőmmel nekitámaszkodom az ágyrácsnak, így kissé tehermentesítem a sérültebb oldalamat.
- Kérek engedélyt jelenteni, Uram!
Amennyiben megkapom, a jelentés elakadás nélkül, nem hadarva, de feszes tempóban hangzik el. Igyekszem kerülni a felesleges infomációkat, vagy a terjengősséget.
- Az osztagom Eric Rogan hadnagy vezetésével a Perda holdon az épülő Város északi határán teljesített védelmi szolgálatot, valamint a későbbi automatizált védelmi vonal megtervezésén dolgozott a parancs szerint. A váltásunk harmadik órájának végén az egységünket megtámadták az őslakosok, a hadnagy elesett, Raymond Hamner zászlós alkalmatlanná vált az egység irányítására, ezért átvettem a parancsnokságot saját hatáskörben. Elsődleges célnak a kommunikációs állomás elérését és a Dominiumi irányítás tájékoztatását tűztem ki, másodlagosként a védelmi vonalak megtartását…
Itt tartok csak egy lélegzetvételnyi szünetet.
- A vészjelzést sikeresen leadtuk, a védelmi vonalat nagyrészt sikeresen meg tudtuk tartani az erősítés érkeztéig. Becsléseim szerint fél tucat őslakos jutott át a védelmi vonalon, és legalább hárman elérték az építkezést. A pontos számokkal nem vagyok tisztában Uram, de az egység súlyos veszteségeket szenvedett. Legalább az osztag felét elvesztettem, és mindenki megsérült.

◦ᵒ·○●·°

Greymare & Terson

Az egység kezdi összeszedni magát. A kezdeti döbbenetet és sokkot elmossa a véres, kegyetlen valóság. A katonákban megmozdul, előretolakszik a hosszú évek unásig ismételt megannyi gyakorlata, taktikai képzése, felébred az életösztön, a sértett öntudat, és nem utolsósorban: a nyers, állatias vérszomj.
Az adrenalin valamennyiünk minden sejtjét feltöltötte, már senki nem veszi észre az esőt, ami korábban a legnagyobb nyűgje volt szinte mindenkinek.
Akik még életben vannak, összeszorítják a fogaikat, megfeszítik az izmaikat és a parancsomra a lehető leggyorsabban alakzatba rendeződnek. Nem olyan látványos, vagy szép ez most, mint a bemutatókon, gyakorlatokon, de a hatása elvitathatatlan.
Az elkeseredett, szétszórt élet-halál harcot vívó katonák már egységként mozognak, a túlerővel szemben is hatékonyabban tudnak fellépni.
A sérültek egymást támogatva vonulnak vissza a többiek egyre határozottabban összezáró vonala mögött.
Még csak percek teltek el, de a torkom már szárazon ég attól, ahogy próbálom átüvölteni a csatazajt, hogy azokhoz is eljusson a parancs, akinek megsérült a rádiója, vagy elveszítette a sisakját.
Én is sántítok, de körülöttem mindenki más is vérzik. Ki jobban, ki kevésbé.
Tudom, hogy nem nyerhetünk, de már látom, hogy el fogunk jutni az állomásig.
Gyötrelmesen hosszú, fárasztó, fájdalmas és véres száz méterek következnek. Később biztosan büszke leszek az egységemre. Miután összeszedték magukat példaértékűen dolgoznak össze, és csak ennek köszönhetjük, hogy sikerül elérni az állomást.
Fegyelmezett rendben – már amennyire rendről lehet beszélni egy sárban, vérben gázoló, halálhörgéssel és sikolyokkal telített csatában – foglalják el a védelem szempontjából kulcsfontosságú pozíciókat, és emberfeletti erőfeszítéssel védik a kommunikációs központot.
Bal vállal gyakorlatilag nekizuhanok az irányítópanel melletti falnak. Prüszkölve fújom ki z orromba, számba folyt vizet és vért, a sáros, ragacsos kesztyűmmel megpróbálom letörölni az arcomat. lecsapom az esővédő fedelet az irányítópanelről, és megpróbálom a személyes azonosító kódomat elsőre hibátlanul bepötyögni a képernyőn.
Nem sikerül, a képernyőn vörös felirat villan, hozzáférés megtagadva.
Újrapróbálom, ezúttal a kapcsolat létrejön.
A kapcsolás után rögtön azonosítom magam, a csatazajt és az esőt túlkiabálva jelentek, erősítést kérek, de a választ már nincsen időm megvárni. Hátulról vetődik rám a támadóm, a sérült lábammal képtelen vagyok megtartani az egyansúlyomat, arccal előre elvágódom a sárban, és valszínűleg ennek köszönhetem az életemet.
Az alighanem a nyakamba szánt penge a vállamba fúródik – szerencsére nem túl mélyen -, én a másik könyökömmel vágok hátra. Az ellenfelem nem visel páncélt, érzem, ahogy a rohampáncélos könyököm alatt bordák roppannak, a perdai legurul a hátamról, a kés fájdalmasan szakad ki a vállamból, színes szikrák lobbannak a szemem elé. De legalább  elég időt kapok, hogy felkeljek a földről.  

A kórterem steril, ideális hőmérsékletű valósásgában végigfut rajtam a hideg borzongás, libabőr ül ki a karomra.
Ahogy az első pillanattól fogva; a jelentés alatt is érzem magamon Terson kancellár élénk, éber és éhes figyelmét, mégsem fordítom felé a tekintetem, noha erős a késztetés, hogy az arcára nézzek, hogy lássam a tekintetében lobogni mindazt, amit a hangjából kihallok.

Ahogy a kancellár is érzékeli, valóban nem vagyok elégedett az elért eredménnyel. Túl sok jó katonát, túl sok bajtársat, túl sok barátot veszítettem el. Talán ha előbb reagálok, talán ha másképp csinálom, többen túlélték volna.
Ennek ellenére a dícséretet is úgy fogadom, ahogy azt minden bizonnyal elvárja tőlem.
Ismét vigyázzállás közeli testtartást veszek fel – a szám sarka újfent megvonaglik
- Köszönöm, Uram!
Mikor azt mondja, fejtem ki a történteket, ellazítom az izmaimat, visszatámaszton a csípőmet az ágykeretnek, és átpörgetem az események kissé még hányos kockáit a gondolataim között.
Az általam mért válaszcsapás említésére akaratlanul, ösztönösen mozdul a fejem, majdnem a kancellár felé fordulok, de a mozdulat felénél sikerül elcsípnem az ösztönös reakciót, és a következő szívdobbanásommal egyidőben ismét az ajtót nézem.
- Igenis, Uram! Parancs, értettem!
Nincsenek ellenérzéseim a paranccsal kapcsolatban, nem is lehetnének, hiszen meglepetésként ért – a félig kivitelezett mozdulat is ennek szólt -, még fel sem fogtam igazán.
- Uram, két fontos megfigyelésemet emelném ki a perdaikkal kapcsolatban.
Csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartok, nem igazán várok engedélyt, vagy megerősítést, hiszen a kancellár már felszólított a beszédre.
- A fegyvereik a mieinkhez képest kezdetlegesek. Íjak, kardok, lándzsák, szúró-, vágó- és ütőfegyverek, meglehetősen változatos formákban és kivitelezésekben, mégis át tudják ütni a legújabb fejlesztésű rohampáncéljainkat. Néhányuk fegyverén CQL-re utaló sárgás derengést láttam, ebből arra következtetek, hogy megvan a technológiájuk a kristályos CQL beépítésére és használatára, Uram!
Ami a másik megfigyelésem illeti, még én sem teljesen hiszek magamnak, és újra meg újra megpróbálok rájönni, nem csak a szemem káprázott-e, nem csak a stressz és kiélezett helyzet játszott az érzékeimmel.
Az egyetlen ok, amiért mégis úgy döntöttem, hogy beszélek róla az, hogy a zsigereimben érzem, hogy megbízhatok ezekben az emlékekben.
A tompa sajgás erősödik a combomban, a tenyeremmel is megtámaszkodom az ágykereten. A padló hidege éppen úgy nem tudatosul bennem, mint ahogy a hátam csupsz bőrét érő enyhe huzat sem, ami a levegőcserélő egységekből ered.
Csak egy laza, törtfehér szövetnadrágot viselek a különböző testrészeimet körbefogó kötéseken kívül, mégsem fázok.
- A másik megfigyelésem meglehetősen hihetetlenül hangzik, Uram – a tekintetem megvillan, de még mindig nem fordítom el a fejem az eredeti irányból – az őslakosok közül legalább néhánynak vannak ismeretlen eredetű és működési elvű képességei. A pillantásuk megdermeszti az embert a mozdulata közepén, vagy a közelségükben anélkül jelennek meg sérülések, hogy hozzáértek volna az ellenfelükhöz.
Csak remélni merem, hogy a kancellár nem azt a megállapítást vonja le, hogy a túl nagy nyomás miatt hallucinálni kezdtem…

◦ᵒ·○●·°

Greymare & Terson

A csata attól a ponttól, hogy leadtam a jelzést és az erősítéskérést elmosódott, véresen dübörgő küszködéssé homályosodik az emlékeim között. Megannyi halál, villanó, égető fájdalom kavalkádja. Zubogó adrenalin, vadul doboló életösztön masszája, az eső friss, idegen illatába oldódó nehéz vérszag, kiontott belek, haláltusát szörcsögő, átlyukasztott tüdők lehetetlenül élesen tiszta hangjainak káosza, talán hetekbe is beletelik, mire letisztul mindaz, amit átéltünk.

A kancellár jelenléte, a lényéből sugárzó vérszomjas, éhes tettrekészség csak még élesebb bizonyossággal húzza alá a csata borzalmas valóságát.
Csak lassan tudatosul bennem, hogy a csata háborúvá fog nyúlni, mérgező, vad pusztításának fenyegetése sötét felhőket tömörít a gondolataim fölé. Beleborzongok a folytatás ígéretébe.
Victor Terson engedélye nem akasztja meg sem a lassan jelentéssé formálódó gondolataimat, sem a szavakat, amik következnek.
A válaszul érkező hümmentése arról árulkodik, hogy ő sem számított erre a fordulatra. Túl sokat nem tudunk még az őslakosokról, és ez – ahogy most is – túl sok értékes emberéletbe fog még kerülni.
Mindenesetre nem fedezek fel a hangjában kételkedésre utaló jeleket. Remélem ez a mondandóm második fele után is így marad majd.
A fájdalom lassú hullámokban járja át az egész testemet, a kimerültség elborítja az egész lényemet. Nem azért küzdök a talpon maradásért, hogy őt lenyűgözzem, sokkal inkább azért, mert ha engedek a gyengeségemnek, nem fogom tudni újra összeszedni magamat, ebben meglehetősen biztos vagyok, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Most semmiképpen.
Csak perceket kell még kibírnom. Meg tudom csinálni, mert az akaraterőm elég, hogy kényszerítsem a testemet. Egyelőre még elég.
Amint befejezem, csend áll be közöttünk. Mérlegeli az elhangzottakat. Ami azt illeti kevesebb időt ad magának erre, mint amire eredetileg számítottam.
A saját sápadtságommal nem vagyok tisztában, ahogy a tekintetem lázas csillogásával sem, bár az általánosan pocsék állapotomnak annál élesebben tudatában vagyok.
A hangjából nem tdom megállapítani, mennyire voltam meggyőző, de talán itt és most annyira nem is számít. Amit tudtam, elmondtam, és csak remélhetem, hogy komolyan veszi mindazt, amit hallott. Meganyni élet függhet ettől a beszélgetéstől is. Vagy éppen nem változtat semmit. Hogyan is készülhetnénk valamire, aminek a működésével nem vagyunk tisztában, és védekezni sem tudunk ellene?
El kell gondolkoznom, mielőtt újra megszólalnék. A másodpercek megnyúlnak, lassan de biztosan vánszorognak előre, míg próbálom kitisztítani az emlékeimet.
Végül egyetlen mozdulattal intek nemet a fejemmel, de mellette szóban is megerősítem az önkéntelen reakciómmal már kifejezett választ
- Nem tudok mást elmondani, Uram! Igenis, parancs, értettem, Uram!
Dolgozni fogok rajta, hogy minél hamarabb ismét használható legyek. Ezen a ponton nem engedhetem meg magamnak a hosszadalmas, lelki összeomlással színezett lábadozási időszakot.
Még tartom magam, de az izmaim remegése lassan állandósul, és a tenyerem is percről percre többet tart meg a testsúlyomból az ágykeretre nehezedő támaszkodással.
Amennyiben Victor Terson távozik, előírásszerűen tisztelgek, és csak azután nyújtózok el lassú, kimért mozdulattal a hűvös, fertőtlenítőszagú ágyon, miután az ajtó halk szisszenéssel bezáródott mögötte.

◦ᵒ·○●·°

Greymare & Terson