Gregor & Terson - All men would be tyrants if they could

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Hajnali három óra már, amikor Thomas Derrick jelenik meg az ajtóban: fölnézve látom, hogy mögötte tompa lámpafény árad a mosóhelyiségből, ahol napközben a csapatszállító járművek takarítását végzik, most viszont valami egészen mást. A drámai beállítás a férfi jókora alakjának csaknem grafikusi érzékkel ad erős körvonalat, s ő mesterséges világosságtól koronázott sötét fejét elégedetten szegi fel. Feszesen lép közelebb hozzám.

- Mondja - vágok elébe a hivatalos engedélykérésének mohón. Mindössze távolról érzékelem, hogy a háború szította sóvár izgalmam átjárja a köztünk a levegőt, s önkéntelenül is fölegyenesedem ültömből, mintha az információ zsákmányállat volna, amelyet fizikailag szükséges becserkészni. Érzem, hogy Derrick nem bánná, ha ülve maradtam volna; tartózkodó óvatossága még máskülönben kimért, kemény kisugárzásán is átüt. Nem tud érdekelni. - Mondja, hogy mit tudott meg.
- Igenis, uram - vágja rá a szőke Derrick józanul, amivel tudat alatt némi elismerést csihol ki belőlem. Érzem rajta, hogy hátrálni akar, de azért férfiasan megveti a lábát. - Keyes zászlós azt mondja, az osztaga ártatlan. Ő adta a parancsot a visszavonulásra, és ő lőtte tarkón Parker hadnagyot is. Az elveszített fegyverek, az elveszített emberek és az elveszített ütközet mind az ő lázadásának eredményei egyes-egyedül. - Nyel egyet, alighanem amiatt a kellemetlen bizonyosság miatt, hogy ennek nem fogok örülni. - Uram.
Nyugodt csendben várakozom a saját eszemre, hogy minden egyes kanyarján és tekervényén végigűzhessem a hallottakat. Derricket nem teszi lóvá a felszínes szelídségem. Amikor végül újra feléje fordulok, sötétszürke szemei olyasfajta fegyelmezett erőt mutatnak, amely az elkerülhetetlen katasztrófára készülő emberek sajátja. Eljátszom a gondolattal, hogy megpróbálom rászorítani, hátráljon egy lépést, most azonnal: komisz, vérszomjas bizonyítási vágy és sértett méltóságérzet zakatol bennem, ő pedig megfelelő alany volna rá, hogy egy rövid időre levezessem rajta mindezt. Afelől semmi kétségem, hogy ha erőpróbára kényszerítem, meghunyászkodik majd: a kérdés csak az, miért érzek ilyen sürgető késztetést arra, hogy egy nekem kiszolgáltatott embert bántalmazzak.

Persze nem nagy talány. Vereséget szenvedtem, ráadásul olyan ütközetben, ahol elsöprő győzelmet kellett volna aratnom. Elég jól ismerem magam, hogy tudjam, ez az önérzetem számára felér egy nyílt megaláztatással. Lassan engedem ki a levegőt. Aztán előveszem a jobbik eszemet.
- Értem.
Csend. Derrick megmoccan, mint aki megszólalni készül: csak a rávillanó tekintetem láttán kap észbe. De már késő.
- Mondja ki, amit gondol, tizedes.
- Keyes zászlós szerint Parker hadnagy azt a parancsot adta, hogy mindenkit öljenek meg. A perdaiaknak falujuk van ott, meg egy szentélyük. A front legszélén voltak.
Keyes zászlós téved. A kérdéses falu nem a front szélén volt. Kívül esett rajta. Nyugtalanító megértéssel fordulok Thomas Derrick felé, csaknem szabályos jobbra-áttal.
- A harcosaik megosztották a létszámukat, hogy a tizenkét kilométerre keletre zajló csatában segítsék az övéiket - mondom fel, amit az eligazítóban is elmagyaráztam húsz órával korábban. - Én is tudom. A falu és a szentély, amely e pillanatban is térdig gázol a CQL-ben, jobbára védtelenül maradt. Akiket pedig hátrahagytak, a legjobbjaik: nem kimondottan rossz döntés, ám ha Keyes nem határoz úgy, hogy ezt a pillanatot választja arra, hogy szembeszálljon a saját fajtájával, semmi esélyük nem lett volna az osztag létszámfölényével szemben. Azután nem lett volna más dolgunk, mint összecsukni az ollót. Több győzelem is karnyújtásnyira volt. Ehelyett mindent hátrahagyva visszavonulót fújt, különös gondot fordítva arra, hogy a felszerelésből semmit se tudjanak visszahozni. Haragszom Keyes zászlósra, tizedes. Ugye érti?
Tanácstalansága teljesen jogos, ennek ellenére nem törődöm vele. Várok, amíg kiböki.
- Igen, uram.
Szúrósan nézek rá, de nem óhajtok eltérni a tárgytól.
- Ami ennél is fontosabb, biztos vagyok benne, hogy a felszerelést az ellenállók számára hagyta hátra. A perdai asszonyok és gyerekek csak a megfelelő húrok pengetésére kellettek. Úgyszólván kapóra jöttek neki. Ennél jobb embernek képzeltem őt. Hányan maradtak az osztagából?
- Tízen, uram.
- Kiváló. Üzenje meg nekik, hogy a zászlós a gyengélkedőn várja az előléptetését kivételes lélekjelenlétéért és emberségéért. Melyik volt a következő célpontjuk?
- Egy másik civil település, uram. Az előzőtől délre. Visszavonásra kerül az offenzíva, uram?
Enyhe fintorral sandítok rá, mint aki elveszítette a fonalat.
- Ne beszéljen ostobaságokat. Keyes nővére átvezénylésre kerül az élükre. Olyanok a zászlóssal, mint két tojás. És ezúttal kíséretet kapnak. Egy köteléket. Tiszthelyettessel. Olyasvalakivel, akinek kifogástalan az előmenetele, a jelenléte pedig megnyugtatja majd őket. Hívja ki Gregort a mosóból! Beszédem van vele.
A tizedes összecsapja a sarkát.
- Parancs, uram. Keyes zászlóssal mi legyen? Hívjak másik orvost Gregor helyett?
Megütközve nézek a fiatal tisztre. Süket, vak vagy idióta?
- Ne fárasszon engem, tizedes. Hagyja elvérezni.

◦ᵒ·○●·°

A hetes számmal ellátott STS Eternity, mondhatni kemény döccenővel dokkol, az ülésbe szíjazás ellenére is jól érzékelhető és bár nem nevezném kellemesnek, ez legyen a legkevesebb tizennégy heti távollét után. Ennyi ideje kezdődött ez a pokol a holdon és kitartóan folyik azóta is, pontosan ennyi ideje nem láttam a lányokat, és ezen időtartam alatt szoktam hozzá a korábban labortisztaságú, mindig elegendő ellátmányt biztosító, rendezett körülmények helyett a mocsokban való, gyakran inkább kreativitással egybeöltött rögtönzésnek bélyegezhető fogások és megoldások kivitelezéséhez, ha a katonáinkat életben akartam hazaküldeni. ...és akartam. Mindennél jobban.
Az ólmos fáradtság kevéssé a kialvatlanságból fakad, négy-öt órányi fázisokkal is tökéletesen képes működni a test és az elme egyaránt – egy bizonyos ideig legalábbis –, sokkal inkább írható annak a számlájára, egyetlen rohadt percre sem állnak le a lent folyó harcok, sebesültek mindig vannak, lesznek, végeláthatatlan mennyiségben. Napi szinten muszáj osztályozni, ki az, akiért még megéri bármit tenni és ki az, aki még élőként is már halottnak számít. A stressz, az állandóvá váló halálközelség puszta tudata, a fegyverek soha el nem hallgató hangjai, vegyítve a sérültek üvöltéseivel, a szanitéc feladatra beosztott, gyakorlatilag még tanulók képzése, akik alig valami tudással vagy tapasztalattal most szembesülnek azzal, amivel a náluk jóval többet látottak sem találkoztak még korábban. Minden oktatási gyakorlat alkalmával, jobb esetben elhányja, rosszabb esetben elájul legalább egy kadét, a harctéri ellátást pedig muszáj valahogy elsajátítaniuk, lehetőleg minél előbb. Ha a hozzám hasonlók többfelé tudnának szakadni, akkor sem lennénk elegen, napok, hetek hátrányában vagyunk, egyszerre aktívan teljesíteni, a frontvonalak mögött életben tartani embereket, ellátni addig még sosem vagy csak alig látott, cafatokká szakadt sebesüléseket, műtéteket végrehajtani, amikor egyszerűen nincs idő vagy lehetőség normális körülmények közé szállítani őket. Manapság különben is ez vált hétköznapivá. Mindezek mellé pedig muszáj kint lenniük olyan katonáknak, csapatonként legalább egy főnek, aki tudja mit csináljon, ha a társa megsérül. Őket rohamtempóban oktatni, sokszor leginkább éles helyzetben sikerül. ...és még ez sem elég. Semmi sem az.
Amennyire primitívnek tűnt a hold lakossága, annyira törik bele a bicskája az emberiségnek ebbe az egész háborúba, a vége pedig még megjósolhatatlan távolságban van.
Három nap, ennyit kaptam otthon eltölteni, mielőtt visszatérnék, hogy folytassam ugyanazt. A páncélt és alatta az egyenruhát mocsok borítja, amiből a sár, a vér és a hányadék egyvelege a legkevésbé undorító bevonatot képezi. A viszonylagos emberi körülményeket nem minden esetben lehet biztosítani vagy csak élni vele, ha a harcmezőn van valaki. Már nem számolom az arcokat, életeket, amelyek átmentek a kezeimen, gyakran pilótaüzemmódban terhelődik csak az elmém, csinálni, amit kell, túlélni még egy napot, folytatni, amit elkezdtünk. A teherszállító elhagyását követően leadásra kerülnek a fegyverek, gránátok, azt a páncél követi.
Az egyenruha jobb kar felőli részét Gibbs agyvelejének féltenyérnyi darabja itatta át, még az előző este folyamán. A vér már fel se tűnik, amúgy is egészen elrejti a sötétkék szín a szintén sötét foltokat. Habár a gyomrom elég sokat kibír és az emberi testen belüli dolgok egyike sem zavar, erre még én is azt mondom, egyszerűen gusztustalan. Pontosan emiatt pedig semmilyen szinten nem akarnék sem a lányaim, sem pedig a nejem elé állni ilyen megjelenéssel, hiába a késői óra és alszanak már valószínűleg, ezért az elbocsátást követően a kaszárnya felé veszem az irányt legalább egy zuhanyért és tiszta gyakorlóért, hozzáteszem, több társammal együtt, valószínűleg más se vágyik arra, hogy a jelenlegi állapotában essen haza.
A zubbony lekerül az öltözőben, a póló is, az alatta viselt trikón lévő foltok többsége pontosan az, aminek látszik, izzadtság. A törölközőt átvetem a vállamon, a bakancstól való megszabadulás következne, ha az ajtóhoz legközelebb eső el nem ordítaná magát; - Elöljáró a helyiségben!
Automatikusan egyenesedek fel, vigyázzállásba helyezkedve a többi jelenlévővel nagyjából egyszerre. Alig néhány másodpercben belül feszes, az előírásnak megfelelő testhelyzetben áll minden katona a szűk méretekkel rendelkező öltözőben.
- Gregor tizedes, lépjen elő. - Az utasítás rövid és világos, annak pedig engedelmesen cselekszem, előregyalogolva a fémszekrényekkel kialakított folyosószerű, belsőbb részből.
- Gregor tizedes, jelentkezem, Uram. - A fizikait a formai válaszadás követi, ugyanúgy megállva, mint az imént.
- Pihenj tizedes, a többieknek oszolj, futólépésben hagyják el az öltözőt. - A zászlós parancsaira megint egyszerre mozdulnak a bent lévők, egytől egyig a megadottaknak megfelelően én pedig az utasításhoz alkalmazkodva kisebb terpeszbe lépek, karjaimat magam mögé helyezem, jobbommal a bal csuklómat átfogva, míg a többiek egymás után vonulnak ki a teremből. Tekintetemet magam elé függesztem egy pontra, elkerülve ezzel a tisztét az előírások elvártságához mérten.
- Azonnali hatállyal induljon a mosóba eligazításra jelentkezni. Hagyja a zubbonyt.
Rövid, de kötelező Értettem, Uram választ követően visszahelyezkedek még a tisztelgéshez, de azzal a lendülettel már fordulok az ajtó irányába, csak a törölközőt vetem le a vállamról. A leghalványabb elképzelésem sincs arról, mégis mi a tökömért kellek pont én oda és hirtelen most, mégsem zongorázom végig gondolatban a lehetőségek halmazát. Néhány percen belül úgyis kiderül.
Ha viszont mégis találgatnom kellett volna, a fogadó látványra számítottam volna a legkevésbé. Az eredetileg a csapatszállítók takarítására szolgáló helyiségben közel sem az történik, amire hagyományosan használatra van ítélve. Derrick tizedes nevét és rangját a felöltőjére tűzött, pontosan ezt a cél szolgáló jelzésből tudom meg – egyébiránt nem ismerem –, Keyes zászlóshoz viszont már volt szerencsém, ha túlságosan közelről nem is. Osztagának (több másikkal együtt) a háttértámogatást biztosító egységébe – ez leginkább embert takart az elesettek pótlására, illetőleg élelmezési ellátmányt szervezőket és nem mellesleg az egészségügyi ellátásért felelős nem csak személyek, de minden egyéb ehhez tartozó (sátrak, ágyak, felszerelések stb) minden – összesen három alkalommal osztottak be az elmúlt három hónap alatt, rövidebb időkre. Az azonban enyhén szólva is értetlenség érzését kelti bennem, amilyen felállásban helyezkedik egymáshoz ez a két katona, a helyiségben álló többiekről(?) nem is beszélve.
A zászlós rossz fizikai állapota laikus szemmel is egyértelmű lenne, az alatta összegyűlt vértócsa mennyisége jelentősnek mondható, a mellette álló katona kezei és ruhája pedig egészen kézenfekvő módon árulkodnak arról, mégis mi a tököm történik. Keyest vallatják.
A parancs rövid és világos, a zászlós egyelőre nem halhat meg, lássam el, mindezt úgy, hogy fájdalomcsillapítót, vérutánpótlást nem kaphat, kötözés kérdésében pedig ne essek túlzásokba. Kurva fasza.
A belépő katona orvosi eszközöket tartalmazó táskát dob le az egyetlen bent lévő asztalra, az utasításnak meg eszemben sincs ellentmondani, noha a véleményem a jelenlegi helyzetről megvan. Ami senkit nem érdekel, ezzel több, mint tisztában vagyok. Kesztyűt húzok és munkához látok.(…)
Az érfogó egy darabig teszi a dolgát, de örökké nem fogja ellátni az egyetlen feladatát; ne vérezzen el a zászlós. Fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta, hogy ideküldtek, de feltehetően órák. Noha illúzióim nincsenek és nem most léptem le valami rózsaszín pamacsos típusú falvédőről, hogy különösebben messzemenő reményeim legyenek a férfival kapcsolatban, különösen az alapján, amit kiszedtek belőle az eltelt, számára kibaszottul hosszúnak számító – még nekem is – percek alatt, de ösztönös lenne a késztetés ne hagyjam agóniában szenvedni. Ennél még az is jobb, ha fejbe lövik a szerencsétlent.
Az állkapcsát a helyére teszem, egy ideje abnormális állapotban van, ami pokoli fájdalmat jelentett neki, különösen úgy, beszédre volt kényszerítve. Eddig nem hagyták, hogy hozzányúljak, mondván felesleges és akkor egyébként sem tudna információt szolgáltatni. Nagyjából ekkor érkezik vissza az egy időre lelépő Derrick azzal, hogy hagyjam a zászlóst és jelenjek meg az ajtó másik oldalán, Terson kancellár előtt. Zsigeri a kérdés, miszerint ki veszi át Keyes ellátását, akkor is, ha a válasz nem lep meg; senki.
Kelletlenül rándul egy izom a képemen, grimaszba rendezve a vonásaimat. Orvos vagyok és egyáltalán nem boldog attól, ha ilyen módon ítélnek halálra valakit. Leveszem a véres kesztyűket, alvadt pettyek borítják mindkét alkaromat és a már eredetileg sem a legjobb állapotában lévő ruházatot is több helyen rajtam. A bakancs talpa néhány lépés erejéig még vöröses-fekete mintát hagy mögöttem a padlózaton, ahogy a mutatott irányba haladok.
Megállás nélkül lépek be a helyiségbe, parancsra küldtek, nem udvariassági látogatásra és beljebb érkezve, tisztes távolságban állok meg újra felvéve a feszes testtartást, immáron a kancellár előtt.
- Gregor tizedes, szolgálatra jelentkezem, Uram. - Tisztelettel darálom le a megköveteltet és itt meg is állok, tekintettel arra, egyelőre még nem tudom, mégis miért vagyok konkrétan a színe előtt.

◦ᵒ·○●·°

- Gregor tizedes! Pihenj!
Nem azért hívattam, hogy a vigyázzállásában gyönyörködjem, noha megtehetném: a doktor frissen érkezett a csatából, s magával is hozott belőle egy keveset. Átnedvesedett haja fényes és kusza, maszatos bőrére ránézésre lefejthetetlenül odatapadtak a ruhái, feszes tartása és villámgyors reakciói azonban most is, így is kifogástalanok. Eltéveszthetetlen a szaga, még nekem is, aki soha testközelből nem láttam ütközetet: nehéz, émelyítő keverékszag, az a fajta, amely mélyen beeszi magát mindenhová, s mintha soha nem is akarna elhalványulni. A vér szaga. A nyers hús és a fegyverek szaga. A tehetetlen rettenet szaga.
A halál szaga.

Végignézek rajta. A padlón, az ajtóban ragacsos lábnyomok sötétlenek mögötte. A különös ösvény nem száradt meg azonnal: e pillanatban is nedvesen fénylik, pont, mint a férfi szeme. Elkapom a pillantását.
- Azért hívattam, mert feladatot szánok magának - fogok bele. - Holnapután Keyes zászlós - nem Robert, hanem Sarah Keyes - az ötvennégyes osztagot átveszi és csapásmérő bevetésre indul a Perdára. Indulási idő 0700. Nagy mennyiségű fegyvert és gránátot szállítanak a jelenlegi frontvonaltól kétszázhuszonnégyes irányban, ötven fokra elhelyezett ideiglenes támaszpontra, azután felszíni járművel haladnak huszonegy kilométert északnak, ahol egy helyi települést kell megsemmisíteniük. Közepes mértékű ellenállásra számítanak.
Kivárok egy pillanatot, hogy a tizedesnek legyen némi ideje megemészteni a hallottakat.
- Keyes zászlós és az ötvennégyes osztag maradéka az ellenállók szimpatizánsai - folytatom aztán, minden szándékos hatásvadászat nélkül. - Hogy biztonságban érezzék magukat, egy kötelék siklót rendelek melléjük, amelyből kettő elkíséri őket, klasszikus escort-alakzatban. Ehhez két osztag ember lesz szükséges, amelyből egy tized hátramarad majd a támaszponton a felszereléssel. A többi a magáé. A parancsa, hogy abban a pillanatban, amikor Keyes meghiúsítja a támadási tervet, és megpróbál utat nyitni a támaszpont felé az árulók számára, semmisítse meg az ötvennégyesekkel együtt. Aztán az ellenállókat. Aztán a települést.
Újabb szívdobanásnyi szünet. A tekintetem nem fordítom el róla, noha kétlem, hogy farkasszemet nézne velem. De ha mégis, ez egyszer azt se bánom. A küszöbön álló siker nagyvonalúvá tesz.
- Kérdezhet.

◦ᵒ·○●·°

A vezényszóra automatikusan mozdulok, megint kis terpeszbe helyezkedve, hátratett kezekkel, felszegett állal. Tekintetem magam elé emelem, egyelőre elkerülve a kancellárét, kitartóan egyetlen pontba fókuszálva azt – ahogy kell –, míg figyelmem kétségtelenül nem a semmibe réved. Élénk kereszttüzében áll a helyiséget uraló férfi.
Megjelenésem több kívánnivalót is hagy maga után, ezzel teljes mértékig tisztában állok, más esetben magamtól nem lenne képem ilyen rendezetlenül megjelenni előtte, ebben azonban nem volt választásom, nem mintha manapság olyan sok mindenben akadna egyébként. Ettől függetlenül tetten érhető nyomát nem engedem láttatni, mennyire tudatában vagyok mindannak, amit magammal hoztam a helyiségbe és érzékszervei közül rögtön kettőt is pofán csapott mostanra.
Végigmérését ugyanolyan rezzenéstelenséggel állom, mint amilyen módon a pillantásomba kapaszkodására nem reagálok, eszembe sem jut viszonozni a dolgot, kettőnk közül ő az, aki megteheti ezt, én aligha. A megkövetelt rendíthetetlenség ellenére azonban a szavain olyan módon csüngök, amihez nem szívesen rendelnék leíró párhuzamot. Maga a tény, hogy itt kell lennem, magában hordozta, valamit tőlem vagy velem akar, ennek kijelentése ezért kevéssé hoz számomra meglepetést. Az oka viszont már egészen más kategóriát képez és noha az a részlet jobban érdekel, miként és miért jövök én a zászlós testvérpár osztagához, maga a felvezetés is információban gazdag, odafigyelésre messzemenően okot szolgáltató etap.
Mostanra zsigeri ösztönné vált olyan módon gondolkozni, az eligazításkor kapott helymeghatározás térképszerűen jelenik meg lelki szemeim előtt, aminek köszönhetően nagy fejfájást áltlában nem okoz belőni, miről, hol esik szó, már amennyiben ismerős az említett terület, ha vezényeltek már oda vagy a környékére. Az első szemrebbenést az osztag egyöntetű megítélése adja, a következőt pedig maga a rám szabott feladat nem csupán természete, de emberszámot jelentő mérete is. Mélyebbre vételezett lélegzet tölti meg a mellkasomat és ez nem csak annak köszönhető, tulajdonképpen beszédre szólított fel, de általa a pihenő állás ellenére megfeszülnek az izmaim.
- A településen továbbra is él civil lakosság vagy kizárólag őslakos harcosokból álló csoportosulás helyszíne? - Támaszpontnak a helyiek szervezettségét és fejlettségét tekintve nem nevezném, de a lényeg úgy vélem ilyen módon is kihámozható. Keyes vallomása pedig – ha ezt érintette is –, már kevéssé számít pontosnak, ha a hírszerzés azóta is megfigyeli(?) a területet. Azt alapul véve, hogy csapásmérő bevetésről esett szó, felteszem nem vakfoltba vezénylésről beszélünk most.
- Mekkora létszámról van szó a perdai harcosok esetében? Az akció rajtaütés lesz? - Arról sincs még információm, most is zajlanak ott összecsapások vagy sem, nemhogy naprakészen, általánosságban sincs hozzáférésem az alakulatok pontos helyzetéről mindenhol, ahol harcok zajlanak a holdon a lakosok és a mieink között. A jelen említett ebbe a halmazba tartozik; be tudom lőni hol van, de az aktualitásokkal kapcsolatban elkél(ne) a tájékoztatás. - Továbbá az ellenállók kapcsán van bármi rendelkezésre álló információ; például a számukat tekintve vagy, honnan várható a becsatlakozásuk? - Az ötvennégyesek feltehető árulásának bekövetkezése esetén hadbíróság nélküli kivégzéséről és amellett vagy azután az ellenállók megsemmisítéséről beszélünk, akkor ez a részlet sem elhanyagolható, van egyáltalán bármi, amit viszonylag biztosan lehet tudni vagy sötétben tapogatózás történik?
- A szállítmányt és az azzal maradó egységet ki veszi át a támaszponton? Illetőleg ki vezeti őket? - Ha különösebb dolgom ezen szegmenssel nem is lesz – már, ahogy kivettem a kancellár szavaiból –, attól még szeretnék legalább nyomaiban pontosabb képet kapni, különösképpen, ha szó szerint a seggünkben jelentős tűzerőt hagyunk és az ellenállás szimpatizánsai is a képben vannak. Ráadásképpen van még olyan szegmens, amiben teljességgel tisztán kívánok látni.
- Minden tisztelettel, Uram, úgy sejtem nem a taktikai tudásom miatt osztja rám a feladatot, hanem vagy a beosztásom vagy a származásom okán, hamis biztonságérzetet plántálva Keyes zászlósba és a csapatába. - Erős túlzással lehetne csak ráfogni, mennyire gyanúként jelentem ki, kérdés pedig éppen annyi van benne, amennyi kihallatszik belőle. Semmi. Ennek ellenére nem kétlem, ha tévedek, a helyreigazítást meg fogom kapni így vagy úgy. - Következésképpen szükségem lesz bevetési gyakorlat koordinálásában megfelelő ismerettel rendelkező személyre az osztagban. - Vaktában nem a legszívesebben ugrok fejest ebbe, akkor sem, ha tulajdonképpen választásom egyáltalán nincs itt és most. Belátom, ha egy terület nem teljesen az enyém és tekintettel arra, hogy a flotta orvos tisztje vagyok, nem éppen az efféle feladatok adják a fő profilomat, amit nyilvánvalóan a szemben álló is pontosan olyan jól tud, mint én.

◦ᵒ·○●·°

Rosszul viselem, ha kihívást intéznek hozzám, kivált akkor, ha nyíltan teszik, a tizedes azonban rendíthetetlenül uralkodik magán. Helyes. Kemény arckifejezésében nincs semmi támadó jelleg, mimikai izmainak moccanása mindössze reakciós. Nem ad okot arra, hogy kötekedjem vele, pedig több, mint felkészült vagyok az ilyen összecsapásokra.
Érdeklődése egy pillanatra megdöbbent, és az első szívdobbanásnyi szünet után új színben látom a doktort. Ez egy jó ember. Úgy igazán. Aligha tetszik majd neki a parancs.
Kit érdekel. Megteszi, mert azt én úgy akarom, hogy megtegye.

- Jellegzetes perdai település, a megszokott civil és harcképes lakossági arányokkal - válaszolom habozás nélkül, tényközlő hangon. - Nagyjából ötven-hatvan fő, ebből tucatnyian fegyveresek. Az ellenállók kedvelt stratégiája lakott területek körül mozgolódni, abban a reményben, hogy segítséget kaphatnak a helyiektől, ha pedig ez nem sikerül, felhasználhatják őket védelmi vonalként. Nem kétséges, hogy ebben az esetben is ilyesmiről lesz szó.
A derekam mögött összefogom a kezeim s megállok az asztal mellett, ám ez csak részben köszönhető az előírásoknak, amelyek alól meg sem próbáltam soha kivonni magam. Elzsibbadtam az eddigi órákban, s jólesik végre kissé távolabb lépni a forgószéktől. A talpamban és a lábszáramban nemrég megindult vérkeringés kellemetlen zsibongását érzem, de a figyelmem sokkal inkább dr. Gregoré, mintsem erre koncentráljak.
- Ne tévessze meg a perdai őslakosok ránézésre ártatlan külleme, tizedes. A legkülönfélébb módon halálosak mindannyian. Bár ezt nem kétlem, hogy mostanra maga is tudja. A kérdésére válaszképp: igen, rajtaütésben gondolkodjon, ám egy, a hagyományos csapdaállításnál előrelátóbb értelemben. Ez nem önműködő kelepce; a hadmozdulatnak maga a lelke és Sarah Keyes zászlós. Ő tudja, honnan és hogyan érkeznek majd, létszám kérdésében azonban még az idősebb Keyes sem tudott sokat segíteni. Annyi bizonyos, hogy nem lehetnek kimondottan sokan. Kéttucat emberre számítson, különösen most, hogy a mai győzelmükkel szállítmányozásra alkalmas járműre tettek szert. Ha van egy kis eszük, máris szétváltak.
Márpedig eszük van, nem is kevés. Elvégre az én embereim közül kerültek ki valamennyien. Egy pillanatig elgondolkodom ezen, de nem hagyom, hogy hosszan lekössön a gondolat.
- A támaszpont jelenlegi vezénylő parancsnoka Eileen Garnet Allerton hadnagy taktikai tiszt és harctéri elemző. Megbízható, kiváló katona. Ő maga fogja átvenni a szállítmányt és az egységet, és őnála kereshetnek támogatást, ha a helyzetük rosszra fordulna. Rádiókapcsolatuk az utólagos felmérést végzők előzetesen élesített csatornájától eggyel magasabban lesz biztosított.

Amit ezután mond, meglehetős merészségről tesz tanúbizonyságot, de még nem arcátlanság: érdeklődve pillantok végig rajta megint, mert újból meg tudott lepni egy kissé.
Származás és beosztás. Igen, tizedes. Lényegében mindkettő.
- Megkapja - egyezek bele feszes hanghordozásban, mégis némi lágysággal. A tekintetem nem fordítom el az erőteljes, szimmetrikus arcvonásokról. - Elsősorban viszont előléptetem. Ez a feladat egy tizedesnél nagyobb embert kíván. Fogadja elismerésem, Gregor rajmester.

◦ᵒ·○●·°

A tájékoztatásban elhangzott információkat egymás után nyugtázom magamban, kezdve a település átlagos felépítésével, folytatva az ott lévők nagyjából teljes számával, amit a hozzájuk képest fegyveresek viszonyított csekély mértéke követ és ezzel együtt automatikusan vonja is enyhe rácba a szemöldökeimet. Az ellenállókkal kapcsolatos kiegészítést is természetesen meghallom, de kétségtelen a tény, míg a szemben lévő az asztal mellett áll meg, tükörmás jelleggel felvett pozícióban, a számomra nem elhanyagolható részlet, nehezebb súllyal fészkeli be magát a gyomrom mélyére.
- Genocídiumról beszélünk, Uram? - Habár a kérdés annak hangzik, ami; tisztázás, valójában koránt sem az érdeklődés áll mögötte. Annak köszönhetően, az összecsapások eredményének a katonákra mért következményével kell nap, mint nap törődnöm, kevéssé ért annak a ténye, amiről szó esik. Az se nagyon érdekel, ha pusztán önámítás volt eddig, gyakorlatilag egy folyamban érkeznek a sebesültek mindig, kivétel, szünnap és pihenő nélkül, a mindennapi, kétkezi teendők látástól vakulásig foglalnak le és még akkor is kevés, amit véghez tudok vinni. Mindig az. A lakosság megítélése pedig – főleg az egyöntetű – semmilyen mértékben nem az én dolgom vagy feladatom, akkor sem, ha szemtanúja vagyok annak, mennyire veszélyesek és miféle pusztításra képesek.
- Van bármiféle elérhető információ a település jelenlegi védelméről? Csak a helyiek látják el és milyen mértékben? Esetleg az ellenállók is besegítenek? Tudható, hogy összedolgoznak? - Hallottam a kedvelt stratégiáról szóló részt, ahogyan azt is, mennyire bizonytalan mégis hány lázadó lesz jelen a helyszínen, de még ezzel együtt is az általánosságon túl, a biztos tudás sokban segítené az akció végkimenetelét és annak sikerességét. Ha pedig jó részben csak ennyi áll rendelkezésre, szeretnék tisztában lenni azzal, mennyire küldenek talánok közé ama felkiáltással, csak élő ne maradjon a környéken. A dicsőség mindenekfelett, huh?!
A taktikai tiszt nevének, feladatának és szerepének említése a korábbiakhoz hasonlóan kerül nyugtázásra részemről; a nővel különben még nem volt semmiféle dolgom, azonban egy szegről-végről rokona – a neve alapján – viszont megfordult a kezeim alatt néhány hete, leszakadt végtaggal, valami Mandy vagy Cara már nem rémlik. Tulajdonképpen jelenleg teljességgel lényegtelen is eme, éppen csak a gondolataim között átfutó, pillanatnyi felismerés.
- A hadnagy felteszem tisztában lesz a rajtaütés részleteivel(?) - Kérdés helyett, inkább a kijelentés felé félúton megakadtként hangzik és nyilván a teljesre gondolok, amelyben a szerepem Keyes előtt nem minden szegmenségben kerül felfedésre, értelemszerű és logikus okokból kifolyólag. Ez a részlet is csak amiatt érdekel, szükséges-e egyeztetnem vele a kooperáció érdekében, ami valószínűleg emelné a kockázatát annak, Keyes idő előtt informálódik vagy a parancsot a tájékoztatással Allerton előre megkapja és tudni fogja a dolgát. Utóbbira adnék sanszot, de a feltételezés kényelmébe nem csusszannék bele. Nem szokásom.
- Szeretném minél előbb megkapni azok  nevének listáját, akik részt vesznek a bevetésen. - Az idő kifejezetten rövid, a lélekszám pedig nem kicsi ennek az egésznek a véghezviteléhez, következésképpen tudni szeretném, mégis kikkel küldenek. Tisztában vagyok azzal, ez nem elengedhetetlen része a kivitelezésnek, de, ha az elvárás az, hogy a hadmozdulat lelke legyek, számomra nem lényegtelen részlet a nagyobb számok ellenére sem.
Az egész bevetéssel kapcsolatban, igen hamar tudatosul bennem; ha ez valóban sikeres végrehajtásra kell kerüljön, szükséges valaki mellém, aki nálam jártasabb azon a területen, ahová küldenek. Az egyenesség pedig olyan módon tapad hozzám, ahogyan jelenleg a vérpettyek és izzadtság kevert egyvelegével tarkított, viselt trikó is a bőrömre. Nem kenyerem a kertelés, ráadásul valóban tisztában akarok lenni azon szegmensekkel, amelyekért a felelősség az én vállaimat terheli. Akkor is, ha a parancs legfelülről érkezik. Igényemet a legnagyobb tisztelettel, de kifejezem és csak azért nem kíséri biccentés válaszul a kancellár szóba sűrített rábólintását, mert nem helyénvaló a mozdulat.
A folytatás azonban nem várt – nem mintha a korábbi teljes egész az lett volna – és az eddig külön, egy pontra, de a semmibe fókuszáló szempáromat, akaratlan emelem a férfira. Az állkapcsom megfeszül, a tüdőm pedig levegővel telik meg. Nem tudok elszakadni ama keserű nyálba sűrűsödő érzéstől, a mészárlás végrehajtásának éppen annyira jutalma az előléptetés, mint amennyire a szükségszerűsége is megkívánja. Automatikusan helyezkedek át vigyázzállásba és veszem el róla a tekintetemet, újra az elvárt keretek közé szorítva magamat. - Köszönöm, Uram.

◦ᵒ·○●·°

Az ifjú doktor nem szégyellős és a rangom sem félemlíti meg. Ez egyértelmű a szemöldökei közé gyűrődő ráncocskából meg a kérdésből is, mely mintha önakaratából kívánkozott volna elő belőle. Szavát rövid, sietős csend követi, benne tapintható, harapós veszedelem leselkedik: hosszú fogai a sajátjai, de a szemei az én szemeim, s egy pillanatra érzem a teketóriázást, mintha nem lenne egyértelmű, vádaskodni merészel-e Shane Gregor velem, éppen énvelem szemben. Aztán úgy döntök, nem hagyom magam megingatni.
Semlegesnek szánt pillantással illetem, amely kívülről bizonyára inkább leereszkedőnek tűnhet. Ingerel a kifejezés másodlagos, elítélő jelentéstartalma, s csak kevésen múlik, hogy a választ ne toldjam meg egy enyhe ajakbiggyesztéssel.
- Ha ragaszkodik a drámai megfogalmazáshoz.

A háború első összecsapása a perdaiak lelkén szárad. Soha nem felejtem el, hogyan ütöttek rajta az épülő Város határában járőröző embereimen egy idegen éjszaka idegen sötétjébe burkolózva, s micsoda vérfürdőt rendeztek, mire nagy nehézségek árán visszaszorítottuk őket. Engesztelhetetlen ember vagyok: hogy magukkal rántottak a háborúba, most aztán egyetlen egynek sem fogok közülük megkegyelmezni. Végzetes hibát követtek el, és ennek sokszorosan fogják megfizetni az árát.
- Jelenlegi védelmét a helyiek látják el, noha eddig nem fejtettünk ki rájuk explicit nyomást - válaszolom. - A frontszélen kívül esnek, éppen annyira, hogy fárasztó nyugtalanságban teljenek a napjaik. Az ellenállók segítségét még egyetlen helyi falu sem fogadta el. Nem bíznak az emberekben, és a legjobb az volna, ha ez így maradna. Közösen jóval több gondot okoznának.
Érdekemben áll mindent elkövetni, hogy meggátoljam az ellenállók és a perdaiak közötti együttműködést: az őslakosok szerencsére bizalmatlan népség, ám még így sem árt őket némi ravaszsággal megközelíteni. Az utolsó dolog, amire szükségem van, az az, hogy a közös ellenségükké váljunk. Elgondolkodó, hideg pillantást vetek a sötétkék szemű flottatisztre, ám ezúttal mindennemű ellenségesség vagy indulat nélkül.
- Allerton hadnagyot személyesen tájékoztatom a csatatéri utánpótlás láncolatfrissítésekor, azaz öt óra múlva - adom meg a válaszát. - Egyedül lesz tisztában a részletekkel, és személyesen tartják majd a kommunikációs kapcsolatot, ha szükséges. A művelet a maguk számára 'Tyburn' néven lesz ismeretes, mindenki más számára nemlétező. Természetesen ha szóbeli jelentésüket megtették, csak és kizárólag nekem, a maguk számára is azzá válik. A névsort három órán belül megkapja.
Addig még el kell döntenem, honnan és kikkel pótolom az ötvennégyesek létszámát, hogy legalább, ahogy mondani szokás, csontváz-létszámmal indulhassanak neki. Akad néhány emberem, akiknek már régóta szánok egy kis dicsőséget. Erről azonban teljesen felesleges volna külön tájékoztatnom a férfit. Egyébként is, ő elsősorban a saját két osztagában érdekelt.

A tekintetünk találkozik, ahogy a hirtelen megtiszteltetés cseppet kizökkenti előírásos fegyelméből, én pedig egyszerre úgy érzem, korábbi neheztelésem egészen megszelídült iránta. Elvégre mindketten tudjuk, pontosan hol is állunk egymáshoz képest a világban. Arról pedig soha, egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg, hogy Gregor rajmester kiváló katona. Máskülönben nem volna itt.
Biccentek, éppenhogy csak, ám a büszke elismerést mindenképpen kénytelen észrevenni, hacsak a fülét is el nem fordította valahogyan.
- Rajmester. Ha van más, szabadon beszélhet.

◦ᵒ·○●·°

Abban a hosszúra nyúlónak érződő, valójában egyáltalán nem, de annál terhesebb csend alatt a bőrömnek csapódónak vélem az életre piszkált, hideg haragot, amelyet a kérdés hozadékként katalizálhatott benne. Kétségem nem sok akad afelől, nem feltétlen vette jó néven a merészséget, habár nem kihívás motivált benne. Meg azonban nem hátrálok, vállalom a következményt, más meg sem fordulna a fejemben. Nem kedvelem a kényelmetlen vagy kellemetlen szájízt keltő és önmaguk után még inkább azt hagyó dolgok óvatos, lábujjhegyen történő kerülgetését. Különösen ilyenkor érzem szükségét annak, hogyha a kivitelezése az elvárt, akkor a nevén nevezése is tartozzon ugyanezen egység alá. Ráadásul úgy tisztább, ha a maguk pórias mivoltában kerülnek tálalásra, minden más csupán körítés vagy felesleges maszlag. Szerintem.
Szerinte drámai megfogalmazás.
...és abban a pillanatban, ahogy tulajdonképpen nem csupán helyt kap a nevesítés, amelyben semmiféle felemelő nincs, csak a puszta és rideg, a háború gyomorforgató oldalának egyszerű pofája, ami még ráadásul a képembe is köp, párosulva nem csupán leereszkedésével, de majdhogynem lesajnálásával egyszerre, rájövök; meg fogom tenni. Nem dicsőségért, végképp nem azért, mert egyetértenék vele, hanem, mert ez az utasítás, mert katonaként ennyi a dolgom és a feladatom, létezésem lényege a gépezetben. Nem több, nem egyéb. Egyszerre feszülnek meg az izmaim és össze az állkapcsom, szalad levegő a tüdőmbe, testtartásom egyenesebb lesz – hiába volt eddig is az –, mert a végrehajtandó, világos és egyértelmű parancsot tudomásul veszem. A lelkiismeret itt kevéssé vagy egyáltalán nem kap szerepet, kívülre szorul teljes mértékig, esélye sincs arra, hogy visszakússzon. Jelenleg legalábbis, a későbbieket pedig máskorra hagyom, amíg nem kell, addig nem foglalkozom vele. - Megértettem, Uram.
A település védelmét érintő kérdéskörben az ellenállásukra megfogalmazott, már korábban elhangzott, közepes jellegű készültséget hámozom ki, ha eddig nem érte őket közvetlen támadás és a frontvonalon is tulajdonképpen kívül esnek. Ez abból a szempontból mindenképpen a hasznunkra válik, a reakcióidejük feltételezhetően jelentős hátrányt szenved majd a csapásmérés során. Ettől még azonban eszemben sincs alábecsülni őket. - A település közelében van másik olyan, a helyiek által lakott terület, ahonnan számottevő segítségre számíthatnak a rajtaütés alatt? - ...és amivel szintén számolnom kell az egész akció tervezése és annak végrehajtásakor, mert az eredmény szempontjából ez sem elhanyagolható részlet. A terepviszonyokról szót nem is említve még, amely nem csak lehetséges menekülő útvonalat tartogathat, akár az őslakosok-, de Keyes osztaga és az ellenállók számára is.
- Szeretném megkapni a területről készült legfrissebb adatokat, térképeket, légi felvételeket, felderítések eredményeit, lényegében mindent, ami rendelkezésre áll, Uram. - Nem csupán jelentősen megkönnyítené a dolgot, de esszenciális fontossággal bír az összes olyan részlet, amely a legkisebb információkat magában hordozza. Nem szeretnék meglepetéseket és ami azt illeti, maga a végrehajtandó feladat is többszörös kicsúszás lehetőségeit rejti magában, már csak annál fogva, hány ember részvételét követeli. Magáról a parancs lényegi részéről nem is beszélve.
Azt is előnyként könyvelem el – minimális, de mégis jelentős –, hogy az ellenállók és az őslakosok között feltehetően semmiféle szövetség létrejötte nem tetten érhető és összehangolt védelemmel nem feltétlen szükséges számolni. Ki csak azért nem zárnám, mert számomra kézenfekvőbb a legrosszabb kimenetelt is számításba venni, legalább a tudatosítás szintjén, ha komolyabban a jelenleg ismertek alapján nem is.
Habár a szempáromat nem a kancellárra függesztem, perifériámról látom, amiképpen  pillantása fürkész. Állom, mást egyébként sem tehetnék. Türelemmel várom ki, míg újra magához ragadja a szót. A hallottakra azonban erős lenne a késztetés válogatatlan cifrák megejtésére, visszanyelésük okán azonban csak a nyál gyűlik össze a számban és izmaim bőröm alatt újra megfeszülnek, orrlyukaim kitágulnak. Nem vagyok tudatában, de kék íriszeim a legsötétebb árnyalatba borulnak, ahogy a düh végigfut az ereimben azokban zubogó véremmel együtt. Ha öt óra múlva tájékoztatja a hadnagyot a részletekről, az számomra is határidőt jelent, kibaszott rövidet. A parancs végrehajtásának szegmenseit, amelyek kidolgozásra és megtervezésre várnak még, épp az előbb bízta rám. Hiszen nem önműködő a kelepce… Ráadásul Allertonnal a kommunikációs kapcsolatot a minimálisra vagy az alá kell szorítsam. Fasza.
Egyelőre tudomásul veszem a művelet nevét és mindent, ami elhangzott, noha akad még hozzáfűznivalóm, egyelőre áttér a kancellár a nem vártság következő létrafokára, amely néhány másodperc erejéig kibillent addigi fegyelem feszes keretei közül. Nem mondhatni, hogy túlságosan látványosan, számára azonban nyilvánvalóan az lesz, amikor összeakaszkodnak íriszeink. Ugyanolyan módon tisztában van azzal, mit kell elvárnia, mint amilyen módon tudom, mivel kell ezt kiszolgálnom. Hosszúra azonban nem nyúlik, amíg észreveszem saját magam bicsaklását és vissza nem térek az megszabott előírásoknak megfelelő, előre szegezett tekintethez. A helyiséget uraló hangja pedig érezhetően telik meg a büszkeség semmivel sem összetéveszthető tónusával. A keserű ízt visszanyelem, mintha nem is létezett volna és veszek levegőt a beszédhez, mintha parancsszóra kellene feleletet adnom.
- Kérem, hogy bocsásson a rendelkezésemre olyan helyiséget, ahol a bevetési gyakorlat koordinálásban jártas személlyel a hadművelet részletes kidolgozásra kerülhet a következő órákban. - Annak alapján mennyire limitált azok száma, akik a Tyburnről tudhatnak, nyilván nem kedv szerint akárhol állhatok neki a munkának és értelemszerűen az elhangzottak után nem azonnal fogom tudni a semmiből előhúzni máris egy működőképes rajtaütés megálmodott részleteit. Erre idő és hely kell, gondolom ezzel ő maga is tisztában van. Azt kivárom, amíg erre reagál, be azonban még nem fejeztem. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire rizikós, amit még elé fogok tárni és, ha megtagadja, akkor is; meg kellett próbálnom, ha már felajánlotta, szabadon beszélhetek.
- Kérek engedélyt a zászlós agóniájának megszüntetésére. - Az elmúlt órákban orvosként voltam jelen mellette, kivetkőzni magamból pedig nem óhajtok, akkor sem, ha a lojalitásom teljes mértékű a szemben lévő férfi irányába. Illúzióim nincsenek, az életét nem menthetem meg – és az másodlagos számomra jelenleg mit tett vagy nem tett, nem az ítélő bírája vagyok –, de a még órákig tartó szenvedését lecsökkenthetem, már amennyiben lehetővé teszi a számomra. Fizikai állapotát még jelenleg is a saját a felelősségemnek érzem.

◦ᵒ·○●·°

Kevesen tapasztalják a saját bőrükön, ám tartózkodó magatartásom, minden körülmények között megőrzött és felvágósan hűvös nyugalmam ellenére bármely percben készen állok az erőpróbára. Akármilyen kemény erőpróbára. Mindig is így volt - ez a vonásom nem olyasmi, amit a pozíció vagy a jelenlegi helyzet kedvéért öltöttem volna magamra. Természetemnél fogva akaratos, konfrontatív ember vagyok, a neveltetésem pedig mindössze arra volt elég, hogy rászoktasson: szükség esetén fontoljam meg a viselkedésemet. Arra, hogy megváltoztassam, már távolról sem.

Gregor tizedes közel jár hozzá, hogy megismertessem ezzel a ténnyel: visszafogott érdeklődése mögött kihívást szimatolok s bár tartásában és hanghordozásában semmi sem utal arra, hogy igazam volna, kifinomult hatodik érzékem tévedhetetlenül elárulja, hogy nem képzelődöm. A merész flottatiszt vékony jégre tévedt, nekem pedig nincs szükségem további hergelésre vagy biztatásra ahhoz, hogy a helyére tegyem, ha magától nem talál vissza a vonal mögé hamar. Nagyon hamar.
Láthatóan megfeszül, és láthatatlanul megfeszülök én is. Egy másodpercig mindketten ugrásra készen várjuk, hogy valamelyikünk átlépje a képzeletbeli határt, amelyen túl már lehetetlen félrefordulni az összecsapás elől: zsigereimben türelmetlen várakozás dobol, mert a doktor nem ellenfél nekem és saját magam előtt nem tagadom, hogy találnék némi gyönyört abban, ha most hibázik. A mások felett aratott győzelem iránti vonzalmam olyan tulajdonság, amelyet átlagos körülmények között eltemetve hordozok magamban, ám néha - mert én is csak ember vagyok - sikerrel kényszerít rá, hogy teret engedjek rendesen elfojtott ösztöneimnek. Utólag szégyellném magam a gyengeségemért, ahogy mindig, ám az még messze van.

Aztán a rövid pillanat és vele a feszültség is elillan. A fiatal tiszt meghátrál, ha nem túl készségesen is, ez pedig elegendő ahhoz, hogy a kettősünkben rejlő veszedelmet másfelé csatornázza: nyakszirtemen kelletlenül simulnak vissza a szálak a helyükre, s egyetlen lélegzetvétellel visszabillenünk a megszokott, hűvösen szakmaias légkörbe.
- Nincs más - felelem a tőlem megszokott fürge, de nem sürgető ritmusban. - A környező települések mindegyike frontszolgálatot lát el jelenleg. Általánosságban elmondható, hogy a perdaiak természetétől távolabb áll a háborúskodás, mint az emberekétől - településeik struktúrája legalábbis erről árulkodik. Mindeddig úgy találtam, falvaikat egyedül domborzati tulajdonságok figyelembe vételével alakították ki, stratégiai szempontból mindennemű megfontolás nélkül. Ez kedvez nekünk. Úgy választottam ki a célpontot, hogy az ellenség egy gyenge pontját fordítsam a puskáik elé, ha már az ellenállók miatt kénytelenek vagyunk számolni velük.
Ebben nincs túlzás: mindig kiváló szemem volt ahhoz, hogy felosszam az ellenfelet és ezúttal sincsenek kétségeim az iránt, hogy helyesen döntöttem. A falu, bár viszonylag nagy, túl közel esik a fronthoz: ők is tudják, hogy bármely napon feléjük sodródhat egy ütközet, ráadásul amennyire észrevettem, a perdaiak rendkívül összetartó, pacifista népség. Kizártnak tartom, hogy ne segítenének a szomszédaiknak, még akkor is, ha ez a tulajdon esélyeiket rontja, az az ostoba pedig, aki engedélyezte, hogy a többi településtől ennyivel kijjebb építsék fel a szóban forgó falut, valószínűleg nem sejtette, hogy tálcán kínálja majd fel őket ilyesmire.
Nekem pedig elég egyetlen villanásnyi gyengeség is.

- Megkapja - felelem, különösebb megfontolás nélkül. - Személyi PDA értesítéssel számoljon, ujjlenyomatot, retinaképet és alfanumerikus hitelesítést kér majd az anyag. Jelenleg 0327 van. A hivatkozása 0404 és 0408 között lesz élő. Ne késse le.
Feszült idegessége érezhető az egész helyiségben, emiatt mégsem neheztelek. Nehéz, felelősségteljes parancsot kapott, érthetőek hát az érzelmei. Nem óhajtom csak úgy feszíteni a húrt - kihívás nélkül, jó ok nélkül ezúttal sem fogok kötekedni vele. Nem ez a dolgom.
Előléptetését mintaszerű pragmatizmussal fogadja, én pedig nem titkolom az egész felett érzett, már-már tulajdonosi büszkeségemet. Szilaj vérmérsékletű ember, de értékes. Nincs ellenemre, hogy úgy érezze, előrehozott jutalmát élvezheti. Tulajdonképpen egyáltalán nem téved.
- Az eligazító a magáé, rajmester - biccentek feszesen, minden barátságosság nélkül. Egyszerű igenlés, semmi más. - Műveleti tisztként hozzáférést kap a teljes berendezéshez, futtathat szimulációt, készíthet tervezetet. Azt ajánlom, mérlegeljen, hogyan tudja a legtovább megosztva tartani az ellenségeit. Kulcsfontosságú, hogy csak a legeslegutolsó percben ébredjenek rá, mindannyian a mérleg ugyanazon serpenyőjében foglalnak helyet.
Ha a szakterületem nem a hadműveletek reális idejű koordinálása volna, józan eszem akkor is ugyanezt mondatná velem: Shane Gregornak és két osztagának három ellensége lesz odalent, amelyek mindegyikének azt kell hinnie, nem őt jöttek elsősorban elpusztítani. Annál is inkább, mert ha idejekorán ráébrednek erre, még meggyűlhet a bajunk egyesített erejükkel. Természetesen erre alig van némi esély, és a résztvevőknek is kivételes gondolkodásmódúaknak kellene lenniük hozzá, ám a lehetőséget ostobaság volna kizárni. Amikor lesújtok, nem történhetnek hibák. Még valószínűtlen hibák sem.

Számolgatásomból a mondanivalója zökkent ki: egy pillanatra üresen pillantok felé, mintha a szavai értelme elkerült volna. Persze nem került el. Csak éppen a legkevésbé sem számítottam rá.
Elgondolkodom egy kissé. Robert Keyes áruló, sőt szabotőr: a hadbíróság az ilyesmit még békeidőben is halállal bünteti. Persze nem kínhalállal, mégis - egyedül sértett haragom az oka, hogy jelenleg is szenved odaát, mert az árulás egy dolog, ám engem győzelemtől megfosztani egészen más. Szántszándékkal vetett nekem gáncsot, aminek a szégyene sokkal, sokkal tovább velem lesz majd, mint ővele az, amit most átél. Minden jogom megvan hozzá, hogy elvegyem az életét: hogy úgy vegyem el, ahogy az nekem tetszik. Elrettentő példának nem felel meg, mert a halála nem lesz több, mint egy gyászjelentés, mely szerint a sérülései miatt életét vesztette, de nem is ez a célom. És nem is az, hogy szenvedjen, amiért veszélybe sodorta az egész emberiség sorsát.
Az még nem főbenjáró bűn, hogy szembeszállt velem.
Az viszont igen, hogy győzedelmeskedett is.
Megátalkodott pillantást vetek a rajmesterre. A mesterséges fényben jól látszik, hogy szemét indigókékből tintafeketévé sötétítette a harag, ám a férfi ellenáll neki, s a fejét felszegve, némán várja a válaszom.
- Negyven perc múlva - felelem végül egy fintorral, amely elárulja, nem mindennapi engedményről van szó. És azt is, hogy a szívem vágya ellenében teszem. De Gregor doktor orvos. Könyörületes természete nélkül mindannyian szegényebbek lennénk. Ám legyen. - Ha azt végigvárja, a leteltével engedélyezem. Maga dönt, Gregor rajmester. Még valami?

◦ᵒ·○●·°

A szavakba csak burkoltan öntött regulázás nem is annyira a mondanivalóval vagy magával a megtörténés tényével teszi meg hatását, semmint inkább ama egyszerű, de annál világosabb, képen vágó emlékeztetéssel; egyetlen kötelességem eleget tenni annak, amit tőlem elvár és akar. Ennél naturálisabb, a csontjáig vetkőztetett alapvető törvényszerűség jelenleg nem mondhatni, hogy létezne közöttünk és noha sokkal inkább magam miatt ér kelletlenül a rádöbbenés, mint miatta, de annál hatásosabb erővel.
Ugyanolyan fegyelemmel, ahogyan eddig is tettem, hallgatom végig az informálás újabb hullámát, amelynek a végére zsigerből illesztem a kötelezőségből kényszerű Értettem. rövid nyugtázását. Az elhangzottak mindegyike igen fontos mindannak a szempontjából, amelyre köteleznek és jelenleg úgy vélem, a leginkább körbejártuk azokat a kérdéseket, amelyek alig néhány perce még szélesre tártan álltak nyitottan. Ami felmerülne bennem, alapul véve és egyetlen pillanatra sem megkérdőjelezve a megosztásra kerülteket, az stratégiai szempontból teljes mértékben érdektelen, csupán a kíváncsiság fogalmazza koponyám hátsó falára; ha a háborúskodás olyan idegen tőlük, miért vannak olyan pusztító erővel bíró fegyvereik, amelyek egyértelműen egymást hivatottak nem csupán legyőzni, de megsemmisíteni is. Arról nem is beszélve, milyen könnyed egyszerűséggel csúsztak bele a jelenleg is zajló összecsapások kezdeményezésébe. Mindezek azonban semmilyen szinten nem tartoznak ide, ezért olyan könnyedén engedem el a gondolatukat, mint amilyen egyszerűséggel formát öltöttek.
A hozzáféréshez való engedélyezést és különösen annak idejét, mikor és miként van rá lehetőségem, abban a pillanatban jegyzem meg, ahogy elhangzásra kerülnek. - Igenis, Uram, nem fogom, Uram. - Lekésni. Nyilván. Amennyire előírás szerinti arról való biztosítása, felfogtam, amit közölt, éppen annyira nem társul hozzá az a fajta pattogás jelleg, ami a kadétok sietős feleletét jellemzi kiképzésük szakaszában. Ettől a tiszteletteljesség megmarad, nem szükséges újra figyelmeztetnie, miként és hol húzódnak a láthatatlan, de annál tapinthatóbb erővonalak határai.
Pulzusomat a felkészülésre szabott határidő azonban ugrásszerűen nyomja meg, a harag pillanatok alatt önt el és járja át az egész testem, aminek köszönhetően mindig ugrásra kész, felülkerekedésre harcba induló önuralmam újra feszítésbe húzza izmaim. Az indulat levezetése savként marja a bensőmet, mégis kénytelen vagyok visszanyelni egy az egyben. Kemény munkával megtartott összeszedettségem kékjeim rávezetésében roppan meg néhány szívdobbanás erejére, ahogy előre fizetség ízzel meglocsoltan léptet elő. ...hogy aztán büszkeségének tényével is telibe csapja végül. Gondolkodás vagy hosszúra szabott idő nélkül, automatikus vigyázzba helyezkedéssel megtoldva fogadom, ahogy azt kell.
Túllépve rajta pedig ugyanilyen módon jelzem igényemet arra, amellyel érzésem szerintem nem lepem meg, a közös cél érdeke megkívánja az ahhoz szükséges eszközöket, kezdve azzal a helyiséggel, ahol a kivitelezés elengedhetetlen előfeltétele teljesülhet. - Mikortól vehetem igénybe az eligazítót és lép életbe minden jogosultságom a berendezés használatához? Továbbá mikor kerül kijelölésre a bevetési gyakorlat koordinálásban jártas tiszt vagy tiszthelyettes? - Igen, tisztában vagyok a sürgetés jellegével az egyébként kapkodástól mentes érdeklődésnek, de tekintettel arra, hogy a percek visszaszámlálásra kerültek, számomra egyik sem elhanyagolható. Arról pedig lemondok, lesz lehetőségem rendbe szedni magamat, aminek a hiúsághoz semmi, az alapvető higiéniára való igényhez viszont annál inkább köze van.
- Nem hagyom cserben, Uram. - Természetesen meghallottam a stratégiára vonatkozó elvárást, aminek már most tudom, hogy maximálisan eleget fogok tenni. Nem azért, mert képes vagyok előre megjósolni mi fog történni, egyelőre az is erősen kérdéses milyen tervvel állok majd elé néhány óra múlva, hanem, mert eszembe sem jut másféle attitűddel a feladathoz hozzáfogni. Ráadásul egészen kristálytiszta – vagy annak vélem – előttem is milyen célból rakott pont engem ennek a hadműveletnek az élére, amivel eleve elvette a hibázásra való lehetőséget, még ha ezt konkrétan szavakba nem is öntötte. Enélkül is tudom. Ő is tudja, hogy tudom.
Saját magamat köpném szembe, ha nem állnék elé a kéréssel az egy ajtónyira lévő helyiségben haldokló kapcsán. Semmi nem fűz a zászlóshoz azon túl, hogy a hivatástudatom erősebb, mint az ítélkezésem és ha ettől másként lát a szemben álló, ám legyen. Lásson.
Magamon érzem a pillantását, ahogyan annak dacos, talán dühös vonulatát, a csend pedig nem csak beül, de érezhető súllyal ki is tölti a köztünk lévő távolságot, mialatt megszabja maga idejét arra, hogy válaszra méltasson. Rendületlenül állok lábaimon, már nyoma sincs a korábbi, néhány szívdobbanás idejéig tartó összeszedetlenségnek, felszegett állam, tekintetem konoksággal tartanak egyazon irányba, gondosan elkerülve az övét. Az ítéletet hallva pedig nem tart sokáig, hogy rájöjjek, éppen annyira tett engedményt, mint amennyire a képembe hányta véleményét is arról, amit a kéréssel képviselek. Amibe való helyezkedésem automatikus hozadéka annak, amivel zárásként elé álltam. Az engedélye pedig méltán jelezze számomra, hajlandó könyörületet mutatni és gyakorolni is, éppen csak saját szájízéhez mérten, amit ugyanannyira kötelességem meghálálni, mint amennyire ebben a percben elhánynám magamat tőle. ...és amit a savat visszanyelve, hezitálás nélkül meg is teszek rögtön; - Megértettem és köszönöm, Uram. - Hangszínem akaratlan vált valamivel mélyebb tónusba, íriszeim sötét árnyalata pedig nem oldódik szemernyit sem és az elkövetkezendő órákban valószínű nem is fog. Nem mintha ennek egyébként nagyon tudatában lennék.
- Nincs, Uram. Kérek engedélyt lelépni. - Részemről nem maradt semmi egyéb, amely most sürgetően szükségszerű volna és mindenképpen megvitatást igényelne. Feltételezésem az irányban, hogy neki sem maradt, arra alapozódik, a megkérdezésem nélkül tárná elém, így pedig úgy hiszem, egyelőre legalábbis, de befejeztük.

◦ᵒ·○●·°

'Értettem.'
Rövid, szabályos válasz, igazságtartalmában nincs okom kételkedni, mégis magán viseli a katonám véleményét. Engedem, hadd viselje: viselje, ha úgy akarja, mert visszavonulót fújt és nekem nem áll szándékomban tiltani, hogy a válla felett még egyszer, utoljára hátranézzen. Hibát követnék el, ha megszégyeníteném, amiért jól mérte fel a helyzetet.
Ami elhangzott, nyugtázza - szavai ezúttal mindenféle felhangtól mentesek. Tárgyilagossága és józan fegyelme csaknem kellemessé teszik őt, a felszín alatt bujkáló robbanékony erő és energia tapintható, feszült villamosságát azonban így is kiérezni. Vonásai éber összpontosítástól élesek, ámde nincs szükség arra, hogy csatlakozzam hozzá: a doktor saját magát tartja kordában, amelyet nemcsak lehetetlen, de komisz dolog is volna titkolnia előttem.
Elégedettséget érzek, és cseppet sem bánom, ha tud róla.

- A jogosultságát megkapja, amint itt végzett - válaszolom, s a példáját követve szemvillanás alatt lerázom magamról illetlenül nyilvánvaló véleményemet. A rajmester aligha kíváncsi az érzelmeimre, nekem pedig kötelességem higgadtnak maradni, különösen mások jelenlétében. Hűvösen pillantok felé, s ez a hűvösség immár súlytalan. - Amint megérkezett az eligazítóba, tizenöt percen belül csatlakozik magához a megfelelő ember. Tudni fogja addigra, ki az.
Természetesen a zárolt PDA üzenetből, ezt azonban nem gondolom, hogy hangsúlyoznom kellene a számára. Ha lassú felfogású volna, most nem lennénk itt.
- Számítok magára - jegyzem meg feszesen, ám a szavak mögött meghúzódó lágyságot, amely leginkább egy régimódi, nagy teljesítményű dízelmotor üresben dorombolására hasonlít, képtelen vagyok teljességgel visszanyelni. - Tudom, hogy nem fog.

Robert Keyesre - a néhai Robert Keyesre, ha úgy tetszik - nem vagyok hajlandó több mindent elpazarolni. Időt. Gondolatot. Energiát. A zászlós, ha úgy vesszük, mindenképpen halott már: csak a biometrikus nyilvántartás és a tulajdon idegrendszere értesül majd minderről megkésve. Hanem az adminisztráció már csak ilyen. Hátul foglal helyet a fontossági sorrendben.
A leggyakorlatiasabb emberek sajátos, adaptív könnyedségével biccentek Gregor rajmesternek. Katonásan rövid, tettrekész fürgeségű gesztus.
Szívesen.
- Az engedélyt megadom, rajmester - szólok és bár az állam felszegem közben, nem közvetítek mást, csak összeszedett nyugalmat. - Leléphet.

◦ᵒ·○●·°

Tudomásul veszem. Nem csupán kapott válaszát a sürgetőnek is beillő, noha a kereteiben megfelelően ott tartott kérdésemre, hanem a teljes, közösen eltöltött idő alatt elhangzottak összességét is. Mindet.
Hideg, indulatokat lenyelő pillantásával a magamé mondhatni valószínűleg tökéletesen az ellenkező sarokban helyezkedik el, meglepőt mondjuk nem találok ebben, gyakorlatilag a jelenleg számottevő szegmensekben majdnem mindenhol a pólus két, távoli végét képviseljük. Újabb rövid Értettem, Uram. kíséri szavait, nyugtázom őket és bár erős a kísértés, fejben már az eligazítóban legyek, jóval azelőtt, hogy fizikálisan betegyem oda a lábamat, eme luxust nem engedem meg magamnak. Egész egyszerű oka van, itt is muszáj, hogy ne csak testben álljak előtte, addig mindenképpen, amíg utamra nem bocsájt.
Elégedettsége képen töröl és noha nem állítom, hogy alig várom – tudva mit kell csinálnom ezért, kibaszottul nem, de mindegy –, az orra alá dörgölhessem, rászolgáltam erre, a vállaimon már most érzem az elvárás súlyát; pontosan ezt akarja és meg is fogom tenni. Üres gyomrom egészen gyűszűnyire zsugorodik, háborogva jelezve, semminemű tartalmát szívesen szuszakolná fel, lélekjelenlétem és önfegyelmem, megakadályozza eme természetes és kéretlen folyamatában.
A zászlós kapcsán nem tudok szabadulni attól, kegyességének megnyilatkozása magában hordja, zsonglőrködjek, ha szeretnék, ha merek, az engedélyével tehetem, ha olyan nagyon akarom. ...és Akarom. Ebben már azelőtt biztos voltam, hogy egyáltalán szóba hoztam volna, a saját szájíze szerint a feltételét kikötötte volna. Kihívást kevéssé, helyretételt inkább szagolok az egészben, de nem érdekel. Ha így, akkor így, nekem pedig ennyi is elég. A mohó kapzsiság egyáltalán nem tartozik hozzám, a legkevésbé sem sajátom. Ha ezt a feltételt szabta, akkor eszerint járok el.
Távozásomra irányuló engedélyre vigyázzba vágom magamat és az előírás szerint megkövetelendő tisztelgést is megadom, elvégre kijár neki, majd szó szerint sarkamon fordulva célzom be az ajtót iránynak, ahonnan idefelé jöttem. A mosóba átéréskor az első dolgom Keyes állapotát ellenőrizni, szenvedésének azonban a következő harmincöt percben még nem vethetek véget. Vitális paraméterei cseppet sem kielégítőek, elég azt a nyilvánvalót számításba venni, a teste már most kezd kihűlni a vérveszteségtől, ami a keringés elégtelenségét eleve önmagában hordozza, légzése ziháló és gyenge. Ha van egy csepp esze, átadja magát az öntudatlanságnak, amint eléri azon állapot küszöbét, számomra érthetetlen okból kifolyólag tartja még magát, de már csak alig. Lehet meg sem éri már a fennmaradó harminckét percét. Mindenesetre, amint felfogja jelenlétem, átadja magát az eszméletvesztésnek, nem tudom azért, mert egyébként is ez történt volna vagy más állt a hátterében és annak ellenére a jogosultságom már él az eligazítóban és az idő is szorít, úgy döntök, nem mozdulok mellőle. Itt várom meg azt a nyomorult fél órát.(...)
Csak tizennégy percet kellett végül. Robert Keyes úgy halt meg a kivérzés okozta, a szervek számára súlyos oxigén hiányt jelentő, a keringés összeomlásához egyenesen vezető és azzal szorosan együtt történő kihűlés, a szervezet számára fatális jelentőségű terhelések összessége miatt, hogy fizikai fájdalmát nem enyhítették, mentális nyugalmat számára nem hoztak. Hiába vagyok tisztában a miértek egész sorával, orvosként igen gyorsan képen köphetném saját magamat, ha mindez nem érdekelne. Elemi, zsigeri késztetésem lett volna, ha megmenteni már nem tudom, legalább elvegyem tőle azt a kibaszott negyedórát. De nem tehettem.
A mosót indulatos léptekkel hagyom el, a folyosóra érve pedig elpattan önuralmam utolsó megtépázott húrja is, öklöm a fémfallal találkozik kevéssé udvarias módon, ingerből fakadó káromkodásom pedig nem nagyon izgat kihez ér el és kihez nem. Le nem nyugtat, de kitörése elég ahhoz, hogy mire az eligazítóba érek, újra huzalozzam feszes, nem csupán a mihez tartás végett kötelező, regulázott fegyelmezettségemet. Szavamhoz tartom magam, a hivatkozást nem késem le, a kért segítség pedig már a helyiségben vár, mire odaérek. A következő órák még gyakran okoznak ingert arra, hogy megismétlésre kerüljön az idefelé jövet megtett, túlcsorduló gőz kieresztése, de valójában a megfeszített munkán kívül más nem történik. Tartom magam a kapott határidőhöz, a teljes szimulációra való áttekintéshez – ha túlságosan sok nem is, de mindenképpen – elegendő idő marad a kancellár számára, mielőtt még egyeztetne a hadnaggyal, amikor elé kerül.
Haza már nem megyek, rosszabb lenne összességében. A kaszárnyában töltöm a fennmaradó időmet, a terv további csiszolásával, annak újra és újra átvételével, majd a két osztagban lévők neveinek átnézésével és minden egyéb felmerülővel.(…)
Véres volt. Működött, mert működnie kellett. Egy ponton kisiklott, mert se tapasztalatom, de különleges tehetségem nem volt hozzá, de legalább nem végzetes módon. Korrigáltam, mert kénytelen voltam, mert Hank Greymare nevelt fel és míg a fedele alatt éltem más is ragadt rám a fegyverolajon kívül és, mert nem mernék a szemei elé állni, ha nem teszem meg és végrehajtottam, mert Victor Terson kancellár ezt várta tőlem. Sarah Keyes halott. Az ötvennégyes osztag megmaradt tagjai halottak. Az őslakosok által lakott falu negyvenegy korábbi rezidense halott. Néhány nő, gyerek járulékos veszteségként elmenekült. Hajtóvadászat nem volt parancsba adva, a település elpusztult. Tizenkilenc, egykori dominiumi lakos, feltételezhetően az ellenálláshoz csatlakozók, halottak. A mészárlás lezajlott, a kancellár örülhet, elvégre mindent a győzelemért…
Szám sarkából törlöm ki a hányadékot, a kezem mégsem remeg. Csupán a gyomrom adta meg magát. Az utó' simításokra a parancsot kiadom, mi legyen a holttestekkel, azt követően pedig a visszatérésre vonatkozót is. Amit kellett, megtettem. Akinek kellett, engedelmeskedett.
- Gregor rajmester, a titkosított csatorna él. - Dove tizedes szól, bólintok lemosom a kezemet. A kiadott időre a helyemen vagyok, egyenes, előírásos testhelyzetet felvéve a videokapcsolathoz, készen állva a jelentéstételre.

◦ᵒ·○●·°:

◦ᵒ·○●·°