Kora reggel keltem, hogy segítsek Anyáéknak a ház körül és aztán legyen még időm gyakorolni is. Persze a házimunka és az udvar rendbetétele jóval tovább tartott, mint gondoltam. Igazából nem is bánom, mert szeretek az állatokkal lenni és amúgy se sietek sehová. Apa megint a Műhelybe van és dolgozik. Lassan egy hete ki sem jön a tűz mellől, de ezt már megszoktuk. Ha tehetem, akkor segítek neki, de ma Anya kért meg, hogy lássam el az állatokat és etessem meg őket. Nincs sok állatunk, de a prémjük nagyon kelendő és mivel anya ezzel foglalkozik, így énrám is ragadt valami belőle. Annyira nem foglalkoztat, hogy feladjam a fegyverek készítését, de egy pár trükköt tőle is ellestem legalább. -Vigyél vizet az állatoknak! Aztán mára elég is lesz… pihenj utána, lányom!- kiált utánam és máris fordul vissza a konyhába. -Igen, anya! Máris!- kapom fel a vödröt és indulok, az ólak felé. Hamar elintézem a dolgot és örülök is, hogy a nap hátralévő részében „szabad-foglalkozást” kapok. Pár perc kell, hogy visszaérjek a szobámhoz, majd magamhoz veszem a kardom és a kis válltáskám-, ami nélkül nem igen megyek el sehová- és a kapuból kiáltok vissza a konyha felé. -Elmentem a Partra! Estefelé jövök!- intek anyának, aki időközben az ablakból kinézett és egy mosollyal intett felém. -Óvatos legyél!- hallom a hangját távolodva, majd pár méter után a házunkat is hátrahagyom. Fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, bár ez nem is lényeges. Direkt nem a Barlangot mondtam, hogy oda indulok, mert anya nem szereti, ha ott vagyok. Khien halála után amúgy se nagyon hangoztatom, hogy hol vagyok, de tudom, hogy nagyon jól tudja. -Az leszek…- motyogom magam elé és szedem a lábamat, hogy még a pirkadat utáni csodás fényben úszó víztükröt láthassam, és a hullámokban gyönyörködhessek még egy kicsit. Aztán, ha magasabban jár majd a Nap, akkor már hőség is lehet. Igaz, hogy a barlangomnál mindig kellemes az idő. Amint megérkezem, még egy kicsit kiülök a sziklák szélére, hogy a lábamat lógassam és figyeljem a partot csapkodó hullámokat. Csodaszép látvány, és nem is tudok vele betelni…..
Hosszú szolgálat után rövid pihenőre érkeztem haza pár napja, már ha lehet pihenőnek nevezni az üres házat, amiben valaha élet is volt. Talán ezért sem akartam a kelleténél többet itt tartózkodni, inkább csak aludni jártam haza. Ma is úgy voltam vele, vagy az erdőbe kóválygok, vagy akármi mást csinálok, az akármi más kapcsán pedig eszembe jutott a nem is oly rég Nadiha-val beszélt gyakorlás, amikor a quorsakat figyeltük meg. Egy ideje folyton visszaköszönt ez gondolat a fejemben, ahogy az arca. Nem kifejezetten a gyakorlás miatt mennék, inkább csak kíváncsi vagyok rá. Tudom hogy itthon van ő is. Így aztán a reggeli szedelőzködést követően magamhoz vettem a fegyvereimet, különös gonddal viseltetve a kardra, melyet már nagyon régen nem használtam. Most mégis magamhoz vettem. Majd magam mögött hagyva a szülői házat elindultam. Útközben visszaemlékezve talán egyszer jártam a fegyverkészítő műhelyében, apámmal, akkor is csak azt a részt láttam, nah meg a házat kívülről. Így végig gondolva a "kalandozásra" mindig sokkal több időt fordítottam, mint a környezetemre, a perdaiakra, akik velem együtt élnek ebben a városban. Hamar odaérek, kopogok a félig nyitott ajtó felületén, amire Nadiha anyja jön ki. - Shiennel fénye ragyogjon be, Thalia! A köszöntésemre felfelé húzza a szemöldökét, amin nem csodálkozok. Elég hülyén hangzik egy jó kívánság a dörmögő hangommal, ráadásul sosem kopogtattam eddig itt Nadiha-t keresve. Meg úgy semmiért se. - Téged pedig Shaz'or ereje kísérjen utadon, Athard! Miért jöttél? A kérdésére megköszörülöm a torkomat és gyorsan rávágom. - Nadiha-t keresem. Itthon van? Az arcára egyből meglepettség íródik ki, valószínűleg azt hitte, hogy fegyvert készíttetni jöttem. - Ó! Elment a partra! Sejtettem hogy ő sem tud megülni a fenekén, elvégre vele mindig történik valami. - Értem. Köszönöm. Akkor inkább mennék utána, ezért meg akarok fordulni, de Thalia még gyorsan megszólal. - Nincs mit. Kérlek, ha megtalálod, akkor mondd meg neki hogy ne legyen túl sokáig el! Szeretném, ha este segítene a vacsora elkészítésében! Bólintok neki egyet, közben magamban mosolygok a dolgon, aztán megfordulok, és elmegyek a háztól. Mehetnék egyből a partra is, de mi van ha nem oda ment? Akkor keresgélhetném egy csomó ideig. Velem is volt már olyan, hogy máshova mentem, mint amit mondtam valakinek. Valószínűleg a város főkapuján át távozott, ha csak nem akar bujkálni, így én is arrafelé veszem az irányt. Az őröknek intek és megkérdezem őket látták-e, ha igen, akkor melyik irányba indult. A válaszukból pedig hamar kiderül, bizony nem a partra tart. Én is arra megyek amerre látták, a földön nyomok után kutatok, főleg a frissebbeket nézem, így hamar felveszem a nyoma fonalát. Feltűnik út közben, hogy az a hely közel van, amelyikre mi jártunk Rhiard-al halálfejest ugrani. A terep itt kietlen, nyomot már nem igazán tudnék követni, viszont ennek köszönhetően hamar feltűnik az alakja a távolban, sokkal előrébb. Mire pedig beérem, ő már sziklák szélénél lógatja a lábait. - Hé! Shiennel fénye ragyogjon be! Megállok, valamivel távolabb tőle, és onnan köszöntöm. - Amikor anyukád azt mondta a partra tartasz, nem erre a helyre gondoltam. Rögtön az orra alá is dörgölöm a hazugságát, kicsit szándékosan, kicsit meg heccelve, hogy aztán a szikla szélére keveredve a víz tükröződését figyeljem. Nem akarok leülni, meg ő biztos arra lesz kíváncsi mit keresek itt, és ha a leülés miatt le kell vennem az oldalamról a kardot, bizony hamar lelövöm a poént. Így még van esély rá hogy átsiklik rajta a tekintete.
Lehet, hogy anya nem örül neki, hogy itt vagyok a barlangok közelében, de én imádok itt időzni. Nézni a hullámokat és csendben merengeni. Ahogy lógatom a lábam, nem is sietek, hogy gyakoroljak, mert még olyan jó egy kicsit semmittevéssel tölteni pár percet. A hullámok hangját hallani, ahogy a parthoz csapódnak és a végtelen csendet… apropó csend! Ki jár erre ilyenkor?! Fordulok a hang felé, ahogy megszólít, de Athardra egyáltalán nem számítottam! Mondjuk senkire sem, de ez most már mindegy… -Shiennel ragyogjon rád is, Athard!- üdvözlöm én is illendően, bár furcsállom, hogy itt látom. De, mielőtt kérdezném, hogy mit keres itt, már kapom is a fejemre a ráolvasást, amiért nem ott vagyok, amit mondtam otthon. -Ezt meg, hogy érted?- nézek rá kerekedő szemmel. - Ahhh! Anya mondta el, hova indultam!- nevetek fel. – Mindig azt mondom, hogy a partra megyek, mert nem szereti, ha itt vagyok a barlangok közelébe… Tudod, Khien miatt. - magyarázom neki, bár nem tudom, hogy megérti-e? -Engem kerestél odahaza?- most kezdem összerakni, hogy honnan tudja, hogy hol vagyok. Nézek rá, de nem állok még fel a láblógatásból. Inkább jobban megnézem. A hátára erősített szíj miért van rajta? Elég furcsa, mert eddig sohasem láttam rajta ilyesmit.. Az nem tán a kardja, amiről beszélt?! Tényleg van kardja! -Az ott rajtad a kardod? Kiástad a hamuból?- na, ezt nem tudtam kihagyni és csak most állok fel, hogy közelebbről megnézhessem. -Szabad megnéznem?- a kíváncsiságom erősebb, mint az, hogy kifaggassam jövetelére. Igaz, hogy ezt majd úgyis elmondja, mert gondolom, hogy nem véletlen a megjelenése, és az sem, hogy most a kardját is magával hozta. Talán eszébe jutott az ígérete? Huuuhhh… meglepne!
Meglepődik hogy itt lát. Igaz, miért is keresném? A gyakorlás ráért volna évek múltán! Elfelejtem, eltűnök, aztán meg lefoglalnak a küldetések, akkor miért is lábatlankodok itt? Mert eszembe jutott. Ma. Csak úgy. És valamiért úgy gondoltam jó ötlet őt megkeresni a beígért gyakorlással. - Igen, ő. Pontosan úgy értettem, ahogy mondtam, ez neki is leesik a nevetgélés után. Közben én is előremegyek a szirt peremére és onnan nézem a napkelte fényeit. - Meg tudom érteni. De talán jobb lenne, ha legközelebb elmondanád neki, mert ha tényleg történik veled valami, senki sem fogja tudni valójában hova indultál. Mondom én, aki csak úgy megy a vakvilágba mindig. El se hiszem hogy ezt így szépen megfogalmaztam. Bár most csak Rhiard keresne, meg talán az öreg, már ha utóbbinak eszébe jutok. Mert ő még nálam is elvadultabb. Esetleg a Dann, ha több hétig nem jelentek neki semmit és nem hall felőlem. Lassan esik le neki hogy körbe jártam a környéket utána. - Gondoltam gyakorolhatnánk, ha már annyira meg akartál tanítani. Válaszolom jelentőségteljesen, amire ő elkezdi a hátamat méricskélni. Ó, így hamar le fogok bukni. Az oldalamon megtalálja a kikandikáló markolatot, aztán már jön is a kérdés. Bólintok neki egyet igenlően, majd leveszem az oldalamról és előhúzom a tokjából. - Nem volt nehéz megtalálni. Túl nagy ahhoz, hogy a hamu belepje teljesen. Mondom ezt úgy, teljes átéléssel, mintha valóban arra használtam volna. Pedig nem. Csak ott porosodott magányosan, a fészerben. Néha, amikor eszembe jutott, letörölgettem, bekentem a pengét olajjal, így nem rozsdásodott. - Persze, tessék. Visszatolom a tokjába és azzal együtt nyújtom át neki. Sel-Ogei-el van ötvözve, bár ez igazából a csapások erősségét javítja, az élességét kétlem. Az enyém az a tipikus hagyományos hosszú kard, ami nem olyan éles, mint mondjuk az övé, amit láttam. Szóval nem érdemes az élével hadonászni és úgy forgatni, inkább erős csapásokat lehet kivitelezni vele, bár úgy meg simán leviszi bárki végtagját, ha úgy éri az ütés. A szúrással meg ugyanaz a hatás, mint bármelyik másik karddal. Így aztán a kezében tartva már biztosan érzi, ez a kard sokkal nehezebb az övénél. Kíváncsi vagyok milyen fogásokat akarna vele gyakorolni. - Később megtaníthatlak halálfejest ugrani. A hely nincs innen messze! Már menet közben előjöttek a régi szép emlékek. Annyit úsztunk és játszottunk itt a part közelében. Kedvem lenne hozzá, de nem most azonnal. - Közel van a barlang?
Ó, Shiennel szeme! Fogalmam se volt, hogy a mai nap még ekkora meglepetéssel szolgál! Azt hittem, hogy magányomban fogom itt nézni a Napfelkeltét, ha már olyan korán keltem, hogy a ház körül segítettem anyának és most lógatom a lábamat a szikla szélénél és végre gyakorolhatok a kardommal. Ezt a helyet nem ismerik sokan, de nem is nagyon akarnám felfedni senki előtt, még a szüleimnek se! A bátyám halála után még a barlang szó is szomorúsággal tölti el anya szívét, és nem szeretném, hogy miattam is aggódjon jobban, mint szokott. De annyira utálom, hogy Athardnak megint igaza van! -Jó. – elég kurtára sikeredett a válaszom erre, de nem tudom megállni, hogy ne motyogjak az orrom alatt neki, ahogy felállok. Biztos, hogy nem fogom neki bevallani, hogy igaza van! Megint! -Ezt mondod _TE_, aki ugyanígy csinálsz!- nevetek fel, majd jobban megnézem a rá erősített szíjat, és hamar fel is fedezem a kardjának a markolatát, amit talán igyekezett eltakarni, de megláttam. -Tényleg szép darab! –lépek közelebb, hogy ha felém nyújtaná, akkor elvegyem tőle. -Csodásan kidolgozott munka!- simulnak rá a markolatra a kezeim, mert azért tudva levő, hogy jóval nehezebb, mint az enyém, és kétkezes kard lévén a súlya is más elosztású. -Képes voltál parazsat piszkálni vele?!- nézek rá színlelt sértettséggel, bár egyáltalán nem hiszem, hogy így történt volna. A pengéjén egy karcolás sincs, és ahogy jobban megnézem, gondosan van tisztítva is, nemcsak vigyázva rá. -Csak ugratsz! Nem úgy nézem, hogy „kotrófának” használtad eddig! Füllentős!- nevetek fel ismét és visszaadom a kezébe. Nehéz is nekem, bár ezt láthatja rajtam. Aztán magamhoz veszem a sajátomat és egy újabb meglepetéssel áll elő. -Komoly? Rendben!- nézek rá és nem tudom eldönteni, hogy ez most hogyan került szóba?! Az előbb aggódott miattam, hogy nem mondtam el anyának hol vagyok valójában, ha bajom esne… Most meg halálfejes ugrásra is megtanítana!? Nem tudok rajta kiigazodni! Inkább nagyokat pislogok, majd elnevetem magam. -Nincs messze. – mutatok a közeli sziklaperem felé, ami pár méterre van csak tőlünk. -Felkészültél?- fürkészve nézem az arcát mosolyogva, majd elindulok a bejárata felé. Gondolom, hogy most már nem hátrál meg, ha már képes volt a házunkhoz is elmenni, hogy rám találjon, és a kardját is elhozta. Amúgy meg, még mindig alig hiszem el, hogy emlékezett a szavára! Megint meg tudott lepni! Ki se néztem belőle! Kicsit meggyorsítom a lépteim, bár tudom, hogy jóval nagyobb a lába, amit már tapasztaltam, de azért egy kis mozgás nem árt bemelegítésnek. Csak sandítva nézek felé, hogy tartja-e a lépést velem, és futok a barlanghoz. Kíváncsi vagyok, hogy megint mit dörgöl az orrom alá! -Nem nehéz a kardod?- piszkálom kicsit, mert nem tudom kihagyni, hogy szó nélkül legyek vele. Eddig még soha senki nem látta a helyemet, ahol gyakorolni szoktam, és nem is bánom, hogy Ő lesz az első, aki láthatja. -Lassítsak? – nevetek fel, és futok tovább. Nem mintha lassítanék, de olyan jó piszkálni, ha már ő sem hagyta ki, hogy ezt tegye velem. Nem maradok adósa, és ezt remélem tudja is!
- Érted még aggódik valaki. Nem jó ötlet engem összehasonlítania magával, bár nem fogok ezen lovagolni. Ezekkel ő is tisztában van. Amikor átadom neki a kardot gyorsan el is terelődik a téma. Gondosan megnézi magának, simogatja, amin jót derülök. Láthatóan nehéz neki tartani. - Valóban nem. De nem is használtam. Elveszem tőle és visszacsatolom a derekamra. - Nehezebb mint a nyílpuskám és sokkal haszontalanabb. A halálfejes emlegetésére néz egy nagyot nekem. - Ha nem akarod, akkor nem. Valahogy úgy vagyok, ha itt kigyakoroltuk magunkat, én bizony levetem magam a mélybe. Ő meg hadonásszon tovább a barlangjában. Apropó barlang. Rákérdezek, amire mutatja nekem az irányt. Ahogy a fejemet arra fordítom, felsejlik a bejárata. Megindul. A kérdésére felhorkanok, közben én is szedem a lábaim utána. - Mire? Lesz bent egy magányos grodrak? Ha lenne bent, azon sem lepődnék meg, hiszen itt a partok közelében szeretnek vadászni. Tekintve azonban hogy ő állandó jelleggel ide jár, valószínűleg eltántorította őket a perdai szaga. Vagyis tudták hogy nem üres. Hamar beérem, már majdnem lehagyom, amikor elkezd szaladni. - Ne! Ne lassíts! Téged egyen meg először! Heccelem tovább, a kérdésére nem reagálva, mert már mondtam neki hogy nehéz, és ráadásul a nyílpuskával együtt olyan, mintha egy jól megpakolt zsákot cipelnék magamon, olyan plusz harminc kilóval. És most szaladgálunk, szóval...
-Ohh! Értem már… csak emiatt. - bólogatok rá, és tudomásul veszem. Gondolom, hogy pusztán csak azért mondta, mert anya aggódik értem… bár inkább úgy hangzott, mintha ő is, de inkább ezt hagyjuk. Lehet, hogy csak én éreztem így a hangjából. -Azt elhiszem! A kardod sokkal nehezebb!- mosolygok rá, mert eddig nem is láttam nála a kardját, és még most is furcsa, hogy ezt a hosszú pengét a kezében fogta. Kezdek összezavarodni vele kapcsolatban. Eddig még egyszer sem jött el a házunkig, hogy engem keressen, - legfeljebb az édesapjával, amikor fegyvert jöttek rendelni aputól-, de azt is, ha egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalom volt. Nem, mintha kirívóan különösnek tartanám, hogy eddig nem jött el személyesen, - mivel oka se lenne rá-, ma mégis megtette! Annyira nem tulajdonítok nagy jelentőséget ennek, de azért érdekesnek tartom. Gondolom, hogy hirtelen ötlettől vezérelve gyalogolt el a házunkig, - ami mellesleg az övétől jó messze van-, és most meg egyszer csak beállít a kardjával, hogy gyakorolni akar. Igaz, hogy én is komolyan mondtam neki akkor azon a napon, - mikor megfigyelni voltunk a quorsak-okat -, de nem hittem volna, hogy tényleg beváltja az ígért szavát és nem felejti el egy pár évre. Furcsa! Ki sem néztem belőle! Meg voltam győződve, hogy akkor csak azért egyezett bele, hogy mutassak neki pár mozdulatot, hogy ezzel rövidre is zárja a lelkes feltevésemet. Shiennel, szemére! Akkora meglepetés ez nekem, hogy alig tudok felette elsiklani! Ráadásul hajnalba kelt, hogy megkeressen… Nem tud aludni?! Csak a gyakorlás miatt keresett meg? Ahhh! Nem értek már semmit, amit csinál! Eddig is különcnek tartottam, de most olyan lelkes, hogy még a szikláról való ugrását is bemutatja nekem és engem is megtanít, hogyan kell csinálni! Csak pislogok! -Nagyon szívesen veled tartok a fürdőzésre! Alig várom! - Igaz, nem készültem fürdésre a mai nap, de ezt nem hagynám ki semmi kincsért! Amennyit beszélgettünk akkor a domboldalon a testvéréről, - és a sziklájukról-, szívesen megnézném, ahogy bemutatót tart nekem. Mik vannak!? Alig tudom felfogni, hogy nem kellett hat erratorral a gyakorláshoz vonszolni és magától érkezett! Biztos, hogy ő, Athard? Megcsípte valami, vagy ma kialudta magát? Ahhh! Csak járnak a gondolataim, és egyáltalán nem tudom, hogy mit gondoljak róla! Persze… egyáltalán nem bánom, hogy most itt van, mert örülök neki… Csak nem értem a dolgot. Amúgy meg mindegy is! Az a lényeg, hogy itt van, és kicsit meg is mozgatom, hogy érezze a kardforgatás nemcsak fejben lejátszható, hanem állóképesség is kell hozzá, ahogy kitartás. A kardja meg elég súllyal van, hogy a nap végére a keze is megérezze az izmait, ha egyáltalán lesz még ereje megemelni. -Mik? Grodrak-ok nincsenek benne!- Nevetek fel kacagva és futok egészen a barlangig, ahol széles mosollyal várom be, ha előbb nem adta fel a futást. Annyira nem hinném, hogy puhány lenne, de előnyöm van a helyismerettel, és ha nem néz a lába elé, akkor könnyen elbotolhat. Ezt persze nem akarom, de annyira élvezem, hogy most én vagyok lépéselőnybe, és egy pár óráig a „Mestere” lehetek, ha nem gondolta meg magát benne. -Nos? Kellemes volt a bemelegítés?- állok meg vele szemben, de még nem veszem ki a kardom a hüvelyéből. Nagyon éles, és nem is akarnám megsebesíteni vele, így még hagyom a földön a tokjában. Elsőnek elég, ha az övét tartja a kezében, és megmutatja, hogy mozog vele. Ha jól sejtem, akkor ez is éppen elég lesz neki, mert eddig a nyílpuskáját hordta magánál és a késit. A rövid pengék nem olyanok, mint egy hosszú kard, -bár azok is fegyvernek számítanak-, de a súlyuk és a technika mást igényel mindkettőtől. Alig várom, hogy lássam mit „alkot” a levegőben a mozdulataival. Meg kell hagyni, hogy éppen elég tartani azt a kardot, és aztán lendületet venni vele. Most még nem mondom el neki, hogy sok minden más is kell egy harc során, ha egy másik karddal állsz szemben. De, majd kiderül hamarosan, -remélem-, hogy mit tud vele mutatni. Nem becsülök alá senkit, mert tudom, hogy ő is ügyes és amióta ismerem egyszer sem hibázott. Bár azt nem tudom, hogy amikor nem látom, miket csinál, de eddig mindig az orrom alá dörgölte, hogy bénázok! Igaz, hogy mostanság elég sokat hibázok, de nem szándékosan! Amikor a közelembe van, mintha egyszerre minden balul sülne el, amit teszek. Utálom is érte! Még ha meg se szólal, már a gyomrom liftezik, mibe köt bele! Haahhh! Mintha direkt szuggerálna, hogy bakizzak! Jó, tudom, hogy ez butaság! De, akkor miért érzem azt, hogy mindig azt lesi, hogy mit csinálok?! És miért vagyok én _ilyen_ mellette?! Amúgy meg, miért olyan jó a közelébe lenem, amikor egy beképzelt tuskónak tartom? Már semmit se értek! Tejesen összezavar! -Fogd a kardod magad elé. - magyarázom neki, majd mutatom az üres kezeimmel, hogy gondoltam, miként tegye. - Kezdhetjük? Készen állsz?- villantok egy széles mosolyt és megvárom, míg felkészül. Nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg közelebbről a mozdulatát, ha esetleg nem megfelelően tartaná a pengét. Netán ha kérne segítséget, akkor odaállok mellé, és megmutatom neki, hogyan képzelem el. Talán nem venné zokon, ha ma ebben, egy időre a Tanára leszek. Úgyis eddig engem „utasítgatott”, most visszakapja! Élvezettel fogom csinálni, bár nincs szándékomban gonosz lenni vele. Annál jobban kedvelem. Hogy, mi van?! El se hiszem, hogy ez az eszembe jutott! Shiennel, segíts! Még szerencse, hogy nem szóltam el magam! Koncentráljak csak a feladatra!
Rohanunk a barlang bejáratáig, ő közben korrigálja magát, ettől olyan érzésem lesz, mintha meglepte volna a felhozott ötlet. Egyébként mit csinálok én itt? De tényleg! Gyerekkorunkban sokat gyakoroltunk Rhiard-al, de annak már 20 éve. Azóta nagyon berozsdálltam és amúgy sem láttam hasznát a kardforgatásnak. Valamiért mégis jó érzéssel gondolok azokra az időkre, és amikor Nadiha felhozta hogy megtanítana kardot forgatni, abban nem csak a régi szép emlékeket láttam, hanem egy kellemes időtöltést valakivel, akivel jól érzem magam. Igen, ez a helyes megfogalmazás. Még akkor is, ha néha az agyamra megy a motyogásával, meg a makacsságával. A felszólalásomra kacagni kezd, a bejáratnál pedig megáll. Én is megállok előtte. - Mielőtt jobban belefolynánk a kellemesbe, van valami, amit el kell mondanom. Dörmögöm neki foghegyről, mert most jut eszembe és úgy vagyok vele, akkor gyorsan közlöm vele, mielőtt teljesen elfelejtkezem róla. Veszek egy mély levegőt, mert nem egyszerű sprintelni és csörömpölni a felszereléssel, amit cipelek jelenleg. - Az otthoniak kérik tőled, hogy ne legyél sokáig el. Számítanak a segítségedre a vacsora elkészítéséhez. Jah, Thalia valami ilyesmit mondott. Szuszogok még egy kicsit, de aztán hamar előáll a parancsnokolással. - Mindegy hogy hogyan? Rám bízod? Lehet ezt a kardot sokféleképpen magam elé fogni, de ehhez persze először hátrafelé kell lépkednem, úgyhogy ezt teszem. Semmi kedvem órákig tartani, úgyhogy amikor a nekem megfelelő távolságra érek, ami az övéhez túl sok, felveszek egy alap állást. A két kezemmel fogom a markolatát, nem túl mereven, hiszen a csuklóimnak vele együtt kell majd forogniuk, máskülönben könnyen elejtem, vagy kiüti a kezemből. Már ha ezzel a kis kardjával, ami tényleg nagyon éles, de ugyanakkor rövid is, szóval ha ki tudja ütni. Haránt terpeszállás, bal láb elől, jobb hátul, a súlypontom inkább a hátsó lábamon és a törzsemen van, a kard pedig jobbra kilóg, az alja éri a földet. Nem támaszkodom rajta, mert nem is tudnék, ez a fogás arra jó, hogy ne kelljen sokáig megemelve tartani, de tudjak hárítani, ha netán már támadásba is lendülne a sajátjával. Úgy látom nem fog. Megvárom mit szól ehhez a beálláshoz, aztán később, amikor már kezdene, csak bólintok neki. - Csapjunk bele! Őszintén szólva ötletem sincs hogyan NE csapkodjak vadbarom módjára az enyémmel, mert ezzel úgy kell, de nem tudnám megbocsátani magamnak, ha Nadiha-nak baja esne. Úgyhogy inkább az ő kezdésére várok.
Miért mondta, hogy „érted még aggódik valaki”! Miből gondolja, hogy én nem aggódom érte?! Mit akart ezzel mondani? Azt hiszem, hogy megint nem értem… Miután megállok a barlangnál és bevárom, hogy megérkezzen, nem tudom mosoly nélkül nézni ahogy „csörtet” utánam. Még egy pillanatra meg is szánom, hogy ennyi súllyal futtattam meg, de úgy látszik a heccelését nem hagyta maga mögött a futással. -Mi lenne az?- meglepetten nézek rá, mert nem is tudom, mi lenne olyan halaszthatatlan közlendője, amit most el kell mondania. -Jahhh! Köszönöm!- vonom meg a vállam játékosan. – Még messze az este!- nevetek fel, és nem is adok sok időt neki, hogy kifújja magát. Igazából nem is tudom, hogy mi volt ezen olyan fontos, hogy életbevágóan közölte velem anya üzenetét, de azért köszönöm, hogy átadta. -Rád!- bólintok a mozdulatára, és ha felkészült, ahogy kértem tőle, akkor közelebbről is megnézem a testtartását. -Picit dőlj előrébb… a súlypontod jó helyen van a hátrébb lévő lábadon, de próbáld egyenletesebben elosztani mindkettőn. - mutatok a lábaira, bár azt sem felejtem, hogy a kardja súlya sokkal nehezebb, mint a nyílpuskája. -Kezdetnek jó! – dicsérem meg, mert ahhoz képest, hogy nem igazán szokta használni, nem is annyira reménytelen… -Akkor mehet! - Magamhoz veszem a kardom és beállok vele szemben „védekező” testtartással. Magasba emelem a kardom, hogy láthassa a pengém ívét, és ha lendülne, akkor alá- mozdulnék a pengéjének, és egy fél fordulattal elhárítanám a csapását. Tudom, hogy veszélyes a műveletem, de nagyon vigyázok, hogy ne is érjen a teste közelébe a kardom. Nem tudom, hogy mekkora lendületet vesz a mozdulatához, de én gyorsabb vagyok a kisebb súlyom és a gyakorlásom által. Ahogy befejeződik a lendülete, ismét vele szemben állok majd, bár nem tudom, hogy egy óra múlva is fogja-e bírni az iramot. -Jöhet a második kör, ha készen állsz?!- mosollyal nézek rá, de inkább komoly képet akarnék vágni, nehogy azt higgye, hogy kinevetem. Eszemben sincs! A kezdése remekül sikerült és legalább picit láthatja, hogy a kardozás nem mindig könnyű. Főleg, hogy a másik fél gondolatai előtt kell lépned, hogy ne sérülj meg. Én nagyon ügyelek, hogy ne érjen hozzá a pengém, de aztán lehet, hogy egy kicsit megizzasztom… Tetszik ez a játék vele!
Azt hittem mond egy praktikusnak tűnő alapbeállást, de előzékenyen rám hagyja. Mondjuk ez jó, szeretem azt csinálni, amit akarok. Szóval felveszem a pozíciómat, ő meg árgus szemekkel figyel. Mivel ő a mentor én meg a tanuló, vagy ilyesmi, jobbnak látom nem megosztani vele a gondolataimat az ő általa felvázolt hiányosságaimról. Ha orra bukok úgy kellett. Le tudjuk azzal hogy én voltam a béna. Úgyhogy módosítom a beállást arra, amit mondott. A kezdésben már ő is benne volna, én meg várok egy kicsit. A magasba emelt kardot figyelem, de nem mozdulok. Már miért tenném pusztán azért, mert látok egy magasba emelt pengét? Én az enyémet nem emelgetem feleslegesen. A tekintetem kicsit felfelé kúszik, aztán lefelé, az ő bájos arcára, melyen mintha türelmetlenség ütné fel a fejét. Jah, szóval mégis nekem kellene kezdeni? Fáziskéséssel ugyan, de megmozgatom a kardomat, lendül egy jobbról balra irányú, majdnem mértanilag vízszintes csapást kivitelezve, egy kicsit ráfordulok a törzsemmel is, ám tekintve hogy ez gyakorlás megy ilyenek, nem adok bele mindent, mert minek. Szorult helyzetben egy ilyen csapás után pillanatnyilag védtelenné válik bárki, főleg mert ezzel nem lehet olyan gyorsan reagálni, mint az övével. Bár nekem elég jól megy vele a csapkodás. Amit menet közben látok az az, hogy ő teljesen másra számított és amíg én csapok, addig ő is, csak nem oda ahova kéne. Folytattam volna a mozdulatsort, mert már tervben volt a következő két lehetséges variáció, ám őt viszi a lendülete. Én meg végignézem, bár arra nincs időm hogy megfogjam, vagy bármi, sőt, nem akarok kapkodni a fegyverrel a kezemben, szóval amikor már vége az ütésnek és ő hátra bukik, aggódva indulok felé, a pengémet elengedve az egyik kezemmel, amelyikben fogom, azzal pedig menet közben leengedem, így lépek mellé. - Jól vagy? A szabad kezemet nyújtom neki, ha megragadja, hamar talpra tudom rántani.
Talán elhamarkodottan dicsértem meg a mozdulatáért, mikor az alapállásba fordult. Persze, nem kioktatási címen igazítottam ki a testtartását, bár elég apró volt csak, amit korrigálni javasoltam vele. Miután felálltunk egymással szemben, láttam, hogy hezitál a támadást illetően, és azért is emeltem fel magasra a kardom, hogy ezzel is jelezzem, kezdődhet a móka.. Aztán valamiért, mintha megtorpanna, és időbe telik, míg végre lendületet vesz és mozdul felém. Nem szólok neki, és nem is utasítom, mert ha élesben menne mindez, akkor sem a szavakra kell elsősorban figyelnie, hanem az ellenfele mozdulását követnie. Mondjuk, lehet túlbecsültem az ívet, -amivel gondoltam, hogy felém indul-, és a pengémmel alulról hárítottam volna a csapását-… Közben a fél fordulatomhoz vett mozgásomat már nem tudtam megállítani, és ahogy a kardja felettem elsuhant, én úgy kerültem a földre a popsimmal érintve a talajt. Ez aztán a remek kezdés tőlem, mint Tanító! Elsőre annyira meglepődöm, hogy még nézem a kardját a fejem felett elsuhanni, és aztán már csak a sziklának a keménységét érzem a hátsó felemen. -Hééé! -Most ez meg mi volt? A kis hamis! Pislogva nézek felé, ahogy egy perc se telik el, és már a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen. El se hiszem, hogy nem direkt csinálta! -Jól. – nézek rá, majd a kezére, aztán egy hirtelen ötlettől vezetve, gyorsan megragadom a közelebb eső lábát, s rántok rajta egy erőset. Talán nem számít rá, - ahogy én se erre, hogy a pengéjével majdnem derékon ragadott volna, ha nem hajolok lejjebb - és ha sikerül ez a gáncsnak nevezett akcióm, akkor már nem csak én vagyok a földön csücsülve. -És Te?- nevetek rá, hogy ha az arcunk egyvonalba kerülne a talajon ülve. – Mondtam, hogy a súlyt oszlasd el egyelően a két lábadon?!- nyújtom ki a nyelvem felé, majd közelebb hajolok hozzá. -Megütötted magad? – nevetek rá, és mellé guggolok. – Bírod még a kardod? Vagy, talán elfáradtál?- A szemében látom, mintha aggódott volna értem, de igyekszem nem felfedni előtte, hogy én is ugyanígy vagyok. Félek, hogy megsérül, és óvatos is vagyok, nehogy véletlen sebet kapjon az éles kardomtól. Persze, most azért meglepődtem a mozdulatsorán, mert nem néztem ki belőle, hogy a lendületét félúton megváltoztatja, és én meg megint „benyelem” a füllentését. Igaz, hogy ezt most nem szavakkal adta elő, de már mindegy is. Ha jól sejtem, akkor lesz ennek folytatása és én meg kíváncsian várom a következő mozdulatát. Tudom, hogy hozzá képest gyengébb és tapasztalatlanabb vagyok közelharcban- vagy bárminek is hívják ezt- de nem maradok adósa! Ha ő piszkál, akkor én is! -Nos? Folytatjuk?- emelkednék fel, ha nem akadályoz meg benne, -bár már ezt is kinézem belőle- ha eddig nem is.
Túlbecsülte a kezdő vágást, ebben teljesen biztos vagyok. Noha én magam döntöttem úgy, hogy lazázok. Amíg a kardom éle elsuhant vízszintes irányba, addig ő felfelé hadonászott a sajátjával, így luftot ütve hátra esett. - Bocsánat. Lépek oda mellé, hogy felsegítsem. Látom nem vágta meg magát, nem állt bele a pengéje éle, úgyhogy még olcsón megúsztuk. Valamiért mégis nagy szemeket mereszt rám és bosszúsan, de minimum szúrósan. Úgy nyújtottam oda a kezemet neki, hogy közben a jobb térdemet behajlítva lefelé hajoljak hozzá. Nem számítottam a rögtönzött és gyors kivitelezésű támadására. Úgyhogy a következő pillanatban én is a föld felé zubogok, közben elengedtem a kardomat, így amikor földet érek, az még egy csörömpölés erejéig zenés szólammal él. Tőlem távolabb dőlt el. Kell egy pár pillanat amíg leér a felismerés első hulláma, hogy jól át... A többi felszerelésem is zörgött egy keveset, a nyílpuska hátsó vége beleáll egy kicsit az oldalamba. Amikor felülök, képbe kerül az arca és mosolyog rám, én meg nyöszörgök. Utána meg gondolkodok. Biztos hogy a kardról beszélünk? Egy ideje már mind a ketten benne vagyunk ebben a macska egér játékban. - A kardom jól bírja. Ellenben te! Nem figyelted a mozdulataimat? Fogalmam sincs mit csinált, ha nem látta a vízszintesen induló vágást. A legegyszerűbb kivédeni. Ha így folytatjuk valamelyikünk kezek vagy lábak nélkül megy haza. Felvethetném az ötletet hogy inkább gyakorló kardokkal csináljuk, de annak sok értelme nincs, hiába a mozdulatsor, ha azt nem tudod kivitelezni a sajátoddal utána. Aggódtam érte, de látom már jól van, sőt, ő tápászkodik fel először, én meg felfelé pislogok rá. - Máris? Kérdezem vontatottan, a homlokomat ráncolva. Jah, akkor nekem is fel kellene innen másznom! - Most kezdj te! Vágom hozzá gyorsan közben talpra állok, de lefelé hajolok a kardomért. Utána meg ismét távolodnom kell tőle, már ha hagyja és nem kezd neki most a vagdalkozásnak. Ezért is sandítok közben rá.
Nem kevéssel becsültem túl a mozdulatát és ennek az lett a vége, hogy a lendületem vitt tovább és a fenekemmel értem talajt. Elsőre azt hittem, hogy csak véletlenül sikeredett így, de aztán átsuhant rajtam az is, hogy direkt csinálta. Ahogy a kezét felém nyújtva segítene felállnom, egy pillanatra kiötlik belőlem, hogy megviccelem. Persze, nem akartam olyan nagyot rántani rajta, hogy nagyot essen, de amint a lábánál megragadom, már nincs kétségem, hogy hatalmasat fog zakózni. -Nincs semmi baj… Nem maradok adósod….- azzal, hogy ezt kimondtam, már mozdul rá a kezem, és nagy csörömpöléssel ő is a hátsójára érkezik a földre. Nevetve nézek rá, és alig tudom abbahagyni a kacagásomat. Kicsit megijedtem, mikor hátraesett, de aztán szerencsére nem esett baja. Kezdem élvezni ezt a játékot és a kardozás csak ráadás, hogy piszkáljam kicsit. A kardja jóval hosszabb és nehezebb is az enyémnél, de ezt nem tudtam kihagyni, hogy kirántsam a lábát alóla. Jó, tudom, hogy ez nem volt szép húzás tőlem, de akkor sem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. -Tényleg jól bírja a kardod? A karod is?- nézek rá, miközben állok fel előle. Annyira viccesnek tartom, hogy egy rakás holmit cipel most is magán, amik elég zajosan ütődtek egymáshoz a táskájában. -Miért ne tudtam volna?!- fordulok felé, és mosolyogva mondom neki. – Ez volt az elterelés. - Dehogy volt elterelés! Simán benéztem a mozdulatát, amire azt hittem, hogy alulról tudom hárítani és időközben majdnem vízszintesen érkezett meg a pengéje felém. De, azt lesheti, hogy ezt beismerjem neki, hogy ezen lovagoljon egy jó ideig és emlegesse nekem. Még mindig a földön ül, mikor felállok, és nagy szemekkel pislog rám. -Máris!- bólogatok, majd felveszem a kardomat és megállok vele szemben, ahogy az előbb. –Gondoltad, hogy lazsálni hagylak?- jegyzem meg pici grimasszal és megvárom, míg összeszedi magát és beáll alapállásba. Legalábbis nagyjából, mert elég sok időbe telik, míg készenlétbe kerül és a kardját is magához veszi. - Lassulsz. – nem tudom megállni, hogy ne szekáljam, amiért „megvárakoztat”, de amúgy meg csak viccelek vele. –Lehet könnyebb lenne mozognod, ha nem lenne a hátadon annyi minden. - Mutogatok a hátán lévő nyílpuska -és egyéb holmira-, amit talán, ha levenne magáról, akkor könnyebben tudna mozogni és a plusz súly nem korlátozná. -Talán úgy jobb neked, hogy ha még cipelsz magadon vagy húsz kilót?- kacagok fel megint, de aztán beállok „támadó állásba”. Azt is látom, hogy sandítva néz felém, hátha előbb indulok felé, mint ahogy felkészülne. Ez sincs kizárva, de most nem teszem. Amúgy se akarom meglepetésként támadni, bár nagy késztetést érzek, hogy megint megvicceljem, ha már ilyen jól sikerült az előző mozdulatom a lábán. -Biztos?- kérdezek vissza, de amint megfogja a kardját a kezében, és teljes figyelme erre irányul, csak akkor támadok felé. -Akkor figyelj, mert támadok!- A kardom felülről indítom két kézzel megragadva a markolatát, majd elengedve az egyik kezemmel, egy jobbról-balra ívelő mozdulatot teszek, hogy úgy hasson, mintha a jobb vállától indulna lefelé a bal lába irányába a vágás, de csak az ívet követem, és nagyon vigyázok, hogy ne érjek hozzá. A lendületem nem olyan gyors, mintha élesbe tenném és időt is hagyok, hogy lássa a pengémnek a távolságát. Arra nagyon ügyelek, hogy ne sebesítsem meg semmiképp. Remélem, hogy nem mozdul úgy, hogy a lendületem „alá álljon”. Igaz, hogy nehéz lenne megállítanom félúton a támadásomat, de ha így tenne, - és veszélyesnek ítélném a helyzetet- akkor biztos, hogy elrántanám a kezem és a pengét is biztonságosabb távolságba húznám. Nem is tudom, mit tennék, ha véletlen megsérülne! Ó, Shiennel! Remélem, nem esik baja…
Már mindent értek. Feltétlen meg akar leckéztetni. Bár nem komolyan, láthatóan ő sem veszi komolyan. - A karom is! Befeszítem neki, láthatja van izmom és rá kacsintok. Hú, ezt miért kellett? Annyit cipelem a nyílpuskám sokszor fel sem tűnik hogy egyébként mennyire leterhel a súlya. Befejezem a komolytalankodást, és fel akarok állni, erre kapom az ívet. Pedig az előbb még ő ücsörgött magányosan. A mutogatására úgy nézek rá, mint amikor a macska fúj és a hátán is feláll a szőre, aztán hátra fordulok. Amúgy igaza van. Miért nem vettem le? - Jól van. Mindjárt leveszem. Teszek pontot a kekeckedése végére és felállok. Először a kardomért megyek, majd miután ő nem támad, távolabb lépkedek tőle és egy közeli szikla árnyékába pakolom le a felszerelésemet. A karddal a kezemben térek vissza a gyakorlásunkhoz. - Igen. Bólintok a kérdésére teljesen határozottan úgy gondolom, az lenne a legjobb. Így ő kezd, felhívja erre a figyelmemet is, de azzal amúgy sincs problémám. Legalább valamelyikünk figyel és akkor nem lesz ebből baleset. Beállok az előbbi alap állásomba, próbálom az egyensúlyomat eloszlatni a lábaimon, közben figyelek. A vágását megakasztom az enyém pengéjével egy jobbról balra irányú rézsútosan felfelé vágással. Most megint ő jön, elvégre gyorsabban mozgatja azt a girhes kardot az enyémnél. - Közben elmagyaráznád pontosan mit is tanulunk?
Azt hiszem, hogy kezd ez a „gyakorlás” egyre viccesebb és nevetősebb lenni. Arra nagyon vigyázok, hogy ne sebesítsem meg még véletlenül se. Bár elég veszélyes az éles katanával úgy mozdulatokat kivitelezni, -hogy nem tudom pontosan kiszámítani-, ha hirtelen mozdulna, és jóval közelebb jönne, mint ahogy biztonságos. Még eddig sikerült úgy lendítenem, hogy kellő távolságban maradjak tőle, és ne is karcoljam meg. De tényleg, ha így folytatjuk, akkor óhatatlan a véletlen mozdulat és megsérülhet… Biztos, hogy bele is halnék, ha megvágnám és vérezne, így inkább távolabb mozdulok és nem is megyek közel hozzá. Véletlenül se akarom, hogy baja essen! -Akkor jó!- nevetek fel, és aztán még meg is mutatja a karján az izmait! Mi van?! Most _ez_ valami pasi dolog? -Szép nagy izmod van!- Ezen a mozdulatán még jobban nevetek, és lassan már a hasam is görcsbe rándul a sok nevetéstől. Azt is jól láttam, hogy kacsintott felém? Azzztttaaaa! A kis hamis! Ki se néztem belőle! Nagyon tetszik ez a játék kettőnk között, bár el se tudtam volna képzelni, hogy mi ketten ilyet is tudunk. Eddig nem adta jelét, hogy lenne humora, s most meg nevet velem, sőt! Ráadásként még a „lovat” is adja alá, hogy még jobban kacagjak rajta. Utána meg úgy fújtatna rám, mint egy Prii, de ezen már nem is csodálkozom. Annyira nevetek, hogy majdnem kiesik a kezemből a kardom, de ahogy leveszi a hátáról a zsákját, szerintem neki is könnyebb a mozgás, és rá is jött szerintem! -Ugye, hogy _így_ könnyebb?- nézek rá még mindig nevetve, majd elég nehezen vágok komolyabb képet, mikor a „támadásomat” kezdem. Alapból nem lépek nagyon közel hozzá, nehogy még véletlenül se hajoljon, abba az irányba ahol a levegőt hasítja a pengém, de ezt azért megjegyzi! Arról nem szólva, hogy még hárítja is és eltéríti a mozdulatomat vele. Kicsit korrigálnom kell a lendülettel irányított vágásomat, hogy a kardja pengéje - és az izomereje által beleadott mozdulatára - ne repüljön ki a kezemből az enyém és ne is maradjak fegyver nélkül. Azt hallgathatnám Tőle egy ideig a sok más mellett! Nagyon cseles! -Mit gondolsz, mit? – kérdezek rá, de ahogy emelkedik ismét a pengém, a testemmel átfordulok a kardja előtt és a katanát a másik kezembe fogva állítom meg a mellkasa előtt. Persze ezt sem olyan közel, hogy sebesülést okozzak vele, de azért, ha nem téríti el újbóli mozdulattal, akkor most egyenesen a mellkasa előtt láthatja a kardom végét, ha nem hárítja el bármilyen módon. De aztán, -ha sikeres volt a kivitelezésem- gyorsan elveszem előle, nehogy felém mozdulva a testébe szaladjon a szúrás. De azért lássa, hogy a gyors mozdulatommal lazán meg tudom kerülni a nehéz kétkezes kardját, mire megint lendületet venne. -Most megvagy! – nevetek fel, és a tokjába csúsztatom a kardom. Nagyon megijedtem magamban, hogy közelebb éri a mozdulat, -és sebet vágok rajta-, így gyorsan el is teszem a pengém, hogy a pillanatra megremegő kezem elrejtsem előle. Remélem nem látta meg! -Nyertem!- lépek oda hozzá és megpöckölöm a vállánál az ujjammal, ha nem lép el előlem. -Gondoltad, hogy nem tudlak kicselezni?- heccelem tovább, de a nevetéstől nem tudok komoly ábrázatot rakni magamra. Megkönnyebbülök, hogy nem esett baja, -és nem is vágtam meg-, amire nagyon figyeltem is. -Mi is van azzal az ugrással? Megmutatod, vagy csak viccből mondtad?- nézek rá, és ha nem akar tovább hadonászni a nagy kardjával, akkor egy kis pihenő ránk fér. Amúgy is leizzadtam, bár nem a gyakorlástól, -hanem-, hogy jobban aggódom azért, nehogy megsérüljön miattam. Meg aztán, kell egy kis szünet, hogy a sok nevetéstől kiszáradt torkomra egy kis vizet töltsek. Ha már ilyen szép időnk van, és a Nap is felkelt idő közben. Már csak a kulacsom kellene megtalálni! Ide raktam valahová.
Hunyorgok a felvetésére, mert igen, könnyebb, de azt hittem már elhagytuk ezt a témát. Egy kis mosoly kíséri a gesztust, de aztán rendre folytatódik a gyakorlás. A kérdésemre kérdéssel válaszol, amin el is tűnődöm, mert fing fogalmam sincs mit gyakorlunk. Tényleg gyorsan mozog és vakmerően, mert itt ugrabugrál a kardom élénél, csak hogy aztán rám szegezve a pengéje végét elkiabálhassa magát, hogy nyert. - Tudod, ha nem nő lennél, már pofon vágtalak volna a kardom markolatával. Egyébként is, csak ezt nem fogom hangsúlyozni neki. Mert én kifejezetten nem vagyok az a lovagias alkat, én a beléd rúgok és leköplek alkat vagyok, függetlenül attól hogy ki micsoda. Ez csak egy gyakorlás, de azért jó piszkálni. Mindig érdekes képeket tud vágni hozzá. - Kicselezni? Te ezt az öngyilkos mozdulatsort annak hívod? Látszólag morcogok egy sort a fölényesnek tűnő viselkedésén, bár tudom hogy csak heccel, ahogy én is a vérét szívom most. Elrakom a kardom a tokjába, valahogy olyan érzésem van ezt befejeztük, pedig jó lenne tényleg, valóban gyakorolni és nem bohóckodni, de ez egyikünk részéről sincs meg. - Úgy érted hogy ugorjak én, te meg nézed? Vagy kipróbálnád? A szemeim apróra csukódnak a vigyorgástól, amit a kérdése okozott. Elindulok vissza a táskámhoz, és ha csak nem akar megint orvul rám támadni, úgy el is jutok oda. A kulacsomat keresem. Ahogy látom ő is. - Pár perc séta innen keletre, kb. a barlangod szomszédságában van. A cuccainkat viszont itt hagyhatjuk, mert ha leugrunk, utána körbe kell úsznunk visszafelé a partokhoz. Onnan meg felsétálunk ide, és legalább addig sincs szem előtt a felszerelésünk, így nem viheti el senki. Iszok néhány kortyot a vízből, aztán egy darabig a kulacs kupakjával babarálok. Várom mit mondd erre. Örülnék neki ha jönne.
Ez a kardozás inkább hasonlít egy játékhoz és egymás piszkálásához, mint gyakorláshoz, de nem bánom! Annyira jó kicsit szívni a vérét és incselkedni vele, hogy bele is merülök jobban, mint kellene. Igaz, hogy ő is hasonlóképp reagál a tetteimre, de aztán lehet, hogy a „kicselezésem”, nem igazán tetszett neki, és az sem, hogy ezt meg is mondtam neki. A nevetésem csak akkor hervad le egy pillanatra, mikor közli, hogy lazán pofán csapott volna a kardja markolatával… -Milyen kedves vagy!- nézek rá, de aztán nem is kérdezek rá, hogy ez komolyan is gondolta? Tudtam, hogy egy öntelt Tuskó! De, most inkább a kardomat helyezem vissza a tokjába, mielőtt még véletlen sérülést okozzak vele. -Miért lenne az?! Gyorsabban mozdultam, mit Te!- nézek rá, de csak a vállam vonom meg rá. Úgy se tudnám elmagyarázni, hogy miért tettem, bár arra gondolhattam volna, hogy ez az önérzetét sérti, ha a kardomat egy fél méternél közelebb látta maga előtt. Nem akartam ennyire közel megállítani a pengémet hozzá és a kezem is megremegett, mikor felismertem a veszélyt, hogy ha előrébb mozdult volna… A szívem is hevesebben vert, ahogy megláttam a veszélyes helyzetet és egyáltalán nem akartam ezt. Csak játszottam vele és piszkáltam kicsit, de semmiképp nem akartam, hogy megsérüljön vagy sebet kapjon. Nagyon megijedtem… -Majd máskor gyakorlunk kardozni… komolyan. – mondom halkan, mikor ellépek mellette, hogy a kulacsomat keressem, majd igyak pár kortyot. Látom, hogy ő is elrakja a kardját és matat a holmija közt. Végre megtalálom a kulcsomat és miután leraktam a katanát a táskám mellé, iszom én is, és szóba hozom az említett ugrását, amit felajánlva megtanítana nekem. Nem hittem volna, hogy meg is teszi, bár lehet azt hitte, hogy én csak nézném? Ahogy hallom, igen! -Előbb megmutatod, aztán majd eldöntöm, hogy utánad csinálom-e!- nevetek fel, és visszazárom a kulacsom fedelét és lerakom a többi cuccom mellé. A vigyorgását látva nem tudom magamba tartani a következő mondatom. -Azt hiszed, hogy félek leugrani?- nézek rá, de azt hiszem, hogy tényleg puhánynak tart. -Senki nem jár erre. Nyugodtan itt hagyhatunk minden holmit. – bólogatok, és ha összeszedi magát az induláshoz, akkor vele tartok. Amúgy meg most miért ilyen velem? Az előbb vigyorgott, mint a tejbe-tök, most meg „ha nem lennék nő, akkor lazán lecsapott volna”! Lökött Pasi! Na, várjál csak! Visszakapod! -Most mire várunk? Megyünk?- nevetek, és ha nem indul meg, akkor kérdőn nézek továbbra is Rá.
Nem tetszett neki a beszólás, ez világos. Hamar lehervad a mosolya, de amikor már a mozgásáról szólok, kikéri magának és gyorsan visszacsap. A vállvonogatására hümmögök egyet, annyiban hagyva a dolgot. Ismerve már annyira őt, tudnánk mi itt órákig ezen vitatkozni. Azonban értelme egy szál se. Mindketten a felszereléseinkhez lépünk. - Rendben. Bár nem hiszem hogy menne, részemről mindig győzne, és folyton az arcomba mondaná hogy nyert. Egy tapasztalatot? Engem viszont ez egy idő elteltével tutira idegesítene. Legalább kiderült hogy egyáltalán nem vette komolyan. - Nem kell ugyanúgy csinálnod. A nevetése azért lesodorja a hirtelen nehezedő kőlapokat, amik az előbbi morcos megjegyzésemből keletkeztek és én is vigyorgok vele. - Nem tudom. Félsz? Ha igen, úgy bevallaná? Nem nézném gyengének érte, de már egy ideje feltűnt hogy állandóan bizonyítani akar. Ha magának, az rendben van. Ha nekem, az meg sosem volt elvárás. Ez esetben a tudtára kellene adnom, csak ahhoz tudnom kell így van-e. Közben iszok pár kortyot, ahogy ő is és megvitatjuk a holmink hol létét. - Igen, én is erre gondoltam. Egy darabig a kulacs tetejével babrálok, ő meg pakolgat. A kérdésére felfelé ugrik a szemöldököm. - Jól van! Lerakom a kardot és a késeim is a többi felszerelés mellé. - Mehetünk! Mondom, majd elindulok előre, de nem sietek, azt akarom hogy könnyedén beérjen és mellettem haladjon.
Ó, Shiennel drága fénye! Ezen a fickón nem lehet kiigazodni! Mintha direkt piszkálódna és forgatná ki a szavaim, amiket mondok, s amit ki se ejtek! Hihetetlen! Én csak játszottam vele, és próbáltam játékos formában rávezetni, hogy a hátán lévő felesleges súly csak akadályozó a mozgásában, mikor ezt a nehéz kardját lengeti… Aztán meg, hogy a testsúlyát mindkét lábán oszlassa el, mert könnyen kibillentheti bárki a harc során.. S most?! Lazán megkapom tőle, hogy lecsapna, mielőtt pislognék kettőt! Azért _ezt_ nem mondanám kedves megnyilvánulásnak tőle! De, mit is vártam?! Bunkó Tuskó! Ahhh! Azt legalább nem vette észre, hogy a kezem beremegett, mikor előtte tartottam a kardom hegyét és jobban megrémültem a helyzettől, mint azt el tudná képzelni! Nem véletlenül álltam le a „gyakorlással” vele, bár ezt nem mondom el neki. Így is piszkálja a csőrét, hogy gyorsabban mozdultam, és nyertem! Lökött! Igaz, én se vagyok normális, de ez nem újdonság… Az a pár korty forrásvíz nagyon jól esett, hogy megnyugodjak és a lélegzetvételem is visszaálljon a normális tartományba, azok után, hogy majdnem leszúrtam a pengémmel, ha akkor megmozdul… Shiennel fénye! Majdnem megsérült miattam! Tényleg vakmerően fordultam felé, bár nagyon vigyáztam, hogy nehogy megérintsem, vagy közelebb érjek hozzá. Butaság volt kardozni vele! Majdnem megsebesítettem! Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha baja esik! Nehéz elhessegetni azokat a gondolatokat, amikben látom magam előtt, ahogy vérzik vagy sérült, -vagy- még rosszabb! -Nem is fogok úgy csinálni!- nyújtom ki a nyelvem és lerakom a kulacsomat a táskám mellé. Nem vagyok normális! Meg is halhatott volna, ha egy kicsit előrébb mozdult volna! Jobb is, ha inkább eltereltem a témát az ugrására, bár ezek után azon se kellett volna meglepődnöm, hogy ki se nézi belőlem, hogy vele ugranék le onnan a magasból. Ennyire nem hiszi el, hogy megteszem? -Nem félek! Miből gondolod?- nézek megint rá, mert nem tudom, hogy ezt miből szűrte le? -Simán leugrom, ha Te is!- ezt határozottabban mondom ki, bár még nem tudom, hogy mire számítsak. Azzal tisztában vagyok, hogy a szikla, ahonnan ugorni fogunk, az meredek és nagyon magas, de nem hátrálok meg egy ilyen „apróság” elől! Igaz, hogy most egy rotchi-szem se férne el a … De, már mindegy! Csak azért is megteszem, és leugrom a mélybe utána! -Oké. Mehetünk!- veszek egy nagy levegőt és indulok utána. Most se vár meg a szokásához híven, de az mentségére legyen szólva, hogy lassabban lépked, hogy beérhessem. Tudnám az utat a sziklájához, de mivel Ő mutatja most meg nekem, így menjen csak előre. Úgy is kiderül, hogy miféle ugrást akar nekem mutatni és kíváncsi is vagyok rá nagyon. Út közben megint eszembe jut valami, ami eddig elkerülte a figyelmem…. Amíg meg nem érkezünk, addig nem szólok hozzá, amúgy is lefoglalnak a gondolataim. Csak mikor a perem mellett állunk, akkor kérdezek rá, ami eszembe jutott gyaloglás közbe. Már csak egy gondom van! Hogyan fogok fürdeni?! Nem készültem egy váltás ruhával, mikor hajnalban ide jöttem! Ugye nem ruha nélkül akar úszni?! Remélem, hogy nem így tesz, mert akkor lesheti, hogy utána ugorjak! - Innen ugrunk? - kérdezek rá halkan, - rá sandítva-, ha megérkezünk a helyhez, mert egyébként se akarnék kiabálni. Elég visszhangos a hely, és jó nagy szakadék tátong a lábam előtt. Nem gondoltam, hogy ilyen magas ez a szikla! Ó, Shiennel! Könnyelműen mondtam, hogy leugrom, és nem tudom, hogy így látva _ezt_, meg tudom tenni!... Most már mindegy! Már nem mondhatom vissza! Ugornom kell, bármi is lesz!
- Folyamatosan azt hangsúlyozod hogy én gondolom. Én nem gondolom! Te akarod belém beszélni! Fakadok ki menet közben, mert már megint ugyan azt visszakérdezte a kérdésemre. Most akkor fél, vagy nem? Miért olyan nehéz ezt eldöntenie? Csak egy igennel vagy egy nemmel kéne válaszolnia. Nah mindegy. Veszek egy mély levegőt. - Remek, mert én ugrani fogok! Vakkantok oda neki félvállról a kijelentésére. Akkor ő is ugrani fog. Elindulunk, csendben, de olykor rátekintek és a totális rémületet látom egyre inkább kiíródni az arcára, amihez még hozzátársul a nagyra nyílt tekintete, amivel néha rám pislog. Csak pár lépés, gyorsan megkerüljük a barlangját, majd öt perc séta múltán, ami hamar eltelik, a szirtek közelébe érünk. - Nem! Annak az alja tele van sziklákkal. Vágom rá egyből, de ha lenéz, akkor ő is láthatja. Úgyhogy nem arra megyünk, elhagyjuk a peremét és tovább vonulunk a következő kiugróig. - Innen! Mutatom neki az irányt, majd amikor odaérünk, én teljesen kisétálok a végére, ahonnét le lehet nézni. - Látod? Itt nincsenek sziklák! Aggódhatnánk amiatt hogy kellően mély legyen és ne verjük be a fejünket a sekély aljába, de már a múltban bejárattuk, szóval tudom hogy kellően mély. Azt nem kötöm az orrára hogyan leltünk rá erre a gyöngyszemre, de volt vele munka. Nem úgy történt hogy feljöttünk ide és már ugrottunk is. Várok egy kicsit, amíg ő is megcsodálja a kilátást, aztán hátrébb lépkedek. Először a bakancsaimat húzom le magamról, meg a zoknikat. Aztán az ingemet kezdem el kigombolni. - A bőrruhákat te is vedd le! Nem tesz jót nekik a sós és hideg víz. Gondolok a mellényére, mely hasonló anyagból készülhetett akárcsak az enyém. Meg a bakancsára. Aztán ha mást is levesz, az már az ő dolga. Az ingem hamar lekapom magamról, hiszen ujja sincs. Valamicskét összehajtogatom és a többi mellé pakolom. Ha belegondolok, a közeli rokonaimon és ismerőseimen kívül, kiket egy kezem is össze tudok számolni, még más nem látott meztelenül. Nem feszengek emiatt, mert nem zavar, viszont annyira tele vagyok sérülésekből visszamaradt hegekkel, hogy még a végén nem is az ugrástól fog megriadni. Egy pillanatra rá sandítok, aztán lehajolok. Elkezdem feltűrni a nadrágom szárát, mert rohadt idegesítő úszás közben, ha a nadrág vége rálapul a lábfejemre.
-Dehogy akarom beléd beszélni!- Már megint kikel magából és mérgesen rám förmed. Kicsit rosszul esik, hogy állandóan piszkál, és mindig van valami baja velem. -Jól van, na! Kicsit félek leugrani onnan! Kimondtam! Most elégedett vagy?- puffogok egy kicsit, és lépek mellé. Tudom, hogy azt mondtam, meg fogom tenni, de most, hogy így közeledünk egyre jobban ahhoz a sziklához, már van bennem félsz. Muszáj mindig kicsikarni belőlem, amit nem akarok nagyon elmondani neki?! Pfff! Pasi! -Jó! – fonom karba a kezem a mellkasom előtt, és durcásan nézek rá. Igazából nem haragszom rá, de azért azt akarom, hogy érezze, nem esik jól nekem, hogy állandóan megkérdőjelez minden mondatom és tettemet. Lehet, hogy csak én érzem így, de az elmúlt órákban eléggé szélsőségesen viselkedett, ahhoz képest, ahogy eddig megismertem. Ma már kétszer szekált mindenféle beszólással és most ez a sziklaugrás is! Elhamarkodottan vágtam rá, hogy ugrok, de most már csak azért is megteszem! -Én is ugrani fogok!- ezt kerek perec kijelentem, de aztán az is felmerül bennem, hogy nem hoztam magammal váltóruhát! -Igaz…- bólintok arra, hogy amit mutattam neki elsőre az tényleg veszélyesen meredek és tele sziklákkal az alja. Nem igazán akarok szétloccsanni valamelyiken…. -Már mindjárt barátságosabb, ez a másik hely!- egy kicsit féltem, hogy még veszélyesebb helyet mutat nekem, bár ez lélegzetelállítóan gyönyörű! -Csodaszép!- nézek körbe és amerre csak ellátni, a végtelen Tenger hullámai fodrozódnak és aztán a sziklának az aljához csapódnak, mint egy dallamos ritmus. -Ez a hely, gyönyörű!- nézek rá, de aztán a szemem is kikerekedik, ahogy látom, veti le magáról a ruháit. -Ugye nem ruha nélkül… úszunk majd?! – szedem össze az állam a földről, bár nekem is eszembe jutott, hogy a bőr holminak nem tenne jót, ha a sós víz beleivódna… Csak éppen nem gondoltam teljesen át. Egy percre a levegő is megakad bennem, hogy látom vetkőzni. Inkább oda se nézek! Kicsit elfordulok, de a sebek a testén eléggé vonzzák a szemem, hogy ne vegyek tudomást róluk. Ó, Shiennel! Nagyon sok seb van rajta! Miken mehetett keresztül?! Nagyon fájdalmas lehetett, amikor szerezte…. Annyira sajnálom! Amíg elkészül, addig nem mozdulok, bár annyira zavarba hozott, hogy meg se tudtam nyikkanni. -Hmm… rendben!- nagy nehezen megszólalok, és mivel teljesen igazat adok neki ebben, így én is leveszem magamról a bőrből készült mellényemet és amilyen szerencsém van, még a nadrágom is abból az anyagból készült. Úgyhogy duplán peches vagyok a mai nap! -Ne less! Fordulj el!- mondom gyorsan neki, mielőtt felém fordulna, miközben fehérneműre vetkőzöm. Ó, Shiennel fényére! Annyira könnyelműen mondtam ki, hogy ugrom vele! Most aztán benne vagyok a jó nagy pácban! -Csak utánad!- ha véletlenül előhozná, hogy előreenged, még előtte gyorsan átadom neki az elsőbbséget az ugrásra. Nekem még egy kis idő kell, hogy bátorságot szedjek össze, hogy megtegyem. Jó mélyen van a Tenger, és én meg itt állok majdnem pőrén, a szikla tetején! Ha ki mer nevetni, biztos, hogy lelököm innen! Most aztán szépen nézek ki! Fehérneműben, mezítláb állok a szikla szélénél, és még nem tudom, mi fog következni! Azt hiszem, hogy ha ugrik, akkor nekem is azt kell tennem! Csak, ne remegne a lábam ennyire!
Talán jobb is, ha barátságosnak látja a helyet azok után hogy kijelentette, ő bizony fél az ugrástól. De azért leugrik. Mondjuk nincs ebben semmi, mi is majdnem telecsináltuk a gatyánkat először. Amíg ő a kilátásban és a környezetben gyönyörködik, addig én levetem a bakancsomat, a zoknimat, a mellényemet és a felsőmet. - De! Csak nem teljesen pőrén. Vágom rá a kérdésére és közben a nadrágom szárát tűröm fel néhány kanyarintással. Egy ideig hezitál, de aztán rávágja hogy rendben. Amikor meg befejezem és feléje tekintek, rám parancsol hogy ne lessek. Ennek mi értelme? Úgyse látnék semmi újdonságot, de mindegy. Elfordulok, mert ezt kérte. Őt ismerve nem gondolom hogy pucérra vetkőzik, ennyire nem ismerhettem félre, de abban az esetben leizzadnék, az biztos. Egy ideig karba tett kezekkel ácsorgok, aztán a hangjára visszafordulok felé. - Figyelj! Megteszek pár lépést hátrafelé beszéd közben, nagyjából belőve a kifutópályámat. - Ne gondolj semmire! Ne nézz le! Csak fuss neki, és rugaszkodj el! Még nem szaladok neki, de start állásban pislogok rá. - Lehetőleg ne a hasaddal vagy a hátaddal érkezz le, se a hátsóddal! Fejjel előre! Ha nem megy, akkor meg szorítsd a tested mellé a kezeidet és kinyújtott lábakkal előre! Néhány jó tanács nem árt, nehogy baja essen. Nem kellemes, ha hülyén érkezik le a vízfelszínre. Utána gyorsan szaladni kezdek, a szikla pereméről elrugaszkodok és hosszabb pillanatokig olyan, mintha repülnék. Aztán a felső testem előrefelé bukik, a kezeimet a fejem elé teszem, így érkezem bele a vízbe. Meg kell hagyni a kelleténél hidegebb a víz, mint amire számítottam, így a víz alatt csak pár karcsapásig távolodom a becsapódásom helyétől, utána kényszeresen felfelé úszom. A fejem kidugva a vízből egyből levegő után kapkodok, de nem azért mert nem kaptam volna levegőt odalent, hanem mert most vezetem le a hideget. Aztán egyszer felfelé pislogok a vizes hajtincseim takarásából. Úszok még egy kicsit hátrafelé menetben, nehogy a nyakamba érkezzen meg, az egyikünknek sem lenne egészséges. Amikor megállok és látom az arcát fentről, integetek neki.
Még átgondolni se volt időm, hogy miként fogok csobbanni a vízbe, de amikor meglátom, hogy vetkőzik, és sorba kerülnek le róla a ruhadarabjai, annyira meglepődöm, hogy még tiltakozni is elfelejtek. Bár igaza van, hogy a sós víz tönkretenné a bőrből készült ruháinkat, és az se lenne jó megoldás, ha ruhástól ugranék le a habok közé. A mellényem bélése és a nadrágom zsebeinél bőrből készített nekem anya toldást, - annyira nem látható-, de tudom, hogy ha vizet érne rajtam, akkor nem csak azzal kell számolnom, hogy a sós lé megmarná, hanem azzal is, hogy vízzel telítődve sokkal nehezebbé válna rajtam a ruha. Ami azt is eredményezhetné, hogy plusz súllyal kellene úsznom és a mozgásomat is korlátozná. Amikor meglátom, hogy sorra veti le magáról a bakancsát, majd az ingét, nem is nézek oda. Igaz, hogy ez elég nehezemre esik, mert amikor a hátán meglátom azt a temérdek heget, nem tudom levenni róla a szemem. Fogalmam se volt, hogy ennyi sebet visel magán, s ahogy belegondolok, összeszorul a szívem a látványától. Nem a sebek miatt, hanem, hogy milyen fájdalmakat kellett végigélnie amikor „szerezte” őket. Biztosan nagyon fájhatott neki… Sajnálom, hogy ennyi mindent kellett elszenvednie… Mire párat pislogok, már a nadrágja szárát tűri feljebb s látom, hogy sandítva néz felém. Igazából teljesen egyetértek vele, hogy nem ruházattal ugrunk le a Tengerbe, bár csak most tudatosult bennem, hogy majdnem mindent le kell vetnem magamról. Kis időbe telik, míg nekikezdek én is vetkőzni, bár gyorsan a tudtára adom, hogy ne merjen lesni! Ösztönös reakcióként vágom rá neki, de abba viszont nem gondolok bele, ha utána állok majd fent a szikla szélén, akkor úgyis meg fog látni! -Kizárt, hogy ruha nélkül fürödjek. Ez nem is volt kérdés!- Naná, hogy nem pőrén! Mit gondolt, hogy mindent leveszek magamról?! Azt várhatja! Ahhh! Nagyon könnyelműen vágtam rá, hogy ugrom vele, és most amikor ilyen közel van a pillanat, kicsit félek. Gyerekkoromban se mertem kimerészkedni erre a helyre, bár sokszor láttam, hogy innen ugrálnak lefelé. Azért kell némi idő, hogy bátorságot vegyek, mert, ha nem tenném meg, akkor ezt dörgölné az orrom alá a sok másik piszkálódása mellet. Ezt az örömet amúgy se akarom neki megszerezni! Ezért, össze kell szednem magam, hogy nekifutással rugaszkodjak majd el a peremtől. Gondolatban már lejátszottam, de így élesben teljesen más! Remegő lábbakkal, meg egyenesen, rémálom! Toporgásom közepette azért figyelem mit csinál. Hátrálni kezd, és közben magyarázza, hogy miként ne tegyek. Remek! Miért nem inkább azt mondja, hogy _így_ kellene tennem… és nem pedig _úgy_! Miért bonyolítja? Lökött Pasi….. -Oké. Nem fogok lenézni és nem hassal érkezem a vízbe…. megjegyeztem!- veszek egy mély levegőt, hogy a remegésem alább hagyjon, de aztán már ugrik is! Még csak most próbáltam elképzelni, hogyan tegyek, és most lett volna még kérdésem az ugrás előtt! -És, ha nem tudnék nagyot ugrani? – kérdezném, de már nincs mellettem. Ó, Shiennel! Nagyon sietős volt ugrania! A csuda vigye el! Kellett nekem szájalni vele, hogy simán megteszem!? ….És, ha mégse annyira mély a víz ahová érkezem, ahogy mondta? Most már nincs visszaút! Meg kell csinálnom, és egy nagy sóhaj után neki kell rugaszkodnom, hogy kövessem, ha ő már leugrott a szikláról. Nem mutathatom neki, hogy remegek minden porcikámmal! Ezt az örömet se szerzem meg neki! Pedig biztos vagyok benne, hogy így is lesz legalább egy bunkó beszólása, -ha, nem kettő- amit eddig se fogott vissza. Most már sokat nem időzhetek idefent, ha el akarom kerülni az éles nyelvét, amit előszeretettel köszörül rajtam, mostanában. Csak tudnám, hogy miért ilyen velem?! De, mit is mondott még? Valamit még említett az előbb! Ahhhh! Megvan! Nemcsak sós, hanem hideg is a víz! Jajj nekem! Meg fogok fagyni! Hogy, miért kellett nekem száj- hősködni! Most aztán, úgy kell nekem! Legközelebb kétszer meggondolom, hogy mit felelek neki! Nem, mintha ez visszafogna, mert eddig is makacs voltam… Akárcsak, Ő! -Jól van Nadi! Menni fog! Csak ne nézzek le!- motyogom magam elé, bár még mindig kétségeim vannak az ugrásra. Viszont, ha nem teszem meg, akkor ezt hallgathatom éveken át Tőle! Azt lesheti! Még egy kicsit álldogálok a sziklaperem szélénél és megvárom, míg felbukkan a felszínre. Nagyon félek, de attól jobban, hogy nem sikerül olyan nagy lendületet vennem, és a sziklafalnak csapódom. Most már mindegy! Meg kell csinálnom! hátrálok –picit többet, mint ő – és nagy lendülettel futok neki a peremnek. Amint elfogy a lábam alól a szilárd rész, már nincs visszaút. A tanácsait követve egy ideig a levegőben úszva távolodom el a sziklától és aztán –úgy félúton talán- a kezeimet kinyújtva, szorosan a fülem mellé illesztve, majdnem merőlegesen érkezem a vízhez, majd merülök lefelé. Amint a vízfelszín alá kerülök, már elmúlik a félelmem, bár most inkább azon aggódom, hogy Athard kellő távolságban legyen tőlem, és remélem, hogy semmi baja. Igyekszem felfelé, hogy megkeressem, merre van. A hullámoktól nem sokat látok, és a sziklának csapódó hangok miatt, nem is nagyon hallok semmit. -HÉÉÉÉÉ! Itt vagy? Nem látlak!- próbálom túlkiabálni a zajt, és kézzel-lábbal kapálózóm, hogy fent maradjak a hullámok tetején, hátha meglátom valamerre. Nagyon ajánlom neki, hogy ne vicceljen meg, mert már így is kiugrik a szívem a helyéről az ugrás miatt. Nem hiányzik, hogy a szívbajt hozza rám, ha a víz alól kapná el a lábam… Ajánlom neki, hogy ezt meg se tegye! Csak az a baj, hogy kinézem belőle, amilyen Tuskó!
Keveset látok belőle innen lentről, de az már biztos hogy fent hezitál. Különben már lefelé tartana. Nem olyan nagy a sodrás idelent, noha a víz nekicsapódik a szikla falának, azért könnyedén távolabb tudok úszni. Elfelejtettem neki mondani hogy nagyot rugaszkodjon el a sziklafaltól, bár szerintem ez a fejében van. Nekünk is a fejünkben volt, ellenben a hasassal, meg a hátassal. Azt egy élmény volt megtapasztalni. Főleg emiatt is éreztem úgy hogy inkább erre hívjam fel a figyelmét. Hosszú percekre eltűnik, aztán már csak akkor látom, amikor elrugaszkodik a sziklafal pereméről. A zuhanó teste pedig hamar leér. Úgy ugrott, ahogy elmondtam neki. A becsapódásakor engem is beterít a víz, körülbelül két méterre voltam tőle, majd lebukva a mélybe becsukom a szemem, mert a sós víz nem tesz jót neki. Mikor ismét kibukkan a fejem a vízből, a háta mögött találom magam, miközben kiabálva engem keres. Szerintem még az ugrás hatása alatt van, azért ilyen süket. Hátulról ragadom meg és karolom át. - Nyugi, én vagyok! Szólítom meg, ha nagyon megijedne, mert végül is gondolhatná azt hogy egy vízi ragadozó, de csupán csak egy vízi tuskó a személyemben. Segítek neki odább úszkálni a hullámoktól, ha hagyja. Valamivel távolabb pedig már szelídebbek a tenger hullámai. Elengedem és kicsit távolabb evickélek tőle. - Jól vagy? Csak a csurom víz hajtincseit és az arcát látom, remélem nem ütötte meg magát. - Ússzunk még egy kicsit, vagy nagyon fázol? Magamból kiindulva, én még tudnék úszni, annak ellenére hogy hideg a víz, szerintem ez független attól hogy ki mennyire vetkőzött le. Inkább attól függ, hogy ki mennyire fázós. Akkor fogok meglepődni, ha kijelenti hogy még egyszer ugorni akar.
Odafent a szikla tetején annyira féltem és remegett mindenem, hogy a szavai fele, ha talán elért hozzám, hogy felfogjam, mit mond. Persze ezt észre se vette, annyira magyarázott, és olyan gyorsan hagyott magamra, hogy még fel se ocsúdtam a gondolataimból, máris leugrott. Az sem volt könnyű, hogy nekifussak, és ne nézzek lefelé az elrugaszkodásom után. A lábam annyira remegett, hogy attól is féltem, hogy megbotlom, bár szerencsére ez nem történt meg. Amikor a levegőben voltam, próbáltam nem gondolni semmire és csak aztán nyitottam ki a szemem, mikor már majdnem a felszín közelébe értem. A jéghideg víz, ahogy hozzáért a testemhez, úgy érzetem, mintha ezer szúrás érne, és idő kellett hozzá, hogy a végtagjaimat összeszedjem a zuhanás után. A fent és a lent fogalma egy pillanatra nem létezett, csak mikor a fejem fölött láttam a fodrozódó hullámokat. Amikor azt mondta, hogy hideg a víz, nem gondoltam volna, hogy ennyire! -Brrr….- vacogó fogakkal bukkanok ki a hullámok közül és keresni kezdem, merre van Athard. Remélem, hogy nem esett baja, bár biztos, hogy neki ez az ugrás már nem ennyire félelmetes, ahogy most nekem volt. Az biztos, hogy nem ilyenre gondoltam, mikor szóba került a sziklaugrás, de most már tudom milyen! Kapálózva igyekszem a felszín közelébe maradni és keresem a szememmel, merre van. Lehet, hogy ő látta hova érkeztem, de én most azt se tudom merre az előre! A nagy zajban és a folyamatos hullámzásban alig hallok és látok valamit, bár nem merek lemerülni ismét, hogy a víz alatt nézzek körbe. Talán ott megláthatnám - ha közelbe van - de arra is gondolok, hogy ő meg idefent kereshet. Még csak most esik le, hogy megcsináltam az ugrást! Az örömöm még nem teljes, de lassan kezdek megnyugodni és túl vagyok rajta! El se hiszem, hogy megtettem! Annyira remegtem és féltem elrugaszkodni, de attól még jobban, hogy nekicsapódom valaminek az ugrás után. A falatnyi fehérneműm amúgy se segít, hogy a hideg vizet ne érezzem, bár igyekszem mozgásban maradni, hogy az izmaim ne gémberedjenek el tőle. Nagyon ajánlom neki, hogy ne tréfáljon meg a víz alatt, de fogalmam sincs, merre van. Igyekszem mozgásban maradni, hogy ne fázzak annyira, de aztán úgy érzem, mintha megragadna valami a víz alatt. Hirtelen azt se tudom, hogy sikítsak vagy csendben maradjak, de aztán meghallom a hátam mögül a hangját és abbamarad a kapálózásom ellene. Elsőre azt hittem, hogy valami állat ejtett foglyul, bár majdnem így is van… Igaz, hogy inkább egy öntelt Tuskónak tartom, mint egy vadállatnak, de erre a mozdulatára nem számítottam. Azt jobban kinéztem belőle, hogy lehúzna a lábamnál fogva a mélybe, és mégse ezt tette! -Jóóó..ó..! – vacogó fogakkal válaszolok neki, majd átfordulok, hogy vele szembe kerüljek. Muszáj a saját szememmel megnézni, hogy tényleg ő az. - Már azt hittem, hogy valami vízi-szörny kapott el! – engedem, hogy arrébb vigyen, amerre biztosabbnak véli a távolságot a szikláktól. Elvégre ő ismeri ezt a helyet. -Most már jobban, hogy túlvagyok rajta!- nevetek fel, és szorítom össze a fogam, hogy ne hangosan vacogjak. Nagyon hideg a víz és rajtam csak két falat ruhadarab van, ami takarja a testem. Nem mondhatni tenyérnyinél nagyobbnak. -Neked se esett bajod?- kérdezek rá, és próbálom megnézni jobban az arcát. A teste többi része takarásban van tőlem, de remélem, hogy nem sérült meg. -Tényleg halálugrás volt! Nem túloztál!- magyarázom neki, de most, hogy túlestem a megrázkódtatáson és a sziklát is legyőztem vele, így már nem is tartom annyira félelmetesnek. -Igen. Úszhatunk még. – söprök el a szememből egy vizes tincset. –Nagyon fázom, de lenne kedvem még maradni. Legalább mozgásban tart. – mosolygok rá, és követem, ha elindulna valamerre. Teljesen rábízom magam, mert amúgy is sokkal jobban ismeri ezt a partot, mint én. Furcsa is, hogy most egy rosszalló megjegyzést se tett nekem, amiért később ugrottam, mint talán várta. Olyan érdekesen viselkedik…Olyan… normálisan. Mi lelte? Pár percig ezen agyalok, ahogy mellette haladok, majd váratlanul megszólalok. Gondolom, hogy ezt a kérdést várta a legkevésbé tőlem, azok után, hogy úgy remegtem, mint egy falevél. - Úszás után, ugrunk még egyszer?
