Alig vártam, hogy elérkezzen az idő, hogy induljak Athard házához, és elvigyem arra a helyre, amit meg akarok neki mutatni. Nem hinném, hogy kitalálta merre megyünk, bár kevés hely lehet, ahol még nem járt. Talán itt mégse, de nagyon érdekel, hogy mit fog hozzá szólni. Ez a hely- amikor rátaláltam- már akkor eldöntöttem, hogy kedvenc helyeim közé fog tartozni és nem is mutattam meg senkinek eddig. Azért elég furcsa, hogy két nap alatt Athardnak megmutattam a barlangot, és most ide is elviszem. Nem hittem volna, hogy rákérdez, hogy mik a terveim itthon, de annyira boldog vagyok, hogy vele lehetek. Talán ő is így érez, de csak sejtem…. Korán keltem megint, de sokat nem aludtam. Az éjjel megsütöttem a kenyérlepényeket és pár darab húsos-batyut, aminek anya nagyon örült, hogy a konyhába lát. Kicsit idegelt, hogy felettem állt végig, de aztán mégse bántam, mert nagyon fáradt voltam a sok úszkálástól és az ugrások is eléggé kivették az energiám. Szinte félálomban tekintettem meg a tepsit, és azt hiszem, hogy csak a szerencse segített, hogy ne égessem oda. Ezt is hallgathattam volna, mint a „kőpogácsáimat”. Langyos még, mikor becsomagolom a táskámba, de annyira izgatott vagyok, hogy alig aludtam. Ahogy az óra elüti a hajnali 3 órát, már a házunk ajtaját átlépem, és indulok Athard háza felé. Anyáék még alszanak, de nem kell sok hozzáfűznivaló, hogy estig biztos nem fogok hazaérni, így nem is fognak várni. Magamhoz vettem még pár holmit, - tanulva a váltóruhából- és megint víz mellett leszünk… Itt nem lesz nagyon magas szikla, de helyette egy olyan látványba lesz része, amire nem hiszem, hogy számít. A csónak ott lesz a partján, mert nem is egyszer használtam. Az utcákon nem találkozom senkivel, mert ebben az időben annyian nem járkálnak, bár nem nagyon fogna vissza, ha igen. Nagyon várom, hogy megérkezzek a kapujához, és ha nem kelt még fel, akkor biztos, hogy egy vödör vízzel ébreszteném.. Az ablakát nézve nem látok világot, de ez nem biztos, hogy még alszik… Kicsit várok még, de aztán bekopogok. -Hahhóó! Fent vagy?! Megjöttem!- fülelek, hátha mozgást hallok, és ha nem, akkor még várok valamennyit. Lehet, hogy mégis csak kellene az a víz!?
A tegnapi ugrálásunk után én még elmentem délután vadászni, sikerült is lőnöm egy kisebb hexa-t, aminek a java részét el tudtam cserélni, kisebb részét pedig megsütöttem, hogy ma, amikor jön Nadiha, legalább ezzel hozzá tudjak járulni a kosztunkhoz. Így jót aludtam, egyszer keltem fel, de akkor eszemben volt hogy képes rá és hajnali egykor beállít, így inkább ébren maradtam. Összeszedtem a felszereléseimet, a késeket, a nyílpuskát, a tegezeket, a táskámat megpakoltam az étellel, vízzel, gyógynövényekből készített kenőcsökkel és a horgászáshoz szükséges csalival és horoggal. Ha belegondolok, megint annyi minden lesz rajtam, hogy zörögni fogok odáig. Megmosakodtam, felöltöztem, menetre készen vártam, úgyhogy amikor meghallom a kopogást és a hangját, az ablakot kinyitva széles mosollyal hajolok ki. - Ne legyél ennyire türelmetlen! Szívom egy kicsit a vérét, aztán gyorsan összeszedelőzködöm, a két kés már az oldalamon, felhúzom a táskámat, a tegezt és a nyílpuskát magamra, a horgászbotot pedig a kezembe veszem. Így sietek ki elé, magam után bezárom az ajtót kulccsal, amit az egyik közeli virágágyásba süllyesztek. - Kész vagyok, tőlem mehetünk! Ha csak...Akarsz reggelizni? Mert akkor bemehetünk hozzánk. Én nem vagyok még éhes, bár kíváncsi lennék rá mit hozott magával. Ezért is jelenik meg ismét az arcomon a mosoly. - Hogy vannak a kőpogácsáink? Lehet most fogok egy taslit kapni, ha kellően morcos, mindenesetre várok. Tőle függ hogy elindulunk, vagy bemegyünk inkább.
Amikor megérkezem a házához és sötétséget látok, azt hiszem, hogy még alszik. Kicsit várok, aztán bekopogok hozzá az ablakánál, de nem igazán vártam, hogy egy széles vigyorral és teljes felszereléssel áll meg előttem. Biztos voltam benne, hogy el fog aludni és a vödör vizet a nyakába tudom önteni… Kár, hogy nem jött össze… -Már fent vagy?- meglepődve nézek rá, de aztán mire az én arcomon is egy vigyor terülne el, máris lehervad. -Miért lennék türelmetlen?- ezt már megint nem értem, és tudom, hogy piszkálni akar, és valahogy most érzékenyebb vagyok erre. Nagyon várom, hogy induljunk, -ez nem is titok-, de miért mondta ezt? Ő, nem várja már, hogy mehessünk? Lökött pasi… -Majd eszünk ott. Még egy pár óra járásnyira vagyunk, de majd ha odaérünk, akkor eszünk. Jó lesz úgy?- próbálok valami kompromisszumot vele, ha már ennyire ehetnékje van, de most már indulnék, és ha nem totyogna annyit, -és persze nem beszélne annyit- akkor már úton is lennénk. Ahogy kijön a házból, úgy látom, hogy a hátizsákja már megint telepakolva, és alig tudta belepréselni, azokat az akármiket, amiket …. Fogalmam sincs, mi a bánatot cipel már megint! -Jól fölpakoltál! Egy hétre megyünk?- járom körbe, hogy megcsodáljam a látványt. Tudom, hogy ezzel a plafonra tudom űzni, de ha már engem is előszeretettel kóstolgat, -már megmondtam-, hogy nem maradok adósa vele! -A kőpogácsák? Kösz jól vannak! Nem sütöttem, ha erre lennél kíváncsi!- nevetek fel, majd megpaskolom a táskámat, ahová raktam a finom sült batyukat és a lepénykenyereket. Azt nem árulom el neki, hogy mit hozok, és lehet, hogy erre akart kilyukadni a rákérdezéssel, hogy kihúzza belőlem, mit csomagoltam a napra. -Nem azt mondtad, hogy a halak se eszik meg?- nyújtom ki a nyelvem, miközben körbeérve megint szemben állok vele. –Minek strapáljam magam a pogácsákra, ha sokkal finomabbat is csinálhatok?- vonom meg a vállam és lépek előre. -Készen vagy? _Csak_ ennyit hozol?- ismét nem tudom kihagyni, hogy a málhájával szekáljam, de ha annyira vicces és nagyon tetszik, hogy úgy felpakolt, mint egy Boga rakománya, a Vásárba menet. Hihetetlen! Azt igaz nem mondtam, hogy hová megyünk, de ezt még most se árulom el neki. Legyen meglepetés, és az úton legalább végig tudok nevetni rajta. Imádom, ahogy morcog. -Esetleg, valamit nem hagytál itthon? Most nézd meg!- kérdezek rá, de alig tudom visszatartani a nevetésem. Annyira aranyos, ahogy a hátán cipeli a batyuját és ráadásul a horgászbotja is nála van. Teljesen meg vagyok lepve, hogy nem aludt el és még össze is készült, mire jöttem. Egész éjjel fent volt?
Fogalmam sincs hogy mire gondol, amikor körbe körbe jár és szóvá teszi hogy jól felpakoltam. - Nem. De a nyílpuskámat sosem hagyom itthon! Mordulok fel, mert igazából a táskám sincs dugig, egyedül az tűnhetett fel neki, hogy a horgászbot miatt a nyílpuskát is a vállamra kellett akasztanom és így már tényleg zörgök. Nézzenek oda, bagoly mondja verébnek! Közben lehajolok, amíg a kulcsot elrejtem, addig ő továbbra is az idegeimen táncol. - Akkor mégis csak csináltál valamit. Én húst sütöttem! Jegyzem meg neki, közben a táskámra paskolok. A következő nézésére összeszűkül a szemem. - Hahaha. Elmegyek mellette, bár fogalmam sincs merre akarunk menni, úgyhogy megállok. Ma nem én vezetek! Nem tudom mi bújt belé, eddig sosem szájalt ennyit és ilyen formában velem. - Ó, ne már! Befejezted? Fordulok meg tiltakozólag széttárva a karjaimat. Ő még mindig rajtam nevet. - Induljunk el, mutasd merre megyünk, mert ha nem, én elszaladok veled arra! És jaj lesz neked! Fenyegetem meg játékosan, de továbbra is dörmögő hangon, a kezemmel mutatva az irányt, ami valószínűleg nem az, amerre mennénk.
-Most meg, miért vagy ilyen pokróc?- nevetek rá, de ahogy látom, neki ennyire nem vicces, hogy megjegyzést tettem a tömött zsákjára. -Csak megjegyeztem, hogy sok mindent pakoltál össze. – magyarázom neki, de azt hiszem, hogy ebből már nem jövök ki jól… -Oké. Akkor visszaszívom!- füllentek egy kicsit, de aztán megint nevetésre húzódnak ajkaim. -Persze, hogy csináltam valami finomat, de nem mondom meg!- vonom meg a vállam rá- Ha ilyen vagy, majd akkor tudod meg, ha enni fogunk. - ezt teljesen komolyan mondom, bár azt hiszem, hogy a vigyorgásommal egyáltalán nem hatok komolynak. A nevetésem kuncogássá alakul, amint elindul mellettem és aztán széttárt karokkal fordul vissza. -Be!- ezt nem is tudtam volna rövidebbre zárni. – Most morcogsz?- állok mellé, majd elindulok a városhatár irányába a hegyek felé. -Nem is arra megyünk!- nyújtom ki a nyelvem és tovább szívom a vérét. A látszólagos fenyegetése, hogy „jaj lesz nekem”, annyira nem hat meg, de egy jó alkalom, hogy ismét megvicceljem. -Képes lennél megkergetni?- nézek rá, és mint aki ezt először hallja, grimaszt is vágok hozzá. -Akkor érj utol!- egy pillanatig még az arcát fürkészem, de aztán futni kezdek, ha már ennyire meg akar kergetni! Shiennel-re mondom, hogy ennyit nem nevettem vele! S ha, most még csörömpölni is fog, ha utánam indul, akkor még nehezebb lesz a nevetésemet visszatartani. Már előre látom, hogy érdekes és nevetésben gazdag napnak nézünk elébe! A szomszédok meg el se tudják képzelni, hogy hajnalok hajnalán kik azok, akik itt csörtetnek a házak között! Alig várom, hogy megérkezzünk a csónakhoz és megmutassam neki azt a helyet, - amit most ő fog látni-, mert eddig, senki másnak nem mutattam meg. Most kiderül, hogy komolyan mondta, hogy bajba leszek, ha utolér, vagy csak blöfföl megint? Érdekes, hogy milyen paprikás a hangulata, ha nem ő irányít. Amúgy meg, nagyon szeretem ugratni, -és ahogy látom-, ő sem marad el ebben mögöttem.
Azt hiszem hogy a finom alatt tényleg finomat értünk, különben nem lenne ennyire kiélezve a nyelve. Kinyújtja rám és elindul a másik irányba, mint amerre én tettem lépéseket. Várható volt az irány helytelensége, de a további kekeckedése kiakaszt. Meg sem várja hogy reagáljak rá, csak szaladni kezd. - Meg én! Üvöltöm utána és már szedem is a lábaimat, noha nem teljes erőbedobással, mert akkor tutira beérném. A nyílpuska néha összekoccan a tegez borítójával és hangos csörömpöléssel kísérik a lépteim. Szaladok utána. Azt már látom hogy a hegyek felé megyünk, biztosan kisajátított magának egy bánya tavat, vagy egy forrást a sok közül. Úgy meg persze hogy nem tudom melyikre gondolt. - Várjál csak! Kiáltom úgy, mint egy pukkancs, de a vigyorgás az nem akar megszűnni. Higgye csak azt hogy kapni fog, ha utolérem! Sok értelme nem lenne idő előtt leteríteni, mert akkor nem haladunk a célunk felé, úgyhogy hagyom előttem szaladni.
Tudtam, hogy az idegein táncolok, hogy még szóhoz is alig hagyom jutni. A hatás totális, és aztán csak egymást követik a szó-párbajok, amiket nem tudok nevetés nélkül kibírni. Azt már sejtem, hogy kíváncsi, hogy mit süthettem a kemencében erre a napra, de már csak azért se árulom el neki! -Ahha! Érj utol, ha bírsz!- válaszolom futás közben, de nem is kell hátrafordulnom, hogy halljam, nekiiramodik. A csörömpölő hangok eltéveszthetetlenek, és érzem, hogy visszafogja magát, mert amúgy ha teljes erőbedobással futna utánam, akkor lazán beérne. Tudom, hogy játszik, mert én is ezt teszem vele, de úgyse mondom meg neki! Így futva, hamar kiérünk a városból, és a hegyek felé vezető ösvényre érünk. Sokkal közelebb vagyunk már a célunkhoz, bár eddig soha nem mértem meg az időt, hogy mikor érek ki a pici tavacskához. -Most fenyegetsz?- nevetek fel, de nem állok meg, csak mikor az erdő határához érünk. Ezt annyira nem is nevezném erdőnek, bár a sziklákat „megtörve” egy sávban van egy szakasz, ami után ismét sziklák következnek és egy kis emelkedő után kell elkanyarodnunk a folyó mellett. Annyira nincs messze, de ezt se árultam el neki! -Ha már túljutunk a fákon, akkor már nem vagyunk messze. – szánom meg, ha elfáradna, mivel sokkal több mindent cipel magával, mint én. Amint elérem az ösvény végét, akkor megállok és bevárom, ha addig nem ért volna utol. Egy kis játékos grimaszt azért vágok neki, hogy érezze, nem félek, ha utolér és elfenekelne. Most még nem kelt fel a Nap, de innentől már jobban kell figyelnünk hova lépünk. -Itt már óvatosan menjünk. Sok laza kő és kavics van addig a helyig, amit mutatni akarok. - mondom neki, és ha utánam jön, akkor már nem szaladok előre. Megvárom míg pár lépésnyire követne és úgy megyek felfelé a domboldalon. Lehet, hogy a futással „nyertünk” egy fertály órát, de most már lassabban tudunk majd haladni. -A nyomomba gyere…. Veszélyes a hely, ha máshova lépnél. - fordulok felé, majd ha készen áll, akkor folytatom tovább a haladást. Sötét van, de már számtalanszor jártam itt, s tudom, hogy van egy apró kis ösvényféle, amin át tudunk jutni ezen a helyen. Persze, tudom, hogy ő sokkal tapasztaltabb és ügyesebb is, mint én, de most én vezetek. Aztán meg, ritka pillanat, hogy olyan látványt mutassak neki, amit talán el se tudott képzelni. Nagyon izgulok, hogy mit fog szólni rá, és legfőképpen tátva marad-e a szája?! Nagyon remélem! Lassan haladok előre, hogy óvatosan lépjek a kövekre. Nem tudni, hogy az esővíz miként áztatta át ezt a kupacot, bár azt hiszem, hogy szerencsénkre a napokban nem volt akkora eső, hogy a talaj meginduljon alattunk. -Már nincs messze. - mutatok a tetején túlra, majd ha elérjük, akkor már lefelé fogunk ereszkedni. -Hamarosan meglátod!
Nem látom az arcát, mert még nem kelt fel a nap, csupán az alakját követem és a vihorászását. Már azon agyalok, lehet ténylegesen el kellene fenekelni! Hosszú percekig loholok utána, elhagyjuk a város köves utcáit, túljutunk a falakon és a kapun, majd odakint egyre keskenyedik az utunk egy idő után. Ebből tudom hogy a hegyek irányába tartunk, de kétlem hogy odáig elmászkálnánk. Gyorsítok, ideje a kezem ügyébe keríteni a pimaszkodót, ezt valószínűleg ő is érzékelni fogja és gyorsít, de amint kellő távolságba érek elengedem a kezem ügyéből a botot, meg a hátamról a nyílpuskát és a tegezt, hogy csak a táska marad rajtam, aztán azzal a lendülettel érem be és kapom fel a derekánál fogva. A vállamra veszem, úgy hogy a lábai vannak elől. - De legalább a várostól messze vagyunk. Nah hol egy bokor! Kíváncsi vagyok meddig bírja, mikor kezd el rimánkodni hogy tegyem le. Annyira ismernie kellene már hogy tudja, ténylegesen úgyse lesz bántalmazva, csak hülyéskedem. Mondjuk ha elkezdene kapálózni, azt én bánnám. Azért kettőt rápaskolok finoman a hátsójára hogy érezze a törődést és elindulunk az egyik fát megkerülve, kicsit letérve az útról. Ekkor közli velem a fontosabb tudnivalókat. - Jah! Megállunk. Ismerős a terep, de azért így sötétben nem merném bevállalni, hogy aztán tótágast álljunk mind a ketten. Egy ideig visszafelé megyek vele a cuccaimhoz, de ott biztosan leteszem a két lábára. Ha nagyon nyünyögne, akkor megölelem, ha nem, akkor meg hallgatom a hülyeségeit tovább és közben összeszedem, amiket elhagytam. - Jól van, vezess! De most már tényleg fejezd be! Kezd idegesíteni, ezt azért a tudtára adom, meg jóból is megárt ám a sok. Utána elindulunk, amint megindul én követem és szigorúan a nyomában lépkedek, ahogy meghagyta nekem. - Pár perc? Próbálom behatárolni a nincs messze fogalmát, de az is lehet, hogy még két lépés és már ott is vagyunk. Hát, ezt csak ő tudja!
Annyira örülök annak, hogy megmutatom neki a titkos helyemet, hogy többet szájalok vele, mint szoktam. Gondolom, hogy az agyára mehetek, és ezt érzem is a hangjából. De, olyan izgatott vagyok, hogy odaérjünk, hogy majdnem elszólom magam, merre tartunk. Biztos, hogy nem ismeretlen ez a vidék neki, bár nem hiszem, hogy bárki is rátalált erre az apró kis gyöngyszemre, amit ha nem tudnak, akkor nem is keresnek. Véletlen bukkantam én is rá, és azóta az egyik kedvenc helyem lett. Ami meg Athardot illeti, tudom ám, hogy egyre nehezebben viseli a feleseléseimet. Szinte feszegetem a hátárait az idegeinek, mikor hirtelen mögöttem terem és csak azt érzem, hogy felkap, majd a vállára vet. -Hééé! Mit csinálsz? Milyen bokor? – nem merek nagyon kapálózni, nehogy elessünk, de amikor a fenekemet megpaskolja, akkor már én is visszaadom neki a mozdulatot. Igaz, hogy annyira nem ér le a kezem, de a hátát nagyon jól elérve csapok rá egy párat, de a zsákja, felfogja az ütéseimet. -Tegyél már le! Most tényleg elfenekeltél? Hééé! Ez nem ér! – nevetek fel, de azért a szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy a lendülete elkapott és egy darabon cipel engem. Pár métert megteszünk így, de aztán végre elereszt és újra a talajon vannak a lábaim. -Nagyon megijedtem! Miért csináltad?- nézek rá, és párat rácsapok a mellkasára gyengéden, hogy érezze, fel vagyok háborodva. De, igazából egyáltalán nem vagyok mérges. Megérdemeltem, hogy ennyit piszkáltam és most aztán tényleg megkaptam a magamét. Aztán megint közelebb lép és azt hiszem, hogy újra megemelne a vállára, de helyette átölel. Azt se tudom, hogy mit mondjak! Még a visszavágó piszkálódásomat is elfelejtem kimondani. Kicsit összerezzenek, mert nem értem, hogy miért teszi, de aztán megnyugszom, hogy csak vigasztalni akar. -Jól van… menjünk inkább. – bontakozom ki a karjából, és egy pillanatra a szemeibe nézek. Nem tudom eldönteni, hogy felpofozzam, vagy mást tegyek. Annyira nem értem a mozdulatait, mert az előbb még kaptam a popsimra tőle, most meg magához ölel. Ahh! Nem értem! -Már nem vagyunk messze.- mutatok a domb tetejére. – Ha elérjük a tetejét, akkor még negyed óra és megérkezünk. De, ha elérjük a völgyben a nagy sziklát, akkor be kell csuknod a szemed, és csak akkor nyithatod ki, ha mondom. Rendben?- nagy lelkesedéssel magyarázok neki, de azt nem tudom, hogy bízik-e bennem annyira, hogy csukott szemmel követne a sziklakapun át és rám bízná-e magát?! Remélem, hogy nem gondolta meg, hogy most visszaforduljon, bár azt sejtheti, hogy nem véletlen kérem ezt tőle. Aztán meg, lassan azt se tudom, hogy mit fog csinálni, ha most is felkapott engem a vállára, és valamilyen bokrot keresett. Milyen bokrot akart? Miért? Ez is valami pasis dolog lehet?
Kalandos kis utunk hamar véget ér bokor híján, de tapasztalhatóan nagyon megszeppent. A hátam és a mellkasom is összeütögeti, én pedig készséggel engedek a korábbi kárálásának és letettem. Az öleléstől azért megnyugszik. Én is azon vagyok hogy menjünk, ezért is szedem össze a cuccaimat. Később a domb tetejére mutat, követem a tekintetemmel, szóval ha azon átérünk már nagyon közel leszünk. Így végig gondolva ez a hely nagyon közel van a városhoz. - Miért? Bukkan fel belőlem a kérdés mikor kijelenti hogy a sziklánál be kell csuknom a szememet. Gyakorlatilag már tudom hova kell mennem és a látásom nélkülözése sem fog összezavarni ebben. Talán olyan látvánnyal bír a hely, hogy azzal akar meglepni? Viszont akkor butaság volt értetlenkedni. Legyintek egyet neki látva a lelkesedését. - Jól van. Becsukom. Egyenlőre még el kell jutnunk a dombig és ott még tovább, úgyhogy amint elindul követem, szigorúan a nyomában haladva. Zörgök egy keveset mögötte, aztán mellette, egy darabig csendben, ha csak ő nem szólal meg. Utána meg én töröm meg. - Nagyon szeretsz elbújni. Mennyi titkos helyed van még? Hülyén hangzik, de nekem csak a sziklafal volt, ahonnan leugráltunk, és az sem teljesen titkos, hiszen boldog boldogtalan megtalálja, aki elkószál arrafelé a parttól. De a barlangja, az például nem szúr úgy szemet. Sokan nem szeretik a bezártságot, ahogy én sem és nem szerepel a vágyaik között a barlangban mászkálni, így figyelmen kívül hagyják. Most meg éppen egy titkos tó felé tartunk, ahol csónakázni akar. Közben haladunk is, messzebbről már látni vélem a sziklát, amiről beszélt. Amikor pedig a közelébe érünk, megállok. - Ha becsukom a szemem, vezetni fogsz? Tele a kezem a horgászbottal, de azért meg tudja fogni.
Nagyon megijesztett mikor felkapott a vállára, de aztán végül lerakott, ahogy kértem. Nem tudok kiigazodni rajta! Ezt már sokszor érzem, és most is úgy kapom vissza a piszkálódásomat, ahogy én teszem. Ezen nem is csodálkozom, mert érzem is, hogy táncolok az idegein néha. Jó, sokszor! A domb teteje után már csak pár perc, hogy leérjünk a sziklakapuhoz, ami után már megérkezünk a titkos helyemre. Annyira izgatott vagyok, hogy nehezen bírok magammal. Összeszedi a holmit és aztán indulhatunk tovább. -Miért?! Csak! – vágom rá gyorsan. - Mert csak akkor nézheted meg, ha mondom. - kuncogok a kérdésére, de aztán végül beleegyezik a dologba. -Vezetni foglak, de majd le kell húznod a fejed, mikor a kapujához érünk. Sokkal magasabb vagy, mint én. – ezt nem is kellene megjegyeznem, de mivel mindenre rákérdez, inkább megelőzőm a következő kérdését. A domboldalon lefelé már könnyebb a haladás, így csak akkor állok meg, ha a kapuhoz érünk. -Van egy pár titkos helyem. Neked nincs? - Vonom meg a vállam egy mosollyal, mert szerintem neki is van olyan hely, ahol szeret többet időzni. Igaz, hogy csak feltételezem, de számomra nem fura, ha van pár olyan kis zug, ahol magam szeretek lenni. Aztán a kezeim nyújtom felé, -és ha megfogja-, akkor a horgászbotját átveszem tőle, hogy mindkét keze szabaddá váljon- és átvezessem a szűkös járaton. -Most csukd be a szemed, kérlek! – nézek rá, majd várom, hogy megtegye, ahogy ígérte. -Ne less! Majd szólok, jó?- csak akkor indulok vele előre, ha látom, mindkét szeme csukva és biztonsággal irányíthatom át a boltív alatt. -Húzd le a fejed… Most lépünk be a kapun….Még ne nyisd ki! Mindjárt ott vagyunk…- a hangommal segítek neki, hogy hallja itt vagyok és jöhet nyugodtan. A kezeit megfogva irányítom, és ha átértünk a tavacskához, akkor állítom meg a partján és engedem el a kezeit. -Várj… Még egy lépést előre….Állj meg. - állok mellé, hogy beláthassa az egészet, és remélem, hogy tetszeni fog neki. - Most kinyithatod!- próbálok csendben maradni, de annyira örülök, hogy megmutathatom ezt neki, hogy alig várom, hogy lássa.
Kezd olyan érzésem lenni hogy megint valami barlangba vezet, valamiért perverz vonzalmat érez az ilyen szűk és zárt helyek tekintetében. A fejem behúzásának emlegetésére összehúzom magam, de megyek közben tovább, mert nemsokára odaérünk. A domb tetején túlhaladva megkérdezem, amire megvonja a vállát. Neki teljesen természetes ez. Én is hasonlóképpen teszek, ugyanúgy megvonom a vállam. - Nincs. Feltűnik a szikla, ami miatt megállok, ő pedig a kezét nyújtja, miközben kérdezem. Ő fog vezetni, ami megnyugtató, de az már kevésbé hogy egy szűk járatba fogunk menni. A horgászbot átkerül hozzá, én pedig csak résnyire hunyom le a szemeimet, amiért rám szól és láthatóan nem akar elindulni. A hallásomra koncentrálok, közben elsötétül minden, mert ne lessek, hát ez is kritérium! Aztán lehúzom a fejemet, mert elindulunk. Távoli vízcsobogást hallok, meg felnagyítva a saját hangjainkat a járatban, ami miatt hamar elmegy a kedvem a további hallgatózástól. Visszhangzik, miközben beszél. - Nem látok semmit! Mivel már hússzor elmondta hogy ne nyissam ki, muszáj vagyok megemlíteni. Elmondása alapján átértünk valami kapun, aztán még kalamolunk, de érzem a szellőt, szóval a szűk járat már a múlté. Egy lépést teszek még előre, ahogy kérte, aztán kinyitom a szemem. Elég sötét van még ahhoz hogy világító vízfolyamot lássak, mely a hegy belsejéből folydogál alá egy kisebb tavat képezve idelent. A halak is megvillannak olykor a fodrozódó, színesen világító felszín alatt. Jó ideig kukán bámulom és ámuldozom, bár ez annyira nem látszik rajtam, mert ő csak annyit láthat az egészből hogy meredten figyelek előre. - Csodaszép. Vajon mitől világít a víz és miért ilyen színesen? - Szerinted jó ötlet volt elhozni a horgászbotom? Mérgezőek ezek a halak? És a víz?
Kislány korom óta sokat voltam a sziklákon túli erdőnél és mindig is vágytam a felfedezetlen helyek felé. Khien halála után sokkal többet voltam távol hazulról, bár anyáék nem nagyon szerették, ha idekint járok és egyedül. Aztán múltak az évek, és rátaláltam a barlangomra, ahová elbújva gyakoroltam a kardforgatást. Amikor megkaptam a második képességemet, már a gondolataimban megalkotott kis álomképeket is képes voltam kivetíteni, így nem éreztem magam annyira magányosnak már, mint előtte. Nem igazán voltam barátkozós, és ezeket a pici zugokat keresve bújtam el sokszor mások elől. Hiányzott a bátyám, de annyira sok időbe telt, míg feldolgoztam a veszteségét, hogy aztán már így alakult tovább az életem, sokszor egyedül… Amikor Elorakba indultam, akkor már volt célom, -s jó pár álmom -, amit meg akartam valósítani. A szüleim le akartak beszélni, hogy egy másik városban éljek - távol tőlük - de nekem, szükségem volt arra, hogy új élményeket, és feladatokat találjak magamnak. S vele új környezetet. Azt már nem tudom, hogy megbékéltek-e velem, hogy eljöttem a szülői háztól, de van, mikor hazamegyek, és akkor sem örökre búcsúztam tőlük, csak egy időre. A magam útját kell járnom, és a saját életemet. A titkos helyeimre rákérdezett, bár annyira nem mondtam el neki, hogy mennyi is van, de azt hittem, hogy neki is legalább három ilyen helye lehet… Ezek szerint csak az a magas szikla, ahonnan ugrottunk. Pedig azt hittem, hogy neki is van legalább egy tucat… -Ohh, értem. – nézek rá, de aztán egy sóhajjal lépek tovább. –Nem baj! Majd neked is megmutatom az enyéimet és neked is lesz egy csomó!- csillan fel a szemem, hogy mosolyra bírjam a szomorú arcát látva. Talán sikerül jobb kedve derítenem, ha meglátja most ezt a gyöngyszemet…. -Így már „közös titkos helyünk” lett, ami már nem csak az enyém, hanem a Tiéd is. Most, hogy itt állok a kis szikla-tavacska mellett, és Athard is itt van velem… Úgy érzem, hogy mindenem megvan, ami eddig hiányzott. Alig tudom befogni a szám, hogy csendbe várjam, mit szól a látványhoz, és nem is véletlen, hogy csukott szemekkel vezettem ide, mert ezt a csodás látványt, amikor először meglátja, akkor nyűgözi le talán úgy, ahogy engem, amikor én is először pillantottam meg. A csónak nem messze van kikötve a parton, ahol most állunk, de még addig nem mozdulok és nem is szólalok meg, amíg körbenézve meg nem néz mindent. A csobogó víz és a körülöttünk világító fényjátékok önmagukért beszélnek, és ahogy a horgászbotját is hozta magával… A lába előtt a víztükör alatt, ott úszkálnak a halak is, de majd csak észre veszi azt is… Most várok. Nehezemre is esik, hogy csendben álljak mellette. Még most is magával ragad a fényjáték, pedig már nem először látom. Csak most nem egyedül vagyok itt, hanem ….Vele…. Amint átérünk a szűk átjárón, már csak pár lépés, és kiszélesedik a partja, majd a víz közelében megállítom, és kinyithatja a szemeit. -Nem is kell most még látnod semmit, majd …. majd, mindjárt…- vezetem végig, aztán megállok mellette, hogy a teljes látvány elé táruljon. Csendben maradok, míg meg nem szólal, és fel is kacagok a kérdésén. -Ugye, hogy csodaszép!?- fogom meg a karját, és aztán a horgászbotját vissza is adom neki, ha elveszi a kezemből. -Nem mérgező! A kristályok miatt világít, de egyáltalán nem ártalmas. Ehetőek a halak. Biztosan, mert már ettem belőle. – bólogatok rá, majd indulok, hogy letegyem a vállamról a zsákomat és a csónakhoz menjek. -Ha akarsz, akkor mehetünk a csónakkal… Te evezel!- ezt már eldöntöttem akkor, mikor elindultunk, bár most még nem kelt fel a Nap, de ezt a látványt inkább sötétben lehet jobban megcsodálni, mint fényes nappal. -Éhes vagy?- jut eszembe, ha már akkor említette a házánál, hogy ehetnékje van. -Most megtudhatod, mit sütöttem a Kemencében!- vigyorgok rá, de ezt nem tudtam kihagyni, hogy ne említsem. Azt hiszem, hogy megint az idegeire fogok menni… Remélem, azért nem annyira, hogy megint elfenekeljen.
Abban már teljesen biztos vagyok hogy ő általa nekem is lesz egy csomó titkos helyem..persze nélküle úgyse jönnék ide. És egyáltalán nem vagyok szomorú emiatt. Érdektelenül vontam vállat, mert nem kell mindenkinek csomó titkos hellyel rendelkeznie szerintem. Én tökéletesen jól el tudok veszni az erdőkben is. Legalább tudni fogom hol keressem őt, ha eltűnne. Amikor kinyitom a szemem elé tárul a mesés környezet. Igazából túl szép. Ezért is gondolok rögtön a legrosszabbra, hiszen a természetben ha valami szép, az roppant mód veszélyes is. Így egyből arra gondolok hogy nem-e mérgező ez a környezet nekünk. Közben ő belém karol és vissza adja a kezembe a horgászbotot, a szavai pedig megnyugtatnak, bár azért még vannak fenntartásaim. - És nem lett tőle csillámpukid? Túlságosan nem természetes a hely, bár elhiszem neki és biztos a kristályok alakították ilyenné. - Arra gondoltam, egy ideig csónakázunk, amíg világos nem lesz, aztán félre raknám az evezőket és horgásznék. Ha már szóba került a csónakázás, követem, figyelem amikor belerakja a táskáját, én pedig bele pakolom a horgászbotot, a fegyverem, a tegezt hozzá és a táskámat. Aztán egyet gondolva felkapom a karomba az éles nyelvű kísérőmet, aki éppen arról kérdez hogy éhes vagyok-e. - Nagyon kíváncsi vagyok. Jó lesz az nekem? Még egy apró kis visszautalás a múltkori teljesítményére, de a vigyorgásomból kiveheti ő is, hogy most tényleg csak apró vicc a részemről. - Igen, farkas éhes vagyok. Nem reggeliztem, mert téged vártalak. Nincs ellenemre a reggeli a csónakban, amibe bele is kell másznunk még. Én most igyekszem őt belerakni, hogy a lábai leérjenek ott, aztán le tudjon ülni, utána én is átmászom a csónakba a stégről és vele szemben ülök le. - Megkóstolod a húst, amit sütöttem? Valahogy úgy vagyok vele, cseréljünk, bár valószínűleg most az övéből fog több fogyni, ha tényleg jól sikerült.
Lélegzet visszafojtva várom, hogy mit szól a látványhoz és alig tudom kivárni. Az arcát figyelem oldalról, és hasonló ámulatot látok rajta, mint nekem is volt, mikor először megláttam ezt a csodás vízzuhatagot. A kérdésére felnevetek megint, mert el tudom képzelni, hogy miért gondolta erről, mert –valljuk be- ritka érdekes látvány a sel-ogei által kibocsátott fénylő foszforeszkálás. -Dehogy lett tőle!- lököm oldalba a könyökömmel játékosan. –Butus vagy!- rázom meg a fejem és lépek a csónakhoz, hogy lepakoljam a táskámat, ha van egyáltalán kedve egy kicsit evezni. -Ahogy szeretnéd!- valahogy én is erre gondoltam, bár annyira nem vagyok járatos a horgászás rejtelmeibe, de láttam már, hogy csinálják. Mire mindketten berakodunk a holminkkal, már a karjába is kap, hogy beemeljen az ülésre. -Köszönöm.- meglepett, hogy felemelt, de úgy látszik, hogy tényleg kíváncsi, hogy mit készítettem az útra elemózsiát. Szélesedő mosollyal hallgatom a mondatát és előkotorászom a gondosan levélbe csomagolt húsos-batyukat és a lepénykenyereket. Amikor hajnalba elindultam, még melegek voltak és még most is érezhető, hogy nem hűltek ki nagyon. -Még langyos melegek… Majd eldöntöd, ha beleharapsz!- vonom meg a vállam, és nyújtom felé az egyik batyut. Érzem, hogy csak heccelni akar a „kőpogácsáim” után, de ez messze nem olyan, amire gondol. Finom fűszerekkel és Hexa-hússal készül, majd egy tésztaréteggel együtt kerül a kemencébe sülni, mint egy kis csomag. Ezért is aggódtam, mikor bóbiskoltam a sütés mellett, mert féltem, hogy megpörkölődik és szénné égne, de szerencsére nem volt többet a tepsibe, mint szükséges. Ha elveszi a kezemből, akkor magamnak is előveszek egyet, és kicsomagolom a levélből. -Tényleg? Egész éjjel engem vártál? Nem is ettél?- nézek rá, és úgy teszek, mintha most hallanám először tőle, és mosolyogva harapok bele, és aztán várom, hogy ő is megtegye. -Milyen?- érdeklődöm. – Ízlik?- kicsit várok, míg megérzi a szájában az omlós és finoman fűszeres húst, és csak aztán várom a véleményét. Pogácsát egyáltalán nem tudok sütni, de a főzőtudományom legalább ellensúlyozza a bénaságomat, és eddig nem kaptam nagy panaszt a szüleimtől sem, amikor megkóstolták. De, jobban érdekel, hogy Athardnak miként ízlik és remélem, hogy nagyjából mindent arányosan kevertem össze és finomra is sikeredett. -Persze, hogy megkóstolom!- csillan fel a szemem, mert nem is tudom elképzelni, hogy még éjjel nekiállt valamit készíteni. -Ezek szerint nem aludtál az éjjel, hogy ezt mind megcsináltad?- ámulok, egy sort rajta, de ha nyújtja felém, akkor elveszem a kezéből és inkább az övét eszem, és félrerakom a batyumat, amibe beleharaptam. A táskámból előveszem a lepénykenyeret is és azt is a „közösbe” rakom. -A hús mellé egy kis kenyér is jól jön. – mutatok rá, és kíváncsian harapok bele, amit készített. Az illata már akkor megcsap, mikor még a számhoz emelem, és nagyon kellemes. -Ez remek lett!- elismerően nézek rá, és el se tudtam képzelni róla, hogy ennyire finomat rakott össze pár óra alatt, pedig azt mondta, hogy alig van odahaza neki valami ennivalója. -Ezt még este vadásztad és készítetted el?- meglepetten rakom össze az ismert információkat, de meg kell hagyni, hogy nagyon finomra sikerült a húsija. -Legközelebb is Te sütsz húst!- vágom rá, mert nagyon ízlik, és ezt komolyan mondom. -A batyuból is van bőven, ahogy a lepényből, ha kérnél még! – mutatok rá a táskámra, és aztán csendben falatozom. Közben van időm az arcát figyelni és elmerüli a gondolataimba. Aztán, ha kifejti a véleményét esetleg a főztömről, akkor legalább megtudom, -hogy a pogácsáimon kívül-, mi az „ítélete”. Teljesen igazat adok, hogy a pogácsa-sütést örökre el kell felejtenem, de most legalább nem azt csináltam. -Ha, nem ízlik neked a batyu, akkor a halaknak adod?- nézek rá, de a mosolygásomat nem tudom leplezni. Picit ugratom, de azért figyelnem kell, hogy ne piszkáljam nagyon, mert megint mérges lesz és kapok a hátsómra, ha feleselek, vagy ha folytatnám, ami miatt már egyszer megjártam nemrég. Minek kellett neki egy bokor? Erre még most se kaptam választ. Tényleg valami pasis dolog ez? Miért keresett a fák között bokrot? S legfőképpen, minek kellettem én a bokorhoz? El akart bújni mögötte? Ahhh! Meg se merem kérdezni, miért kellett volna neki. Fogalmam sincs, hogy a pasik miket csinálnak, amikor unatkoznak? Bár lehet, hogy jobb is nem belegondolnom! Csendben várok, és addig gyönyörködöm a látványba. Ha már fel fog kelni a Nap, akkor már jóval halványabban fog világítani a víz és „átlagos” kis tavacska lesz belőle. Amúgy meg elég kíváncsi vagyok, hogy ez a horgászás miképpen zajlik. Eddig nem volt alkalmam részese lenni, de azt hallottam róla, hogy csendbe kell maradni, amíg a halak meg nem eszik a csalit a zsinór végéről. Csak tudnám, hogy az mikor történik, mert innen a csónakból, hogy fogom ezt látni, és miként tudja meg, aki fogja a botot?!
Amíg ő kotorászik a kaja után, addig én helyet foglalok. Kicsit megbillen a csónak, amire felhőkölök és próbálom megtalálni a súlypontot. Aztán leülök. A táskám és a cuccaim az irányomba húzom a csónak padlózatán, az ülő alkalmatosságom mellé, ezzel egy időben elém kerül egy batyu formájú tészta. - Köszönöm. Elveszem tőle. Egy ideig szagolom, aztán a tapintásából kiindulva úgy vélem nyugodtan beleharaphatok. Az illata csalogatónak tűnt, az íze pedig klasszikusokkal jobb a várttól. - Mmm..ez nagyon finom. Motyogom még a falatokat nyammogva, közben azt hiszem ő teljesen félreértette azt, amit az előbb mondtam neki. Nem reggeliztem, mert őt vártam, hogy ebből miként jött ki neki az hogy előtte való este le se feküdtem? Azt csak Shaz'or tudja! Kérdő pillantást meresztek rá, közben folytatom a kajálást, így hamar eltűnik a batyu a kezemből. Utána eszembe jutnak a sült húsok, amiket én csináltam, ezzel kínálom meg, ő pedig elveszi tőlem. - Kivehetek? Mutatok a táskájára, mert én a batyujából ennék még. Aztán ki is veszek magamnak egyet, ha nincs ellenére. - Pár darab van. Tíz szelet. Későn feküdtem le emiatt, de azért aludtam az este. Meglepődöm a lepények látványán és szélesen elmosolyodom, de nekem a batyuhoz nem kell. Viszont később a húsokhoz még jól jön, bár én elszoktam tőle, mert rengeteg időt töltök az erdőben, ott meg inkább csak a hús sütése és megevése megy, a többi nem. Jóízűen falatozunk, ő az én húsomból, én az ő batyujából. - Neked bármikor! Amikor az utolsó falatot is betuszkolom a számba, rájövök hogy kézzel lábbal ettem, a húspüré rákenődött az ujjaimra, amiket egyesével lenyalok. Majdnem félre is nyelem, amikor azt kérdezi bedobom-e a halaknak. - Dehogy adom ezt a halaknak! Utána nyelek egy nagyot és jóérzéssel figyelem a húsom elfogyasztását. Tudnék még enni, de azt ígértem neki hogy addig csónakázunk, amíg nem lesz világos, így elgondolkodva a csónakba húzott evezőkre vándorol a tekintetem, aztán rendre a kezeimbe is veszem őket. - Mehetünk? Ő nyugodtan ehet tovább, inkább csak azért kérdezem meg, nehogy rosszat csináljak neki vele azzal hogy elindulunk, aztán rosszul lesz a csónak ingása miatt. De ha a válasza igen, akkor iziben nekiveselkedek az evezőknek és elkezdünk távolodni a stégtől.
Sok gondolat jár a fejemben, miközben eszegetek és nézem a csodás látványt. Athardnak, szemmel láthatóan ízlik, amit csináltam. Így nagy megkönnyebbülés, hogy nem hajítja el jó messzire, mint a pogácsámat, mikor beleharap. -Szívesen!- válaszolom a köszönetére, és nagyon örülök, hogy finomnak találja. –Egészségedre!- majd mutatok a többire, amiből nyugodtan vehet, amennyi csak jólesik.- Persze! Egyél nyugodtan. Azért csináltam sokat. – majszolom a húsit, amit meg ő készített. -A tiéd is nagyon finom!- mosollyal nézek rá, ahogy tömi magába a batyut. Olyan jó látni, hogy még az ujjait is megnyalja utánuk. -Azt hittem, hogy nem aludtál, úgy értettem…. De, akkor jó. – ezek szerint valamit félre értettem, de most már akkor tisztázódott. -Ez nagyon hízelgő!- nevetek fel, de van egy olyan érzésem, hogy komolyan mondja. Igaz, hogy én is bármikor sütnék neki vagy készítenék finom ételt, ha megéhezne, s legyen akkor nappal, vagy éjjel. Nem is tudom, hogy mit mondjak! Sok meglepetést okozott ma is nekem, de egyszerűen nem tudom mire vélni. Biztos, hogy van összefüggés a horgászás és a bokrok között, de még erre se jöttem rá. -Reméltem is, hogy nem dobod be a vízbe. - öltöm ki rá a nyelvem játékosan és eszegetem tovább a sülthúsit. -Mehetünk. Én készen vagyok.- kapom be az utolsó falatkát és elhelyezkedem az ülésen, hogy nagyjából egyelő távolságban legyek a csónak szélétől, és kapaszkodok a peremébe. Most, hogy a reggelin túlvagyunk, és az evezés is megoldódott, így sok mindent nem tudok tenni. Jobb híján a feleseléseimet is vissza kell venni, de ahogy így eltávolodunk a stégtől, már csak a csend vesz körül és a víz halk csobogása. Olyan békés és csendes itt minden, és a félhomályban meg se merek szólalni, nehogy a halakat elriasszam. Bár annyira nincs sok ismeretem a horgászásról, de most inkább Athardot nézem. Talán nem látja, hogy kitartóan bámulom, mert sötét van, de azért olyan jó, hogy itt van velem és minden olyan csodaszép. Ha nem szólal meg, akkor én se jártatom a számat, bár lassan pirkadni kezd, de talán még van egy jó óra, míg a sötétben csodálhatjuk a fényjátékot. Legszívesebben kiállnék a csónak elejére és onnan nézném az alattunk úszkáló halakat. Lehet, hogy megtudnám, miként eszik majd meg a zsinórról a csalit?! Még ilyet nem láttam közelről, de ha rákérdeznék, akkor lehet, butaságot találnék mondani. Amit meg inkább nem kockáztatok. Bőven tudok bakizni, és most inkább az előttem ülő látványba merülök el, és a csodás tavacskába. Vajon mit esznek a halak a zsinórról? Ahhh! Inkább kivárom a reggelt és addig csendbe vagyok. A himbálódzó csónakba meg kapaszkodok, mielőtt beleesnék, amilyen szerencsés szoktam lenni… -Ha elfáradnál, akkor nyugodtan pihenhetsz...- nem akarnám, hogy reggelig evezzen, és ha elfáradna a karja, akkor letehetni az evezőket. Úgysincs olyan nagy sodrás, ami elvinne minket messze a partról. Simán csak sodródni is lehet. Nem sietünk sehová....
- Ennyi volt? Meglepődöm, mert én még tudnék enni, de úgy voltam vele inkább evezek, mert a horgászásnál úgy is állni fog a csónak és akkor nyamnyoghatok még a batyuin. De én most evezek, ő pedig ehetne még, de nem teszi. Annyira azért nincs sötét hogy ne lássam az arcát, noha nem olyan kristály tisztán, mint nappal a fényben. - Mire szoktál gondolni, amikor ide kijössz? Mit csinálsz itt? Nem kell csendben lennünk, most csónakázunk, az evezők amúgy is felkavarják a víz felszínét. Látom hogy engem figyel miközben evezek, és fogalmam sincs mi járhat a fejében, de remélem nem egy turpisságon töri megint a fejét. Szeretek vele nevetni és mókázni, viszont ma inkább ismerkednék vele, mintsem hülyéskednék, bár a kettő nem zárja ki egymást. - Ó, sokáig bírom én! Búgom neki lágy hangon, újra megmerítve az evezőket. Tekintve hogy a bokros felszólalásomra sem reagált úgy, sőt, kifejezetten nem értette, hogy majd ezt felfogja és visszavágna valamit is. - Ez a sodrás aggaszt egy kicsit. Pár evezőcsapás után már nekem is feltűnik az alig észrevehető, de masszívan jelen lévő hullámzás, amely arra utal, hogy ez nem kifejezetten egy tó, sokkal inkább egy folyó...valamelyik szakasza. - Meddig evezhetek biztonsággal? Már csak az hiányzik, hogy lepotyogjunk egy jó nagy vízesésen. Nem örülnék neki, holott ránk nem lenne ártalmas, de sokkal inkább a fáradtságos munkánkra, amivel mind a ketten bajlódtunk az este. Én nem azért sütöttem a húsokat, hogy a halak martaléka legyen, és szerintem ő sem ezért dolgozott. A sötétben nehezen látni a végét, és bár a hangulat világítás végigkíséri az egész tükörfelszínt, azért a messzi sötétség semmivel sem kecsegtet.
-Nem tudok sokat enni egyszerre. De, még fogok, mert nagyon finomat készítettél!- tényleg nem eszem sokat, bár ezt már tudhatná rólam. Inkább csipegetni szoktam többször, de most a gyomromat nem terhelném meg az imbolygás miatt, így inkább nézelődöm és a szememet is Ath-on felejtem többet, mint talán illene. -Többnyire csak üldögélek a parton, és bámulom a vízesést. – egy sóhaj hagyja el ajkam, de aztán gyorsan folytatom. – Szeretek itt a csendben elmélkedni és nagyjából semmit se csinálni.- ezt aztán jól megmagyaráztam! De, hogy mondhatnám el neki, hogy a magányomban szoktam erre a helyre eljönni, hogy csak a csendesen csobogó víz vegyen körül és itt mindenféle külső hatástól mentes vagyok. Olyanokra gondolok, ami szép emlékeket idéz, és azokat a napokat, amikor boldog voltam és kellemes dolgok történtek velem. Annyira nem volt sok, de legalább az illúzió megmaradt. - Van amikor elképzelek valamit és megjelenítem magam előtt. Tudom, hogy ez butaságnak hangzik, de ezen a helyen senki nem zavar és nem is mutattam meg másnak. Csak Neked. – picit zavarba is hoz, hogy ilyesmiket kérdez, mert még nem beszéltem róla senkinek. Boldog vagyok, hogy most itt van velem és eddig a percig nem is tudtam, hogy a boldogságnak ennyiféle formája lehet. Ha most nappal lenne, akkor láthatná a pírt az arcomon, ahogy Rá nézek és elkalandoznak a gondolataim. A tegnapi ugrálásunk a szikláról, a fürdőzésünk, az esti hús sütögetése, hogy ma reggelre elkészüljön vele és megkóstolhassam… A batyumat is olyan jó étvággyal ette, hogy még az ujjait is végignyalta… Hhhh…. Olyan jó, most itt ülni vele és nézni ezt a csodát, ami körülvesz minket. -Tényleg? Sokáig bírod? – nézek rá és eszembe jut, amikor az izmait mutatta nekem, s most én mutatom a negyed-ekkora karom, hogy utánozzam. - Ilyen erős vagy?- nevetek fel, mert ezt nem tudom komoly képpel előadni. Imádom cukkolni, és ha most egy órája nem is piszkáltam, már hiányzik… -Ez a sodrás biztos a kövek miatt van, ami pár méterrel arrébb található. Még nem úsztam a végéig, de gondolom, hogy ami befolyik felülről, az valahol távozik is. Eddig nem volt baj, mikor egyszer-kétszer elbóbiskoltam a csónakba, úgyhogy… - vonom meg a vállam rá. – Nem hinném, hogy zuhatag válna a tavacskából. Azt hallottuk volna. Voltam itt párszor, és ezt nem tapasztaltam. – Teljesen megértem az aggodalmát, de ha ilyesmi lenne, akkor már simán landoltunk volna valami völgyben és nem itt siklana a csónak a tó vizén. -Szerintem nincs félnivalónk itt, mert már észrevettük volna, ha valami baj lenne. – nevetek fel, bár bennem is van félelem, mert a Természet sokszor változik, amit talán észre sem veszünk elsőre. -Te is szoktál elképzelni dolgokat? Hogy, miket szeretnél, vagy ilyenek?- teszem fel a kérdésem, bár nem tudom, hogy ezt lehet-e kérdezni. Nem mindenki szeret beszélni a gondolatairól, de én úgy érzem, hogy Vele mindent meg tudok osztani. Nagyon furcsa, de amióta mellette vagyok, minden teljesen más.. és a jó értelembe.
Ha én is egyedül lennék ezen a helyen, élvezném a csendet és horgásznék, vele ellentétben nekem nincs senkim, aki ellátna ha épp nem értem rá vadászni. Szóval a "nem csinálok semmit" az luxus nekem, persze szoktak lenni olyan napjaim is, bár akkor is csinálok valamit, csak nem kell a kaja miatt kitérőt tennem. Nem gondolom butaságnak a képzelgéseit, főleg hogy tudom mi az egyik képessége. Előny hogy ezt ki tudja vetíteni magának, mintha igazi volna, ettől a gondolattól pedig megszeppenve hallgatom végig. - Elképzeled vagy visszaemlékszel? Az ő képességével nem jelenthet gondot kivetíteni egy múltbéli eseményt, mondjuk Khien-nel kapcsolatban. Igazából minden visszavezethető rá, bár az sem elképzelhetetlen hogy itt éli ki a perverzióit. De szerintem inkább az előbbit műveli, az elmondása alapján is erre tippelek. Sajnos nem úgy veszi a lapot, ahogy azt szeretném, viszont a bicepsz mutogatásával akaratlanul is mosolyt csal az arcomra és jót kacarászok rajta. - Ennél sokkal erősebb. Neked még gyúrnod kell. Kétségtelenül van izomzata a karjában, de az nem olyan, mint az enyém. Utána egy ideig csendben evezek és szóvá teszem neki, amit a stégtől idáig jövet tapasztaltam evezés közben. - Kövek? Hunyorgok bizonytalanul a kijelentésére, bár abban igaza van, amikor befejezi, hogyha valami változna, azt meghallanánk és tudnánk róla. - Igaz. Ha elmozdulnak, az úgyis nagy zajjal járna. A természet kiszámíthatatlan, ezért nem vonom meg a vállaimat erre, még képzeletben sem. De ha ő eddig nem sodródott le, akkor remélhetőleg nem ma fogjuk kipróbálni a mély zuhanást egy csónakon ülve. - Nem. Vágom rá egyszerűen a kérdésére. - Emlékezni szoktam és akarni akarok, de sosem képzelgek olyasmiről, ami nincs. Fogalmam sincs hogy ezt mennyire érti meg, úgyhogy egy példán gondolkodom, de talán jobb lenne elviccelni az egészet. Abszolút nem úgy működöm, mint ő. - Mint a bokor és te. Azt még egyszer be akarom fejezni! Horkanok fel, nevetésben törve ki. Vagy most fog valamit hozzám vágni, vagy végre megkérdezi mi a fenéről beszélek és mit akarok a bokorral. Nem tudom neki ez mennyire lesz mulatságos, de én hamar abbahagyom és utána csak a mosolyom marad meg az arcomon. Hunyorgok felé, szelíden az arcát és a tekintetét figyelem. Most már reagáljon rá valamit, az sem baj, ha megint valami hülyeség kerekedik belőle!
-Visszaemlékezem… Többnyire a jókra, és így kicsit … - egy sóhajjal zárom le a mondatom, mert nem tudom, mit felelhetnék. Talán nem érti, miért érzem magam szomorúan, -vagy, éppen vidámnak-, de sokat voltam magányos és a bátyám elvesztése még nagyobb űrt hagyott maga után bennem. Nem volt sok gyerekkori barátom és így sok mindent csak elképzelni tudtam. Igaz, hogy azt se nagyon, mert nem tudtam mit s hogyan kellene… Gyorsan el is terelném a gondolataimat erről és megint az izmai ereje kerülnek szóba! Már a múltkor is feszített nekem, és most én is utánozva teszem ugyanezt. -Persze, hogy a Tiéd sokkal erősebb! – bólogatok rá. – Nekem minek kellene gyúrnom? Olyan legyen, mint egy felduzzadt lufi?- ezen, nagyot nevetek, de fogalmam sincs, hogy ezt honnan vettem! Egyáltalán nem „felfújt lufi” az övé sem, de most nem jutott más az eszembe. Azt hiszem, hogy ebből se fogok jól kijönni…. Az aggodalmát is megértem a tavacskával szemben, bár nem hiszem, hogy zuhataggá válna perceken belül, de a Természet ereje soha nem lebecsülendő. -Tudomásom szerint, ez a hely jó ideje alakulhatott ki, és talán még egy pár száz évig ilyen is marad. Ahogy a kövek is zajosak lennének, ha megmozdulnának. – ennél többet nem is tudok mondani, és egy apró mosollyal nézek rá, ahogy evez tovább. Már lassan pirkadni kezd, így a sötétség is kellemesebb félhomállyá alakul át. Eddig talán észrevétlenül tudtam megnézni jobban az arca –s teste- mozdulatait, de már innentől jobban kell majd ügyelnem, hogy ne bámuljam nagyon sokáig. Még a végén bambának tart, pedig csak jobban meg akarom jegyezni minden arcvonását. Gondolom, hogy neki a képességem elég szokatlan lehet, hogy olyasmiket is fel tudok idézni, amit elképzelek, de azt hiszem, hogy ezt ő annyira nem érti.. Bár nem is sokan tudják, hogy mit is jelent az illúzió képesség. Keveseknél hallottam, hogy Shiennel ezzel ajándékozott volna meg többeket, de mivel sok mindenkit nem ismerek, így csak azokról tudok nyilatkozni, akik a közvetlen közelemben élnek. Azt hittem, hogy Athard szokott elképzelni álmokat, és célokat, de ezek szerint nem igazán. Még az is lehet, hogy ezért nem érti meg teljesen, hogy én miként élem meg a múltamban lévő boldogabb perceket. Igaz, hogy nem volt sokban részem, de Khien legalább egy röpke pillanatig velem van ismét, ha rá gondolok. Tudom, hogy nem jó mindig visszaemlékeznem, de Athard ismeretsége előtt, nem volt senki, aki kedves lett volna velem, és akivel meg tudok sok mindent osztani magamból. Figyelmesen hallgatom szavait, de mielőtt elmerülnék a mondata értelmezésében, megint előhozza azt a bokrot! Már megint az a bokor! Mit akar annyira vele?! -Hééé! Már megint ezzel a bokorral jössz! Miért kell neked?- látom, hogy nevetésben tör ki és nekem meg fogalmam sincs, miért kerül szóba megint!? -Ez valami vicces dolog?- vágom hozzá a kezem ügyébe kerülő első puha tárgyat, bár jobb híján a kabátom az, mert mást nagyon nem hoztam magammal. -Jó lenne ha elárulnád végre, minek emlegeted folyton! –állok fel a csónakba, és mutogatok felé, hogy nyomatékkal jelezzem, mondja már el miért olyan fontos neki ez. -Most kinevetsz? Nem szép tőled!Most már mondd el, miért kell neked már megint egy bokor? Még a fák között is azt kerested! Héé! Ne nevess!- kacagok én is rajtra, és odalépnék mellé, hogy ne tudjon kibújni a válasz alól. Igaz, hogy ezt annyira nem gondoltam át. -Minek kellek én a bokorhoz? Nem értem már megint! – noszogatom, hogy mondja már el, mert kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól.
- Hogy micsoda?! Kárálok színlelt sértődöttséggel, mert ha jól hallottam az izmaimat a quorsak szemetéhez hasonlította. Egyenlőre úgy tűnik nem fogunk semerre elsodródni. Az illúziókeltésével kapcsolatban nem tévedtem. Valóban inkább visszaemlékezésre használja. Még néhány evezés megtétele után vágok bele a bokor témába és valamiért most egyből felkapja a vizet. Ez azt sejteti velem hogy bizony nagyon is gondolkodott rajta az úton. - Inkább kellemes. Bár ahogy felhoztam többször is, az valóban vicces, én viszont most a kifakadásán nevetek. Közben meginog a csónak, repül felém a kabátja, amitől ösztönösen el akarok hajolni, de inkább csak oldalra bukdácsolok, az arcomba kapva a ruhadarabot. Majd még egy nagyobb ingást lejt a csónak, így én bukfencezek is tovább a vízbe. Tekintve hogy nagyot lengett, már várom a másik oldal csobbanását is, kizárt hogy ezt megússza. Persze hamar észbe kapok, lefejtem magamról a kabátot és gyorsan Nadiha-ért úszom, átkarolom és hagyom hogy ő is belém karoljon, legyűrve ezzel a kezdeti ijedelmet. A csónakra tekintve pedig úgy látom, annak semmi baja, talán némi víz került az aljára, de most vígan csónakázik nélkülünk. Hogy ebbe hogyan fogunk mi visszamászni? - Jól vagy? Nem tudom megállni hogy ne vigyorogjak még egy sort rajta, de ha továbbra is morcos képet vág, akkor kénytelen leszek elmagyarázni neki. Veszek egy mély levegőt. - Láttad, vagy hallottad már a wipitéket párzási időszakban az erdőben? A bokrokban? Még nehezebb ezt úgy mondani hogy ne törjön fel belőlem a röhögés. Szerintem már megvan neki a kép. - Nah, erre gondoltam! Közben odaadom neki a vizes kabátját, ha lehet már nem kérem vissza, és a csónakhoz úszunk. Előre engedem és ha felhúzza magát, segítek neki azzal, hogy megtolom alulról és úgy be tud huppanni. - Ülj a másik oldalra, akkor én is be tudok mászni! Kérem, miután már bent van, utána várok amíg elhelyezkedik, és én is elkezdek bemászni. Most is ide oda dől a csónak, így amikor beesek, inkább a padlón maradok egy ideig. Örülhetünk, hogy a táskáink és a felszerelésünk nem jött utánunk. Akkor most nem lenne mit enni, és keresgélni kellene a többit a tó fenekén.
Ez a bokor mániája teljesen az őrületbe kerget. Fogalmam sincs, mi ilyen fontos és vicces rajta, de azt hiszem, amikor felállok a csónakban, nem gondoltam teljesen át a mozdulatom. Az már biztos, hogy valami köze lehet a horgászáshoz, mert a zsinórt is botra kötik. Bár még mindig kételyeim vannak ezzel a megállapításommal is, mert, ahogy szóba kerül ez a bokor, mindig nevetni látom. Ha végre elárulná, hogy miért keresgeti folyton- és _én_ miért kellek hozzá-, akkor talán tisztábban látnám az összefüggéseket. Ha ez valami vicces dolog, akkor én is szeretnék nevetni rajta! Az sem ártana, hogy ha érteném is a humort belőle, nemcsak találgatnék, mit jelenthet. Az izmait meg inkább nem említeném megint, mert a végén kapok megint a hátsómra. Aztán a bokor-téma! Miért mondja, hogy kellemes? Mi lehet kellemes egy bokor ágain? Amikor dobom felé a kabátomat és állok fel ültemből, annyira nem gondoltam végig a mozdulatom lehetséges következményeit. Persze, az oké, hogy most egy csónakban evezünk, de annyira kiakaszt, hogy nem tudom, mit akar ezzel a bokorral, hogy egy pillanatra elfelejtkezem az ingatag billegéséről. Nem is kell sok, hogy mire felfognám, hogy miért nevet, addigra már elhajolva akarna kitérni a felé repülő ruhadarabom elől és nagy csobbanással esik a vízbe. -Kelle…me…..s?- kérdeznék vissza, de addigra már én is billenek a másik oldalra, és a tehetetlenségi erő sem kímél, mert hamarosan a tavacskába találom magam én is. Elsőre annyira meglepődöm, hogy még a sikoltásom is halkra sikeredve, tátva marad a szám. Így egy jó nagyot kortyolok a vízből, ahogy a testem alámerül egy pillanat alatt. Próbálok kapálózni, és a felszínre jutni, de csak azt érzem, hogy erősen megragad két kéz, és magához húz. Ösztönösen karolom át a nyakánál, hogy kapaszkodjak belé, bár a lenyelt vizet igyekszem kijuttatni a köhögésemmel. -Jó..ól..azt hi..szem. – kapaszkodom belé, és legalább egy perc kell hozzá, hogy megnyugodjak az ijedtségem után. Persze, rajta viszont egy szélesen elterülő vigyor ül, de azt nem tudom eldönteni, hogy most rajtam nevet, vagy továbbra is a bokron, amit még nem magyarázott el, miért olyan vicces. -Rajtam vigyorogsz?- nézek rá és nem tudom eldönteni mi olyan humoros, hogy beleestünk a tóba?! Más körülmények között, lehet, hogy nem reagálnék ilyen morcosan a vigyorgására, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy rajtam nevet és azon, hogy majdnem kiittam a tavacskának a felét… Ahogy magyarázni kezdi a bokor valódi „jelentését”, egyre jobban kerekedik ki a szemem a mondatára. A szám is tátva marad, ahogy felfogom a szavait. Most ugye ugrat?! Csak nem azt akarta velem is csinálni a bokorba, mint a wipiték? Ó, Shiennel szent szemére! Erre aztán nem is gondoltam volna! Micsoda?! Engem akart abba a bokorba vinni? Azt hiszem, hogy még magamhoz kell térjek az ámulatomból! -Ahh! Értem már…- nagy nehezen szólalok meg, de azt hiszem, hogy még mindig döbbenten pislogok a magyarázatát hallva. Az túlzás, hogy teljesen értem, amit mond, de el tudom képzelni, hogy mi járhatott a fejében. Legalábbis nagy vonalakban, mert még mindig pislogva nézek ki a fejemből. -Szóval erre értendő a bokor…- ezt elkönyveltem és innentől fogva majd vigyázok, hogy ne említsek semmiféle olyan növényt, ami alacsonyabb egy fánál. Azt még nem tudom, hogy ezt tényleg komolyan mondta, vagy ugratás ez is, de ahogy látom a széles mosolyt rajta, nem hiszem, hogy azt jelenti, amit mondott. -Csak viccelsz!- mosolygok rá, de valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy engem is a bokorba vitt volna, mint ahogy a wipiték… Ahh! Biztos nem így gondolta! Kizárt! Aztán meg miért tenne velem ilyet?! Biztos, hogy valami mást jelent, csak nem akarja megmondani! Nagy nehezen visszamászom a csónakba a segítségével, mert az még addig oké, hogy csurom vizes vagyok, de ezért a kezem is csúszik a csónakba kapaszkodva. Ennyire is csak én bénázhattam, hogy egy labilis csónakban felállok, és hirtelen mozdulatokat teszek. Bravó Nadi! Már megint remekeltél és ismét csupa merő víz a ruhád! Ráadásul még Ath-ot is megúsztattad! Ezt senki más nem tudta volna rajtad kívül így elbénázni! Remek! Ezután már biztos, hogy lelkesedni fog majd az ötleteimért! -Jó… ülök…- a vizes holmim nem könnyíti meg a mozgásomat, de azt hiszem, hogy mára már nem kellene több bakit kiviteleznem és igyekszem nem mozogni, ha bemászik ő is utánam. Amint a csónak már nem dől ide-oda, és Athard is vissza tudott jutni a vízből, már nem nagyon merek mozdulni a helyemről. Igaz, hogy most meg fázni kezdek, és ahogy a ruha vizesen rám tapad, nem igazán mondható kellemes érzésnek. - Megütötted magad? Nem sérültél meg?– kérdezem őt, aggódva. S remélem, hogy nem okoztam sérülést a meggondolatlan mozdulataimmal. Elég kellemetlenül érzem magam, hogy miattam, majdnem felborult minden és még a magunkkal hozott élelem is majdnem odalett. Szomorúan nézek magam elé, és meg se merek nagyon szólalni. -Sajnálom, hogy megint bajt okoztam Neked… - Nagy butaságot csináltam, és nagyobb baja is lehetett volna Neki, amit egyáltalán nem akartam! Csendbe üldögélek a padon, és ahogy belegondolok, ha megsérült volna?! Megint miattam került ilyen helyzetbe!… Shiennel a megmondhatója, hogy soha nem akarnék Neki fájdalmat, vagy sérülést okozni! S mégis mindig miattam kerül bajba!… Legalább az arcomat nem látja,- mert mindenemről csöpög a víz-, ami elfedi a szememből kicsorduló könnyeimet. Nagyon féltem Őt, -még ki se merném mondani hangosan- és most valahogy, kedvem sincs nevetni, mert az előbb majdnem megsérült miattam... a butaságom és a meggondolatlanságom okozott majdnem tragédiát...
Fekszek a csónakban, a ruhám csupa víz, ahogy a késeim, utóbbiaknak pedig tényleg nem tesz jót, ha sokáig a vízben kell mártózniuk. Elsöpröm az arcomból a hajam. Egyszer végig fut a képsorozat az agyamban, emiatt nem ülök fel azonnal, helyette elkap a nevetés. Nem az a tipikus szívből jövő nevetés, inkább valamivel másabb, mint amikor felhorkanok, bár az eleje azzal indult. Fogalmam sincs miért gondoltam úgy hogy ez jó ötlet, ahogy Nadiha indokolatlan felállását sem értem, az meg bőven hülyeség volt tőlem, amikor megpróbáltam kitérni az amúgy is felém repülő tárgy elől. Hát nem sikerült és még fel is borultunk! Csak pár percig tart ez a röhögés, amint oldalra tekintek és látom a szomorú képét, hamar elmúlik. - Egy kicsit az oldalam, de jól vagyok! Felülök. Első dolgom levenni magamról a késeket, a tokjukkal együtt. A késeket kihúzom a tokjukból, kiöntöm belőlük a vizet, aztán a késeket és a tokokat is külön egymás mellé kirakom a csónak egy szárazabb részére száradni. Utána igyekszem helyet foglalni mellette úgy, hogy ne nagyon billegjünk már, nem szeretnék még egyet bukfencezni a vízbe. - Nincs semmi baj. Leszámítva hogy mindketten vizesek vagyunk. Finoman átkarolom és magamhoz húzom. Érzem mennyire vacog, ezért megdörzsölöm egy kicsit a felkarját. - Kievezek a partra. Ott le tudjuk venni a vizes gönceinket. Gyújtok tüzet és megszáradunk. Hm? Valahogy nem érzem azt hogy nekünk a csónakban kellene kockásra fagynunk. A nap még nem jött fel, de talán jobb is, mert akkor szokott a leghidegebb lenni. A kellemes meleg mellett ücsörögve pedig lenyugszanak a kedélyek, ha eddig nem sikerült megvigasztalnom, akkor ott már biztosan nem fog szomorkodni és nem fázunk meg. Attól még a napfelkeltét látni fogjuk, az itteni látványt is megcsodáltuk, szóval semmiről sem maradtunk le. Vetek egy pillantást közben az evezőkre, mind a kettő a helyén van, arra várnak hogy használjam őket.
Athard segítségével valahogyan betornázom magam a csónakba, és csak fohászkodhatok Shiennelhez, hogy ne legyen baja a butaságomból. Próbálok egy helybe maradni, hogy ő is be tudjon mászni, de nem tudom visszatartani a könnyeimet. Nem is nagyon nézek rá, de biztos, hogy látja rajtam a szomorú ábrázatomat. Amikor felnevet, nem értem, de lassan már nem is tudom, mit higgyek Róla. Azt vártam, hogy megint jól leteremt a mozdulatomért, -mert, megérdemelném - ,de helyette nem ez történik. Sőt! Kacagásban tör ki, én meg inkább elsüllyednék szégyenembe, amiért ilyen béna voltam megint. Aggódva kérdezek rá, hogy megsérült-e? S aztán csak annyit mond, hogy „- Egy kicsit az oldalam, de jól vagyok!”. Ohhh! Siennel! Remélem, nem ütötte meg nagyon magát. Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okoztam Neki. Egyáltalán nem akartam… Meg se merek szólalni, mert megint csak valami balul sülne el, és ma már bőven túlteljesítettem a bakizásomat. -Annyira sajnálom… -motyogom magam elé, és letörlöm a kezemmel az arcomat, hogy ne lássa meg a könnyeimet. Csendbe nézem, amint a késeit kiveszi a tokokból és kiönti belőlük a vizet. Ezeket a mozdulatait nézve a pólómból is ki kellene csavarnom a nedvességet, de így is bőven elég víz van a csónak alján. Az a szerencse, hogy a táskáink szárazak, és ami benne van, az legalább megmenekült az úszástól. De, aztán átül mellém, és átkarolva magához húz. Lehet, látta, hogy fázom? Nagyokat pislogok rá, majd engedek a mozdulatának. Csak egy apró sóhaj szalad ki a számon, mert olyan jó most a közelében lennem. Kedvesen megdörzsöli a karomat és most még a dörmögő hangja is annyira lágyan szól. A vállára hajtom a fejem, de aztán észbe kapok, hogy megfelejtkeztem magamról és mielőtt még jobban zavarba jövök, visszaül az evezők mellé. -Igen, az jó lesz. – próbálok mosollyal válaszolni, bár a vacogásom nem könnyíti meg a mozdulatot. Ha kifelé tartunk, addig meg se moccanok, nehogy megint borulás legyen a vége. Közben csak őt nézem, és a gondolataimba merülök. Valahogy már nem zavar, hogy hosszan bámulom, de azt nem tudhatom, hogy őt vajon mennyire?! A vizes ruhákat hamar le kellene venni magunkról, és talán előrelátó voltam, mert a zsákomba van egy váltásnyi ruha. Nem gondoltam, hogy kellett volna hoznom kettőt legalább. Annyira rendes … Pedig, sok bajt okozok… és mégis, türelemmel van velem… Hamarosan elérjük talán a partot, és a tűz gondolata kezd felmelegíteni. Igaz, hogy a karjai közt sem fáztam.
