*Az ég éppen olyan borult volt, mint a lelkem. Hetek óta emésztettem magam a Vademberrel való szakításom miatt, a munkába menekültem, vagy ha nagyon nem tudtam elkerülni a családtagjaimat, akkor úgy intéztem, hogy az unokaöcsém is velünk legyen. Az ő vidámsága egy időre elűzte a fekete fellegeket, képes voltam mosolyogni, tartani magam addig, míg együtt voltunk, aztán elvonultam a kabinom csendjébe. A válásom már küszöbön állt és ez is rányomta bélyegét a hangulatomra, de legalább volt mire fognom a rossz kedvemet ha végképp nem bírtam már titkolni, hogy le vagyok törve. Végül is nem mondtam valótlanságot, nem hazudtam a szeretteimnek, hiszen Charles kérvényének elbírálása bármikor bekövetkezhetett. Azonban Charles nem igazán érdekelt, vágytam arra, hogy végre vége legyen, úgy érzetem akkor megkönnyebbülök, fellélegzem, szabad lehetek. A lelkem sötétjét az okozta, hogy hiányzott Vadember és a szívem fájdította az, ahogyan elváltunk. Haraggal, legalábbis a levegőben harag lobogott, de nem egymás iránt. A helyzetet hibáztattam, Tywinnát, a saját szerencsétlenségemet és magamat. Magamra haragudtam igazán, mert nem bíztam Vademberben, mert megkérdeztem azt amit nem kellett volna. Szívesen kihagytam volna azt a napot az életemből, de ez lehetetlen volt. Azt vettem észre magamon, hogy képtelen vagyok odafigyelni a munkámra, órák óta ott hajoltam a jegyzeteim felett és nem jöttem rá a megoldásra, ugyanazt a mondatot olvastam el sokadjára, és ugyanolyan zavaros maradt, mint elsőre. Felálltam az asztaltól és elhagytam a labort. A kabinban átöltöztem, csizmát és kabátot vettem fel, majd elindultam sétálni, kiszellőztetni a fejem, egy kicsit magamra figyelni, megnyugvást keresni. Századjára próbáltam elengedni a kapcsolatunkat, ami igazán ki sem alakulhatott, elengedni Vadembert, elfelejteni a vele töltött időt….de nem ment. Lábaim maguktól vittek a tó partjára, melynek egy másik részén a kikötőben olyan csúfosan véget ért minden. Észre sem vettem milyen régóta állok már a hóban, magamat ölelve és a befagyott tavat bámulva, már alkonyult. A Caligot a lenyugvó nap festette meg, az ég alja sötétebb kékre váltott, távol a tó túlsó partján pedig ráfolyt a jégre. Vastag párapamacsok szálltak fel ajkaimról, minden egyes sóhajjal mellyel lelkem fájdalmát akartam száműzni, de csak egyre mélyebb lett a szakadék. Szemeimet könnyek csípték, hideg arcomon forrón csorogtak le, arra sem vettem a fáradtságot, hogy megmozduljak s letöröljem. Fáradt voltam, csak bámultam a távolba, remélve, hogy megtalálom, meglátom azt a boldogságot ami egy mási tó partján maradt. Otthagytam, odazártam, abba a legszebb éjszakába. Egyedül voltam, ilyenkor senki nem jár ki ide, a legtöbben bezárkóznak a meleg kabinba, vagy beülnek az étterembe, vagy a közösségi helyek egyikében beszélgetnek. Hideg van és az este előrehaladtával egyre hidegebb lesz, a tó befagyott tükrén szikrázik a Caligo fénye, a hó ropog a talpam alatt, ahogy előre-hátra hintázom, szinte ringatva magam. Ahogy az idő múlása, úgy az sem érdekel, hogy talán keresnek. A pda-m a kabinban maradt, de úgy sem szólalna meg….mégis ki keresne? A szüleim vagy dolgoznak még vagy otthon vannak…és tovább dolgoznak, a bátyám a családjával, minden bizonnyal begubóztak a meleg szobában Xanival és mesét mondanak neki, Max a sajátos őrült történeteivel szórakoztatja. Halványan elmosolyodom, mint mindig amikor Xanira gondolok, vagy vele játszom. Saját gyermekem sosem lesz, már lemondtam róla, és ez egy újabb csapás a többi mellé. Remegőn veszek egy újabb korty levegőt, mely karcolja a torkomat, jégszilánkok szántják végig, de szívemen ülnek meg. *
Egy ideig csendben nézem, ahogy az íróasztal előtt ülve dolgozik. Mindig szerettem nézni, ahogy elmélyül egy-egy ... akármiben is. Csak elképzeltem, ahogy a megoldásokon jár az esze, vagy éppen rendszerez. És olyankor szeretett egyedül maradni. Xander alszik, mostanában inkább magamra hagyom csimpaszkodni, hogy Hannaleenek ne kelljen annyit emelgetni. Így mostanában kifejezetten apás fürdések vannak, vagy ha nagyon az anyján akar lógni, akkor ügyesen leszerelem róla. Felpillant, mosolyából látom, nem zavarja, hogy néztem, de nem is kíván beszélgetni, így csak intek neki, s pár lépés után már a bejárati ajtón túl vagyok. Neki is szüksége van egyedüllétre, s akármennyire szeretek a többiekkel lenni, szükségem van időnként egy kis fejszellőztetésre, egyedül. Igazából nincs min gondolkodnom, s nem is szoktam. Ilyenkor pedig végképp nem. Ezért szeretem az egyedül megtehető felfedezéseket: senkihez sem kell beszélnem. A csendet szeretem. Lépteim halkak, ilyenkor ösztönösen csendben maradok mozgásommal is, s figyelek a lélegzetemre is. S ez egy idő után már magától megy, így csak a lábam visz valamerre. A tóhoz. A tavat nagyon kedvelem, s mindazt, amit látni benne. Kiszúrok egy magányos alakot, s mivel mindenkinek tiszteletben tartom azon igényét, hogy egyedül szeretne lenni, akkor nem háborgatom, ha nem lenne ismerős az a tartás. Az az időnkénti arctörlés. Így végül mégis arra visz a lábam, s a kabátba dugott kezeimmel együtt, megállok jobb oldalán, a tavat bámulva egy ideig. Lehet, nem kéne idejönnöm, de nagyon megtanultam, hogy a megérzéseimre hagyatkozni érdemes. És a lábam volt most a megérzésem, ami egyenesen mellé vezetett. Végül csak felé fordulok, és még a gyér fényben is látom, hogyne látnám, a testvére vagyok! Hogy valami nem stimmel. Már a tartásából is értettem, megfigyeltem, s mindig készültem, hogy milyen a hangulata. Ám ez... Felé fordulok, aggódón, együttérzően, ám még nem nyúlik ki felé a kezem. - Itt vagyok. Nem kell elmondania, ha nem akarja. De ha kívánja, itt maradok vele. És mennyire szeretném, hogy elmondja, mi nyomja lelkét! Legyen könnyebb neki.
*A fenséges víztükör most befagyott felszíne szikrázott a rávetülő fényektől, némasága akárcsak nagysága mély volt és fennkölt. Korábban megnyugtató volt a látványa, órákig el tudtam volna nézni a víz fodrozódását, hallgatni ahogyan a part menti kövekhez csapódnak a lágy, szél keltette hullámok. Most, hogy a tél jégbe zárta szépségét, csak fájdalmat tudott nyújtani, a veszteség fájdalmát azzal, hogy eszembe juttatta milyen is volt egy másik tó partján, életem legszebb éjszakája. Mégis mintha saját magamat akarnám még tovább keseríteni, ott maradtam és csak bámultam a sima, csillogó jég síkságot, felidézve vadember arcát, mosolyát, érintéseit, csókjait, illatát. Valahogy akkor keveredett a vízével és könnyedén eszembe jutott, mintha csak ott állna mellettem. A képzeletembe azonban egyszer csak betört a valóság, lépteket hallottam, bármennyire is óvatosnak tűnt, el sem téveszthettem volna a hó ropogását a rájuk nehezedő lábbelik alatt. Nem fordultam a hang irányába, reméltem, hogy aki erre sétál, hozzám hasonlóan magányt szeretne, és majd elmegy mögöttem tisztes távolban, s tovább halad a part mentén. Nem is sejtettem, hogy hozzám közel álló személy lehet, igyekeztem elfordítani a fejem, egyrészt, hogy arcomon fénylő könnyeim ne látszódjanak, másrészt, hogy kifejezzem felé; egyedül szeretnék maradni. Ám a közeledő vagy nem értette a testbeszédet, vagy nem akarta elfogadni akaratomat, mert egyre közelebb jött, majd megállt mellettem. Ismerős illatot hozott a hideg szél, szívem megtelt szeretettel és hálával, ugyanakkor keserűséggel is. Szerettem volna elmondani mi bánt, de nem tehettem pedig nem akartam hazudni a bátyámnak…és nem is tudtam volna. Hogyan szóljak most hozzá, hogyan értessem meg vele azt, hogy ami a lelkemre ült és hatalmas súlyával a földig nyom, nem mondhatom el, anélkül, hogy megbántanám? Hangja lágy volt és halk, mégis összerezzentem tőle, mert tudatni akarta velem azzal a két szóval amit felém hozott a szél, hogy vár és addig nem megy el, míg valamit nem mondok neki, míg meg nem szólalok. Szerettem őt azért amilyen, önzetlen és mindig segítőkész, és Max megérdemelte volna az igazságot, de akkor nem csak Vadembert árulom el, hanem a bátyámat is válaszút elé állítom. Bólintottam, hogy tudja, hallottam őt, de nem mozdultam. Talán csak karjaim fonódtak szorosabbra magam körül, mélyen beszívtam a levegőt, hagytam, hogy végigkarcolja a torkomat és igyekeztem kipislogni az utolsó könnycseppeket is a szemeimből. Közelsége, lénye olyannyira érezhető volt, mintha megérintett volna, ott éreztem magamon és nem tudtam nem tudomást venni róla. Tudtam, hogy valamit mondanom kell, de a szavak cserben hagytak, képtelen voltam megfogalmazni egy épkézláb mondatot arról, hogy ne aggódjon, minden rendben és csak szeretném kiszellőztetni a fejem. A hazugság tekert bilincset a nyakamra. * -Hideg van. Szeretem a hó illatát. *Hangom halk volt és remegő, egyrészt a hidegtől amit emlegettem, másrészt a félelemtől, hogy színt kell vallanom, mert Max átlát rajtam akár a városi házak ablakain. Mégis….jó érzés volt, hogy ott van mellettem. Az érzés beburkolt, mint egy meleg takaró.* -Jó, hogy itt vagy.
Bár lépteim határozottan tartanak előre, felé, gondolatban megállok, ahogy elfordítja a fejét. Egyértelmű, hogy egyedül kíván lenni. Vagyis jó, ha most odamegyek. Ha nem akar beszélni velem, akkor elmegyek. De valami azt mondatja velem, hogy jobb, ha most odamegyek. Elkapom oldalpillantással, hogy megrezzen. Talán azt várta, rárivallok? Mi történt, hogy ennyire meg kellett ijednie a testvére hangjától? Csendben várakozom, még csak meg sem mozdulok, hagyom, hogy ő maga dönthesse el... végül is már itt vagyok, tehát nem hagytam neki szabadságot abban, hogy egyedül maradhasson. Vajon jól tettem? Valami továbbra is igen súg, így nem távozom szabadkozva. Elmosolyodom, bár ez a mosoly keserű, és szomorú. Felé fordulok. - Nem kell beszélned róla, ha nem akarsz. Csak szeretném, hogy tudd: itt vagyok. Ha szükséged van egy ölelő karra. Megértésre. Oldalt sandítok fel rá, félmosollyal, noha ez inkább szomorú most, mintsem boldog. - Jó, hogy itt lehetek - megsimítom a vállát, egy másodpercnél tovább tartom ott a tenyerem, ha akar, közelebb jöhet, s jól tudom, nem azért, mert hideg lenne. Ez a fázás máshonnan érkezik, mi megdermeszti. S van, mikor nem elég arra várni, mit lép a másik, mert van, amikor nem meri kimondani, megmutatni. Ha engedi, akkor a tenyerem még jobban rásimul vállára, majd még közelebb lépve, átölelem. Ha engedi. Szavak nélkül, beszéd nélkül, mert van, mikor nem a szavak azok, amikből erőt meríthetünk. Azokból én úgysem tudok olyat adni, mely a lelkére fényt adhatna.
* Eddig tudtam tartani magam, mert mindig felkészültem a találkozásokra, tudtam mikor hova megyek és kivel töltöm majd együtt az időt a családomból. Ez a mostani helyzet színtiszta rajtakapás. Váratlanul ért, ráadásul pont a legmélyebb ponton, amikor a könnyeimet sem tudom letagadni, hiszen ott csillognak arcomon. Nem mondhatom, hogy belement valami a szemembe, elég esélytelen, hogy egyszerre mindkettő emiatt könnyezik. S most a mosolyt sem tudom arcomra erőltetni. Mégis mi volt az esélye annak, hogy Max pont most erre sétál? Vagy csak korábban már keresett és nem talált, eszembe villan a kommunikátorom, amit a kabinban hagytam és rá kell jönnöm arra, hogy talán pont én vívtam ki magam ellen ezt váratlan találkozást. S erre is csak akkor jöttem rá, mikor megszólalt, előtte következetesen nem fordultam a léptek hangja felé, ezért is rezzentem össze a hangjától. Már nincs mit tenni, valami magyarázat kell arra, hogy miért vagyok itt, könnyekben áztatott arccal s bámulom a befagyott tó jeges tükrét. Szó se róla, szeretek itt lenni, s Max valószínűleg ezért is indult el a keresésemre ide, én is tudom hol keressem ha eltűnik és nem válaszol a hívásra. Szavai a lelkemig hatolnak, s könnyeim újra elindulnak hódító útjukra, remegőn sóhajtok fel, a hideg levegő semmivel sem lett jobb és selymesebb. Az utolsó csepp a pohárban az amikor megérinti a vállam, finoman és puhán ejti rá kezét és nekem csak annyi időm van, hogy újabb sóhajjal próbáljam száműzni a belőlem feltörő sírást, míg meg nem szólal ismét és magához nem ölel. Arcomat mellkasába fúrva engedem szabadjára a keserűségemet, jóllehet ezt már tényleg nem fogom tudni semmivel kimagyarázni, de valahol a keserűség mögött egy kicsit megnyugszik a lelkem is. A súly legördül róla, legalábbis egy része. Kezeimmel nem ölelem át, hanem arcom mellett mellkasára szorítom azokat is, majd remegő ajkaim önkéntelenül is kimondják azt, amit összetört szívemben érzek.* -Annyira fáj!
Nehéz megértenem benne mindazt, ami minduntalan zajlik. A felhők feletti boldogságok után a kínok legmélyebb bugyraiba zuhan lelke és jókedve. Tudom, hogy nem tehet róla, mégis, rossz látni, és valahol átélni rajta, vele keresztül mindezt úgy, hogy tudom, nem igazán tudok mit tenni. A lehető legborzasztóbb érzés. Fogalmam sincs, mennyit segíthetek neki azzal, hogy mellette vagyok. És felettébb rossz látni. Összeszorul a szívem, ám nem mutathatom ki, mennyire megrázott, nem csak a látvány, ahogy kinéz, hanem mindaz, amit érezhet. Ezért is kértem anyától segítséget, már nagyon korán. Mert szerettem volna mellette lenni nem csak akkor, amikor vidám, és jókedvű. Hanem akkor is, támasznak, boxzsáknak, kéznek, akibe kapaszkodhat, ha úgy érzi, a mélybe zuhan. Sokat tanultam anyától róla, és magamról is, megértve jó pár dolgot magunkban, s csak hiszem, hogy ezzel tudok segíteni huginak. S minden tanácsát megfogadtam anyának, azt is, miként tudok közeledni ilyenkor hozzá. A legnehezebb ilyenkor békén hagyni, ám rájöttem, anyának igaza van. Mint ahogy abban is igaza van, amit ilyenkor tenni szeretnék, azok tudnak segíteni, csak hallgassak a szívemre. Pedig hogy féltem attól, hogy elronthatok ezzel valamit! Megkönnyebbül szívem, mikor látom, nem kíván elküldeni. Ha csak mellette lehetek, már az is ... remélem, segít neki. Engedi, hogy átöleljem, s ahogy hozzám bújik, csak még inkább át akarnám ölelni. Inkább behunyom szemeim, s ahogy átölelem, s kiengedi magából, egyszerre szakad meg a szívem, s örvendek. Hogy segíthetek. Hogy itt lehetek mellette. Érzem könnnyeinek áradatát, s még egy ideig csak ölelem, hagyva, hogy kiadja magából mindazt, ami benne van. Szavai a szívembe döfnek, nem tudom megakadó lélegzetemet másítani, az érzés átjár, ami szavaiból, és belőle áradnak. Finoman megsimítom hátát, ott marad tenyerem, érezze a támaszt, s hogy ott vagyok vele. Hagyom még, hogy ami érzés ki akar belőle jönni, szavak formájában, kiadja magából. Kezem nagyon lassan simítja hátát, sokkal inkább öleli. - Érzem a könnyeiden... s nem csak azon keresztül - halk a hangom, szomorú.
*Max mindig ott volt nekem, persze anya is és apa is, de egy fiú testvértől nem mindig elvárás, hogy a húgát vigasztalja és apa próbálkozásaiból feltételezve, a férfiak kissé esetlenek az ilyesmiben. Max azonban hihetetlen érzékenységgel tapint rá mindig a lényegre anélkül, hogy kérdeznie kellene és mintha veleszületett képessége lenne az, hogy tudja mikor mire van szükségem. Olykor egy kiadós beszélgetésre, olykor azonban csak arra, hogy csendben vigasztaljon, csak az érintésére vágyom, néma együttérzésre. Azonban még sosem éreztem ekkora szomorúságot, mint most. A fájdalomnak is megvannak a fokozatai, és az okaitól is függ, hogy mennyire mély. Jason elvesztése is fájt, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érintette meg a lelkem, de sikerült túllépnem rajta, elengedtem miután meggyászoltam. Charles közönye és a belőle fakadó fájdalom nem hasonlítható ahhoz, amit most érzek, mert Vadember egészen más, mint Charles. Mellette végre nőnek éreztem magam, kedves volt velem, vicces, mindig megnevettetett, a pimaszsága szerethető volt, a csókjai ezerszínűek. Pajkosak, érzékiek, szenvedélyesek, viccesek, vigasztalóak, mikor mit kívánt a tudomásomra hozni. Addig a napig a kikötőben volt reményem arra, hogy ha egyszer minden jobbra fordul, vagy akad lehetőség, hogy együtt lehessünk úgy igazán, vele élhetem le az életemet. Ezt akartam, ez a vágy virágzott ki a lelkemben, de az a nap, az a veszekedés, melyre még más árnyék is borult, nem csak egy virágot ölt ki a kertemből. Nem megy ez nekem, valamiért a sorsomból hiányzik a happy end. S mindez a családomra is kihat, őket is próbára teszi, nekik sincs nyugtuk miattam, mert mindig engem „kell” vigasztalniuk, holott lenne más dolguk is. Maxnek is ott van a családja, és egyre bővülnek, erre kellene gondolnia és nem arra, hogy utánam járkáljon, hogy mikor kell vigaszt nyújtania. Remek időzítéssel bukkan fel mindig és tudja belőlem kihúzni mi bánt, lénye és szavai pedig azt sem hagyják, hogy ellenkezzek. Halk, együtt érző hangja és a simítás a hátamon olaj a tűzre és kifakadok, mely kis időre könnyebbséget jelent, de nem örökre. Szomorúság hallatszik ki hangjából és ez fáj, csak másképp. Nem akartam még őt is szomorúvá tenni, de tudom hogy megy ez, ami őt bántja az engem is, ha örül, akkor én is. Így van ez rendjén, épp csak nem mutat egyenlőséget a mérleg nyelve. Sokáig tart mire megnyugszom annyira, hogy meg tudjak szólalni újból, először a sírás halkul el, majd a szipogás is, végül a nehéz sóhajok. Kissé eltolom magam tőle, de karja még bőven át tud karolni, csak annyi hely kell, hogy kezemmel le tudjam törölni a könnyeimet mielőtt felnézek rá. Nem tudom hol kezdjem, vagy kezdjem-e egyáltalán. Szeretnék beszélni róla mi az ami bánt, de nem mondhatom el. Max előtt azonban nem akarok titkolózni, neki nem akarok hazudni, különben sem menne, de megbántanám vele és minden eddig szeretetét mellyel vigasztalt a sárba tipornám. Csak egy pillanatra emelem fel a tekintetem, de látva arcán a szomorú vonásokat, ismét lehajtom a fejem, a mozdulatból érezhető fellobban lelkiismeret furdalásom, amit előfutárként érkezik, még mielőtt bármit is mondanék. * -Sajnálom, hogy megint…azért akartam egyedül maradni….de jó, hogy itt vagy. Majd elmúlik, idővel jobb lesz. *Mondhatnám, hogy mer megszokott ez az állapot és lassan már észre sem fogom venni, de még magamnak is hazudnék. Arcomat ismét a mellkasára hajtom, a tó befagyott tükrét nézem meredten, nem tudnák most Max szemeibe nézni.* -Az ember azt hihetné, hogy már nem lesz rosszabb, de az élet mindig rácáfol. Az lenne a legjobb ha soha többé nem találkoznák emberekkel, akkor nem csalódnék. *Persze nem a családomról van szó, bennük sosem csalódtam és nem is fogok. A törvények azonban nem engednek túl sok mindent. A boldog házasság csak egy álom egyeseknek, és én nem vagyok olyan szerencsés, mint Max. Szó se róla, nem sajnálom tőle, megérdemli. Örülök, ha boldognak látom és még többet kívánok neki, de a többségnek ez nem sikerül. Rossz a rendszer, rosszak a törvények. Emiatt tartok most ott ahol, és emiatt nem mehetek el, hogy máshol, mással boldog lehessek. Csak lopott percek és órák….melyeknek most vége és az oka a rendszer, ami miatt kémnek lettem beállítva, és a kapcsolatunk nem lehet felhőtlen. Az árnyék mindig rám vetül. Egy mások által meg nem értett barátság miatt. Ironikus. *
Csendben vagyok, míg érzései kiadják magukból mindazt, aminek szükséges kijönnie. Jobb, ha kint van, mint bent. Mégis, fáj, hogy érzései ennyire fájdalmasak. Az emberek pedig nem maguktól szomorúak, általában valaki okozza. S ez dühöt kéne, hogy szítson bennem, de az még messze van, mert húgom nyugalma sokkal fontosabb jelenleg. Ahogy Jas nyugszik, én mégsem nyugszom le, de nem mutatom ki. A szipogás és a sóhajok ritkulása után érzem, ahogy távolodni kíván tőlem, s engedem, de ha nem lép el, akkor én bizony ölelem, karjaimban tartom. Rám néz, aztán vissza lehajtja a fejét. Kicsit oldalt hajolok a fejemmel, de nem azért, hogy az arcát lássam, hiszen takarni akarja. Vállát simítom meg. - Ha nem akarsz róla beszélni, nem kell. Csak, ha szeretnél - azt sem szeretném, hogy faggatásnak tűnjön jelenlétem, de azt sem, hogy belefojtsam, amit ki akar mondani. Szeretném, ha tudná, hogy mellette vagyok, tegyen bármit is. - Ezért sose sajnálkozz, Jas - hogy örül annak, itt vagyok, halvány mosoly jelenik meg az arcomon, s tekintetemben megkönnyebbüléssel vegyes hála. Újfent nekem dől, de a tóra nézve fordítja a fejét, így az ölelésen változtatok, hogy rá tudjon nézni. - És ameddig elmúlik, s utána is, szeretném, ha tudnád, itt vagyok. Bármikor - gyengédek a szavaim, megértőek. Még akkor is, ha sosem fogom megérteni lelkének viharait, az én világom egyszerű, mondhatni szürke, az övéhez képest. Sosem leszek akkora fantáziával és lélekkel, szívvel teli, mint Jas lelke és szíve. Most minden rossz, minden negatív és fájdalmas. Megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad erre csak legyinteni, sem általánoságokkal válaszolni. - Talán csak rossz ajtón kopogtatsz - nem mondhatom meg neki, hogy valamit nem tanult meg, mert ebben azért nem hiszek, mert történhetnek csak meg úgy rossz dolgok, hogy megtörténnek. Bal-esetek, amiknek meg sem kellett volna történniük, csak az emberek sajnos pont ott vannak, ahol. Vagy amiben.
*Nagyon szeretnék beszélni arról ami velem történt, ami fáj, ami gyötrelmet okoz, de nem lehet. Nagy sóhaj szakad ki belőlem helyette Max szavaira, mert közben őt is sajnálom amiért megint az én vigasztalásommal van elfoglalva, másrészt, nem akarok neki hazudni. Nem akarom megbántani. Nem ezt érdemli. Bármit bármikor szívesen megbeszélek vele, amikor Jason meghalt akkor is velem volt, és tudott Charles minden lépéséről, csak azért nem verte be a képét, mert megkértem rá. Már csak az hiányzott volna, hogy ő kerüljön bajba miatta. Mondtam, hogy nem éri meg kockára tenni a hivatását és a családi boldogságát. Ez most egészen más. * -Tudom. Mindig mellettem vagy amikor szükségem van rá, de nálam ez már túl sok. *Szipogom bánatomat, mert valóban, mintha a sors fogadást kötött volna magával rám, hogy meddig bírom még. Képtelen ötletem sem marad a gondolataim síkján, persze nem is lehetne megoldani, másrészt én lennék az, aki feloldaná az egészet, mert nem tudok meglenni a családom nélkül és az emberek társasága nélkül. S most még itt vannak a perdaiak is, kedvesek és önzetlenek, szeretem őket. * -Mindig rossz ajtón kopogtatok. Szívesen beszélnék róla….de nem lehet. Valahogy két tűz közé kerültem, a szívem odahúz, a lelkem és a becsületem meg ide. Mikor azt hiszem megtaláltam a boldogságot, valami mindig közbeszól, mintha az élet irigy lenne rám, ezért megfoszt attól. Soha senkit nem bántottam, mégis elszenvedem mindenki fájdalmát. *A sírás újból a torkomat fojtogatja, de visszatartom, csak ajkaim remegnek meg, veszek egy nagy levegőt és lassan fújom ki. Nem is nézek fel Max-re, úgyis tudja min megyek keresztül anélkül, hogy látná az arcom. Jó a karjai között, szeretem őt, de most szívesebben lennék más karjainak ölelésében, mert akkor az azt jelentené, hogy vagy csak egy rossz álom volt az egész, és felébredtem, vagy túl vagyunk rajta, megbeszéltük és ott folytatjuk ahol félbeszakadt.*
Más talán értetlenül ácsorogna, hogy esetleg talán ő túl sok. Ám értem, miről beszél. Az élettől kapott megrázkódtatások túl sok, amivel mélységesen egyetértek. - Sajnálom - nem jöhetek azzal, hogy ha nem lenne ilyen erős, akkor nem kapna ilyen megpróbáltásokat. Egyszerűen nem értem, miért történnek ezek vele, s hiszek abban is, semmi sincs véletlenül. - Mi lenne, ha hagynád, hogy rád kopjon valaki? - a többire azonban csendben maradok, és valami bizseregni kezd a tarkóm körül. Hosszú percekig csendben maradok, gondolataim cikáznak, legyűrve feltörekvő érzelmeimet. Azok mindig rossz tanácsadók, s csak rosszabb a vége. - Két tűz közé? Odahúz? Miért nem beszélhetsz róla? Olyasvalakivel találkozol, akivel nem találkozhatnál? - ha házas emberbe szeretett bele, mert ez bizony szívfájdalom lehet, az elárulás egészen más, és Jes-t érte már elégszer szívfájdalom, hogy felismerjem jeleit, akkor nagyobb a gond, mint sejtettem. - A szívnek nehéz parancsolni, kit szeressen - egy picit jobban átkarolom, érezze, hogy itt vagyok vele, akkor is, ha ez a helyzet. Még akkor is, ha valahol helytelenítem, és valahol úgy vélem, ha valahol megrendül a szeretet, ott mind a két fél tett érte. S azt is, hogy még semmit sem tudok, s ne bocsátkozzak feltételezésekbe. - S ne mondd el, ha nem akarod - szinte suttogom neki. Kezem önkéntelenül simít orcájára, arcívére, majd haját simítja tenyerem. - Te képtelen vagy bántani bárkit - nyugodt magabiztossággal állítom ezt, mert hiszek benne. Érzem, hogy lelke máshová kívánkozik, de ott nem lehet, hiszen akkor ott lenne. Sóhajtok egyet, halkan. - S mi van, hogy a sors csak szeretné felhívni valamire a figyelmedet, de nem vetted észre? Vagy ... félsz valamitől? - továbbra is úgy kérdezem, hogy ha nem kíván beszélni róla, akkor csak hallgatok.
*Max mindig eléri, hogy kiöntsem a szívem és a lelkem, nem haragszom ezért, most is jó, hogy elmondhatom valakinek, neki, azt ami bánt. Gyógyír fájó lelkemre a vigasztalása, ám bármennyire is szeretném rázúdítani a bánatom, oda kell figyelnem mit mondok. Nem tudok, képtelen vagyok mindenre oda figyelni és hazudni sem akarok neki, nem is menne. Az első mondat után tudná, hogy nem mondok igazat és az talán az igazságnál is jobban fájna neki. De még belefér egy kesernyés mosoly is amikor azt tanácsolja, hogy hagyjam míg rám kopog valaki. A mi világunkban legfeljebb a Családügyi Hivatal egy tagja kopogtathatna képletesen lebegtetve egy újabb házasság dokumentumait. Az élet nem olyan egyszerű, aki rám kopogtatott is rám csapta az ajtót. S aztán elszabadul minden, lelkem háborog és a sorsomat okolom mindenért, kicsúsznak azok a szavak, melyeket a lelkem mélyén kellett volna elzárva tartanom. Az ijedtség miatt összerezzenek a karjaiban, a lényegre törő kérdések az elevenembe vágnak, én meg teljes elkeseredésemben rábólintok. Igen, olyasvalakivel találkoztam akivel nem lehetne, de igaza van abban is, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. A baj csak az, hogy Vadember nem is tudja, hogy szeretem. Talán ha elmondom neki, nem szakított volna velem olyan könnyedén….persze ha nem viszonozza az érzéseimet, akkor épphogy azért ment volna el. * -Nem nehéz, hanem lehetetlen. Ezért fáj annyira. *Szipogom bele a ruhájába keservemet és érzem, hogy a könnyeim újra megindulnak, de most csendesen, megbújva, lassú folyamként gördülnek le az arcomon. * -Mégis mire szeretné felhívni a figyelmem? Arra, hogy nem lehetünk együtt, csak arra. És igen félek, olyan sok mindentől félek. Félek attól, hogy végleg elveszítettem, félek attól, ha mégsem, egyszer kiderül, félek attól, hogy miatta titeket veszítelek el. Csak szerettem volna boldog lenni, még ha csak néhány órára is, távol a Várostól, távol mindenkitől. Szabadnak éreztem magam, nőnek éreztem magam, boldognak éreztem magam, de ennek most vége. *Fel sem nézek, csak szorosan ölelem a bátyámat, és minden egyes szóval újabb és újabb kövek gördülnek le rólam. De a legsúlyosabb ott marad a szívemen.*
Az összerezzenésre összefacsarodik a szívem, s a kérdések nekiindulnak belőlem. Egyáltalán nem vádlóak, puhán kérdezőek, ám talán túl erős is a kérdésem, s már-már visszavonnám, vagy terelnék, amiko megérze a bólintást. Mélyet sóhajtok, lassan. A szív dolgai egészen mások, mint a Családügyi Hivatal dolgai. Nekem nagyon szerencsém volt. Talán túlságosan is: elhappoltam húgom elől a boldogságát. Lehetetlen. Tehát valóban házas. Megsimitom hátát, ott marad tenyerem, mintha ezzel meg kívánnám támasztani. Hallgatom, végre megindulnak szavai. Nyugtatóan ölelném át, elvéve tenyerem hátáról, de az ott marad, ahogy egy része a szavainak a fülembe talál. Miatta minket veszít el. Aztán pedig azt, hogy távol a Várostól, és szabad. Csendben maradok egy ideig. Ahogy rakom össze az értelmét mindannak, amit hallottam, hideg kúszik fel a hátamon, végig a gerincemen, s bizseregni kezd a tarkómnál. Ez nálam mindig a rossz előjel, de most nem az irányomba. Füléhez hajolok. Amit kérdezni akarok, nem akarom, hogy bárki és bármi meghallja. - Úgy érted, olyan távol, ami elér a hegyekig? - mert ha Elorakot, vagy bármelyik perdai települést mondta volna, akkor kimondta volna. Ugye?
*Max mindig is értett ahhoz, hogyan húzzon ki belőlem finoman olyasmit, amit nem akartam elmondani. Életem nagy részében nem is volt okom titkolózásra. Kislányként mindig is jó gyerek voltam, amit elkövettem azok apróságok voltak és inkább csak szeleburdiságom okán történtek meg, nem szándékos csínytevések voltak. A házasélet dolgait anyával beszéltem meg, Jason pedig igazán kedves volt hozzám, talán egészen másképp alakult volna az életem, ha ő nem hal meg. Charles-szal való házasságom már nagyobb kényszer volt, és az első hónapokban Jason-t okoltam, amiért meghalt és belekerültem egy olyan házasságba, amit minden harcom és igyekezetem ellenére egyetlen porcikám sem kívánt. Az volt a szerencsém, hogy már a Perdán élhettem és a természet, az új kihívások, a munkám kárpótolt. Nem akartam panaszkodni, de Max akkor is látta rajtam, hogy valami nem jó, sok minden nem jó, és kiszedte belőlem. Nem haragudtam érte, akkor is olyan kedves volt és odaadó és gondos, mint most. A szavak könnyedén jöttek ajkaimra, karjaiban megtaláltam a menedéket, a biztonságot és csak mondtam oda sem figyelve arra, hogy mit árulok éppen el. Csak akkor eszméltem, amikor a fülemhez hajolt és olyan halkan kérdezett, hogy alig hallottam szavát, de értettem. Megértettem és ismét összerezzentem. Immár a félelemtől. Nem tudtam hogyan reagál majd erre, és féltettem Vadembert is, jóllehet szinte semmit nem tudtam róla és pont ez volt a jó. Akaratlanul sem árulhatom el, Max csak annyit tudhat róla, hogy ellenálló. A kérdés is annyira rá jellemzően finom volt és puhatolózó, körülírt és mellőzött minden konkrétumot. Kissé elhúzódtam tőle, hogy fel tudjak rá nézni, arcomon és szemeimben még ott csillogtak a könnycseppek, de árjuk már elapadt. Tekintetemben ijedtség lapult, akár a riadt kis állat a bokorban, mikor megérezte a nagy vad szagát. Nagyot nyeltem miközben aprót bólintottam és vártam, mit szól mindehhez.*
Amikor felnéz rám már tudom, mit fogok kapni válaszul, mégis, ahogy látom azt az apró bólintást, minden elnémul körülöttem. Bár kintről nézve csak pár tizedmásodperc lehet, belül hosszú időnek tűnik az a csend, ami bennem van. Aztán messziről, nagyon messziről, s mégis a legközelebbi helyről, egy hang szólal meg bennem. A szívedre hallgass. Erre halkan és lassan, levegő kerül ki a tüdőmből. Mert míg az eszem azért kezdene eszeveszett zsibongásba, mert a félelem vezérli, a féltés, hogy mi lesz vele, mi lesz a szüleinkkel, ha ez kiderül? A szívem azonban sziklaszilárdan áll. Neki nem számítanak mindezek, mert nem ez számít. Nem ez a fontos. Aztán megint a gondolataim kerülnek előtérbe, megnyugodva, hogy milyen jó, már nincsenek együtt, mire a szívem húgom felé nyúl. Mert ha valami képes így fájni, amikor már nincs... Ez annyira ő... Halkan elnevetem magam, megingatva a fejem, majd leszegem, s pár másodperc múlva úgy nézek rá. - Boldog voltál vele? - kérdezem halkan.
*Félve tekintek fel Max-re, akaratlan szavaim, a szívem fájdalma olyasmit mondatott velem, amit soha nem akartam. Ezért nem is szólaltam meg amikor kérdezett, ajkaim némák maradtak, bólintásom olyan volt, mintha nem mondtam volna semmit. Persze ettől még az igazság kiderül, legalábbis egy része. Már nincs jelentősége annak, he nem mondok többet, ha nem árulom el annak az ellenállónak a kilétét, hiszen szakítottunk, nem fogunk többé találkozni, így „bajt sem hozhat” rám. Ugye? Azzal biztatom magam, hogy Max is így gondolja, de a csend nagyon hosszúra nyúlik, és én nem tudom mit gondoljak. Nem tudom, nem jövök rá arra, hogy a testvérem mire gondol épp, mi játszódik le a fejében. Az arca komor, és az sem jelent jót, amikor nehéz sóhajjal engedi ki az addig bent tartott levegőt. Mikor lehatja a fejét, nekem is kicsit lejjebb kell biccentenem, hogy továbbra is lássam az arcát, a tekintetét. Végül halkan ugyan de felnevet én pedig nem értem. Tényleg nevet vagy csak érzéki csalódás? Mit mondtam ami derűre adott okot? A kérdés azonban mindent eszembe juttat, minden boldog pillanatot, minden nevetést, minden csókot….mielőtt….fordult volna velem a világ. Nagy levegőt veszek, de hang nem jön ki a torkomon, nem tudom mit mondhatnék, s ha kimondom akkor mennyire fog fájni. Elfordítom a fejem a tó felé, ez nem az a tó, mégis ott látom magunkat a partján, nevetve, egymás karjában….és eszembe jut az is, mi volt az oka annak, hogy Vadember szakított velem. Elrontottam. Az én hibám volt, nem bíztam benne, noha megfogadtam, hogy nem láncolom magamhoz. Tudtam, hogy az elválás fájdalmas lesz, csak arra nem számítottam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Még most sem tértem magamhoz. * -Igen. Minden pillanatban. De elrontottam. *Szavaim közben is a tavat néztem, csak azután fordultam ismét vissza Max-hez. Most én ingatom a fejem, még mindig nem értem annak a nevetésnek az okát.* -Miért nevettél az előbb? Minek örültél? *Egy kicsit még rosszul is esett, de nem teszem szóvá, hiszen nem tudom mi késztette rá. Picit el is tolom magamtól, kezemet az arcomhoz emelve törlöm le a könnyeimet, melyek most elapadtak, de ki tudja mikor indul el újra az árja. A ruháján sötétlő foltokra pillantok, bizonyítékai annak, hogy az elmúlt percek nem egy rossz álomból valók. *
Azt hiszem, talán nem kellett volna feltennem a kérdést, hiszen az eddigi események nem éppen azt vallanák, hogy nem volt vele boldog. Éppen ellenkezőleg. Néha azonban ki kell mondani, tudom. Egy pillanatra talán harag az, amit érzek. Mert nagyon fáj és dühít az, hogy mindig. Mindig, ha valami rossz történik, akkor az az ő hibája. - Valóban te rontottad el? - jellemzően mindig magát állítja be hibásnak, és igazán kinézhetne már a fejéből, hogy észrevegye, ez nem így van. - Örülni? - nézek rá. - Láttál te valaha örülni azon, amikor te szenvedtél? Hogy ettől én boldog vagyok? - komolyan nézek rá, érdeklődéssel. - Miért ez jutott elsőnek eszedbe, s nem az, hogy mindig ott voltam neked, ha valami gond volt, s most is itt vagyok? Hogy támogassalak? A ruhámon lévő foltok árulkodnak arról, mennyire is igazak szavaim. Mindentől megvédeném szívem szerint, de akkor nem a saját életét élné. S van egy olyan érzésem, hogy mintha inkább ő vonja bele magát minduntalan olyan helyzetbe, ahol csak rosszul járhat? De vajon mitől van ez? Hol tudnánk megtalálni azt, amitől úgy hiszi, neki ilyennek kell lennie? - Azon nevettem, hogy híresen vonzod az abszurd helyzeteket. És az abszurd helyzetek belőlem nevetést hoznak ki, mert annyira abszurdak, hogy azon csak nevetni vagy mosolyogni lehet. - azt nem teszem hozzá, hogy ez segít abban, hogy ne omoljak össze, vagy adjam fel. Mintha azzal szelném át az illúzió falát, s akarnék a valóságra rálátni. - Hol találkoztál vele először? - nézek rá. - Mióta... vagytok... voltatok együtt?
*Ha arra gondolok, hogy nem bíztam meg Vademberben, hogy számon kértem Tywinna miatt annak ellenére, hogy pont én döntöttem el az ellenkezőjét, ráadásul okot sem adott arra, hogy kételkedjek benne. Akkor igen, én rontottam el, de nagyon. Megbántottam őt, úgy ahogyan soha senkit. A történteket nem mondom el, így is eléggé fáj ha csak rágondolok, de bólintok. Ebben nincs kétségem. A halk nevetésre azonban felnézek rá. Nem gondolok róla rosszat, pusztán érdekel miért nevetett, mi jutott eszébe ami mosolyt csalt az arcára, és gyorsan visszakozom is amikor félreértve engem, komolyan néz rám. Szavába vágva igyekszem menteni a menthetőt.* -Nem, dehogy, nem így értettem. *Max meg folytatja és sikerül egy alapos és mély bűntudatot elhintenie bennem. Felemelem a kezem, hogy egyetlen pillanatra megérintsem az arcát.* -Tudom, mindig itt vagy nekem amikor szükségem van rád. Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Csak meglepődtem. *Hitetlenkedve magamon, hogy megint butaságot mondtam, megint nem gondolkodtam mielőtt megszólalok ingatom a fejem majd le is hajtom. Nagyot sóhajtok mielőtt a bátyám újra megszólalna. Szavaira felnézek rá, figyelmem az övé már és nem a ruháján sötétlő foltoké. S aztán elmosolyodom. Igaza van, ezen már én is gondolkodtam, számtalanszor eszembe jutott, hogy állandóan ilyen helyzetekbe kerülök, de persze akkor nem a derű volt a főszereplő. Most is kínomban nevetek. * -Igen, igazad van. Valahogy nekem sosem sikerül jó helyzetekbe kerülnöm, vagy ha igen, azokból rosszul jövök ki. Mindig elrontom valahol. *Max-nek a nevetés, nekem a festés segített eddig. Most már az sem nagyon, már nem tudom magamból kifesteni a bánatomat, nem tölt el örömmel, sem megnyugvással. Nem is tudom mit vártam ezek után, Max természetesen tovább kérdez, érdekli a dolog, nekem meg gondolkodnom kell mit és mennyit mondjak el. A sóhajtás lelkem fájdalmának egy darabját kovácsolja bele a szívembe, emlékezve az első találkozásra, amit még nem mondhatok „eggyüttnek”. De persze minden ott kezdődött. * -Emlékszel még arra amikor a kutatóállomásnál megtámadták a katonákat az ellenállók? *Belegondolok, hogy milyen régen volt, mégis oly közelinek érzem. Talán csak azért, mert nem sokszor tudtunk találkozni, a nekünk adatott idő kevés volt és máris vége. * -Megijesztett, de nem bántott és egyfolytában piszkált, felborította a legszebb kék festékemet, eltörte egy ecsetemet és leszólta a szandálomat. Megjegyzem igaza volt, mármint a szandál nem éppen praktikus viselet az erdőben. De azt mondta látott már sokkal szebb kéket is és később…egy másik alkalommal azt mondta a szemeim azok. Igazán flörtölt velem és hiába bosszantott, mégis nőnek éreztem magam, egy szép nőnek akiért érdemes leteríteni néhány katonát, pedig nem miattam tette. Én meg, teával kínáltam. *Elnevetem magam, bár kissé keserű a felidézett szép emlékek miatt. * -Callum azt mondta egyszer, én lennék az egyetlen ember aki teával kínál egy ell….*Ijedten hallgatok el és még körül is nézek, de szerencsére közel s távol nincs senki a tó partján. * -…és igaza volt.
Érdeklődéssel nézek rá. - Akkor miként értetted? - kérdésem csendes. S egyben még nem tudom, hogy szégyelljem-e magam ezért a feltételezésért. Talán előbb kellett volna kérdeznem. Igen, legközelebb így fogok tenni. A felemelt kézre magamban lefagyok, míg ha kívülről még mindig az érdeklődést látni bennem. Röpke pillanat, mozdulat nélküli. Tudom, mit jelent, és nem örülök neki. Azután elmúlik ez az érzés, mert megértem, nem nekem szól. - Nem bántottál meg. Én értelmeztem másként a kérdésedet. Sajnálom. S nem, egyáltalán nem annak elkerülésére, amit most érzékelek felőle. Rengeteg időmbe került, mire ezeket az érzéseket szétválasztottam magamban, melyik az övé, melyik az enyém. - Valóban mindig?- egy időben dühös voltam magam ezekért a szavakért rá tőle. Mindig, soha, állandóan. Ezek olyan kifejezések, amelyek nem a valóságot adják. Mert nem, nem mindig. - Tán nem gyönyörűek a festményeid? Tán nincs egy szerető családod, aki itt legyen neked? Tán ostoba és buta vagy, hogy ezért vagy a kutatóállomáson, és nagyon fontos munkát végzel?- vezetem rá arra, hogy talán lehet, most a gödör mélyén hiszi magát, valójában nem ott van. - Követünk el hibákat. Ez olyan, mint a bukás suliban. Addig úgysem mész át, míg meg nem tanulod.- mosolygok rá halványan, biztatva azon, hogy remény az van, hiszen nagyon eszes, ha nem tudja, majd megtanulja, amit ebből szükséges megtanulnia. A kérdésre elkomorodva bólintok. Igen, emlékszem, s a mai napig furdal a lelkiismeret, hogy nem voltam ott, pedig nem tehettem róla. Máshová voltam beosztva, s még jóval azután tért vissza a csapat. Addig nem is mondták el nekem, amiért nagyon mérges lettem, nagyon kevés hiányzott, hogy megint más terepre kerüljek, munka terén. Nagyon kevés múlik azon, hogy a gondolatom ki ne csússzon a számon: a tinik viselkednek így a lányokkal, fedve zavarukat. Ennyire fiatal lenne az a fiú? Belegondolva, Jasminehez az ilyen jelleműek sokkal közelebb állnak hozzá, mint az olyanok, mint például én, vagy a ... inkább hagyjuk. Hát ez hiányzott a kapcsolataiban. Megértem végre, mi az, amit nem kapott meg az eddigi kapcsolataiban. És megértem, mennyire másként nézek rá, s gondolok rá. Ő a húgom, nem egy nő a sok közül. Igazából nőnek sem gondoltam sosem, inkább érzékeny lelkű testvérnek... Lám, nekem is van mit tanulni. Hálásan gondolok arra, hogy erre vettem lépteim. A félig kimondott szó, és az egyik kancellár neve egy mondatban, rám zúdítja a valóságot. Jas nagyon nagy veszélyben volt. És van is, ha ez kiderül. S az az érzés, egyszerre vagyok megkönnyebbült, hogy már nincs abban a kapcsolatban, s egyszerre vagyok szomorú, hogy aki igazán szerethette volna, azt a dominiumiak megölnék, ha rátalálnának. Egy rövid időre behunyom szemeim. Ha nekem kéne választanom, azt mondanám, de látod, mégis milyen szuper, hogy már nem vagytok együtt, hiszen nagy bajban lennél most. De ez... ez a félelem, akire és amire sosem hallgattam. S megérkezik a másik hang is. Kinyitom szemeim. - S úgy látod, hogy már nem tudnád jóvátenni? Hogy beszélj vele? Valóban szeretetitek egymást, hiszen akkor nem fájna így neked. - szomorúság csillan a szemeimben. - Hagyj egy kis időt magadnak. S ha még mindig ezt érzed felé, akkor keresd meg. Vagy... ha összebukkantok, az is egy jel.- mosolyodom el. Mert ezt végre ő választotta magának. Ez az ő választása.
*Ez a mostani félreértés is miattam volt, és mikor Max sajnálja amiért félreértett, szavaimmal rámutatok az általam gondolt tényre.* -Látod, most is én rontottam el, rosszul fogalmaztam. *Ebből fakad a „mindig” is, bár a visszakérdezésnél azért hezitálok, mert valóba nem mindig vagyok biztos abban, hogy én rontottam el, csak akkor amikor tudom is mi történt. Keserű mosoly mögül hallatszik az a név, akinek tulajdonosával sosem tudtam mit kezdeni.* -Talán nem. Charles-nál fogalmam sincs mi volt a hiba. *S tényleg nem. Én igyekeztem megismerni őt és magamból is ugyanannyit adtam a kapcsolatunkba amit a Családügyi hivatal hozott össze, máig nem tudom milyen megfontolás alapján. Ám Charles nem volt vevő rá, rám és úgy igazán semmire amit tettem. A teljes közömbösség néha sokkal rosszabb, mint a gyűlölet. Max példabeszéde azonban olyan bevezetővel indul, amire mosolyognom kell és ez már nem keserű, hanem hálás és köszönettel teljes. * -A szerető család nem csak az én érdemem. Ahhoz nektek is hozzá kellett tenni, de igen, igazad van. Vannak nagyon jó dolgok is az életemben, amit nem cserélnék el. *Azonban ebben a pillanatban felmerül bennem a kérdés, hogy vajon tényleg nem cserélném el? S a szívem egyre inkább húz el valahova a távolba, azok közé a hegyek közé, melyeket nem rég Max említett. Sokszor megfogalmaztam már gondolatban, mi is az ami visszatart attól, hogy elhagyjam a Várost. A családom. Ám nem azért, mert ők a mindenem. Szeretem őket nagyon és bármit megtennék értük, mégis…inkább a féltés az ami miatt nem visz a lábam ki a kapun. Ha lenne lehetőségem később visszatérni és látni őket, megölelni mindenkit, elbeszélgetni úgy, hogy aztán ismét elmenjek minden következmény nélkül, akkor megtenném. Bólintok, még messze vagyok attól, hogy megtanuljam a leckét. Eddig egy álomvilágban éltem, a valóság csak akkor csapott le rám, amikor megismertem Vadembert és vele megismertem egy egészen másik világot is. Az akadály azonban túl magas, hogy átugorjam. Már az is meglep, hogy Max jobban érdeklődik afelől, mi is történt igazán. Azt hittem majd azt mondja, hogy jobb így, és békéljek meg vele, mert nagy bajba kerülhettem volna ha kitudódik. Tisztában voltam vele, féltem is minden nap, féltettem a családomat, hogy rajtuk torolják meg az én hibámat. Csak akkor nem féltem amikor Vademberrel voltam. Akkor valahogy minden rettegés háttérbe szorult, kisütött a nap és minden pillantását úgy éreztem a bőrömön, mint a lágy nyáresti szellőt. Simogatott….elhessegetem a képet és az érzést is. Már csak az emléke az enyém, mellyel minden este fájdítom a szívemet. Max szavaira úgy is felkapnám a fejem, még gondolataim közepette is. Csodálkozva nézek rá, tekintetemben ott a kérdés. „Hogy jóvá tenni?....Keressem meg?” Azt hiszem megint tanultam valamit a bátyámról. S újra felrémlik bennem az érzés ami Vademberrel szemben is. Nem bíztam benne. Nem bíztam abban, hogy szeret annyira, hogy még pártolja is ezt a kapcsolatot, ami minden normális ember fejében halálra van ítélve. Próbálom összeszedni a gondolataimat, az egész nem olyan egyszerű. S erre halkan felnevetek. Tywinnának is folyton ezt mondtam; nem egyszerű. Képtelen voltam neki az életünket és a helyzetünket elmagyarázni. Még mindig hitetlenkedve szólalok meg, mosolygom azon ami eszembe jutott, Max érdekes álláspontján, magamon.* -Nem gondoltam volna, hogy ezt mondod. Azt hittem, inkább örülsz majd annak, hogy nem keveredem bajba miatta. Vagy inkább megkönnyebbülsz, azt hiszem ez a jobb szó rá. Arra nem számítottam, hogy a békülésre ösztönzöl, még akkor is ha az elvesztése fájdalmas volt. *Ellépek egy kicsit tőle, de megfogva kezét finoman húzom magammal egy sétára. * -Én tudom mit érzek, de sosem mondtam neki, mert féltem attól, hogy megijesztem vele. Ő sem mondta ki, talán fél az elköteleződéstől, talán azért, mert ha minden kiderül, fájdalmasabb lenne az elválás. Mindketten megelégedtünk azzal, hogy néha találkozunk és együtt lehetünk. De…*És itt jön a másik ok, ami nem igaz, mégis ugyanúgy fáj. * -…tud arról, hogy Callum a barátom és bár azt mondta bízik bennem, úgy érzem még sem. Tudod az ell….szóval ők kapcsolatban állnak a JL-el, és szerintük Callum kémje vagyok. *Felnevetek. Mintha képes lennék rá, képes hazudni, ferdíteni, csapdát állítani. * -S ott volt Tywinna. Egy perdai lány aki a barátnőm is lehetett volna, de pechemre oda van….ő érte. Nem kicsit keverte meg a dolgokat és ebből egy jó nagy vita alakult ki. Én nem bíztam meg benne és számon kértem, holott megfogadtam magamban, hogy soha nem teszem. Szóval igen, elrontottam és nem hiszem, hogy valaha helyre tudom hozni. *Max szavai azonban már bevésődtek a lelkembe és az elmémbe, és ha most azt is mondom, hogy lehetetlen, biztos vagyok abban, hogy meg fogom próbálni. A kavics üzenetek….ha még a helyén van az a kis álkavics, talán….*
- És mi van, ha én értettem félre, nem te fogalmaztad meg rosszul? Egy beszélgetésben ott a másik fél is, aki ugyanolyan hibás egy félreértésben.- komolyan nézek rá. De ha tovább szapulja saját magát, akkor hagyni fogom. Ha ő úgy érzi jól magát, hogy állandóan szenved, akkor tegye, én viszont ki fogok onnan vonulni, mert az már nem az én történetem. És benne van az is, hogy ismét félreértem. Lám, ezért is fordultam anyánkhoz sokszor, mert nem igazán értem, mi zajlik húgomban. - És már nem is fontos. Elmúlt. - Charles múltidő, minden értelemben. És folytatja. Ebben már nem tudok mit tenni, mert ha meg jó van az életében, akkor az meg csak másoknak köszönhetővé teszi. Nem tudok rá mérges lenni, egyszerűen csak elfogadom, hogy ő ebben az érzelmi világban érzi jól magát. Még csak szomorú sem tudok lenni. Csak azt látom, hogy ezzel érzelmileg is el fogunk távolodni, mert ebben nem vagyok hajlandó részt venni, amit tesz magával álllandóan. - Miért kéne elcserélned? Mi késztet arra, hogy erre gondolj? Most már nem reagálok arra, hogy nem gondolta volna. Biztosan megint féreérteném, majd végiggondolom, vagy majd idővel kiderül, miért is mondta ezeket a szavakat. Hagyom, hogy megfogja kezem, s haladok vele, összefont ujjainkkal kezemben. - Ha boldog vagy, ugyan miért érdekel, más mit gondol, vagy érez a boldogságod felől? Miért attól függ, hogy mennyire legyél boldog, amikor az a legfontosabb, hogy te mit érzel, mások érzéseitől függetlenül? Szereted? Boldog vagy vele, teljesnek érzed magad vele? Akkor mit érdekel az, ki mit mond vagy gondol, érez? A te életed. - szabálykövető vagyok, betartom a törvényeket, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehessek boldog a saját magam módján, szabályoktól függetlenül. Nem azért vagyok boldog, mert a törvény azt mondja ki, vagy az tesz boldoggá. Hiszem, ha mással hozott volna össze az élet, mint Hannalee, akkor is boldog lennék, mert dolgoznánk a boldogságon. Vagy én dolgoznék, hogy azzá alakuljon. Mert lehet változtatni, és boldognak lenni, s követni a szabályokat is. - Azért fáj, mert fontos neked a kapcsolat. És még most is az. Különben nem fájna. Döbbenten nézek rá. - Mióta teszed függővé azt, hogy valaki szeret-e, hogy kimondja? - már megint másoktól teszi függővé. És ami azt illeti, a másik is. Elgondolkodva nézek a tó felé. Anyánk mindig mondta, én nem ők vagyok, amit én érzek, az nem olyan, mint az övéké. S ne várjam el, hogy ugyanúgy érezzenek, mint én. Sokáig nem értettem, azt hittem, ezzel azt akarja mondani, hogy önző vagyok. Aztán rájöttem, megértettem, megláttam, mit is jelentettek a szavai. S ez most megint igazolásra talált. Rápillantok, jelezve, hogy ezt meg sem hallottam. Nem érdekel a politika, nem érdekel az ellenállás, nem érdekel a JL. Magamon dolgozom a helyett, hogy másokat akarnék megváltoztatni, és sosem úgy, hogy úgy változtatok magamon, amibe beletörök. Az ostobaság. Meghallgatom a történetet, de ez is csak körítés és hárítás. - Megint igen-nem, fekete-fehér. Nem érdekel, mások mit kavarnak, és kivel, ha azt a valakit szeretem. Az számít, hogy mi ketten hogy működünk. Szereted? Akkor szeresd. Lehet, hogy az érzelmeim mégis csak egy teáskanál szintjén mozognak, de sosem értettem azokat a vitákat, amiket látok másoknál. Nem mondom, hogy nálunk nincsenek félreértések. De az összhang és a szeretet is ott van, amin keresztül átvergődünk a megértésig. Ha nem két perc, hanem két hónap alatt, akkor annyi idő alatt. És addig is ott vagyunk egymásnak. Nem, nem idilli, hanem kőkemény meló. S ők még nagyon az elején járnak a kapcsolatuknak. Sok minden történik, mire megszilárdul egy kapcsolat.
*Max megint megmosolyogtat annak ellenére, hogy az arca komoly marad mikor kérdez. Végül is igaza van, de bárhogy történt is, a lényeg a végeredmény. Valahol elbeszéltünk egymás mellett. Rábólintok egyetértésem jeléül és nem megyek bele abba, ami eszembe jut, hogy ő nem értett volna félre, ha jobban fogalmazok. Ezen elvitatkozhatnánk egy ideig, de nem akarok vele vitába kerülni. Örülök, hogy most itt van velem és kicsit kirángat a bánatból. Felráz, felemel és igyekszik a jobb gondolatok felé terelni. Ugyanilyen könnyedséggel tol tovább Charles-on, bár valóban már a múlté és úgy érzem nekem is sikerült túllépnem rajta – ez bevallottan Vadember érdeme – azért mégis mindig az életem része lesz. Nélküle most nem lennék az aki. Minden keserűség vagy kudarc tanít valamit és hiszem, hogy a Vademberrel való szakítás, vagy, hogy pontos legyek, Vadembernek a velem való szakítása is tanít majd valamit, csak rá kell jönnöm, mit. Assig viszont itt van nekem a családom és Max rávilágít arra, mennyi minden jó is van még az életemben, jóllehet a család csak akkor jó, ha mind jók vagyunk benne. Ezt neki is be kellene látnia, hiszen ha a szüleink nem törődnének velünk, nem lelnénk menedéket sem ölelő karjaik között. Ha Max nem lenne az aki, egy Univerzum nagyságú, önzetlen szívű ember, aki csak azt nézi, hogy másnak hogy lehet jó, akkor nem lenne a mi családunk sem kerek egész. * -Néha eszembe jutott, hogy elcserélném az életem, persze csak bizonyos részeit, de anya rámutatott arra, hogy a kudarcok is az életünk részei. A rossz dolgok szükségesek ahhoz, hogy értékeljük a jót. Már nem jut eszembe, hogy elcseréljem az életemet, vagy az emlékeimet, a sorsomat. *Elmosolyodom, bár nem jókedvű ez a mosoly, hiszen nincs jó kedvem, egyszerűen csak….áldottnak érzem magam, mert ilyen bátyám van. Ráadásul még rátesz egy nagy lapáttal minderre azzal, hogy biztat, keressem meg Vadembert és ha tényleg hibásnak érzem magam, tegyem jóvá. De ez nem olyan egyszerű.* -Szeretem és boldog vagyok….voltam vele, és nem érdekelne ki mit mond, de te is tudod, hogy együtt lennünk sem egyszerű. Sokan bajba kerülhetnek miattunk. Te, a családod, anyáék. Ha megtenném, ha elmennék azért, hogy vele boldog legyek, nem lennék az, mert mindig arra gondolnák, mi lehet veletek. *Ezt már százszor végiggondoltam, igen, mindent átrágtam magamban és tudom, hogy az első pár nap lenne csak felhőtlenül boldog, aztán az eszem folyton azon járna, hogy mi történt az otthon hagyottakkal. S Vadember is pontosan tudja ezt, neki is van veszítenivalója, különben nem kérte volna tőlem, hogy ne keressem meg a családját. Arra rábólintok, hogy vadember valóban fontos a számomra, és tudom, hogy azért fáj annyira az elvesztése. Ebben igaza van Max-nek, abban viszont érzésem szerint nincs, hogy szerinte nem kell kimondanunk mit érzünk a másik iránt. Egy pillanatra megállok, hogy felnézzek rá egy elnéző mosollyal. Bár ő már révbe ért, azért még van mit tanulnia a nők terén.* -Néha ki kell mondanunk mit érzünk. Mert jó érzés a másiknak attól függetlenül, hogy tudja-e vagy sem. Olykor saját magunknak valljuk be az érzelmeiket, még ha a másiknak is mondjuk. Ha kimondjuk akkor magunkat is megerősítjük vele. Ha nem mondjuk ki, akkor félünk még tőle, félünk az elköteleződéstől, akkor idő kell, míg elfogadjuk. Ez fontos. Másrészt talán butaság, de így nem tűnik komolynak és az ember úgy érzi, hogy könnyebb lemondani róla ha úgy hozza a sors. Nos, most ez nem lett könnyebb, legalábbis a részemről. *Nem tudom Vadember hogyan élte meg a szakítást, mennyire könnyedén lépett rajta túl. A fájdalom amit az arcán láttam, betudtam annak, hogy megbántottam és igaza is volt. A lelkiismeretem a mocsár fenekén van. Érdekes módon Max sem Callum nevére, sem a JL-re nem reagál, csak egy mozdulattal, egy apró pillantással adja tudtomra, hogy nem érdekli. Engem viszont érdekel és sajnos Vadembert is, nem tudom hogyan bizonyítsam be neki, hogy nem vagyok kém és nem súgok róla Callumnak. S a bizalmatlanság vajon nem a szeretet hiányát jelzi? S nálam? Én sem bíztam meg benne, kérdőre vontam holott nem volt jogom hozzá. Féltékenység….igen, talán az munkált bennem. Tywinna pedig ezt remekül kihasználta, összekuszált mindent és egymás ellen fordított minket. Remélem boldog, hogy sikerült a terve. Mégsem haragszom rá, sajnálom, hogy már nem lehetünk barátnők és sajnálom, hogy mindig szomorú. Kicsit hasonló az élete az enyémhez, szeretetre vágyik és soha nem kapja meg. Max pedig csak meg akar vigasztalni és lelket önteni belém, erőt adni ahhoz, hogy harcoljak Vademberért még akkor is ha ellenálló. Szomorúan elmosolyodom és nagyot sóhajtok.* -Nagyon megbántottam őt Max, és az a baj, hogy szeretem. Különben könnyebb lett volna elengedni. Nem akartam beleszeretni, de túl fontossá vált. A hiánya pedig hatalmas űrt hagyott a lelkemben. Szeretem, de lehet, hogy hiába, lehet, hogy ő már nem akar semmit tőlem, lehet, hogy neki nem vagyok olyan fontos. *Nem sírok, talán az összes könnyemet elsírtam már, a hangomon azon hallatszik a szomorúság és a kétségbeesés, Vadember hiánya, az iránta való érzelmeim és a tehetetlenség érzése. Csak egy módon tudok kapcsolatba lépni vele és korántsem biztos, hogy ezek után elmegy a vízeséshez és megnézi a kavics üzeneteket, vagy ahogy Max mondta, várok arra, hogy véletlenül összefutunk valahol.*
Megsimítom arcát. - A hibáink is mi vagyunk, ugyanúgy, mint a rossz tulajdonságaink. Ezek vagyunk mi. Ha nem hibáztunk volna akkor, egészen mások lennénk. És akkor úgy gondoltuk, az helyes, amit teszünk, vagy mondunk. És ez számít.- nem vagyok naív, szaladt már öklöm bele jó pár gúnyolódóba, vagy támadóba. Azzal húztam meg a határt, még akkor is, ha azt a másik helyesnek tartotta, amit mondott, vagy tett. Figyelmesen hallgatom ugyan végig, azonban a végén elmosolyodom. - Nagyon kedves tőled, hogy ennyi mindenre gondolsz. És te, hol maradsz Jas? Nem magadnak és a boldogságodnak kéne első helyen lennie? A te életed, a te választásod. A többi pedig a mi életünk és a mi választásunk. Szóval, én, most, csak ennyit hallottam.- felemelem a kezem és "tátogok" vele. - Ha visszanézel életed utolsó napján, ott lesznek a lehetőségeid, amiket elszalasztottál. Csak mert...- jelentőségteljesen tátogok megint a kezemmel. - Azt válaszd, ami felé mennél, a helyett, ami elől menekülnél. - Éppen most fejtetted ki, mennyire is bizonytalan vagy magadban, és éppen ezért másokat kényszerítesz arra, hogy téged megerősítsenek. A többit nem ismétlen meg, azok úgyis megint itt be, ott ki. - mosolygok rá. Elmondtam neki, nem értette meg, a saját bizonytalansága okán. - Mióta baj, hogy szeretsz valakit? - nézek rá megütközve. - Nem éppen az imént mondtad, hogy a kimondott szavak fontosak? Ezek, amiket mondtál, a te gondolataid, a te szavaid, és nem az övé. Neki is van szava, gondolom nem néma, hogy megkérdezd, és majd ő elmondja, mit gondol erről. Sóhajtok egyet. - Szükségetek van egy kis időre. Hogy átgondoljatok dolgokat. És az igazán fontos az az, amit itt érzel, Jas. - mutatok a mellkasára.
*Simogatása mosolyra húzza ajkaimat, szavai mélyen az elmémbe és a lelkembe vésődnek. Igaza van, megerősít engem is abban, amit gondoltam és éreztem, de ettől még nem lett jobb. Ettől még a hibáim valósak és egyre távolabb taszítanak Vadembertől. Lassan bólintok mégis, mintegy magamévá téve minden gondolatát és szavát, egyetértek vele. Azonban mindez nem változtatja meg a döntéseimet, hiába biztat, akkor sem lennék képes elhagyni a családomat azért, hogy Vademberrel boldog legyek, mert nem lennék az. Nem miatta, hanem magam miatt. Kár minden szóért. Közbe is szólnék, hogy fejezze be, mert tudom, nem lennék boldog nélkülük, az ő jólétük nélkül, de halk nevetést csal ki belőlem azzal, ahogyan a kezeivel „tátog” mutatja a felesleges és teljességgel érdektelen beszéd, mindenki számára ismerős jelzését. S aztán folytatja, közben megint mutogat és ez olyan mókás, noha komoly dolgokról szól. A végén nagyot sóhajtok. Ha ez ilyen egyszerű lenne…arra menni, ami elől menekülök. * -Azért vagyok bizonytalan, mert két tűz között állok. Két vágy, két érzés között és nem tudok választani, mert mindkettő ugyanannyira fontos. Néha úgy érzem kettészakadok. *Persze ezt most már Vadember megoldotta, múlt időben kellett volna fogalmaznom, de Max bizonyára érti mire gondoltam. Fel kall kapnom a fejem ahhoz, hogy ránézzek és közbe is szólok, hogy ellenkezzek vele.* -Nem baj, hogy szeretem. *Nem pontosan ez a baj, hanem az, hogy két ellentétes oldalon állunk, holott mindkettőnknek középre húz a szíve. Talán csak a másik miatt, de akkor is. * -Nem, nem néma. *Toldom meg szavait az enyémekkel halkan, mintegy csak magamnak mondva, emlékezve mennyit is tud Vadember beszélni. El is mosolyodom, de arra már ijedten nézek fel a bátyámra, mikor arra biztat, hogy kérdezzem meg Vadembert az irántam való érzéseiről. Ő nem ismeri, nem tudja, hogy ezzel csak elijeszteném. Persze azok után, hogy szakított velem, mi veszíteni valóm van? Elhagy? Még egyszer? A fejemet rázom kicsit, de végül ismét nagyot sóhajtok.* -Igen, időre van szükségünk. Talán a távolság őt is meggyötri. Persze nem kívánom, hogy szenvedjen…*Kapom fel gyorsan a fejem Maxre nézve és húzom el a számat bűnbánóan.* -….csak abban reménykedem, hogy ez az idő őt is gondolkodásra készteti. Talán rájön, hogy…nem tudom. Nem merek remélni, egy újabb csalódásba belepusztulnék. *Ráfogok a mellkasomra tett kezére és megszorítom, majd keserédesen elmosolyodom.* -Tudod, egyszerűen képtelen vagyok másképp létezni. Bonyolult vagyok és mindent csak jobban megbonyolítok magamnak. Mindent többször átrágok, gyáva vagyok hirtelen döntéseket hozni, mindig a következményekre gondolok és aztán…igen, hajlamos vagyok lemondani dolgokról. És ezzel a döntéssel is így voltam és így leszek. Szeretem őt, de titeket is szeretlek és akit szeretek annak nem tudok rosszat okozni. Ha elmegyek, már nem lesz visszaút, talán soha nem láthatjuk egymást. Hogyan lehetnék úgy boldog? Érted? *Vállat vonok, ez már úgy is hiábavaló.* -A hideg időszak miatt úgy sem tudok Elorakba menni, a várost sincs miért elhagynom, szóval tavaszig biztosan nem találkozhatok vele és nem tudok üzenni sem neki. Az idő pedig mindenre gyógyír, nem igaz? Majd elmúlik. *Vagy nem, de ha nem, akkor valódi és nem csak egy ábránd volt amibe beleszerettem, nem csak egy kaland, nem csak a szabadság mámorító érzése. Ez az idő nekem is erőpróba lesz*
Félrebiccentem a fejem. - Inkább bekapcsolt a szokásos Jasmine-i, mindent túlbonyolítok éned. Úgy érzed, hogy ha az egyiket választod, akkor cserbenhagyod a másikat. És mi van, ha ez nem így van? Miért teszed fekete-fehérré? Azért, hogy szenvedj? Mert ha igen, akkor most én elhallgatok. - szeret ilyet játszani, és ha neki ez így jó, akkor elhallgatok. Nem fogom táplálni benne azt jellemét, úgyis megteszi magának. Szeretem, és kívánom, hogy jó legyen neki, ám nem dönthetek helyette. Ha szeret szenvedni, akármennyire is fájdalmas, meghagyom neki, mert másképp nem tanul belőle. Kegyetlenségnek gondolható ez, de ezen én is keresztülmentem, mire megértettem, hogy amíg én így cselekszem, más nem fogja megtenni helyettem. - Nem bizony. - erősítem meg szavaimat. - Akkor? - tárom szét kezeim. - Milyen jogon gondolod a gondolatait és döntéseit helyette? Amikor azok az övék? Majd ő elmondja, miket gondol. Az nem a te dolgod. Hagyom, megfogja kezem, s közreveszem a másik kezemmel eggyütt az övét, s úgy nézek rá. - Te mindenbe belepusztulsz kicsit Jasmine. - még nem tudom, mi okán, mert ez nem az érzékenységére tudom már felírni. Itt valami más van. És azt hiszem, nem is az én dolgom ezt elgondolni, ez az ő élete. Én csak látom, s talán nem is helyesen. - És? - nézek rá érdeklődéssel. - Azt az utat választottad, akkor menj azon rajta. Olyan terheket akarsz magadra venni, amik tényleg nem a tiéd. Az az enyém, anyáé, apáé. Az nem a te dolgod. Boldog akarsz lenni? Akkor tegyél érte. Tedd, azt amivel te vagy te, vállald fel magad. Biztos, hogy soha nem láthatjuk egymást? Akkor hogyan találkoztál vele? Akivel elvileg nem is lehetne? Hmm..? - mutatok rá dolgokra. A tépelődésével, amihez ugyan semmi
Egy ideig csendben nézem, ahogy az íróasztal előtt ülve dolgozik. Mindig szerettem nézni, ahogy elmélyül egy-egy ... akármiben is. Csak elképzeltem, ahogy a megoldásokon jár az esze, vagy éppen rendszerez. És olyankor szeretett egyedül maradni. Xander alszik, mostanában inkább magamra hagyom csimpaszkodni, hogy Hannaleenek ne kelljen annyit emelgetni. Így mostanában kifejezetten apás fürdések vannak, vagy ha nagyon az anyján akar lógni, akkor ügyesen leszerelem róla. Felpillant, mosolyából látom, nem zavarja, hogy néztem, de nem is kíván beszélgetni, így csak intek neki, s pár lépés után már a bejárati ajtón túl vagyok.