'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
- Mm - morranok halkan, tőlem szokatlanul természetes hangfekvésben. Mintha csak számítottam volna a megjegyzésére, noha nem ez a helyzet. - Az vagyok. Máskülönben komoly maradok, így reá hárul a feladat, hogy megállapítsa, vajon tréfának szántam-e a dolgot: nem kétséges, hogy bizonyos tekintetben kissé el vagyok telve magamtól, ám ebbe csak ritkán avatok úgy igazán be másokat. Ha figyel, láthatja, hogy nemigen foglalkoztat, minek könyveli el - egyik esetben sem fog különösebben nagyot tévedni.
Magamon érzem a jégszilánkszín szempár kíváncsi tapogatózását, amíg a pincérrel beszélek, de a figyelem kivételesen nem érint kényelmetlenül. Megszoktam, hogy lesnek rám, a méricskélés alapköve az életemnek; Moor az asztal túlfeléről anélkül folytathatja a megfigyelésemet, hogy felidegesítene vele. Nem kétlem, hogy mást várt, leginkább azért nem, mert úgy vélem, Lewis hadnagy közeli barátjaként Williamet ismeri mindannyiunk közül a legjobban. William, bár a címét tekintve ugyanolyan kancellár, mint én vagyok, azért mégis csak egy felkapaszkodott közember, ez pedig úgy különíti el tőlünk, idefenn születettektől, mintha üvegharanggal letakarva járkálna. Az igazság az, hogy akármennyire is hatalmas lakosztályban él és akármennyire drága öltönyt húz, végső soron akkor is csak egy McGrover marad; nem kétlem, hogy az efelett érzett tehetetlen keserűsége az egyik ok, amiért olyan szörnyűségesen rossz természetű még most is, évekkel a rangja kivívása után. Mindig is sértette a büszkeségemet, hogy közönséges durvasága kancellári vonásként épült be a köztudatba, és sokért nem adnám, ha soha többé nem kellene fültanúja legyek annak, ahogyan a rangban alá tartozókkal, azaz a világon csaknem mindenki mással bánik. Ami ennél is rosszabb, visszataszító módszereivel az én tekintélyemet is aláásta valamelyest. Egy kancellár nem bántalmazza és félemlíti meg az embereket csak úgy. Nekem okom sincsen rá; így is kellőképpen tartanak még az árnyékomtól is. Mélyen megsebezné az önérzetemet, ha megneszelném, hogy a planetológus hasonlóra számított tőlem egészen eddig a percig. Ha így is volt, egyelőre megtartotta magának. Egyelőre.
Most azonban leköti a rendelés, és rajtam kivételesen nem jelenik meg semmiféle helytelenítés a hallatán. Részben azért, mert sohasem voltam az etikett legfegyelmezettebb hívének mondható én sem. Számomra nincs hiba abban, amit kér, bár bizonyos vagyok benne, hogy Evans éppen most állna fel az asztaltól - már ha egyáltalán eddig kibírta volna. De hát Evans egy valódi előkelőség. Kinek van ahhoz türelme? Nekem is csak akkor, ha jó előre meghív. A pincér szemrebbenés nélkül távozik, Moor pedig újból énfelém fordítja késéles figyelmét. Nem próbálok meg kitérni előle. Végighallgatom a bevezető csevegést, s közben úgy döntök, egyszerűbb, ha engedem egy kicsit kilépni a vonalból. Ha már itt van. Igaz, ha magamba néznék, hamar kiderülne számomra is, hogy sokkal inkább magamat kímélem a gáncsoskodástól, amit soha nem gyakoroltam szívesen. - Elmondhatja, ha tetszik - jegyzem meg, kivételesen csak kevéske ridegséggel. A kérdésre pedig, noha valószínűleg erre számít a legkevésbé, mosoly előjelei sejlenek fel a vonásaimon... bár a gesztust nem engedem kibontakozni. Hisz mondtam már. - Nem. Ami azt illeti, inkább ritkán. A legtöbbször van társaságom. Szerencséje, hogy ma nincs, mert máskülönben nem engedtem volna leülni. Ez az igazság. A hozzám közel állókat túlságosan féltékenyen tisztelem és szeretem ahhoz, hogy a közelükbe engedjek egy akármilyen hívatlan vendéget, amikor egymás társaságában vagyunk. Apám mindig helytelenítette a zárkózottságomat - állítása szerint rossz fényt vet rám a látszólagos titkolózás -, ám ebből makacsul nem voltam sohasem hajlandó engedni. És nem is próbáltam meg soha letagadni sem. Végignézek a vendégen a karcsú derekától a jólfésült fejebúbjáig. Érdeklődő fényeket pillanthat meg a tekintetét kereső szempárban. - Ha mégis felhozhatott volna valakit, akkor is egyedül jön?
*Szórakoztat. Terson valóban szórakoztat. Nem tudatosan és nem önszántából. Talán tényleg csak önmagát adja. Van annyira fegyelmezett, hogy elrejtse az érzelmeit, de nincs olyan jó színész, hogy másokkal helyettesítse azokat, csak azért, hogy átverjen, tévútra vezessen. Ezért nyúlik el a szám finoman, amikor rábólint arra, hogy szerénynek titulálom. Ez a fajta válasz az, ami azért születhetett, hogy a másik azt hallja amit hallani kívánt. Hozzátartozik a tiszteletkörök kerülgetéséhez. Nem mintha tényleg mást vártam volna, Terson úgy szerény, hogy nem az, nem vallja be, és amit most mondott az is csak azért volt, hogy túllépjünk ezen a témán. Derűs pillantásomat felváltja a kíváncsi, végig rajta tartva míg rendel, míg a pincérrel tartja a kontaktust. Érdekes így szemlélni Tersont, egész más mint az irodájában, bár nem fesztelen. Talán sosem az, nem csak az ingének gallérját vasaltatja keményre, hanem saját magát is. Igen, Terson személyisége keményítve van és vasalva, élére. Az enyém hozzá képest már régen elrepült a perdai széllel, kacagva és táncolva. A pincér, Tersonhoz hasonlóan szemrebbenés nélkül fogadja a rendelésemet és távozik, mi pedig ismét magunk maradunk. Ezen a kései órán nem sok vendég van az étteremben, akit mégis ide evett a fene, a saját társaságával van elfoglalva, hozzászoktak már a kancellári jelenléthez, nem úgy mint én. Elmosolyodom és magamban elkezdem tervezni az elfogadott témát, a következő fél órára való mesélést. Még bólintok is az engedélyre, ami elég kelletlen és érzelemmentes, s persze nem csak attól, hanem a kíváncsiságtól is. * -Máskülönben nem is vettem volna a bátorságot ahhoz, hogy megzavarjam. *Az övéhez képest az én mosolyom széles - bár nyomokban sem hasonlít azokra a mosolyokra, melyek tőlem megszokottak - és kiteljesedik. Azt jó jelnek veszem, hogy legalább valamennyit megmutatott magából az a mosoly, még ha nem is táncolt premier plánba. Azt nem árulom el, hogy pontosan tudtam mikor lesz egyedül. Terson életében pont annyi rendszer van, ami nekem elég volt ahhoz, hogy tervezni tudjak. A bónusz az volt, hogy pont a szülinapomra esett ez a nap, és már csak azért kellett imádkoznom, hogy más ne előzzön meg. Mondjuk Clara Gregor, akivel elég sok időt töltött itt Terson…meg máshol is. Kíváncsiskodtam, na. Anélkül nem lehet tervezni. Magamon érzem a kancellár fürkésző tekintetét. Érdekes. Nem olyan, mint amikor végigmért az irodájában, vagy a folyosón amikor azért kerestem meg, hogy közbenjárjak Sammy érdekében, hanem annál sokkal finomabb, mégsem tolakodó és kellemetlen. Mondjuk ez utóbbi ismeretlen számomra, egész jól kezelem a vetkőztető pillantásokat is ahhoz, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. A kérdés az ami meglep. Már a megszületése is, hogy Terson maga kezdeményez társalgást, a kérdés témája pedig őszinte érdeklődésre utal. Nem bírom ki, hogy ne emeljem meg finoman az egyik szemöldököm, mégis a mozdulatban több a szándékosság, mint a véletlen. * -Talán igen. Azonban mivel ez a lehetőség nem adatott meg, nem is gondolkodtam el rajta. Egyébként is az esetek többségében spontán vagyok. *Nos, a mostani eset egyáltalán nem spontán, de végül is igazat mondtam. * -Ez a hely nagyon szép és csendes, diszkrét. Kiszolgálnak és kedvesek. Persze csak azért, mert van meghívóm, de az illúzió elég biztos lábakon áll ahhoz, hogy míg itt vagyok, elhiggyem. Lent a Perdán viszont, Elorakban mindez őszinte. Nem egy bármikor kipukkanható buborék, ami csak addig szép, míg a fény szivárványként táncol a leheletfinom, gömbölyű falán és könnyedén száll a levegőben. *Elmosolyodom. Elég őszintén ahhoz, hogy Terson kíváncsi legyen és remélem elég mesterkélten ahhoz, hogy behúzzam a csapdába. Engem figyelő tekintetét nem engedem el, már csak azért sem, mert azon kevesek közé tartozom, akik képesek farkasszemet nézni egy kancellárral, és élvezem. *
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Közel jár ahhoz, hogy felszusszanjak a válaszára, amolyan nevetős hangon, ahogyan akkor szoktam, ha valóban tréfásnak találok valamit, de nem engedem magam úgy igazában oldottan viselkedni. Egy sor dolgot hajlandó volnék neki elhinni, azt azonban, hogy bármi visszatartotta volna, ha már egyszer megpillantott itt... Teljesen biztos vagyok benne, hogy Moor nem tartotta volna tiszteletben azt, aki az asztalomnál ül, ámde ezért a hazugságért nem fogok megneheztelni rá. Elvégre mégis mi mást mondhatott volna? Hacsak csendben nem marad. De hát a világot a sarkaiból még senkinek sem sikerült ennyire kifordítani. Nem szólok semmit - ebből úgyis rájön, hogyan vélekedem a dologgal kapcsolatban -, de neheztelni sincs miért. Szemügyre veszem őt újra és újra, s bár ez a gyakorlat újdonsággal sokadjára nem szolgál már, nyilvánvaló, hogy nem is ezért teszem. Egyszerűen csak hozzászoktam, hogy a figyelmemet megszállottan kifelé fordítsam: a planetológus egyes-egymaga ül a kereszttüzében, így jóformán az egészet be is zsebelheti. Valószínűleg cseppet sem zavarja.
A kérdéssel sikerül meglepnem. Az arckifejezéséből ítélve. Egyenes válaszra számítottam, de nem azt kapok - Moor titokzatoskodik, amihez tulajdonképpen megvan a joga, különösen most. Nem feszegetem a dolgot, s hogy egyértelműen jelzi, lépjünk át rajta, most az egyszer különösebb sértettség nélkül követem a példáját, ahogy akarja. Beszéljünk másról. Figyelmesen hallgatom a mondanivalóját. Nem igazán fogom fel a lényeget. Sőt. Tulajdonképpen egyáltalán nem értem, mit mond: a Panorámaétteremben semmi illúzió nincs. Attól még, hogy csak meghívóval lehet belépni, a bánásmódban semmi valótlan nincs. Ugyanígy váratlanul ér a Perda hold említése és különösképpen Eloraké - Raven Moor leheletfinom falakról meg szivárványragyogásról beszél, én azonban sokkal korábban elveszítettem a fonalat annál, hogy metaforákat értelmezzek. Sajnálom, Moor, mondanám neki, ha egy kicsit közelebbről ismernénk egymást; kereshetne magának egy másik asztalt, míg még nem késő, egy olyat, amelynél kellemes, romantikus lelkű emberek ülnek. Utoljára Saskia próbált énrám pazarolni ilyesmit. Idefent, a kilátóban. Szegény...! Ha minden ember a gallérján viselné a lelkivilágát, az enyémen nem lenne más, mint egy árva kicsorbult, fénytelen acélgomb.
Ámde megsérteni azért nem akarom, így nem engedem, hogy a tekintetembe kiüljön az az ostoba üresség, amelyet annak idején számtalanszor alkalmaztam, ha túl sokat feltételeztek rólam. Nem tartom magam igazán éles eszűnek, de az igazság az, hogy Isaac Jenkinsen kívül soha senki nem osztotta ezt a véleményemet. Hagyom, hogy a kék szempár fogva tartsa a tekintetemet, de nem játszom el, hogy az elhangzottak lenyűgöztek volna. - Vigyázzon, mit mond - jegyzem meg súlytalanul, s az arcom olyan semmitmondó közben, mint egy pohár víz. - Maga tudós. Én csak egy katona vagyok. Nem kell fitogtatnia, mit tud. Ha nagyon maga mögé utasít ész meg szép szó dolgában, unatkozni fog. Jobban járt volna, ha Callumot szúrja ki magának.
*Volt szerencsém valamennyire kiismerni Tersont és tudom, ha nem szól, annak oka van. PErsze ő nem sokat beszél, így a szemfülesebbjén s a közvetlen családtagjain kívül más nem nagyon tudna eligazodni rajta. Nekem is még kerülgetnem kell kicsit a fehér foltokat, de abban viztos vagyok, a hallgatása a diszkréción és a neveltetésén múlik, nem szól mert nem hisz nekem. PEdig meglepődne ha tudná, kivételesen őszinte voltam. A mai nap, ahogyan azt a ruha viseletem is mutatja, kicsit neki is szól, mert ő nem szíveli a csacsogós, különc, olykor polgárpukkasztó énem. Az úrinőséghez viszont az is hozzátartozik, hgy udvarias legyek, hogy megtartsam magam az elvárt viselkedési forma keretei között, és ha véletlenül bárki is megelőzött volna annak ellenére, hogy mindenre kiterjedt a figyelmem, nem zavartam volna Terson kancellárt. Mivel ő nem tette szóvá, én sem fogom, meghagyom abban a hitben, az előítéletében, amit már szinte görcsösen a magáévá tett velem kapcsolatban. Azonban sikerül meglepnie, mert beszélgetést kezdeményez. Velem. Hajlamos vagyok azt hinni - legyen ez az én előítéletem - pusztán annak szól, hogy hol vagyunk és nem szeretne némán ülni az asztalnál, nem pedig a személyemnek. Nem rám kíváncsi...persze még később meglepődhetek újra, ha tévednék. azonbn inkább hozzácsapom az egészet ahhoz az illúzióhoz, amit a helynek nyilvánítok és amiről kissé költőien fogalmazok. Nem szándékozom jobbnak, szebbnek vagy okosabbnak tűnni, ha Tersonnak ez jön le az puszta véletlen. Feltételezem nem szokott az érzelmeiről beszélni, talán még azokra gondolni sem, csupán átéli azokat. Az arca is pont olyan, érzelemmentes és semmi olyasmit nem közvett, amit másnál az ember várna. Tersonnál valahogy ez még természetesnek is hat. Elmosolyodom a szavain, de nem gúnyból. Lehet ez kedves mosoly, a szerénységére hatva vagy elnéző. * -Bocsásson meg ha megbántottam volna, csupán az érzéseimet mondtam el őszintén...és azért is elnézését kérem, hogy bátorkodom azt mondani, ön téved. Sosem unatkoztam az ön társaságában és biztos vagyok abban, hogy ma este sem fogok. A másik énem, amelyiket ma otthon hagytam azt mondaá, hogy csak lazítson, engedje el magát....de ez nem fog elhangzani. *Kicsit ellent mondok magamnak, hiszen már elhangzott a mondat, a kérés, a tanács, de csupán felvetés volt a részemről. Nem mondom a szemeibe, hogy lazítson és legyen olyan, amilyen sosem lesz, pontosan tudom, hogy Terson kancellár sosem lazít. Talán egy kicsit feloldódik a felesége társaágában, igazából nem tudja elengedni magát. Pedig jól állna neki, ha néha mosolyogna. * -Mindazonáltal köszönöm a bókot...de minden hátsó szándék nélkül mondom, hogy ha szép szóban nem is, de ész dolgában soha nem tudnám magam mögé utasítani. *Terson okos, ezt hiba lenne letagadni és nem is teszem. Tény, hogy Jenkins bármikor képes sziporkázni, de ő és Terson két egészen különböző ember, nem is lehetne másként. * -Miért is gondolja, hogy unatkoznék a társaságában? Elvégre más sem unatkozik, csak ők közelebb állnak önhöz mind barátilag, mind társadalmilag. Ettől persze lehetnek közös témáink, érdeklődési körünk, én például nagyon is érdeklődöm a különböző fegayverek iránt, csak mint azt tudja el vagyok tiltva tőlük. Mit gondol, polgárként kaphatnék engedélyt lőgyakorlatra? *Nem akarom kihívni magam ellen a sorsot, de remélem ennek a témának a terítékre kerülése nem üldözi el Tersont. *
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Mosolyában, amelyet válaszul ölt fel, a szokottnál sokkal több a szelídség. Lehetetlen megállapítani, hogy az ilyesmi erőfeszítésbe kerül-e neki vagy sem; nem ismerem Raven Moort, az a kevés pedig, amelyet eddig láttam belőle, nem segít igazában eligazodni rajta. Nem mintha akarnám. Nem bánok olyan ügyesen az emberekkel, mint Callum vagy Peter, de még ha született tehetség lennék is - mennyi lehetősége van egy embernek teljesen kiismerni egy másikat? Elnézem őt egy rövid ideig, aztán gyakorlott udvariasságból elengedem a tekintetét néhány pillanatra, s a gesztusára válaszul ismét engedem a vonásaimat ellágyulni. - Attól ne tartson, hogy megbánt - válaszolom teljesen őszintén. Rengeteg tapasztalatom van ebben, és harminchét év alatt csaknem teljesen érzéketlenné váltam a bánásmódra, amelyben részem van. Személyesen legalábbis, sőt. Valójában azt érzem szabályosnak, ha szándékosan rosszul bánnak velem, ám ezt soha nem vallanám be sem Moornak, sem pedig senki másnak a világon. - Nincs miért elnézést kérnie.
Valahol mélyen szórakoztat, hogy azt képzeli, a kancellárokkal kesztyűs kézzel kell bánni, a tiszteletet azonban nem igénylik. Ez pontosan fordítva van. Esetemben mindenképp. Mélyen belül egy kissé hálás vagyok, amiért azt gondolja, nem vagyok hajlandó engedni örökös, pedáns élettelenségemből; ez sokkal inkább megfelel nekem, mintha arra gyanakodna, hogy ha muszáj lenne sem tudnék felülemelkedni az ezzel kapcsolatos, bénító gátlásosságomon. Ezzel nincs egyedül: mára én magam sem tudnám megmondani, melyik a nagyobb igazság. A folytatás hallatán megrezdül a szemöldököm, mert sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy méltatni fog. Nem szeretem az effélét. - Talán nem - hagyom rá, noha biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki valaha képes volt negyedéves vizsgák miatt fogdán ülni. Nem is egyszer. Kivételesen okos emberekkel nem fordul elő ilyesmi, még nálunk sem. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy a bátyáim soha nem jártak lent. És jobbak is voltak nálam. Többnyire. Elnéző pillantást vetek a vendégre. - Talán igen. De nem az elismerésére vadásztam. Ennek nincs jelentősége. De nincs ám. Raven Moor tudós, én pedig kancellár vagyok. Nem nehéz kitalálni, melyik pályán miféle észre van szükség. A planetológus zavartalanul folytatja, s kivételesen nem válok tőle türelmetlenné. Ha megvan a beszéd helye és ideje, akkor az alighanem most és itt van. Ha már feljött. Egy pillanatra elgondolkodom a rövidke csendben.
- Nem egészen értem, mit akar a fegyverektől - vallom be aztán, s az értetlenségem ezúttal színtiszta valóság. Őszinte vagyok. Ez az egész túl magas nekem. - Korábban azt mondta, irtózik az ilyesmitől. Hogy nem akar lelőni senkit. Maga az én olvasatomban egyáltalán nem szereti a fegyvereket. Nem is illenek a habitusához. Miért akar mégis körülöttük eltölteni egy egész gyakorlatot? A lőfegyverek, különösen a dominiumi lőfegyverek nagy része semmi másra nem jó, csak emberölésre. Ha volna is valódi vadászpuskánk, Moorból akkor sem néznék ki egy olyan barbár és vérszomjas kedvtelést, mint a vadászat... de a helyzet az, hogy nincs. Eltekintve attól, hogy a vendégem komolytalan és fegyelmezetlen - alkalmasság kérdésében két, egyenként is kizáró tényező -, nem bírom felérni ésszel, mi a fenét akarhat a katonaság gyilkos eszközeitől. Még én magam sem viselek fegyvert minden nap. Pedig én aztán megtehetném. - Miért ragaszkodik annyira valamihez, amihez ránézésre a kevésnél is kevesebb köze van? - kérdezem hamisítatlan kíváncsisággal. - Valamihez, ami egyszerre veszélyes, energia- és időigényes, nehézkes és szabályokkal jár. Nem mondom, hogy ne kaphatna engedélyt gyakorlatra, mert a lőtér egy kissé más elbírálás alá esik, mint a fegyverviselés. De szüksége nincs a gyakorlásra, akkor meg minek akarna bajlódni vele? Évekig tartozott az Imperiumhoz, untig elég kötelező gyakorlaton vett részt, mindannyiunk számára ismert eredménnyel. - Az ember azt hinné, örül, hogy megszabadult tőle.
*Nem bántottam meg. Úgy mondja ezt, mintha nem is lehetne megbántani. Ez rosszabb, mint amit feltételeztem eddig. Legalábbis neki rosszabb, mert úgy tűnik nem a kancellárság irtotta ki belőle az érzelmeket, hanem valaki vagy valami más és sokkal régebbi keletű. A többi kancellár sem lett ilyen érzelemmentes, Castillo egyenesen vérig sértve érezte magát, már a puszta jelenlétemtől, Jenkins valahol bírja a búrám, de sokat bosszantom. Megbántottam és ezt a tudtomra adta, én pedig észrevettem és meglepő módon pocsékul éreztem magam tőle. Terson egészen más. Őt nem tudom megbántani. Ez így, ebben a formában nem igaz. Volt már, hogy láthatóan rosszul eset neki valami ami az én számból került napvilágra, vagy csupán feszengett, mert a személyes terébe törtem, vagy felbosszantottam. A kancellár nincs érzelmek híján, csak valamiért zsigerből elnyomja azokat. * -Köszönöm. *Bólintok rá arra, hogy nincs miért az elnézését kérnem. Nos, amikor először megjelentem az irodájában, biztosan nem ezt mondta volna. Lám mennyit változtat az állásponton ha szinte más emberrel találkozik? A megrezdült szemöldökre úgy csap le az elmém, mint a grodrak a hoiho kölyökre. Már korábban is mondta, hogy nem kell őt méltatni, dicsérni és nem azért, mert nem hat őszintén. Azért rám hagyja én meg bólintok, s bár nem mondom ki, a pillantásomban és a halvány mosolyban ott van, hogy: „Na ugye!?” * -Hát persze, hogy nem. *Világos. Terson soha nem vadászott elismerésre. Nos, ezt kétlem. Ha nekem kancellár apám lenne egy a kancellári pozícióra potenciálisan alkalmas testvérrel, akkor igenis tepernék. Azt hiszem. Legalábbis elvárt lenne és muszáj. Aki pedig ezt tette gyerekkorában, az felnőttként is vágyik rá. Igaz, kancellárság terén már nem kell, de azért minden embernek jólesik, ha valamiben méltatják. Nekem ne mondja, hogy nem simogatta egy kicsit a máját. Azt viszont érzékelem, hogy ez nem jó téma nála, így el is dobom. A fegyverek viszont igen és bár van a szavamban és a vágyamban némi ellentmondás az elveimmel szemben, ez nem okoz gondot nekem. Tersonnak annál inkább. Értetlensége, amit nyíltan kimutat, szórakoztat. Jenkinsnél is bevált ez a fajta stratégia, a kiismerhetetlenségé, a kuszaságé, a látszólag minden alap nélkül való érdeklődés olyan dolgok iránt, ami távol áll tőlem. Terson kancellár pedig felsorolja az összes érvet, ami a kívánságom ellen szól. * -De szeretem a fegyvereket. Izgalmasak. *Azért mert nem akarok lelőni senkit, még nem következik feltétlenül az, hogy irtózom a fegyverektől. Elvégre, de persze ezt Terson nem tudja, van is a birtokomban egy pöröly. A kedvencem, mert jól néz ki, cuki és illik rá a kék habcsók fityegő. Ha viszont ezt elmondanám Tersonnak, valószínűleg megsemmisülve és sikoltva rohanna ki az étteremből, rögvest szögre akasztva a katonai egyenruháját. * -Pont azért, mert alkalmatlan vagyok….és mert sok órát kihagytam amikor lehetőségem volt rá. *Tudom, arra gondol, hogy amíg a flotta tagja voltam, kötelező lőgyakorlatokon kellett részt vennem. Fiatal voltam és bolondos. Nem mintha most nem lennék az, de azóta, hogy kitettem a lábam az akadémiáról és találkoztam Denisovval és később Millsszel, történtek dolgok, melyeknek nem igazán örültem. * -Akkor örültem. Most viszont….szükségem lenne önvédelemre. Bizonyára van tudomása mindazokról a dolgokról, melyek az utóbbi időben megestek velem. Gondoltam, ha megtanulok jól bánni a fegyverekkel és célozni is, nem kell attól félnem, hogy megölök valakit. Elég ha csak megsebesítem. Ennek két előnye is van. Az egyik, hogy időt nyerek magamnak és lelki békét, a másik pedig, hogy aki bántani akart, az életben marad és kihallgatható. *Roppant éles előrelátásomat egy mosollyal kísérem, bár egészen őszinte voltam most és nem vicceltem. Kis pont vagyok, egy planetológusból geológussá válni kezdő tudós a felszínen, ám a mélységben ennél sokkal több minden van. Alaposan belekeveredtem a dolgokba és nem valószínű, hogy mostanában, vagy akár bármikor a közeli, vagy távoli jövőben valaha kikerülök belőlük. Másrészt, szeretném visszaszerezni a legális fegyverhasználati engedélyemet.*
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Moor új keletű szelídségét akár meg is lehetne szokni, ha nem szólna teljesen egyértelműen a helynek és a pillanatnak. Nehéz elhinni, hogy valaha bármi miatt ennyire erőt venne magán még egyszer, bár ami azt illeti, ezt a mai estét sem néztem ki belőle egészen mostanáig. Ahhoz képest, hogy másokért felelős ember vagyok, akinek mindig illenék jó emberismeretről és ítélőképességről tanúbizonyságot tenni, a mai nap úgy tűnik, elégtelenre vizsgázom a témában. Valószínűleg nem utoljára. Ha másra nem is, arra igen alkalmas Raven Moor társasága, hogy az ember önbecsülését visszarángassa a földre.
Többé-kevésbé elegánsan rám hagyja az elutasítást, bár abban aligha téved, hogy igenis élvezem az elismerést: melyiket jobban, melyiket kevésbé, de tény, hogy engem sem hagy érintetlenül, ha megtörténik. Ezzel kapcsolatban azonban, ahogy annyi minden másban is, a megátalkodott tagadást választom álláspontul s egy pillanatra akaratlanul is megmutatkozik előtte az az oldalam, amelyet még a hozzám közel állók is megadó sóhajjal viselnek csak el. Kivételesen magában tartja, ami erről eszébe jutott. Ha egy kissé érettebb ember lennék, bizonyára a javára írnám.
Aztán áttérünk arra a megfejthetetlen baráti viszonyra, amely elmondása szerint a fegyverekhez és azok használatához fűzi, én pedig szkeptikus vagyok és az is maradok - végighallgatom őt és Moor ez alkalommal valóban büszkén beléphet azok körébe, akik nem csak az udvarias természetem miatt szívhatnak velem ilyen sokáig egy levegőt. Kivételesen egyáltalán nem találok kivetnivalót abban, amit elmond, de még abban sem, ahogyan mondja. Az viszont ugyanilyen igaz, hogy nem vagyok különösebben meggyőzve. Följebb emelem az államat, de a planetológus mostanra már biztosan eléggé kiismert hozzá, hogy tudja, ez a gesztus egyedül arról árulkodik, hogy figyelemre méltónak találom az elhangzottakat. Nem fogom megfeddni azért, mert alkalmakat hagyott ki. Nem én vagyok a felügyelő tisztje, arról nem is szólva, hogy nem vesz részt fegyveres bevetésen már régóta. Semmi értelme ugyanarra a csontra ráharapni még egyszer.
Elgondolkodom egy cseppet, engedve, hogy az érkező pincér lepakoljon az asztalra. Csak akkor szólalok meg, ha ismét magunkra maradtunk. - Részben érthető, amit mond - fogok bele aztán, elcsípve a tekintetét, ha hagyja. - Ugyanakkor jobb, ha tudja: az önvédelmet szolgáló fegyverek szándékosan nagy sebeket ejtenek, és az emberi testen szinte bárhol halálos találatot eredményeznek. Pontosan azért, hogy már egyetlen töltény is elég legyen a támadó megállításához. Nem a levegőbe beszélek, és cseppet sem bánom, ha először hallja ezeket. Az információt megérdemli, aki kérdez, akár kellett tudnia ezt, akár nem. - Arról nem is beszélve, hogy nincs lövészeti oktató, aki arra biztatná, hogy ha veszélyben forog az élete, karra vagy lábra célozzon. A saját biztonsága érdekében fogadja meg az én tanácsomat és az övéket is, Raven Moor: ha valaha sor kerül rá, mindig az ellenség törzsét vegye célba. Egy mozgó célpontot anélkül is elég nehéz eltalálni, hogy külön zónákat jelölne ki ehhez saját magának. Ezt hagyja meg a mesterlövészeknek a puskáikkal. Egy picit eltöprengek, láthatóan csak félszemmel válogatva a sajtok között, mielőtt folytatnám. Én kifejezetten ügyesnek számítok, ha kézifegyverekről van szó, de még én sem vállalnám a kockázatot, hogy megpróbáljam itt vagy ott eltalálni az illetőt. Azt viszont nem kétlem, hogy egy gyakorlatlan ember fejében egyszerűnek tűnik. - Nem látom akadályát, hogy gyakorlatozzon, azt azonban tudnia kell, hogy a lőszer- és fegyverkiadás a raktárból minden esetben vezényletek alapján történik. A fegyverhasználati engedély senkit sem jogosít fel arra, hogy legyen saját fegyvere, amelyet mindig magánál tarthat, maga pedig hivatalos bevetéseken, amelyhez fegyver- és lőszerkiadási parancs jár, nem fog részt venni. Legalábbis nem hiszem. A szolgálaton kívüli fegyverhasználati engedély pedig, ami a fentiektől eltérően állandó felfegyverzettséget biztosít, ritkaságszámba megy. A flotta és a hadsereg tisztjei között akad ilyesmi, meg természetesen a kancellári testőrségben. Kérdezze meg Lewis hadnagyot - teszem hozzá, ezúttal egy félreérthetetlen mosolykezdeménnyel -, aki mindent elkövetett, hogy megtarthassa a magáét. Kis szünet, hogy alaposan megrághassa magában a dolgot, aztán, mint aki szintén elgondolkodott megint, végigsimítok az állkapcsomon. - Gyakoroljon, ha valóban akar - jelentem ki aztán. - Ezt helyeslem. Ha valóban szeretné, vizsgára is jelentkezhet: ott bizonyíthat az alkalmasságával kapcsolatban is. Azt azonban nem mondom, hogy valaha fegyvervételezési engedélyt kap majd, a fegyverraktár pedig érvényes vezénylet nélkül senkinek nem adhat ki még egy gramm ólmot sem. Az arcát figyelem. Ezeket biztosan ő is tudta már, de ha mégsem, hát most már tudja. Nem láthat rajtam kárörömöt, sem nem vagyok vele szigorúbb, mint bárki mással volnék. A lőszert még én magam is engedéllyel veszem fel a raktárból, s az ügyeletes tisztnek jogában állna érvénytelen vezénylet nélkül egyből kidobnia onnét. Sőt: ha nem tenné, megharagudnék rá. Érdeklődve várakozom, s ez a számára is kiérezhető a levegőből. - Még mindig akarja?
*Egészen más Tersonnal társalogni, mint Jenkinsszel, de ez érthető, hiszen nagyon különböznek egymástól, még úgy is, hogy kvázi egy alom tagjai. A kancellári háttér és később maga a tisztséggel járó minden előny, megelőlegezett tisztelet, vagy inkább félelem mindkettejükre hatással volt, de egészen másképp. Persze ehhez még hozzá kell venni azt is, milyen alappal indultak el ezen a sok változással járó úton. Terson ad gondolkodni valót, de már így sokkal több mindent megtudtam róla, mint a korábbi találkozásaink alkalmával és ezek az információk igen értékesek, nem mellesleg köszönet is jár azért, hogy megosztotta velem. Nem kétlem, hogy nem mind önként, egyszerűen csak kicsúszott, ahogy az már lenni szokott a társaságomban. Hagyom magam elterelni a számomra figyelemre méltó dolgokról, és hagyom azt is, hogy én kerüljek terítékre. Vagyis, igazából én tettem magam oda, finoman és körültekintően. A fegyverek iránti érdeklődésem láthatóan meglepi, már csak a múltam miatt is, az még inkább amit magyarázatképpen adok a kérdésére. Néhány gesztusát már kifigyeltem és az ahogyan az állát megemeli, meglehetős érdeklődést feltételez. Sikerült hát újabb meglepetést okoznom, mondjuk ez volt a célom. A pincér halkan lépked az itt-ott szőnyeggel borított padlón, de érkezése nem marad észrevétlen, Terson remek időzítéssel hallgat el és hagy egy kis időt magának is a gondolkodásra, míg a kért két fél sajttál az asztalra kerül az italokkal együtt. Gondolom a parfét később hozza ki, különben folyósra olvadna. * -Köszönöm szépen. *Úgy szólok a pincérhez, hogy felnézek rá, de nem tartom rajta a tekintetem az illendőnél tovább, visszafordul a figyelmem Tersonhoz, egyenesen a szemeibe nézek, s valószínűleg beletartozom abba a kisszámú csoportba, akik megengedik ezt maguknak. Nem kezdek hozzá a sajtok kóstolásához, egyrészt megvárom míg Terson teszi ezt, másrészt az ízlelgetést későbbre tartogatom, mert félő, hogy elragadtatom magam. Bár részt vettem az alapkiképzésen, még most is tud olyat mondani ami számomra új. * -Ó, értem. *Nem palástolom, hogy már most csalódott vagyok, de finoman adagolom a mértékét, mint aki kibúvót keres egy jobb megoldáshoz. * -Nos, azt hiszem vagy kábító lövedéket kell használnom ilyen esetekben, vagy mesterlövésznek kell lennem. *Tisztában vagyok a képességeimmel, a megjegyzésemet is a kellő szerénységgel kísért tréfába csomagolom. Eszembe jut a Mills és ellenem elkövetett merénylet kísérlet, az utána következő lövöldözés és verekedés, az előbbiből jócskán kivettem a részem. Talán csak szerencsém volt, de végül Mills megmenekült és a merénylő is életben maradt. Ki is hallgatták. Persze volt az esetnek némi lelkiismeretet bolygató mozzanata, mégpedig az, hogy az Ispectort is sikerült megsebesítenem. Gondolom Terson is hasonlóra gondolt amikor azt mondta, hagyjam a mesterlövészekre a kis pontokra való célozgatást. Nekiáll a sajtok között válogatni és én is azt teszem, kifigyelem melyiket választja és a mellett teszem le én is a voksomat. Korábbi elhatározásomat kénytelen vagyok feladni, amikor érezhetően hosszabb gondolatmenetre ragadtatja magát, így az első falat a számba kerül, és sikerül visszafognom magam. A sajt íze orgiába csap át az ízlelőbimbóimon, de csak egy pillanatra hunyom le a szemeimet, átadva magam az élvezetnek. Mikor felpillantok, elmosolyodom. Szigorúan csukott szájjal, még hófehér fogaim sem látszanak ki, de attól még érezhető a diadalom. A végén még el is mosolyodik, vagy legalábbis próbálkozik, de legalább már ezt kicsikartam belőle. * -Igen, tudom. Mesélte. *Nem sok olyan dolog van amit Sammy ne mesélt volna el. Van amit azonnal, s van amihez idő kellett, de Terson is jól tudja, hogy barátnők vagyunk. Annyira, hogy még hozzá is képes voltam elmenni, hogy eljárjak az érdekében. A szabályzattal tisztában vagyok, nem hiába dugdosom a pörölyt, nehogy meglássa valaki nálam, de azért még csalódottabb arcot vágok, mint korábban de nem mondok le a most kapott engedélyről, már csak azért sem, mert Terson szájából hangzott el. * -Természetesen…szeretném. Ön ad engedélyt rá, személyesen? A fegyverhasználati engedélyt is csak ön adhatja ki? *Naná, hogy Jenkinsre gondoltam, jóllehet semmi köze sincs a katonasághoz, de mint kancellár és testőrök hadának parancsolója, azért csak van némi befolyása. * -Nagyon finom ez a sajt. Önnek melyik a kedvence? *Hirtelen témát váltva fordítom a figyelmet a „vacsorára”, majd mikor már lenyeltem az újabb falatot, a pezsgős pohárért nyúlok. * -A pezsgőt is szeretem, vicces ital, jóllehet nem jutok hozzá túl gyakran. *Picit felé emelem a poharat, ő vizet kért, gondolom azzal nem fog koccintani, de nem véletlen a mozdulat.* -Az ön egészségére! *Óvatosan kortyolok és csak picit. Buborékosabb, mint Alec söre, nem ihatok belőle sokat, mert kellemetlen következménye is lehet. Nagy blamázs lenne Tersonnal szemben ülve büfizni.*
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Kettőnk közül ezúttal a planetológus a jólnevelt, köszönömje annál előzékenyebb benyomást tesz, aminthogy én ezúttal néma maradok. A pincér biccentéssel veszi tudomásul udvariasságát, máskülönben nem reagál - magabiztossága ékesen szól arról, hogy jól ismer már, jelenlétem nem feszélyezi őt.
Aztán elmegy, mi pedig vacsorázunk. Moor figyelme a kezemre fordul, talán arra kíváncsi, mit fogok enni, én pedig nem zavartatom magam - magvak, gyümölcsök, sós keksz és sajtok találnak egymásra a tálon, s ha van szeme az effélére, könnyen rájöhet, hogy nem először eszem ilyesmit, mert félszemmel is kiismerem magam a fogás sokféle, számtalan módon kombinálható alkotóeleme között. Nem fordítok feleannyi figyelmet sem az ételre, mint megérdemelné, ami ugyanerről árulkodik - nem véletlenül döntöttem ilyen gyorsan mellette. Az előkelő lassúság és a katonás futólépés rám jellemző, kellemetlen keverékét sem tudom levetkőzni: nyolcadik gyűrűszinthez mérten döbbenetesen gyorsan eszem, gesztusaim és magatartásom azonban mégis egyértelműen idefentről származnak. Az összhatás? Jobb kifejezés híján - egyedi. Clara édesanyja, a tiszteletreméltó Margaret Violet Caitlyn Evans-Cambridge egészen más szavakat talált rá annak idején. Többségében abból a mögöttes érzelmi töltetű tartományból, amely arra ösztönzött, hogy a továbbiakban mindenáron kerüljem el az asztalát, amíg csak élünk. Raven Moor esetén még abban is kételkedem, hogy egyáltalán feltűnik neki bármi az egészből. Nem mintha bánnám. Egyébként elfoglalja a társalgás. Nem csoda, mert főleg én beszélek.
Addig is van ideje belefogni az evésbe, és kivételesen semmi említésre méltóval nem köríti. Csak eszik. Nahát. Ritkaságnak lehetek épp a szemtanúja. A kérdésére felvonom a szemöldököm, meglepetten egy kissé, de feddés nincs benne. A feltételezés nem sértő, éppen csak téves. - Az engedélyeket nem én adom ki - felelem. - Az alkalmassági vizsgálatra a vezénylő parancsnoka, felettes tisztje, akadémiai oktatója küldheti el, engedélyt erre felhatalmazott tisztektől kaphat, ha minden elvárásnak megfelelt. Én, ha erre kíváncsi, nem vagyok aktív állományban a katonaságnál, és bár sok tekintetben... minden igazán fontos tekintetben tisztnek számítok, a szó szoros értelmében nem vagyok az. Ha így lenne, látna rajtam rangjelzést is. Szerepelne a megszólításomban. De, amint tudja, nem szerepel. Ez mind igaz; speciális helyzetben vagyok. A huszonhetedik születésnapomon, amikor felvettem a kancellári hivatalomat, hadnagyként szereltem le a seregből, ám ennek sokkal több köze volt a vezetéknevemhez, mint bármi máshoz a világon. Hadügyi kancellár nem lehet közlegényből. Másfelől mindig is igen hiú voltam erre. Ami azt illeti, magasabb beosztást sem tartottam volna túlzásnak, annak ellenére sem, hogy az eszemmel én is tudom: ez is túlment a józanság határain. Tisztiképzős voltam, s ha semmi máshoz nem is, ehhez foggal-körömmel ragaszkodtam. Jogosan. Ámde ő még fiatal ahhoz, hogy mindezt végignézte volna. Mi több, nem ez az, ami érdekli. - Ha akarja, egyedül is kérvényezheti az alkalmassági vizsgálatot a saját számlájára - mondom ki, mert rá a fentiek nem vonatkoznak. - A vizsga ugyanez. Én nem vagyok vizsgafelügyelő személyzet, így az engedély megszerzése sem nálam történik. Aprócska szünet. Moorra függesztett, máskülönben rezzenéstelen tekintetem megvillan... egyetlenegy rövid, alattomos pillanatra. - Természetesen van beleszólásom, hogy ki kaphat és ki nem. Ha úgy akarom. Bizonyos fokig. De rendesen nem szerepelek a folyamatban. A fegyverhasználati engedélyhez sem kellek minden esetben... bár az összeset látom. Felfüggeszteni felfüggeszthetem, bevonni bevonhatom egymagam is. Akármelyiket. Újabb szünet. Újabb villanás. Hullócsillagnyi csak, akár az előző. - De ezt biztosan tudja.
Hátradőlök a széken, hogy a vízzel foglalkozzam, éppen akkor, amikor témát vált. Egyszerre iszunk, azaz egyszerre innánk, ha nem fordítana külön időt arra, hogy megemelje a poharát. Pezsgő. Nahát. Sose szerettem: az ízlését elnézve még kiderül, kettőnk közül ő a valódi kékvérű. Félmosoly árnyékával hallgatom a megjegyzést. - Egészségére. Megvárom, hogy lenyelje, a megelőző kérdésre csak aztán felelek meg. - A nevüket nem jegyeztem meg - állítom, és ez félig igaz is. Van, amire emlékszem, van, amire nem. - De inkább attól függ. Minél világosabb egy sajt, annál kevésbé erős ízű... nagyjából. A fehér mindenhez passzol.
*Csak eljön a pillanat amikor elmondhatom, hogy Terson kancellárral vacsorázom. Maga a tény és az, hogy sikerült, hála a kitartásomnak és kivételes szerencsémnek, na meg elmondhatom azt is, hogy a kapcsolataimnak, olyan örömmel tölt el, amit most mégsem mutatnék be nyíltan. Magamban örülök, ujjongok és alaposan megveregetem a vállam. Meglepettségem sem kerül felszínre, mellyel a sajttálnak adózom, hiszen nem csak sajtok kis kockái vannak a tányéron ahogyan azt a nevéből feltételeztem, hanem gyümölcsök és magvak is és keksz. Már érdemes volt idejönni, de ez fellobbantja bennem az elhatározást, hogy legközelebb amikor arra vetemedem, hogy meghívassam magam Jenkinshez vacsira, akkor inkább ezt a helyet válasszam helyszínül. Érdekes az is ahogyan Terson hozzáfog az evéshez, nem igazán válogat, nem tologat el jobbra-balra egyetlen falatot sem, katonás és határozott, mégis kissé lusta benyomást kelt, nem a rosszabb fajtából. Vagy inkább ráérős, hiszen a kancellároknak nem kell rohanniuk sehova. Az első falat sajt után egy kis darab gyümölcsöt tervezek majd, de figyelmem rögvest Tersonra rebben ahogy megszólal. * -Valóban, de mégis az egész hadsereg feje. A kancellár is egyfajta rang, a legmagasabb. *Vetem közbe miután lenyeltem a falatot és megbirkóztam azzal, hogy visszafogjam magam az ízek élvezetében. Ha egyszer kikerülök innen és nem lát senki a folyosón, majd bepótolom, legyen annak is valami élvezetes és gondolkodnivalója aki a kamerafelvételeket figyeli. * -Azért hadnagyként mindjárt a kancellári székbe kerülni sem semmi. *Jegyzem meg annak igazolásául, hogy többet tudok róla, mint amennyit feltételez és ezek szerint többet feltételezek a jelenlegi rangjáról, mint amennyi. Csak annál a pontnál rándul meg picit az ajkam szeglete, ahol a saját számlám kerül szóba. Na persze, Terson is minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem vagyok eleresztve túlságosan, bár azt kétlem, hogy minden szinten birtokában van a polgárok anyagi helyzetének, a juttatásoknak. Az legalább néhány pillanatra enyhülést hoz, hogy nem nála kell mindezt elintéznem és reménykedhetem abban pár röpke másodperc erejéig, hogy Terson és a felügyelő tisztjeit megkerülve, akár Jenkins is segíthet nekem ebben, pláne ha olyan fontos vagyok a terveihez, hogy a hátam mögött rendesen egyengeti az utamat. Megjegyzem nem elég bőszen. De ahol valami a magasba repít, ott van valami ami leránt a mélybe és Terson pillantása, amire igen érzékeny vagyok, már előre jelzi ezt. Élvezi, de hagyom, hadd élvezze azt a szemhunyásnyi pillanatot amikor szinte nőies finomsággal megfenyeget. Bármit is akarok ő ott lesz mögöttem és figyel. Elmosolyodom, a pillanat tova röppent és most rajtam a sor, hogy ravaszkássá állítsam a tekintetemet amivel felnézek rá. * -Ó, hogyne tudnám. *S nem véletlen, hogy témát váltok és a sajtokra kérdezek rá, majd mikor lenyeltem a falatot, nem sok időt hagyva arra, hogy megeméssze a kérdést, a pezsgőért nyúlok. Kevés az az idő, hogy elfelejtsük a korábbi megjegyzését és a válaszomat rá, és bár ráemelem a poharam, hagyok némi érzést arról is, hogy a meg nem kötött egyezségünkre is iszom. Ismét látom egy apró mosoly árnyékát és ez elégedettséggel tölt el, jóllehet ennek még a nyomát sem láthatja rajtam. Míg válaszol, újabb sajttal és egy darabka keksszel kényeztetem magam. * -Szóval a sötétebbek igazi ínyenceknek valók. *Jegyzem meg a szavaihoz fűzve és a többihez képest egy igazán sötét színű sajttal folytatom a kóstolást. Az íze valóban erőteljes és bárhogyan forgatom a számban, mindig egy-egy újabb részletet fedezek fel benne. * -Hmmm, ez igazán finom. *S aztán ismét témát váltok, váratlanul és váratlan gondolatmenetbe csapva. Figyelem a szemeit, a nyakán az ereket, a fejtartását és a vállait. Ezek árulkodók lehetnek, még ha látszólag meg sem rezdül. * -Mint egész hadseregünk fő-fő fejének még mibe van beleszólása? Mit írhat felül? Hogy ki milyen fegyvert kaphat, vagy milyen ellátásban részesülhet? Ha teszem azt egy katonája megsérül, de túl értékes ahhoz, hogy szimpla ellátás keretében gyógyuljon, esetleg kaphat jobbat a hadsereg számlájára, még ha társadalmilag nem is áll a családja vagy ő magasabb szinten?
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Nem fogok belekötni a mondandójába. Moort láthatóan elfoglalja az étellel való ismerkedés, ez azonban nem gátolja meg abban, hogy élénk figyelmet fordítson a társalgásra is. Lágy pillantást vetek rá, s a gesztust nem is igen igyekszem palástolni, mert észrevehető, hogy bókol, bár kissé másként vélekedünk a rangokról. - Mm. Torokból hümmentek egy rövidet. Ez jellemző rám: bár gesztusok szintjén csakoly szűkszavúnak számítok, mint verbálisan, ezekre az apró hangocskáimra sosem terjedt ki egészében az engem övező szigor, s ez meg is látszik. Alighanem a planetológus éles füle is ráhangolódott már a szusszanások, halk morgások és visszafogott horkantások frekvenciájára. Vagy ha nem, hát hamarosan bizonyosan rá fog. - Maga is tudja, hogy a rangom a seregben mit se számított, amikor elérkezett az időm. Elégedettséget érezhet ki a szavak mögül. Nem véletlen. A kancellári méltóság a jogos jussom, az pedig mellékes előnyként érintett, hogy régi, engesztelhetetlen sérelmeimre is ír volt Leonard Terson elmúlása e világról. Soha nem voltam nyíltan ellenséges az apámmal - nem is lett volna hozzá bátorságom -, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy percre is megbocsátottam volna neki. Az sem tudott meghatni, hogy a halála előtt nem kevés ideig már büszke volt rám, s ennek megfelelően is viselkedett. Nem tudtam őszintén örülni a halálának, ezt is meg kellett keserítenie, de vasakaratommal még késve kibontakozó előnyös vonásai sem szállhattak szembe. Elhatároztam, hogy nem fogok megbocsátani soha. Akkor sem, ha az életem múlik rajta. És ha valamiben, akkor ebben igazán tehetséges voltam mindig. Az sem ingatott meg, amikor végül a könnyekig megfájdította a szívemet az elvesztése. Helyette magamat utáltam. Miféle bolond sír egy olyan ember után, akit gyűlölt? Erőszakkal rángatom ki magam az emlékek közül, mielőtt Moornak feltűnne, hogy egy pillanatra elgondolkodtam. Jól is teszem, mert megérkezünk a valódi társalgásba.
Feltűnik, hogy megrándul a szája sarka a költségek hallatán, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Fogalmaim az emberek általános pénzügyi helyzetéről erősen foghíjasak. Sejtem, hogy drágállhatja talán a dolgot, de igaznak az is igaz, hogy egyáltalán nem szándékos tapintatlanság volt a részemről. Erőlködnöm kellene, ha vissza akarnék emlékezni, megnéztem-e valaha bárminek is az árát. Nem hiszem. A lényeg nem is ez, Moor jégszilánkszín szemeiben ravasz fény lobban egy pillanatra, ahogyan végigmondom a magamét. Máskor túlzásnak tartanám a fenyegetőzést, ezúttal azonban nem. A Dominium hadseregét mindennél elkötelezettebben a szívemen viselem és ha kell, negyvenórássá teszem a napjaimat az érdekében. A hivatásomért bármire képes vagyok, a vendég pedig, amikor a fegyverek körül szimatol, az én hivatásom körül szimatol. Ó, hogyne tudná. Följebb emelem az államat egy kicsit. Helyes. Eszünk tovább.
- Mondhatja így is - hagyom rá a megállapítást a sajtokkal kapcsolatban, mert igaza lehet. A dolgot nagyban megkönnyíti, hogy mind finom. Jóval előrébb tartok az evésben, mint ő, noha ezen nincs mit csodálkozni. A kedvéért azért nem fogom vissza magam. Láthatóan arra készül, hogy belevágjon valamibe, ezért nem felelek mindenre; intenzív pillantást vet rám megint, és már jön is a folytatás. Felvonom a szemöldököm, mert erre nem számítottam. Láthatja rajtam, hogy furcsállom egy kissé, de nem kötekszem, csak válaszolok. - Helyzetfüggő - mondom teljesen őszintén, mert el tudom képzelni, hogy az admirális ne engedjen az álláspontjából itt-ott. Sohasem különböztünk össze annyira, hogy erőpróbára kerüljön a sor közöttünk, éppen ezért nehezemre esik elképzelni, milyen lenne, ha az akaratunkat kellene érvényesítenünk egymással szemben. Ez az egyik utolsó dolog, amire vágyom, a főtisztekkel való ellenségeskedésre, magamat azonban ismerem elég jól, hogy tudjam, nem adnám magam egykönnyen. A parancslánc igazi tetején azonban mégis ők vannak, s ez nem véletlen. Bonyolult kérdéskör. Álszerény, szinte gyengéd pillantást vetek rá. - Jobbára bármibe, azt hiszem. Bár az az igazság, hogy lehetetlen általánosítani.
Az utolsó kérdése abszolút váratlanul ér, de főleg azért, mert szükségtelenül specifikusnak hat. Ismét felvonom a szemöldökömet, ezúttal mindkettőt. Nem igazán értem ugyanis, mire gondol. - Nem tűnt fel, hogy gond lenne a szimpla ellátással - jegyzem meg, mert nem tudok mást kihámozni a kérdésből, mint az orvosi kezeléssel kapcsolatos kritikát. - A katonaorvosok mindenkit egyformán magas színvonalú kezelésben részesítenek, különben nem lenne értelme. Ez a civilekre is igaz. Nem gondolhatja, hogy szántszándékkal tartunk kevésbé hatékony módszereket is, merő kapzsiságból vagy rosszindulatból. Az emberek túl értékesek ahhoz, hogy az egészségükkel játszadozzunk, Moor. Mindannyian. Röpke szünetet tartok, kicsit rágódva azon, mit is akarhat ezzel az egésszel. Aztán a tekintetem visszavándorol rá, különösebb súly nélkül. - De ha ilyesmi előfordulna, talán megtenném. Nem kétlem, hogy mindannyian megtennénk, ha nélkülözhetetlenül értékes emberről van szó. Ugyanakkor nem tudom, Fuller kancellár milyen messze hajlandó kiterjeszteni a szárnyait maga fölé... ha erre kíváncsi. A maga helyében óvatosan vinném a bőrömet a vásárra, mert előbb-utóbb lerángatják a hátáról valamelyik kalandján, s akkor még kancellári kreditért sem lesz sebész, aki visszabújtatná belé.
*Nem tudom, hogy velem született, számomra előnyös tulajdonság, vagy az idők folyamán észrevétlenül megtanult az, hogy észreveszek apró dolgokat is. A legapróbbakat, melyek másnak talán nem mondanak sokat, vagy egyszerűen elsiklik a figyelmük mellettük. Én azonban éhesebb vagyok ezekre az apróságokra, mint a sajtra, jóllehet az utóbbival nem sűrűn találkozom. Terson gesztusait már korábban is volt szerencsém megfigyelni, volt belőlük bőven a viselkedésemnek köszönhetően, a mostaniak érezhetően finomabbak, talán még azt is mondhatnám rájuk, hogy kedvesebbel, önkéntelenek, a lényéből fakadóak és nem szándékosan tolja őket az arcomba azért, hogy valamire figyelmeztessen. Nem is adok okot rá, és meglehet, hogy vele még udvariasabb és körültekintőbb vagyok, mint Jenkinsszel. A kettőnk között lévő kapcsolat messze van attól, ami Jenkins és köztem húzódik és soha nem is lesz olyan kötetlen, könnyed viccelődést engedő, közvetlen. Én ezt is élvezem, megmozgatja az agyamat, csiklandozza a bensőmet, izgalmas. Észreveszi a finom bókot, és nem is takargatja, most nem. Ez a beszélgetés merőben más, mint azok amelyeket korábban folytattunk egymással. Terson itt az étteremben még velem szemben is kicsit elengedi magát és érdekes ezt látni, ugyanakkor megmarad a határon túl.* -Igen, persze, tudom. *Játszom az arcommal és a hangommal. Elmosolyodom és egyetlen pillantásra felnézek rá, csillogó szemekkel és cinkos tekintettel. A hangomban ott van a lágy és mély zönge ami egyetért vele és biztosítja afelől, hogy hogy a hordozója tudatában van az ő kiváltságának. Azt már nem fűzöm bele, hogy igazságtalannak tartom, jóllehet Terson képességeivel nincsenek gondjaim, de lássuk be, a kancellári rang megöröklése nem feltétlenül jár együtt a tudással. Igaz McG-nek nem a családi jussa volt, a kivételek erősítik a szabályt. Van egy pillanat, amikor Terson máshol jár, de ez csak gyanú, olyan illékony, hogy még el sem gondolkodhatok rajta. Egyébként is máson jár az eszem, több lépéssel magam előtt járok, az ő válaszaitól téve függővé, hogy a sok út közül végül melyiket választom. A beszélgetésünk témái tudatosan megválasztottak, ám olyanok akár a labirintus, de az én labirintusom. Kiderül, hogy polgárként immár a saját kredit számlám látja kárát ha katonai ismeretekre szeretnék szert tenni, ezen még dolgoznom kell, de végül is a drága ruhákat is elintéztem. Nagyobb gondot fog okozni, de nem feltétlenül lehetetlent. Tersonnak viszont ahogy elnézem, fogalma sincs az ilyen nehézségekről, persze neki nem kellett szembenéznie ilyenekkel, de azért…kancellárként, ha már a nép sorsa az ő kezeiben is van, vehetné a fáradtságot arra, hogy tájékozódjon. S ezen a ponton nem vagyok biztos abban, hogy az a kancellár akinek valóban ez lenne a dolga, különb figyelemmel viseltetne eziránt. A finom figyelmeztetést megértem, sosem volt titok előttem, nem is azért tértem ki erre az oldalra, hogy a hatalmáról tájékozódjam, csupán bevezető volt. Könnyedén, visszafogott élvezettel falatozom a sajtból és elérek az első gyümölcshöz is, közben áttérek a gasztronómiára, látszólag érdektelen téma noha éppen a mélyén vagyunk, mégis fontos mozzanat arra hivatottan, hogy elterelje a figyelmet a valós érdeklődésemről. Szándékosan ugrálok a témák között, így sokkal kifejezőbb Terson reakciója az újabb témaváltásra. Nem számított rá, ez látszik is rajta, bár én nem mutatom ki, meglepődöm azon, hogy nem vette a fáradtságot arra, hogy palástolja ezt az érzelmet. Váratlanul érte, önkéntelen volt az a szemöldökrándulás is. Megengedem magamnak, hogy megforduljon a fejemben a vállon veregetés gondolata. Hagyom beszélni, nem szólok közbe, megvárom míg végigpörgeti válaszaival a hozzáfűzött gondolatait, figyelmesen nézek a szemeibe akkor is amikor a látszólag általános kérdéseim közé belecsempészek egy finom konkrétumot. Nem szólok akkor sem, amikor rövid szünetet tart, most nem a szemtelen közbevágásnak van itt az ideje és talán feltűnik neki, talán jelentőséget tulajdonít ennek a ténynek, de nem baj. Mondanivalójának végét nem veszem magamra, nem élem meg fenyegetésnek sem, még csak figyelmeztetésnek sem. Egyszerű ténymegállapításként vonul be a gondolataim közé. Újabb gyümölcsfalattal mosom le a sajt erőteljes ízét és tömörségét, mindaddig míg le nem nyelem, csupán az étterem lágy muzsikája és a távoli vendégek halk duruzsolása ül közénk. Végül megszólalok, ismét csak mosolyogva, fejemet leheletnyire oldalra döntöm, úgy nézek fel rá.* -Nem magamra gondoltam, csak úgy általánosságban. Teszem azt, van egy katona akinek a családja nem túl tehetős, polgárok mint a többség. Ám egy akció közben elveszíti a karját. Mennyire spé…speciális implantátumra jogosult? Ki az aki ebben dönthet? *Még csak gyanakvásra sem adhatok okot ennyire konkrét kérdéssel, hiszen ott voltam az Aquillonon, ahol Gardel elveszítette a karját és talán Terson még azt is tudja, hogy korábban több kisebb megmozduláson együtt vettünk részt. Az ellenállók táborának leleplezésén, ami véletlen volt, aztán a szándékos, ahol Simon hadnagy is a társunk volt, ott semmisítettük meg az ellopott csapatszállítót. Szóval az érdeklődésem látszólag ártatlan. Nem látszólag viszont nagyon is fontos és ehhez mérten vagyok kíváncsi a válaszára és nem csak arra. Azok az apró nonverbális jelek melyek a váratlan témákra megjelennek Tersonon, igazán érdekfeszítőek. Hogy még inkább eltereljem a gyanút a szándékosságról, leteszem az evőeszközt, megtörlöm az ajkaimat úgy ahogyan kell, és belekortyolok a pezsgőmbe. A pohár pereme felett is Tersonra emelem a tekintetem, melyben ártatlan és finom mosoly bujkál.*
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Persze, tudja. Persze, hogy tudja. Mindenki tudja a világon, hogy a kancellárok hogyan lesznek kancellárok, a hanghordozása és a tekintete azonban azt sugallja, hogy az én esetem kivételes. Hogy ez egyszer nem is az volt a lényeg, az előttem járó mit óhajtott, hanem az, hogy ki felel meg az elvárásoknak a leginkább. Hozzászoktam már nagyjából Moor hajlamához arra, hogy itt-ott hízelkedésre adja a fejét, és ezúttal nem tartom annyira arcátlannak, hogy megszóljam miatta. Különösen, hogy a dolgok egészét tekintve mit sem számít, egyetért-e az öröklésemmel vagy sem. Ebben kivételesen egyformák vagyunk, mert az én véleményem sem számított ennél semmivel többet. Ha tudná ezt, biztosan jóízűt nevetne rajta.
Javarészt békében eszünk, ami némileg meglep - noha nem is tudom, mit vártam helyette -, a beszélgetés pedig kissé darabosan ugyan, de úgyszintén valódi nehézségek nélkül folyik. Azt leszámítva, hogy sokszor nem értem, mire akar kilyukadni a planetológus. Az orvosi ellátás kérdése éppen ilyen téma, annál is inkább, mert a hosszú válasszal sem elégszik meg. Furcsa. Akár magát Gardelt is megkérdezhette volna... aminthogy hirtelen nem jut eszembe senki más, aki mellett végignézhetett volna bármi hasonlót. Bár az is igaz, hogy a Gardel vezetéknév nem ígér tartalmas társalgást. Talán csak annyit, mint a Terson. Szokásos mosollyal viszonozza a monológomat, és azt veszem észre magamon, hogy lassan már fel sem tűnik. Természetesnek hat. Kezdem azt hinni, ha álmában látnám, akkor is mosolyt viselne. Talán még az Alvók üres, átjegesedett öntudatlanságában is.
Érzem, ahogy halvány, jelentéktelen biggyesztés mozdítja meg a számat, éppencsak hogy: keveset értek az implantátumokhoz, nekem magamnak pedig nincs. Sebészeti beavatkozás. A pótalkatrészek, ahogy az Akadémián hívtuk őket - ha a tisztek hallótávon kívül estek - pontosan azok, amik: az organikus hiány okozta lyukakat kitöltő mesterséges elemek. Vajmi kevés a minőségbeli különbség közöttük. Az egyetlen lényegi eltérés a drága és az olcsó példányok közt a külalakjuk - azok, amelyek sokba kerülnek, jóformán megkülönböztethetetlenek a valódi testrészektől. Ez azonban az én szememben nem teszi őket érdemessé arra, hogy ilyen kitartóan áskáljon utána bárki, a véleményemet pedig a szokottnál könnyebben is leolvashatná az arcomról Raven Moor. Már ha rászorulna. De beszélek is. - Nem tudok izgalmas választ adni, Moor - vallom be, kivételesen ingerültség nélkül. - Nem tudok róla, hogy az implantátumok közt rengeteg speciális megoldás kapott volna helyet. Önmagában nemigen javítja a birtokosa életszínvonalát azon kívül, hogy nem kell az eredeti teste megcsonkításával járó hiányosságokat elszenvednie. Ha arra gondol, hogy ezzel valamiféle különleges képességet is birtokolni lehet, ki kell ábrándítsam. Rá vall, hogy ilyeneket képzel, gondolom egy kissé mulatva. Ha azt hiszi, implant szemmel átlátni a falakon, a karokba pedig kardot építenek, teljesen rossz úton jár. Az meg kit érdekel, hogy néz ki az ember pótlába, ha már egyszer az van neki? Nem mintha ez lenne az első alkalom, hogy azon csodálkozom, miért ilyen fontos a planetológusnak valamely, látszólag jelentéktelen részlet. Talán csak hiúbb, mint elsőre gondoltam.
- A bevetés műveleti tisztje jelentésköteles egy felettes parancsnok felé - toldom azért hozzá pedánsan, mert a döntések oroszlánrészét célzó kérdések mindig ugyanebbe a formulába rendeződő választ érdemelnek. - A döntések a bevetés végén protokoll szerint őt illetik. De kétlem, hogy ezt itt és most, tőlem hallja először. Zavartalanul pezsgőzik, de hát végül is ezért van itt. Kétlem, hogy Moor fontossági sorrendjében a személyem megelőzte volna a Panorámát... na nem mintha neheztelnék érte. Beleiszom a kávémba, különösebb cél nélkül. Lassan a végére érek az evésnek. - Ha ennyire érdeklik az implantátumok, az Archívumban sok mindent talál róluk. Főleg sebészorvosi terület. Nem erős oldalam.
*Be kall vallanom – persze Jenkinsnek nem fogom – hogy nem csak szórakoztat Tersonnal beszélgetni, hanem egyenesen élvezem ezt a nyugodt, úrinős énemet. Biztosan az ő személyisége, ami most nem keres állandóan valamilyen hátsó szándékot, sem mást amibe beleköthetne. Jóllehet nem volt szándéka sosem, hogy feltétlenül találjon valamit, adtam rá okot bőven, de valahogy azt veszem észre, ő is kicsit megnyugodott. Ellazult, nem látom a kidagadt ereket a nyakán és nem tartja olyan mereven sem. Jó, ez nagyon jó. Mint amikor az űzött vad, vagy a számonkért bűnöző feszültsége alábbhagy, mert úgy hiszi jó úton halad. Nincs fenyegetés. A hirtelen témaváltásaim pedig megteszik a magukét, Terson kancellár olykor meglepődik, tanácstalan, és nagyon nem is veszi a fáradtságot, hogy ezt leplezze. Értem én, nincs otthon az implantátumok területén, és nem is nagyon foglalkozik azokkal. Csupán egyszer tette bele a kezét, akkor sem túl mélyen, valószínűleg nem is emlékszik….vagy ezt a számomra lényeges mozzanatot olyan mélyre elásta, érdektelensége miatt, hogy az eltelt két és fél év alatt számos más kacat került rá. A kérdést nem jól tettem fel, de szándékosan hagytam ki konkrétumokat belőle és ehhez mérten Terson sem tud oly mértékben reflektálni, ahogy azt más esetben elvárnám. Azonban pont ez volt a lényeg. A leghalványabb jelét sem fedezem fel rajta az emlékezésnek, mely gyanút keltene benne egy régi és meglehetősen titkos projekt iránti érdeklődés miatt. Olyan képtelenséget tulajdonít nekem, minthogy én, tudatlanságom okán valamiféle különleges képességet tulajdonítok egy speciális implantátumnak. Mosolyom szélesedik és elnéző is kissé…elnézem neki, hogy jobbat nem feltételez rólam. * -Ó, ilyesmire nem gondoltam. *Szólok közbe, kihasználva a rövid szünetet, de nem fejtem ki bővebben mi is az amit igyekszem megpendíteni. Látom, hogy nagyon elgondolkodott, fogalma sincs miért kérdeztem és most azon jár az agya, vajon hogy is jött ide ez a téma? Miért érdekel engem annyira, hiszen nincs szükségem ilyesmire, hála az égnek, meg az őrangyalomnak, aki minden bizonnyal már kétszer megőszült és jobban rákattant a Búfelejtőre, mint Jack összes vendége egyszerre. Mit mondjak, szüksége is lehet rá. Terson legyen bármilyen keménykezű kancellár, szigorú és következetes, azt már tudom, hogy önmagával szemben is az és meg sem lep, hogy mindezek után részletesen kifejti nekem az ezzel kapcsolatos protokollt. Hogy őszinte legyek, akkor csalódtam volna, ha nem teszi meg. Egy gyümölcsfalattal játszadozva hallgatom, s mikor a háttérben szóló zene éppen vált, áttérek a pezsgőre, majd újra megtörlöm a szám sarkait és a korábbi mosollyal kezdek bele. * -Nos, igen, a protokoll ezen része nem volt teljesen ismeretlen számomra. Azt is tudom, hogy egy speciális implantátumban nem a különleges képességet kell keresni. Arra voltam kíváncsi, hogy mégis kinek állhatott érdekében és miért, egy katonának olyan implantátumra engedély vagy utasítást adni, ami messze meghaladta a katona jogosultságát. *Ártatlan mosollyal figyelem Terson kancellár minden rezdülését. Mintha csupán azt kérdeztem volna tőle, rendel-e még valamit a kávéja után. Nem véletlenül fogalmaztam meg a kérdést úgy, hogy az egy konkrét, megtörtént esetről szól és nem csak feltételezés. Érdekel, hogy ezzel mit kezd Terson, hogy eszébe jut-e az a régi ügy, s ha igen, megpróbálja-e palástolni. Mindvégig rajta tartom a szemeimet és ez is árulkodó lehet a számára, közben anélkül, hogy a pohár felé tekintenék, a pezsgőért nyúlok és nem vétem el a célt. Belekortyolok, egészen aprót, de a mosoly továbbra is ott bujkál a szemeimben, melyek Tersonéiba kapaszkodnak.*
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Ha bepillantást nyerhetnék Moor gondolatai közé, alighanem igazat kellene adnom neki. Az implantátumok korántsem érdekelnek eléggé; soha nem foglalkoztattak különösebben, még akkor sem, amikor pedig illendő volna. Minden hagyományosság ellenére, amely külsőségekben jellemez, önző ízlésemet soha nem fegyelmeztem meg kellőképpen; ránézésre pontosan úgy festek, mint aki mindig mindennel tisztában van, ám aki közelről ismer, az régóta pontosan tudja, hogy személyes gyengeségeim közé tartozik a favoritizmus, legyen szó akármiről. Igyekszem tenni ellene, mélyen belül mégis részrehajló ember vagyok. Mindig is az voltam.
Talán ennek köszönhető, hogy az asztaltársam a mondanivalóját lebetűzni kényszerül. Nem mintha bánnám. Szeretem az egyenes beszédet, de legalábbis szívesen hízelgek magamnak azzal, hogy szeretem az egyenes beszédet. Sejtem, hogy egy egész viharra való villámfény vonul át a tekintetemen a közbeszólásra, sosem szerettem az ilyet, ám a rendreutasítás elmarad, mert a planetológus megjegyzése hajszállal közelebb áll az őszinteséghez, mint az arcátlankodáshoz. Hagyom beszélni, közben pedig összeharapok egy nagyobbacska darab kőkemény sajtot: állkapcsom inai megfeszülnek belé, mintha csak lecsupaszított, vastag csontot kellene kettéroppantanom. Nem időzöm egy pillanatnál tovább a falattal - elhallgatom a szemközt ülőt közben, rövid, semlegesen udvarias szünetet hagyva kettőnk közé ékelődni, ha már egyszer kimondta, amit akart. Rövid szünet. Hümmögök, különösebb indulat nélkül.
Pislogok. Tudom, hogy súlyos szemhéjaim lassú mozdulatai álmatag benyomást tesznek, s a Panoráma kellemesen meleg fényei barátságosságot csempésznek a legridegebb színű szempárba is. Nem lehet ez alól kivétel az sem, amely nekem jutott. Az igazság az, hogy idefent még én is őszintének és barátságosnak látszom, az utolsó porcikámig. Kisvártatva szólalok meg, és közben a fülemet hegyezem, merő gyönyörködésből, mert hosszú évekig csiszolgatták szakemberek a beszédtechnikámat az Akadémián. A szemem mosolyog. Olyan ráncok elevenednek meg a sarkában, amelyeknek általában nincs idejük nyomot hagyni, mégis megvan a maguk helye, ha halványan is. Meglepő látvány lehet. - Vagy úgy. Akkor miért nem ezzel kezdte. Hangképzésem parancsokhoz, szónokláshoz, vitákhoz edzett, orgánumomban együtt szól a mellkasom, a torkom és az arcom minden egyes csontja, húrja és sípja. A kérdőjel a hangsúllyal együtt most is elmaradt valahol - megszokhatta már. Katonatiszt vagyok. Nem lehetek túlságosan dallamos. - Kiről van szó? Csak nem a hős Gardelről. Békét hagyhatna már egyszer az igazi katonáimnak, Moor.
*Az első reakció amit felfedezek a beszéde alatt, az a felém dobott néhány villám a tekintetéből, de simán elsiklom mellettük, mert csupán régi jó szokásomnak adóznak. Közbe kotyogtam. Halványan elmosolyodom, már csak azért is, mert a villámokon kívül mást nem kapok. Azt nem tudom miért, de jó jelnek veszem és ennek fényében bátrabb is vagyok. Anyám azt mondaná, merész vagy vakmerő és e két szó valóban nagyon távol áll a bátorságtól. Utóbbiban van némi óvatosság és félsz is, míg a másik kettő abszolút zsigeri, improvizált provokáció. Látható is, hogy a témával kemény falatot adtam neki, úgy harcol a darabka sajttal, mintha az élete függne attól, hogy kettéroppantja-e vagy sem. Talán beképzelt vagyok, hogy azt hiszem, arcának minden izmát ismerem már, melyek a lüktető nyaki erek mellett és felett futnak, nekem mégis többet mond a pislogás, ami Tersonnak nem sajátja. A hallgatás beszédes, ahogyan a szemeibe költöző mosoly is, melynek párja nem jelenik meg szája sarkában. Olyan most mint egy furfangosan gonosz lélek, aki csak azt várja, hogy áldozata bekapja a csalit, hogy aztán egy könnyed mozdulattal kiránthassa alóla a talajt. Azonban mindezt és a téma alapját tudva, úgy érzem én vagyok a vadász. El is mosolyodom szélesen a pezsgős poharam pereme felett, midőn kijelentésnek ható kérdését teszi fel, s aztán olyan irányba terelné a beszélgetést, melytől inkább távolodnék. * -Szeretem lassan adagolni az információkat. *Jegyzem meg könnyedén, letéve a poharat halkan az asztalra, majd mielőtt megszólalnék újra, egy sajtba szúrom a villát egy határozott, gyilkosnak tűnő mozdulattal. * -Gardelnek minden joga meg van ahhoz, hogy a legprofibb és legzseniálisabb implantátumot kapja. Én egy olyan katonáról beszélek, aki legfeljebb egy csupasz fémet kapott volna, persze a lehető legjobb mechanikával. Viszont kapott egy teljesen élethű, negyedik generációs szintetikus bőrrel bevont kart az elveszített balja helyett. Két és fél évvel ezelőtt. Titokban. *Ahogy a hangom elhal, ráharapok a sajt darabra, olyan erősen, hogy minden erőfeszítésem látszódjon. Nem tudom Terson látott-e akár filmben a zsákmányát levadászó vadat, de ha nem, most akkor is lenne róla némi fogalma.*
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Mosolyog. Megszokott gesztus, otthonosan viseli, mintha a kifejezéssel kapcsolatban nem is volna soha választása - és talán nincs is. De hát melyikünknek van?
A válasz kezdi felpiszkálni az agyam eltemetett régióiban megtapadt információmorzsákat, volt ilyen, igen, mintha lett volna hasonló egyszer; implantátumcsere teljesen átlagos ember részére, aztán az illetőnek nyoma veszett, olyannyira, hogy azt már bottal sem üthette, aki ütötte volna. Félig-meddig kölyök volt az is, valaki olyan, akiből sokat meghagyott az a bizonyos húsdaráló, eleget, hogy érdemes legyen visszapótolni. Cody? Axel? Valami közönséges neve volt. Kifizettük technológiában, ő meg elfogadta, mert meg se kérdezte senki, hogy elfogadja-e, aztán csak ledobtuk a holdon, hogy dolgozna nekünk. Még csodálkoztunk is egy percig, amikor ez nem működött. A csontjai azóta már alighanem egy szemétlerakóban penészednek, a vérét meg egy vödörbe mosták fel az ellenállók. Hacsak nem a Perda valamely vadja ölte meg, négylábú vagy kétlábú: csak a jó ég tudja, van ott mindből elég. De miért érdekli ez az egész Moort? Nyilvánvalóan apróság volt. Olyannyira, hogy már arra se emlékszem, pontosan mi alapján választottuk ki ezt a senkiházit. Talán Callum emlékezne. Ő mindig meglátta a szépséget mások kijátszásában, a kézjegyét pedig magán viseli ez a terv - ezt akkor is meg lehetne állapítani, ha már arra se emlékeznék, hogy része volt benne. De erre azért emlékszem.
Semleges pillantást vetek a planetológusra, mert nem sok értelme van annak, ami az asztalunknál történik éppen. Hátradőlök, neki a székem támlájának, s egy pillanatra eltekintek a gondosan megkomponált hajköltemény mellett, ki a Panoráma vastag plexiüvegén át a tátongó feketeségbe. - Hmm. Kis szünet, mielőtt visszafordítanám rá a tekintetemet. Különösebb lelkesedés nélkül. - Nem emlékszem - vallom be, és ez félig-meddig igaz is. Nem hiszem, hogy azt gondolta, megválaszolom majd a kérdést, ez egyike lehet Moor kedvelt pszichológiai játszmáinak. Amiket utálok. Mindig utáltam, ha próbára tesznek. - De nagyon úgy tűnik, hogy maga mindent tud az esetről. Menjen, és kérdezze meg az illetőt, ha annyira érdekli. Velem az idejét pazarolja. Ahogy mindig.
Rövid pillantást vetek a tányéron maradt romokra: rossz szokásom, amelyről soha nem tudtak lenevelni, hogy meghagyjak az ételből, akármilyen mennyiséggel kínáltak. Most sincs ez másképp. Megtörlöm a tiszta szám a tiszta asztalkendővel. Fölpillantok az ajtó feletti analóg órára. Aztán vissza Raven Moorra. - Bocsásson meg - szólalok meg végül, kivételesen nem egy kancellár hangján. A különbség eltéveszthetetlen. Ez a hang azé az emberé, akit Victornak hívnak, és tudja: éppen súlyos udvariatlanságot követ el. Raven Moor újabb küszöböt lép át, olyat, amelyet rajta kívül csak nagyon kevesen. - Magára hagyom az asztalnál. Lejárt a vacsoraidőm. Máshol is várnak. Szívdobbanásnyi idő telik el, míg egy mozdulattal följebb húzom a zubbonyom ujját - mint minden jól szabott ujj, ültömben is leér a kézfejemig -, s a kezemet az asztal lapjának sarkához préselem egy pillanatra finoman. Fizetőpanel. Visszafordítom a figyelmem a szemben ülőre, s csak akkor mozdulok, hogy felállnék, ha elkaptam a tekintetét. - Egészségére, Moor - búcsúzom, félig-meddig még mindig Victor Terson hangján, bár a tartásom immár a kancelláré. Igaz, ami igaz, ha valahol őszintén összeolvad a kettő, az a mozgásom. - Nem kell sietnie.
*Nem dőlök be annak a pillantásnak amit rám vet, annak semmilyenségén, rezignáltságán. Mondhatni a szeme sem rebben, de ismerem én már a kancellárokat és Jenkinstől is tanultam eleget ahhoz, hogy a reakció hiányát is információnak vegyem. Másrészről, ha nem is nyúlik hosszúra a csend kettőnk hangja között, azért elég beszédes a rövid szünet is. Meg a hümmögés, amit éppen Tersontól nem vártam volna. Szavára, mellyel azt mondja nem emlékszik, elmosolyodom. Azt hirdetem vele és persze hagyom teljes terjedelmében kinyilatkozni, hogy nem hiszek neki, de elnézem a füllentést. Hárít és terel, olyan irányba amiről azt hiszi, jó lesz. Kedvem is lenne azonnal rávágni a választ, de úgy érzem még várnom kell a nagyobb hatás kedvéért. A mosolyt ott hagyom az arcomon, mintha ott felejtettem volna, akár egy érdektelen tárgyat az asztalon és míg figyelem a menni készülődés apró-cseprő mozdulatait, a könnyed szájtörlést, az órára pillantást, mely azt kívánja jelezni, hogy hú de sok dolga van és lejárt az időm, a mosoly marad. Akkor nyúlik el még jobban, de még nem közönségesen, mikor bocsánatot kér a pillanatokkal később esedékes távozása miatt. Bólintok és még mindig kivárok. Várok míg fizet és készülődik, várok mosolyogva, míg rám nem néz és akkor, amikor egyáltalán nem számít rá, ignorálva korábbi szavait, megszólalok. * -Megkérdeztem tőle. *S hagyom az információt fellobbanni, majd ülepedni. Nem mondok többet, azt sem, hogy az emlegetett katona tudja vagy sem azt, hogy kinek állhatott érdekében azt tenni vele amit. Hagyom, hogy kételkedjen, bizonytalanságban ringatom afelől, hogy tudok róla vagy sem. Mintha mindent tudnék, pusztán csak azért mentem volna bele ebbe a színjátékba, hogy tőle halljam, vagy csak kiugrassam az erratort a bokorból. Mondjuk ez utóbbi így is van. Ha most tagad és nem jutunk semmire, ha szó nélkül megy el, akkor is bogarat ültettem a fülébe és cselekedni fog. Valamit, bármit. A mosoly marad. Mindentudó és pimasz, nőiesen pimasz.*
'we are human beings. we make gods and then wrestle with them.'
Moor csak mosolyog a válaszomra, megint. De hát Moor mindenre mosolyog. Nem tulajdonítok jelentőséget az arckifejezés mögött bujkáló jelentéstöbbletnek, engedem, hadd lubickoljon a helyzet kivételes magasságában, ameddig csak kedve tartja. Sokáig tartja, ottragad az ábrázatán, amíg a jellegzetes 'ideje menni' készülődés fázisainak áldozom: érezhető, hogy szántszándékkal tartotta meg magán. A planetológus képtelen belefáradni a játszmákba, úgy látszik. Újabb dolog, amely arról árulkodik, hogy talán jobban illenénk egymás helyére, mint a magunkéra.
Az is erről árulkodik, hogy a volt tizedes hosszú pillanatokig, rá nem jellemző fegyelemmel tartotta vissza a torkából előkívánkozó választ. Rutinosabb ember vagyok annál, hogy hagyjam a reakciómat csak úgy kiülni a vonásaimra, a tekintetemben némi értetlenség vonul át, aztán, mint aki fázik, de kénytelen elfogadni, hogy a helyiségben melegebb már nem lesz, egyszerűen annyiban hagyom a dolgot. - Értem - biccentek röviden, mert bár logika nincs amögött, miért nem képes egy az egyben elárulni, mire kíváncsi úgy igazából, biztos vagyok benne, hogy odabenn csak úgy ég a kíváncsiságtól. Bizonyára ez az, amit ravasz kerülőutakon át énrám is igyekszik átragasztani. Sikertelenül. Szokásos csábos, incselkedő mosolya immár csaknem megszokottnak érződik a számomra. Nem túl jó jel. Sőt. - Akkor meg kell követnem, Moor. Felesleges tanácsot adtam. Fölkelek ültömből, mert most már teljesen világos, hogy ő fütyül, nekem pedig táncolnom kellene. Erről igazán nem volt szó. Megszokott udvariasságomban a húrok ugyanúgy pendülnek, mint egyébkor, az elköszönés azonban ezúttal végleges. - Ne sertepertéljen a katonák körül - jegyzem meg lágyan, mindenféle fenyegető él nélkül. Ő is tudja, hogy semmi keresnivalója közöttük. - Minden jót, Moor. Élvezze ki a napját. Magára hagyom a születésnapi lakomájával. Ennyit igazán megtehetek.
*A mosoly az egyik fegyverem és sokrétű is. Néha csak zavarba hozni kívánok valakit, csak mert épp az ellenkezőjére számít, máskor, mint most is, azt hirdetem vele, hogy jól érzem magam, van még a tarsolyomban egy s más, ennek tudatában is vagyok, és ha most engedek is az értetlenségének, legközelebb nem fogok. Átlátok rajta, ismerem már Terson számos arcát, a mostani pedig amit arra a bizonyosságra vetett, hogy többet tudok a katonáról és a katonától, mint amennyit feltételezett, még nem vonult végig rajta. Ez most új, mégis kicsit ismerős, de csupán az érzés az amit átszalad rajtam és elégedetté tesz. Ha most látszólag nem is értem el semmit, a háttérben működésbe lép a tervem. Felkavartam az állóvizet, jóllehet veszélybe sodortam a bátyámat, de tud ő vigyázni magára, másrészt az ellenállókig nem ér el Terson keze, s még jó sokáig nem is fog. Nekem meg elég egyetlen információ morzsa arról, hogy bárminek is utánanéz a közeljövőben, figyelni fogom, elvégre a kém programom még mindig a gépén van kitörölhetetlenül. A rendszeres átvizsgálás, karbantartás és felesleges fájlok törlése még nem tünteti el, csupán aktiválnom kell és máris belelátok a kancellár munkásságába. A gondolatra elmosolyodom ismét, noha eddig sem pihentettem, de ajkaim mozdulata most más érzelmeket fest a mosolyba. Elégedett vagyok, meglepett és büszke amiért bocsánatot kér tőlem. * -Ó, nem tesz semmit Kancellár úr. *Mielőtt még elrontanám a hangulatot, nyelvem hegyéről visszarántom a második mondatot, miszerint a „jobbakkal is megesett már”….tréfás csomagba burkolt megjegyzésem. Leteszem a villát és a pohárért nyúlok, akkor emelem felé, amikor megint eltilt a katonáktól. Újabb vidor, bátor mosoly.* -Nem szoktam sertepertélni, de szeretem az egyenruhát….másokon. *Halk kacaj után kortyolok bele a pezsgőmbe, majd újra rá emelem a poharat. * -Önnek is Kancellár úr! Szép estét és köszönöm a kivételes társaságát, nagyon élveztem minden pillanatát. *Azzal el is bocsájtom, még megajándékozom a szokásos kis pimasz de szerethető Moor mosollyal, mielőtt visszafordítanám a figyelmemet a tányéromra. Lassan, kiélvezve minden sajt darabka ízét majszolgatok, természetesen hűen a jelenlegi álcámhoz, majd kihasználva, hogy Jenkins vendége vagyok, kérek még pezsgőt, desszertet sok habbal, krémmel és gyümölccsel, a végére pedig kávét sok édesítővel, szintén habbal. A kiszolgálás remek és úgy tervezem, hogy bár ez volt az első alkalom, nem az utolsó, hogy itt ettem. Távozásom a belépőmhöz hasonlóan dívai vonulás, és ebből nem adok alább a folyosón sem, egészen a kabinomig. A számla pedig Jenkinsnél landol majd. Összességében remek este volt, több vágyam is egyszerre teljesült, de ez már nekem köszönhető, mert ha valamit is el akarok érni, nekem kell megszerveznem. *
//Köszönöm a játékot, imádni való volt. Összefutunk mi még és ez nem fenyegetés hanem ígéret! //
Összefutunk mi még és ez nem fenyegetés hanem ígéret! 
//
