Panorámaétterem

In all chaos, there is a cosmos, in all disorder a secret order.

Fejem enyhén félrehajtva szemlélem újra csak arcának vonásait, sokadjára a mai nap folyamán. A szívemet mardosó érzéstől nem tudok szabadulni, mégis lenyelek. Úgy döntök, hogy nem veszek róla tudomást. Nem itt és nem most.
Mert nem vagyok hajlandó beismerni most, hogy az életünk változóban van. Képtelen vagyok rá, még az. A nyolcadik szint sajátossága. Elevenen él emlékeimben az összes beszélgetésünk, mely arról szólt, miként nem lehetnek barátai. Ő kancellár. Én pedig csak nevetve legyintettem, majd meglátjuk címszóval. És az elhatározás makacsul élt bennem. Mégis mi jöhetne, ami megváltoztathatná ezt?
Az emberi kicsinyesség, féltékenység, amikor egy egyszerű gesztust akarnak kifordítani, hogy ártsanak azoknak, akik fontosak számunkra.
Ciccenését szórakozott mosollyal az ajkamon hallgatom. Nem hagyhatom, hogy gondolataim kiütközzenek rajtam. Nincs ennek most itt a helye. Nem erre tanított Mrs. Cambridge. S mégis mily nehéz erőt venni magamon, olyannal szemben, akiről tudom, elfogadná azt is, ha érzéseim mutatom. Még akkor is, ha nem tudna vele hirtelenjében mit kezdeni.
- Ebben nem kételkedem. A te fiad – és ha valaki képes volt felérni ahhoz, amit elvártak tőle, az épp ő volt. Bókom nem mentes a hízelgéstől, de azt is tudjuk mindketten, hogy őszintén és komolyan gondolom a szavaimat. Ahogy benne sem kételkedtem soha, úgy a fiába sincs okom.
Lányaink hallatán szerény mosoly kúszik arcomra. Tagadhatatlan a tény, hogy megmelengeti szívemet, amikor dicsérik őket. Egyfajta visszaigazolása ez annak, hogy nem rontottam el őket. Hogy sikerült őket jól nevelni akkor is, ha lépten-nyomon megkérdőjelezem magam. Annak idején csak egy cél lebegett a szemem előtt: megadni azt a szeretet, azt a törődést, azt a megértést amit sem én, sem pedig Shane nem kaptunk meg. Kritizálás, képtelen elvárások és ambíciók letörése nélkül. Elfogadni és szeretni őket úgy, ahogy vannak. Az élet pedig bebizonyította, hogy a gyereknevelés nem csak ennyiből áll.
- Rettentően lelkesek mindketten. Shane és Serena is ösztönző hatással van rájuk. Mindent megfognak tenni, hogy a lehető legjobbak legyenek a szakmájukban, ebben biztos vagyok – amint kisebbik lányom eldönti végül, hogy mivel is foglalkozna komolyabban, hosszú távon. Túl sok minden érdekli, mely nem probléma. Nem csak az anyai büszkeségem mondatja velem, hogy bármibe belefog, a maximális teljesítményt nyújtja. Túlságosan is perfekcionista a szentem.
Egy újabb szórakozott mosoly kíséretében rázom meg a fejem, miközben egy falatnyi parfaival kényeztetem magam.
- Talán sejti – vagy épp tudja – hogy nyíltan nem állnék ki mellettük. Remélem tudod, hogy döntéseiteket sose mondanék ellent – mert van, hogy a szívem olykor vajból van és nem csak neki, de Shanenek is a végtelenségig fel tudnám menteni mindkét kamasz viselkedését. Azonban véleményem ezen részét legfeljebb csak velük osztom meg, s Carolinenal. A döntést, amit végül közösen hoztunk meg Druscillával szemben, vagy amit Victor a fiával szemben, kiállnék mellette. Ki is álltam, helyes nem volt, amit tettek. Mégis meg tudtam érteni az indítékot.
- Ízesek, testesek. Eltelítenek – foglalnám össze ennyibe a kérdést, ha lehetne. De, mint rólam van szó, ennyi nem szokott elég lenni. – Jó hatással van az emberekre, a szervezetre, örökké pótlékokon nem tudtunk volna élni. Peter épp azon dolgozik, hogy a termelékenységet megnövelje, anélkül, hogy több termőterületet kellene kialakítani. Akkor több jutna a Dominiumnak is, nem csak a Városnak – jót tenne a morálnak, ha minden réteg számára elérhető lenne. Ha tényleg el tudnánk érni, hogy a szintetikustól átvegye az uralmat. Három év bőven elég volt arra, hogy ennek a menetét kidolgozzák, előkészítsék.
- És nem mellesleg jó végre valami ehetővel is kísérletezni, amikor főzésre adom a fejem – nevetem el magam. Ami azt illeti ez elég gyakran megesik, még a Perda felfedezése előtt is. Egyike azoknak, amit akkor tanultam meg, amikor férjhez mentem. Mert meg akartam tanulni, más különösebb oka nem volt. – Te még mindig idegenkedsz tőle? – tekintek fel rá, ahogy egy újabb falattal jutalmazom magam a válasz miatt. Egy darabig elleszek ezzel, legalább is addig, amíg válaszát meghallgatom.
Nem csak fivérem képes arra, hogy órákig elhúzzon egy étkezést, ez egy olyan vonás, amely kifejezetten a Cambridegekre jellemző. Legalább is ránk. Tán ez az egyetlen közös vonásunk van.

◦ᵒ·○●·°

Kívülről is látszik, hogy asztaltársam fehérszőke fejében visszhangos ketyegéssel forognak a fogaskerekek. Na nem mindenkinek; ismerni kell őt ahhoz, hogy az ember képes legyen elcsípni rezzenéstelen vonásain azokat az apró, utalásszerű változásokat, amelyek elárulják, mi zajlik odabent. Most arra emlékeztetem magam, hogy ez a nap nem átlagos. Ma nem igyekszünk egymás felé, ahogy mindig tettük.
Csendben átlépünk felette. Külön-külön.

- Az. - Clara igazát kár lenne vitatni. Érzem, ahogy sekély, rövid életű ránc jelenik meg az orrom mellett. - Nem lehet mindenkinek szerencséje.
Ezzel a vérségi kötelékkel nem én jártam rosszul, hanem a fiam. Semmi kétségem nincs afelől, hogy szívesen tartozna máshová. Megértem. Ebbe azonban senki nem szólhat bele. A törvénnyel, amely családalapításra kötelez mindannyiunkat, személyes viszonyom nekem sem jó és nem is lesz soha: olyasmire kényszerít, amire fájdalmasan alkalmatlan vagyok, eredménye pedig nem más, mint az, hogy olyan emberek életét keserítem meg, akiknek szántszándékkal nem ártanék soha. Persze sokkal valószínűbb, hogy ezért nem a törvény a valódi felelős. Én vagyok kevés ide.
Hanem Clara a megjegyzését bóknak szánta, s nekem eszem ágában sincs elrontani a törékenynek érződő hangulatát, ezért aztán a vonásaim engedem ellágyulni. - Csak tudnám, mivel váltotta ki belőled ezt a rendíthetetlen bizalmat.

Az ikreket meglehetősen régen láttam, talán a folyosón is elmennék mellettük anélkül, hogy felismerném őket. Ez részben az én hibám - minden figyelmességem ellenére hajlamos vagyok másokon keresztülnézni -, ugyanakkor sokat elmond arról is, milyen sokat változnak a kamaszok ennyi idősen. Emlékszem, Clara hogyan nőtt meg majdhogynem egyik pillanatról a másikra, Mrs Cambridge pedig hasonlóan nyilatkozott énrólam két, egymást követő Emlékek Ünnepén is a magam idejében. Biztosan kész felnőttek már. Kívülről nézve legalábbis.
- Minden támogatást megkapnak hozzá - helyeselek, mert ez tény. A származásuk az egyébként is kitűnő színvonalú oktatás tetejére pozicionálta őket az első perctől kezdve. - Jók a kilátásaik. Persze egy kevés szünetet kell majd tartaniuk, mert nemsokára megkapom őket az alapkiképzés erejéig.
Ezt kénytelen vagyok mosollyal megtoldani, mert akár utálják, akár nem, rengeteg előnyös tulajdonságukat megedzi és előtérbe helyezi majd a kötelező időszak a kadétok közt. Druscilla és Darla kétségkívül nem szoktak hozzá ahhoz a bánásmódhoz, amelyben részük lesz, azt azonban nem gondolom, hogy ez hosszabb távon gondot okozna. Megkeményíti majd őket egy kissé, az pedig mindenkire ráfér. A válaszát szemrebbenés nélkül fogadom. Ez az a Clara, akit mindig is ismertem. Pontosan tudja, hol húzódik a határ a kötelesség és az emberség között.
- Tudom - felelem őszintén. Soha nem feltételezném róla, hogy bárki tekintélyét aláásná az illető háta mögött. - És tudják ők is.

Elnézem, ahogy folytatja az evést. Számtalan alkalommal ültünk így, kettesben és ettünk, kölyök koromban még arra is vetemedtem néha, hogy félretegyek neki pár falatot, ha esetleg megjelenne a szobámban, a saját lakosztályuk nemszeretem hangulatát megelégelve. Ez sokszor előfordult. Megszokott helyét a szobámban terpeszkedő hatalmas kanapén mindig üresen hagytam, csak a támlára terített skót kockás pléd várta a pillanatot, mikor Clara megérkezvén szórakozottan a vállára húzza, hogy aztán a nagy várakozásban - arra, hogy az aznapi tanulás végére érjek és szóba állhassak vele -, le is ragadjon a szeme. Nem bántam. A mai napig elevenen él az emlékeimben, ahogyan megkerülöm őt lábujjhegyen, s átülök az ágyra olvasni, a PDA-n kiadott paranccsal félhomályba borítva a szobát. Időnként a minta szabályos zöld-vöröse alatt összegömbölyödött, nem túl távoli alakjára pillantottam; mély nyugalmán éppoly szívesen és feltétel nélkül osztoztam, mint bármi máson.
A nevetésére csak elmosolyodom. Amolyan elnéző kifejezéssel. Mindig elfelejtem, micsoda hóbortja lett a főzés, amely a mi küszöbünkön belül mindig is ismeretlen fogalom volt. Ha valamivel, hát ezzel meglepett.
- Nem kifejezetten - jegyzem meg olyan hangon, amelyen leginkább azt szokás mondani, 'ha éppen tudni akarod', ám a szememben úszkáló derűs fények eltompítják a felvágósságot egy kissé. - Nincs vele különösebb bajom. Éppen csak nem olyan praktikus és kiegyensúlyozott, mint a szokásos ételek.
Az ízük már egészen más kérdés. Azt még én is hajlandó vagyok elismerni, hogy ezen az ostoba holdon kifejezetten finom dolgok is megteremnek. De azért még nem fogok neki igazat adni csak úgy. Ennél jobban ismer. Szünet következik, és kivételesen nem tudok mit mondani. Nem igazán. Egy pillanatig a kávémba bámulok, csak aztán térek vissza hozzá.
- Már azelőtt is tudtam, hogy ma nem leszek jó társaság, hogy meghívtalak - mondom végül békülékeny arckifejezéssel kísérten. - De látnom kellett, hogy jól vagy.

◦ᵒ·○●·°

Fejem enyhén félrehajtom röpke megjegyzését követően. Megenyhült szigorúsággal tekintek rá. Victor mindig is hajlamos volt keveset gondolni magáról, ha a családjáról van szó. Rangja megköveteli, hogy elsősorban a kötelességének engedelmeskedjen és emiatt nem marad oly sok ideje a magánéletére. Ezt elfogadta mindenki a környezetében, a saját csemetéi is.
Mindazonáltal Victor nem rossz apa. Emlékszem még azon időszakokra, amikor az ötödiken éltek, miként viszonyult a fiúkhoz. Saját eleink megmutatták azt, hogy mi miként nem szeretnénk majd a sajátjainkkal bánni. Ehhez pedig mindig is tartottuk magunkat. Ki tudatosan, ki nem. Hiszek abban, hogy Jacob és Connor is szerencsések. Jóval rosszabbul is járhattak volna. Láttunk már rá példát.
- Ismerem a szüleit és tudom, milyen nevelést kapott – fiaikat tisztességesnek, becsületesnek nevelték. Olyannak, akik betartják a szabályokat és embertársaiknak is megadják az őket megérdemlő tiszteletet. Vagy legalább is a látszatát ennek. – Meg a lányomtól elég sokáig hallgattam, hogy miként viszonyul hozzá. Oh, és ismerem én is a fiadat – somolygom a végén, ajkaim szegletében. – Jó fiú, csak ő is kamasz – biccentem félre a fejem ezúttal. Ez egy olyan dolog, amelyet senki sem tud átugrani, át kell élni. Ha jól rémlik igen hamar el tud telni ez az időszak, legfeljebb a szülők élik meg úgy, mintha az örökkévalóságig tartana.
A lányok is napról, napra változnak. Az egyik pillanatban még béke honol hajlékunkban, a következőben pedig csatatérré válik, pedig csak egy pislogásnyi idő telt el. Én pedig csak nézek rájuk, azon morfondírozva, vajon mi történhetett az imént. S mire megkérdezhetném, újra minden békés. A kanapén ülve tanácstalanul tekintek rájuk, s azon gondolkozom, én is ilyen lehettem?
Nem. Én jóval rosszabb voltam.
Kinövik majd, lecsillapodnak a lelkükben kavargó érzések, megnyugodnak idővel. A helyzeteket pedig jóval egyszerűbben fogják kezelni, ez az élet rendje.
- Ez igaz – amit mi és a családtagjai nyújthatnak nekik, azt a támogatást megkapják. Igyekeztünk mindig figyelemmel lenni arra, hogy ne használjuk ki neveinket, csak hogy előrébb kerüljenek. Szeretném hinni, hogy minden eredményük a saját munkájuk gyümölcse lett. – Valahol várják és izgatottak. Minél közelebb kerül ez az időpont. Bele is húztak saját tanulmányaikba, hogy megszilárdítsák az alapot, amiért oly sokáig dolgoztak – egy év nagy kihagyás tud lenni. Sok mindent elértek és szeretnék ezt majd folytatni is, de az alapokat ehhez le kell tenni.
Úgy vélik, hogy kevés az idejük.
- Kíváncsi leszek rájuk, bár nem aggódok. Katonák között nőttek fel. Nagyjából tudják, hogy mire számíthatnak – akkor is, ha tudjuk, hogy ez sokszor nem jelent semmit. Én is pontosan tudtam, hogy mire számíthatok a kiképzésen, az átélése azonban borzalmas volt. Nem kell egyikünket sem emlékeztetnem erre, akkor sem, ha néhány perccel ezelőtt tárgyaltuk ki.
S bármennyire is szeretem őket és világom középpontját jelentik számomra, addig sose merészkedtem, hogy túlontúl elnéző legyek. Vagy hogy aláássam azon döntéseket, amelyeket velük szemben hoztak meg. Vagy épp mi, Shanenel. Vagy mások.
Nem csupán a kötelesség végett, hanem mert tudatosan szerettem volna őket mindig is nevelni. Kompromisszumok mentén és igen, ha valamit nem csináltak jól, akkor kiállni azért, hogy legközelebb ne kövessék el a hibát.
Akkor sem, ha pontosan tudom, hogy első körben is miért tették meg.
Az ebédem azonban útközben kihozzák és még ha lassabban is, de elkezdem az étkezést. Tudják azok, akik közel állnak hozzám, Victor is, hogy ilyenkor egyenesen arányosságban csökken a gyorsaságom a beszélgetés intenzitásától függően. Ha választanom kell, hogy szóval tartsam-e a másikat, válaszoljak egy kérdésre, vagy egyek, mindig az előbbi fog győzedelmeskedni.
Most sincs ez másképp, szívesen mesélek a perdai ételekről.
Victor megengedő hanglejtése továbbra is széles mosollyal tekintek rá. Tudom, hogy most épp irányomba engedett és ha másként gondolná is a perdai viszonyát, sem kötné az orromra.
- Praktikus? – vonom fel mindkét szemöldököm, ajkaim nevetésre húzom. – Úgy érted, azokhoz a mesterségesen előállított ételkiegészítőkhöz képest, ami csak valami csoda folytán tudott minket életben és egészségben tartani? – széles mosolyom nem tudom és nem is kívánom elrejteni ezúttal. Még egy halk hitetlenkedő nevetéssel is megajándékozom.
Praktikus. Ilyet is ritkán hallok a megszokott ételeinkkel kapcsolatban. Amelyben tudom, hogy ezúttal túlzok. A botanika és növénytermesztés erősen küzdött mindig is, hogyha minimálisan is, de természetes alapanyagokat is tartalmazzanak az ételeink. Egyedül a hús és az ezzel járó fehérje pótlás az, amelynek megoldása az emberi kreativitáson múlott.
Mégsem elhanyagolható, a mesterséges alapanyagok egyébként kártékony hatása a szervezetre. Mégha minimalizálni is próbálta az orvostudomány.
Nevetve fordulok vissza egy újabb kanálnyi parfai-hez, amikor újra megszólal. Feltekintek rá, s bár mosolyom megmarad, szelídül annak íve.
- Nincs gond a társaságoddal – rázom meg enyhén a fejem. Jólesnek a szavai, újra csak szerényen pillantok le kettőnk közé.
- Köszönöm – felelem neki. Nem tagadhatom, hogy szívem miként melengeti, aggódott. Nincs ebben semmi félreértelmezendő. Fontosak vagyunk egymásnak és a magunk módján törődünk is a másikkal. – Jól leszek – ígérem meg neki. – Amint az aggodalom alábbhagy, sokkal jobban leszek. Az utóbbi időszakban nem vagyok a legjobb társaság. Érzéseim folyamatosan kavarognak bennem, mikor melyik kíván a felszínre törni, hála a felborult hormokoknak – húzom szélesebbre ajkamat. A lányoknál is hasonló voltam, de ott betudtam annak, hogy fiatal voltam még, gyerek még szinte. – És nagyon sokszor nehéz kordában tartani őket – mert ez sajnos nem így működik. Képzelheti, hogy egy olyannak, mint én, aki főként a nyilvánosság előtt szeret egy képet mutatni, a nyugodt, kedves arcot, milyen nehéz, amikor hirtelen jön az inger, egy teljesen más érzetre.
- Nemrég csak azon képes voltam, a semmiből elbőgni magam, mert Darla begöndörítette a haját és gyönyörű keretet adott arcának. Annyira bájos volt, hogy amikor megláttam, eltört bennem valami – nevetem jókedvűen. Előbb, vagy utóbb ezeken a változásokon is túl leszek.

◦ᵒ·○●·°

- Nem árt, ha erre néha emlékeztettek - adok neki igazat, ahogy általában, amikor a gyerekekről esik szó. Mert a fiaim e pillanatban félig még azok. - Ránézésre igazi katona a fiú.
Ez nem túlzás: Jacob az apám és a bátyáim magas, keménykötésű atlétatermetét örökölte meg az édesanyja sötét szemét és haját. Hirtelen és sokat változott az utóbbi időben. Kemény edzésprogramja, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodik, külsejét tekintve a frontszolgálati készlenlétbe sorolt gyalogosokhoz teszi hasonlóvá. Ráadásképp csupa lendület, tettrekészség és energia. Nemcsak kész férfi, de olyan férfi, hogy kívánni se lehetne különbet. Az öccse sincs túlságosan elmaradva tőle. Mintha nem is lenne hozzájuk semmi közöm.
Szerencséjükre.
- Nem fogja elfelejteni neked. Ebben biztos lehetsz.

Szavaiból ítélve régi barátom ugyanebben a jókora távolságban reménykedik a saját ivadékait illetően és én éktelenül kíváncsi vagyok rá, igaza lesz-e. Az ikrek is jobban járnak, ha inkább az apjuk leszegett fejű, összeszorított fogú tekintélytiszteletét kapták örökbe. Az alatt a kevés idő alatt mindenképpen, amíg tisztek parancsolnak majd nekik nap mint nap. Gregor zászlós kiváló emberem, lobbanékony temperamentumát és eleven önérzetét, amely megakadályozhatná ebben, erős kézzel tartja féken, ha kell. Ez nem egyszerű feladat. Akármikor elbukhatna, mégis megbízom benne. A férfi személyi aktáját behatóan ismerem és bár nem találom őt tökéletesnek, ereje minden tekintetben példátlan. Ez teszi alkalmassá arra, hogy olyan parancsokat hajtson végre, amelyekkel nem bíznék meg akárkit. Megelőlegezem a lányainak is a bizalmat. Ki tudja.
- Ha csak feleolyan jók, mint az apjuk, remélem, hogy maradnak is - sandítok Clarára meglehetősen hamis mosollyal, mert nem tudok segíteni a tényen, hogy mint minden kancellár, én is magamnak akarom a legjobb embereket. Az emberiségnek közös érdeke, hogy minden szektorba ugyanolyan minőségű utánpótlás jusson, szakmai önzésemet mégsem vagyok hajlandó elfojtani magamban. Soha nem is próbáltam. - Büszkék lennétek rájuk.

Vigyora, amellyel az ételeket érintő diskurzust megvilágítja, régről ismerős. Ezúttal olvasok a fejében: javíthatatlannak tart. Nem téved.
- Praktikus - ismétlem, részben azért, hogy szórakoztassam. - A természetes ételekből álló diéta macerás. Feleslegesen macerás.
Helytelenítő arcot vágok. Az előre gyártott élelmiszerek gondosan kiszámolt tartalmi egyensúlyához képest a Perdáról származó fogások mind rendkívül körültekintő, műgonddal megkomponált étrendet igényelnek. A magam részéről ki van zárva, hogy állandó figyelemmel kísérjem a tápanyagok étkezésről étkezésre változó arányait. Én persze kancellár vagyok; megteszik helyettem mások. Ettől függetlenül így is leginkább nyűgnek érzem az egészet. Nem mintha Clarát a végtelenségig be lehetne csapni. Látott már húst enni. És nagyon valószínű, hogy még fog is.
Visszafogott nevetése alátámasztja ezt. A hang tetszik nekem.
- Pontosan így értem.

Lesüti a szemét. Tudtam, hogy nem fog velem egyetérteni. Akkor is erősködne, hogy nincs velem baj, ha megpróbáltam volna lelőni. Nem ellenkezem. Különösen azért nem, mert azt akarom, hogy igaz legyen, amit mond; hogy ez a valami, amit már sokadjára érzékelek kettőnk közt lappangani, valójában semmi se legyen. Márpedig Clara nem hazudna.
Erről nem. Nekem nem.
Ha azt mondja, nincs gond, akkor az úgy is van.
Miféle ember lennék, ha nem bíznék meg benne? Biccentek néhányat, öntudatlan rövidséggel. Újból a támlának döntöm a lapockáim.
- Nem kell bocsánatot kérned - mondom szelíden, s ezt a hangvételt őrajta kívül alig páran hallhatták valaha. Sok minden vagyok: szelíd nem. Az attitűd most is úgy áll rajtam, mint egy idegen levetett, túlméretezett ruhája. Nem fogom soká viselni. - Jobban kellene bíznom benned. Ennél többet is kibírsz.
Elmosolyodom, bár a gesztus korántsem olyan élettel teli, mint amilyennek szántam. Ám azért nem hamis. Clara tudja, mit cselekszik. Én pedig tudom, hogy tudja. A történetére csak fölszusszanok; tudhatja, hogy ha nem nyilvánosan volnánk, nevetnék helyette.
- Ne aggódj. Velem nem fenyeget ez a veszély.

◦ᵒ·○●·°

Egyetértő mosoly terül el ajkamon. Beleegyezően bólintok számára. Ha erre van szüksége, emlékeztetem. Gyermekeink a felnőttlét és a gyermekkor szűk mezsgyéjén lépdelnek. Vígak még, az otthonról hozott melegség és szeretet hajtja őket előre. Siettetik a felnőtté válást, holott tudják, hogy az mi minden bonyodalommal fog járni nekik. Szeretnék, ha annak tekintenénk őket, de viselkedésük még olykor igenis a gyermekkorszakba rántja őket vissza.
Sem nekünk, szüleiknek, sem nekik nem könnyű időszak ez. Ha rajtam állna, az időt néhány évvel ezelőtt megállítottam volna, abban a korszakukban, amikor még vígan gyermekek voltak.
- Valóban. Caroline remek munkát végzett – sejtem, hogy Jacob szigorú edzéstervének a hátterében édesanyja áll. Közös szenvedélyük a testmozgás és lássuk be, valóban kész férfinak tűnik a fiatalember.
Fejem lágyan rázom meg. Nem azért mondom, hogy hálálkodjon érte bárki is, vagy hogy észbe tartsa. Egyszerű őszinteség vezérli szavaimat, a fia pedig kiérdemelte, hogy az elmondottak alapján tekintsek rá.
Elnéző mosollyal tekintek rá, akkor is ha kijelentése nyomán egy pillanatra el is akad a lélegzetem. Tudatosítom magamban, hogy részben komoly, de részben élcelődik velem Victor. Nyilvánvaló, hogy kötelékébe kíván látni mindenkit, ki arra érdemes lehetne és bárki büszke lenne arra, hogy ebben szolgálhat. Mégis…
- Hagyjatok nekem is valakit meg, kérlek – somolygom orrom alatt, szavait nem veszem komolyan. Családunkat – legalább is Shane oldaláról – átitatja a katona szellem. – Korán megőszülnék, ha mindenkiért aggodalom töltene el – mosolygok Victorra szívből. Tudjuk, hogy nincs igazam. Ha nem a hadsereg kötelékében szolgálnak akkor is aggódom értük. Minden percben, amikor egyikük sem velem van. S nem csak a lányok.
De ez így természetes. Életemnek ez a rendje közel tizenhat éve már. – Azok lennénk. Tudom, mennyire nem egyszerű helyt állni a hadsereg kötelékében – és nem csak azért, mert nekem nem sikerült. Életem első évtizedében láttam mit tesz Victorral ezek a szigorú szabályok. Miként formálták jellemét, tekintetében mennyiszer égett a dac, a harag, melynek aztán sose adott teret. Nem tehette meg, az elvárás nem ez volt.
Shane oldalán pedig beható pillantást nyertem, hogy mit is jelent valójában eme kötelékhez tartozni. A folyamatos szolgálat, készenlét. Tettrekészség. Amikor elmész küldetésre és tudod, hogy minden pillanatban oda kell figyelni, hiszen bármi történhet.
Akár csak az, hogy egy társad fordul ellened.
Mérhetetlenül büszke vagyok Shane hivatására, és ahogy helyt áll benne, minden nehézség ellenére. Tisztelem őt ezért és minden katonát, nap, mint nap látom őket, miként teljesítenek a hétköznapokban is. Mégsem tudom, hogy nyugodt szívvel lennék-e ha a lányaim végül eme hivatást választanák. Elfogadnám, tudom. Nem ellenkeznék, ha ezt kívánnák.
Helytelenítő arcát látva ajkaim préselem össze. Még inkább szélesedő mosolyom kívánom elrejteni előle. Megadóan hümmentek csupán. Nem tud átverni, pontosan tudjuk, hogy ez számára nem macera. Aki pedig ezzel foglalkozik… annak pedig ez a munkája. Számára sem az.
- Akkor számodra megtartjuk a szintetikus ételeket – csillan meg játékosan tekintetem. Mintha akár már holnap akár az egész dominiumi nép számára elérhető lenne a perdai élelmiszer, igaz? – Természetes, hogy vigyázunk alakodra. A megjelenés a legfontosabb – és bár mosolyom inkább galád, tudjuk jól, hogy milyen igazság van szavaimban. Gyermekkorom szólt erről és felnőttlétem jó része is. Akkor is, ha igen jól el tudtuk magunk határolni azon kötelezettségek felől, amelyet ránk róttak volna. A legtöbbjével nekem nem is volt gondom, szívesen segítek fivérem renoméját csinosítani, a megjelenés, járás, beszéd nem mindegy a mi körünkben sem. Tőlem sem. Mivel azonban egész kicsi korom óta tanulom ennek a fortélyát, az egész természetessé vált számomra.
Nevetve rázom meg a fejemet. Praktikus, úgy érzem, hogy ezen a nap hátralévő részén is még nagyon jót fogok magamban szórakozni.
Szemeim szerényen sütöm le. Nem hazudok neki, nem kívánok. Sose tettem meg és nem most fogom elkezdeni. Az tagadhatatlan, hogy aggodalmam jelenleg az állapotomnak szól leginkább és való igaz, hogy a hormonok sem igazán vannak segítségemre, hogy rendezzem gondolataimat.
Hangjára emelem rá vissza tekintetem. Szelídsége, tudom, hogy mennyire nem magától értetődő. Most mégis hálás vagyok neki.
- Legyen neked igazad – hogy ennél többet is kibírok. Olykor ellepő kétségeimet nem tudom, hogy mi táplálja igazán. Más választásom azonban nincs. Ki kell bírnom és nem magam miatt. Egy ártatlan életért felelek. Ő pedig jelenleg többet jelent nekem, mint bárki más. Az ő jólétéért nekem megteremtenem rá az alapokat.
Miatta pedig nem leszek rest megtenni ezt.
- Ó, vagy úgy. Mondod úgy, aki épp kávéját szürcsölgeti, míg a vele szemben ülő, gyalázatos gyógyteára kárhoztatott – mosolygok, szélesen. Mert ugratom, hangomban sincs él. – Ne becsülj alá – rázom meg a fejem enyhén, jókedvem arcomon marad. Nem fogom magam elsírni, emiatt nem kell aggódnia. A teát magam választottam, és bajom még most sincs vele. Ez mégsem jelenti, hogy ne élcelődhetnék vele. S ha már tea, akkor újra az ajkaimhoz emelem a poharat, csak hogy a kávé iránti vágyaimat küzdjem le.
- Hogy vagy, Victor? – hajtom enyhén félre a fejem, a családját már kérdeztem és bár belevontam őt is, ügyesen kitért a válaszadás elől. Mindazonáltal engem érdekel, hogy mi van vele, hogy van. Miként telnek a napjai.

◦ᵒ·○●·°

Tudom - nemegyszer mondta már korábban -, hogy Clara azt szeretné, ha a gyerekei örökre gyerekek maradnának. Elfogadom, hogy így érez, bár a magam részéről a legkevésbé sem osztozom az álláspontján. Részben magam miatt, sokkal nagyobb részben azonban a fiatalok iránt érzett szolidarításból. Ők ugyanis nem ostobák: nem azért akarnak minél előbb felnőtté válni, hogy dolgozhassanak vagy saját családjuk legyen, hanem azért, mert gyereknek lenni rossz. Tudom: én is voltam. A gyerekeknek semmibe sincs beleszólásuk, szinte mindenki szabadon parancsolgathat nekik és még csak arról sincs szó, hogy cserébe mentesek lennének a kötelességektől. Ennyi idősen mindannyiunknak az a sorsa, hogy befogja a száját, és türelemmel várjon a sorára.
Egyáltalán nem csodálom, ha a kölykök hanyatt-homlok sietnek kifelé ebből.

Látom rajta, hogy az ugratás az elevenébe talál, ha nem is sérti mélyen. Túl sok mindenkiért aggódik nap nap után, ám a hadviselés már csak ilyen. Több aggodalomra ad okot, mint bármely más hivatás, ugyanakkor több büszkeségre is. Nem feszítem túlságosan a húrt.
- Hát jó - egyezek bele, mintha ugyan rajtam múlna, mit fognak dolgozni az ikrek. - Ha egyszer nem kérsz a dicsőségből.
Nemcsak a hadseregre, de a saját hivatásomra is így tekintek. Nehéz, nehezebb, mint bármi más, mégsem adnám fel soha semmiért.

- Mm-hmm. Nagyon jól teszitek. Én és a megjelenésem.
Kiváló tréfa. Bár mindketten tudjuk, hogy gondot fordítok arra, hogyan mutatkozom nyilvánosan, a többi kancellár elegáns sorából igencsak kilógok feltűnően hétköznapi külsőmmel. Tíz év alatt a látvány a nyolcadik gyűrűszinten megszokottá vált annyira, hogy mostanra senkinek nem szúr szemet, ám az én emlékezetem messze visszanyúlik; nagyon is jól emlékszem, mi volt az előkelőségek véleménye erről akkor, amikor még nem gondolták át olyan alaposan, megtartsák-e azt maguknak.
Legyen nekem igazam, mondja és ebben teljesen egyetértünk.
- Legyen.
A kávét illető sóvárgásra nem tehetek mást, belemosolygok a csészébe. Hát mégis kibújt a szög a zsákból!, még ha csak tréfa formájában is. Némileg hányaveti derűvel tűröm a feddést.
- Ó - jegyzem meg aztán, szándékosan röviden. - Pedig azt hittem, szereted a gyógyteát.
Szünet következik, éppen csak annyi, hogy beleigyon a kérdéses teába, én pedig, ahogyan azt belém nevelték, csatlakozom hozzá a magaméval. Nagyjából egyformán illik haladni azzal, akivel az ember egy asztalnál ül. Különösen, ha az illető Evans rokona.
A kérdése arra késztet, hogy a kelleténél egy pillanattal tovább időzzek a csészémnél. Röpkén gondolkodom csak el, mert bár nem szoktam túl szigorúan megszűrni azt, amit elmondok neki magamról, mégsem illik kapásból rávágni a választ semmilyen kérdésre sem. Aztán leteszem a csészét a csészealjra, egészen pontosan a számára kialakított öbölbe. Méghozzá anélkül, hogy a talp keskeny karimája nekiütődne az apró kávának, amely körülfutja azt. Ez sokkal, sokkal nehezebb művelet, mint amilyennek látszik és bár Clara előtt nem lehet effélével felvágni, mégsem tudok ellenállni.
- Köszönöm - válaszolom kiegyensúlyozottságról árulkodó hangon. Eszemben sincs azon igyekezni, hogy a társalgás elmélyüljön; megvan mindennek a maga ideje. - Nem panaszkodhatom. A legtöbb dolog a kijelölt medrében halad idefent. Legalábbis amikor feljöttem, még így volt.
Többé-kevésbé. Az én helyzetfelismerésemnek is megvannak a maga aggasztó méretű holtterei. Félmosollyal tekintek rá.
- Megbeszéltél új időpontot a bátyáddal? Ha igen, majd emlékeztetem rá.

◦ᵒ·○●·°

Elgondolkozón hümmentek egyet. Nem túl hangosan, éppen csak annyira, hogy ő hallhassa. Nincs ebben semmi beleegyezés, kétkedés annál inkább. Régóta ismerem a barátomat, pontosan tudom, hogy miként viszonyul a dicsőséghez. – Mintha hagynál belőle nekem is – somolygok rá kedélyesen, szemem villan csak meg játékosan a pillanat tört részéig. Engem nem ver át. – Talán. Évente egyszer – amikor a tiszteket kitüntetik és azokban az órákban doboghat büszkeségtől szívem, hogy férjem is azok között van, kik rangjukban előléphetnek. Ám a többi dicsőségben? Aligha osztozkodna, épp velem, Victor. Függetlenül attól, hogy családom mely tagja hozná azt a fejünkre. Engem nem ver át.
De nincs is ezzel gond. A célzást értettem, ahogy ő is az enyémet. A lányok, hamarosan eldöntik, hogy mely irányban szeretnének az életben elindulni. Egyelőre egyiküknek sincs a listáján a hadsereg köteléke. Ám az élet kiszámíthatatlan, ki tudja még, hogy mit fog hozni a sors.
- Ha mégis majd így döntenének is büszkék lennénk rájuk. És támogatnánk őket – csak hogy érezze Victor, hogy alapvetően nincs semmi problémám a hadsereg által adott hivatásokkal. Tudnia kell, hogy mennyire nagyra becsülöm őket. Szívemnek bár parancsolni tudok, érzéseimnek is ezáltal, mégis mardossa lelkemet az aggodalom minden nap. Oly dolog ez, amiről nem igazán tehetek, de ha még ellen is tudnék állni, meglehet, nem tenném meg.
Ez bizonyítja, nem csak a magam számára, hanem akik fontosak is szívemnek, hogy mennyit jelentenek valójában.
- A tökéletestől aligha adhatunk alább – mosolygom újra csak szelíden, tekintetem játékos fénye továbbra is ott van a tekintetemben. A megjelenés egy olyan dolog, amit idejekorán tanultam meg: vagy tökéletes, vagy nem is létezik. Ennél alább, aligha lehetett valaha is alább adni. A magam részéről ehhez igazából rendkívül könnyen tudtam alkalmazkodni, azóta sem okoz semmilyen gondot életem egy részében sem. Ha valamire, erre senkinek sem lehetne panasza. Ez alól egyedül Mrs. Cambridge kivétel, de mint tudjuk, ő mindig elégedetlen lesz. Neki a tökéletes is túl kevés. Ezzel egy időben hallgathatta Victor maga is, hogy mit jelent ez a megjelenés és ha hiszi, ha nem, valamennyit sikerült átvennie ebből.
Még akkor is, ha nem fivéremhez hasonló talpig eleganciában jelenik meg, sugárzik belőle az a méltóság, amely igen csak kevés kancellárra jellemző. Legyen az egy egyszerű katonai zubbony, vagy a díszegyenruhája, ahol belép az ajtón, már mindenki tudja, hogy megérkezett. Erő, elszántság, határozottság sugárzik belőle, melyet bármely átlagos ember igen messziről ki tudja szagolni.
Elhessegetem magamtól saját hangulatom ingadozásának darabkáit is. Megmaradok a szelíd derűnél, melyet sikerült alig röpke pár perc alatt átjárnia. Kapaszkodok belé, erősen mégsem kell. Meg tud tartani ebben, könnyed evődésünk, mely a beszélgetéseinkre oly sokszor jellemző.
- Szeretem – egyezek bele, hisz igaznak is gondoltam, amit mondtam. – Azonban idejekorán egészségtelen viszonyt alakítottam ki a kávéval és mint olyan, elszakadni is végzetesen nehéz tőle – szokásaim, amely a fekete nedűhöz kötődik, tizenéveskoromban kezdődtek. Először csak lopva kóstoltam bele abba a maradékba, mely otthon volt. Majd Victornál, hogy ő miként issza, mennyit. Aztán szépen sorban kezdtem kipróbálni milyen ízzel lehet a legjobb, mígnem azon kaptam magam, hogy hozzászoktam. Igényeltem az előbb napi egy adagot. Emlékszem a napra, amikor magától értetődőn kértem tea helyett immár már kávét a Terson lakosztályban. Nem néztek rám különösen, mintha természetes lett volna maga az igény még. Pedig rémesen fiatalnak éreztem még akkor magam. Főként ehhez. A napi egyet végül felváltotta az egyre többet. A lányok születése után pedig a még többet.
Hogylétét firtató kérdésem is hasonló természeteséggel hangzik el, ezúttal minden hátsószándék nélkül fürkészem az arcát, egy újabb falat parfai ízlelésének a közepén. Számomra nem tűnik elnyújtottnak a csend, megszoktam már, hogy nem egyből válaszol.
Sosem zavart.
Most sem.
Halovány mosollyal az arcomon adózok a látványnak, milyen precízen teszi le a csészét, ám ahogy megszólal, szürke íriszeim máris nekiszentelem. Feltűnik, hogy válasza eltér a megszokottól. S bár szívembe mar ennek a fájdalma, túl sokat mégsem látok bele a dolgokba. Nem lenne értelme.
- Ezek szerint a részlegeden jártál nemrégiben? – kíváncsiskodom valóban minden hátsó szándék nélkül. Igazából nem is oly ritkán hagyja el a nyolcadik szintet, de a magam részéről sűrűbben látom itt, mint a negyedik, vagy az ötödik folyosóin. Ennek több oka is lehet, leginkább az, hogy nem ugyanazokat a létesítményeket látogatjuk, emiatt útvonalaink sem sűrűn egyeznek, vagy épp keresztezik egymást.
- Nem – rázom fejem enyhén, ajkaim préselem enyhén egymáshoz. Szelíd mosolyom, ezúttal inkább szomorúbb ívbe húzódik. – Legutóbb, amikor beszéltünk, akkor említette, hogy az elkövetkezendő időkben mennyire el lesz havazva. Úgy, hogy Michael a Városban van is elég tennivalója akad. Nem hiszem, hogy a közeljövőben bármikor rámérne – hangom nyugodt, még derűs is. Neheztelés aligha hallatszódhat ki belőle. Egy kis bánat talán. De soha nem vetemednék arra, hogy siettessek valamit, amit régóta hiányolok.
Most, hogy belegondolok a lezárás óta alig volt időm, lehetőségem visszarázódni abba a kerékvágásba, amely ehhez a szinthez köt. A velem szemben ülővel… alig tudtam találkozni. Feleségét is hanyagoltam, melybe aligha nyomot lapot az, amely helyzetbe otthon kerültem.
S nem kivétel ez alól fivérem, vagy anyám sem. Az utóbbival igazán, rendesen beszélgetni a feloldás napján ha sikerült, abban a röpke fél órában, amikor meglátogatott. Azóta pedig csak a bejelentést követően tudtunk beszélgetni. Mrs. Cambridge pedig? Mintha más világban élne és mintha zárkózotabb is lenne.
- Sokat aggódik az utóbbi időben, még ha igyekszik is titkolni. Mintha elégedetlenebbnek érezné az embereket, kikért felelősséggel van. Mintha nem akarná elhinni, hogy ez nincs teljesen így – biztos senki sem lehet ebben, nem véletlenül vannak olyanok, kik a Perdán dezertálnak, nem csak katonák… tudósok, egyszerű köznépi emberek is. Nehezen hiszi, hogy nem lenne az ő munkásságának köze ehhez.

◦ᵒ·○●·°

- Talán. Ha olyan a kedvem.
A mosolya röviden bár, de csaknem egy az egyben költözik át az én arcomra és ez olyan mutatvány, amire Clarán kívül nem sokan képesek. Az emberi szív tekervényes útvesztőjében sok érzelem tenyészik, melyeket kibogozni nem lehet és nem is érdemes, ám előfordulnak köztük egyszerűek is - se többek, se kevesebbek annál, amit ránézésre mutatnak. Az, amelyet a szemben ülő iránt érzek, éppen ilyen. Az első perctől fogva szeretem. Egyszerűen és átlátszóan. Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnám másképpen megfogalmazni.
De azért jól gondolja. Dicsőségből, ha én is az asztalnál ülök, nem jut senki más tányérjára. A mosoly elpárolog; ábrázatom a hiányában sem válik igazán komorrá, az eredmény sokkal inkább megszokottan semleges.
- A te támogatásodat ráspollyal sem lehet eltávolítani.

Mi sem demonstrálja ezt jobban, mint hogy szokás szerint nem tudok rosszul cselekedni, ha ő a bírám: elfogadom a mondanivalóját, mint ahogy mindig elfogadom, ha úgy érzem, meg nem érdemeltem, mégis rám fér. Mindketten tudjuk, mennyire élvezem az elismerést, bár előbb vágatnám le a kezem, semhogy ezt bevalljam. Nem mintha szükség volna rá. Clara bekötött szemmel is átlát rajtam.
Szerényen hallgatok. Egészen addig, amíg a kávéra nem terelődik a szó. Akkor aztán az orrom nyergét ráncolom, hogy ne tudja figyelmen kívül hagyni a helytelenítésem.
- Ez még nem egészségtelen - tiltakozom rátartian, különösen azért, mert én lennék az első, aki szembesítené egy ehhez hasonló rossz szokással, ha volna. - Napi négy csészével még bőven biztonságban vagy.
Valamennyi igazsága azért akad, mert a kávé nagyjából az egyetlen olyan dolog volt, amellyel kapcsolatban soha nem voltam semmilyen fokú mértéktartásra kényszerítve, így pedig ő sem: a saját házi szabályaira fütyült, a Terson-lakosztályban pedig - kivételesen - nem voltak. Rejtély, hogyan lett mégis ilyen szigorú magával, ha erről van szó. Mi több, nemegyszer kénytelen voltam neki megígérni, hogy aznapra szintén befejeztem. Be is tartottam: ő meg én egymásnak mindig olyan becsülettel fogadtunk szót, ahogyan semmilyen más hatalomnak. Soha nem élt vissza vele. És én sem.

- Igen - felelem kurtán, nem mintha titkolnék előtte bármit, inkább csak udvariasságból. Nincs amiért a munkámmal fárasszam őt. - Két napja lent vagyok túlnyomórészt. Meg a lőtéren. Muszáj mindennel foglalkozni néha.
A legtöbb készséget nem elég elsajátítani és csiszolni, de szinten is kell tartani. Fegyvert viselő ember vagyok, ha nem is mindennapos gyakorlatom ez: kötelességem időt és fáradságot áldozni rá, hogy megbízhatóan bánjak vele, ahogyan mindenki másnak, vagy pedig lemondani róla. Aki azért visel fegyvert, hogy másoknak mutogassa, annak soha nem lenne szabad a kezébe adni egyet sem. Mindenki mást is szégyenbe hoz vele. Ennél kevés nagyobb felelősség van.
- Igen, ki sem lát a munkából - helyeslek, csak úgy tessék-lássék, mert Evans valóban mondott ilyet nemrég, ámde tőle nem hatott újdonságnak. Vagy egyáltalán. - Ez ilyen. Előbb-utóbb sorra kerülsz. Vagy ő nálad.
Az aggodalmaira nem szólok, mert bár köztünk különleges a kapocs, Peter mégis megharagudna a húgára, ha tudná, hogy legbelsőbb félelmeit kiadta másnak, még ha énrólam is van szó. Ez teljesen biztos. Az idősebb Cambridge zárkózott, büszke férfi, önérzetét sértené, ha belelátnék a szívébe, mely pontosan azzal a sosem szűnő szorongással tekint a feladatára, amit nagyon is jól ismerek. Egy olyan ember, mint ő, nem tart semmitől. Akkor sem, ha mégis. Biccentek.
- Én megbízom Peterben - jelentem ki. Nem ilyen egyszerű a helyzet, de ennyit azért megérdemel Clara fivére. Vagy inkább ő maga. - A bátyád méltó a helyére.

◦ᵒ·○●·°

Kérdőn vonom fel a jobb szemöldököm. Szavát sem hiszem el. Még ha olyan kedve lenne, sem osztozkodna a dicsőségben, tudjuk ezt mindketten. Ő is és én is, áltatni hiábavaló volna. És ezzel egy másodpercig sincs gond. Mindig is úgy gondoltam, hogy Victor megérdemli azt a dicsfényt, amiben fürdik. Katonái keményen dolgoznak azért, hogy elismerésében fürödhessenek.
Ezek azok az alkalmak, amikor a dicsőséget teljesen magának tudhatja, mi pedig a többiek meghúzódunk az árnyékban. Ebben nekem egyébként is jó gyakorlatom van, ugyebár. Tőle pedig sajnálni nem fogom.
- Nem igazán – ráncolom össze enyhén az orrom mellett bőrt, ajkaimon továbbra is ott pihen a szelíd, de jókedvű mosolyom. – Mindaddig, amíg boldogok, amíg élvezik, amit csinálnak, addig nincs okom nem támogatni őket – persze, minden szülő elképzeli, hogy mi lehet a gyermekeiből. A legjobbat szeretné neki és sokan beleesnek abba a hibába, hogy pontosan tudják mi jó a csemetéikben. Az első pillanatban, amikor megpillantottam a két lányomat, tudtam, hogy nem kívánok mást, csak az ő boldogságukat.
Elevenen él még az emlékeimben saját anyám miként kívánta elképzeléseit a saját jövőmmel kapcsolatban rámerőltetni. A gondolata annak, hogy lánya számára közönséges munkát vállaljon, nem fűlött foga. Amikor pedig visszakérdeztem, hogy mégis mit gondol, minek kellene tanulnom, a tőle jöhető legnagyobb nyugalommal közölte: valami, ami előkelőbb… A tendencia pedig azóta is fellál. Bármit csinálok, bárhogy csinálok, számára sosem lesz elég. Nem elég, amit a saját családomért teszem, mert úgy véli, előkelőbb rangot is birtokolhatnánk, jobban kivehetnénk a részünket abból a presztízsből, amit nem csak Peter, de Scott és Hank neve is tálcán kínálna nekünk. Nem elégedett meg azzal, hogy a lánya viszont boldog abban az életben, amit közösen alakított ki férjével. Kapcsolatunk alakuljon bármennyire is pozitívan, ez örökké a felünk felett fog lógni: sose voltam elég. Nem a Cambridge mércével mérve.
Nem, ezt nem kívánom a gyermekeimnek.
Jóleső szívvel figyelem miként enged fel lassan maga Victor is. Elárulja magát, nüansznyi jelekből is látni lehet. Arcának izmai aprót rándulnak, engedni láttatja, mennyire is nem ért egyet. Tudom, hogy csak akkor engedi ezt meg magának, ha biztonságban tudja magát.
- Tekintve, hogy napi négy csésze már növeli a cukorbetegség kockázatát, elősegíti a szorongást, inszomniát, és a függőségről már ne is beszéljek – mosolyodok el szélesen. – Teljesen biztonságos – nevetem halkan. Persze, arról mélyen hallgatok, hogy mindemellett milyen pozitív hatásai is vannak a kávénak. Többek között az, hogy nagyban hozzájárult, hogy sikeresen megéljem az elmúlt tizenkét évem minden napját. – Az ikrek előszeretettel meséltek a kávézás negatív hatásairól, amikor már az ötödik, hatodik csészénél jártam – teszem még hozzá, még mielőtt azt hinné, hogy képes lennék helyteleníteni ezt a szokást.
Ha valamit, emellett kitartok. Szeretem a kávé keserű ízét, ahogy végigmarja a torkomat és ott hagyja a kellemes utóízét még hosszú percekre. Kissé megreked tőle a hangom, de nem sok időre. Alig észrevehető én mégis szeretem ilyenkor. Elszórakoztat.
Sokat van lent, mégsem futottunk össze. Ritkán is szoktunk, ami azt illeti. Csak azért, mert ő lent dolgozik, nem jelenti azt, hogy törvényszerű, hogy mindig is összefussunk. Akkor is ritkán tettük, amikor ténylegesen egy szinten éltünk. Az ötödiken. A nyolcadikon gyakrabban botlottunk egymásba a folyosón és ritka volt, amikor előre kiszámítottam, mikorra kellene hazaérnie, vagy épp elindulnia.
- Minden fegyverre mindig meg kell újítani az engedélyed? – kérdezem hirtelen. Ősidőkben talán megkérdeztem már tőle. Ez most mégis olyan réginek tűnik, hogy nem emlékszem már rá tisztán. Victornak mindenre is le kellett tenni az engedélyt, akkor is, ha a hadsereg nem annak az osztályába tartozott. Szentül hiszem, hogy vész esetén még magát a Dominiumot is gond nélkül el tudná vezetni, vagy épp irányítani. A tudása megvan hozzá. A gyakorlat pedig…
Szomorú a mosoly, mely az ajkamra költözik. Egyszer. Talán.
- Vélhetőleg így lesz – engedek meg nem csak neki, de magamnak is némi reményt. Kettőnk közül talán nekem van erre nagyobb szüksége. Végül csak szusszanok egyet. Vannak dolgok, melyeket nem befolyásolhatok, és drága fivéremnek a naptárja, vagy hogy én miként kerülök ebbe bele, pont ilyen.
- Nem kételkedek ebben – talán volt időszak, amikor megtettem. Amikor rémesen fiatal voltam és naiv. És láttam rajta, hogy nem kívánja ezt a terhet a vállaira. Azóta ő felnőtt a feladatához én pedig elfogadtam a helyem a családban.
Volt-e benned valaha kétség, hogy biztosan a legalkalmasabb végzi-e a rá rótt feladatot?
Peter mindent megtesz annak érdekében, hogy a tőle telhető legjobb tudása szerint lássa el a feladatát. Akkor is ha bele kell rokkannia. Semmit nem fog senkinek mutatni ebből, sőt mi több. Ő marad nem csak a család, de részlegének és talán a népnek is az az erős bástyája, amire szükségünk van. Erre senki sem alkalmasabb nála.
- Minden rendben lesz – erősítem meg magamnak, leginkább. – Csak női butaságok – legyezem el, szó szerint is, kezemmel a dolgot. Halkan nevetem el magam. Miért vagyok tele ennyire kétellyel?

◦ᵒ·○●·°

Nem hisz nekem. Egy percig sem.
Nem bánom. Eszem ágában sem volt hosszasan győzködni az őszinteségemről, mert a szerénykedés régi játék köztünk. Régi barátom pontosan tudja, hogy bizonyos kérdésekben a saját magamról formált véleményem az önteltségig kedvező, így mikor hallótávolságon belül van, gyakran teszek úgy, mintha éppen keményen dolgoznék ezen a jellemhibán. Ez természetesen nincs így: régi bölcsesség, hogy megváltozni csak akkor képes az ember, ha ő maga is akarja. Nekem eszem ágában sincs ilyesmivel kínlódni. Egy kissé mindig is el voltam telve magamtól, ám ezt semmilyen módon nem sikerült belőlem kiirtani, akárhogyan is próbálkoztak. Olyan ember továbbá, akinek a jelenlétében egyáltalán észreveszem magam, nagyon kevés van. Clara ilyen.
De Clara soha nem várta el tőlem, hogy bármiben is megváltozzak.

A támogatásával kapcsolatos kijelentését nincs hová taglalni. Legalább olyan jól ismerem őt, ahogyan ő engem, s pontosan ugyanúgy mentegeti magát, amikor figyelek, ahogyan én is teszem őelőtte. Játékból, mert szokva van a kritikákhoz: soha egy levegőt sem tudott úgy venni, hogy ne érje érte számtalan bírálat, én viszont egyszer sem helytelenítettem olyasmit, amit a természete diktált neki.
Amit tett vagy mondott, azt igen. Őt magát - száz év alatt sem.
Sokszor végignéztem, hogyan döfnek pontosan ott belé, ahol a legsebezhetőbb volt: a maga nemében Clara nevelése legalább olyan kíméletlen szigorral zajlott, mint a sajátom. A Cambridge-háztartás eszközei mások voltak, de ugyanúgy mély nyomokat hagytak maguk után, és az ő kimerültséggel vegyes fájdalma egy percig sem volt titok előttem. A kegyetlenségtől, amellyel elhitették vele, hogy a visszautasítottság, a bánat és a keserű düh, amit érez, jelentéktelen, sőt alaptalan, mindig megfagyott bennem a vér: rokonai a maguk kifinomult módján, gyakran mások jelenlétében bántották őt, a méreg pedig, amit a szavak hordoztak, gyorsan hatott. Régóta nem mondja már, de én tudom: Clara sötétebb napjain szívből elhiszi, hogy feleannyit sem ér, mint mások. Mi több, a kételyeit már nem is fogja tudni levetkőzni soha. Kétségbeesetten gyűlölöm ezt, azt pedig, hogy mindvégig ott voltam, és a riadt bámuláson kívül nem tettem semmit, még ennél is jobban.
Hanem akkor még gyerek voltam. Mára fordult a kocka. Most felnőtt férfi vagyok, és nem parancsol nekem senki; az akaratom előtt meghajolnak a legkeményebb, legtapasztaltabb fegyveresek is. Ha még egyszer rajtakapnék valakit, hogy ilyesmit tesz, ugyan más arcomat látná, mint amazok annakidején.
Továbbá az utolsó dolog is lenne, amit lát.

Rezdüléssel eszmélek, mert egy pillanatra elkalandoztam: sietve érem utol magam, s a képemre alighanem kiült sötét kifejezést szemvillanás alatt tüntetem el. A kávén tréfálkozik. Elmosolyodom, amúgy elnézőn. Kevés hiányzik hozzá, hogy felciccentsek. Válasz nélkül hagyom az italomat illető vádat, és inkább biccentek.
- A járművekre is - teszem hozzá. - Ugyanazok a szabályok vonatkoznak rám, mint mindenki másra. Elmondhatom neked, olyan, mintha semeddig se tartanának ezek az engedélyek. Éppenhogy végeztem, és máris nyakamon az emlékeztető, hogy valamelyik lejár.
Megengedem magamnak, hogy apró fintort vágjak. Az egyetlen szerencsém, hogy legalább nem egy nap kell átesnem az összesen, különben arra sem volna időm, hogy egyáltalán fölkeljek az asztaltól. Asztaltársam tudja, hogy a felkészülést soha nem vettem félvállról. Most sem vagyok hanyagabb e téren, mint kadétkoromban voltam.

Petert beletörődő szusszanással engedi el, és ezúttal mélyen egyetértek. Nem érdemes sokra számítani. Az elismerést udvariasan megtámogatja, de nem vesztegetünk rá több szót - elgondolkodik valamin, ahogy én az előbb, s az arcáról lehervadó meleg barátságosság mögött felsejlenek a kimerültség eltéveszthetetlen jelei.
Legyintése nem tetszik nekem. Szokott gyakorlat ez nála, éppen olyankor, amikor saját magát kicsinyli le. Az ember, aki utolsó a sorban. Akinek soha nem lehet panasza semmire. Akinek örökké csak mások érdekeit kötelező lesni. Helytelenítő arcot vágok, de érezheti, hogy nem fogom forszírozni. A hangomban gyengédség van, mindenféle ráadás nélkül.
- Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmiben.
Női butaságok nem léteznek. Kizárólagos formában semmi esetre sem. Felismerem azért a kifejezésbe csomagolt magánügyet - aligha véletlen, hogy éppen így fogalmazott. Megérdemel annyi tapintatot, amennyi csak kitelik tőlem, így hát további ellenkezés helyett eltüntetem az utolsó korty kávét. Még egyszer végignézem őt, mint mindig, ha a közösen eltöltött időnk a végéhez közelít.
- De azért nem kell elmagyaráznod. Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám.

◦ᵒ·○●·°

Ha őszinte kívánok lenni magamhoz, és az esetek többségében ez így van, soha nem zavart az, hogyha Victor elismeréseit önteltséggel zsebeli be. Valójában, ha van rá módom, táplálom is ezt a vonását, bár ez nem szánt szándékkal van. Egyszerűen csak hagyom, hogy megillesse az, amely az övé, amiért megdolgozott. Túl sokáig figyeltem, miként tiporják önbizalmát, csak azért, hogy egy jobb formája legyen annak, aki abban a pillanatban volt.
Hogy képes legyen hibáit nem csak felismerni, de beismerni és hogy azokat még egyszer ne kövesse el. A szánt szándékú ártalom, mely nevelésében mindig is jelen volt, egyszerűen csak dühítő volt mindig is. Visszataszítónak találtam mindig is a hasonló cselekedeteket. Nálam legalább elmondható, hogy Mrs. Cambridge akaratán kívül sújtott folytonos rosszállásával.
Épp ezért, megérdemli, hogy babérjait szabadon arathassa le. A kancellárok közül ha van valaki, aki ezt megteheti, az pont ő.
Gondolataiban elmélyedt ezúttal. Finoman, lágy hangom szólok hozzá, de még így is megrezzen, a tekintetében ülő sötét tűz pedig ahogy megjelent, úgy is tűnik el. Nem hozom szóba, tudja, ha szeretné, megoszthatja velem.
Én mindig meghallgattam és ez nem fog már változni közöttünk.
A kávé negatív hatásait szó nélkül hagyja, alig láthatóan rázom meg a fejem. Ha akarnám sem tudnám eme szokását megváltoztatni – pedig azért erre volt egy-pár kísérletem. Túl sokat iszik és igenis… Nem tesz jót a szervezetnek. Neki is ugyanúgy vigyáznia kellene magára, mint bármelyikünknek is saját magára. Így lenne teljes a kör.
- Lényegében egy ördögi körbe kerültél – bólintok egyetértően, mint aki teljes mértékben átérzi, amiről szó van. Nyomokban. Nekem csak egy fegyverre van engedélyem, melyet kénytelen vagyok évente megismételni. – Mindazonáltal tiszteletre méltó, hogy még mindig megújítod őket – tudjuk mindketten, megvan hozzá a hatalma, hogy neki ne kelljen, soha többé több vizsgát letenni. Ez lenne az egyszerűbb út. És a helytelenebb. Ennek ellenére ő veszi a fáradtságot, már csak azért is, hogy saját embereinek példát mutasson, nem bújik rangja mögé, ha erről van szó. Képes és leteszi a vizsgát újra és újra.
- És mennyit változott a Dusk az elmúlt években? – somolygom orrom alatt. Emlékszem még, mennyire nem hitt abban, képes lesz átmenni azon a vizsgán. De mily meglepő, megtette. – Várj, nem emlékszem, néha teljesen kihagy az agyam – ráncolom össze enyhén a szemöldököm. – A titánokra is van engedélyed? – hiába kutakodok emlékeim után, egyikről sem találok semmit. Pedig biztos vagyok benne, hogy említette és az elmúlt éveik alatt is szó volt már közöttünk.
Valahogy most mégsem rémlik. Kelletlenül húzom el ajkaimat. Mely kitart akkor is, amikor fivérem kerül terítékre. Sok esélyt nem látok arra, hogy bármikor a közeljövőben találkozhatnánk, attól ő elfoglaltabb. Sokszor szembesültem már azzal, hogy egyszerűbb és gördülékenyebb a velem szemben ülővel egy ebédnyi időt lefoglalni, mint saját testvéremmel. Pedig a Victorral való egyezkedés is napos, hetes átbeszéléseket igényel.
Elkalandozó gondolataimra könnyedén legyintek, megmagyarázva a többszöri elmélázásomat.
- Köszönöm – felelem lágy mosollyal az ajkamon. Megenyhülök az irányába, pedig elcsaphatnám azzal, hogy márpedig léteznek a női szeszélyek. Hazudni mégsem kívánok neki, ennyi idő után sem. Ő pedig úgy lát át rajtam, ahogy a derengő sötétségben a panorámakilátó üvegén keresztül szemlélné az űrt. Vagy, mint legutóbb a Perdát.
Tudja, hogy van valami, amit nem mondok el, a gondolata pedig újra szívem facsarja. A kényszer, hogy nagyot nyeljek torkom kaparja. Mégsem engedek ennek, hagyom, hogy a keserű nyál a számba gyűljön össze. Végigmér, mint mindig, amikor épp búcsúzni készülne. Némán, szürke íriszeimmel kérek tőle elnézést.
- Én köszönöm a teát. És hogy hellyel kínáltál – elutasíthatott volna. És ha oly ügyében zavarom meg, mely nem rám tartozik, tudom, hogy megtette volna. – Jól esik veled a beszélgetés – hajtom enyhén félre a fejem. Jól esik, akkor is ha csak rövid ideig is tart.

◦ᵒ·○●·°

Eszmélek. Clara odaát, a kellemesen kicsiny asztal túlfelén - talán túl kicsiny is, hogy túlfelét az 'odaát' kifejezéssel illessem - nem rezdül és nem szól, noha mindkettőnk számára világos: észrevette, hogy egy pillanatra magára hagytam. Bocsánatkérő pillantást vetek rá. Rövidet, mert kevés ez ahhoz, hogy megharagítsam vele. De azért nem szokásom az ilyesmi. Különösen ilyen felesleges érzések miatt nem.
Fehérszőke fejét megrázza, a feddés a kávénak szól, ez teljesen egyértelmű, ám erőszakosság nincs benne, sőt. Színültig van azzal a szeretetteljes elnézéssel, amelyet tökmag kora óta végtelen mennyiségben tart fenn a számomra. Elfogadom tőle, könnyedén és ellenkezés nélkül, mert ha kétségekre hajlamos vagyok is, neki hamar megtanultam hinni. Nem csak ebben, még ha ez volt a legnehezebb is mind közül.
Hát jó, gondolom némi szívélyes vonakodással. Ezzel abbahagytam, Clara. Mára abbahagytam.

A kedves elismerés hallatán nem tudok elfojtani egy halvány mosolyt. Jellemző. Ha létezik ember, aki őszintén tiszteletet képes szavazni nekem az elvárható minimum miatt is - mint amilyen a saját vizsgáimon való részvétel -, az Clara Gregor. Ha rajta múlna, a jó véleményéért nem kellene tennem semmit, csak létezni. Részben bölcs tőle. Részben emberséges.
Ennek ugyanis még a legrosszabb napjaimon is meg tudok felelni.
- Milyen jó tréfa - hunyorítok rá megjátszott nehezteléssel, mert jelen volt, amikor a nyavalyás felderítősiklóval bajlódtam. Nem szól másnak a mosolya sem. Egyetlen engedélytől sem tartottam annyira, mint ettől. Aggodalmam végül teljesen feleslegesnek bizonyult, mert ha virtuóz tehetség nem is vagyok, érzékem azért akadt hozzá elég, s nem kellettek hosszú évek hozzá, hogy a gyakorlatokat megtanuljam szeretni a vezérlőfülke kényelmesen szűk magányában. - Semmit, ha éppen tudni akarod. Még mindig a legjobb lopakodónk. Éppen csak túl becses a nyakam, hogy benne szegjem, ha mégis észreveszik.
Régi igazság, hogy az én kiképzésem nem más, mint egyszerű látványelem. Kiegészítő. A legspeciálisabb körülmények között sem fordult soha elő, hogy valaha élesben vezessek, legyen az a jármű bármilyen kiváló eszköz, én pedig akármilyen rátermett. Kamaszként nem volt könnyű megszokni, hogy az oldalvonalról figyeljem a többieket, valahányszor fennállt a lehetősége, hogy a hajam szála meggörbüljön, ám a problémáimra érthető módon senki nem volt kíváncsi. Mára egykori kadéttársaim közül jó néhányat tarkítanak kisebb-nagyobb implantok és csatatéri hegek, én pedig, kötődjem akármilyen ragaszkodó felelősségérzettel is hozzájuk, többé ha lehetne sem állnék be közéjük a sorba. Máshová tartozom. Megtanultam. És megtanulták ők is.
A fejem ingatom, éppenhogy csak.
- Nem - felelem őszintén. - Titánt nem tudok vezetni. Elfogadható színvonalon semmiképpen.
Ha valamire ordítóan alkalmatlan vagyok, az ez. Természetesen láttam már belülről titánt. Természetesen kipróbáltam, amúgy fű alatt. A tisztek, ha jó kedvükben voltak, elfoglaltságot mímelve félrefordultak a soktonnás szörnyetegek körül egy órácskára: mi, válogatott akadémisták szabadon végigtapogathattuk és megfuttathattuk a nyakigláb harci gépeket a próbaműhely veszélytelenül kopár hodályában. Ez azonban még nem volt pilótamunka. Ezt a gépészek is megteszik javítás előtt és után. Nem mintha keveselltem volna: titánt vezetni nehéz volt és félelmetes, sajátságos futóműmozgásától pedig hamar felfordult az ember gyomra.
Köszönöm, de köszönöm, nem.

Az asztaltársam nem ellenkezik velem, és nincs is miért: ismer jól, s amilyen harapós és erőszakos tudok lenni, őt annyira megkímélem ettől az oldalamtól. Most sincs ez másképpen, törődöttnek látszik, s ahogyan a hosszú menetelésnél végzetes a pihenő, úgy rá sem kényszerítenék ilyesmit. Ha az ember túlságosan elfáradt már, nem szabad megállni, különben többé nem tud továbbmenni majd. Vannak pillanatok, amikor semmi másra nem maradt erő, csak arra, hogy az illető egyik lábát a másik elé tegye, újra meg újra, mindig a következő lépésre összpontosítva, az agya és a teste pedig üresen, tompa sajgástól eltelve zúg, akár egy rádiócsatorna, amelyről mindenki más elkapcsolt már. Lábnál fogva húzod magad előre. Parancsnál fogva. Muszájnál fogva.
Clara nem katona, soha nem volt és nem is lesz, nekem mégis a bajtársam: felismerem rajta a hosszú menetelés jeleit, a muszájt, az üres zúgást, a látóterét szegélyező hízékony feketeséget. Fájdalmasan néz rám. Nem akar megállni, hogy aztán ne tudjon újra elindulni.
Gyengéden viszonzom a pillantást, s valahol a nyaki izmaimban rövid biccentés bujkál, amelyet nem engedek a felszínre bukkanni. Nem veszek el az erejéből. Szüksége van az összesre, hogy minél később mondjon föl alatta a lába. Érzem a saját szívverésemet a zubbony és az ing alatt, ahogy ilyenkor mindig.
Halk vagyok, de nem annyira, hogy fülelnie kelljen. Nem ajánlok fel semmit, hogy ne kelljen visszautasítania.
- Nekem is jólesik.
Rövid csend. Elköszönni csak akkor fogok, ha befejezte az evést.

◦ᵒ·○●·°

Szerinte ez egy elvárható minimum, de mindketten jól tudjuk, hogy a nyolcadik szint sajátossága, hogy az itt és az egész űrállomáson uralkodó férfiak olykor elvesztik a valóságérzéküket. A hatalom képes az embert megrészegíteni, főként akkor, ha neveltetése nem készíti fel igazán a rá váró feladatokra. Victor, de a maga nemében Peter is kemény nevelést kaptak, nehogy a fejükbe szálljon a hirtelen jött siker. Mert uralkodni nem áldás. Mert ez nem választás.
Kiváltság. Teher. Kötelesség. És minden létező energiáját el fogja venni, amilye csak van. Ezért is fontos, drága Clara, hogy a megfelelő emberek vegyék körbe. Támogatás. Ez lesz egy életen át a feladatod.
Mindig is úgy véltem Peter a kiváltságosabb kettőnk közül. Ő az, aki mindent megkapott, akinek mindent szabad volt. Legalább is én így gondoltam. S kettőnk közül ő az, akinek igazán semmit sem szabad. Kinek első a kötelesség minden más pedig csak ezután következik és nem foglalkozik azzal – mert nem teheti meg – hogy a családja mit gondol róla. Mert a feladatát el kell látni.
Victor is túl korán, más módszerek végett, tanulta meg, hogy mit fog jelenteni, ha egy nap megörökli Leonard Terson helyét.
A példamutatást kevesen tartják szem előtt. Miért is tennék, hiszen ők akik mindent megtehetnek. S lám, mégsem. Elismerésem irányukban mindig meglesz, mert amit tesznek, emberfeletti erőt kíván olykor. Helyes döntéseket hozni, a legnehezebb időkben is, egy egész emberiség sorsát úgy irányítani, hogy az ne vesszen kárba… Számukra van ennél nagyobb teher?
Felelősséggel tartoznak azok felé, kiknek életük rajtuk múlik. A katonák, a nép.
- Valóban az volt – szélesedik ki egy pillanatra a mosolyom. – Mikor az ember átragad az aggodalom és körmét rágja, úgy izgul, hogy csak sikerüljön a vizsga. Ezt követően pedig pimasz mosollyal az arcon közlik, hogy amúgy gyerekjáték volt és bőven megugrotta a szintet – bólintok egy aprót, szemeimet hunyorítom össze hozzá egy szívdobbanás erejéig. Victor képes volt keveset hinni magáról, vagy arról vizsgái miként fognak sikerülni. Én pedig minden egyes alkalommal elhittem, hogy van miért aggódnia, akkor is, ha biztatásomból sose volt hiánya. Sosem volt igazán meglepő, hogy képes volt hozni azt a szintet, amit elvártak tőle.
Mert Victor erre mindig képes. Hozni azt, amelyet elvártak tőle és ez a jelenben sincs másképp.
- Ebben egyetértek. Valóban becses – nem szabadna engedni, hogy bármely kancellár, vagy hozzátartozója életét kockáztassa. Íratlan szabály ez, melynek betartását mindig szem előtt kellett tartani. Nem engedheti meg magának senki idefent, hogy gondtalan életet éljen. Mert ez számukra nem lehetséges. Ők nem átlag emberek, így miért is akarnának úgy élni?
Ennyi idő távlatából egy pillanat erejéig sem bánom, ahogy alakult az életem. Szeretek az az egyszerű nő lenni, akivé váltam. Egyszerűen élni, a családommal. Életem már csak körülöttük forog és ez így van a legjobban. Nem kívánnám el többé azt a rangot, amelyért évekig áhítoztam, s melyek eltiltása méregfogakat ültettek el bennem.
- Akkor ez még ennyi távlatból is jól rémlett. Elnézést, mostanában néha kihagynak az emlékeim – sokszor veszem észre, hogy nem emlékszem, átlagosan jelentéktelen dolgokra. Amikre alig néhány hónappal ezelőtt pontosan vissza tudtam emlékezni, bármilyen időtávlatból, ez most nem megy. Túl sok minden kavarog elmémben, hogy rendesen át tudjam látni, mi benne zajlik.
Victor tekintetében ott ül a megértés, még ha nem is mondja. Még ha nem is mondom, tudja. Nincs rendben valami, de tekintettel van annyira, hogy ne kérdezzen rá. Az egész beszélgetés alatt ügyelt erre. S talán nem is tudja, hogy mitől kímélt meg ezzel. Soha nem tudnék hazudni neki – nem ebben – de soha, de soha nem szegném meg az ígéretem, melyet Shanenek tettem meg. S valójában csak ez számít.
Tekintetem lesütöm az előttem heverő félig üres pohárra. Egy újabb falat parfait kanyarítok kanalamra. Csak ő, a lányaink és a fiúnk számít. Értük pedig nincs semmi olyan, amit nem tudnék megtenni. Akkor sem a lelkembe maró fájdalom olykor elviselhetetlen. Ez mind számít, mert nem számíthat. Nem az én esetemben.
Egyszer megfogadtam: nem én leszek az, aki fájdalmat okoz neki. Ehhez pedig minden erőmmel kívánom tartani magam. Mert megérdemli, hogy szeressék. Őszintén, önzetlenül, tiszta szívből és legfőképp mindenek felett.
Érzékelem, hogy régi barátom leginkább csak rám vár csupán. Pár falat, ennyi maradt hátra, mikor újra megszólalok.
- Nem feledkezem meg Carolineról. Remélhetőleg most már szabadabban mozoghatok – az ágynak nem leszek annyira hozzákötve és az ígéretem, hogy feleségével elmegyek úszni, a részemről még áll. Minden más csak tőle fog függeni. Az ő szabadidejétől.
Ha nem is kívánom beismerni, de a lezárás felborította azt a rendszert, amiben eddig éltünk Caroline-nal. Igazából azóta nem is tudtunk nagyon felzárkózni. Abban mégis bízom, hogy ez lesz még másképp is.
Egy utolsó falat, ennyi maradt hátra. Újra kedélyes mosollyal tekintek fel a velem szemben ülő férfira.
- Örülök, hogy összefutottunk ma – még akkor is, ha szívem tele van kétellyel és félelemmel. Az sosem volt kérdés, hogy társaságának mindig is őszintén tudtam örülni.

◦ᵒ·○●·°

- _Ezt_ azért nem mondták - forgatom a szemem. Mindennek van határa. Átmentem; csoportelsőként. Ez azonban kevesebbet mond el az ember alkalmasságáról, mint azt a csoportelsők általában gondolják, a vizsgabiztosok pedig nem arról híresek, hogy az elragadtatottságig lenyűgözhetőek volnának. De Clara már csak ilyen. Abból is mindig nagy ügyet csinált, ha összeszedtem néhány véraláfutást: az után, hogy az az ostoba szerencsétlen Gregory Mulland majdnem megfojtott az edzőteremben, legalább kétheti programot kellett valahogy elbliccelnem vele. Mulland már csak ezért megérdemelte volna, hogy kitoljam a másik szemét is, valamikor később.
Éppen csak túlságosan elfoglalt voltam mindig.
- Ne törődj vele - mosolygom röviden, de ebben ezúttal nincs engedmény. Cseppet sem tartom fontosnak, hogy a szemben ülő emlékezzen minden apró-cseprő dologra, amiről valaha hallott tőlem. Nem ezek miatt ismer olyan közelről. - Én sem érthetek mindenhez.
Túlzás lenne. A tanulmányaim igen nagy hányadára nem is emlékszem már, vagy nem megbízhatóan. Így van ez mindenkivel, aki nem használja az elsajátítottakat nap nap után. Nem bánom annyira, amennyire illendő volna.

Csend telepszik ránk. Távol áll attól, hogy üres legyen. Színültig van mindenfélével, nem jó dolgokkal, mégsem érződik súlyosnak - ismerős, bensőséges komforton osztozunk benne, Clara meg én, s üljön tőlem bár egy asztallapnyi távolságra, a hátam ma is emlékszik a háta melegére, ahogy annakidején egymásnak dőltünk ilyenkor, összegyűrve a gyakorlóra húzott zubbonyom tükörsima hátát meg az ő pulóveréét. Leggyakrabban az Archívumban.
Akkor nem kellett beszélni. És nem kell most sem. Mindig tudtam, milyen képet vág, anélkül is, hogy láttam volna. Ígéretét biccentéssel fogadom, inkább megszokásból, mint másegyéb miatt.
- Tégy úgy. De tudod, hogy megérti, ha mégis várnál inkább.
Kivárom, amíg befejezi; nem mozdulok, amíg a kanalat el nem helyezi a kehely alatti tányéron. A mosolyát viszonzom, bár igen halványan csak. Ettől nem veszít az erejéből. Röviden hunyom le a szemem, mintegy biccentés helyett.
- Igen. - Fölkelek ültömből, egy pillanatra megállva az asztal mellett, mielőtt távozóra fognám.  - Vigyázz magadra. A viszontlátásra, Clara.

◦ᵒ·○●·°

Szélesebb mosolyra húzom ajkaimat. Van egy fajta elégedettség érzet benne, amiért ennyi idő után nyugodt szívvel közölhettem vele, valójában miket is okozott azzal, hogy nem hitt magában. Őszintén izgultam érte minden alkalmasságiján és feszült izgalommal vártam, hogy mi lehetett a vége. Átment, sikerült neki? Vagy valóban nem tudta megtanulni annyi idő alatt?
Fejem hajtom enyhén félre, ott van a bocsánatkérés a mosolyomban is. Sose ártanék neki szánt szándékkal szavakkal sem. Az mégis tagadhatatlan, hogy vannak időszakai, amikor kevesebbet hisz magáról, mint ami a valóság. Önbizalmát a külső tényezők képesek megtépázni. Pedig, ha valaki alkalmas arra, amit ő csinál, az ő.
Nem csak jószívűségből mondom azt neki, hogy hiszek benne. Nem csak azért teszem meg, mert elfogult lennék az irányában. Valóban úgy gondolom szavaim, ahogy kiejtem azokat. Nincs mögöttük ádáz ámítás. Valóban úgy gondolom, hogy inspiráló és tiszteletreméltó, hogy tartja magát testületének szabályaihoz.
- Kevesen tudják ezt beismerni – az emberek nehezen képesek átlendülni azon, hogy beismerjék, nem értenek valamihez. Főként ha a másik fél érdeklődik a dolog iránt, vagy ő maga jobban ért hozzá. Sokszor az emberben benne van a megfelelési kényszer, vagy egyszerűen csak kevesebbnek érzi magát, ha nem ért valamihez. Abban, hogy nem vagyunk mindenhatóak, nincs semmi probléma.
A közénk települő csendet csak a pohár falához simuló kanál hangja töri meg. Nem érzem nehéznek ezt a néhány percet, sem pedig szükségét annak, hogy kényszeredett beszélgetésbe kezdjek. Victor azon kevesek egyike, akiknél olykor a csend is beszédesebb. Arcának finom mimikája, szemének villanása, megfontolt mozdulatai mind-mind árulkodóak lehetnek azok számára, akik jól ismerik őt.
- Köszönöm – felelem neki, egy hálás mosollyal az arcomon. Szürke íriszeimben ott ül a sajnálat lángja, amiért eddig elhanyagoltam feleségét, pedig tiszta szívből, nem kívántam. Egyszerűen, csak túl sok volt az elmúlt időszakban minden.
Túl intenzíven élem meg a mostani állapotomat és képtelen vagyok a tiszta gondolkodásra. S nem hinném, hogy ebben a helyzetben megfelelő társaság tudnék lenni. Akkor is, ha tudom, hogy ők ketten ritkán neheztelnének rám.
Az étkezést befejezve a kanalat a pohár alja mellett helyezem el, szinte hangtalanul. Kezem az ölembe csúsztatom, a kísértésnek, hogy gömbölyded hasamon végigsimítsak, ellenállok neki. Szemeit lehunyja és újra érzem, hogy miként dobog a szívem a torkomban.
- Te is. Még jobban – kérem tőle gyengéden. Ő mindig is nagyobb veszélyben volt, mint én. Természetes, hogy érte jobban is aggódom. – Viszlát Victor – ejtem ki nehezen a szavakat, s csak akkor nyelek egy nagyobbat, amikor hátat fordít nekem. Tekintetemmel végigkövetem távozását. A panorámaétterem ajtaja hangtalanul nyílik, alakja pedig eltűnik mögötte. Ajkaim préselve tekintek ki a hatalmas üvegen keresztül. Egy nagyobb levegőt engedek ki mellkasom zártságából. Akaratlan vonzzák íriszeimet az Aquillion látványa. Érzem szívembe miként fúródik újra a fájdalma annak a gondolatnak is…
Akaratlan a mozdulat, amivel a nyakamban függő láncra simul. Legutóbbi ajándéka. Ajkamhoz emelem a követ, lágy csókot lehelek rá. Nem vettem le azóta, hogy a nyakamba akasztotta azt. Hasamon óvatosan simítok végig, s jelenleg csak hagyom, hogy gondolataim szabadon cikázzanak át elmémen. Tekintetem nem fordítom el az űr tátongó sötétsége felől.

◦ᵒ·○●·°

Ha van is valamilyen rendszer a Panorámaétteremben tett látogatásaimban, az csakis a véletlen műve lehet. Természetesen előfordulhat, hogy ha valaki erősen összpontosít, akár fel is fedezhet egyfajta mintát, a rám jellemző pontosságra azonban kár számítani. Majdhogynem minden nap idejárok. A Terson-lakosztályban nemigen szokás enni: a családom és én rendre másfelé töltjük a napjainkat, ahhoz pedig túlságosan praktikus szemléletű ember vagyok, hogy merő szertartásosságból ilyesmire pazaroljam az időnket. Kivált a sajátom. Meglátszik: leginkább akkor vetődöm erre, amikor egyébként is kitenném a lábam a folyosóra.
Nincs ez másképpen a mai napon sem. Amikor leülök, a bejárat felett épp a tizenegyes rovátkát sepri a Dominium belső órájának mindkét mutatója. Nem gyakori látvány: bár az űrállomás e tekintetben mindenütt szinkronban van, a fennhéjázó analóg számlapot - amely nagy emberek drága idejét méri - mégis csak kevés helyen látni. A világítás, melynek finom változásait annyira megszoktam már, hogy fel sem tűnik belőle semmi, tűpontosan igazodik a kitalált napszakhoz. Ha úgy akarnám, a jókora helyiség fényviszonyaiból is megállapíthatnám, mi minden fér bele, mielőtt jelenésem van az ötödiken éjszakai riadógyakorlatra.
Még csak a kávémnál tartok, amikor belép Moor.

Az étterem akusztikája nem segíti elő, hogy a vendégek kihallgathassák egymást, így fogalmam sincs, miféle beszélgetés zajlik közte és a felszolgáló közt. Nem is igazán érdekel. Ha valahogyan kijárta magának, hogy bejöhessen, akkor jogosan van itt... ha pedig nem, akkor rövidesen megszabadulnak majd tőle. Semmi közöm hozzá és nem is figyelem őt egyáltalán; zajosan közeledő léptei tűnnek fel legelőször, mert a cipője jellegzetes kopogását nehéz volna nem meghallani. Ámde az én asztalom nincs különösebben félreeső helyen, így egészen addig nem tulajdonítok jelentőséget a dolognak, amíg a kopogás hirtelenjében abba nem marad. Gyanúsan közel.
Noha magamon érzem a tekintetét, ügyet sem vetek rá. Nem várok vendéget és a legkevésbé sem szeretném azt a benyomást tenni, hogy bárkinek is a rendelkezésére állok, amikor nyilvánvalóan el vagyok foglalva. Mindenki tudja rólam, hogy utálom keverni a munkát bármi mással, olyannyira, hogy még az irodai megbeszélések alatt is szünetet iktatok be, ha egy kávé vagy egy pohár víz esedékes. Eszem ágában sincs bármi fontosról úgy társalogni, hogy mást csinálok közben. Amikor pedig valami nem fontos, akkor hagyjanak békén. Többek között azért, mert magamra is csak ilyenkor van időm.
Raven Moor szokásához híven semmibe veszi az egyértelmű jelzést. A megszólításra immár felnézek, s a vonásaimról nem sok mindent lehet leolvasni. Följebb szegem az államat, mert a székem és a planetológus sarkainak közös helyzete együttesen fölibém emeli őt egy kissé.
- Jó estét, Moor - válaszolom sima hangon, amely sokkal inkább szól a Panorámaétteremnek, mint neki. Nincs ellenemre az udvariaskodás. Hozzászoktam; a formula rögtöni viszonzása teljesen ösztönösen jön. - Köszönöm. Hogy van.

Megszokhatta már, hogy a kérdő hangsúly bár gyakran elmarad, azért mégis úgy értem a mondanivalómat, mintha ott volna. Nem nézek végig rajta, de a látvány még így szemsarokból is elárulja, hogy jó érzékkel választott öltözéket, s a szokottnál jóval elegánsabb ezúttal. Egyenesen csinos. Ezzel természetesen egyedül van: én, ahogyan mindig, most is fekete csizmát és sötétszürke tiszti egyenruhát viselek rangjelzés, a Kancellária jelvénye vagy egyéb kiegészítők nélkül. Még a fegyverszíjat sem láthatja, amelyet nemrég a liftben lehetett ideje megfigyelni. Közönségesen festek mellette, s ha a ruha tenné az embert, alighanem nekem kéne állva várni, méltóztatik-e még ma hozzám szólni egyáltalán.
Persze a ruha csak ruha. Akkor is, ha kétségtelenül beletrafált ezúttal. Szünetet tartok, ráfüggesztve a tekintetemet, ez alkalommal rendesen, ahogy egy vendégnek a többi vendégre szokás. A gesztusba egy csepp várakozás vegyül. Biztosan van mit csinálnia, ha már egyszer bejutott, így éppen itt az ideje, hogy továbbálljon a tulajdon asztalához - vagy, ha feltétlenül muszáj, kibökje a kiböknivalóját, hogy aztán folytathassam a vacsorám.

◦ᵒ·○●·°

Moor magához képest igen szelíden viseli az eseményeket. Máskor - máshol? - sokkal inkább illetlen szertelenség jellemzi, csapongó hangoskodása rendszerint nem ismer mértéket. Most mégis lágy mosollyal ácsorog egyhelyben, mint aki elhatározta magában, hogy ma a legjobb oldalát mutatja - akkor is, ha ez az ő olvasatában annyit tesz, hogy odatolakszik egy teljesen idegen asztalhoz a Dominium legválogatottabb vendégkörű éttermében.

Soha nem fogok nem meglepődni azon, amikor valaki tényleges őszinteséggel megválaszolja a 'hogy van' kérdést - engem arra neveltek, hogy általában csakis ugyanezzel a kérdéssel illik válaszolni. Formaság. Raven Moor természetesen nem így tesz, s bár nem tudom eldönteni, hogy a neveltetése hiányos vagy ez is csak egyike jellegzetes különcségeinek, nem szándékozom szóvá tenni a dolgot. Sőt, arra is ügyelek, hogy ne látszódjon meg rajtam a pillanatnyi értetlenség, mely a válasz hallatán átjár. Hanem amivel folytatja - mert belefog a mondandójába, meg kell hagyni, van benne spiritusz -, az még ennél is szokatlanabb. Szemrebbenés nélkül emelem meg a szemöldököm, nem kérdőn, hanem inkább úgy, mint aki éppen rájött valami fontos összefüggésre.
- Vagy úgy - nyugtázom az elmondottakat. Ezzel világossá vált, mit keres itt. Mármint nagyjából. - Értem.
A válasz a tőlem megszokott, semleges udvariasság mögött nem szól másról, mint arról, hogy fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, hogy mindezt megossza velem. Az étterem nem az enyém - mi közöm hozzá, mit keres itt bárki más? Ahhoz azonban túlságosan fegyelmezett ember vagyok, hogy egyből elveszítsem az önuralmam, így csak fokozom egy kissé a bennünket körülvevő atmoszféra várakozásteljességét. Kizárt dolog, hogy ne vegye észre. Persze amennyi bőr van a képén, biztosan efelett is csak átlépünk majd.
Nincs sok kedvem vacsoraidőben is parancsolgatni, úgyhogy kivárok.
Nem tart soká.

Arcátlanság, ahogy felajánlkozik, a helyzetben mégis azt találom a legmeglepőbbnek, hogy valaki adott neki egy ajándék meghívót, aztán pedig ő maga nem jött el. Ki tesz ilyesmit? Nem mintha igazán furcsa lenne; a planetológus fárasztó társaság, s akárki is szabadult meg tőle így, kétségkívül úriember mivoltát tette félre a dolog érdekében. Nagyon úgy tűnik, hogy az én rovásomra.
Ezt nem hiszem el.
Megátalkodott pillantást vetek az ajtó felé, annyira rövidet, hogy ha éppen pislogni talál, Moor könnyedén elmulaszthatja. Orrcimpáim megremegnek egy kissé, ádámcsutkám pedig finoman megmoccan a zubbonygallér takarásában. Rövid csend. Aztán újra felnézek a hívatlan vendégre, nem törődve vele, hogy alighanem éppen ottfelejtek egy morzsányi bosszúságot a rá szegeződő szempárban. A hangom ellenben semmit sem változik: bizonyosan némileg furcsa benyomást teszek most. De csak amíg kimondom.
- Ajándékba azt kapta, hogy itt lehet, de társaságot már nem adtak hozzá? Idefent ez sértésszámba megy, tudja. Aki ilyesmit tesz, az rendszerint nem sok jókívánsággal toldja meg.

◦ᵒ·○●·°

Szelíd és ártatlan mosolyban részesülök.
Akár meglepő is lehetne a kifejezés, de nem az. Rég észrevettem, hogy a planetológus természetes magabiztossággal válogathat a mosolygás valamennyi árnyalata között; meglehetősen egyedi vonásain csakoly otthonosan fest a pimasz vigyor, mint ez a mostani szende szerénység. Mondhatni, ez az alapállása. A szemem se rebben a látványra, ő pedig arra, amit végül mégis mondok, újabb mosollyal válaszol. Lehet, hogy észre sem veszi. A kifejezés ezúttal hosszasan velünk marad.
Nem rejtegetem különösebben, hogy szokatlannak találom a meghívóra irányuló kérését, de azért szóvá sem fogom tenni. Moor mindig is különc volt - mi a fenéért akarna bárki egyes-egyedül feljönni ide? Az én szememben a Panorámaétteremben nincsen semmi különleges. Azóta ülök a székein és eszem az ételeit, amióta az eszemet tudom: annak idején ettem eleget a kantinban is, hogy felfogjam, mi a különbség más ebédlőkhöz képest, ez mégsem bír valódi jelentőséggel számomra. Nem kétlem, hogy az életemnek rengeteg olyan aspektusa van, amely kiváltságnak számít, én pedig még csak észre sem veszem. Ha rajtam múlt volna, természetesen soha nem tehetné be ide a lábát - elvégre mindennek van határa -, ugyanakkor nem gondoltam volna, hogy igazán ennyire vágyott rá.
Nem mintha számítana.

Helytelenítő pillantást vetek rá, mert nem szeretem, ha törleszkednek hozzám - nyilvánosan semmi esetre sem -, és ezt korántsem csak szó szerint értem. Tudhatná. Persze lehet, hogy csak nem érdekli. Szünetet tartok. Hogy a kávémba azért iszom bele, hogy kitöltsem valamivel, vagy éppen a kávé miatt iktattam egyáltalán be, azt lehetetlen kívülről megállapítani. Aztán fölnézek rá megint, amint a csésze leért a csészealjra.
- Üljön le, ha szeretne. Oda - pillantok a szemközti székre. - Átellenben velem.
Természetesen nem fogok felállni a helyemről, hogy megvárjam, amíg helyet foglal. Clarával vagy Saskiával megtenném. Az illemszabályok egyetlen kancellárt sem köteleznek rá, hogy bárki kedvéért felálljon az asztaltól, én azonban nem mindig csak a kötelező mentén élem az életem.
Gyakran igen. De nem mindig.
Ami a helyet illeti, a jobbomra vagy a balomra nem kerülhet. Az asztal így, lévén mindössze négyszemélyes, nem hagy egyéb választást, noha kötve hiszem, hogy Raven Moor bármennyi figyelmet is szentelne az ülésrendnek. Megvárom, amíg elhelyezkedik, mert ha már meghívtam, nem fogom beszéltetni, amíg nem végez az érkezéssel. Csak akkor függesztem rá a tekintetem újból, egyáltalán nem tolakodón, sőt. Jellegzetes tartózkodásomat siketen és vakon is megérezné, még úgy is, hogy a legkevésbé sem vagyok feszült. A kettő teljesen külön létezik idebenn, s utóbbinak egyelőre nyoma sincs rajtam; ha a planetológus jól ismerne vagy csak régről ismerne, most tudhatná, hogy senkivel nem vagyok ennél közvetlenebb. Általában.
- Ugye nem rólam akar beszélni.
Hát persze: kérdés.
Már amennyire.

◦ᵒ·○●·°

'Köszönöm'!
Csak köszönöm. Semmi ellenkezés.
Eseményszámba megy Raven Moor finomkodása, amellyel illeszkedni igyekszik a helyi normának vélt viselkedésmintákhoz, s van abban valami különleges, hogy végignézhetem, amint illedelmesen és csendben helyet foglal, méghozzá ott, ahová mondtam. No lám. Vagy inkább: mi a fene. Semmiből sem tartott volna kidobni, mégis úgy fest, erre talán még csak sor sem fog kerülni egyhamar.

Nem vagyok a legjobb diplomata, ám a planetológus mellett átélhetem, milyen érzés lehet úgy istenigazából jólneveltnek lenni. Mindenki tudja, hogy kérdésre nem való kérdéssel felelni. Ha már mégis megtörtént, egy cseppet elgondolkodom.
- Nem - mondom végül fennhangon. - Éppen csak nincs semmi, amit joggal méltathatna. Én soha nem osztogatok elismerést csak úgy. És nem is fogadom csak úgy.
Szemenszedett hazugság. Az igazság az, hogy bizalmatlan és rosszhiszemű ember vagyok; régen megszoktam már, hányadán állok az űrállomás többi lakójával. Megcsontosodott bennem az alapállapot, hogy képtelen vagyok a felém támasztott elvárásoknak megfelelni, ezzel szoros összefüggésben pedig a személyes megítélésem is igen csorba. Az epés gyanakváson túl, amelyet mindig érzek velük kapcsolatban, az elismerések némi kényelmetlen érzéssel is járnak. A szakmai környezet persze képessé tenne rá, hogy őszintén kiélvezzem - ha valamiben valóban kiváló vagyok, az a munkám -, ez a helyzet azonban más. Biztos, hogy Moor valami másra gondolt. Irtózom a gondolattól, hogy kedves legyen hozzám. Természetellenes lenne. És ami még ennél is rosszabb: a kedvességre nem tudok igazán reagálni. Jobb, ha fel sem merül.

A kávéscsésze felett szemügyre veszem őt. Megdöbbentő, mire képes egy jól megválasztott ruha. Talán fel se ismertem volna, ha nem fordítok rá külön figyelmet. Kicsiny hangot hallatok - nem hümmögés, de nem is szó. A társalgásban résztvevők önkéntelen jelzése, amikor tudják, hogy rajtuk a sor, de még nincs meg, hogy mit is fognak mondani.
Aztán meglesz.
- Választhat, ha tud.
Már témát. Elvégre ő az ünnepelt, bár odáig nem fogok lealacsonyodni, hogy ezt hangosan is tudomásul vegyem. Nem vagyunk egymás vendégei, a szó szoros értelmében semmiképpen sem. Meg aztán - mi közöm hozzá. Kissé tolakodó volt tőle, hogy megemlítette, bár ebben nincs semmi új. Asztaltársam mindig is tolakodó volt.
A pincér érkezte töri meg a parányi csendet. Fölnézek rá, és most nyoma sincs rajtam a munkaidőben állandó szigornak. Semlegesen udvarias pillantással találkozhat a tekintete, ahogy mindig, ha ezeknél az asztaloknál látnak.
- Egy kissé késő van - jegyzem meg mindenféle hangsúly és arckifejezés nélkül, mintegy magamnak. Teljesen feleslegesen. Egész ökröt is kérhetnék, a szemük sem rebbenne, ám vannak dolgok, amelyek automatikusan történnek, ha az ember elégszer megfordult már egy bizonyos helyzetben. Az udvariaskodás ilyen; nem tudom megállni, még ha éppencsak szusszanásnyi is. A szemem sarka cseppet megrezdül. Ennyi időbe telik dönteni. - Fél sajttálat legyen szíves, és egy pohár vizet, és köszönöm szépen.
Elfordulok, mert teljesen egyértelmű, hogy szándékaim szerint a vacsorám ezzel a végére is ér majd - a pincér tudja, hogy soha nem iszom és azt is, hogy a fogásaikat egészben túlságosan kiadósnak tartom. Nem mintha bánnám; soha nem voltak abbéli gátlásaim, hogy külön értésükre adjam, ha máshogyan akarok valamit.
Lefogadom, hogy távolról sem én vagyok a legproblémásabb vendégük.

Moor még nem döntött, és mert nem én vagyok a Dominium legpéldásabb úriembere, ezért eszem ágában sem volt érdeklődni efelől. Hanem őt sem kell félteni, bátran kérdez, s a kérdés egy kissé ki is billent a szokott szenvtelenségből. Merthogy ilyesmit a felszolgálótól szokás kérdezni. Értetlen pillantást vetek a volt tizedesre az asztal felett.
Te jó ég, mit tudom én, villan át a fejemen zavartan, mert a legrosszabb választás vagyok egy gasztronómiai élménytúrához. Hangosan azonban csak azt mondom:
- Attól függ. Ha olyan édesszájú, ahogy gondolom, egyen valami desszertet. Mondjuk parfét.
Clara elszörnyedt nevetését hallom a lelki füleimmel, amiért azt tanácsoltam valakinek, a vacsorája álljon merő édességből. Értek is én hozzá! Meg aztán Moort elnézve ez éppen a fogára való ajánlás lesz. Nem nézem nagy húsevőnek. Bár ki tudja. Mindenesetre az biztos, hogy ennivaló kérdésében még Doriannel is jobb lóra tett volna énnálam.
Igaz, hogy ezt látatlanban nem tudhatta.

◦ᵒ·○●·°