Meglátszik rajta, hogy tisztában van a küldött jelzés értelmével, mégsem mozdítja a füle botját sem, hogy változtasson bármit az elhangzottakon. Mindennél világosabb jele annak, hogy falba ütköztem nála; nem fordul elő túl gyakran, ám amikor mégis, akkor a legjobb annyiban hagyni a dolgot.
Ha ez kell neki. Clara soha nem szerette, amikor mások ráerőltették a saját elképzeléseiket arról, mi lenne számára a legjobb. Ezzel persze mind így voltunk, mégis ő az, akinek a nevével örökre összefonódott, hogy a kéretlen javaslatokat jobb visszanyelni a jelenlétében. Nem kétlem, hogy ennek a nőiségéhez van köze. Senki sem díjazza, ha mások azt feltételezik róla, hogy a saját cipőjét sem képes bekötni, úrilányok pedig népszerű céltáblái ezeknek a vérforraló célzásoknak, különösen, ha idősebb nők teszik azokat. Vannak hasonló emlékeim, annyi, hogy több se kell, mégsem cserélnék soha vele - bármennyire pocsékul is éreztem magam a velem szemben támaszott, teljesíthetetlen elvárásokat hajszolva, azt legalább a legrosszabb napjaimon is elmondhattam, hogy teljesíthetetlenek ugyan, de legalább nem sértőek. Clarától ellenben egyszerre vártak el túl sokat és túl keveset. Még úgy is igencsak sajnáltam őt, hogy akkoriban senkit nem sajnáltam annyira, mint saját magamat.
A humorérzéke nem csorbult semmit, akármi baja is legyen, de a figyelmem nem képes elterelni teljesen; hagyom, hogy eltréfálkozza a dolgot, mert ha el volnék szánva, akkor sem maradt volna már időm másra, csak néhány perc felületes kellemkedésre. Az óra mostanra csaknem bizsereg a csuklómon, s bár azt megállom, hogy rápillantsak, a nemesacél tok hűvösét nem tudom egészen figyelmen kívül hagyni. Rövid kézmozdulattal igazítom meg - az egyenruhához, amelyet általában viselek, nem szoktam felvenni, ezért a mozdulat is inkább tudatos, semhogy önkéntelen volna. - Másokhoz nem vagyok ilyen kellemes - jegyzem meg mély, hízelkedő hangon.
Mosolya visszatér, a szokott incselkedésével együtt. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem tréfál. Teljesen nem. Ilyesmivel nem. Szekptikus arcot vágok. - Nem tennéd meg - húzom föl az orromat. Az igazamban csak félig vagyok biztos: nem tenné, ha nem győződött volna meg afelől, hogy jó időben talál. Egyébként igenis képes volna. - Nem mernél megzavarni. Elhárítja a kínálást, bizonyosan azért, hogy elindulhassak, ami méltányos tőle, de nem is vártam mást. A helyemen maradok, amíg kiissza a poharát, hogy aztán fölkeljek, nem túlságosan sietve. Ennyi volt az időm. - Minden jót, Clara - búcsúzom tőle máris. Nem várom el, hogy felálljon; cseppet sem sért, ha szíve szerint maradna még. Itt nem fogják zavarni. - Add át üdvözletem a lányoknak.
Tréfámra legalább annyira nem reagál, ahogy én sem megrovó pillantására. Nem mutatja, nem kívánja mutatni, egy külső szemlélő számára fel sem tűnne. Én még is látom, hogy a szürke szempárok árnyalatnyit sötétülnek el. Nem szereti, ha nincs igaza, főleg, hogy általában ez nem is jellemző rá és azt is tudom, hogy nincs sem ideje, sem ingere arra, hogy kigyónja belőlem, mi az, ami bántja a lelkem. Ő észre sem veszi, de egész lénye megváltozott az elmúlt percekbe, mégsem feszélyez engem. - Mh, túl makacs vagyok, hogy ellenkező esetben se zavarjon - gyermekkori akaratosságom, amivel a közelébe kívántam férkőzni, az a mai napig nem szunnyadt meg. Ha kevésbé lenne kellemes társaság is keresném őt, ez mindig is az a dolog volt, ami nem taszított. Kancellár lányaként mindig úgy véltem, hogy nekem bármit szabad. Az élet ennél jóval keserűbb és szörnyű árán mutatta meg, hogy mennyire nincs igazam. Valahol ő, Peter és Rafael azok, akik még a régi világom utolsó mentsvárai, ahol ha pillanatnyilag is biztonságban érzem magam, érinthetetlennek. Képes vagyok felfogni, hogy ez mennyire nincs így, mennyire nem tudnak mellettem lenni, a szakadék közöttünk napról napra szélesebb lesz, hidat mégsem vagyok rest építeni. - Ühm… - hajtom enyhén félre a fejem, egyszerű megállapítására. Ajkaim játékosan görbülnek felfelé, ő szkeptikus, én kevésbé. - Oh, dehogynem - nevetem végül el magam, kedélyesen. - Te, mondtad, hogy úgyis megkapom, amit akarok, ki vagyok én, hogy igazad megcáfoljam? - fordítom ellene a fegyverét, és ha tekintetében feltűnik az izzás, csak néma "hah" felkiáltással adózom neki, amolyan, most elkaptalak. Tudom, hogy aljas dolog, de kétsége sose legyen afelől, hogy nem merném megzavarni, akkor is ha nincs jó hangulatban. Mégis, ahogy feláll, tolom hátra én is a székemet. Nem az udvariasság végett, hanem mert megtisztelem ennyivel. Könnyedén lépek hozzá közel, hogy lágy csókot hintsek arcára, ahogy találkozásunk pillanatában is. - Köszönöm az ebédet - lépek el tőle, az intimitás ilyen szintje soha nem okozott nekem gondot, még akkor is ha viszonzásra alig talál. Szeretem tudatni szeretteimmel, hogy számítanak nekem, hogy bármi legyen, ott vagyok nekik, s ha máshogy nem megy, hát így teszem. - Mindenféleképpen - bólintok kedélyesen. - Carolinet hamarosan meglátogatom- komolyan gondoltam, hogy az elhanyagolt feleségek fogjanak össze. Mégis, amikor elmegy, visszaülök a helyemre, tekintetem mégsem vezetem már az üres tányérokra, szürke íriszeim az Aquilliliont fürkészik, szívemet szorító érzés öleli körbe, gyomromba kellemetlenség költözik. A rossz érzés, az aggódás pillanatról, pillanatra hajt maga alá, a légzés pedig egyre nehezebbé válik.
Hat hét telt el, mióta világunk teljesen megfordult. Hirtelen vágott tarkón egy új élet kezdetének szele, pedig igazán nem is akkor kezdődött. Tizenegy hete már annak, hogy új élet gyarapodik bennem, ami különös hatással van nem csak rám, de az egész családunkra. Máshogy viselkednek nem csak velem, de egymással is. Gyanítom, hogy rám, ránk való tekintettel. Azzal azért mindenki tisztába van, hogy az idegeimet nem most ildomos cincálni, nem igazán tenne jót egyikünknek sem. Nem is tett, ő pedig, tesz is arról, hogy időben szóljon, ha valami nem tetszik neki. Mondjuk, hogy nem pihenek sokat, vagy nem alszok eleget. Ő akkor jelez, hogy épp ideje lenne megtenni és nem túlterhelni magam és nem is igazán fizikailag. Lelkileg, mely rettentően nehéz. Tudom, tisztába vagyok azzal, hogy mi az, ami nem tesz jót, és egyszerűen nem tudom megtenni. Túlgondolkodok mindent, elmém olykor túlpörög és csak egy dolgon jár. Képtelen egy rémképtől szabadulni és egyfajta öngerjesztésbe kezdek ezzel. Tudom, hogy nem szabadna gondolkodnom rajta és egy idő után már azon idegeskedem, hogy nem kellene megtennem, mégis megteszem. Mély sóhajjal szálok ki a liftből. Sokszor nem lennék elmémbe, hamar el lehet veszni a gondolatok kavalkádjaiba, melyeknek olykor se eleje, se vége. A nyolcadik emelet folyosója, ahogy mindig is, most is néptelen. A lakások, vagy épp irodák előtt őrök állnak, jelezvén, hogy melyik kancellár, épp hol tartózkodik. Az is előfordul – és miért ne fordulhatna? – hogy van, akié sehol sincs. Nem mindenki él önkéntes száműzetésbe az űrhajó legfelső szintjén. Akár egy régvolt mese lapjain, ahol a hercegnő a legmagasabb vártoronyba raboskodik és várja a hős lovagot, ki megmenekítse a sárkány vérmes karmai közül. S a lány csak vár és vár, de senki sem jő el érte, mígnem egy szép napon, barátságot nem köt magával a sárkánnyal. Rájönnek, hogy saját életük rabjaivá lettek. Így hát úgy döntenek, hogy szakítanak a szokásokkal és ketten, kéz a mancsban szöknek meg. A hercegnő felült a sárkány hátára, az pedig a magasba szállva reppent tova a gyűlöletes várbörtöntől. S szabadon éltek, amíg a hercegnő meg nem halt… Mert hát a sárkány ugyebár tovább él… A történetbe eddig jutok el, amíg az étterem közelébe nem érek és a pda-m nem csippan egyet. Érdeklődve veszem ki a táskámból, és állok meg a bejáratban. A fotocellás ajtó halkan szisszenve nyílik ki, én pedig automatikusan viszem be a lépteimet. Világos, baranckvirág színű, rövidujjú pólót viselek, mely alakomra simul. Hosszú, egyenesszárú fekete nadrágot viselek, mely egészen derekamig felnyúlik, csalafinta varrása még mindig nem engedi láttatni, az amúgy már gömbölyded hasamat. Bár ebbe igazán segít a tartásom is. Egyenes hátam ösztönösen tartom meg, a magassarkú, fekete cipőm csak rátesz egy lapáttal. A hatalmas tér elején állok meg, hagyom, hogy az ajtó könnyedén csukódjon be mögöttem, szürke íriszeim a kijelzőt szemléli, kiengedett, vállam alá omló, hullámos tincseim takarják előlem az étterem kilátását. Még csak azt sem veszem észre, ahogy az egyik pincér közelít felém. A kapott üzenet nem lep meg, noha tagadhatatlan a ténye annak, hogy szívembe érzek némi csalódottságot. Vártam már, hogy egy kicsit kettesbe lehessek fivéremmel, csak beszélgessünk, egymásról, saját dolgainkról, mégha csak egy röpke időre is. Ritkán tehetem meg vele szemben is, ő is az a fajta kancellár, ki inkább él a munkájának, mint bármi másnak. Holott megtehetné, hogy nem így teszi. A belé nevelt lelkiismeretesség ez mégsem engedélyezi számára. Így hát újra lemondásra kerül egy újabb találkozónk, melyre a titkárnője hívja fel a figyelmem, kifejezvén, mennyire sajnálja. Elnyomom a mélyről jövő sóhajom, fejem pedig emelem, ahogy megérzem az ismerős pincér közeli alakját. - Mrs. Gregor – hajt fejet, ki tudja, hogy miért vagyok itt. Hiszen elrendezett ebéd lenne ez. - Ne is fáradjon, Alby. Evans kancellár nem tud eljönni, de azért elfogyasztanám az ebédet – mosolygok rá kedélyesen, s nem engedem láttatni az érzett csalódottságott. - Máris az asztalához kísérem, asszonyom – lép ki előttem, hogy fivérem által választott asztalhoz kísérjen. - Gratulálok a kislányodhoz. Hallottam az örömteli hírt – mosolygom vidáman, noha figyelmem nem szentelem az előttem sétálónak. A vállamra akasztott táskámba rejtem vissza elektromos készülékem.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Clara a PDA-jába mélyed. Az asztalomtól, ahová öt perce ültem le, rálátok az ajtóra, azt a szokásomat pedig, hogy éberen figyelek, akarattal is csak nehezen tudnám félretenni. Ritka pillanat, hogy valóban ebédidőben tartózkodjam itt, még akkor is, ha valójában reggelizni jövök, Clara jelenléte azonban nem jelenthet mást, minthogy ezúttal teljesen a nap közepébe találtam.
Ő természetesen nem vesz észre engem, amiben nincs semmi furcsa. Egy Cambridge nem bámészkodhat csak úgy mindenfelé, különösen mások asztalai felé nem, őkelme pedig még akkor is a társasági etikett mintapéldájaként viselkedne, ha egy teljesen elsötétített, teljesen üres szobába zárnák negyven évre. Ahová nem lehet belátni. Nem várakoztatják meg, mert itt senkit sem szoktak megvárakoztatni. A vizespoharam üvegpereme felett követem a tekintetemmel a pincért, ahogy tapintatosan az étterem néptelenebb asztalai közt vezeti végig a vendéget. Tudom Claráról, hogy egymaga nem szokott ide feljárni, így nem óhajtom magamra vonni a figyelmét, aminthogy bizonyára megvan már az asztaltársasága, amelyhez a mai napon semmi közöm. Nem zavar. Tökéletesen el tudja dönteni egyedül is, mikor kivel töltse az idejét.
Megvárom, amíg elfoglalja a helyét. Ha megteszi, és a pincért sem küldi el, csak akkor válik világossá, hogy mégsem vár senkire: ekkor és csakis ekkor fogok én is megmoccanni a saját asztalomnál. Észrevetetem magam. Na nem úgy, hogy ne legyen választása; éppen csak küldetek hozzá egy csésze hagyományos reggeli teát, amellyel úgyis együtt jár majd a magyarázat, honnan is került oda. Ezzel szabad kezet kap: reagálhat egyszerű köszönömmel, ha nem vágyik társaságra, vagy meghívhat, hogy csatlakozzam hozzá. Kancellárként egyszerűen elvárhatnám, hogy keljen fel és járuljon ide énhozzám, erre azonban soha nem vetemednék. Ő dönt.
Még néhány szót kellemesen váltunk még egymással a pincérrel, amíg a helyemre kísér és helyet nem foglalok. Nem csak a bejárattal, de igazából az egész éteremmel háttal. Peter szereti ezt a helyet, nem látják, ha itt van, kényelmesen el tud tölteni itt egy fél órát, anélkül, hogy bárkinek feltűnne a jelenléte. Hiszi ő. Én pedig hitéből nem ábrándítom ki. Még mielőtt megrendelném az ebédem, kérek egy percnyi türelmet Albytól, ki fejét bólintja irányomba, és magamra hagy. Néhány szót visszaírok, még ha nem is fivéremnek, de titkárnőjének. Leginkább az iránt érdeklődve, hogy mégis mikor lesz legközelebb a drága Peter elérhető. S mire ezt le is pötyögöm, Alby visszatér, egy csésze teával. Szemöldököm ráncolva emelem fel fejem a pincér irányába. - Elnézést, nem rendeltem még semmit – elnéző mosollyal tekintek rá. - Terson kancellár küldeti Önnek – feleli a fiatal férfi, ajkamra pedig halovány mosoly fészkeli be magát, míg mellkasomra egy nehéz érzés telepszik. Íriszeimet a tea irányába vezetem, néhány szívdobbanás idejéig hagyom megülni a csendet közöttünk. Szélvészként jár az elmém, mígnem újra feltekintek. - Melyik asztalnál ül? – kérdezem meg végül, kezeimet az ölembe helyezem, fejem enyhén hajtom csak félre. A válaszra hamar fényderül. Oly régóta járok már ide, hogy szinte szám szerint is be tudom azonosítani, melyikről is van ezúttal szó. Aprót bólintok csak az irányába. – Megtenné, hogy amikor felállok, utánam hozza majd a teát? Természetesen, ha amott hellyel kínálnak – Alby újra biztosít arról, hogy megteszi majd, kezeit hátul kulcsolja össze és ideiglenesen távozik a pult mögé. Én pedig egy mély levegőt veszek. Amikor igazán kerülném Őt, akkor bukkan fel lépten-nyomon. Egyéb esetbe pedig alig lelhető fel, főként, amikor igazán keresné az ember. De ez már így szokott lenni mindenkivel kapcsolatban, nem igaz? Fejem felszegve állok fel a helyemről. Könnyed léptekkel közelítem meg régi barátomat, arcomon halovány, szelíd mosollyal. Asztala mellett állok meg. Kezem egyszerűen csúsztatom a szabad szék háttámlájára, azonban addigra nem merészkedek, hogy le is üljek. - Vársz valakire, vagy szabad vagy? – kérdezem tőle derűsen, szemlélve arcának vonásait. Nem tekintek le az asztalra, hogy mely étkezésnél jár. Bárki, aki ide jár, vagy itt dolgozik pontosan tudja, hogy Victor Tersonra nem vonatkoznak a napszakokra megfelelő szabályok. Tekintve, hogy különös világába ezek határai elmosódnak. Azóta dacol a mesterséges, a Földről megmaradt szokásnak, mióta csak megörökölte kancellári rangját. Nem a székét, az a sajátja az irodába.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Átlósan látok rá az asztalára. Félreeső helyen ül, háttal nekem. A nagy térben nem sok minden korlátozza a szabadlátást, az ő pozíciója mégis védettebb az átlagosnál. Addig, amíg a teáját szervírozó pincérrel vált néhány szót, udvariasan félrefordítom a tekintetem, megragadva az alkalmat, hogy az étlapon felsorolt tételek között válogassak. Amúgy tessék-lássék.
Clara mindig könnyűléptű és karcsú volt, de akármilyen finom jármódja és termete lehetne, az általa olyannyira kedvelt tekintélyes cipősarkak jellegzetes kopogását semmi sem tudja a csöndességig puhítani. Látszólag keresetlenül pillantok fel, ám ez csak annak a tudatosságnak köszönhető, amely a mozgásomat általában jellemzi: éles a fülem, még a helyiség finom alapzaján át is egyből értesültem a tényről, hogy felém tart. Kiváló neveltetéséről sokat elmond, hogy a szék felől, amelyet kétségkívül el kellett mozdítani a helyéről ahhoz, hogy felálljon róla, a leghalványabb neszt sem érzékeltem. Mosolyát mosollyal viszonzom. Visszafogott és az övére jellemző szívmelengető szimmetriát nélkülöző gesztus, ahogyan az már lenni szokott, de azért mégiscsak mosoly és mint olyan, kevesek privilégiuma. A lényeget kiválóan átadja. 'Örülök, hogy látlak.'
- Szabad - felelem könnyedén, s a hangomban ott bujkál az elnézést remélők hízelkedése, amiért nem keltem fel a helyemről, hogy üdvözöljem. Természetesen azért nem tettem, hogy ő is érezze, nem volt szép tőle várandós létére az asztalát egy szavamra otthagyni. Micsoda pimaszság. Ámde nem is tudok rá neheztelni amiatt, hogy magához ragadta az alkalmat, mert ő sem szeret jobban elszólítani engem a magam helyéről, mint én őt az övéről. - Csatlakozol hozzám? Boldoggá tennél. Invitáló pillantást vetek a velem szemközt álló székre. Az asztal négyszemélyes, egyike a kisebbeknek, ám ezúttal ez inkább előnyünkre válik: nagyobb darabok esetén mindketten az asztalfőre kerülnénk, már csak megszokásból is, ami miatt kénytelenek volnánk emelt hangon társalogni. Életemben itt láttam először négyzetes ebédlőasztalt, és a bensőségessége megérintett: abszurd módon most sem tudom megállni, hogy bele ne gondoljak, ennek az asztalnak itt nincs feje. Vagy négy darab van. Néha úgy érzem, egy elfeledett porcikám belül ellenállt az idő múlásának, és még most is tizenhárom éves.
Érzéseim még most is ennyi hét után is zavarosak. Egyrészt tartok a vele való beszélgetéstől – és azok esetlege következményeitől, hiszen ki tudja, hogy épp ki, miként próbálná ezt is teljesen kiforgatni. Másrészt, az egész olyan természetesnek hat, mintha az egész bonyodalom meg sem történt volna, holott tudom, hogy igen. Pedig minden nap megteszi a lelkem marcangoló érzés, ahogy az üzeneteimre tekintek. Függőben lévő meghívás, melyet igyekeztem kerülni, eltolni. Egy ideig ágynyugalmam tökéletes mentségként szolgált. S ami azt illeti, talán egy kicsit tovább is húztam azt, hogy mennyi időre volt arra szükségem. Nem könnyű, korán sem az. Szívem szakad bele akkor is, ha mosolygok rá. Kezemmel a szék támláján támaszkodom meg, ekként figyelem az arcára húzódó mosolyt. Egyszerű kérdése szívem, lelkem tépi. Arcomra mégis halovány mosoly ül ki, fejem enyhén hajtom csak félre. - Természetesen. Miként mondhatnék ellent egy kancellárnak – húzódik könnyedén pimasz mosolyra az ajkam. Tudja, hogy csak ugratom a megjegyzéssel. Ha olyan helyzetbe lennék vissza tudnám utasítani az invitálását. Elmémen átfut a gondolat, hogy talán most is meg kellett volna tennem. Keserű ez a gondolat, s nem is hagyom, hogy oly sokáig teret nyerjen magának. A széket csendesen húzom ki, ha fel kívánna állni – bár nem hiszem, de mégis – csak kezem emelem meg, hogy nincs erre semmi szükség. - Peterrel ebédeltem volna. Régóta próbálunk közös találkozót egyeztetni. Ki hitte volna, hogy vele nehezebb, mint veled? – foglalok helyet a széken és kezdek is bele a történet mesélésbe. – Valahogy mindig van körülöttünk valaki, ha nem a fiai, akkor Mrs. Cambridge. Örültünk, hogy végre van egy szabad fél óránk, mindkettőnk naptárjába, szabadon, mely egybeesik. Egészen az utolsó pillanatig – mosolygok rá kedélyesen. Sose nehezteltem fivéremre, de a velem szemben ülőre sem, ha az utolsó másodpercekben mondták le a megbeszélt találkozóinkat. Előfordult velem is, hogy egy-egy nappal előtte kértem csúsztatást. Bárkivel megesik, az ő naptárjuk pedig jóval sűrűbb, mint az enyém. Rugalmas tudok lenni az esetek nagy többségében. Harag hasonló miatt sose született meg a lelkembe. Ritkán teszi meg, bármi iránt is. - Reggeli, vagy ebéd? – kérdezek, de nem tekintek le, hogy az étlap mely részét olvasta figyelemmel, amíg idesétáltam hozzá. – Netalán vacsora? – hajtom fejem félre, hangomba felfedezhet némi gyanakvást. Victornál sose lehet tudni, hogy napjának melyik időszakába jár. Annak múlását ő szabadon értelmezi, csak mi, földi halandók ragaszkodunk a megszokott sémához.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
- Ellentmondani, olyat nem lehet. Nekem nem - viszonzom egy villanásnyi időre a pimaszságát anélkül, hogy nehezemre esne. - Mindig biztosra megyek. Helyet foglal velem szemben, ugyanolyan némán, ahogyan az előző asztal mellől felkelt. Egy mosoly árnyékával várom türelmesen, hogy kényelembe helyezze magát, s a válaszba nem kezdek bele, amíg ez be nem fejeződött. Biccentek, mert a szavai mindent megmagyaráznak. - Gyanút foghattál volna, amikor azt sugalmazta a bátyád, hogy elnézi neked, ha mindössze fél óráig tart az ebédetek - csípek Peterbe a háta mögött, amit kancellártársam kétségkívül helytelenítene, ha hallaná... ámde nincs itt, ugyebár, így a megjegyzés aligha fogja az ő fülében végezni. Hogy kettőnk közül melyikünk nyelte a merevebb nyársat, kívülállóként nehéz lenne megállapítani - különösen most, hogy mind a ketten felnőtt férfiak vagyunk, nem pedig csak ő -, de Clara különleges helyet foglal el az életünkben. Soha nem kérdőjelezte meg, hogy a fivére unalmas és régimódi ember hozzám képest. Ráadásul fenn hordja az orrát. Olyan nincs, hogy ha Evans belefogott egy étkezésbe, bárki is két órán belül elszabaduljon az asztaltól. Fél óra alatt egyetlen csésze teával sem végez. Persze nem kétlem, hogy Clara megdorgál majd a komiszságomért, de kár aggódnia. Ennél nem leszek tiszteletlenebb. - De azért ne add fel. Néha látni egyedül.
Gyanakvó hangvétele szórakoztat. Clara hagyománytisztelete a legtöbb esetben afféle szunnyadó kvalitás, amikor pedig a felszínre kerül, egészen megváltoztatja őt. Jelesül olyanná teszi, mint Mrs Cambridge. Úgy teszek, mint aki nem vett észre semmit. - Ha már ebédelni jöttél, legyen ebéd - válaszolom könnyedén. Magától értetődő. - Megpróbálok helyt állni a fivéred távollétében.
Ajkam húzom mosolyra, szemeimet egy pillanatra sütöm csak le, ekként figyelem az asztal közepén helyet foglaló dísztárgyat. Nem fog sokáig ott maradni, csak amíg el nem kezdünk ebédelni. Funkcióját tekintve egyetlen dolga van, öltöztetni az asztalt. - Gondolom soha nem hagynak csalódni – pillantok fel végül rá, a széket pedig hangtalanul húzom ki. Enyhén emelem meg ehhez, a hátsó két lába a földtől alig egy centiméterre emelkedik, az elülső kettő is éppenhogy csak a sima padlóhoz ér. Hangot mégsem ad ki. Kényelmesen foglalok helyet rajta, lábaim nem keresztezik egymást, elegánsan illesztem őket egymás mellé, enyhén megdöntöm a kényelmesebb – vagy inkább megszokott? – pozíció érdekébe. Arcom kedélyes, miközben tudatom régi barátomat, hogy mi járatba is vagyok most ezúttal itt. - Egyre sűrűbb a naptára. Aggódom, ő sem eszik rendesen – vetek rá egy kósza pillantást, mielőtt az étlaphoz nyúlnék. Orrom alatt mosolygom csak, halkan fújtatva. Kihallom hangjából az élcelődést drága fivérem irányába. Néhány szívdobbanásnyi időt várok csupán, majd feltekintek rá újra. Elnéző pillantással hajtom oldalra enyhén a fejemet. Bárki is kérdezné meg, hogy kettejüknek milyen valójában a kapcsolata, hogy őszinte legyek, nem tudnék rá válaszolni. Tisztelik egymást – ezt biztosan tudom – egymás szakterületét elismerik, ha abban adódik kérdés, hallgatnak a másik véleményére. Vagy legalább is adnak rá. De ennél többet nem igazán sejtek kettejükről. Egykor ferde szemmel nézte Victor mindazt, amit a bátyámtól kaptam. Vagy épp nem kaptam. Azóta sok minden változott. Szívemben nem él iránta már a harag. Elfeledtem mindent, mi történt. – Néha neki is szüksége van erre. Nem zavarnám benne, ha nem kívánja mással megosztani – mosolyom szelíddé, megértővé változik. Tudjuk mindketten, hogy mindaz, amit ők tesznek mennyi munkával jár. Emberi kapcsolatokkal, tárgyalásokkal, végtelennek ható megbeszélésekkel. Kötelességük áll életük élén, s tudom, hogy milyen ritkák azok a pillanatok, amikor ténylegesen egyedül lehetnek. Saját gondolataikkal. Épp egy ilyenjébe zavartam meg őt is. Megjegyzésére hallgatagon méregetem arcának vonásait, alig néhány másodperc idejéig. Tudjuk mindketten, hogy ezúttal nagylelkű. Megtette ezt sok hosszú évvel ezelőtt. Az a bátyám volt, akire mindig is vágytam. - Hálás lennék érte – ejtem ki mégis megfontoltam a szavaimat. Sose mondanám ki hangosan, mit gondolok, amivel mindketten tisztában vagyunk. Soha nem hoznám olyan helyzetbe fivéremet, hogy miattam kelljen szégyenkeznie, avagy ezt hallaná épp tőlem vissza. Szívembe mintha kést forgattak volna. Vele szemben mennyire odafigyelek, mindig odafigyelek és lám… Torkomba újra gombóc költözik. Victor válla felett tekintek ki az ablakon, az űr végtelen sötétjébe. A pincér pedig ekkor tér vissza a csészével, amit nemrégiben rendelt nekem. - Elnézést, elfelejtettem mondani. Ki tudná cserélni egy gyógyteára? Lehetőleg olyanra, ami semmilyen koffeint nem tartalmaz? – kérdezem szelíd mosollyal, az ajkamon, lágy hangon. Természetesen, jön a válasz és Alby ahogy letette a csésze alját, oly könnyedén veszi is fel és vonul el vele. – Köszönöm a gesztusért. Napi egy kávét engedek meg magamnak, több koffeintartalmú italt nem iszok. Nem is merek. Azt az egy kávé is lehet, hogy ártalmas – húzom el ajkamat. Másfél hete volt csak, hogy begörcsölt a hasam, de onnantól csak még jobban odafigyelek arra mikor, mit eszek, iszok. Semmivel sem szeretnék kockáztatni. – A reggeli teába meg köztudottan sok a koffein. Tudtad, hogy hosszabb távon hatásosabb is, mint a kávé? – gondolataim terelem, nem engedem egy negatív érzésnek, hullámnak sem, hogy megragadjon benne, tovább időzzön ott, mint kellene. Mint az helyes lenne, amit ő is könnyedén megláthatna.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Asztaltársam ma a kegyesebbik arcát mutatja. Általában elmondható, hogy kettőnk közül egyvalaki mindig méltóságánál van: régi egyensúly ez már közöttünk. Mindig kiválóan bevált azon ritka alkalmakkor, ha valamelyikünknek kedve támadt kilépni a vonalból vagy egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát. Ezúttal ez, ha nem is feltűnően, de én vagyok, Clara pedig előkelő nyugalommal biccenti félre a fejét, mint aki meghányta-vetette magában a helyzetet és végül úgy döntött, ezúttal megúszhatom szárazon. Jól teszi: valódi ellenérzés nincs a csipkelődés mögött. Evansre mint kancellárra a kevésnél is kevesebb panaszom van. Az inger, hogy esetenként finoman megtaszítsam őt, sokkal személyesebb tőről fakad, mert bár én magam sem vagyok a családi kötelességek teljesítésének mintapéldája, hosszú ideig nehezteltem rá Clarával való korai rossz viszonya miatt. Ennek az érzésnek mára már csak halvány lenyomatát őrzöm - a történet szereplői mind megváltoztak idővel és a minket összekötő kapcsok velünk együtt változtak -, ahhoz azonban még mindig elég, hogy saját magamat fejben gondolkodás nélkül kettejük közé pozicionáljam. Vannak dolgok, amik nem múlnak el csak úgy. Peter időközben elfoglalta az őt bátyként megillető helyet Clara szívében, és ez így van rendjén. Ám az a hely igenis üres volt, amikor a legkevésbé szabadott volna annak lennie, én pedig nem felejtek olyan könnyen, mint a kancellár húga. A jelképes harapás, amelyet nem fojtok magamba, kiválóan emlékeztet mindkettőnket erre a vonásomra. Aztán összeszedem magam.
- Tudom. Tudom - intek a szememmel, mert kézzel túlzás volna. - Több kell ahhoz, hogy téged megbántson vele. De kár aggódnod. Jó színben van. Nem hazudok, a tennivalók mennyisége önmagában még egy kancellárt sem tört le soha. Kívülről az elfoglaltság sokkal rosszabbnak látszik, mint amilyen, a Város sora pedig nem megy rosszul, egyáltalán nem. Evans elemében van. Alighanem a találkozót is ezért mondta le; nem bír elszakadni az asztalától. Megértem. Átgondolt válaszára mosolyt fojtok el, szavak nélkül is megértjük egymást, majd szám szerint négy árnyék vetül az asztalra. Egyikük karcsú és hosszú, s három másikat tart a kezében: egy csészéét, egy kanálét és egy csészealjét. Utóbbiak csak egy pillanatra tűnnek el a gazdáik alatt, mert a címzett kedvesen elutasítja a felszolgálást. Hát persze. Bocsánatkérő pillantásban részesül, mert megfeledkeztem a koffeinbeviteléről, noha korábban említette futólag. - Ne haragudj - jegyzem meg egy kissé álszerényen, mert valójában nem sok választásom volt, így nem is szégyenkezem. - Nem vártam el, hogy megidd. De a pezsgő és a kávé szóba sem jöhetett, annál pedig közelebb állsz a szívemhez, hogy saját magamtól gyógyteával kínáljalak. Kevés olyan ocsmány dolog létezik a világon, mint a gyógynövénytea. Mind borzalmas. Miért van egyáltalán ennyi különböző fajta belőlük? Igazság szerint a tea nevet sem érdemlik meg: a dolgot csak még tovább rontja, hogy a legtöbbet elviselhetetlenül forrón szokás inni. Állítólag úgy a legjobb. Valójában pont ugyanolyan gusztustalan, csak sokkal tovább eltart. Nem óhajtok megjegyzést tenni a rendelésre, inkább csak rokonszenvező biccentéssel válaszolok. - Nincsenek elvonási tüneteid? Elképesztő fejfájást tud okozni, ha egyik napról a másikra leáll az ember. Bizonyítékául annak, hogy ebbe a sorba nem vagyok kész beállni, kávéillat csapja meg az orrunkat. Rajtakapottan köszörülöm meg a torkom, majd elkomolyodón mérem végig. - Jobban érzed magad? Meg kellett volna látogatnom téged.
Nem múlik el úgy nap, hogy az életem részét képző férfiak iránt ne aggódnék. Mondhatnák rá, hogy nincs rá okom, hiszen életerős, magabiztos, emberek, kik ha önmagukat nem is mindig, de őket mindig megvédi valaki. Valahol igazat is adnék nekik, de jó pár hónappal ezelőtt félelmet ültettek a szívembe. Olyan félelmet, mely lassan kezd csak szárba szökkenni, gyökerei mégis körbeöleli majd lüktető szervemet. Nem fog onnan elmúlni. Mert van, amikor nem csak rajtuk, vagy az őket megvédőkön múlik a dolog. Van, amikor aljas módszerekhez futamodnak, amit nem lehet kivédeni. Egy küldetés során, vagy csak akkor, amikor gyanútlanul fogyasztja el ebédét. Az én szívem pedig minden egyes alkalommal elfacsarodik, leginkább fivéremmel töltött időm jó részében. Ott van, kéznyújtásnyira, olykor ajkaim nyitnám, hogy figyelmeztessem, hogy elmondjam neki, mi régóta nyomja szívemet. Mégsem teszem meg. Nem tehetem meg, ha nem kívánom, hogy férjem újra hosszú időket maradjon távol a lányaimtól… Ha nem kívánom, hogy az ikrek keserüljék meg meggondolatlanságomat. Ők nem érdemlik meg, sose érdemelnék ezt meg, főként nem tőlem. Reményem utolsó fénye abba a szálmaszálba kapaszkodik, amit Shane is állított. Hogy mire odakerülnénk, már nem kell mitől félnünk… Szerényen mosolyodok el a megbántáson. Fejem még mindig kicsit félrehajtva tartom, így szemlélem. Túl jól ismeri a köztünk lévő viszonyt, mely folyton változik, mélyül. S aligha lenne olyasmi, amit ne tennék meg Peterért is. S rettegek attól a naptól, amikor választás elé kívánnak állítani. - Ezt örömmel hallom – fújtató sóhajjal ejtem csak ki, egy pillanatra tekintek csak le maguk közé. Mindig is féltem attól, hogy el fog jönni az idő, s az utóbbi időbe egyre jobban érzékelem ennek a valódi súlyát. – Félő rá nem tudnék hatni. De talán már Mrs. Cambridge sem – Peter messze túlszárnyalt mindenkit maga körül. A hatalom, melyet a kezébe kapott szép, lassan ivódott be a magánéletébe is. Mellyel nincs különösebb gond, ő egy kancellár. Mindenki feltétel nélküli engedelmeséggel és hűséggel tartozik neki. Legalább is kellene. A tea körüli fiaskót hamar le tudjuk rendezni a pincérrel, egy pillanatig nézem csak, amíg elmegy, hogy aztán szürke íriszeim újra Victorra emeljem. - Nincs miért haragudnom – biztosítom róla, szelíd mosollyal. A gyógytea említésére mégis magasba reppen szemöldököm, alig egy szívdobbanásnyi időre. – Pedig rendkívül jót tud tenni az ember szervezetével. Arra pedig mindig szükség van igazából. Bárkinek – és nem feltétlen magamra gondolok csak. A gyógyteák hatása évezredek óta elismert és látható jelei vannak. Egy-egy nehéz nap után, jól esik inni egy csészével, s érzem, hogy miként nyugodnak meg körülöttem a kedélyek, más színben látom olykor a világot. Vagy egyszerűen csak segít abba, hogy több ijedelmet ne hozzon saját szervezetem rám. - Igazából nincsenek – ráncolom össze a szemöldököm. – Legalább is nem a fejfájásba jelentkeznek. Elméletem szerint, egy idő után már csak azért iszom, hogy azt érezzem, tényleg van hatása, de valójában nincs. Inkább csak fáradt vagyok, még jobban. S ha nem vigyázok, könnyen szundítok el. Leginkább akkor, amikor ágyfogságra vagyok ítélve, és az egyik pillanatban még beszélgetek, a másikba meg elszundítok – nevetem halkan, fejem csak egy pillanatra lehajtva. Az ölembe összekulcsolva tarott kezem most bontom. Lopva simítok végig hasamon, hogy a mozdulat folytatásaképpen kósza, növésben lévő tincseimet könnyedén a fülem mögé igazgassam. Figyelem, ahogy a kávéját megkapja, az illata megcsap, csábít a gondolattal, hogy rendeljek én is. Mégis ellenállok. Nem tehetem meg. Még nem. Mosolyom mégsem halványul, mikor újra megszólal. Szívem abban a pillanatban ugrik a torkomba, ha csak egy pillanatra is elképzelem, mi történhetett volna, ha azokba a napokba valóban úgy dönt, hogy meglátogat. Nagyobbat kell nyelnem. - Jobban – bólintok kószán. – Szerencsére csak egyszeri alkalom volt, de arra épp elég, hogy megijedjünk. Elővigyázatosság volt csupán az ágynyugalom, ezúttal mégsem ellenkeztem ellene. De a fiam már most élelmes, tudja, hogy érje el, hogy pihenjek – és persze, hogy elérje, hogy a férjem is mellettem legyen. - Nem voltam épp túl jó társaság, ha nem aludtam, kis családom tett arról, hogy sose legyek egyedül és baj esetén ott legyenek. Érdekes volt, egyszerre nyüzsögtek és jártak lábujjhegyen – mesélem lelkesedéssel az arcomon. Nem könnyű napokon vagyunk túl és reménykedni tudok csak abban, hogy ez az egész nem más volt, csak kósza ijedelem. - Hogy vagytok? Most már tényleg régen láttalak benneteket – időm sem volt az elmúlt heteket, hónapokat behozni, akár Carolinennal is. Ritkán találkoztunk, de milyen érdekes, pár hónapig nem volt része az életemnek és valahol mégis megérzem a hiányát.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Clara régóta aggódik a fivére testi-lelki egészségéért, így a mostani hozzáállásában nincs semmi új. Könnyelmű volna azt állítani, hogy az érzései teljesen alaptalanok, közvetlen fenyegetés azonban nem leselkedik Evansre - nem jobban, mint máskor -, s úgy látszik, ezúttal ezt hajlandó is elfogadni. Jól teszi, mert ennél többet én sem tudnék tenni a megnyugtatására.
Mosolya ismerős, csukott szemmel is milliméter pontossággal fel tudnám idézni. Egyébkénti párviadalra szólító arckifejezése csak alattomos szusszanást vált ki belőlem, mert engem ugyan egy páncélos hadosztály sem tudna rászorítani, hogy egyetértsek vele tea kérdésében. Ha kötelező lenne, én is meginnám. Természetesen. A Claráéhoz hasonló jóindulatú javaslatokat azonban a legteljesebb lelki nyugalommal hagyom figyelmen kívül. - Ez azt jelenti, hogy a következő negyven évben erre cseréled a kávédat? - érdeklődöm megjátszott ártatlansággal, mert jót tesz vagy sem, ha egy átlagos napon a háta mögött kiváltanám a kávéját valami ilyesmivel, Clara bizonyosan legalábbis egy párnával vágna fejbe. Kivéve persze, ha a kamillatea tényleg annyira megnyugtató, mint mondják. Cseppnyi elfogódottság melegít fel, amint fészkelődését figyelem odaát, az asztal túloldalán. Visszamosolygok rá, noha csak igen halványan. - Könnyen megúsztad akkor. Ha én teljesen abbahagynám, itt kő kövön nem maradna. Persze csak ugratom: elvonási tüneteim rém kellemetlenek ugyan, de azért nem ennyire. Szerencsém viszont, hogy a saját jóérzésemen kívül semmi más nem diktál nekem ebben a tekintetben. Előfordul, hogy egy-két hétre koffeinmentesre váltok, ám a fentieken kívül mást eddig nem tapasztaltam alatta. Az érkező csészét magam elé húzom, mert a kávéban semmi nem olyan jó, mint az illata: ebben a világon mindenki egyetért, fogyasztja-e vagy sem. A felszálló párán át is látom, ahogy Clara mosolya eltűnik, mintha eltörölték volna. Gyanakvás üti fel bennem a fejét, de a jeleit még nem engedem a felszínre; jelenlétét még az asztaltársam hirtelen megjelenő lelkesedése sem tudja elhalványítani.
- Miattunk ne aggódj - ütök meg semleges hangot, szó szerint és képletesen is szimatolva egy-egy rövidet, mert nemigen tetszik az alaktalan, formátlan dolog, amely mintha itt lappangana valahol. A múltkor is furcsa volt egy kissé, és most is az. Pedig még öt perce sincs, hogy leült. - Mindenki rendben van. Látogatni akartak, de nem engedtem meg. Köztünk legyen mondva, ha még egy hétig eltart az állapotod, meggondoltam volna magam. Gyanakodtam rá, hogy az ikrek kellő mértékű felfordulást rendeznek az anyjuk körül és Clara eléggé elfárad idegen látogató híján is. Ha kevesebbet feltételezek róluk, alighanem engedtem volna, hogy benézzenek hozzá az enyéim, így azonban csak megtelt volna a lakrészük, ami még soha nem tett jót egy lábadozónak sem. Fürkész pillantással mérem végig. Legutóbb, az Evenstar bárban könyv volt nála. - Azért még folytatod a tanulmányaid, ugye?
Alig halható a szusszanása, azok kik nem ismerik fel sem tűnne nekik igazán, hogy ilyenkor tekintetének az írisze mennyire megváltozik. A mosolyom nem tűnik el – még nem – s csak figyelem őt. Ismerem véleményét a teákkal kapcsolatba. Ezt megváltoztatni, vagy inkább csak jobb belátásra téríteni nem igazán sikerült és én ezt elég korán elfogadtam. Megtanultam, hogy szereti a kávét, a teát és ha netalán olykor vendégül láttam, vagy én hívtam meg, gond nélkül tudtam, hogy mit szeretne. Mást pedig sose erőltettem rá igazán. Ezúttal is csak a véleményem fejtem ki ezzel kapcsolatban. Ő pedig sajátjától ezúttal sem tágít. - A következő egy évben biztos, a többiben pedig meglátjuk. Ki tudja? Talán rájönnék, hogy az egész nem volt más a részemről, mint egyfajta függőség, megszokás – nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy mi fog történni a kávézási szokásommal. Talán abba hagyom, talán nem. Sok mindentől függ ez, leginkább, hogy az elkövetkezendő néhány évben mennyire fogok tudni pihenni. Gyanítom, hogy semennyire, amint pedig új taggal bővül családunk, akkor pedig nem nyúlhatok a kényelmes pihenéshez, mert akiért most megteszem, nem igazán fog rá időt hagyni. - Épp ezért mily szerencse, hogy te sose leszel ilyenre rákényszerülve. Nagyot fordulna a világ, ha nektek kellene kihordani egy gyermeket – játszok el csalfa mosollyal ajkam szegletében a gondolattal. Sokuk – és itt inkább a nemükre gondolok – csak addig tartaná ezt könnyű feladatnak, amíg el nem jönne a pillanat, hogy világra is hozzák. Áldom az eget azért, hogy sose ilyen szemléletű férfiakkal voltam körbevéve. Sem Shane, sem a bátyám, de még Victor sem nézte le azt, hogy a gyermek kihordása milyen embert próbáló erő is lehet. Tőlük sose kaptam meg, hogy nem értik miért viseli meg ennyire a szervezetem, mások jóval méltóságteljesebben viselik. És ezért akkor is és most is rettentően hálás vagyok nekik. Mosolyom, ahogy kerekedett ajkaimra, úgy is múlik el. A fájdalom, a félelem marcangolja szívemet, mégis igyekszem ennek nem jelét adni. Mit tudhatok én arról, hogy vonásaim nyitott könyvek számára? Hihetetlennek hangzik, pedig valahol ez kölcsönös mindkettőnk részéről. Tudom, mikor elkomorul tekintete, arcának vonásai megkeményednek, mit jelent az igazán nála. - Az utolsó napok már inkább csak biztonsági óvintézkedés volt. Egyszer történt csak nagy riadalommal is járó fájdalom, azóta pedig nem jelentkezett semmilyen formába. Az orvosok is azt mondják, hogy ez teljesen normális is lehet. A magam részéről inkább csak biztosra kívántam menni – mosolygom gyengéden, a bűntudat pedig újra marni kezd. Igyekszem nem hazudni és tudom, hogy pihenésemmel nem is teszem meg. De azzal is tisztába vagyok, hogy tiszteségtelenül használtam kifogásnak. Ezt pedig nem illett volna. Mégis megtettem és remélni tudom csak, hogy tetteim következménye nem fog utolérni. Ezúttal nem. - Ígértem Carolinenak egy kis úszást. Még ha nem is versenyszinten, de szívesen csatlakoznék még hozzá. Jót tenne – a nem sok mozgás meghozta az eredményét, érzem, hogy miként fáradok el, jóval korábban. A rendszeres úszás és futás kimaradt az életemből az elmúlt hetekben. Az előbbit talán vissza tudom illeszteni, az túl sok gondot – remélhetőleg – nem fog okozni majd. Legalább is nem egy jó ideig. - Hálás vagyok érte, Victor. A lányok és Shane is végig otthon voltak velem, nem is igazán tudtam volna őket illendően fogadni. Még ha sokat nem is érzékeltem belőle így is megelevenedett szinte az egész lakás – eleinte még zavar, hogy nem tudom mi folyik az ajtó túloldalán. Aztán hozzászoktam, hogy a hangokból kell kitalálnom. Nem mindig jöttem rá, de önmagam elszórakoztatásának remek volt. Kérdését egy rövid végigmérés előzi meg, melyet ugyancsak nyugodtan viselek. Hozzászoktam már a részéről, s ritkán sejtem csak, hogy mit is keres rajtam igazán. Ezúttal nem tudnám megmondani, de kérdésével hamar fény derül rá. Lelkes mosolyom pedig megszelídül, talán némi szomorúság is beleköltözik. - Nem lenne most sok értelme. Felfrissíteni a tudást, hogy aztán újra legalább két-három évig ne használjam fel. Elkopna mindössze – hajtom fejem enyhén félre, mikor az én teámat is kihozzák. – A szakirányú képzések nem változnak, újra bele tudok kezdeni később is. Meglátjuk még, hogy az úrfi mennyire hagy pihenni. De ha az eddigiekből kellene kiindulni, ő azon van, hogy ezt megkaphassam – szélesedik ki újra mosolyom. Amennyire megrémültem az első alkalommal, amikor híre bizonyosságot szerzett, annyira vált természetessé a gondolat, a létezése. S tudom, nem vonnám vissza, akkor sem ha tehetném. - Addig is a régi tudást vissza tudom csalogatni – most még csak a magam tempójába tanulok. Időbe derült ki az állapotom, hiszen épp jelentkeztem volna az átképzésre. – Klinikai szakpszichológus leszek egyszer – alig pár hónapja kérdezte meg, hogy mihez fogok kezdeni, ha a lányok kirepülnek… Nos ez egy kicsit megcsúszott, de a célon mit sem változtat. – Egy pillanat erejéig elgondolkodtam, hogy a hadsereg berkein belül is praktizálhatnék, de korán letettem róla – leginkább akkor, amikor férjem tudatosította: újra át kellene esnem a kiképzésen. S nem, azt nem szeretni senki sem újra.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Kivételes módon nem csatlakozik az évődéshez, még csak tessék-lássék sem. Ez nem példa nélkül való, bár általában hajlandóság jellemzi őt. Ahogy az már lenni szokott, értek a jelzésből, mert nem muszáj a kedvemre tennie és mindenben kötélnek állni - egyébként sem mondhatnám, hogy szakadatlan tréfálkozás jellemezne. Visszakozón biccentek, mert ha így akarja, legyen így. Valójában nincsen közöm hozzá, mit választ, ha pedig nem tetszik neki a bizalmaskodás, hát én vagyok az utolsó ember, aki ezt felróhatja bárkinek. - Rendben van - mondom kötelességtudón, mint akit a helyére tettek. A folyosói sétánkon érzékelt szokatlan hangulata, úgy fest, nem is volt olyan egyszeri. Végiggondolom, mi minden történt közöttünk, hátha megbántottam valamivel, de nem jutok közelebb a megoldáshoz, Clara pedig annak ellenére, hogy különös mértékű tartózkodás lengi körül, magától nem fog segíteni rájönni, mi okozza ezt. Szándékos vagy sem, ismét csak találgatni tudok. De talán oka sincs. Azt még a Dominium szigorú társadalmi szabályai szerint sem köteles senki megindokolni, miért keres vagy kerül valaki mást. Elgondolkodva hallgatom és ahogyan régen mondták, meg vagyok lőve: tanácstalanságom, amely nem akar elmúlni, a mosolya láttán sem enyhül. Nem tudom lerázni az érzést, hogy valami megváltozott, talán végérvényesen megváltozott, én pedig egész egyszerűen lemaradtam róla. Viszonzom a mosolyát, cseppnyi késéssel, mert leköt a gondolat, hogy helytelenül cselekedtem az imént. Hagynom kellett volna, hadd ebédeljen egyedül. - Az biztos.
- Örülök, hogy jobban vagy - felelem őszintén, elnézve a mosolyát, amelyben nem sok megnyugtató van. Olyan érzés, mintha a fejem felett újfajta hangmagasságú vészcsengő szólna, egy olyan riadó, amelyet hallok ugyan, de vészprotokoll nem jár hozzá. - Keresd csak meg, ha szeretnéd. De figyelmeztetlek, nem biztos, hogy elvállalja. Be van táblázva mostanság. Ez nem igaz, legalábbis nem teljesen; Caroline a saját edzéseire rigorózusan időt szorít mindig, akkor is, ha éppen vége a világnak. Nem kétlem, hogy szívesen igent mondana a meghívásra, de nem ő a kérdés, hanem Clara. Ez a mostani Clara, aki boldog, hogy senki nem látogatta meg. A fiúk el voltak keseredve, hogy távol kellett maradniuk, de végül mégis csak én tudtam jobban. Hol az a nagy eszem most, amikor kéne? És leginkább: mi a fene folyik itt? - Nincs mit köszönnöd. Ilyenkor az utolsó, amire vágysz az, hogy vendégeket fogadj.
Clara elé csésze teát helyeznek, a kérdésemre adott felelete máskor könnyen értelmezhető lenne, most azonban a szokottnál tétlenebbül hallgatom. Előfordult már, hogy nem voltam biztos benne, mint kéne mondanom neki, ez a perc pedig pontosan ilyen. Rövid ideig hagyom, hogy kitartson a csend, aztán biccentek. Jobb híján. - Jól járnánk veled, de azt hiszem, te nem szeretnéd. Elhallgatok. Egyszerre önző dolognak tűnik, hogy leültettem ide, hogy a szabadidőmben szórakoztasson engem, mint egy álmatlan királyt; egy kevés ideig nézem őt, ám akármilyen jól ismerem, a gondolataiban azért én sem tudok olvasni. Késztetés motoszkál bennem, hogy megköszörüljem a torkomat, de ellenállok neki. Hátradőlök a székemen, a támla hozzáér a lapockámhoz. Egészen fent. Ülve alacsony vagyok. - Nézd el nekem, ha nem maradok sokáig - mondom végül bocsánatkérő mosollyal. Jobb lesz ez az egész, ha rövidre fogom. - Én sem számoltam asztaltársasággal, amikor feljöttem.
Biccentése és nyersnek ható kijelentése kissé összezavar. Szemöldököm haloványan ráncolom csupán, ám hiába pörgetem vissza azelmúlt pár másodperc emlékeit, nem találok közöttük semmi olyat, amivel talán megsérettem volna. Esetleg arra adtam volna okot, hogy a megszokott rövid kijelentéseivel ékesített beszélgetésre vágynék a részéről. Ajkaim értetlenségtől tanúskodva nyílnak el kissé, mintha szólni kívánnék, egy pillanatig habozok csupán, de aztán mégis másba fogok. Pontosabban, hogy milyen szerencse, hogy nekik, férfiaknak nem kell egy ilyen dolog miatt lemondani a kávéról. Az biztos. Ajkaim halvány mosolyra görbülnek, de szemöldököm közötti ráncok mégsem simulnak ki. Szürke íriszeimből hagyom kiolvasni az értetlenséget, mely szívem minden egyes dobbanásával járja át egész lényemet. - Minden rendben? – kérdezem meg végül. Hihetném azt, hogy nem véletlenül ebédel egymagába. Azonban mielőtt még helyet foglaltam volna nála, megkérdeztem, ő pedig biztosított arról, hogy nem haragudna, sőt mi több. Így, a gondolat, ahogy jött, el is engedem. Néhány szívdobbanás idejéig figyelem arcának vonásait, gondterheltséget, fáradtságot keresek rajta. A világ egy hetedének a súlyát, mely vállait nyomja. S amit makacsul csak egyedül akar hordani. - Köszönöm – felelem hálás mosollyal ajkamon és nem tagadhatnám, hogy jól esik, nem csak az, hogy gondolt, gondoltak rám ebben az időszakba. A bűntudat szívembe markol, mégsem foglalkozom vele, jelét neki nem adok. Tudom, hogy nem volt szép a részemről, most mégis saját otthonomba kívántam a békét megteremteni. Nem kívánom tovább feszíteni a húrt, mert ha az elszakad, semmi sem lesz már olyan mint régen. Így pedig a reményem egy halovány szikrája még ott pislákol a távolban, s amíg azt látom, addig attól elszakadni is képtelen vagyok. - Teljes mértékben megértem. S meg is érdemlem, az utóbbi időbe nem igazán voltam én sem elérhető. Érthető, ha naptárja betelt már – hangom könnyed, nyugodt, nincs benne bántás, sem pedig él. Őszintén nem haragszom meg azért, ha nem fog ráérni. A lezárás hosszú időszakát a magam részéről egy másik követte, ahol alig-alig értem rájuk. Olykor fel sem tűnik, hogy az élet miként szalad el mellettünk. – Egy próbát mindenesetre megér – nevetem halkan, jóízűen. – Ha olykor veled is össze tudok hozni egy találkozót, nem hiszem, hogy az ő naptára oly nagy kihívást jelentene. Legfeljebb majd hét hónaposan ejtjük meg, s amikor az úrfi lehúz magával a víz aljára, lesz ki kihalásszon – nevetem el a végét. Nem hinném, hogy még ennyi időre lenne szükség, hogy Carolinenal találkozni tudjak. Ennek ellenére, ha mégis így történne meg, sem lenne bennem semmi keserűség, elfoglalt, dolgos nő. Nem tudom sem tőle, de sem mástól sem elvárni, hogy úgy ugorjon, ahogy épp ráérek, az ilyen találkozók íratlan kompromisszuma nem erről szól. Én pedig türelmes vagyok, ezt tudják nagyon is jól rólam. Mindkét szemöldököm felvonom, amolyan, nem is tévedsz akkora felkiáltással. Saját félelmeimmel is nehezen boldogultam, való igaz, hogy vendégek fogadását sem tudtam volna igazán jól kezelni. - Kivételesen Mrs. Cambrdige is egyet ért veled. Egy árva rossz szava sem volt, hogy nem a megfelelő módon fogadtam, amikor ő mégis úgy döntött, hogy márpedig meglátogat – anyámnak ellentmondani lehet. Olykor tiszteletben is tartja ezt, máskor kevésbé. Aggódott, láttam az arcán. Tisztában van minden helyesbítő megjegyzése ellenére is, hogy nem könnyen esek én sem ágynak. – A lezárás feloldása óta pedig egy rossz szava sem volt még rám – hálás mosolyra görbülnek ajkaim. Ha valami jó, abból az időszakból kisült, akkor azt hiszem ez lehetne az. Anyám hozzáállása elég sok mindenhez, mely leginkább engem érint, megváltozott. Hiányzott ez, főként az irányából. Néha, úgy érzem, hogy most ki tudja mutatni, valójában mit is érez. Persze, tudatában vagyok annak, hogy szeret, csak ő ezt másképp fejezi ki. Ez csak ritkán zavar, ám most, mintha kicserélték volna. Úgy, ahogy. - Ühm, emlékszel még a kiképzésemre? – teszem fel a költői kérdést, sejtéseim vannak, hogy az ő emlékeibe is él még annak az egy évnek a kínkeservesen múló időszaka. – Leginkább akkor futottam ki a gondolatból, amikor szembe jött a felismerés velem, ha a sereg kötelékében szeretnék dolgozni szükség lenne egy újabb, felfrissítő kiképzésre. Félő, ezúttal kihasználnám, hogy nem csak ismerem, de jóba is vagyok a hadügyért felelős kancellárral. Még a végén panaszáradataim hegyével nyújtanám be a megreformálási javaslatokat. Úgy hallottam, hogy abban a közegben, azt nem szívlelik – somolygom orrom alatt, enyhén utalva csak a sereg merev előírásaira. Mintha, mit sem mondtam volna és mintha nem kívánnám leplezni előbújó mosolyom emelem ajkamhoz a csésze peremét. Szürke íriszeim játékos fénye mégis csak addig csillog, amíg újra visszakozásba nem kezd. Szemréseim vonom össze, ahogy hátradőlő alakját figyelem. A csésze alja halkan koppan a talpazatán. - Nincs miért szabadkoznod. Tudod, hogy szánt szándékkal sose tartanálak fel teendőid elől. Nem rám vártál – valójában senkire sem, ahogy elnézem. Ismeretlen érzés mar szívembe és szorítja azt össze. Nem tudom, hogy mi okozza ezt, amikor tisztába vagyok, hogy nem szakíthat rám kénye-kedve szerint időt. – Mindkettőnket megleptek. Engem a lemondással, téged a jelenlétemmel – ez a nap most ilyen. Ettől függetlenül a hálás mosolyom nem marad el. – Ha kis időre is, de mindig örülök, ha találkozunk.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Finom ráncok húzódnak a homlokára. Csodálkoztam volna, ha nem szimatolja meg az árnyalatnyi változást, amellyel visszakoztam az imént: kifinomult érzékei külön ráfordítás nélkül is könnyedén eligazítják rajtam, olyan magától értetődő természetességgel, ahogyan az ember a hirtelen támadt szuroksötétben magabiztosan eltalál bárhová a tulajdon otthonában. Nem szándékosan nehezítem a dolgát, ám a makacs elővigyázatosság, amely óva int attól, hogy túl könnyen hagyjam magam megnyugtatni, nem tűnik el egyik percről a másikra. Szeme villanását elkapom: Clarának egyedülállóan gyönyörű vonása, hogy bár szivárványhártyái nagyon világos színűek, tekintetét mégsem jellemzi az a vesébe látó tűhegyesség, amely ezzel a legtöbbször együtt jár. Pillantása meleg és barátságos, egyedül az eleven intelligencia szikrái kölcsönöznek némi élt neki, amitől az arca egyszerre lesz élettel teli, vonzó és nemes. Kívánni sem lehetne illőbbet a családneve mellé. Bárcsak a fejébe látnék.
- Igen - egy pillanatra lefelé nézek, az asztalra, s csak aztán vissza az arcára. Feszültség nélkül rámosolygok, ám a műveletben csak a szám vesz részt, a szemem nem. - Ne haragudj. Nem tettél semmi rosszat. Jó, hogy látlak. Ez mind igaz, bár a saját aggodalmaimat tekintve nem hasznosabb, mint kifesteni egy égő házat. Valamit mindketten eltévesztettünk, vagy talán csak félreértem, ami történik - ha történik egyáltalán valami. A vérem azonban azt súgja, nem árnyékra vetődöm. Valami van. Valami, ami nem fog kiderülni, mert nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy én olyan helyen kezdjek vájkálni, ahol Clara nem akarja. Azt pedig nincs okom feltételezni, hogy bármi más is lehet az egész mögött, mint magánügy. A legjobb, ha addig is teret hagyok neki, amíg újra a társaságomat nem keresi. Nem elfogadja. Keresi. Mert ha jobban belegondolok, ma is, legutóbb is csak a véletlen sodort bennünket egymás mellé. Clara egész élete nem szól másról, csak a kötelezőről és most, hogy itt ülök vele, elektromos ütésként vág végig rajtam a felismerés, hogy a legjobban azt szerettem mindig, hogy a saját akaratából választott maga mellé. És ez is akarok maradni. Akkor is, ha az ilyen választásai egyre ritkulnak majd, amíg idővel teljesen meg nem szűnnek. Nem akarok kötelező lenni. Soha semmit nem gyűlöltem és féltem annyira, mint kötelezőnek lenni. El tudja dönteni, mikor keressen. - Tégy próbát - biccentek a mosolyt még mindig viselve. - Már biztosan tűkön ül.
A szemöldököm nekem is megrezdül a fordulat hallatán; arról rég letettem, hogy képes legyek tartani a tempót Margaret elvárásaival, és őladysége az elmúlt tíz évben szívélyes hallgatásba is burkolózott felém, mint aki soha nem süllyedne odáig, hogy megjegyzést tegyen egy kancellárra, akkor sem, ha volna miért. Ez nekem tökéletesen megfelelt, mert bár a legtöbb kérdésben értékelem uralkodóhoz méltó, formális és mindig helyénvaló véleményét, mégis van benne valami elbátortalanító és engesztelhetetlen, amitől az embernek folyton az az érzése támad, az inge hátul kilóg a nadrágjából - még úgy is, hogy ilyen nem történt velem legalább huszonöt éve. - Nahát - jegyzem meg, de a hangom mentes a nehezteléstől. Nehéz természetű vagy sem, mindent összevetve kedvelem őt, ő pedig sok alkalommal szívesen látott engem, hívatlanul is. Maga Clara is őszintén szereti, még ha legbelül az apja lánya is. - Se szeri, se száma a csodáknak. Hányszor járt nálad?
A kiképzését firtató kérdés feszes húrt pendít meg, mert arra még a falak és az öltözők is emlékeznek szerintem: kivételesen hosszú év volt. Mindannyian megkönnyebbültünk a végével. Biccentek, mert ezen nincs mit szépíteni, de a somolygás, amely kíséri, ezúttal a szemem sarkában is ott bujkál. Magáét a csésze mögé rejti, mintha ezzel bolonddá tehetne. - Benyújthatsz, amit akarsz. Akkor is végig kellene csinálnod. Annak ellenére, hogy a hangulat egy kissé megtalálta a maga helyét, továbbra sem hagy nyugodni a különös érzés, hogy egy üvegharanggal leborított, formátlan dolgot kerülgetünk, amelyet homály fed odabent - elhatározásom, hogy kár volt az ebédidejébe beleártanom magam, továbbra is változatlan. Makacsságom akkor a legerősebb, amikor saját magamon kell számon kérnem valamit, így fürkész pillantását teljes nyugodtságban viselem. Elszántam magam, hogy időt és teret adok neki, ettől pedig az sem tántorít el, ha időközben enyhülni látszik Clara tartózkodása. - Én nemkülönben - emelem fel a kávét, részben azért, mert egyébként is hozzákezdenék, részben pedig mert ő is nekilátott a teája elfogyasztásának. - Hiányoztál. Éhes vagy?
Victor mindig is képes volt túlgondolni a helyzeteket, a reakciókat, lényegében bármit. Sose hibáztattam ezért, ez is munkájához tartozik, hogy egy eseményt, történést, lehetőséget ezerféleképpen közelítsen meg. Mindenre is gondolnia kell, de végeredményben egy lehetséges kimenetel marad, amit másokkal is megoszt. Ezt a tulajdonságát a magánéletében is magával hordozza, most is. Szívdobbanásnyi idő telik el, amíg arcát szemlélem, mégis az örökkévalóságnak érződik ebbe a pillanatba. Az idő lustán áll meg, lelassul körülöttünk minden. Torkom szorítja az érzés, hogy történt velük valami, amiről nem tudok, nem tudhattam, mert elhatárolódtam nem csak tőle, de feleségétől is. Válaszát követően lesüti a szemeit, nem a szó szoros értelembe. Ezúttal ő keres valamit az asztal lapján. A fojtogató érzés mégsem tűnik el, visszatér a mellkasomon érzett nehéz érzés, az ereimet szorító fájdalom. Mellkason vág az érzés, hogy ajkainak mosolyának ívét nem követi tekintetének zöldjeinek különös, csalafinta csillanása. Ritkán engedi láttatni, általában engem megtisztel ezzel. Ezúttal mégsem teszi. Kijelentése mégis halovány mosolyt fakaszt az én ajkaimon, arcom vonásai kisimulnak. - Én is örülök neki – felelem őszintén. Mert történjen bármi, kerüljem bárhogy, tagadhatatlan az, hogy mindig örülök annak, ha láthatom. Ha tudhatom, hogy jól van, a szokásostól nincs rosszabb állapotban, megnyugtat ennek a tudata. Kár is lenne tagadnom, hogy legalább annyira aggódok érte, mint fivéremért. – Nem kell elnézést kérned. Szeretek biztosra lenni. Ösztöneim még engem is képesek becsapni – mosolygok rá gyengéden. Előfordul, hogy könnyedén érzem meg, amikor rossz hangulatban van, nem kívánja az emberek társaságát. Az esetek nagy többségében pedig tiszteletben is tartom ezt, de még nálam is előfordul, hogy nincs így. Mint a kilátóba. Azt el tudom fogadni, ha ezúttal én tévedek. Az érzés, hogy ezúttal én tettem valami rosszat, nem tud elkerülni. Előbb még nem tudja ígérni, hogy időt tud rám szakítani, most pedig, hogy tűkön ül. A felismerés hirtelen vág gerincem mentén végig. Remélni tudom csak, ha a videó Scott által hozzájuk került, kevesebb vitát váltott ki, mint közöttünk. - Mindenféleképpen – a próbába még én sem fogok belehalni és talán még szerencsém lesz. Én pedig megláthatom, hogy mi történt az elmúlt időszakba náluk is. Keveset tudok és lányom sem sokat mesél, ideje sem nagyon van rá immár. Alig egy fél év és kezdődik a kiképzésük, addig pedig rengeteg mindent kell megtanulniuk, nagyon jól. Szórakoztat, miként mozdul meg Victor szemöldöke anyám hírére. - Nem sokszor, három-négy alkalommal. Lehet, csak azután szóltam neki a történekről, amikor már nem volt miért aggódni – húzom el kelletlenül ajkamat, vállamat is enyhén felhúzom. – Nem kívántam volna senkinek sem, hogy feleslegesen aggódjon, olyan miatt, amiről aztán kiderült, hogy nincs miért. Ha rosszul is esett neki, nem mondta, valójában ott volt, ha segítségre volt szükség – nem telepedett ránk, talán sejtette, hogy ezért sem szóltam neki korábban. Tartottam volna attól, hogy akkor viszont megtenné és már így is nyüzsgő volt a lakás, a lányok és Shane vérét sem kívántam tovább forrni azzal, hogy állandó vendégként jelentse be magát. Akkor és ott ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam. Ezért pedig ki is állok. Mérhetetlen félelem járt át, akkor is, amikor már otthon volt, hogy történhet valami, amit én okozhattam. Hallottam, hogy aznap délután a lányokat miként nyugtatta meg. Hinni kívántam neki és végülis meg is tettem. A félelem mindaddig velem volt, amíg bizonyosságot nem szereztünk arról, valóban csak egyszer fordult elő. Képtelen lennék megbocsátani, ha miattam történne valami a fiúnkkal. Én vagyok elsősorban a felelős azért, hogy egészséges maradjon és megfelelően fejlődjön. - Pont ettől tartottam – nevetem el magam, szemeim lesütve. Akaratlan jut eszembe néhány emlékfoszlány abból az időből. – Ezért is tettem le róla. Ehhez túl gyenge vagyok – minden embernek megvannak a maga korlátai. Az enyémek itt húzódnak és nem szégyellem bevallani őket. – De, amint praktizálásba fogok, szívesen veszem az ajánlásokat – tekintek rá átható tekintettel, vidám mosollyal az ajkamon. Ez pedig nem változik akkor sem, amikor egyszavas mondatát nemes egyszerűséggel ejti ki. Súlyát mégis ólomnehezékként érzékelem vállaimon. - Te is – felelem a rám jellemző gyengédséggel hangomba. Mégha rövidek is, mégha csak általános értelembe véve beszélgetünk egymásról, magunkról, mi minden történt velünk, akkor is hiányzik. Nem csak a megszokás és a rutin miatt. Akkor a kilátóba őszintén gondoltam a szavaim. Nem akarok egy olyan világba élni, amelynek ő nem részese. S mégis teljes mértékben tanácstalan vagyok. - Nem is tudom igazán, te ebédeltél már? – kérdezem tőle, a kávé miatt hihetném, hogy étkezésének befejezését jelöli, de ennél jobban ismerem. Ez a kezdetét is jelezheti. – Hektikusan támad rám az éhség azutóbbi napokba – van, hogy percekig semmit sem érzek, a következő pillanatba pedig arra leszek figyelmes, hogy mindent és bármit is képes lennék megenni egyszerre.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Halványan biccentek, noha ez nem szép tőlem: Clarát nem csapták be az ösztönei, igenis helyesen érezte, hogy valami nem stimmel, mégis hagyom, hogy azt gondolja, tévedett. Ennyi belefér. Nem szívesen kezdenék vele kötélhúzásba olyasmin, amiről tudom, hogy magától nem akarja felhozni. Az egyetlen, amit ilyenkor tehetünk, hogy türelmesen várunk. Előbb-utóbb változik majd a szélirány. Előbb-utóbb mindig változik. - Mindenkivel megesik néha.
Ráhagyom, hogy határozzon afelől, vágyik-e a társaságunkra egyáltalán. Nehezemre esik keresztüllátni mindazon, amely - talán csak a fejemben - körülveszi őt: a legtöbb, amit tehetek, ha odabízom, hozza meg a döntéseit egyedül, annak a fenyegetése nélkül, hogy megharagít vele. Talán csak rosszkor vagyok rossz helyen. Nem ez volna az első ilyen eset. Margaret ellenben... nem tudom, mit gondoljak a kizárásáról. Semmivel sem teremtem különbnek Claránál, ha családról van szó, sőt - az a fajta ember vagyok, aki bár felvág arra, mennyire nem a sérelmei vezérlik, mégis féltékenyen őrzi azokat. Engesztelhetetlen ridegségem mögött gyakran forr bennem az epe: mióta én vagyok a kancellár és nincs ember, aki parancsolhatna nekem, mindenki, aki valaha is kivívta nemtetszésemet, múlni nem akaró rosszindulatom türelmes árnyékában kénytelen kelni és feküdni. De azért Clara mégis Clara. Nem jellemző rá, hogy távol tartsa magától a szeretteit, akárhogyan is rúgnak belé vagy zaklatják fel. Soha nem támogattam ebben a nagy megbocsátásban, most mégis úgy gondolom, igazán kimerültnek kellett lennie, hogy rávegye magát erre a kicsiny mértékű önzésre. Ha jól végiggondolom, tulajdonképpen egyetértek vele. - Jól tetted - ajánlok fel némi támogatást, elsősorban azért, mert ami történt, megtörtént. - Erről te döntesz, nem pedig ő. Jobb, ha nem szólalkozik össze rajta a lelkiismeretével. Továbbá igaza van. Azokat az embereket, akik egykor az akaratukat érvényesítették vele szemben, meg kell tanítani az új világrend szabályaira. Immár kizárólag Peternek van joga utasításokat adni abban a családban. Mindenki más csak szépen kérni jogosult, ezt pedig tűzzel-vassal be kell tartatni, hacsak Clara nem szeretné lábtörlőként végezni. Az olyan dinasztiákban, ahol az erős akarat alapadottság, csakis vaskézzel lehet rendet tartani. Ők sem bántak finoman velünk a maguk idejében.
- Dehogy vagy gyenge. Csak kényelmes - hunyorítok rá tőlem rendesen idegen vidámsággal, mert tagadhatatlan, hogy a sápítozása javarészt igenis ebből fakadt. Ha muszáj, képes rá, annyira, mint akárki más, csakhogy Clara hercegnő nem kért a kiabálásból, az ugrálásból meg a koszból. Nem hibáztatom; vigasztaltam eleget miatta. Ha lehetett volna, végigcsinálom helyette. - Mm-hmm. Nem rám célzol, ugye? A vélekedés, hogy ilyen-olyan apropóból szakemberhez kellene fordulnom, képtelen teljesen elnémulni körülöttem még annak ellenére is, hogy minden makacsságomat bevetve ellenállok neki. Az égvilágon semmi bajom. Ami mégis zavar, ahhoz senkinek semmi köze. És természetesen nem is érek rá. Gyengéd felelete megmelenget szívtájékon. Akármennyire is felette állok az ilyesminek, mégiscsak jólesik a törődése, noha ezúttal nem engedem magamnak, hogy elkényeztessen. Eldöntetlen pillantást vetek rá. - Tulajdonképpen igen, de ne hagyd, hogy ez visszatartson. Örömmel megiszom egy kávét, amíg te eszel. Helyesen fogalmazva még egy kávét. Ennyit azonban csak elnéz nekem.
Ösztöneim, melyek máskor vakon elvezetnek azon az ösvényen, mellyel sikerül kifürkésznem Victor érzéseit, most cserben hagynak. Mindig is jó érzékem volt ahhoz, hogy egyszerű pillantásából felmérjem, milyen hangulatban van. Írott mondataiból rájöjjek, ha valami nincs rendben. Oly képesség ez, amit igen korán vettem fel, magam sem tudnék rájönni, mikor. Egykoron cserfes viselkedésem mellett is figyeltem rá. Most mégis úgy érzem, hogy mindezen emlékek hirtelen szaladnak el mellettem, egy láthatatlan kéz homályosítja el. Tünékeny képfoszlánnyá válik csupán, melyért odakapnék, ujjaim alatt mégis elfoszlik. Szívem facsarja a felismerés, oly hosszú idő után tévedek vele kapcsolatba. Nincs okom, azt hinni, hogy hazudna nekem, most sem teszem. Elismerem, ha hibázok, vele szemben pedig olyan hamar megszoktam, hogy nem teszem meg. S lám. Már talán nem is ismerem annyira, mint gondoltam? Az idő valóban kárunkra vált volna? Halovány mosollyal tekintek rá, szürke íriszeimbe nincs megbánás, s a szomorúságnak sem adok teret. Különösen hat rám a felismerés. Egyelőre túl nagy teret mégsem adok ennek. - Nem mutatta, hogy neheztelne rám. De tudjuk mindketten, hogy ő ennek a mestere – mosolyom kedélyes, nem neheztelek anyámra. Ő ilyen, ezen pedig nem tudunk változtatni. Senki sem tudna, nem fog megjegyzést tenni, mert elhatározta, sőt, igazi érzéseit sem fogja kimutatni. Talán, majd ha jobban leszek, esetleg évek múltán megjegyzi. – Vagy még további meglepetéseket is tartogathat. Személyes büntetésnek élte meg, hogy nem engedted a nyolcadik szint alá – somolygom az orrom alatt, mielőtt egy újabb korty teát innék. – Ki hitte volna, hogy Mrs. Cambridge lesz az, ki legjobban levágyik innen? – tekintetem csak addig sütöm le, amíg a csészét újra vissza nem helyezem a kerámia alátétre. Kijelentése halk nevetést késztet elő belőlem. Tekintetem hunyom le a pillanat tört részéig, s mire újra rátekintek, immár szemeimbe is ott ül a régi vidámság. - Így is mondhatjuk – kényelmes. Ebben még csak vitatkozni sem tudnék vele. Ami azt illeti, még büszkén vállalnám is. Nem vagyunk mind egyformák. Sose arra neveltek, hogy egyszer katona legyek. Az úszást, de a futást is magam kedvtelésére választottam. Mrs. Cambridge már akkor sem örült neki, drága jó nagymamám, mégis kiállt mellettem. Ma már tudom, hogy csak azért tette, hogy bosszantsa őt. A magam részéről akkor örültem ennek. Ennél több sporttal, aligha szerettem volna találkozni és ezek teljes hiányával talán még rosszabbul éltem volna meg azt az egy évet. Panaszkodtam, mert megtehettem, mert mindenki tudta, hogy legfeljebb üres fenyegetések, melyek elhagyják ajkaimat. - Sose – lágyan vonom össze a szemöldökömet. – Megfogadtam, egykor tizenéves koromba, hogy azt, ki fontos nekem, sose fogom górcső alá venni. Még akkor sem, ha kéri – az meg csak mellékes, hogyha akarnám sem fűlne hozzá foga. Hiszem és vallom, hogy mindenkinek jól esne, ha megtenné. A léleknek is ugyanúgy kell a gyógyír, ahogy a testnek is. Nem lehet elhanyagolni, de még csak félvállról venni. – De talán a te fürkésző tekinteted előtt is feltűnhet oly eset, amivel talán érdemes egy szakemberhez fordulni. Ebben az esetben, már ha méltónak találnál rá, szívesen venném, ha ajánlanál. Majd amikor eljutok oda – mosolygok rá kedélyesen. Ez még jó pár évig eltarthat, sejtheti ő is, én is. Nem fogok sietni, hogy a szívem alatt hordott gyermeket hamar a rendszer karmai közé adjam. Két év. Ennyi az az idő, ami adatik egy anyának, hogy gyermekével legyen és Isten rá a tanúm, hogy minden másodpercét ki fogom használni. Saját lelkem nehézségeitől igyekszem szabadulni, elütni könnyed témával, mint maga az ebéd ténye is. Kijelentésére mégis felvonódik jobb szemöldököm. Csak az. - Mennyi ideig kívánod inni azt a bizonyos kávét? – kérdezem némi kétséggel a hangjába. Nem csak Peternek tart oly hosszú ideig elkölteni az ebédjét. Kettőnk közös – és igen ritka – vonása ez. De tekintettel, hogy rövid ideig maradna megelégszem egy joghurtos parfait-vel. Legfeljebb, ha később megéheznék, otthon még mindig be tudom pótolni az ebédet. A rendelést, mindössze két kattintással adom le, hogy figyelmem aztán teljesen az övé legyen újra. - Hallottam hírét, hogy véget ért a szobafogság. Mit gondolsz megtanulta a leckét? – somolygok rá lágyan. Nem állunk az érem egyazon oldalán, de soha nem vallanám be lányaimnak, hogy nincs így. Ahogy kiálltam Shane mellett a témát illetően, úgy Victor mellett is. Nem volt igazán szép dolog, amit csináltak. Még ha érthető igen is – az én részemről -, szép nem.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Természetesen én is tudom, hogy sok olyan ember él a nyolcadikon, akiket ismerni kell, hogy az ember a valódi véleményükre rálásson. Érzéseket ebben a régióban nem szokás felvállalni, mások előtt nyíltan mutogatni pedig még annál is kevésbé: az elég idefent eltöltött idő az egyetlen, ami bennünket képessé tesz rá, hogy kifejezéstelen arcokból és változatlan hangszínből olvassunk. Nem kétlem, hogy Margaret helytelenítő kisugárzását el sem lehetne téveszteni, ha ő úgy akarja. Akár elér vele valamit, akár nem. - Mm-hmm - búgom lágy, de annál sokatmondóbb zengésű hangon, amely ezesetben azt hivatott jelezni, nem neheztelek a manipulatív gyakorlat miatt, holott Margaret és Clara is tudják, mennyire idegesít, ha befolyásolni próbálnak engem vagy a hozzám közel állókat. Ámde a bőrét egyikőnk sem tudja levetni, én pedig kicsinyes volnék és bolond, ha valakire a természete miatt haragudnék. Más szóval: neki szabad. Egy kicsit. - Már akkor a mestere volt, amikor mi még meg sem születtünk. De remélem, tudja, hogy nem bánom, ha haragszik rám. Elég, hogy meghajolt a tilalom előtt. Eszem ágában sincs elvárni, hogy átlássa az indokaimat vagy elismerésben részesítsen. A véleménye a sajátja és nincs az az igazságtalanság, amivel rávehető lennék, hogy mások előtt magyarázkodjam, ha a felelősségemről van szó. Ha azt parancsolom, hogy maradjon a nyolcadik gyűrűszinten, ezt megtegye - közben pedig, ha annyira akar, elmondhat mindennek.
A kibúvót, amit ajánlok, elfogadja és helyesen is teszi, mert igazam van. Mosolygok, teljesen őszintén. Clara túlságosan szigorú magával, amikor a kiképzéséről esik szó. Az az Allerton hadnagy, aki alattam járt annak idején két évfolyammal, az egész Akadémia legkiválóbb növendéke volt kézitusában; amikor a kiképzőtisztünk számonkérő figyelme alatt a kezei közé kerültem egy reggelen, a kettőnk közti igen jó viszony ellenére két fogásból úgy csapta a fejemet a gyakorlóterem gumiborítású fémpadlójához, hogy amikor magamhoz tértem, biztos voltam benne, csakis a hullaházi hűtőkamra egyik mély fiókjában végezhettem, cédulával a lábam ujján, s remélhetőleg meghallja valaki, amikor a lemezfalon megpróbálom visszadörömbölni magam az élők sorába. Már ha egyáltalán megéri ezzel fáradni, tekintve az ott rám váró elmarasztalást. Erről természetesen szó sem volt, a leendő hadnagy pedig alumíniumszürke arccal szabadkozott vagy tíz percen át: ma is emlékszem rá, ahogy kénytelen-kelletlen meglapogatom a vállát megbocsátólag, aminthogy nem voltam kellő mértékben meggyőződve arról, hogy tanácsos volna fennhangon megszólalnom, hacsak nem akarom őt azon nyomban lehányni. A kiképzés, kötelező avagy sem, soha nem volt a világ legegyszerűbb dolga, akárhonnét is érkezzen az ember. A kitartó, heves utálat, amellyel Clara az egész iránt viseltetett, valójában teljesen érthető. Ettől még nem számít gyengének. Szigorú szemöldökráncolása megmosolyogtatna, ha engedném, de jobb nevelést kaptam annál, hogy bárki elveire így reagáljak. Szelíd pillantást kap helyette, ami még a mosolynál is ritkább, noha a ritkasága sokkal kevésbé feltűnő, mint amazé. Biccentek. - Mindenképpen. Tudod, hogy kiváló szakembernek tartalak. Ebben nincs hízelgés vagy üres frázisok. Nem mondanám, ha nem gondolnám komolyan. Clara kivételes éleslátása, türelme és empátiája nagyszerű alapot szolgáltatnak a munkájához, elhivatottsága és tudásszomja révén pedig soha nem áll le a kutatásokkal. A Dominium szakemberei minden téren kitűnőek, ő pedig saját jogán foglal helyet közöttük az első sorokban.
Az arcán eluralkodó kétség egyszerűen lepattan rólam. Ha a társasága kívánok lenni, akármeddig, ahhoz csak a beleegyezésére van szükségem, másra nincs. Abban sem találhatna senki semmi kivetnivalót, ha egy üres vizespoharat forgatok a talpán. Egy olyan ember mosolyát villantom rá, aki bár nem csinál nagy ügyet a dologból, de azért mégiscsak házigazda itt. - Majd duplán kérem. De ha ezt nem illik, megmondhatod. Mi, katonák néha otrombák tudunk lenni. Nyilvánvalóan csak tréfálok, de tény, ami tény; ha valamelyikünk járatosabb a másiknál az illendőség zegzugos berkeiben, az ő lesz. Néha még velem is előfordul, hogy egy kissé neveletlenül viselkedem, legalábbis a Cambridge família képtelen mércéjével mérve. Nem zavar - rég feladtam a küzdelmet e kérdésben. Nem a legjellemesebb dolog, de megbízom Clara irántam való jóindulatában, hogy felment majd gondolatban, ha kell. Nekem is megvannak a korlátaim. A fiam lázadásának firtatására apró ráncot öltök, keresztben az orromra. - Jobban teszi, ha igen - válaszolom, s nem nehéz megmondani, hogy ennek fele se tréfa, bár a dühöm kivételesen teljes egészében elpárolgott mára. - A hónapban tizenhat éves lesz. Nem gyerek már. Ha nem tud a felettesének engedelmeskedni, nem fogom a kinevezésre javasoltak közt eltűrni, akármilyen ódákat is zengenek róla a kiképzőtisztek. Ne akarjon másoknak parancsolni, ha saját magának sem tud. Apró szünetet tartok, mert belül képtelen vagyok teljesen rideg maradni mindennek ellenére is, ha a fiúkról van szó. Büszke vagyok rájuk. Akkor is az lennék, ha ennél kevesebb telne csak tőlük. De Jacob igenis képes erre, tökéletesen képes. Hibázni mindenki hibázik, átgondoltan rossz döntést azonban tilos hoznia. Mindegy, mennyire nehéz. - De azért mostanában nagyon szépen viselkedik. Járt nálad? Szándékában állt.
Mrs. Cambridge különös személyiség. Ennyi év alatt sem tudtam rajta igazán kiigazodni. Papa életében egészen másképp viselkedett, mint azóta megteszi. Akkor és ott volt róla egy képem, a meginghatatlan kancellárfeleség, ki teljes mellszélességgel támogatja férjét, történjék bármi, viselkedjen bárhogy is. Nem létezett botrány, ellenállás, rossz akarat, amely idején ne állt volna ott mellette. Később, halála után jöttem csak rá, hogy anyám akarata nem hajlott meg sose apámé előtt, véleményük szinte mindenben egyezett. Az egyetlen hely, ahol eltértek egymástól az épp én voltam. Nem apám volt, ki döntött, kihez menjek férjhez, ha egykor Mrs. Cambridgenek nem tetszett volna Shane soha nem engedte volna, hogy hozzá adjanak. Kivívta, hogy ebbe ő dönthessen, ahogy Peter kapcsán is, és ebbe beleszólása aligha volt bárkinek is. Véleményünk sokszor nem egyezik, ő egy másik világból való, egy másik időből. Peter számos intézkedését ellenzi, az enyémet nem különben. Tudjuk, hogy ez csak azért lehet, mert apánk nem így viselkedett volna. Bátyám döntéseit, ha helyteleníti is, nem kritizálja, ezt megkaptam én, sok éven át. S innen tudom, hogy nyíltan, soha nem fogja ellenezni Victor cselekedetét sem. - Helyét ismeri, állásfoglalásában soha nem lesz kétség. Minden mást, leginkább megtart magának – ha nekem is elárulja betudom annak, hogy ötödik szinten lévő lakásunk meggyőzi a kényelmességről és bizalmasságról. Tudja, hogy soha nem adnék vissza semmi rossz szót sem neki, sem másnak. Ahogy azt is tudja, hogy mondjon bármit, aki nincs jelen, amellett úgyis kiállok. Itt pedig mindig ismeri saját vétkét és témát vált. Mint ahogy nem csak anyámat érdekelte legújabb kihívásom, Victor sem ment el mellette. Mi lesz a terveimmel, melyek lázba húztak az utóbbi időbe. Változni, nem változnak, esetleg megcsúszik egy kissé. Bánhatnám is, valahol talán meg is teszem, igazán mégsem. Sose terveztem még egy gyermeket, bárki aki jól ismer, pontosan tudja ezt rólam. Az ikrekkel nem csak a nyolc hónap viselt meg, de maga a szülés is, a hosszú vajúdás és a még hosszabbnak tűnő szülés is. Első lélegzetüktől fogva egyenesen rajongtam értük, mégsem kívántam újra végigcsinálni. S lám, most hogy itt vagyok, újra abba a helyzetben, mi sem tűnik természetesebbnek. Minden más várhat, hiszen van egy ennél jóval fontosabb munkám, amelyről sose mondanék le. Ragaszkodnék hozzá az utolsó lélegzetemig. Anyának lenni. - Remélem, hogy amikor oda is kerülök, igazad lesz – épp hogy befejeztem a tanulmányaimat, mire a két csemete a nyakamba borult. Munkát is csak úgy vállaltam, hogy túl sok időt ne vegyen el a családomtól. Sose praktizáltam, nem élesbe. Családtagjaimat pedig nem kívántam sose górcső alá venni. Két dolog miatt fordultam a pszichológia irányába, egykor. Mások segítésén kívül, saját lelki gyötrelmeimre kívántam rájönni, feloldani őket. Reményeim vannak csak abban, hogy sikerrel jártam az idő folyamán. Lelkem megbékélt azzal, mi egykor még dühként, csalódásként kavargott bennem. Szemöldököm felemásan vonom fel, mire jól ismert mosolyával tünetet ki. Az én ajkaimon annak szelídebb változatát láthatja csupán. Tudom, hogy türelemmel képes lenne végigülni azt, amíg elfogyasztom az ebédem. A kérdés inkább csak az, hogy meg is tenné-e jelenleg. Ebben a pillanatban nem vagyok biztos benne. - Gyakorlatiasak – javítom ki gyengéd hangon. A pejoratív jelzőket, főként ha a katonáira használja, sose tetszett igazán. Főként mióta közöttük élek és látom nap, mint nap őket. – A szigorú etikett és illem még a felső körökben sem kivitelezhető minden helyzetben. A világ változik – a világunk változik és ez az, amit anyámnak előbb, vagy utóbb meg kell értenie. El kell fogadnia. – Engem nem zavar, ha duplán kéred a kávédat – jegyzem meg végül azt, amelyre tán nem is igazán kíváncsi. Nem az engedélyemet kérte és én sem azt adom meg neki igazán. Otrombának mégsem tartanám sem őt, sem pedig mást katona körökbe. Ha meg is tenném, nem azért, mert az alapvető illemen túli dolgokat nem ismeri. Nem erre képezték ki őket. Épp elég, hogy engem igen, noha én még fogható is voltam mindig is erre. Figyelem Victor arcán megjelenő ráncokat, ahogy fiára terelődik a szó. Fejem lágyan hajtom oldalra, elnéző pillantást vetek rá. - Tudom – felelem egyszerűen. Emlékszem még, amikor született, emlékszem minden egyes évére is. Már csak azért sem lenne nehéz megjegyeznem, mert pontosan egy nappal van Shane születésnapja után. Emlékszem, hogy az első alkalommal is milyen feneket kerítettem neki, a kedvébe kívántam járni. Őt ünnepelni. Másnap pedig hírt kaptunk, hogy a legfiatalabbik Terson is világra jött. - Mindannyiunknak nehéz volt az ő korába. Nos. Legalább is mindenki másnak – villantok rá, csalafinta mosolyt. Mindenki tudja, hogy Victor Terson akkor is képes volt a szigorú szabályok szerint élni, ha az ösztönei mást diktáltak volna. – Egyszer még bárki hibázhat. Vélhetőleg tudja mi a tét, legalább is volt ideje átgondolnia – még ha nem is találkozhattak, szöveges úton tartották a kapcsolatot. Tudom, hogy ez mennyire nem tudja kiváltani a fizikai találkozókat. De tudja, hogy miről maradt le és bár lányom számára akkor és ott imponáló volt – és remélem, hogy hamar kiverte a fejéből, hogy ebből többet is kapjon – hasonló eset nem fordulhat elő többször. Nem, ha valóban jót akarnak maguknak. - Még nem – emelem vissza fejem, és egy újabb korty teát iszok. – Meglehet, hogy próbálkozott, csak nem talált otthon. Mostanában mindenki keveset tartózkodik ott. A lányokat is egyre ritkábban látom – tanulnak, és amikor van egy lélegzetnyi idejük, akkor is a társaikkal vannak, ki, hol. Idejük nagyobb részét az irattárba töltik. Na meg egy ideig haragudtak, azóta pedig aggódnak, de nem kívánják, hogy lássam rajtuk, mégis megteszem. Így inkább kerülnek. Rémesen nehéz időszak ez. Még nem felnőttek, de már nem is gyerekek igazából.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Emlékszem, milyen lelkes volt a pályaválasztása során. Soha nem voltak kétségeim afelől, hogy jól döntött. - Igazam lesz - ragaszkodom némi makacssággal az álláspontomhoz, bár mindketten tudjuk, hogy konkrét példát nem tudnék felhozni. Legalábbis hagyományosan nem. - Sokan lennénk rosszabb állapotban nélküled. De nem fájdítom a szívedet tovább; majd bizonyítasz magadnak, ha eljön az ideje. Később, legalábbis úgy tűnik jelenleg. Ha ő nem bánja, én sem fogom sajnálni érte, noha úgy gondolom, biztosan csalódott: még ha örül is a születendő gyermekének, akkor is egy régi vágya került távolabb tőle. Ismét. Megjegyzést mindazonáltal nem teszek rá semmiképpen. Férfi vagyok, nincs az a bensőséges viszony, amely feljogosítana rá, hogy egy várandós nő esetleges lelki fájdalmai körül tapogatózzam. Magánügy. Ha elmagyarázná, talán megérteném; ha akarna sem tudna olyat mondani, amitől csak úgy elzárkóznék. Számtalan hibám ellenére a férfiasságomat sosem éreztem veszélyben egyetlen lány vagy nő mellett sem, mondjanak vagy tegyenek akármit és türelmem is kevés akad azokra, akik ilyesmin akadékoskodnak. Arról, hogy beavat-e, ettől függetlenül mégis egyedül Clara dönt, ő pedig úgy határoz, hogy nem folyik bele a kérdésbe. Vele tartok.
Szelíden veszi védelmébe az embereimet, ezzel a szívemhez szól, s ezt bizonyosan érzi is. Tisztában vagyok a katonák jellegzetes vonásaival, a rosszakkal éppúgy, mint a jókkal; sok munkám van benne, hogy előbbieket háttérbe szorítsam, átformáljam, megnyirbáljam vagy levezetni engedjem ott, ahol nem származik belőle hátrány. Ha elfogult is vagyok - márpedig az vagyok -, azért teljesen vak és süket nem. Igenis otrombák néha vagy még rosszabbak. Lusták, slamposak, trágárak, tiszteletlenek és komolytalanok. Esetenként nem csak a közkatonák, hanem a tisztjeik is. Ámde Clara szívesen mentegeti őket a szigorúságom előtt, akárcsak a fiaimat, akiknek rendszerint szintén akad vaj a fejükön. Időnként muszáj a kezükre csapni, hogy a sztenderd az elvárt magasságban maradjon és ha én nem tenném meg, hamar elzüllenének egymás közt. Nem ellenkezem, noha a pillantásomból rájöhet, hogy éppen nagyvonalú vagyok. - Nagyon is azok - toldom hozzá somolyogva. Fogalmuk sincs, milyen elkötelezett védelmezőjük akad a személyében. A kávét illetően csak biccentek, a rendelést nem telik időbe leadni. Dupla vagy sem, pont annyi ideig tart elfogyasztani, amennyi időt rászánok. Ami már itt van, az szintén maradhat.
Elfogódott mosolya utat talál hozzám, mert nem tudnám soha letagadni, hogy annak ellenére, milyen csapnivaló férj és apa vagyok, őszintén szeretem nem csak Caroline-t, de a fiait is. A fiaimat. Ha nem lennének a törvények, egyikőjük sem tartozna hozzám, mert nekem nem való ilyesmi. Az első naptól lelkiismeret-furdalás gyötör, amiért képtelen vagyok úgy bánni velük, ahogyan kellene. Valójában azt sem tudom, hogyan kellene, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy az sem számítana, ha tudnám. A Terson család mindenestül a feleségem érdeme, akkor is, ha ő legalább olyan elnéző velem ebben a kérdésben, mint Clara a katonákkal az előbbiben. A mosolyra rövid fintort vágok. Ugrat. - Igaz - felelem derűs hangon -; nem lehet mindenkinek olyan szerencséje, mint nekem volt. De azt nem lehet rá mondani, hogy ostoba lenne. Nem tartok attól, hogy ne látná be a hibáját. Hátradőlök a széken, rövidke ideig figyelve, ahogy beleiszik a teába. A kamillateába. Követem a példáját a kávémmal. - Feltűnően keveset is hallok felőlük, észrevettem. De ennél már csak elfoglaltabbak lesznek mind. Így is többet vannak veled, mint te voltál Margarettel - emlékeztetem finoman, mielőtt túlságosan elkenődne. Elérte, amit akart, mert az ikrek gyermekkorában semennyi helyet sem kapott a szüleik elkerülése. Még kevesellték is az együtt töltött időt néha. Ez minden gyűrűszinten ritkaság.
Ritka pillanatok egyikét csípheti el, miközben szavait hallgatom. Szemeim lesütöm a közénk húzódó asztal terítőjére, pontosabban, arra a pontra, ahol könnyedén le tudjuk adni rendelésünket. Pillantásom mégsem ragadja meg, az egyszerű gesztus reflexszerűen következik be. Ajkaimra szelíden húzódik fel szerény mosolyom. Szívemhez szól, mindig is szívesen segítettem a szeretteimnek, ha tudtam. Sokszor érezem úgy, hogy nem vagyok erre képes, van olyan dolog, amit én sem értek meg, vagy amihez képtelen vagyok felnőni. Hallani, hogy az érzés ellenére is képes vagyok rá, egyszerűen csak jó. Őszinte szerénységgel pillantok fel újra. - Köszönöm, Victor – hálálom meg, nem csak azt, hogy nem fájdítja tovább a szívem a témával ezúttal nem teszi meg. Nem tudok olyannyira önző lenni, hogy a sajnálat, melyet az után érzek, hogy nem tudom újra elkezdeni a praxisom, felülkerekedjen az egyszerű anyai ösztönökön. A rádöbbenés pillanatában bár számtalan aggodalom tépte szívemet – és ezek csak egy része enyhült az idő múlásával – mégis már most szeretem, legalább annyira, mint a lányokat. – Szívesen segítek, ahol tudok – hajtom enyhén félre a fejemet és csak egy pillanatig időzök el arcának vonásain, magam sem tudom, hogy épp mit keresek rajta. Talán ugyanazt az álcát, melyet én is magamra öltöttem az utóbbi időben? Magam sem tudom igazán. Katonáira rátérve látom szemében megcsillanni a büszkeséget, mely ilyenkor mindig is jellemzi. Véleményem szerint jogosan büszke rájuk, még akkor is, ha vannak közöttük… nem éppen olyanok, kikkel Mrs. Cambridge szívesen osztozna egy asztalnál. A feladatukat mégis ellátják. Büszke rájuk akkor is, ha van közöttük áruló. Abban mégis biztos vagyok, hogy ő képes arra, hogy megtalálja őket és még idő előtt ártalmatlanná tegye őket. Még azelőtt, hogy valakinek újra bántódásna esne. Olyannak, aki valóban rászolgált arra a büszkeségre, ami akkor lengi körbe, ha a katonáiról beszél vagy épp csak gondol. - Biztos vagyok abban, hogy belátja. Ahogy azt is, hogy bármennyire is vinne előre szívünk, vannak pillanatok, amikor nem hallgathatunk rá. Sajátja ez a nyolcadik gyűrűszintnek – de nem csak nekünk, ám az itt élőknek a leginkább. A kötelesség és a család mindenek előtt van. Jacobnak, akárcsak nekem is, mindig figyelembe kell vennünk viselkedésünk kihatással lehet az ő esetében az apjára. Az enyémben a bátyámra. Mindig is lesznek pillanatok, amikor nem dönthetünk úgy, ahogy mi azt helyesnek véljük. Mert olyankor igenis kötelességünk a kancellárok irányába hűséget tanúsítani. Még nekünk is, a családtagoknak. Sőt. Leginkább nekünk kell. Példát és irányt mutatni azoknak, akik velünk kapcsolatban vannak. Nem könnyű így élni, de nem is lehetetlen. Meg lehet találni azt a halovány középutat, melyen biztonsággal lehet sétálni… Úgy általában. - Valószínű. Druscilla elérte, amit oly régóta akart. Shane lett a mentora és ő, mint, ahogy egykor Serena nem kíméli a tanítványait. Akkor sem ha a lánya. Nincs könnyű időszak előtt, tekintve, alig fél év és az ikrek számára is kezdődik a kiképzés. Kíváncsi vagyok, hogy ebben vajom rám, vagy apjukra ütöttek – somolygom orrom alatt. Ha netalán énrám… Nehéz év vár ránk és szörnyű a gondolat, hogy segíteni sem fogok tudni nekik ebben. Ebben sem. Közben a megrendelt parfait is megérkezik az asztalhoz, a nemrég rendelt kávéval együtt. Egy kisebb tányéron foglal helyet a pohár, amibe a falatnyi étel került. Másoknak kevésnek tűnik, nekem egyelőre soknak is. Az a fehér joghurt rétegek közé különböző perdai gyümölcsöt, a tetejére pedig azokból készült krémes állagú szósz került. Hosszabb nyelvű kanál is jár a tányér széléhez. - Köszönöm – mosolygok hálásan a pincérre, ki csak visszafogottabb mását csillantja ránk, fejét aprón biccenti és tovább is áll. Mintha itt sem lett volna. Ez a feladata, fel sem tűnhet jelenléte körülöttünk. - Ha jól tudom, most minden közös szabadidejüket az archívumba töltik. Szorgalmasan tanulnak mindahányan. Vagyis, ajánlom nekik. Ennek ellenére, bármikor szívesen látom Jacobot – mosolygok Victorra, miközben a kanalat a kezembe veszem. Könnyedén merítem bele a pohárba, de csak a felső két rétegbe. A joghurt és a gyümölcsös szószt ízlelném meg elsőként. Sejtéseim mégis akadnak, hogy miért nem találkoztam még fiával. Druscilla nem igazán hozta fel azóta témába, csak őt, külön. Másokkal többször is említette otthon, de apja előtt különösen vigyázz arra, amit mond. S vélhetőleg arra is figyel a nagyapjukkal töltött vacsora óta, hogy mit is csinálnak a nyilvánosság előtt. Egyedül aligha találkoznak, társaságba inkább, vagy ha egyedül is, az archívumba tanulnak. Jacob büntetése nagyobb volt, de ez nem jelenti, hogy a magáét nem kapta meg a szőke fürtökkel megáldott angyalom. Tudja, hogy amit tettek nem volt helyénvaló.
arguing over where to eat dinner is one of the more savage tools in the diplomatic arsenal.
Elfojtom a kissé túlságosan elégedett morranást, amely felkívánkozik belőlem a szerény mosolyra. Helyben vagyunk: ez egyszer úgy érzem, nem egyszerűen rám hagyja, hanem el is fogadja az elismerésem. Igazi ritkaság. Nem az elismerés: az elfogadás. Néma maradok, mert a köszönetet bár nem vártam el, nélküle most mégis kevesebbet tudnék. Jól van ez így. Kivételesen. Tudom, Clara, jegyzem meg anélkül, hogy ennek szavakba öntésével bajlódnék. Mindig is segítettél. Akkor is, amikor fogalmad sem volt róla, hogy így teszel.
Sóhajtást nyelek vissza, kutakodó pillantását engedem elidőzni, ahol csak akar, mint akinek halvány fogalma sincs arról, mi történik éppen. Tulajdonképpen így is van, de ez nem rólam szól. Nem szólhat mindig minden rólam. Clara azon kevesek egyike, aki előtt képes vagyok ezt elismerni. Mégis helytelennek tűnik; a késztetést, hogy ne hagyjam annyiban ezt az egészet, úgy is érzem, hogy az első perctől fogva mély szégyenérzettel társul. Kíméletlen akaratosságom a legtöbb esetben hasznomra válik, e percben azonban nagyon is tudatában vagyok, mennyire taszító jellemvonás olyasvalaki számára, akit annak idején az egész emberi faj egyik példaképének szántak. Hanem ami történt, megtörtént; természetem és hajlamaim ellenére én lettem a kancellár, és ez a közeljövőben nem is fog megváltozni. Én pedig bármire képes vagyok, ha kell. Még arra is, hogy megküzdjek magammal, ha győzök, ha nem. Akárhányszor. Ahogy most is. Soha nem kényszeríteném Clarát semmire, még szavakkal sem, és ha kerül, hát kerül. Nem az enyém, hogy rendelkezzem vele. Ahhoz túl fontos nekem.
Engedményt teszek magam felé, és halkan, de annál szkeptikusabban ciccentek. Civilizálatlan, behatárolhatatlan hang: inkább egy falkában élő ragadozó állathoz illik, mintsem emberhez, ám a kétségeimet mindennél jobban magába foglalja. Clara a legjobbat feltételezi a fiaimról, és gyakran igaza is van, de azért nem mindig. A leckét, amelyről szó van, mind nehezen tanultuk meg a magunk idejében és bármilyen kiváló ember is Jacob Terson, biztosak lehetünk benne, hogy tizenhat év még neki is édeskevés hozzá. De azért nem ellenkezem fennhangon. Legalábbis nem igazán. - Legyen úgy. Csak felérjen ahhoz, amilyen nagyra tartod - somolygom, mert ha van egy kis esze, megretten ettől a kedvező véleménytől. Még egy magabiztos embernek sem egyszerű, ha sokat várnak tőle. Még ha egy olyan kedves ember teszi is, mint amilyen Clara Gregor. Clara Gregor pedig átveszi a szót - figyelmesen hallgatom, mert ő, amikor a családjáról mesél, magáról mesél. Önzetlen. Ebben nem hasonlítunk. Elismerő szemöldökfelvonással nyugtázom az ikrek eredményeit. Mindig megvoltak a kétségeim irányukba, mert az én ízlésemnek túlságosan is fegyelmezetlenek ők ketten. De lám. Nem csak egyfajta lámpával lehet megvilágítani egy szobát. Clara desszertje megérkezik, ő pedig hozzálát. Jó látni, hogy eszik. - Szép eredmény - ismerem el, mert ezt kár volna tagadni. - Különösen amilyen fiatalok még. Nagy ember lesz a két lányod, ahogy Serena is az. Ránk fér. Bőven. Sebészből soha nem elég. Kávézom, megszokott, már-már kamaszfiús tempómra gondosan féket vetve, hogy valamennyire idomulhassam az asztaltársam kifogástalan modorához. - Kedves tőled. Előbb-utóbb biztosan előkerül majd. De lefogadom, hogy egy darabig lapítani fog. Száz százalék, hogy Jacob hetekig összeharapja majd a száját és némán tűr, amíg úgy nem ítéli, elég idő eltelt, hogy méltóságát visszanyerje mindenki előtt. Legtöbb dolgában az anyjára ütött, ebben a hajlíthatatlan kitartásában azonban magamra ismerek. Soha nem volt hajlandó elkövetni ugyanazt a hibát kétszer, akarattal legalábbis. Helyes. Elnézem egy kissé Clarát, ahogy lassan, de biztosan keresztülhalad a parfait dekoratív rétegein. Próbáltam már: nem vagyok különösebben édesszájú, ez azonban még nekem is tetszett. Ki gondolta volna. - Hogy tetszenek a perdai fogások? Nagy divat lett a konyhaművészet, mióta megérkeztünk.
