A kótyagosság érzése még közel sem múlt el. A gondolataim mintha lomhán tudnának csak keresztül mászni a fejemen és még így is el-elakadnak, a gyomrom, hiába üres a legrövidebb úton adná ki magából a semmit, az öklendezést visszanyelni nem nagy öröm, mindeközben a szám iszonyatosan kiszáradt és tapadós érzetű. Minden mozdulat mintha csak utólagos realizálással lenne hajlandó végbemenni, pedig némi fészkelődésen túl nagyon nem kívánnék többet eszközölni. A párna kényelmetlen, nyom, a fejem, akár ólomból lenne, a vállam húzódik veszettül, nagyjából minden irányba, de legalább a fájdalmat nem érzem. Gondolom összefüggésben állhat azzal, hogy nagyjából olyan, mint sűrű köd ült volna az agyamra, ott jól szétterpeszkedett, cseppfolyóssá válva pedig bejutott a tekervények közé egészen mélyre, ragadós nyákként fészkelve magát új helyére. Altatásból ébredni koránt sem kellemes, különösen akkor, ha a szervezet nem a legjobban tolerálja. A szemeimet kinyitni komoly feladat, rohadtul nem akarnak engedelmeskedni és amikor véletlenül mégis igen, akaratom ellenére csukódik vissza. Megint jön az émelygés, küzdök ellene, de valahogy közben lekapcsol a tudatom, mélyre lök, ahonnan csak valamivel később sikerül visszamászni és megint érzékelni magamat és ami körülöttem van. A vállamat ért találat helyét a sebész végül úgy döntött, operáció alatt tisztítja ki, a láp még terepviszonyok között is, konyhanyelven szólva igen mocskos, arról nem is beszélve, napokig csak elsősegélyben volt részem, csúnyán elfertőződött és ellenőrizni kívánta az idegek épségét a saját szemeivel, nem húzódott-e rájuk visszafordíthatatlanul vagy sérültek-e más módon. Ilyenkor az esetleges károsodás nagyobb eséllyel hozható rendbe még most, mint valamikor utólagosan, ha kiderül, gond van. Az egész procedúra túl sok időt nem vett viszont szerencsére igénybe, a körítés maga tovább tartott, mint a művelet. Akaratlan úszik be elém – inkább lázálom formájában, mint tiszta emlékként –, amikor Gardel feküdt itt és arról beszélt, tartozik. Sosem tartottam igényt ilyesmire, de ha tettem volna, azt mondanám, a számlát kiegyenlítette. Magamnak nem értem el rendesen, hogy ellássam, plusz fél kézzel igencsak nehezített lett volna a művelet, ő tette meg, amiért nyilván hálás vagyok. Érzésre, mintha valaki fogná a kezem, hallom, ami körülöttem folyik, de a beszélgetésfoszlányok is lassításban érnek el, másznak be a hallójárataimba és éles nyilallásokként stimulálják a koponyám rejtekét. Fura módon azonban nem fájdalomként élem meg, ez ahhoz képest nehezebben lenne leírható. Az egyik ilyen szúrás, mintha Serena hangja lenne, de ebben sem vagyok biztos. Csak ő képes ennyi szigort sűríteni a dilettáns jelzőbe, különféle, cifrábbnál cifrább és változatosabb szinonimákat használva. Mindig is csodáltam a szókincskészletét. Óráknak érződik, de valójában egyáltalán semmi fogalmam arról, mennyi idő telt azóta, hogy először próbáltam a szemhéjaimat munkára bírni, mire végre sikerül úgy, hogy ne zuhanjanak vissza, mintha legalább mázsás súllyal bírnának. A mennyezeti világítás rögtön összeugrasztja a pupilláimat, nem beszélve arról, hirtelen és kéretlenül tolja valaki a képembe az orvosi kis, toll méretű lámpát – jól ismerem, én is rengeteget használom –, hogy aztán további, indulatos megjegyzéseket szórjon. Kösz, anya. Mire azonban képes vagyok felfogni is, amit a helyiségben látok, eltűnik, a hangjával együtt, mondjuk az olyan, mint tisztes távolságból kullogna csak mögötte valahogy, ami hiába lehetetlen, akkor is így tűnik számomra és valamiért olyan érzésem támad a hányinger mélységeinek tájékán, mintha csak álmodtam volna az egész itt létét. Lehet, hogy így van. Körülnézve a szőke tincsek tulajdonosát sikerül megpillantani. - Hey. - A hangom érdes és a megszokottnál nemcsak jóval mélyebb, de halkabb is, a szám, torkom pedig pokoli száraz. Megköszörülném, de csak ront azon az ingeren, amelyet a gyomrom generál és nehezen állok neki ellen. ...de legalább sikerrel.
Ha valaki megkérdezné, hogy az utóbbi napok voltak-e életem legszebb, legjobb napjai, vélhetőleg rettentő jót nevetnék rajta, hogy aztán hirtelen elhallgassak és vonuljak el a fürdőbe… A reggeli rosszullétek elkezdődtek, mi egyet jelent: sokáig nem húzhatom sem azt, hogy orvoshoz forduljak, sem azt, hogy a lányoknak elmondjam. Shanenek igaza van, nem ostobák – noha más viszonylatba mondta akkor – és hamar összerakják a képet. Második napja tart csak – nem vészes – de már így is nyúzott arccal temetem kezem az arcomba. A mai napot már kivettem, egy egész délelőttre volt szükségem arra, hogy képes legyek magamból valami emberszerűt faragni. És még mindig nehezen megy. A folytonos émelygés, szédülés mostanra rendszeressé vált és csak nehezen tudom visszanyelni az ingereket, megmaradni a lábamon. S tudnék még keseregni saját keserűséges helyzetemen, ha a megcsipannó pdm-m nem terelné teljesen más medrekbe az érzéseket. A vezető ápoló hív, hangja ezúttal kellemesen búgó – az esetek nagy többségében hidegen csattan, de csak, mert mindent kézbe szeret tartani. Régóta ismeri Shanet – szinte egyszerre kezdtek el dolgozni az orvosi szárnyba – régóta ismer engem is, bár közel sem olyan közelről. A mondandója mégis belém fagyasztja a levegőt. Hiába teszi hozzá „nincs miért aggódnod”, valamint „ez csak rutineljárás”, mégis nehezemre esik nyelni. Akár levegőt is venni. Tekintetem lehunyom, elszámolok ötig, s minden rémképet, minden rettegést kiűzök magamból. Mire a végére ér, addigra újra oxigén járja a tüdőm, bár ez leginkább tudatom döntése. Nem is késlekedem soká, szinte rögtön felállok és útnak is indulok. Még akkor is, ha azt mondták, hogy órákig ne tegyem meg. Mégis miként kérhetik ezt tőlem? Persze, rutin, nincs semmi baj. S én el is hiszem, akkor is, amikor a műtők ajtaja előtt téblábolok, sétálok fel-alá a folyosón. Akkor is, amikor a lányok felhívnak, mert csodálják, nem vagyok otthon. Persze ez nem furcsa, csak épp a tea vizét hagytam a forralóba, a mosást csak úgy ott a gépbe, félig kipakolva – de hova tűnt a másik fele? – a villanyokat meg égve hagytam. Mely elég indok volt nekik, hogy elkezdjenek aggódni: mégis mi történt otthon. Erre speciál én is kíváncsi lennék, de mint nincs időm ezen agyalni, a legrövidebb úton elmondom, amit tudok. Ne aggódjanak, apjuk megsérült egy bevetésen és egy rutinel… Körülbelül eddig jutok, amíg rámcsapják a hívást. Sejtve, hogy ide tartanak. Közben pedig nyílik az ajtó és tolják ki rajta Shanet. Ki hófehér, nyúzott arccal – akárcsak az enyém – lehunyt szemekkel fekszik. Lelkem pedig rögtön megkönnyebbül. Jól van. Bár altatták, ennek a tudata keserű ízt hagy számba, tudva, tudván, hogy miként reagál erre a szervezete. A sebész engedi, hogy pár szó erejéig feltartsam, miközben az ágyat betolják az egyik szobába, mellyel csak szemem sarkából figyelek. A fontosabb részek eljutnak hozzám: jól van. Nincs maradandó sérülése, nemsokára felkel. Ama kérdésre, hogy miként reagált az altatásra, pontosan azt a választ kapom, amit vártam. Az ikrek pedig épp végszóra futnak be. Szó szerint. - Hé, ne szaladgáljatok – kérem őket szelíden, hajukon, arcukon simítva végig. Aggódó tekintetük mégsem tudom elkerülni, akkor sem ha levegőt alig kapnak, annyira rohantak. – Jól van, még alszik. Menjetek haza… - Nem! – vágják rá egyből, anélkül, hogy hagynák, hogy befejezem. - …addig úgyse tehettek semmit, amíg nem kel fel. Tanulnotok kell és… - pillantásukból látom, hogy elvesztettem eme csatát. Velük szemben is. Mélyen sóhajtok csak, és megfordítom őket, hogy ama szobába menjek velük, ahova tolták apjukat. Az ágy mellé húzok egy széket, egyelőre mégsem ülök le rá. Arcán puhán simítok végig. Békésnek tűnő vonásait figyelem, látványát iszom be. Szívembe az aggodalom újabb tanyát ver, ami nem is akar onnan elmenni. Tudom, hogy mivel jár, hogy katona. Mégis minden egyes ilyen alkalomnál a jeges rettegés lesz úrrá rajtam. Lágy csókot lehelek előbb a homlokára, majd az ajkára is. Kihasználva a lányok vitáját, hogy a másik szék mégis kié legyen, halkan suttogom csak neki, úgy hogy senki se hallja. Sem ő, sem pedig az ikrek. - Szeretlek – lehelem ajkaira, s az érzés ezerszeresen beépült szívembe. Eddig csak tudtam, kimondva, még akkor is, ha viszonzást nem tudok erre kapni, teljes mértékben bizonyossá vált. Homlokom egy pillanatra az övének simítom, mélyen szívom be műtéti friss illatát. Mely amúgy is jellemezni szokta. Még egyszer végigsimítok arcán, mielőtt leülnék és azon kezét veszem kezeim közé, amely nincs bekötve. A jobbot. Puhán simítok rajta végig újra és újra. - Lányok – szólok rájuk, fejem csak félig fordítva hátra, a marakodást pedig pillanatokon belül abba hagyják. Sokáig mégsem bírnak megülni a fenekükön – mintha csak rám ütöttek volna, borzalom – és halkan szivárognak ki az ajtón, hogy a megszokott folyosókat róják fel. Egyikőjük sem ismeretlen ezen a szinten, ebben az épületben és leginkább mindketten a tanulmányaik miatt. Ha tippelnem kellene, akkor épp a többi betegszobát csekkolják, a nővéreknek segítenek, ahol csak tudnak. Hobbiból, kedvességből, tapasztalatból. S mert szeretik csinálni. Figyelem, ahogy szempillái megremegnek, íriszeit fedő koporsók félig nyílnak fel, hogy aztán nehézkesen csukódjanak vissza. Kezére finomabban szorítok rá. Az idő lassan vánszorog, egészen addig a pillanatig, amíg újra nem nyílik az ajtó, s ezúttal Serena Greymare lép be rajta. Elegáns kontyba fogott hajjal, kifogástalan eleganciával lépdel be. Fél pillantással méri fel a helyzetet, a maradékot pedig szóban osztom meg velem, lágy mosollyal ajkamon. Nem szól semmit, szó nélkül veszi el a kartonját. Megérinti annak lapját és néhány megjegyzést ír hozzá. - Megmarad? – kérdezem tőle és bár sejtem, hogy milyen viszonyt ápol az alvók zavarásáról, legalább is ami, ujjainak dörzsölgetését illeti, mégsem szól rám. Észrevételeit elmondja, hideg hangján, mégis tudom, hogy foglalkozik fiával. Már abból tudom, hogy itt van. Orrom alatt somolygok csak. Hamar megtudom, hogy nem lesz valóban semmi baja – neki pedig el is hiszem – keze nem rongálódott annyira, hogy karrierjének útjába álljon. - Na de melyiknek? – kérdezem halkan nevetve, az éles pillantás, amit kapok, mégis arra kényszerít, hogy ajkaim préseljem egymáshoz és a további viccelődést lenyeljem. Karótnyelt egy család, de rettentően szeretem őket. Nem csoda, hogy Shane sem mindig értékeli a viccelődéseimet. Kapok még pár utasítást, hogy miként viseljem majd a seb sorsát. Nem mintha a gazdája ezt nem tudná pontosan, tudom, hogy Serena mindezzel csak jót akar. Aprókat bólogatva veszem tudomásul a feladatom, szemem sarkából figyelem csak, ahogy kimegy. Én pedig visszafordulok férjem felé, kezét újra az enyéim közé fogom, gyengéden emelem fel. Ujjait csókolom meg. Látom, ahogy szemei nyitva vannak, mégis látom rajta, nem lát még. Mégsem szólalok meg, kezét puhán és óvatosan helyezem vissza a takaró tetejére. - Hey, idegen – mosolygok rá szelíden. Nem nézhetek ki szebben nála, az a nagy igazság. Könnyedén emelkedem fel a székről, hogy az ágy melletti pultról vegyek el egy pohár vizet és az oda készített, hófehér, steril kendőt. Megnedvesítem azt, közben pedig könnyedén ülök le ép keze mellé az ágyra. Ajkait nedvesítem be. – Jól sikerült a műtéted, kezed megmarad. Serena azt mondta, hogy orvosi karrierednek sem lőttek vele – kezdem mesélni, a legfontosabbat, amire kíváncsi lehet. - Az altatásra azonban nem reagáltál túl jól – húzom el ajkaimat. – Még ő is aggasztónak találta az eredményeket – simítok végig a karján, miközben hallom, hogy a lányok lelkesen nevetve haladnak el az ajtó előtt. Ha be is néznek, csak azt látják, hogy ülök az ágyon, takarom előlük Shanet. Nem néznek még jobban be.
Lassan éri el a tudatom peremét, ahogy a kezemet fogja, emeli, visszahelyezi, mire az ujjaimat mozgásra bírom, már a kórházi takaró anyagát tapintom alattuk. Hiába ébrednék már, csak nehézkesen tudok kijönni az öntudatlanság és a külvilág ilyen vagy olyan érzékelésének határáról, ezért nehéz megállapítani, mi valóságos és mi az, amely csak az elme játéka. Bosszantó leginkább. A mosolya ismerős, otthonos, vonásai változatlanságán sápadtsága az egyetlen, ami valahogy oda nem illőnek hat. Lustán pislogok, nem szándékosan, ez most a leggyorsabb, amiként megy. Köszöntésére örömgörbéjének szelíd tükörmása nyúlik óvatossággal a képemre, noha nem marad sokáig és amíg ő mozdul, addig én is ezen vagyok, kényelmesebb testhelyzetbe fészkelődve. Kevesebb, mint több sikerrel. Valamiért nyom a párna vagy csak ágyban fekvés, nem tudom, nem is fontos. - Itt volt? - Már, ami Serenát illeti, ezek szerint mégsem teljesen képzelegtem jelenlétét, de valahogy elfog az érzés, elmém erőteljesen torzította a róla alkotott benyomást, nagyjából úgy, amiként ébrenlét és alvás közötti fázisban sikerül a körülöttünk lévő neszezést és cselekményt beleszőni az átélt álomba. Ha engem kérdez valaki, akkor ez messze közelében sincs a jó élményeknek, de tenni ellene aligha van mit. Ajkaimon a víz jól esik, röviden préselem őket egymásnak és közben automatikusan mozdítom a bal kezem ujjait, végre nem lomhasággal sikerül, csupán a vállam húzódik jobban, kényelmetlen, de nem elviselhetetlen. A fájdalomcsillapítás még tökéletesen hat. Nem bánom, nem vagyok ellene, különösen most nem. - Mióta vagy itt? - Az időérzékem messze nincs a helyén, visszamenőlegesen nem is lesz, ettől függetlenül nyilván érdekel, hány órát sikerült a kényelmetlen fotelek egyikében töltenie. Valahogy van egy olyan érzésem, nem öt perce futott be, pedig akkor sem maradt volna le semmiről. Hibáztatni azonban nem tudom, fordított felállásban én sem szívesen maradnék a hátsómon malmozni. A soron következőkre csak biccentek egyet, hallani hallom, a felfogásával pedig meglátjuk még mennyire akadnak gondjaim később. Szürreálisan élem meg egyelőre. - Te jól vagy? Nem mondták, hogy csak rutin eljárás? - Megint fészkelődök, valamivel feljebb helyezkedek, az ülőhelyzettől még messze vagyok, de így talán egy fokkal kényelmesebb. Vagy nem, még meglátjuk. Mindenesetre falfehérséghez hasonlatos árnyalata nem kecsegtet sok jóval, ezt még az agyamon ülő, csak lassan szállingózó köd ellenére is észreveszem. - A lányok, merre? - Odáig már nem jutok el, hogy talán otthon, az ágyukban, csupán félig tudatos csak a kérdés, az ösztönösségre előbb ráfognám, mint annak mozgatórugója. Ráadásul azzal sem vagyok tisztában milyen napszakban járunk, csak tippelem az alapján, amire utoljára emlékszem és amennyi idő átlagosan az a műtét, amire betoltak. Amíg beszél, ráfigyelek, koncentrálok, jelen esetben nem igazán könnyű. Elméletileg, ahogy telik az idő, majd arányosan jobbnak, egyszerűbbnek, a normálishoz, átlagoshoz visszatérőnek kellene lennie, de nem az első öt percben, pedig, ha valamikor, akkor most kifejezetten várnám a csodát erre, a képtelensége és illogikussága ellenére. A gondolaton mégsem akadok fent, csupán keresztül halad koponyám zártságban.
Csendes türelemmel viseltetem, amíg képes annyira magához térnie, hogy megszólalhasson. Addig is kézfején simítok végig újra és újra ujjaim begyével. Fejem enyhén félrehajtva figyelem, amilyen laposakat pislog. Nem először ülök kisszéken és várom, hogy egy szerettem magához térjen. Drue vakbelét néhány éve vették ki, akkor is itt virrasztottam mellette, amíg Darla a közeli kanapén összekucorodva aludt. Nagykuzin is került már be ide, s amikor a szülei épp elfoglaltak voltak az aznap megrendezésre kerülő újévi eseményhez, akkor is én virrasztottam mellette. Ez sem más, mint a többi, siettetni nem fogom, amit nem is lehet. Szelíden figyelem a vonásait. Lassan mozdulok, a vízért és a kendőért. - Alig pár perccel késted le. Tova kellett sietnie, műtétre – tudatom vele, hogy hova tűnt Serena. Na meg, tudjuk mindketten, nem épp az a fajta anya, aki ki tudná fejezni szeretetét, bár szerintem a maga módján megtette. Megnézte, hogy jól van-e, saját maga győződött meg róla. Érzékelem mocorgását, ezúttal mégsem foglalkozom vele, ahogy leülök mellé az ágyra. - Másfél órája talán – felelem neki nyugodt hangon, mosolyogva. – Tereza nővér hívott, amikor betoltak a műtőbe. Sejtette, hogy nem ez járt épp a fejedbe, amikor idehoztak. Még bent voltál, amikor ideértem – noha lehet, hogy a műtéten addigra túlesett. Mégis oly sokáig tartották bent. Tudom, hogy miért és az aggodalom tanyát ver szívembe. Nem tudtam volna otthon maradni, ezt ő is tudhatja. Még akkor is, ha csak rutineljárás. Az nem járja, hogy csak úgy hagyjam. Ezt nem tudnám megtenni. - Persze – felelem szemöldököm csak értetlenül ráncolva. Tekintetembe ott az értetlenség, miért ne lennék jól. – De, mondták, tájékoztattak – simítok végig a jobb alkarján, ahogy mellette ülök. – Várj, hadd segítsek – észrevételezem, hogy újra mozogna. Az ágy melletti kapcsolóért nyúlok, mely a háttámla magaságáért felel. – Szólj, ha megfelelő – kérem tőle mosolyogva és az egyik gombot megnyomva, érezheti, felsőteste elkezd emelkedni. S ha a megfelelő időben szól, úgy megállítom az ágyat. - Várj még, megigazítom a párnád – mondom neki, s könnyedén hajolok előre ültömbe. Úgy mozgok, hogy sérült vállát ne nagyon érjem. A párnát csak megigazítom, leginkább vállai alól veszem ki, megdögönyögözöm, hogy jobb legyen neki. S ha már ott vagyok, lágy csókot hintek halántékára. - Ühm – tekintek hátra, vállam felett a folyosó irányába. – Terezanak segítenek. Egy darabig itt voltak, de sikerült pont az örökmozgásomat megörökölniük – csóválom meg a fejemet. – Aggódtak érted, amint megtudták… Nem lehetett őket otthon tartani. Most meg úgy gondolják, hogy ennyi gyakorlat és rálátás a nővér szakmára, egyiküknek sem árthat – magyarázom, hogy merre a két csemete. Valamelyik másik betegszobába, segítkeznek infúziós tasakot előszedni, kötszert tartani, esetleg, de csak talán Tereza megengedi nekik, hogy be is kössenek valamit. Közbe a kezembe veszem az pohárnyi vizet. - Segítek inni, ha még kótyagos vagy – ajánlom fel segítséget neki, ha szeretné. Problémát nekem nem okoz, tudom, hogy milyen pocsék érzés ilyenből felébredni. Nem lehet jobb, mint egy lázálomból, amikor semmit sem ismersz fel magad körül és csak aludni bírsz, megmozdulni is csak alig.
Szemöldökeim emelkednek meg, de csak rövid időre, amíg egy biccentéssel is nyugtázom, anyám bent járt. Az mondjuk nem lep meg, hogy már tova is indult, igazság szerint arra sem lett volna szükség, hogy csak miattam feláldozzon az értékes idejéből, akár egy percet is. Akkora dolog nem történt és tudtommal az időbeosztása koránt sem bír olyan rugalmassággal, hogy ez csakígy beleférjen. Kényelmetlenséget vagy kellemetlenséget pedig nem állt volna szándékomban okozni neki. Ha valami komolyabbról lenne szó, nyilván igen, Hankkel mindketten kapnának értesítést, de ezt azért nem ítélném annak a kategóriának. Ilyesmi, mint ez, benne van a pakliban, hogy megtörténhet és érzésem szerint meg is fog még. A fészkelődést befejezem, de nem azért, mert sikerült megtalálni a kényelmesebb testhelyzetet, egyszerűen egyelőre még ez is feladatnak számít. Jobb lesz, tudom, hogy viszonylag rövid idő alatt megtörténik, bár ez a jelenlegi helyzetemen nem segít. Leginkább rohadt szar élmény ennyire nem önmagam ura lenni, mint most. - Sajnálom, hogy nem én hívtalak. - Függesztem arcának vonásaira a szempáromat. - A dokkolást követően, gyorsan történt egymásután minden. - Tereza is tudta, hogy egyszerű dologról lesz szó, igazából ráért volna később értesíteni az ágy szélén ücsörgőt, hogy ne aggódjon feleslegesen annyit. Nem rovom fel, a gondolatot megtartom magamnak. - ...és azt is, hogy rád ijesztettem. - Nem lehetett kellemes az a hívás, ahogy az eltelt idő sem eddig a számára, ebben szinte teljességgel biztos vagyok. - Beszéltél a sebésszel? - A gondolataim jelenleg inkább egy nagy kavargó massza, semmint valami más, eszembe sem jut összetenni, hogy a nyitó mondataival tulajdonképpen már megválaszolta az addig még fel sem tett kérdést. Sápadtsága azonban aggasztó, még úgy is, hogy kissé nehezen és vonakodva hajlandóak csak az ott sem lévő fogaskerekek forogni az agyamban. Értetlenségét dekódolni pedig nem sikerül, ami hasonlóan az övéhez von ráncokat a homlokomra. - Mindketten? - Automatikusan kérdezek vissza, azt a perszét nem találtam teljességgel meggyőzőnek, közben pedig újra fészkelődök, ami kellemetlenségről árulkodó grimaszt húz a képemre. Megint feszülni kezd, nem csak a seb, de a teljes környéke, ahogy próbálok testhelyzetet változtatni, tekintettel arra, továbbra sem kényelmes a meglévő. Szavaira abbahagyom a műveletet és amint emelkedni kezd az ágy felső harmada, egyre kisebb szöget bezárva a többi részével, rájövök, ez a megoldás a legkézenfekvőbb. Jobbom feljebb emelésével jelzem, hogy jó, nagyjából félülő helyzetbe érve, kényelmesebben látom és nem nyomja annyira a hátam maga a fekvés. Az újabb felajánlkozásra emelem kicsit a fejemet, így az most már valamivel könnyebben kivitelezhető, hogy nem vízszintesből kell, amíg a párnával bajlódik és kifejezetten megkönnyebbülés, ahogy a sérült vállam alól kikerül a vastagabb anyag. Noha maga a folyamat nem a legkellemesebb, egy pillanatra összeszorítom az állkapcsomat, de amint a lepedővel érintkezik a bekötött rész, azonnal sokkal komfortosabban érzem magamat. A halántékomra ejtett csókját lehunyt szemekkel fogadom, jobb tenyeremet a combjára simítom közben. - Köszönöm. - Hálásan emelem rá kékjeimet és noha rettentő sokat várnék ezen egy szótól ezzel, mégsem csak a kényelmemmel való törődésére értem, hanem arra is, hogy itt van. Pokoli jól esik igazából. A lányokkal kapcsolatban néma áht ejtve nyugtázom mégis merre vannak és mit csinálnak. - Ne maradjatok bent. Holnap úgyis kiengednek, otthon meg csak kényelmesebb, mint ezek a fotelek. - Állammal bökök a mögötte lévő, említett bútordarabra. Mondjuk lehetséges nem is tervezte, hogy továbbra is itt virrasztanak mellettem, de ha esetleg megfordult volna a fejében, jobban örülnék, ha nem tennék. Megmaradok és úgyis aludni fogok, ami nekik sem árt, akkor pedig már az ágyukban jobb lesz. Róla a kezébe fogott pohárra fordítom kékjeimet, onnan pedig lassan vissza rá a felajánlásra. Valóban száraz a szám és szomjas vagyok, azonban; - Kicsit később. - Az igény ellenére nem esne még jól, ennyi az oka a visszautasításnak. Megvárom, míg leteszi a vizet, aztán megemelem a jobb karomat felé. - Inkább gyere ide. - Az invitálás azt hiszem egyértelmű a kézmozdulattal – legalábbis őszintén remélem –, szeretném, ha mellém fészkelné magát az ágyon. Ha megteszi, automatikusan karolom át, teljesen magamhoz fogva, hogy hajának ismerős illata azonnal utat találjon hozzám. - Mit csináltatok, amíg el voltam? - Dünnyögöm szinte csak, a közelsége miatt így esik jól. Hetek teltek el azóta, hogy a holdra mentem.
Elnéző mosollyal és csak enyhén félrehajtott fejjel figyelem arcának vonásait, melyet szavaim váltottak ki. Nem állt szándékomba számon kérni semmiért. - Ugyan már, nincs miért elnézést kérned – mondom őszintén, nyugodt hangon. – Nem ez járt elsőként a fejedben, ez érthető – paskolom meg kezének a fejét. Valóban nincs harag bennem emiatt. Bőven elég, hogy tudomást szereztem róla. Hasonló esetben sosem vártam el, hogy ő tegye meg. Nem is feltétlen neki kell, úgy sejtem. Fejemet újra csak megrázom, nincs miért elnézést kérnie, tényleg nincs. De ez köztünk már olyan, mint nálam a köszönöm. Nem kér belőle, mégis minden egyes alkalommal megteszem. Jár neki, fogalma sincs, hogy mennyire. A hála örökké ott fog élni szívembe, mindazért, amit értünk áldozott fel. S épp emiatt tudom, hogy nem igazán fog leszokni arról, hogy elnézést kérjen tőlem. - Igen, beszéltem – felelem, s bár szöget üt elmémbe, hamarabb is mondtam már neki. Rájövök, hogy túl korán osztottam meg vele az információkat. – Mire vagy kíváncsi? – kérdezek inkább így, hátha most már jobban meg tudja érteni. Vagy éppen azt, amire most kíváncsi. Válaszolok neki szívesen és szerencséjére értettem is, amiről szó volt. Persze, hiszen pont róla volt szó. Szemöldököm ráncait mégis megtartom még akkor is, amikor ő is. Így tekintünk egymásra, amíg kérdését nem pontosítja. - Oh – hangzik fel tőlem halkan, mire rájövök, hogy mire is kíváncsi. Na igen, képzelem, hogy nem festhetek jól, a tükör legalább is reggel még semmi jóval nem kecsegtetett. – Semmi rendkívüli, nincs miért aggódnod – simítok karján újra végig, ujjaim begyével. Elmesélem majd neki, nem arról van szó, hogy nem szeretném. De szinte még magához sem tért, és nem igazán hiszem, hogy az újkeletű reggeli rituálémra kíváncsi eme állapotban. Ez ráér majd akkor, amikor kicsit jobban lesz, magánál lesz teljesen. Segítek neki kényelembe helyeznie magát, mozdulataimba nincs semmi mesterkélt, a bizonytalanság ívét is messzire kerüli. Határozott, mégis óvatosan emelem meg alatta a párnát, szemem sarkából látom, miként feszül meg arca. - Bocsi – ejtem ki, de azt a részét sajnos nem tudom óvatosabban végrehajtani. Egy pillanatra még megigazítom a párnát, hogy ne legyen oly lapos, mielőtt visszahajolnék az eredeti testhelyzetembe. Közbe ejtem meg a futó csókot, kezeinek érintése pedig rettentően jól esik lábamon. - Belátom, rettentően idegesítő a hálálkodás – nevetem vidáman, hajam egy tincsét a fülem mögé illesztem. – Ez a legtermészetesebb, amit tehetek, Shane. Nem kell megköszönöd – nem lennék sehol máshol inkább, mint itt. Mellette, ágya szélén ülve, még akkor is, ha kótyagossága miatt idő amíg rendesen tudunk beszélgetni. - Ühüm, hát kérlek ez nem igazán fog megtörténni, de elképzelésnek szép – látom be magam is, az orrom alatt somolyogva. – Hamarabb alszanak el a fal mellett ülve, egymás vállára hajtott fejjel most, minthogy hazamenjenek – persze más választásunk nem lesz, mire már nagyon későre fog járni az est. De addig bizisten ők is itt fognak maradni, s a magam részéről nem is bánom. Legfeljebb ha Shane pihenni kívánna, akkor majd csendre intem őket. Azok után, amit a sebész mondott, nem szívesen hagynám magára. A pohárnyi vizet visszahelyezem a kis asztalkára, s mivel közbe hív magához, könnyedén helyezkedem át az ágyon. Fejem jobb vállára hajtom, kezem mellkasára simul, a köztünk ragadtal most nem foglalkozom. Lábaim az övéi mellé simítom, fejem enyhén fordítom arca irányába, ám így is csak arcának élében tudok gyönyörködni. - Csak a szokásos, semmi különös nem történt. A lányok tanulnak, most valamiért jobban marják egymást, mint egyébként, szinte nem tudnak egy helységben tanulni. Szóval a saját pizsiosztásomig fel van osztva, hogy ki tanul a szobánkba. Rájöttek, hogy miként lehet az otthoni takarítást hasznosítani a tanulmányokba és csoda folytán nem keltenek fel… Vagy csak nem ébredek fel – ráncolom össze enyhén a homlokom. Szívesen megkérdezném tőle, hogy vele mi történt, de tudom, hogy nem mesélheti el. Nem beszélhet róla. – Ha nem tanulnak, akkor unokatestvéreznek, rajzolnak, most fejükbe vették, hogy táncolni is meg akarnak tanulni…
Akaratlan rándul a szám sarka, alig láthatóan. A szándékosságot nem feltétlen gondolom szavai mögé, de valahogy mégis kihallom a megjegyzésből a szóvá tételt, nem ő volt az első a gondolataim között. Nem esik jól hallani, akkor sem, ha tisztában vagyok azzal, mennyire igaz az állítása. Mégis, a megrovást senki nem veszi szívesen, ha kijár, akkor sem és ez alól magam sem vagyok kivétel. Apróbbat biccentek, megértését pedig pofátlansággal fogadom el, jelenleg többre, másra nem telik. A sebész említése, pontosabban az azzal való értekezése megerősítését követő kérdésére azonban röviden, nemlegesen ingatom meg az üstökömet. - Csak arra voltam, Terezán kívül ő is tájékoztatott-e. - Az eljárást a magam részéről ismerem, később pedig majd elolvasom a kolléga jegyzeteit is, mi történt odabent. Jelenleg viszont nem valószínű, hogy sokat felfognék belőle. - Történt valami? - Annak ellenére, hogy szerinte nincs miért aggódnom, a látványát magáért beszélőnek találom. Kevéssé tudatosan egyébként, gondolkozni még nem megy olyan gördülékenységgel, mint máskor szokott. Mindenesetre, homlokra kerülő ráncaim a nyugtatás ellenére mégsem hajlandóak egyelőre kisimulni. Gondoskodásáért messzemenően hálás vagyok és valamennyire igyekszem is rásegíteni a dolgára. Tudom, hogy óvatos, egyáltalán nem tehet arról, hogy a frissen macerált seb tudatja, nem veszi jó néven a fészkelődést. Tulajdonképpen az lenne a furcsa, ha nem így tenne. Bocsánatkérését hallva, csak röviden rázom meg a fejemet, mikor már a párnára sikerült visszahelyezkedni. Semmi nem történt, amiért kijárna ez tőle. - Japp, tudom. - Halvány mosoly húzódik a szám sarkaiba, ahogy elidőzöm a nevetésén és ahogy a füle mögé igazítja szőke szálait. Finoman rásimítok a tenyerem alatt lévő bőrére ruhája anyagán át. Most már tudja milyen, ha a legalapvetőbb dolgokat köszönik meg, amelyekért az nem járna. A mostani azonban nem feltétlenül vonódik érzésem szerint ezen kalap alá. - Maradjunk abban, ha kell, ha nem kell, szerettem volna. Örülök, hogy itt vagy. - Amennyire eszembe sem jutott volna elvárni tőle, annyira másképpen érzem magam a jelenlététől, attól, hogy itt van mellettem. A mosoly azonban eltűnik a képemről. Tudja, hogy a körbeudvariaskodás nem jellemez, ha valamit arra érdemesnek találok, hogy beszéljek róla, akkor az nem véletlenül esik meg és nem a jó modor mondatja velem. Ezért koránt sem esik jól, mennyire fél kézzel söpri le, amit éppen csak az imént kértem tőle. Nehéz sóhaj hagyja el a tüdőmet. - Abban maradtunk, hogy pihensz és alszol eleget, itt egyiket sem tudod kivitelezni és a lányoknak is óráik vannak holnap. - Nem azt mondtam, hogy most azonnal menjenek, egyelőre nekem is jó a jelenlétük, de az éjszakát tényleg nem örülnék, ha itt töltenék, feleslegesen. Nincs miért aggódjanak, a kórházi személyzet meg azért létezik, hogy figyeljenek azokra, akik itt fekszenek. Átkarolom, ahogy enged az invitálásnak, tenyeremet válla kerekségére simítom, ahogy közelebb vonom magamhoz. Egyszerűen jelenleg kell a közelsége ennyire. - A nappali miért nem jó nekik? - Egyáltalán nem örülök, hogy beköltöztette őket a hálónkba, az a szoba nem értük és az ő kiszolgálásukra van, főleg nem a karomban tartott jelenlegi állapotában. Ha nem tudnak egy helyiségben megmaradni, kismillió másik létezik, a saját közös terünktől, az erre a célra létezőkig a hajón, hogy a rokonságot ne is említsem, kezdve az anyósommal, akinél szintén akad elegendő hely. Bármelyik megoldás jobb lenne, mint ez. - Könnyen elfogadták, hogy többet segítsenek be? - Mondjuk azt még nem tudom, valójában mennyivel tesznek hozzá többet, mint eddig és mit adott ki a kezéből az anyjuk. Csak remélem, hogy nem csupán a könnyedebb dolgokat. - Ezek szerint változtatnom kell a leadott anyag mennyiségén, ha Druenak ennyi ideje marad. - Koránt sem gondolom teljesen komolyan, amit a hangszínemből szerintem kihallhat. Bár tény, nekem annak idején Serena mellett nem maradt annyi szabadidőm, hogy egyébként ráfordítást nagyon igénylő hobbik után nézelődhessek vagy a szinte folyamatos gyakorlás jobban lekötött, már nem tudom.
Egy pislogást követően mosolyodok el. Tájékoztatásból nem volt hiány és szokatlanul könnyű dolgom volt az orvossal. Ennek azt hiszem, hogy épp a mellettem fekvőnek van nagy érdeme. Az orvosok, ha máshogy nem is, de maguk között mindenképp, összetartanak. A soron következő témát viszont nem kívánja engedni, ez már mindennél tisztábban látom. Halkan nevetve, sütöm le csak a szemeimet, fejem megrázva. - Tényleg csak a szokásos. Valakinek nem igazán ízlik a tojáspótlék – vonom fel a bal szemöldököm, még mindig az orrom alatt somolyogva. Az elmúlt hetek arról szóltak, hogy megszokjam a gondolatot. Újra és újra körbejártam a témát és rá kellett jönnöm: ez akkor is megtörtént volna, ha drága apósom nem kényszerít minket. Tudatosítanom kell magamba, hogy a bennem növekvő élet nem tehet semmiről… - Két napja a délelőttjeimet a mosdó felett görnyedve töltöm – vonom meg a vállam könnyedén, ez tényleg nem nagy dolog. A lányoknál is ez volt. – Ehhez jön az émelygés, szédülés és minden, ami ezzel jár. Semmi rendellenes, csak finnyásság – mosolygom vidáman. Vidámabban, mint pár héttel ezelőtt, akkor is ha, a gondolatba a szívem még mindig beleszakad. Mi fog erre a gyerekre várni? Milyen élet? S mi lesz fivéremmel? - Egyezzünk meg – simul kezem, kézfejére. – Te nem kérsz elnézést, én nem köszönök – sokadjára tesszük meg talán eme dolgot, magam sem tudom már. Azt tudom, hogy mindig kudarcot vallunk. Mert ő mindig sajnálkozik én meg örökké hálás leszek neki. Nem is kicsit, ami azt illeti. Szemeim haloványan húzom csak össze. - Nem szeretném azt mondani, hogy viszont. Tudod, jobban szeretlek inkább a saját ágyadba látni téged – somolygom. – De örülök, hogy jól vagy. S nincs hely, ahol szívesebben lennénk, mint melletted – hajtom csak enyhén félre a fejemet. Efelől kétsége nem lehet. Figyelem halovány mosolyát ajka szegletébe. Ébredése óta többször kanyarodott ajkai szegletébe, mint egyébként. Magamba fogadom meg, hogy többször szedálom le – nem, nem altatom el. Ajkainak görbülete, mégis halványodik. - Ígérem otthon alszunk – felelem neki, viszonylag könnyedén beadva a derekam. – De csak majd később, pihenünk majd – hajolok felé, ébredése óta először csenve lágy csókot ajkairól. Itt maradnék, nagyon is. Mellette, ha kell egész éjjel. Mégis ismerem annyira, hogy tudjam, ebből csak morgás és vita kerekedne ki és ezt semmi szín alatt nem kívánom megtenni. Ezúttal mindkettőnknek pihenésre van szüksége. Könnyedén fészkelődök be félölelésébe, még akkor is, ha az ágy nem épp túl széles és egy részem le is lóg róla – de ez fel sem tűnik, főként így hozzá simulva. - És engem hova teszel? – jön a döbbent kérdés tőlem. – Ott én uralkodom, amíg el nem megyek aludni, akkor jön a csere, akkor kivonulnak – szinte szó nélkül. Amint hallják, hogy elvonulok a fürdőbe, már mozdulnak is. Aki a hálóba volt, addigra kint van mire végzek. Lágy csókot hintek homlokára és vonulok is tovább, álomvilágba. – Megkérem őket és megteszik, kérés nélkül – bevallom addig nem mentem el, hogy kijelentsem, ettől a naptól mely munkákat fogják csak ők csinálni. Egyszerűen csak megkérem őket, hogy tegyék meg és szó nélkül megteszik. A jövőben pedig csak reménykedem, hogy majd hozzászoknak. - Igazából még örülne is neki, keményen tanul, de bírja még. Mondtam már, hogy úgy koncentrál, mint te? – emelem fel fejem, hogy ránézhessek, ajkam szegletébe ott bújkál jókedvem mosolya. A folyosón pedig ekkor két pár cipellő csikordul meg a hirtelen fékezéstől. - Átadlak nekik – emelem annyira a fejem, hogy arcának élét csókoljam, óvatosan emelkedem el tőle. Az ajtó szisszenve nyílik, mire pedig a két siheder betér, többé-kevésbé én is felülök. - Apa! – rikkantják egyszerre, örömteli hangon, mely leginkább annak szól, hogy ébren látják. Arcomból csak kicsit fut ki a vér, ezért sem állok fel azonnal. Hagyom, hogy a két lány, taktikusan, mellém sétáljanak. - Hogy vagy? – jön a duó kérdése. Le sem tagadhatnák, hogy ikrekként van köztünk egy láthatatlan kötelék, amivel szinte egy rugóra jár az agyunk… Az esetek nagy többségében.
Ha történt valami – más egyéb, mint ami most épp a legnyilvánvalóbb –, főleg az alatt, míg nem voltam itt, tudni akarok róla, de tény, hogy alapvetően jelenleg kevéssé a makacsságom vezérel. Tisztán gondolkozni még koránt sem megy, sokkal inkább a kíváncsiság és az áll a háttérben, amit látok; sápadt. Annál jobban, hogy a bennem lévő gyógyszerek ellenére is feltűnik. Akaratlan fűzöm tovább a kérdéshalmazt és mikor derekát beadva foglalja össze, miről van szó valójában, érzem a megkönnyebbülést, miként gurít le, eddig nem is érzékelt súlyt a mellkasomról. Keze után nyúlok, hüvelykujjammal simítok rá határozottabban a bőrére. - Nem voltál még az orvosodnál? - Tudom, azt beszéltük, hogy elkísérem, de ennek már három hete, eljött az ideje, amennyiben eddig nem tette meg. ...amire erős a tippem jelenleg. - Sajnálom. - Szusszanok végül és őszintén így is gondolom. Emlékszem, a lányokkal sem volt másképpen, valószínűleg naiv gondolat lett volna, ezúttal nem kell ugyanúgy átélnie. A várandósság egyébként is maximum csak pátoszos értelemben lehet kellemes egy nő számára, ha viszont a valóban végbemenő folyamatokat nézzük, semmi olyan nincs benne – közelről sem –, amire ezt a jelzőt rá lehetne sütni. Más oldalról azonban az okozó létét egy pillanatig sem bánom közben mégis aggaszt, hordozója miként éli meg a mosdó felett görnyedésen túl. Gondolattá viszont nem formálódik egyik töredék sem, csupán létezésének lecsupaszított egyszerűségében fut át a koponyámon. Mindenesetre vidámsága a téma kapcsán szembetűnőbb, mint mielőtt a holdra indultam volna. Ajánlatát hallva, be kell lássam, mindketten elkövettük ugyanazt, következésképpen hajlok arra, hogy megkössem vele a kínált alkut, azt viszont nem bánnám, ha ehhez teljes mértékig önmagam volnék ebben a pillanatban. De semmi sem lehet egészen tökéletes, huh?! - Benne vagyok. - Biccentek egy apróbbat végül, azt viszont nem ígérem, hogy később hivatkozási alapnak lehet tekinteni mindazt, ami most hangzik el így vagy úgy. Igyekszem mindenesetre észben tartani, nem feltétlen óhajtok segget csinálni a pofámból. Szempáromat végig a magáénak tudhatja, amíg hallgatom. A magam részéről én is szívesebben lennék otthon, de nagyon is jól és pontosan tudom, ezen éjszaka miért nem opció még. Mindenesetre a folytatást a maga egyszerűségében csak jól esik hallani és kész. Azt viszont kevésbé, amikor első nekifutásból szinte ellentmond annak, ne itt töltsék az éjszakát. A második már többet ígér a konkrét megfogalmazással és ezzel ki tudok békülni teljesen. - Rendben. - Halkan fűzöm csak hozzá mielőtt még ajkai az enyémekhez érnének, aztán csókja hezitálás nélkül viszonzásra talál. Ahogyan a kényelmes helyezkedés azzal, ahogy mellém fekszik az ágyon. - Miért, a tulajdon anyjuk létezése is zavarja őket?! - Morranásként hallatszódhat a kérdés és semmiféle szórakozottság nem uralja, koránt sem szánom annak. Sokkal inkább elképeszt – még a jelenlegi állapotomban is – mennyire nincsenek a lányaim tekintettel önmagukon kívül senkire, azt viszont ezek szerint elvárják, hogy körülöttük mindenki hozzájuk hajlítson mindent. Ez pedig a legminimálisabb mértékben sem tetszik. - Ugye tudod, hogy ennek véget vetek?! Nincs több ide-oda vándorlás, tanulhatnak a szobájukban vagy elmehetnek az irattárba. - Úgy látszik, ha kiteszem a lábam, valamiért késztetést éreznek arra, hogy az anyjuk fején forogjanak, lehetőleg fejjel lefelé és ugrálva. Igen, ez pont annyira abszurd, mint amennyire annak tűnik és mégis művelik. Alig hallhatóan hümmögök annak kapcsán, hogy minden feladatra kérni kell őket, maguktól ezek szerint nem megy számukra az átvállalásuk, de felébred bennem a gyanú, valószínűleg nem lett egyértelműsítve, hogy ez szükségszerű lenne. Ami Druet illeti, lehetőségem nincs a válaszra, amikor a páros felbukkan a betegszoba ajtajában. Tekintetemet rájuk viszem, ahogy halk hey köszöntést kapnak, jobbom tartásán pedig lazítok annyit, hogy az anyjuk kényelmesen felülhessen. Szemem sarkából viszont érzékelem, miként sápad el megint, amivel a képemet a lányokról rá viszem. - Minden oké? - Noszogatom meg kicsit az alkarját, amikor az egyszerre feltett kérdést kapom.
Lepillantok kezünkre, amikor megfogja. Mosolyom halványságát megtartom, tagadni sem tudnám, hogy milyen jól esik, hogy még ebben az állapotban is irántam érdeklődik. Kérdésére csak egyszerűen rázom meg a fejemet, hajam újra fülem mögé illesztve. Ezúttal mindkét oldalt. - Nem történt semmi rendkívüli, ami kívánta volna. Szerettelek volna megvárni vele – fordítok annyit a kezemen, hogy ujjaimmal fogjam meg az övéit, s szorítsak rá egy kicsit. – Majd ha jobban leszel, elmegyünk – kezdeményezem az elkerülhetetlen, pedig senkinek sincs fogalma arról, hogyha tehetném az örökkévalóságig titokba tartanám. Tudom, hogy ez képtelenség és lehetetlen is egyszerre, ezen érzésen mégsem tudok változtatni. - Ugyan, mit? – ráncolom a homlokom a képtelen sajnálkozásán és nevetem el magam haloványan. – Egy másodpercig nincs mit sajnálod – rázom meg a fejem. Ott vagyunk, ahol a part szakad. Bár ezúttal tényleg nem értem, hogy mit sajnál. Nincs rá oka, nagyon nincs rá. Semmi rosszat nem tett, amiért ezt kellene mondania. Szelíd mosolyomból is láthatja, hogy nem tartok erre igényt a részéről. Legalább is ezúttal nem. Sokat ezúttal mégsem tudok mit mondani erről, lassan peregnek a napok és a hetek most még, hogy bármit is tudnék mondani róla. Leginkább rémképeimet szeretném eltüntetni ezzel kapcsolatban. - Nagyon helyes – somolygom az ajkára, még mielőtt megérinteném őket. Most már csak tartanom kell magam hozzá. És neki is. Hogy őszinte legyek kíváncsi leszek, hogy melyikünk fog hamarabb megtörni a szokás hatalma előtt. Na meg leginkább, hogy meddig fogjuk kibírni. De ha ezen múlik, hogy újra ne kérjen elnézést, azért, miért nem jár, talán képes leszek kibírni. - Ugyan – tekintek fel rá, hallva morranását. Mellkasára jobban rásimítok. – Tudod, hogy vannak olyanok, akik csak csendben tudnak tanulni. És mégis, mennyi ideig tudok csendbe maradni, mikor valaki a közelembe van? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. Még ha a legjobb szándékommal is számolok, akkor sem sokáig. Még fél óráig sem. Akaratlan akarnék segíteni, ismer, tudja, hogy milyen vagyok. – Nincs ebben semmi rossz, Shane – rázom meg a fejem, halkan nevetve. Legalább is tehernek nem érzem, sem annak, aminek ő, már ha képes lennék elméjébe belelátni. Így csak a szavaira tudok hagyatkozni. - Ne légy szigorú, nem történik semmi olyan, amivel igazán gond lenne. Komolyan veszik a tanulást és a maximálisat akarják kihozni belőle – és egyik sem igazán megerőltető, főként nem a számomra. Így legalább szabadon tudok lenni a nappaliba és a saját teendőimmel haladni. Mely nem sok, de azért akad egy-néhány. A lányok érkeztével ülök fel, talán kicsit túl hirtelen is, mint terveztem, arcomból pedig kifut a vér. S ahelyett, hogy férjem is a lányoknak válaszolna, engem kérdez. Akaratlanul is rám irányítva mindenki figyelmét. Előbb tekintek rá, majd a lányokra. Drue már veszi is a levegőt. - A-aaa! – emelem fel kezem. – Csak hirtelen ültem fel – képedek el, teljes őszinteséggel. – A vérnyomásom zuhant csak meg, egek – pislogok rájuk nagyokat, fejem megcsóválva, miközben leszállok az ágyról, hogy áttérjek a szék kényelmességére. - Csak azért, mert az egészségügybe dolgoztok és tanultok, még nem kell minden mögé rosszat sejteni – puffogok orrom alatt, fejem újra csak megcsóválva. Talán ez az egyetlen család, akinek minden tagja képes lenne bolhából elefántot csinálni. - Nem mellesleg – folytatom, mikor Drue újra mély levegőt vesz, esélyt sem hagyva neki, hogy megszólaljon. – Apátok jól van – felfelé fordított nyitott tenyérrel mutatok az említettre, ki ágybeteg és aki miatt itt vagyunk. Nem mellesleg. – És nem szeretné, hogy itt töltsük az éjszakát… - De miért nem? – fordul vissza Darla, ezúttal apjához. - Tök kényelmesek a székek, kipróbáltuk! – vigyorogja rá szemtelenül Drue, én pedig csak tekintetem lehunyva, immár somolyogva csóválom meg a fejem. - Hadd maradjunk itt. - Légysziii. - Csendben leszünk! – teszi szívére a kezét Darla. - Már amennyire – látja be Drue, hogy erre még ő is képtelen lenne. Sokáig. – De igyekszünk, leginkább nem is zavarnánk, fel sem tűnne, hogy itt vagyunk. És hogy vagy? Hogy ment a műtét? – teszi fel újra a kérdést, amire az imént sem kaptak választ.
- Kérj időpontot. - Nem annyira valamikor a távoli jövőre függesztett majdként értem. Járni tudok, a többi meg egészen részletkérdés, nem szükséges hozzá, hogy nagyon jobban legyek, amire várni kell. Ráadásul ők ketten fontosabbak, ez ennyire egyszerű. - Elmegyek veled, ez nem fog visszatartani. - Fejemet balra billentve utalok a vállamra, még azt megelőzve, hogy esetleg megfordulna a fejében, egyedül küldeném, amit láthatóan nagyon nem akar, ha eddig várt. Ráadásul nem egyszer meg is fogalmazta óhaját, amit nem vonakodok teljesíteni egyetlen pillanatig sem. - Azt, hogy a délelőttjeid a mosdó fölé szorítkoznak ...meg a többi kellemetlenséget is. - Noha alapvetően nem felelősségem tudatában értettem együttérzésem kifejezését, hanem csak magának az őszinte gesztusnak, bár az is jogos, részem van benne valahol. Jobban azonban nem erőltetem a dolgot és minthogy korábban inkább ujjaim közé akasztotta a sajátjait, most viszonozom a puha szorítást egy röpke szekundum erejéig.(…) A lányok mentegetésére tett szándék alatt nem tudok megenyhülni irányukban, továbbra sem tetszik, amit művelnek és a saját életüket fogják rendkívül megnehezíteni, amikor kikerülnek a családi fészekből. Az égvilágon senki nem fog hozzájuk alkalmazkodni a két szép szemükért, ezt nekik kell megtenni és úgy egyáltalán nem készülnek fel erre az alapvetőségre, ha semmilyen szinten nincsenek velük szemben elvárások, csak és kizárólag engedmények. - Kénytelen lesznek megtanulni, korábban is ment már nekik. - Nem ugyanazt az álláspontot képviseljük, véleményem szerint csak rossz van ebben, az ellenkezőjére nem látok állítást. - Senki nem fogja ezt benyelni tőlük később sem és annál nagyobb lesz a csalódás és a döbbenet, ha nincsenek hozzászokva ahhoz, bizonyos keretek között alkalmazkodjanak. - Következésképpen ennek pedig itt fogok véget vetni és ideje lesz új szabályok bevezetésének is, ami akkor is elvárt, amikor nem vagyok épp otthon. Akármennyire is szigorúnak tűnik, az ő érdeküket fogja szolgálni, hosszútávon mindenképpen. A hisztibe meg senki nem fog belehalni, ami nyilván kíséri majd az elfogadását a felállásnak. Szeretniük nem kell, csak betartaniuk, azzal már megelégszem és vállalom az utálkozás tárgyának szerepét is. - A társadalom egy pillanatig nem fogja az igényeiket kiszolgálni, muszáj megtanulniuk azt, hogy a dolgok nem a kényük-kedvük szerint fognak alakulni. Ráadásul Drue esetében soha nem lesz olyan luxusban része, hogy egyetlen feladatra, nagy csendben koncentrálhasson. Az első kisebb műtéten néhány perc alatt fog kibukni ezzel az attitűddel. ...és Darla sem jár jobban, ha olyan oktatót vagy főnököt fog ki, aki egyszerre többfelé osztott figyelmet vár el. - Ezt szokni kell és kicsiben kezdődik, nem mély vízbe hajítással, hogy majd akkor és ott menni fog valahogy. Nem fog és ez teljesen garantált, ha olyan körülményeket kapnak most, ami később nem fog megtörténni. A szóban forgóak érkeztére az ajtó irányába fordítom kékjeimet, de perifériámon érzékelem miként tűnik el az ágyon immáron üldögélő arcából a szín. Ez pedig minden, csak éppen nem megnyugtató látvány. Míg magyaráz, szempáromat végig rajta tartom és jobban is örülnék annak, ha maradna és nem ülne át a fotelbe. ...de megteszi. A lányok csacsogásának végét pedig kivárom. Egyébként se lenne lehetőség, hogy bárhol megakasszam őket, meg értelme se nagyon. - Nem vita vagy megbeszélés tárgya a dolog. Kicsit még maradhattok, aztán hazamentek és otthon alszotok. - Részemről pedig ezzel lezártam a kérdéskört, többet nem fecsérelnék rá. - Kicsit nyúzottan és a műtétet most kivételesen végigaludtam, de amint látjátok, mindenem megvan, ráfoghatjuk, hogy jól ment.
Aprókat bólintok csak irányába, jelezve felé, hogy megértettem. Fogok majd időpontot kérni, akkor is, ha minden sejtem azt diktálja, hogy ne tegyem meg. Lenyelem a keserű békát ezzel kapcsolatban, tisztában, tudatában vagyok azzal, hogy nem húzhatom a végtelenségig. Tudom, hogy így is sokáig tettem meg és egy pillanatig sem élvezem a lányok elől titkolni. Mintha hazudnék nekik. - Jó -mosolygok rá, örömöm szelíd formájában jelezve irányába, hogy nekem rettentő sokat jelentene, ha ott lenne. Biztos támaszomként, tudom, hogy nem borulnék ki. Nem annyira, mint mondjuk nélküle tenném. Erős tudok maradni, ha arról van szó. - Tudjuk, hogy ez a természet rendje – csóválom meg fejemet. – Legalább is számos nőnél, néha irigykedem, akik enélkül ússzák meg az egészet – nevetem halkan. Ez ellen nem tudok mit tenni, sejtéseim szerint anyám épp eme kategóriába tartozik. Ő az a fajta nő, akit nem hogy nem tudnék elképzelni mosdó felé görnyedve, de igazságszerint nagyon terhesen sem. – De köszönöm – mondom még utoljára, mielőtt megejtenénk a kis paktumot. De ez most jár neki! Ha semmiségért kér elnézést, amiről nem tehet, akkor én is megköszönöm, hogy egyáltalán eszébe jutott a gesztus. Sok embernek eszébe sem jutna ilyen. Vállán egészen addig pihentetem fejem, mellkasán óvatosan simítva ujjaimat, amíg a lányokat érintő szabályozás fel nem merül témába. Fordulok annyira, hogy egyrészt, az ő fekvő állapotát ne akadályozzam, nekem még kényelmes legyen – már valamennyire – s állam vállának gödrébe temessem, ekként tekintve fel rá. Homlokomon számos ráncot barázdál, de ez nem a szavainak köszönhető, hanem ahogy feljebb elhelyezkedő tekintetét keresem. - Tudod, hogy csak addig kímélném őket ettől, amíg lehet – húzom el ajkaimat. Egyikünknek sem volt egyszerű gyerekkora. S amíg kicsik voltak, többször tudtam emögé az indok mögé menekülni, úgy érzem, lassan kifogyok ebből. Ahogy nőnek, ezen ösztönöm, hogy mindentől is megvédjem őket, mely csak vár rájuk a világba, le kell nyelnem. Kelletlenül húzom el ajkaimat. Mély sóhaj szakad fel belőlem, még mielőtt belépnének a csemetéink. - Így elmondva, azért jóval befogadhatóbb – jegyzem meg somolyogva, még mielőtt megzavarnának minket. A legnagyobb aggodalmam mindig is, hogy miként kommunikálunk egymással. Én tudom, ismerem Shanet, hogy zártsága ellenére megvannak a maga indokai. Lévén, hogy rettentő racionális még sok esetben logikus is. Vannak benne néha buktatók, de ezeket csak ritkán érem tetten. Leginkább akkor, ha önmagáról van szó. A lányok azért mások, ha csak úgy megtiltaná, abból semmi jó nem sülne ki, viszont vannak annyira értelmesek, hogy meg lehet velük beszélni. Remélhetőleg anélkül, hogy hosszabb szájhúzások alakulnának ki. A székbe átülve, halovány mosollyal az arcomon figyelem a lányokat, kik most némileg oldalasan állnak nekem. Róluk néha az ágyban fekvőre simul pillantásom, mosolyom elmélyül, ahogy őt nézem, majd vissza a lányokra. - Holnap mikor jöhetsz haza? – jön a következő kérdés Druetól, ki szemlátomást nem örül annak, hogy ki lett paterolva éjszakára innen. Segélykérően tekint rám, de csak a fejem rázom meg. Rám ugyan ne nézzen. Megszokhatta volna már, hogy ez a fajta taktika nálunk sose jön be. – Elmesélheted, hogy mi történt? - A Perdán lőttek meg? Vagy a Városba? Újra kirobbant a háború? – zakatolnak Darla szájából a kérdések, tekintetét pedig aggodalom szövi át. Szemöldököm lágyan ráncolom csak össze. Ez nem vall rá. – Azt mondta Svet anyja, hogy újra kirobbant a háború, de mindent elhallgatnak erről – magyarázza meg kérdését. Ösztönösen egyenesedek ki a székbe, hajolok kissé előre. Ez nekem is új.
Az időpont kérdését megbeszéltnek tekintem, úgy veszem ő is és tulajdonképpen számítok arra, hogy másnap már az kerül szóba melyik napon és mikorra kell megjelennie. Én pedig ott leszek vele mindenképpen. Ami pedig a hozadékát illeti az állapotának, amennyire természetes, éppen annyira tisztában vagyok vele, mennyi és miféle kellemetlenséggel jár az egész. Bár azzal is, külső szemlélőként soha nem fogom igazán megérteni vagy, ha úgy tetszik átérezni, ami nyilvánvalóan lehetetlen volna. Köszönetnyilvánítására apróbbat biccentek felé, noha úgy hiszem, igazán nem történt olyan, amivel kiérdemeltem volna. Miattam is ott van benne az a növekvő élet, a legkevesebb, hogy legalább kifejezem együttérzésemet, még ha az a maga formájában kifejezetten suta is. Azt érzékelem milyen módon helyezkedik, hogy jobban lásson, laposan felé pislantok ugyan, de hosszasan nem tartom fent a szemkontaktust. Nem ő az oka vagy a téma, amiről szót ejtünk, egyszerűen csak kevéssé esik jól ebben a szögben tartani a fejem vagy hosszasabban ilyen módon függeszteni rá kékjeimet. - Igen, tudom, de ha hirtelen mély vízbe hajítják őket, ahol minden elvárás a szöges ellentéte a megszokottnak, az sokkal rosszabb lesz nekik, mintha már van benne tapasztalatuk, mi vár majd rájuk. - Értem és megértem az ösztönös védelmezését és tisztelem is, de ezen a ponton a lányaink érdeke kívánja meg azt, hogy több szigor és határ kapjon szerepet az életükben, mint eddig. Később csak több lesz belőle, nagyobb nyomás és megfelelési kényszer alatt. Egyszerre pedig túl sok lenne minden együtt. Azt, hogy a lányoknak miként tálalom, egyelőre még nem tudom és nem is nagyon vonzz a gondolat, hogy most gondoljam ki. Nem menne és nem is akarom. Ráadásul a szóban forgók tulajdonképpen végszóra özönlenek be és ugyan a mellettem lévő csak késleltetve szökik ki az ágyból, végül csak megteszi, nem csupán átvitt értelemben, de szó szerint is több helyet adva át a lányoknak. Igazából látható lenyomata ez annak, ami jellemzi és amiről épp az imént ejtettünk szót; túl sokat ad át a kedvükért nagyjából mindenből. A kapott kérdést hallva szőke tincsekkel keretezett arcú lányomra vezetem a pillantásomat. - A reggeli vizit után, amint megvan a zárójelentés. Valamikor a délelőtt folyamán. - Ha nagyon akarnám a kollégákkal nyilván megbeszélhetném, mikor is legyen azaz akkor pontosan, de nem ragaszkodok hozzá. Majd a saját tempójukban elérnek ide, különösebben nem izgat, hogy egy-két órával előbb vagy később mehetek el. Egyébként is rengeteg időt töltök idebent, semmi problémám a hellyel. A következő kérdésre szívdobbanásnyi szünet ideje alatt csukom le, majd nyitom ki a szemeimet újra. - Sajnálom, de nem lehet. - Ha jelen esetben egyébként mondjuk beavathatnám őket, akkor sem számolnék be a történtekről. Más kérdés, hogy ez egyáltalán nem opció sem így, sem pedig úgy. Ahogy a másik lányom ragadja magához a szót és húzza ezzel együtt felé a szempáromat is, úgy gyűr egyre értetlenebb ráncokat a homlokomra az, amit hallok. - Nos, azt nem tudom, hogy ez a Svet, illetőleg az édesanyja honnan szerzi az információt, de egyáltalán nincs szó semmiféle eltitkolt, kirobbant új háborúról. - A gondolat abszurditását egyelőre eleresztem, azt még megértem, hogy a lányokat esetleg aggasztják a hallottak, szinte gyerekek még, érthető a reakciójuk és, hogy rákérdeznek. Ha viszont egy felnőttől jön ez, neki már kevesebb a mentsége, de azt meg nem méltatnám. - Meséljetek, hogy haladtatok a tanulmányokban az elmúlt hetekben? - A téma terelése nem csak a kézenfekvőségén alapszik, hanem azon is, fáradok és jobban élvezném, ha nekem kellene kevesebbet jártatnom a számat.
Mikor laposan felém pislog, még ha csak a pillanat tört részéig, ajkamra szelíd mosoly kúszik, elmélyül. Ujjaimmal akaratomon kívül simítok jobban mellkasára, maga a mozdulat igazából fel sem tűnik olyannyira ösztönszerűen keletkezik. Mosolygok még, amíg bele nem kezd, aztán csak akaratlanul húzom el ajkaimat. Nem miatta, nem is amiatt, amit mondd, mert azzal tisztában vagyok. A rendszerünk rugalmatlansága, merevsége, vagy épp kegyetlensége miatt. Tudom és tisztába vagyok mindazzal, amit mondd. Nagyon is, pont én ne lennék? Mindketten ebben a szellemben nőttünk fel. - Tudom – mondom halkan. – Tisztában vagyok ezzel, mégis… - sóhajtom el magam végül megadóan. Vannak dolgok, mikből nem engedhetünk, az ő érdekükbe. Szívemet mégis ezernyi darabra töri, minden hasonló eset. Egyszerűen csak borzasztó. Mert ez épp nem olyan hatalmas dolog, melyet megvonnék tőlük, ráció abban, amit Shane mond… Oh, hogy még ilyenkor is racionális tud maradni. A tulajdonság, amit irigylek és tisztelek. S amely én sose leszek. A lányok betoppanásával helyezkedek, hogy átüljek a székre, melyben eddig is ültem. Az apró intermezzo pedig mindenki szempárját rám vonzza. Hamar túlesünk rajta, bár Drue arcán látom, hogy lennének még keresett szavai a történtekhez, ezt időbe elfojtottam benne. Amúgy is, most elsősorban az apjuk miatt vagyunk itt. Mindannyian, ne velem foglalkozzanak. Azt megtehetik az év bármely napján. Hagyom, hogy jobban odaférjenek hozzá. A szín az arcomba lassan költözik vissza és tekintek rájuk, fejem félrehajtva. Mosolyogva. - Igen korán, nem kellene még pihentetned a sebet? – húzza össze szemöldökét szőke angyalom. Szinte hallom a fogaskerekeket, amint tanulmányaiban keresi a választ. – Volt kimenete is a sebnek? – teszi fel a kérdéseket, mintha már profi szinten értene hozzá. Valójában csak aggódik az apjáért és az eddig megszerzett tudását próbálja valamilyen formában érvényesíteni. Ettől függetlenül hangjába nincs számonkérés, leginkább meglepetés. Ezúttal nem vitatkozni kíván, csak megérteni a folyamatot. Ajkait enyhén húzza el a visszautasító választ hallva, fejét előbb csak lehajtja. Nem fog többet kérdezni, ujjaival mégis az ágy szélén babrál. Nem fog kérdezni, de kíváncsi. Fejét akkor emeli fel, hogy átható pillantással nézzen apjára, amikor Darla felteszi a kérdésözönét. Jobban kiegyenesedem ültömbe, érzem, hogy szívem ritmusa megszaporodik. Nem szeretem, mikor lányaim fejét ilyenekkel traktálják és még csak azt sem kérhetem rajtuk számon, hogy miért hiszik el? Természetes, hogy aggódnak Shaneért. Elevenen él emlékeimbe az a nyolc hónap… - De elmondanád, ha lenne? – kérdezi kipirult arccal kisebbik lányom. Zavarát kérdésének szemtelensége okozza, mégis erre most szüksége van. A viszonyuk az utóbbi időben nem volt könnyű – vagyis most inkább javult – de azt sose mondhattam el, hogy ne aggódták volna magukat szét, ha tudták, hogy Shane veszélybe lehet. Az apjuk és végtelenül szeretik… - Ühm, jól. Összevonták a patológiát és a patológiai műtéttant. Kipróbálnak velünk egy új rendszert, hogy úgy hatékonyabb lesz-e, azt mondják, hogy ezzel is időt spórolnak nekünk – kezd bele Drue, az aggodalom noha az arcán honol, lelkesedése kezdi jobban átvenni a helyét. Enyhén az ágy felé dőlök a székben. Kezemmel puhán simítok végig Shane lábán, kezem a takaróval fedett részen tartom, ujjaimmal apró köröket rajzolok. – Sokan panaszkodnak érte, de szerintem élvezetes. Amit rögtön megtanulunk, azt majd rögtön láthatjuk is. Persze az még egy hét, hogy be is engedjenek a patológiára. Az alapokat nagyon megkövetelik, azt mondják, hogy nagy a nyomás – vonja meg a vállát lányom, szemmel láthatóan ő ezt nem érzékeli. Pedig abban mindketten biztosak lehetünk, hogy soha nem megy úgy el egy órájára sem, hogy ne lenne maximálisan felkészülve. - Nekünk el kell dönteni lassan, hogy mely irányba szeretnénk tovább menni. A genetikára keveseket vesznek fel és mindenki oda akar szinte menni – mondja csendesen Darla. – De gondolkozok a bioinformatikán. Oda kevesebb a jelentkező, leginkább az adatgyűjtők mennek, de ők nem feltétlen tudják, hogy mit keressenek.
Mellkasomra simuló keze után nyúlok, meggondolatlanul a ballal, akaratlan húzódik a seb és jelzi, mennyire nem vette szívesen a kivitelezést, megrándul egy izom a képemen, de mégsem hagyok fel a mozdulattal. Tudom, hogy gyakran – leginkább mindig – nyersen fogalmazok és talán érzéketlenül is hangzik mindaz, amelyek mögé nem húzok magyarázatot, nem csupán a lányokkal kapcsolatban, úgy általában is. Azt azonban tudnia kell, hogy soha semmit nem véletlenszerű, hirtelenségből szedett, logika nélkül, a levegőből kapok elő, különösen akkor, ha róluk van szó. Próbálom jobban körülírni, a mögöttesbe beavatni, miért lesz egyszerűen kényszerű változtatni velük kapcsolatban, már amennyire ez a mostani állapotomban megy, kifejezetten az ő érdekükben. Hallom, amiként azt válaszolja, tudja, tisztában van ezzel és felfogom a hezitálása nem dac velem szemben. Finomabban szorítok rá a kézfejére, fájdalmat még nem okozva, valójában a közelében sem járva annak. Megértem, tényleg meg és tiszteletben is tartom, miként óvná, védené őket, de előbb-utóbb be kell látnia, azzal nem segíti egyiküket sem, ha kizárólag elfogadással van velük szemben, elvárással, azonban nem vagy csak kevéssé. A beszélgetés fonala a közelségével azonban akkor kerül felfüggesztésre, amikor az említettek belépnek a helyiségbe, hogy aztán rövid úton vegyék uralmuk alá a beszélgetés fonala mellett a hangulatot egyaránt. Drue kérdése mély lélegzetet szakít a mellkasom mélyére. Érzékelem, hogy sokkal inkább az aggodalom beszél belőle, semmint más egyéb, mégis felfedezek némi arroganciát kotnyeleskedő szavaiba ültetve, amelynek létezésével valószínűleg egyáltalán nincs tisztában. Nagyon nehéz évek fognak még rá várni. - Magához a pihentetéshez nincs szükség kórházi felügyeletre. - Mondjuk, ha sebláz lép fel, akkor változna a bevett protokoll, de odáig nem szaladnék, amíg egy adott lehetséges kimenetel nem jelentkezik, teljesen felesleges miatta aggódni, nem is vagyok rá hajlandó. Sem orvosként, sem pedig páciensként - ...és igen, keresztül ment rajta a golyó. - Toldom végül az előzőekhez, egyáltalán nem titok, ráadásul maradandó nyoma van a vállam mindkét oldalán a történteknek, ha nem kérdezett volna rá, hamarosan magától is össze tudta volna rakni a képet, csak abból, hogy otthon azért előfordul, látnak felső nélkül is. Az viszont már nem ezen kalap alá tartozik, hogyan is lett vagy inkább miért lőttek meg. Nem beszélhetek róla, nem is fogok és ha megtehetném se kapnának választ erre. A tudatlanság sok szempontból ad biztonságot és jelenleg egyiküket sem – beleértve az anyjukat is – szeretném belőle kirángatni. Láttam milyen következménnyel sújtotta a fotelben ülőt, mikor kikaptál a lába alól ezt és eszemben sincs ennek kitenni őt még egyszer, a lányaimat pedig pláne nem. Ha rajtam múlik, a nejem se kapott volna belőle kéretlen ízelítőt soha. A kérdés hallatán a szemréseim valamelyest összébb szűkülnek, kissé értetlenül állok felette ugyanis. - Ha háború robbanna ki megint, valószínűleg előbb tudomást szereznétek róla, minthogy nekem esélyem lenne elmondani. - Azért a katonaság olyan szintű mozgósítása, amelyet a három évvel ezelőtti események követeltek, nem olyasmi, amit nagyon titokban lehetne tartani hosszútávon. Különösképpen, az önmagát az igazság hangjának definiáló, terrorista szervezet mellett, akik így vagy úgy megtalálják a módot arra, hogy kéretlenül rémisztgessék a lakosságot. A témát átlépve érdeklődök olyanról, amely sokkal inkább le kellene kösse a gondolataikat, mint bármi más. Sokkal inkább, mint a sületlen hülyeségek. Őket hallgatva, bár figyelek rájuk és tényleg érdekel is, ami mondani- és megosztani valójuk akad, nem tehetek róla, egyre nehezebben tartom meg a fókuszomat. Bármennyire is szimpatikusabb volna úgy átlépni a velem történteken, mint egy köröm beszakadásán vagy náthán, annál jócskán többet kivett és -vesz belőlem az egész. Következésképpen, egyre ritkábban és egyre kevesebbet reagálok a beszámolókra, a végén már csak inkább hümmögésfélét vagy ahhoz valami nagyon hasonlót. ...egészen addig, amíg ki nem üt a fáradtság.
[Néhány nappal később] A sérülés és a környéke még mindig fáj, húzódik és baromi idegesítően viszket is, de napról napra javul. A fertőzés teljesen megszűnt, húzódnak a sebszélek. Kötés még van rajta és azt nem állítanám, hogy feltűnt volna, jóval kellemesebb lenne elviselni – mert nem –, de tisztában vagyok azzal, hogy gyógyul és ez a lényeg. Hetekre vagyok még attól, hogy teljesen helyre jöjjön és csak a helye emlékeztessen a történtekre. Sietni azonban nem sietek. A felépüléshez azonban szinte teljesen otthon marasztalásra ítéltettem. Az oktatás egyelőre az egyetlen, amit végezhetek. Panaszom nagyon egyébként nem akad, csupán annyi, nem olyan nagyon rég volt benne részem és ennyire azért nem hiányzott egy újabb, ráadásul hosszabbra nyúló, ezt leszámítva azonban, tényleg elvagyok, mint más a langyos a vízben. A kórházi marasztalást követően, az első napon visszaállt a rend otthon a lányok összevissza tanulásával kapcsolatosan, nagy feneket mondjuk nem kerítettem neki a magam részéről, a szobánkból viszont egy az egyben kiszorultak – akár tetszett ez nekik, akár nem –, kénytelenek másképpen megoldani a felkészülést. Druenak és az az évfolyamának megkétszereződött viszont az elvárt tananyag mennyiségének benyalása, rövidebb idő alatt, mint eddig – jelentősen megcsappantva a szabadidejüket –, nem titkoltan azzal a szándékkal, nagyobb nyomás alatt teljesítsenek. Ez nem különleges vagy extra, része a metódusnak, nem mindig és főleg nem kiegyenlítetten követelek tőlük, okkal. A több, mint elég felszabadult idő miatt könnyen sikerült rögtön az első, Dr Lane által ajánlott időpontra elígérkeznem Clara mellé, ha már mindenképpen szerette volna, hogy elkísérjem. Nem esik nehezemre, tulajdonképpen még mondhatni, várakozással is álltam elébe, abból a szempontból, az elmúlt hetek alatt tulajdonképpen nagyobb változások mentek végbe, azon túl, egyébként miként viseli a kellemetlen kísérők jelentkezését. A lányok mondjuk még nem tudják, de lassan időszerű lesz, a gyomorrontás nem sokáig fogja megállni a helyét, ha nagyon kíváncsiskodni kezdenének. A kitűzött időpontban az ikrek valamelyik órájukon és hacsak az anyjuknak nem akadt egyéb programja, akkor együtt indulunk a rendelő felé. A karom pihentetését szolgáló rögzítő anyagot az esetek nagyon nagy százalékában használom, nem vagyok a saját magam ellensége, előbb gyógyul, ha nincs erőltetésnek kitéve. Amikor nem, akkor csak azért, mert épp nem esik jól – leszámítva egyetlen esetet, aminek nem a kényelemhez volt köze –, elzsibbad az ugyanabban a pózban tartás folyamatosan, néha kell az izmoknak a változtatás, de az nem eszetlenül. Jelenleg rajtam van. A doktornővel nem csupán a lányaink születése vagy Clara miatt állok ismeretségben, a különböző szakterületünk ellenére mégiscsak kollégák vagyunk és két esetnél közös páciensünk is akadt már, az ember könnyedén megjegyzi, mikor implant- végtagot műt várandós nő esetében. Alapvetően a feleslegesen invazív eljárások átütemezésre kerülnek, ha egy magzatról is szó van, kivételek azonban, extrém feltételek fennállásakor előfordulnak, nyilván ritkán. Éppen ezért maradt meg élesen a számuk, Annával összedolgozva. A rendelő várótermébe érkezéskor, automatikusan fordulok a szőke tincsek gazdája felé. - Ülj le, intézem a többit. - Az elektronikus bejelentkezést néhány érintéssel letudom, név, foglalt időpont, megjelent. A lényege pont az, aminek tűnik, jelzi a rendelés felé, megérkezett a páciens, odakint vár a sorára és mivel híve vagyok a pontosan érkezésnek – most és mindig – nem tart soká, mire megjelenik a neve az elektronikus kivetítőn, jelezve, mehetünk. Magam elé engedve lépek be mögötte az ismerős helyiségbe, az összes rendelő nagyjából ugyanúgy néz ki, nyilván a segédeszközök egy része más, specializációtól függően. - Clara, Doktor, gyertek-gyertek, foglaljatok helyet. - A nagyjából tíz évvel idősebb nő kedvessége és barátságos, mosolygós fogadtatása nem kizárólag nekünk szól, ahogy az évek alatt megismertem, nagyjából mindig ilyen. Akkor is, amikor keményem megköveteli és kiharcolja, ami a betegének a leginkább kell, abban ugyanis nem ismer könyörületet. - Doktornő. - Biccentek felé üdvözlésképpen, de ebben is előzékenyen a nejem után, jelenleg én vagyok itt ugyanis a kibic. A plusz egy fő. - Hogy van Darla és Drue? - Közvetlenül kezd társalgásba, nekem pedig nem sok szándékomban áll beleszólni, hagyom a lányok egymás között tudják le, ráadásul a megnyugtatásként szánt, a helyzetet komfortosabbá tenni hivatott felvezető egyáltalán nem nekem szól. - Drueról mostanában csupa jót hallok, élen jár a csoporttársai között. Nagyon remélem, hogy lesz szerencsénk egymáshoz. - Neki különben el is hiszem, hogy valóban így gondolja és nem csak udvarlásnak szánja a szavait. - Nos, azt beszéltük, hogy sejted, miért vagy itt, de a férjedet ismerve, már nem csak sejtitek, igaz?! - A kérdést ugyan a saját páciensének teszi fel, de egy ponton én is megkapom a pillantását. A csevegésen túl úgy tűnik, lassan, de biztosan el is értünk ahhoz, ami miatt itt vagyunk. Mármint én a legkevésbé, de részben azért nyilván mégis. Lassan megvonom a vállamat, nem tagadom, ha már volt rá lehetőség, nyilván nem vártam volna én sem eddig, a szóban forgó meg gondolom még kevésbé. Letagadni minden esetre nem fogom, nem lenne értelme. - Hányadik hétben jársz? - Nem sokat kertel, közben a pdan elkezdi a hallottakat feljegyezni. - Te meg ott a nagy csendesség legközepén, halljam, milyen prognózist állítottál. - Fel sem pillant, előbb megvárja Clara válaszát, utána azonban nem hagyja, hogy megússzam, kimaradjak a dologból. Kis híja, hogy megeresszek egy szemforgatást, de végül megállom. - Szeptember 19.-én, az ultrahang alapján, 2.85mm-es petezsákban betöltött öt hetes ébrény, az ektoderma, mezoderma és endoderma teljesen ép, kóros elváltozás nem volt látható és egyelőre a velőcső kialakulásának kezdete sem. Május 8.-a lesz a betöltött 38. hét és a terminus várható időpontja. A vérkép alapján a B12, D, Magnézium és Jód értéke az alsó határértéken mozgott, pótlást kapott. - A kissé talán rideg ledarálás nem jelenti azt, hogy ennyire magamtól eltávolítva kezelném az egész helyzetet. Viszont egyszerűen így helyes és kész. - Ha valamikor szakterületet váltanál, ugye tudod, hogy itt mindig szívesen látlak, nem csak az átképzés idejére? - Somolyog az orra alatt a doktornő. - Ezt már megbeszéltük. - Ahány alkalommal találkozunk, annyiszor hozza fel. Mindegy, ez most a legkevésbé lényeges. - Remélem azt is elmondta neked, hogy ezek mindegyike teljesen rendben volt, ahogy annak lennie kell. - Fordul vissza hirtelen Clara felé. Nos, akkor igen gyorsan igen más irányba szaladt el a beszélgetésünk, annál nem nagyon jutottunk tovább, minthogy van és a vérképe nem a legkielégítőbb. - Csinálok egy teljes vérképet, néhány szűrést elvégzünk, elküldeném genetikai vizsgálatra a mintát, csak a biztonság kedvéért, illetőleg ránéznék én is egy ultrahanggal, továbbá kiírlak fogorvosi-, belgyógyászati vizsgálatra és EKGra, továbbá, ha szeretnétek tudni a nemét, akkor egy kromoszóma tesztet is csinálhatunk. Már ha ez így rendben van mindkettőtök számára. - Ugyan belefoglal, mert itt állok, de érezhetően nem nekem szánja a felsorolást, érthetően. Nem hibáztatom érte, neki Clara a páciense, a helyében én is ugyanígy csinálnám. Egyébként meg a részemről tök rendben van mindez így, a rábólintás azonban nem az én dolgom lesz.
Érzem, ahogy baljával fog rá kezemre, melyet mellkasán tartok. - Hé – emelem fel fejem, hogy ránézhessek. Arcának vonásait figyelem. Nem kellene megerőltetnie magát, nem egy friss műtét miatt. Azt mégsem mondanám, hogy nagyon zavarna a gesztusa, elvárni mégsem tenném meg irányába. Nem most, nem így. Végül egy nüansznyi ideig visszatérek vállához, belebújok ölelésébe, csak addig, amíg a lányok be nem térnek. Így is oly kevés ez az idő. A régen is feszített érzést újra érzem bensőmbe. A rendszer nem kegyes és soha, de soha nem szerettem volna, ha a lányok ezt első kézből tapasztalják meg. Szívem szerint egy pillanatig sem kellene, az életben, ám ilyen gyökeres változásokat szerény személyem soha nem fog tudni eszközölni eme világba. Mélyről jövő sóhaj szakad fel tüdőm zártságából és pecsétlem meg vele eme beszélgetést. Meglehet, hogy ezt csak én élem meg rosszul, az én szívemet fogja darabjaira szaggatni, ők kevésbé fogják így érezni. A széken ülve hallgatom csendesen őket, az aggodalom csak pillanatokra önt el. A válaszadások idejére mégis Shanere tekintek, látom vonásain a meggyötörtséget, fáradalmat. Orvosának szavait hallom újra elmémbe. Szívemet összeszorítja az aggodalom hálója. - Ooh – feleli Drue a szavaira, majd úgy dönt, hogy inkább csendben marad. Ajkait jobb oldalra sűrűsítve csücsöríti, szemlátomást jár még más is a fejébe. Eme dolgot mégsem osztja meg velünk, apja melletti falszakaszon akad meg végül tekintete, mindaddig, amíg húga magára nem vonja a figyelmet. Megszerzésének okát nem faggatják, bármennyire is megértem kíváncsiságukat. Sose tudjuk igazán, hogy szeretnénk-e tudni, vagy épp nem, mi történik azzal, ki fontos nekünk. Történjen velem bármi, szeretnék tisztába lenni, hogy férjem hova megy és várhatóan mikor tér haza. Küldjék bárhova. Régen megbarátkoztam hivatásával, soha nem szólnám meg érte. Sem őt, sem pedig mást. - Nem akarnák eltitkolni? – pislog parányit csepp lányom, hangjából a végtelen aggodalom hallatszódik ki. Az, amely azóta kíséri nyomon életünket, hogy alig három évvel ezelőtt eldördült az első fegyver. Mely azóta is kísért minket, mégha olykor kegyesen meg is feledkezünk róla. Szemeit végül lesüti, s ha nem is kap választ, akkor sem firtatja már tovább. Ehelyett inkább rátérnek arra, amely az utóbbi heteiket foglalja le. Majdhogynem mindenről beszámolnak, ami hirtelenjében eszükbe jut. Tanulmányaik, melyeket élénken mesélik, de beszélik is meg egymással. Leginkább, hogy az egyikük miért tartanak teljesen más irányba, mint az egyikük. Mintha egyébként ezeket nem beszélnék meg napi szinten. Na meg a tanárok adta kegyetlennek ható határidőket, miket aztán játszi könnyedséggel ugranak meg. Csak addig szoktak aggódni, amíg be nem fejezik- bőven a határidő előtt. Utána meg unatkoznak, s akkori szabadidős tevékenységükről is nevetve, mosolyogva számolnak be. Olykor én is közbeszólok, de csak hogy nevetéssé varázsoljak egy-egy puffogó szakaszt. Drue az ágy szélének támaszkodik, Darla csak áll tovább, kezeit mellkasán fonja keresztbe, máskor meg beszédesen gesztikulál. Meleg mosollyal az ajkamon figyelem őket, majd pedig Shanet, ki egyre kevesebbet szólal meg, mígnem szemei végleg le nem csukódnak. Legalább is erre a napra. Finoman érintem meg lányom karját, miközben előre hajolok a székbe. - Menjetek haza. Nem hiszem, hogy reggelig felkel – mosolygok rájuk, s látom, hogy mindketten mozdulnak, hogy tiltakozzanak. – Nemsokára megyek én is. Eme témába ne vesszünk vele össze. Vigyáznak itt bent rá – felelem nekik. Kelletlenül, ajkaikat elhúzva egyeznek bele. Közel hajolnak hozzám, két oldalról csókolnak meg. Majd ugyanezt teszik apjukkal is. Oh, hogy ébrenlétükbe miért nem tudnak így viselkedni velük? Hangot mégsem adok ennek. A széket közelebb húzom az ágyhoz, arra könyökölve figyelem nyugodt arcát. Jobb kezét újra kezeim közé veszem, enyhén emelem csak meg. Puha csókot ejtek ujjaira, hogy aztán arcom simítsam hozzá. Némán figyelem így, mígnem lelkem lassan nyugszik meg. Jól van, itt van. Nem lesz semmi baja, mindaz, ahogy reagált nem végzetes, még ha nem is tölt el senkit sem jó érzéssel. A másodpercek percekké nyúlnak, az idő lassan vánszorog, fáradtságot mégsem érzek, mígnem egy pislogássá indított szemhéjlezárást véglegessé nem válik… Alkarjaim simulnak az ágyra, arcom a tenyerébe simul, ujjaim alkarján simítanak végig. Mégha kényelmetlennek is tűnik az összegörnyedt testtartásom, mégis jobban alszom, mint az elmúlt hetekben bármikor. Mindaddig, amíg finom, mégis határozott ujjak meg nem érintik a vállamat. Mélyen szívom be a levegőt, ahogy felébredek. Fejem emelem meg, szürke íriszeim összehúzva emelem meg, az időközben jócskán lesötétített betegszobába. Elegáns kosztüm szegélyeit fedezem fel a jobbomon, kiegyenesedéssem járó mozdulat fájdalommal jár, halkan, kelletlenül nyögök fel, jelezve a zavaróm felé, hogy igazán kellemes alvásból lettem felkeltve. - Clarám – simul anyám keze vállamra, mikor végre hangokat is képes vagyok felfogni. Felsandítok rá, egy mélyről jövő ásítást nyomva el. - Mama, mit keresel itt? – tekintek a továbbra is alvó Shanere, majd vissza rá. Mennyi lehet az idő? Letekintek kezemre, hogy megnézzem, Mrs. Cambridge meleg, puha ujjai állam alá simulnak, kényszerít, hogy feltekintsek rá. Megteszem néma kérésének, mégsem örül annak, amit ott lát. Nem először fedezem fel rajta a lezárás óta, hogy megjegyzései magába tartja. Hüvelykujjával simít végig fáradt arcomon, melyen gyűrődések nyomait fedezi fel. - Ideje hazamenned. Pihenésre van szükséged – közli nyugodt hangján. Fejem elhúzom és Shanere tekintek. S mintha csak kitalálná gondolataimat. – Itt maradok vele egy ideig. Nem lesz egyedül – ajkaim kelletlenül húzom el én is. Mégis tudom, hogy vitába keverednénk, ha most nem tenném meg. A kérése ellenére. Lassan tápászkodok fel, s amíg férjem felé hajolva ejtek puha csókot ajkaira, szülőm úgy fordul el, mintha illetlen dologtól kívánná magát megkímélni. Kap még anyám is egy puha csókot arcára. - Köszönöm – suttogom arcára, karján puhán simítok végig és hagyom őket magukra. Az ajtóból még egy pillanatra visszafordulok, figyelem, ahogy feszes valójában, miként foglal helyet az amúgy kényelmetlen széket. Fülemben csengenek kelletlenség szavai, hogy mégis miként lehet ilyenen hosszú távon ülni. Ennek ellenére megteszi, vejéért. Ajkamra meleg mosoly költözik mielőtt távoznák. Mrs. Cambridge, hiába nyúlik éjszakába a látogatása nem marad hajnalig. Alig fél, egy órát virraszt Shane mellett. Ritiküljéből végül egy digitális kártyát vesz ki, mely évtizedek óta járja már körbe a családot. Épp annál pihen, akinek aktuálisan ajándékozzák. A digitális felületre cirádás betűkkel írja fel jókívánságát, s nevét. Nem a teljeset, ezúttal megelégszik a Margarettel. Az ágya melletti asztalra helyezi. Egyenes háttal áll fel helyéről, figyeli a békésen alvó férfit. Elméjében számos gondolat kering, hangot ezeknek most ő sem ad. Megtartja magának. Elegáns léptekkel fordul meg és hagyja magára férjemet, hogy a maradék órában zavartalanul pihenhessen.
{Néhány nappal később} A következő napok a változás szelét hordozták magukkal. Ami azt illeti a lányok elég jól vették a kiutasítást a hálónkból. Morgásukra hamar ellenszert találtam, mégpedig cukkolásukat. Minél többet morogtak, annál jobban kellett elviselniük ölelkező anyjukat. Melynek karjából egyre inkább menekülnek. Én pedig nevetve kínoztam őket ezzel. Már amikor épp nevetni volt kedvem. Leginkább a késő délutánjaimat, estéimet jellemezte ez. A napom első órái arról szóltak, hogy a rosszullétjeimet leplezzem, visszanyeljem őket, addig a pontig, amíg a lányok ki nem tették a lábukat a lakásból. Amint pedig ezt megtették, késlekedés nélkül vonultam vissza a fürdő irányába. Belátom, voltam abba a pillanatba, amikor könnycsepp gödült végig arcomon, ahogy a sav marta a torkom, mikor azt kívántam, hogy nem akarom többé átélni gyormom felfordulását. Ekként talál otthon, vagy épp maradt velem otthon, akkor is, amikor az időpontra kellene mennünk. A kád szélére simított karokkal, fejem azon pihentetve morgok halkan csak azon a finom javaslaton: ideje lenne elkészülnöm, hogy elindulhassunk. Végtelenül kimerültnek érzem magam – pedig igazán még csak el sem kezdődött az egész. De ezt betudom annak, hogy szervezetem megsínyli az új élet növekedését. Elkínzott arccal tekintek fel férjemre, szinte némán kérlelem: nem lehetne, hogy Dr. Lane idejön? Nem, nem lehetne. Mélyről felszakadó sóhajjal tápászkodom fel fürdőm kövéről, benne kapaszkodom meg, amíg áttántorgok a hálóba. Csodával határos módon, igen könnyedén sikerül elkészülnöm. Mire elindulunk a klinika irányába, legfeljebb már csak arcom viseli magán rosszullétem lenyomatát. A váróba, amikor felém fordul, hajam simítom fülem mögé, szelíd mosolyt viselek arcomon, smink most aligha ékesít. Sem időm, sem kedvem nem lett volna hozzá. - Rendben – a köszönömöt csak azért nem teszem hozzá, mert elevenen ég bennem a minapi fogadalmunk. Pedig nyelvem hegyén van. Talán neki is hála, hogy sikerült időbe érkeznünk, sokat pedig nem is kell várni. Szinte csak leülök és már jelenik is meg a nevem. - Na persze, tornáztass még – jegyzem meg galád mosollyal ajkamon. Hangomba ott az evődés, a többi részét pedig visszanyelem, amint belépünk a vizsgálóba. - Szép napot – köszöntöm széles mosollyal örök nőgyógyászom. A lányokon kívül is évi rendszerességgel látogatom meg. Sokat pedig nem is késlekedek és leülök a pácienseknek tarott székek egyikére. Csodálkoznék, ha Shane követne ebbe, sokat pedig nem tévedek. - Kamaszok, de azt rettentően – nevetem jókedvűen. – Nyugtass meg, hogy hamar végetér ez a korszak – hajtom fejemet enyhén csak félre. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy minden szülő életében a legkínkeservesebb időszak épp ez az átmeneti. – Örülök, ha csak jót hallok róluk – mélyül el mosolyom, szinte már szeretetteljesen tekintek a doktornőre. Nem tehetek róla, rettentően büszke vagyok, amikor a lányaimat dicsérik. Oly nagy hibát talán mégsem követtem el nevelésük közepette velük. Kérdését hallva, szórakozottan préselem össze ajkaimat, hogy elnyomjam szélesedő mosolyom. - Szeret a saját szemének is hinni. De jobb a bizonyosság – felelem neki végül, ahogy tekintetét újra rám veti. - Mh – ráncolom össze a szemöldököm, ahogy gyorsan utánaszámolok annak, amit Shane is mondott akkor éjjel. Nem éppen figyeltem akkor rá, gondolataim nagyon másfelé jártak. – Hetedik, nyolcadik? – kérdezem bizonytalanul, a végén férjemre pillantva, hogy segítsen ki ennek a megválaszolásában. Részben ezért is hoztam. De tényleg csak részben. Az újabb megjegyzésére újra csak feltörő mosolyom palástolom, mégis, ahogy megszólal Shane, szinte hitetlenül pillantok rá. Mintha egy tankönyvből olvasná fel, vagy csak egy előadást tartana. Ajkaim enyhén elnyílnak, már-már arcomra van írva: hát így beszélsz a gyerekedről? Így tekintek rá, amíg meg nem beszélik: Shaneből nem lesz nőgyógyász. - Ezért is hoztam magammal – fordulok vissza széles mosollyal ajkamon. – Hogy lefordítsd, hogy mit mondd. És fordítva, te mit mondasz, mert általában az alany, kiről szó van, egy szót sem ért – nevetem el magam, fejem enyhén megrázva, szemem sarkából pillantok csak egy szívdobbanás erejéig Shanere, majd vissza Dr. Lanere. - Említette, hogy nincs okom aggodalomra. Amint és ahogy betartom a pihenésre előírt szabályokat. És a kávé lecsökkentését – teszem hozzá, itt már kelletlenül ráncolom szemöldököm. Ha van, aminek nem örülök, akkor ez az. Emiatt is érzem magam jóval fáradtabbnak. Majd pedig belefog, a rossz érzés pedig lassan kezdi el szívemet kapargatni. Vizsgálatok sora, mellyel mindenki számára bizonyossá válik, amit mi tudunk. A felsorolások sokasága pedig nem nyeri el tetszésemet. Ahogy egykor sem tették. Végül mégis csak megadóan sóhajtom el magam. - Mit mondanál, ha azt felelném, hogy nincs rendben? – húzódik játszi félmosolyra ajkam. – De persze szeretnénk tudni a nemét is – bólintok hozzá, noha erről nem beszélgettünk. Egykor is tudni szerettük volna, ez most sincs szerintem másként. Ismerem Shanet: nem szereti a meglepetéseket. - Ezúttal mennyi időt fog mindez igénybe venni? – kérdezem, arcomról csak parányit olvad le a mosoly, mely nem másnak a jele: teljes mértékben idefigyelek, hiszen ez fontos. – Valamint, hogy az elmúlt tizenöt évben történt-e bármi előrelépés a reggeli rosszullétek elleni védekezésben? – belátom, kicsibe nézem a dolgokat: előbb szeretnék ezen túllenni és utána máris jobban fogom tudni viselni az egészet.
- Még el se kezdtem. - Csóválom meg a fejemet egy apróbb szusszanás nyomán, de az orrom alatt halvány bazsalygással, ahogy magam előtt terelgetem a rendelő belseje felé. Nem sok ráhatásom volt arra, hogy teljesen pontosan kerüljön be az időpontjára, a megérkezés jelzését követően, de a mozgás – különösen most –, egyébként kell, fontos, csak jót tesz neki. Anna hellyel kínálásának nem szívesen tennék eleget, számomra kényelmesebb inkább a már a leülő mellé, részben mögé helyezkedve megállni. Jelenleg nem mondhatni, hogy nagyon vagy akár kevéssé is, de rólam szólna itt most bármi, eredetileg nem is nagyon tervezek beleszólni a diskurzusba. De hát ember tervez, Dr Lane meg áthúzza az egészet. - Ó, persze, csak néhány év még, számtalan hajhullatós perccel, nappal, héttel, hónappal megszórva, de egyébként tényleg hamar véget ér, aggodalomra nincs okotok egy szál se. - Legyint, mintha csak arról számolna be, viszonylagos komolysággal, hogy az oxigén alapvető feltétele az életben maradásnak. Közben pedig koránt sem veszi magát annak, ahogy cinkos mosollyal és tekintettel méri végig elsősorban a vele szemben ülőt, másodpillantással pedig engem is. - Igazán büszkék lehettek rájuk, jól sikerült nagy lány lett mindkettő, ahogy hallom. - A lányok témakörén pedig ezzel túl is jut, őszintesége ellenére, tényleg része annak, hogy Clara komfortosabban érezze magát, ha kellemesebben valószínűleg nem is. - Az orvosok már csak ilyenek. - Laposan pislogok a nejemre, míg a doktornő valahol igazat ad. Nos, továbbra is kitartok amellett, hogy a bizonyosságot veszem alapvetőnek és nem mást. Már akkor is szó esett arról – kétszer is –, én szerettem volna a megerősítést, amibe belement. - Nyolc plusz kettő. - A pillantását szinte azonnal érzékelem és azt is, amelyre maga a bizonytalan válasza utalt; nem teljesen követte nyomon az utána számolást. Anna bólint kettőt és lejegyzi a heteket és a hozzájuk napokat, faggatására pedig elmondom, amit akkor megtudtam. Azzal viszont nem teljesen számolok, miként hallatszódhat ez Clara számára. A gyanú is csak akkor fog el, az érzéssel, mégis mi történt, amikor döbbent arckifejezéssel tekint rám. Ez pedig némi ráncolást húz a homlokomra. - Szörnyűek vagyunk, egymás között hajlamosak mindenféle szószörnyeket reptetni. - Újabb értetlen kifejezés ül a képemre. Hogy miket?! - Kérdezz csak bátran és valamelyikünk szívesen elmagyaráz mindent. - Kedvesen, bátorítóan mosolyog a vele szemben ülőre. A nyelvem hegyén van ugyan, hogy megemlítsem, sajnálom, ha érthetetlen volt neki, de visszanyelem végül és csak néhány apróbb biccentéssel adok helyt a kijelentésnek. Ha kérdése van, bármelyikünk rendelkezésre áll, akitől szívesebben hallaná rá a magyarázatot. - Igen, ezeket mindenképpen be kellene tartani és van még egy lista, hogy miket. Átküldöm, a lányok óta, ha jól sejtem, kijöttél a gyakorlatból. - Semmiféle rossz íz nem szövi át az elejtett észrevételt, igazából inkább segítőkész és bár nem nekem szólt a dolog, tulajdonképpen van igazságtartalma. A vizsgálatok sorolása számomra sok meglepetést nem hoz, nyugodtságot annál inkább. Azt viszont érzékelem, a széken helyet foglaló, nem feltétlen ugyanilyen módon reagál, jobbomat pedig végül a vállának gömbölydedségére simítom. Elvégre pont ezért akarta, hogy itt legyek, nem?! Komfortérzet, megnyugvás a kevéssé annak érzett szituációban. Mint mondjuk most. ...és ezt így szokás. - Nos, akkor finoman nyomást gyakorolnék rád azzal, hogy elmondom, mennyire fontosak ezek a vizsgálatok és a baba érdekében vannak és, ahogy elnézem a férjedet, valószínűleg szelíd szigorral ő is megtámogatná az érvelésemet. - Anna csak egy pillanatra tekint fel rám, majd vissza Clarara, de igaza van. Tulajdonképpen nem teljesen értem, miért ne akarná a felsoroltakat, de az abszolút mértékben helytálló, hogy nem hagynám szó nélkül, ha ellene lenne. - Persze, szeretnénk. - Erősítem meg a dolgot. A lányoknál is hasonlóképpen voltunk, ha van rá lehetőség, hogy mindent – vagy minél többet – megtudjunk róla, akkor miért pont ez maradna ki? - Egyáltalán nem túl sokat. Kezdetnek megmérem a vérnyomásod, vért veszek és utána haladunk a többivel. - Miközben felsorolást tart, előkészíti, amire szüksége lesz. Clara kérdésére azonban megáll és előbb hol rá, majd pedig hol rám vonja a tekintetét. - Mennyire súlyosak a rosszulléteid? - Enyhén ráncolódó szemöldökkel figyel és előbb mindenképpen megvárja a szóban forgó válaszát, ne a feje felett kerüljön megbeszélésre, ami leginkább őt érinti, csak azután fordul felém, nem csodálkozom, hogy miért. - Még nem hyperemesis, de odafigyelést igényel. - Amit a magam részéről megteszek, ha már úgy alakult, hogy otthon ragadtam, megint. - Csodaszer nincs rá, de adhatok antihisztamint, ami enyhít a tüneteken. Azon kívül kezd a reggelt egy kevés evéssel, a folyadékpótlás pedig különösen fontos, azonkívül segít a gyömbér és az elegendő pihenés. A vitaminmennyiséget kicsit átvariálom és kiegészítem elektrolittal is. - Tulajdonképpen a felsoroltak mindegyike segíthet és remélem fog is, nem csak azon, hogy jobban érezze magát, de jobb volna elkerülni a kiszáradását és annak kezelését. A vérnyomásmérő közben a helyére kerül, egyetlen érintés utána a szerkezet elvégzi a feladatát. Az eredmény különben teljesen jó. Megint rásimítok a vállára, a tenyeremet pedig végül egyáltalán nem veszem el róla. Különösképpen, hogy az ígérthez mérten a vérvétel következik. A folyamat semmiben sem tér el a három hete történtektől, bár az egy fiola helyett, most három kerül levételre, a mennyiség pedig szétosztásra az elemzőbe, a tesztekre, van amelyik pedig továbbküldésre. Amint minden szerkezet a dolga végzésére kerül beállításra néhány érintést követően, Dr Lane újra visszafordul a páciense felé. - Nem is volt időigényes, ugye? Fáradj át kérlek a vizsgálóágyra. - Ugyan az utasítás nem nekem szólt – nyilván –, attól még én is mozdulok, leginkább helyt adva neki a művelet kivitelezéséhez, a lehető legkevésbé legyek számára és az orvosának útban. Mielőtt azonban követné a kijelölt következő ponthoz Clarat, babrál még egy sort a tesztek körül. Sok időt nem vesz igénybe, éppen csak néhány szívdobbanásnyit.
- Hahhh - fordulok félig vissza, hogy elképedt vonásaimmal találja magát szembe. Szemöldökeim enyhén ráncolom a burkolt célzást nagyon is értettem. S láthatja rajtam, hogy mennyire nem díjazom és még csak kedvemre sincs, amit felvázolt. Legalább is... megvan a maga tevékenység, melyet szívesen űzök, ha erről van szó, de az egészen limitált. Dr. Lane megjegyzését halk, mégis örömteli nevetéssel fogadom. Lássuk be, ezt erősen megérdemeltem. Miért is hittem, hogy könnyebb lesz? - Remélem alanyi jogon jár a nevelések mellé a hajbeültetés - rázom meg a fejemet, közben pedig mély levegőt veszek. Könnyebb már nem lesz, akkor sem, ha majd kirepülnek a fészekből. Van egy olyan érzésem, hogy utána jóval nehezebb lesz, aztán jönnek az unokák és kezdődik minden elölről. - Azok vagyunk - jegyzem meg szelíd mosollyal az ajkamon. Büszkeséggel tölt el, hogy ilyet hallok róluk, ráadásul egy számunkra idegen embertől. Ő csak az eredményeit látja annak, amit csinálnak és ez alapján ítéli meg őket. Ilyenkor, ezen ritka percekben tudom, hogy nagyon rosszul nem végeztük el a ránk kiszabott munkát: megfogják tudni állni helyüket a világba. Halkan nevetek újra csak azon, hogy milyenek is az orvosok. Szemöldököm is csak azért vonom fel egy szívdobbanásnyi időre, hogy érzékeltessem, nekem ne mutassa be. Eggyel élek együtt. Mégsem hazudhatom el magamnak az érzést, hogy mennyire nem kívántam akkor sem és most sem a vizsgálatot és nem azért, mert nem szeretnék bizonyosságot szerezni afelől, hogy minden rendben van-e a magzattal. Teljesen más az oka, amiért ennyire ódzkodom az egésztől. Nagyon más. Szemöldököm lágyan vonom össze, ahogy meghallom a pontos napot... A nagyon pontosat, szemem sarkából tekintek csak fel Shanere. Igaz, ami igaz, ennyire nem számoltam vissza. Akkor este, nem igazán ezzel foglalkoztam. Ezzel sem. - Áh - legyintek kegyesen. - A szakzsargonok nagy részét ismerem, vagy legalább is hallottam. Amíg azt mondjátok, hogy minden rendben, addig én tökéletesen hiszek nektek. A többihez vajmi keveset értenék - vallom be, újra csak. Hiába az oly sok tanulás a lányokkal, egykor Shanenel, mintha alig maradt volna meg valami. Persze, amikor gond van és oda kell figyelni, pontosan tudom, hogy mit hallok. Mint alig két napja a kórház folyosóján, miután kitolták a műtőből. - Hálás lennék érte - húzódik szelíd mosolyra arcom. Jól sejti mennyire kijöttem belőle, sőt. Azóta elég sok minden változott és életem nem abba rendezetm bele, hogy ezt újra kell kezdenem. Mennyire nem akartam...Tenni ellene azonban már nem tudok, az elmúlt hetekben tudatosítottam magamba, hogy elfogadjam. Életünk újra gyökeresen változik meg. A gondolatot mégis nehezen űzöm el, főként hallva, milyen vizsgálatok sorozatára van szükség. Érzem Shane kezét a vállamon, érzem, ahogy tüdőm fogságából felszabadul egy adagnyi levegő. Tudom, hogy miért van minderre szükség. - Ha már úgysem szabadulnék... - somolygom az orrom alatt. - Viccelek, tudjátok, hogy nincs ellenemre, csak költői kérdésként fogalmazódott meg bennem. A kötelezően szabadon választott lehetőségeket mindig fel tudtam ismerni - hiszen egész életem erről szólt. Szabadon választhattam, mégis kötelező volt. Egykor a tanulmányom volt az egyetlen, melyet nem erőltettek rám, melyet teljesen magam választottam. Mrs. Cambridge nem örült neki, szerette volna, ha jóval líraibb hivatást választok, melyet maga sem tudott volna megfogalmazni, hogy mi lehetne az. Sok győzködés után, mégis keresztül tudtam rajta juttatni, eme érvényemet.Halkan hümmögök, szemöldökeim újra csak felvonva, mellyel mindössze tudatosítom, hogy megértettem, mi minden fog most történni. Aztán hirtelen áll meg és kérdez újra. - Úgy érzem az anyjára ütött és nem igazán kedveli a reggeleket, így ha idő előtt keltik, megbosszulja, bármi is landoljon a gyomromba - fejem végül csak megrázom, tudom, hogy a mögöttem álló egyébként mennyire nem szereti a humoromat. Főként ilyenkor. - Nem tudnám megmondani, hogy valójában milyen súlyos. Négy napja a délelőtteim nagy részét a fürdő kövén töltöm. Első két nap után azt gyanítottam, hogy a tojáspótlék okozza, de annak elhagyása után is jelentkezik... - valóban nem tudnám megmondani, hogy milyen súlyos ez. Megteszi helyettem Shane, ezúttal pedig nem tekintek fel rá. Inkább Dr. Lanet figyelem, összevont szemöldökkel. - Mit mondott? - kérdezem inkább tőle. - Tudom, hogy hallottam már a kifejezést, pár hónapja is, ettől függetlenül nem értem - pedig a lányok is említették, már nem is tudom, hogy melyik esetüknél. Shane is, nem egyszer. Elmém ily formában ezt nem képes megjegyezni. Mint kértem, érthetően tegyék meg. A javaslatokat mégis megkapom, melyet ezúttal értek is. Pár aprót bólintok csupán, hogy tudomásul vettem a hallottakat. Muszáj, mert egy darabig bár itthon lesz Shane, amikor nem, magamtól kell ezeket tudnom. Gyomrom eme gondolattól hirtelen rándul görcsbe.Egykor nem egyedül csináltam végig és rettegek, hogy ezúttal úgy kell majd. - Köszönöm - mosolygok rá újra csak szelíden, láthatja, hogy valóban így gondolom. Valóban értékelem a segítségét, amit ad, amivel könnyebbé teheti számomra az egészet. A terhesség nem leányálom, de nem is végzetes. Millió nő végigcsinálta már előttem is, én is megtettem. Ritkán halnak bele az emberek, ezt azért lássuk be. - Igyekszem enni, de nem tudom, hogy mit fogad be és mit nem - húzom el ajkaimat. Persze nincs más, mint próbálkozás, és bízni abba, hamarosan végetér ez az időszak. Ezt követően csendesen tűröm, amit végez. A vérnyomásom rendbe, különös, azt hittem, hogy szívem ki fog szakadni mellkasomból. De tudom, az, hogy itt van velem, sokkal könnyebbé teszi az egészet. Majd jön a vérvétel. S amint Shane kezét újra vállamon érzem, arra fordítom fejem. Arcom élét simítom ujjai hátának, hogy ne lássam, ahogy vérem veszi le. Élményem az egésszel nem változott az elmúlt hetekbe, a gondolattól mégis megugrik a gyomrom. Szemöldökeim összevonva nyelem vissza az ingert. A művelet nem fáj ennek ellenére, egy apró nyomást érzek csak karomba. S amint a vatta a tű helyére kerül, már hajlítom is be, szó nélkül a kezem. - Rendben - mosolygok rá és a hirtelen rámtörő rosszullétet megpróbálom lenyelni. Mégis ahogy felállok, belekapaszkodok Shane jobb kezébe, némán kérek támaszt, csak arra a pár lépésre, amíg elérek a vizsgálóágyhoz. Melyre ezután áldás előbb csak felülni, majd végigfeküdni rajta. Automatikus a mozdulat, amivel a mellettem álló Shane keze felé nyúlok. Idegességem, mely három hete is körbejárt, újra csak nyilvánvalóvá válik. Finoman morzsolom csak ujjait. Másik kezem nyugodtan tartom testem mellett és lényegébe hagyom, hogy Dr. Lane azt tegye, amire szüksége van. Pillantásom egy pillanatra vonom csak Shanere, halovány a mosoly, mellyel jutalmazom, majd vissza a doktornő arcára. És az esetleges monitorra. - Szerinted mennyi idő, amíg kapok kardiológiára és belgyógyászatra is időpontot? - teszem fel a kérdést, még mielőtt ő is elkezdené a vizsgálatot. - Csak hogy tudjam, túl sok szabadidőmbe hogy osszam be - a játékos mosoly újra megjelenik arcomon. Ígérem, egyszer leszokok ezekről, ilyen esetekben mégis annyira jól esik. Engem ez valóban megnyugtat.
- Eddig még nem merült fel az alapellátások körében, de tulajdonképpen jogos lenne a felvetés. - A doktornőnek megvan az a szokása, hogy blazírt komolysággal adja elő azt, ami a humor mezsgyéjén történik. Ebben úgy tűnik remek párost alkotnak a jelenlévő pácienssel, akiben szintén megvan az erre való hajlam. Tudtam én, hogy harmadik kerék leszek ezen az időponton, a fokozásán már tulajdonképpen meg sem lepődök. A rövidre szabott, de a célját teljes mértékig teljesítő rövid csevejbe egyáltalán nem áll szándékomban beleszólni. Anna jó érzékel tenyerel abba a témába, ami tudom, hogy kedves a széken ülő számára – nem csak neki – és azt is látom, hogy megteremti vele azt, ami alapvető az első néhány percben az orvos és a hozzáforduló között. Ugyanúgy az ellátás része, mint a vizsgálatok, tanácsok, gyógyszerek és a többi. Elvégre emberekkel dolgozunk és nem problémacsoporttal, amire csak a megoldást kell kínálni futószalagon. - A többire csak kérdezz rá nyugodtan. - Kedves mosolyt is küld a bátorítás mellé. Abban egyébként igazat adok neki, ha magunk között vagyunk a pontos kifejezést mindegyikünk jobban kedveli használni, a betegeinkkel szemben viszont a legtöbben próbálunk érthetőre fordítani. Ha nem sikerül, akkor is a legjobb módszer, ha erre felhívják a figyelmet, nem mindenkinek ugyanaz jelenti az emészthetőt. A beszélgetés nagyobb része alatt csendben maradok, csupán a válla érintésével próbálom jelezni felé támogatásomat és csak akkor bekapcsolódni a diskurzusba, amikor muszáj. Dr Lane gondolom az ígéretéhez tartva magát vagy már el is küldte az említett listát vagy mindenképpen meg fogja tenni, szakértelmét nem csak elismerem, de nagyra is értékelem. Ráadásul Siv is éppen elégszer magasztalja, amikor szóba kerül, nem titkoltan vele szeret a leginkább együtt dolgozni, amikor lehetősége akad rá. Némiképp kesernyés ízt gyűjt a számba, kötelezően szabadon választottnak titulálja, ami rá vár, noha pontosan tudom, pusztán csak megfogalmazza azt, ami vele történik. Nem a megnevesítés miatt, hanem, mert ennyire erősen így is érzi, ennek éli meg és ilyenkor akaratlan is pofán vág a saját felelősségem terhének tudata, hiába kellettünk hozzá mindketten. Jogosságát egy pillanatig nem vitatom el tőle, de az kétségtelenül tapossa belém nyomát, mennyire tehetetlennek érzem magam. Feltűnés nélkül szakad mélyebb lélegzet a mellkasomba. - Legalább nem kell Kumbayat énekelni hozzá, az is valami. - Nos igen, a kötelezőséggel Dr Lane is tökéletesen tisztában van, ahogy a jelenlévők mindegyike, a humort azonban érezhetőnek a szemben ülőnek szánja. A magam részéről ebben nem sok olyat látok, ami mosolyra adna okot jelen pillanatban. A kérdés komolysága ellenére Anna jól veszi a nejem válaszát, röviden el is neveti magát értékelésképpen a megfogalmazásra. A magam véleményével azt hiszem egyedül fogok maradni nem csak a vizsgálat végéig, de úgy általánosságban is. Pusztán a fejemet csóválom meg röviden, de ettől még egy halvány mosolyt a szám sarkába húz a lefestett párhuzam. - Két tökéletes lányotok van, nem várhatod ezt tőle is. Túl nagy lenne a nyomás, kis lázadozás még belefér. - Könnyed replikájában nyoma sincs annak, ne venné komolyan a kérdéskört egyébként. - Nem mindig lehet visszavezetni egy-egy kiváltó okra. Tudom, ez nem nagyon vigasztal. - Megértéssel ingatja meg a fejét kétszer, aztán hallottakat számba véve fordul felém is, kiegészítésért. Legalábbis sejteni vélem, mire akar bizonyosságot, szempárját azonban rögtön visszavezeti páciensére, amint a kérdést megkapja. Mivel tőle kéri a magyarázatot, nem sietek a szavába vágni. - Ez a kifejezés hivatott helyettesíteni azt a körülírást, amikor a gyomortartalmad visszaköszönése súlyos esetbe fordul egy csomó ijesztőnek tűnő és gusztustalan kísérővel, mint epe és vér és nagyon gyorsan kiszáradáshoz vezet. Ha ezek megtörténnek és mellé kimerültté is válsz, jobban, mint most, vagy mondjuk kifogysz a ruháidból, akkor arról mindenképpen értesíts és gyere be a kórházba. - Amíg otthon vagyok, ezzel nem lesz gond, odafigyelek rá, de amikor nem, neki kell ugyanezt megtennie, illetőleg a lányoktól is el fogom várni. Hamarosan ők is megtudják egyébként is. A köszönetnyilvánítást fogadja, közben pedig csinálja a dolgát tovább. - Sós vagy édes kekszet próbálj néhányat lassan megenni ébredés után, hátha segít valamelyik. - Nos, a lassúsággal nem lehet gond, a keksz már inkább problémás, tekintettel arra, hogy nem mondhatni, hogy nagyon rajongással lenne iránta bárki. Majd most lesz. Gondolom. Tudom, hogy a vérvétel nem tartozik a kedvencei közé, ezért amikor teljesen a kezem felé fordul, gyengéden rászorítok a tenyerem alatt melegített vállának gömbölydedségére. Amint végeznek és feláll, a másodperc törtrésze alatt nyúlok a dereka után, ahogy meglátom rajta, gond van. - Jól vagy? - Nem, a legkevésbé sem tűnik úgy, nem csupán, mert támaszért nyúlt, de a sápadtsága sem valami biztató. Anna is rögtön felé fordítja a szempárját. - Ülj vissza, ha rosszul érzed magad. Ettél ma már valamit? Az ágyig mindenképpen megtartom, eszemben sincs elengedni és arra is felsegítem, amikor átérünk. - Megvagy? - Csak akkor lazítok a fogásán, amikor biztosít róla, nem fog a vizsgálóról leszédülni. Megkerülve azt, áttérek a túlsó oldalára, ahol a legkevésbé vagyok a vizsgálat alatt rossz helyen. A kezemet automatikusan nyújtom, főleg, hogy szavak nélkül jelzi, igénye van erre, halvány mosolyát is éppen ennyire magától értetődően tükörmásként viszonzom. Dr Lane közben megérkezik, ugyanolyan módon hologramos kivetítőre teszi a képet a fekvő fölé, a szkennert pedig néhány érintéssel állítja be megfelelően. - Néhány nap csak, referállak, és megküldik az időpontot. - Türelmesen és kedvesen válaszol, a figyelme azonban jelenleg arra fókuszál, amit éppen csinál. Amint kész van, szélesebb mosollyal fordul, ezúttal kettőnk felé. - A nemre vonatkozó teszteredmény megvan, Y kromoszóma mutatható ki a véredben, úgyhogy gratulálok, fiút vártok. Na és akkor lássuk, hogy is fest a szóban forgó odabent. - Azt nem mondanám, hogy nagyon megváratná egyikünket is akár, mindenesetre a hír hallatán – aminek a felfogásához kell két-három szívdobbanásnyi idő – előbb Clara felé fordítom a képemet, határozottan azzal a szándékkal, hogy tekintete után kutassak. Nem tudom, talán azért, hogy lássam mit szól hozzá. Számomra az most a legkevésbé van előtérben, mit is fog ez jelenti később, egyelőre néhány nagyobb pislogáson túl fel sem tűnik, hogy nyúlik lassan egyre – meglepően – szélesebb mosoly a képemre. - Kezdjük a leglényegesebbel; - Szólal meg újra a doktornő és a következő másodpercben betölti a helyiséget a magzati szívhang jellegzetes üteme, a hologramos kivetítőn pedig megjelenik a kinagyított kép is. - Az ülőmagassága 15 milliméter és 20 milliméter a hossza, 1,3 gramm a súlya, tulajdonképpen tankönyvi méretű, a szívverése pedig 150/perc, ami tökéletes. - Fejezi be egy szuszra és közben elment minden egyéb adatot, mérést és amit még elvégez.
Jókedélyű nevetéssel fogadom szavait, szemöldökeim csak egy pillanatra dobom meg. Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy a nagyszerű ötleteimért szívesen fordulhatnak hozzám: kéretlenül is adok, ha arról van szó. Ennek ellenére mégis hálás vagyok neki, könnyed beszélgetésre magam is mindig kapható voltam. Bárkivel, bármilyen közegbe, bármikor szót tudtam érteni és ez most sincs másként. Természetesen jön, s amíg ezzel is foglalkozok, nincs bennem semmi feszültség. Az majd akkor jelentekzik, ha a témára is érünk. De tisztába vagyok azzal, hogy ezen is túl kell essünk. - Rendben – egyezek bele, hogy legközelebb kérdezek, ebből pedig ritkán van hiba. Csak hát, amikor épp olyanokat mondd a saját gyerekéről, amilyeneket, és ahogy, az még engem is meglep. Leginkább a csodával határos módon, miként tudja ennyire professzionálisan kezelni még ilyenkor is. Pedig tisztába vagyok, hogy nem így érez, ahogy kinéz. Láttam a mosolyt ajkainak árnyékába azon az éjszakán. Viszonylag gyorsan túlesünk a kötelező körökön. Legalább is, ami a tájékoztatásokat jelenti. Így jóval könnyebb, hogy tudjuk is, hogy miről beszélgetünk, megspórolunk egy kört és most ez az, amit szem előtt kell tartanom. Erre kell koncentrálnom, mindig egy kicsit, a következő lépésre. S tudom, hogy menni fog. Emelt fővel fogom végigvinni ezt is. Mert ez nem csak rólam szól, ez már rég nem rólam szól és legnagyobb felelősséggel én vagyok iránta. - Az hamarabb lenne átok bárkinek, mint áldás – nevetem el magam újra csak jókedvűen, egyszerűen dőlök hátra a széken, csak a szekundum töredékének a részéig. A művészeti ágak számos ágát képviselni tudom, az éneklés az egyetlen, amihez teljesen nem értek. A hangom nem szép ehhez és még hamis is. Rekedtes, egyszerűen csak nem kellemes. Így én ezt ritkán erőltettem, ha a lányok is szerették, eme munkát mindig kiszerveztem a mögöttem állónak. Az ő orgánuma klasszisokkal kellemesebb a fülnek. Főként nekem. Sajátos humorom pedig ritkán, de végre értékelve van. A társadalmunk nagy része, mintha karót nyelt lenne, és ritkán találok csak olyan különcökre, mint magam. Kik értékelik is ezt és szívesen veszik. - Ááááh – adok hangot annak, hogy miért is viselkedik így. Ő nem emlékszik rá – nem is lenne rá kapacitása, ezt lássuk be – én annál inkább, hogy ez a lányoknál sem volt másképp. De ez jár az egésszel, nem igaz? Vagyis hát éppen, kinek mi jut. Ugyebár. - Ühm, ezek szerint csak próbálkozni kell. Vagy elmúlik, vagy nem. Vagyis, előbb utóbb el fog, tudom – mást meg addig nem igazán tehetünk, mint várunk én pedig átélem újra és újra a rosszullét minden vágyott örömét. Bár ilyen jól is hangzana, ahogy a fejemben élem meg. - Mindenféleképpen – bólintok határozottan. Azért én sem vagyok felelőtlen. Fleg nem, ha egy másik életről van szó. Nem azt mondom, hogy minden aprósággal ide fogok rohangálni, de talán képes vagyok felismerni, mikor jön el az a pont, ahol már egy szakértő segítségére szorulok. – Nem szeretnénk semmi problémát hosszútávon – simítok hasamra, talán első ízben hosszú idők óta. Különös és furcsa érzés, a magam részéről mégis tudom, hogy annak szól, hogy kezdek a gondolathoz egyre jobban hozzászokni. Idomulni és úgy viselkedni, ahogy elvárható egy anyától. S tudom, hogy innentől minden már csak könnyebb lesz. - Inkább sós, ha lehet választani. És ha nem gond, ha túlzásba viszem az egyiket – az édeset inkább meghagynám másnak. Vélhetőleg nem fog otthon eltűnni. Kivéve ha bármelyik unokaöcsénk átjön. Akkor bizony nagyon gyorsan fog elfogyni, bármi ami egy kicsit is édes. A vérvételen is viszonylag könnyen túl vagyunk, egészen addig, amíg fel nem állok. Shanenel egyszerre mozdulunk, én érte nyúlok, kapaszkodok meg karjába, ő pedig derekamat öleli át. Ezt pedig nem átállom kihasználni és enyhén felé dőlök, megtámaszkodok rajta. - Igen – felelem neki, Dr. Lane szavaira csak megrázom a fejem. – Jól vagyok, csak hirtelen álltam fel. Hiányzik szervezetemnek a vérem – emelem mosolyogva arcom férjemére. Még akkor is, ha kicsit vizenyősen látok. Ennek ellenére képes vagyok elsétálni a vizsgálóig, olyan nagy baj azért nincs. - Meg – bólintok hozzá, miközben felülök az ágyra, arcomon egy erőtlenebb mosoly fut végig. Nyelvem hegyén van, hogy megköszönjem, mégsem teszem meg. Tekintetemből mégis kiolvashatja, hogy ekként érzem. Kezéért nyúlok és finoman szorítom meg és fordulok is már Dr. Lane felé és a kijelzőhöz. Ő pedig széles mosollyal felénk. Érdeklődve hallgatom, hogy mi olyat látott, ami erre adhat neki okot… S ahogy elkezd, olyan érzésem van, mintha sebtapaszt tépne le valaki. Nem teketóriázik, nem finomkodik. Egyszerű gyorsasággal közli. A levegő pedig bennem reked. Mi? Hogy? Miként? Máris tovább? De… Ajkaim enyhén nyílnak el, egy kis idő kell, egy pár szívdobbanás, amíg megemésztem a hallottakat. Ujjaimmal finomabban szorítom meg Shane kezét, fejem pedig most felé fordítom. A levegőt kieresztem, ajkaimra mosoly terül szét. Figyelem az arcát, látom szélesedő ajkait, s az elmúlt hetekben folyamatosan háborgó lelkem megnyugszik. A vihar elül benne egy csapásra megteszi az a mosoly, melyet rajta látok. Elönt valami végtelen nyugalom és a biztonság érzete. Hetek óta először érzem igazán: minden rendben lesz. Szelíd kedvességgel mosolygok rá. Igazán még fel sem fogtam, az időt megállni érzékelem. Figyelem Shanet, hüvelykujjammal kézfején simítok végig. Dr. Lana hangja pedig hirtelen zökkent ki, rázkódik meg vállam, tekintetem pedig újra felé fordítom. A hang hallatán pedig… Újra kihagy egyet szívem dobbanása, majd még egyet. Akaratlan a mozdulat, amikor szabad könyökömre támaszkodva tornázom fel magam – már ha nem szólnak rám – és figyelem a hologramot. - Istenem… - lehelem alig hallhatóan, és azon ritka eset történik meg, hogy nem tudok mit mondani. Fejem enyhén oldalra hajtom, annyira, hogy a férjem fogott kezének támasszam. – Hallgathatjuk még egy kicsit? – kérdezem, mást amúgy sem tudnék mit mondani. Nem, mint gyönyörködni benne, hallani… Bizonyosságot szerezni arról, hogy egy élet növekszik bennem, melyeke miatt könny szökik szemembe… S nem tudom még, hogy minek szólnak igazán.
A közös összenevetéseik és az a tény, hogy látszólag jól meg is értik egymást – azon túl, mint ami konkrétan megtárgyalásra kerül és szorosan ahhoz kapcsolódik, ami miatt itt vagyunk –, tulajdonképpen jó érzéssel tölt el, orvos és páciense között az összhang és a bizalom igen fontos páros. A szőke tincsek gazdáját pont ez a könnyedség, önfeledtség – vagy ahhoz igen közel eső állapot – és a nevetések nyugtatják meg, ebből a szempontból is Dr Lane maximálisan tökéletes munkát végez. Még én is érzékelem a hangulatom valamelyest emelkedését, holott résztvevője aligha vagyok a történéseknek, inkább csak jelenlévőként változtatom az összképet. Clara szavait némán hallgatom én is és elkapom a pillanatot, amikor az alhasán simít végig. Ha nem takarja ruha, már meglátszik az éppen csak gömbölydedség, bár annak, aki nem ismeri, még nem volna szembetűnő. Így, hogy a textíliát odafogja és az érintés nyomán ráfeszül a bőrére, nekem látható, észrevehető, ám mégis jobban leköti a figyelmemet, maga a mozdulat és magam sem tudnám megmondani miért, de elönt egyfajta bizsergető kellemességgel feltöltő érzés. - Így-így. El fog múlni, még ha úgy is tűnik, hogy nem akarózik. Nyugodtan választhatod a sós ízt, ha az esik jobban, hallgass az ösztöneidre, meg az odabent lubickolóra és minden rendben lesz. - A megfogalmazást a magam részéről biztosan nem így adtam volna elő, de azt el kell ismernem, a doktornő remek érzékkel fordít úgy, hogy az befogadható legyen a másik fél számára is. Ha nem akkurátus, akkor is. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy a megszeppent üldögélő megértse és meg is jegyezze, amit hall, megnyugodjon és a lehetőségekhez képest, viszonylag kellemesen érezze magát és hajlok arra, hogy ebben nem jár rossz úton. A bátorító, kedves mosolya pedig úgy hiszem, rá is segít az elhangzottakra. A magam részéről azonban másképpen látom a képet, azt is csak azért, mert sosem ígérek olyat, amit nem tudok garantálni és betartani. Addig, amíg nem biztosít afelől, hogy jól van – bár hozzátenném, nem úgy fest, mint aki igen, pedig állítja –, nem mozdulok vele, miután felállt a székről. A szédülés is gyakori kísérő lett. - Nos, azon könnyen segíthetünk. - Az asztaltól felállva az egyik, hűtött tárolóig megy a doktornő és egy palack cukros folyadékkal tér vissza a kezében. - Idd ezt meg. - Nyújtja át, mielőtt azonban esetleg ráfoghatna, balommal veszem át az üveget. A viszonylag gyors mozdulat a vállamban érezteti nem kívánt hatását, de egyelőre jobb szeretném, ha a karomban tartott a saját egyensúlya magtalálásával lenne elfoglalva és nem mással. - Mostanában gyakran megtörténik vele. - Címzem Annának röviden, egyáltalán nem árt, ha tud erről is. Apróbbat bólint, tudom, hogy amíg nincs meg a véreredmény, addig ő is a sötétben tapogatózna, akkor is, ha valószínűleg mindketten tudni véljük, vaspótlásra is szüksége lesz, nagyobb mennyiségben, mint amihez most hozzájut. A vizsgálóhoz átérve előbb megbizonyosodom arról, hogy rajta marad, ha elengedem, a palackot pedig kinyitva adom a kezébe, tényleg jót fog neki tenni. Ha az egészet nem is bírja lehúzni, legalább valamennyit belőle nem ártana innia belőle. Átmegyek az ágy túlsó oldalára, adom a kezemet is, a doktornő meg a híreket, utána pedig beletelik némi időbe, míg feldolgozásra kerül. A gyengéd szorítás a mancsomban viszonzásra talál, ahogy automatikusan a nejem vonásait figyelem és bár fel sem tűnik, de amint mosolyogni kezd, úgy válik az enyém gyorsabban egyre szétterülőbbé. Dr Lane hangjára azonban mindketten felé fókuszáljuk a figyelmünket. Az arcára kiülő vonások egész érdekesen hatnak, valahogy elfog azaz érzés, élvezi, hogy jó híreket szabadíthat rá másokra és utána megfigyelheti, azok miként teszik meg hatásukat az érintetteken. Fura egy szórakozási forma, mit ne mondjak. A fekvő helyezkedését megérezve újra felé fordítom a képemen, ujjaira simítok rá jobban, ahol az összekapaszkodásban elérem. - Hát, hogyne hallgathatnátok. - Derűsen érkezik a felelet, a gyors ütemű dobbanások hangja marad, ő visszatér a munkájához, mi pedig, még ha többed magunkban is, de valahol kapunk időt arra, hogy ketten élvezzük az elénk tártat. Hajához nyúlok szabad kezemmel, törődéssel simítok végig az aranyló szálakon és amikor feltűnik, tekintete miként válik vizenyőssé, az arcán is kézfejemmel. - Hey, minden rendben? - Halkan, kicsit talán noszogatás jelleggel érdeklődök, mert nem teljesen vagyok biztos abban, hogy az öröm keltette-e életre a tekintetére gyűlő párát vagy sem. A doktornő egyelőre hagy minket, szó szerint is, mert visszatér az asztalához vagy sokkal inkább az elemzőhöz, gondolom megvan a vérkép eredménye, de, hogy őszinte legyek, jelenleg nem épp arra figyelek. Sokkal jobban koncentrálok a kékjeim kereszttüzében fekvőre és noha van bennem aggodalom, azt a széles ívet még mindig nem sikerült letörölni a képemről. Nem mintha mondjuk nagyon erőfeszítéseket tettem volna rá, mert egyáltalán nem. Fogalmam sincs végül pontosan mennyi idő telik el, de valószínűleg nem túl sok, hiszen mégiscsak rendelésen vagyunk, amikor Dr Lane újra visszatér közeli körünkbe. Néhány érintéssel kikapcsolja a szkennert és a hang is megszűnik, az eszközt pedig arrébb tolja, hogy ne legyen tovább útban, ezáltal magára vonva teljes figyelmünket. - A vaspótlásra nagyobb hangsúlyt kell fektetni, az segít a szédülésen és valószínűleg a rosszulléteket is enyhíti valamennyire, illetve adok a megbeszéltek szerint antihisztamint. Átküldtem miből mennyit kell szedned ezekből... - Azzal átnyújt több dobozt is, vitaminok és az említett gyógyszer is, több heti mennyiségben. - … és a listát is, amit ígértem, továbbá referáltalak a korábban említett vizsgálatokra, ami teszteredményre pedig még várni kell, azokkal később kereslek. Ha minden rendben van, akkor négy hét múlva találkozunk. Van-e kérdése bárkinek? - Fejezi be és bátorító mosolyt villant kettősünk, de leginkább a páciense felé. Közben, ha a szóban forgó úgy döntött, hogy szívesebben ülne fel – esetleg úgy hallgatta végig Dr Lanet –, segítek neki és az ágyat újra megkerülve érkezem meg mellé.
- Igyekszem - mosolygom lelkesebben. - Bár ha rajta múlik, most úgy érzem, hogy akkor nem sűrűn fogok enni - nevetem halkan, ám még mielőtt bármelyikük is komolyan venne, védekezőleg emelem a kezem. - Nem csinálok ilyet. Majd válogatok. Mit gondolsz az új perdai ételek, és amiket felhoznak, segíthetnek? Hogy végre nem csak szintetikus és növényi alapú ételeket vannak, hanem most már állati eredetűek is? - bevallom, hogy amióta megtaláltuk a holdat, ennek a résznek nem olvastam utána. Nyilvánvaló, hogy a változatosság és az újdonság miatt, próbáltuk beszerezni az ilyen alapanyagokat. Mégis kíváncsi vagyok egy olyan ember véleményére, aki ebben dolgozik, akiknek erről van már valamilyen tapasztalata. Három év, azért három év. Ez sok idő, még ha olykor kevésnek is tűnik. A felállás pedig nem megy oly egyszerűen. Dr. Lane által nyújtott pohárért nyúlnék, ám Shane megelőz. Egy halk hé-t ejtek csak ki ajkaimon. Még ebben az állapotban is tudom, hogy neki nem szabadna a balt annyira mozgatni. - Jól vagyok - tekintek fel rá, hogy ezt tudatosítsam is benne. - Köszönöm, Dr. Lane - fordítok fejemen annyit, hogy láthassam az orvosom, amíg az ágyhoz sétálunk. Ott pedig már könnyedén veszem át a poharat, és amit tartalmaz. Fejemet csak enyhén csóválom meg, túl nagy feneket kerítenek ennek. - A vércukor, vérnyomásom mindig ingadozott, gyerekkorom óta. Most csak az állapot segít erre rá, el fog múlni - tekintek Shanere, akinek ezt pontosan tudnia kellene. Legalább is azt, hogy majd elmúlik. A szédelgős időszakom is csak akkor van, ha keveset mozgok és ha rendszertelenül eszek. Évek óta odafigyelek mindkettőre, tudom, hogy amint ez a szakasz véget ér, jobban leszek. A cukros vizet, bármennyire is nem ízlik, mégis megiszom. Orrom melletti izomba ott az inger, hogy összehúzzam, mégsem teszem meg. Illetlenség lenne, ha már ily segítséget kaptam tőle. Az egészet valóban nem iszom meg, a felét meghagyom, később is jól fog jönni, inkább végigfekszek a vizsgálón, hogy ezután a közepébe is kezdjen. A hír és a hangok azonban teljesen magával ragadnak, Shane szélesedő ajkait látva, a mosolyom is szélesedik. Szelíden tekintek rá, melegség belülről lassan áraszt szét. Karjának dőlök, félig ülő helyzetembe, fejem hajtom hozzá. Kérésemnek a doktornő eleget tesz, halovány a hálás mosolyom, melyet rá vetek. Aztán csak nézem a hologramot. Shane érintésére érzem, hogy valami elindul bennem. Kérdését hallva nevetve folyik végig egy könny arcomon. - Már hogy lenne, hát ott egy élet - mutatok a hologram grafikonra, miközben egy nagyobb levegőt veszek magamhoz. Páni félelemmel tekintek fel Shanere. - Magamat sem tudom rendbe tartani, mégis hogy tudnénk egy növekvő életet? - kerülget a teljes kétségbeesés, mely eddig a pontig nem jellemzett. Eddig a pontig nem tudatosult bennem ennek valósága. Ő egy élet, egy teremtmény, kire nekem kellene vigyáznom, de mégis miként tehetném meg, ha olykor magamra sem tudok? A teljes kétségbeesésem ott ül a hangomba, tenyerem enyhén izzad, Shane ujjait jobban szorítom. Szinte belekapaszkodok, már ha ebben a testhelyzetben lehet erről beszélgetni. Mire Dr. Lane visszatér, igyekszem megnyugodni, legalább annyira, hogy figyelhessek rá. Lassan ülök fel az ágyon, mikor belekezd és a korábbi kétségbeesésem kezd visszatér. Próbálok aprókat bólintgatni, amiket mondott és amiket kért tőlem. - Köszönöm - felelem neki, torkom megköszörülve. Korábbi nyugodt állapotom - mely már akkor sem volt meg igazán - próbálom visszaszerezni. - Mozgásom mennyire lesz korlátozott? Úgy értem, futás, úszás mennyire fér bele? - kérdezek, ha már lehet. Életembe kialakult egy ritmus, amit megszoktam. Tudom, hogy változtatásokra szükség lesz, de mily mértékbe? - Valamint a héten nem tudtam elmenni dolgozni a rosszullétek miatt… Nem tudom, hogy ez most meddig eszközölhető így - ráncolom össze enyhén szemöldökömet, hol Dr. Lanere, hol pedig a férjemre pillantva.
- Fogyaszthatsz a holdról érkező élelmiszereket, arra figyelj, hogy az állati eredetűeket nyersen semmiképpen ne most kezd el kipróbálgatni, minden mást csak tisztítás után. Adok egy étrend mintát is, rengeteg variációt találsz majd rajta, válogatni lehet, de a napi mennyiség bevitele nagyon fontos. - Darálja le a doktornő, de annak nincs nyoma, hogy esetleg akár századjára válaszolja meg ezt a kérdést. Na nyilván nem a szemben ülőnek, hanem úgy egyébként a praxisában. Eddig különösebben nem jutott volna eszembe, de ha már így felmerül, a Danánál tett következő látogatás alkalmával rákérdezek, saját népük körében mit követnek. Érdekel is, ráadásul az élelmiszer pont, hogy onnan érkezik. Ha a fiziológiánk nem is egyezik pontosan, hasonlóságok nyilvánvalóan vannak, főleg, hogy az elmúlt évek alatt az emberiség nem pusztult ki attól, hogy a hold adta élelmiszerek kipróbálásra kerültek. Egyezségünk szerint pedig ez is az alku része, többet tudhatok meg róluk. A kapott információval pedig aztán majd belátásom szerint kezdek valamit.(…) A néma jelzést úgy döntök, hogy nem tűnik fel, pedig nyilván nagyon is látom azt az ajkai között formált rövid indulatszó töredéket. Mindenesetre nem szeretném, ha a palack átvételével is foglalkozna, amikor a saját lábán sem tud megállni és nem ez az első, aminek szemtanúja vagyok az elmúlt néhány nap leforgása alatt. Neki ugyan semmiségnek tűnik, mert egyébként is előfordul, de azt elfelejti, azért, mert tapasztalta már, még nem jelenti azt, az elfogadható tartományba tartozna. - Épp ezért kell stabilizálni mindkettőt. Ha neked rosszat tesz, akkor a babának is, ő is megérzi, átéli. - Veti közbe Anna és ezzel több, mint egyetértek. - Hallottad. - Pillantok rá, viszonozva a tekintetét és tulajdonképpen jelezve számára, kár is belekezdenie, mennyire régóta küzd ezzel. Az ágyhoz érve átadom neki az üveget és innentől már minden megy a maga, nem annyira szokványos, inkább sajátos útján. Ami azt illeti az eredménye előbb jön, mint a tudatosítása a hírnek vagy hallottaknak vagy nem is tudom miként címkézzem fel. Az azonban nem kerüli el a figyelmemet, miként van hatással mindez az ágyon fekvőre, a válasza pedig… nos nem mondanám, hogy a leginkább erre számítottam. A széles mosoly pillanatok alatt olvad le a képemről és húzza valamivel magasabba a szemöldökeimet a homlokomon, némi értetlen odagyűrődéssel. Igen, ha valaki várandós lesz, azaz esetek teljes százalékos arányában azt jelenti, hogy egy élet kezd növekedni benne. Ez eddig kérdés lett volna?! Arról nem is beszélve mennyire keserű ízt szül megint maga a léte, főleg, amiként kiütközik rajta. Sem a pánik, sem pedig a szavai nem arról árulkodnak, akár a közelében lenne annak, amely érzésnek már csak az árnyéka hagy lenyomatot a mellkasom mélyén. Nehéz súly üli meg a gyomromat és hirtelen fogalmam sincs, mit vár, mit mondjak vagy tegyek, amitől automatikusan feszül egymásnak az állkapcsom, erősen. - Pont úgy, ahogy a lányoknál is ment, kivéve, hogy most a könnyített verziót kapod, mert csak egy érkezik és nem kettő is egyszerre. - Szól közbe Dr Lane, amivel rögtön magára vonja a tekintetemet. - Ráadásul már nem vagy tapasztalatlan sem. - Teszi hozzá váratlan bátorítással, amiért titkon egyébként hálás vagyok. Szorongatott kezemet nem húzom el, hagyom, hadd nyomorgassa kedve szerint a pánikoló, amíg teljes némaságba burkolózom magamra maradt érzéseimmel együtt. - Tessék összeszedni magadat, mert ezzel senkinek nem teszel jót. - érkezik vissza a doktornő közben. Apróbbat legyint a köszönetnyilvánításra. Neki is ez a dolga, úgy hiszem ezért nem is várja a hálát érte. Megértem ebben. - Ha eddig is futottál és úsztál, semmi akadálya, hogy folytasd. Figyelj oda a tested jelzéseire, ami nem esik jól, azt ne csináld, de ami igen, azt minden további nélkül szabad. Megerőltetni magad azonban semmiképpen. - Türelmesen, kedvesen veszi vele végig, mit és hogyan lehet – és nem mellesleg szerintem kellene is – az elkövetkezendőkben. - Mindvégig, amíg nem érzed jól magad, nyugodtan maradhatsz otthon. - A most már üldögélő pillantását elkapom ugyan, de hozzáfűznivalóm nem akad. Ha rosszul van, nincs semmiféle ok arra, hogy bemenjen dolgozni, egyébként is jobban örülnék, ha olyankor különösen inkább pihenne. A rendelőt elhagyva, amikor már nincs semmi más egyéb, az ajtókban előre engedem, egyébként pedig mellette haladok a folyosókon végig, leginkább feltűnően csendesen. A lányok idején konkrétan minden teljesen másképpen volt az életünkben és tizenhat év alatt mi sem maradtunk ugyanolyanok. Már nem tudom mit és miképpen vár el vagy akar, annak idején nem lógott olyan damoklészi kard sem a fejünk felett, mint most és különben is, az egész körítés más volt. Érzetre és valóságra is egyaránt. Ami a nap további részét különben illeti, esetemben teljesen szabad a lábadozás miatt, arról pedig nem tudok, nála esetleg más lenne a helyzet, de gondolom, ha igen, arról előbb vagy utóbb, úgyis tájékoztat.
- Persze – nevetem halkan. Szemöldököm lágyan ráncolom csak össze, mégis miért akarnám nyersen fogyasztani? Nem is… de inkább elengedem ezt, nem firtatnám, hogy miért feltételez ilyet. Vélhetőleg nem véletlenszerűen. – Azt is megköszönném. Tényleg, sokat segítesz – biztosítom erről, akkor is, ha tudom, hogy ez számukra természetese. Én pedig hálával tartozom nekik. És itt be is zárul a kör. Állhatnának teljesen máshogy is a témához, mégsem teszik meg, innentől kezdve pedig valódi köszönet jár érte. Baljába fogja továbbra is a palackot és nem érdekli, hogy én mit kérek tőle. Segítségemre pedig most nincsenek. Legalább is nem abba, hogy ne erőltesse meg valaki a lőtt sérülését. Megadóan sóhajtom el magam. - Hallottam. Megértettem – adom be a derekam. Bezzeg ilyenkor tud helyeselni, amikor én mondanék neki valamit, azellen meg olyannyira meg tudja makacsolni. Hihetetlen egy férfi. Bármely egészségemre tett erőfeszítésemmel egyedül maradok. Lényegében mindenki szemben áll velem, hát miért nem hiszik el, hogy jól vagyok. Hogy minden rendben, hogy jól érzem magam? Nem hihetnek olyan felelőtlennek, hogy hagynám magam igazán rosszul lenni, nem igaz? Esetek nagy többségében tudok magamra vigyázni és igyekszem is, ha túl nagy baj lenne, azzal úgyis orvoshoz fordulnék, ezt tudniuk kell. Mindez pedig abban a pillanatban válik semmissé, ahogy a kérdést megkapom a rettegés pedig lassan kezd úrrá lenni rajtam. Jegesen tartja egybe szívemet: mi van, ha elrontom, mi van ha nem tudok eleget tenni annak, amit elvárnak? Hogy vigyázzak egy élőlényre, amikor épp magamra sem tudok rendesen odafigyelni? Hatalmas szemekkel tekintek Dr. Lanere. Aprókat bólintok csak szavaira. Mellkasom mélyén ülő nehézséget lassan fújom ki. - Igaz, tudom… - felelem neki. Összeszedésére újra csak aprókat bólintok. Tudom, nem szabad pánikolni, mégis… Nem, nem szabad elkezdeni. Egyszer már végigcsináltam, újra menni fog. Halkan szusszannok, fejem lassan támasztom vissza Shane karjának. Dr. Lane szavai lassan nyugtatnak meg, kezeimmel nem szorítom már annyira. Fejem fordítom annyira csak oldalra, hogy homlokom karjának simítsam. Tekintetem pár pillanatra hunyom csak le, illatát mélyen szívom be. A nyugalom újra elkezd körbejárni, lelki szemeim előtt megjelenik széles mosolya. Szívem ritmusa csillapul. Alig mozdulok, orrom simítom karjának, lágy csókot lehelek felületére, még ha ruhán keresztül is, mielőtt visszafordulnék Dr. Lane felé. - Azt nem fogom – rázom meg a fejem, a megerőltetést hallva. – Nem is szeretem, ehhez még mindig túl kényelmes vagyok – húzódik ajkam egy kissé szélesebb mosolyra. Feszültségem kezd oldódni, mellkasomba érzem még a lenyomatát, de igyekszem minél távolabb űzni. - Rendben – bólogatok aprókat. – Megbeszélem majd a bentiekkel – vélhetőleg hosszabb időre kell majd helyettem helyettesítőt keresni. Nem mintha nem számítottak volna már erre elég régóta. De ez most lényegtelen is, ami viszont még hátra van. - Esetleg az ingadozó hormonokra, hangulatokra valami… - hagyom nyitva a kérdést, a vitaminos dobozokkal teli kezemmel gesztikulálva. A másikat eszem ágába sincs elengedni, ujjaim nem szorítják már Shaneét, teljesen normálisan. A rendelőt elhagyva, ha újra mellém sétál, vagy én maradok le annyira, hogy mellé érjek, kezem nyújtom az övéért, finoman furakszanak vékony ujjaim az övéi közé. Felsandítok rá, a korábbi mosolyának, azonban árnyéka sincs már meg. A felismerés döbbenete hirtelen ér el. - Shane… - hogy lehettem ilyen önző? Hogy nem figyelhettem rá. Hogy tehettem, hogy mosolyát, újra csak én tüntettem el? Szívemet markolja az érzés, hogy újra én tettem ezt vele, hogy miattam van. – Sajnálom – mondom csendesen, őszintén.
