-Jaj Sam... - Valami szép szóval elkábította... hát hogy ne utáljam ezer nap tüzével azt a szemetet, hogy így rászedte a drága Lewis lányát? Már csak az apja nevében is be kéne húznom neki egyet, az sem érdekelne ha a régi idők pápája lenne! Minden esetre nem dorgálom tovább, talán elgondolkodtattam és az is elég. -Igen? Annyira biztos hogy én életemre is megesküdnél? - Költői túlzás, dramatizálás, de ki akarom zökkenteni a rózsaszín burokból amit Jenkins emelt köré fondorlatos módon. Aki mérgekkel üzérkedik nem lehet bátor vagy rendes ember én mondom, cseppet sem szimpatikus az ipse. Azt meg hagyjuk hogy nem áldozná fel első adandó alkalommal Samet, ha úgy ítéli meg akkor lesz előnyösebb helyzetben. Neki Sam semmit sem jelent. Ha annyira kedvelné elvette volna teszem azt vagy nyíltan kiáll érte, akármi, na azzal meglepne, lehet vissza is szívnám hogy egy alávaló kurafi, de mivel semmi ilyet nem tett, csak a fejem csóválom. Inkább meg is ígérem neki megszabadítom mindkettő kancellártól, de Sam reakciója nem épp olyan ami kedvemre lenne. Tényleg ennyire kedvelné? -Callum, hm? Nem hagylak Sam, nekem valóban fontos vagy. - Ölelem inkább át szorosabban, mert a fenébe is hogy esetlegesen jobban is kedveli azt a pokolfajzatot mint kéne. -Ez nem így van, utána nézek a kiskapuknak vagy elszökünk. Olvastam hogy a meddőknek például nem kell házasodni. Ha valahogy bele tudnék nyúlni az orvosi leleteidbe akkor mi a fenéért venne el ha nem tudsz gyermeket adni neki. A törvény szerint el se vehet, ha terméketlennek vagy bélyegezve. - Aztán eljut a tudatomig a mondat második fele is. -Mi az hogy megütött?! Eltöröm a karját, aztán legyen oda magával! - Háborodok fel teljesen az én szememben nem férfi az aki megüt egy nőt, akkor sem ha a nő történetesen katona például. Samre meg pláne ne emeljen kezet, érzem el is önt a düh, ami amúgy sem áll távolt tőlem, főleg mostanság. Pláne nem akarom elengedni, ahogy újra magamhoz szorítom, annyira jelentéktelennek és tudatlannak érzem magam, utálatos ez a "Callum" jelenti neki a mentőövet, nem bírom elviselni. Szavaira elhúzom a szám és keserű félmosolyom lesz. Legalább itt vagyok, az is valami, de magamban elkönyvelem hogy valamit akkor is kitalálok ha beledöglök is. Addig is próbálok valami kellemesebb téma felé evickélni mert így csak belefulladunk a mocsaras és poshadt vízű valóságba. -Kopoltyú...?- Elég furcsa értetlen fejet vághatok, mert miféle lények ezek? Hableányok és habfiúk? Nem igen olvastam a perdaiak után, meg úgy eleve a Perdának sem, túlzottan lekötött a feladatom, hogy elterelje a gyászról a gondolataim. Még a nyakam is sután megfogom, hogy hú de bizarr. -Este nem, majd másnap, de megengedem addigra megszökj!- Nevetek, mert este nem szoktam hányni, ellenben másnap szinte órákon át rosszul tudok lenni. Este ellenben jó, valahogy akkor mindig úgy érzem kvára megéri, másnap persze már utálom mennyire hülye vagyok. De most elvetem a bölcseleteket, rám férne némi ital, azt hiszem. -Szerintem csak azt hallják meg amit meg akarnak, de lehet csak szimplán irigy, hogy nekünk még lehettek orgiáink, úúú!- Teszem a szám elé a kezem kaján mosollyal, mert nem voltak, de vicces elgondolás hogy feltámadt hippi szellemben tanultunk. -Ó, nem mondod? Pedig azt annyira szeretted... - Mondom szomorúbban, én nagyon remélem Sarah holmija között meg lesz a lánca amit tőlem kapott két éve. Akarom mondani 55 éve... De ha mást nem próbálok én neki valami kellemes emléket adni és ahhoz valami kézzel foghatót társítani. Hátha... -Hát még egy hét talán, esetleg pár nappal több. Mindenképpen akarlak még látni. Igaz, az Imperiumon úgy is a nyakadon maradok, nem? Csak lemehetek hozzád látogatóba, nem száműznek a hídra végleg. - Mosolygok, mert nekem újdonság lesz minden, meg kell szokni a dolgokat, de talán az Imperium kisebb közösség és kevesebb a tiltás mint itt a Dominiumon.
Phil most nem lát tisztán. Sarah halála miatt Callumot hibáztatja, így hiába mondok róla bármit, úgyse fog hinni nekem. - Senki életére se esküdözöm Phil! - mégis hogy gondolhat ilyet? Hogy kérhet ilyenre? És azért nem vagyok 100%-ig biztos az előző szavaimban, szóval még szép, hogy nem teszek felesleges esküket. De szeretném, ha végre hinne nekem. Mégis, a kancellár keresztneve csak úgy kicsusszan a számon, és ezzel nagy hibát vétek. Beharapom alsó ajkam, amikor Philip kitér erre, majd engedem, hogy tovább ölelgessen. - Te is nekem, de nem kell így féltened. - nem az apám, bár most úgy érzem, mintha minimum a bátyám lenne, aki vigyázni akar rám és megdorgál, ha hülyeséget csinálok. - Ez a kiskapu már elúszott. Amikor először magához hivatott, akkor egyenesen egy orvosi vizsgálóba kellett mennem, ahol a saját orvosaival vizsgáltatott meg, így ellenőrizve, hogy egészséges vagyok-e és tudok-e gyermeket nemzeni. - elég kellemetlen volt, szó se róla. - Még csak ki se ment a vizsgálat során, de legalább volt benne annyi, hogy elforduljon. - szóval William akármennyire őrült, de okos is. Azért se ment ki, hogy biztosra menjen, senki és semmi se akadályozza az orvost a valós eredmény kimondásában, a jelenlétében pedig egyértelmű volt, hogy nem győzhetem meg az orvost az ellenkezőjéről. Bár nem is tettem volna, fogalmam se volt még akkor, hogy házassági ajánlattal fordul majd hozzám. - De akkor még William is más volt. A kedvesebbik énjét mutatta, amiről most már tudom, hogy hazugság. Mégis, akkor még el tudtam volna fogadni, hogy hozzá kell mennem, de azóta... teljesen kifordult önmagából. - sóhajtok fel halkan, miközben lehajtom némileg a fejem és csak a padlót nézem magam előtt. Ekkor bukik ki belőlem az az ütés is, mely már a randevún történt. - Ne aggódj, jeleztem felé, hogy többé ne próbálja meg, mert biztos lehet benne, hogy visszaütök. De egy kancellárt ha megütnék... az én kezeimet törnék vagy vágnák le. - ezt pedig mindketten tudjuk. Callum példának okáért kapott már tőlem pofont és a fenyegetés hasonlóan hangzott, így jobb tudnom, hogy hol van a helyem velük szemben. Ők sérthetetlenek. - De vigyázok magamra! - tényleg ezen vagyok. Szerencsére sok barátom van, akikre számíthatok, és akik szintén vigyáznak rám. Most már Philip is közéjük tartozik. A téma viszont szerencsére lassan háttérbe kerül, így jöhetnek a semlegesebb dolgok, mint a Perda és az ott élő perdaiak. - Bizony, kopoltyújuk van! - bólogatok rá aprókat és most már ügyelek rá, hogy véletlenül se hozzam szóba ismét a kancellárokat. Inkább az itteni életről beszélek, na meg egy esetleges italozásról. Bár kemény a búfelejtő, én is tapasztaltam Raven társaságában. - Igazán kedves Tőled, hogy szökni hagysz. - nevetek fel és most már próbálok jókedvű lenni. Szépen lassan azért sikerül, Phil jó hatással van rám. A nevetés kitart az egyetem és az orgiák említésénél is, de mivel véletlenül se szeretnék több szót vesztegetni Will-re, így nem mondok ezzel kapcsolatban már mást, inkább a nyakláncomat mesélem el, amit elveszítettem. - Még mindig bízom benne, hogy valahogy visszakerül hozzám. - bár nem biztos, hogy jó dolog a reménykedés. De azt azért szeretném, ha a férfi minél hamarabb kikerülne a karantén szobából. Akkor megmutathatnám neki a Dominiumot és idővel az Imperiumot is. - Főgépész vagyok, így a hajó minden részére szabad bejárásom van. Ne aggódj, ott sokat tudunk találkozni. - akár minden nap. És jól sejti, oda nem látnak el a kancellárok szemei, bár úgy sejtem, hogy akad ott emberük bőven, akik helyettük is figyelnek és tájékoztatják őket a fejleményekről. - Azért izgalmas lesz együtt utazni és felfedezni az Űrt. - mosolygok rá lágyan, hiszen bár ez az élet nem éppen egy álom, az biztos, hogy izgalmas.
-Épp ez az. Nem lehet, ne legyél vele elvakult! - Örülök hogy nem vágta rá, de, de Ő biztos benne Jenkins mennyire jó arc. Frászt. Ráadásul az a nyomorult nem is Ő főméltósága Kancellár, hanem "Callum". Az életben nem hívnám a keresztnevén, még a végén azt hinné, kedvelem. Ahogy ez sejtetődik Samen is, mert nem hiszem el, hogy védi, még mindig, tegezi... a jó életbe már! -Már hogy a fenébe ne tenném! - Kérjen kettő könnyebbet, mert féltem és félteni is fogom, nincs rajtam kikapcs gomb, hogy elmúljon az érzés. "Callum" bekaphatja, nem fogja kihasználni Samet, mert valamit fog cserébe kérni még, ez tuti. Én azt nem akarom megvárni. -Nem feltétlen. Történhet veled bármi, egy baleset, vagy bármi más, ami miatt előfordulhat sérülsz. Mármint nem igazából, de a leletek szerint. Bár azt elérni hogy azok a dokik se érhessenek hozzád már nehezebb, arra lehet kéne valami szer, ami átmenetileg bezavar a vérvizsgálatba vagy mibe, ehhez nem értek. De kereshetünk valakit aki ért és akkor fel is kötheti magát szívességből. - Jó, McGrovert sem kedvelem, na. De eléggé undorítónak találom, hogy így vizsgáltatta ki Samet, emlékszem Sarah utálta az egészet, pedig csak a doki volt benn, más nem is. Meg azzal hogy benn van sokra nem megy a megalázáson kívül, hát nem ért hozzá, nem orvos. Hú de rühellem a csávót, jó, így értem miért jobb egy fokkal Jenkins. Eggyel, nem többel. -Ez a lényeg Sam. Se "William" se "Callum" nem kedves, nem törődő. Mindkettő olyan ember, aki elveszi ami kell neki és senki és semmi nem érdekli. Jenkins se jobb, érted már miért féltelek? McGrover ellen is kéne valami csel, nem bírnék aludni ha tudnám a felesége vagy, attól félnék mikor... csinál valamit. - Akadok meg, mert a mikor bánt avagy mikor un rád eléggé durva lett volna kimondva is. -Mit számít neki? Azt mond amit akar, azt hazudja hisztériád van és nyugtatózni fog. Sam, ha verni akar verni fog, gerinctelen az az ember, egyszer megütött, többször is meg fog. Kivéve ha eltöröm a kezét úgy hogy ne lehessen helyrehozni.- De szép is lenne, bár nyomorékként élni... lehet nem kívánnék még egy ilyen férfinek sem ilyet, bár határeset. Ott aztán egy életre megbánná hogy veri a nőket. Csak ezt kivitelezni... biztos van vagy harminc őr körülötte a fenébe is. Mérgembe azt se tudom, mit csináljak és az se nyugtat meg hogy azt mondja vigyáz magára. Tudom próbál, de jelen esetben az nem elég, ha folyton vele lennénk egy tucatnyian se lenne feltétlen elég. Elkeserítő. Próbálunk is aztán valami könnyedebb témát keresni, mert itt fogunk dühöngve keseregni, ami nem lenne valami felemelő viszontlátás. A perdaiak na... az elég más téma. Főleg mert kopoltyúsok, hát... a hideg kirázna, ha nekem lenne, maradjunk annyiban. -Látod, kellett már neked egy jó fej csávó, aki megengedi magára hagyd a rosszullétével. De csak egyszeri ajánlat! A következő alkalommal ott térdelsz mellettem és simogatod a hátam! - Vigyorgok, juj de felemelő lenne, szerintem Ő maga tiltana el attól igyak. -Meglesz. - Ha mást nem, hát valahogy csinálunk egy másolatot, az ugyan nem az igazi, de az eszmei értéke megmaradna. Legalább is szerintem, mert ha ránéz, azokat idézi fel, amiket kell. De talán meglesz a nyaklánc, igaz, nem tudom hogy lehet ezeket manapság megtalálni, kétlem lennének még ilyen bazárok. -Naaa, máris meghoztad a kedvem az utazáshoz! Tudsz valamit!- Mosolygok szélesen, ha sűrűn láthatom az tényleg jó hír. Nem fogom azt érezni magam vagyok, talán Ő sem, bár Ő biztos sok barátot talált már, sosem volt népszerűtlen. -Hát hallod... még elképzelnem is fura, az is hogy most az űrben vagyok, mert hát... érted. Ahm, szóval valami filmben fogom érezni magam még az elején, ez biztos, nagyon durva! - Jézusom, az űrben fogunk utazni... na igen, ezen így még nem nagyon agyaltam, mert mit láttam belőle? Maetmatikai képleteket és számításokat, hogy merre és hogy navigáljon a hajó, ennyi. De látni amikor ez tényleg működik és nem csak a szimuláció, ó! Hát... izgalmas lesz!
Hibázok, amikor Jenkins kancellárt a keresztnevém említem Phil előtt, de mentségemre legyen szólva, ez másnál még nem fordult elő. Jó, Raven kivétel, de Ő mindent tud rólam. Mégse esküszök azért senki életére se, de elvakult se vagyok. Hinni akarom, hogy nem vagyok az. Végül csak halkan szusszantok és megpróbálom tovább terelni a témát, bár William se lesz éppen jobb. Phil ötletét hallgatva némileg elgondolkodok szavain, majd kis szünet után szólalok csak meg. - De ha ezt tesszük, akkor azzal aláírjuk, hogy soha se lehessen gyermekem. Most még... most még nem akarok, de egyszer én is szeretnék anya lenni Phil, ezt pedig senki se veheti el tőlem. - nem, ebbe nem egyezek bele. Ha pedig ilyen szinten sérülnék - mégha csak papíron is -, és ez miatt nem vehetne el egy kancellár, ha a későbbiekben mégis teherbe esnék, akkor nagyjából a biztos halál várna rám. Lebuknék, de még mennyire és nem lenne kiút. Nem, ez az ötlet így nem állja meg a helyét, valami mást kell kitalálnunk. De mit? Egyébként William bentlétének az orvosi vizsgálaton szerintem is a megalázás volt elsődlegesen az oka, hogy így is megmutassa nekem, milyen nagy hatalma is van, de ettől nem lett szimpatikusabb a számomra, sőt! Már akkor látnom kellett volna, hogy ki is valójában, bár választásom soha se volt. Ha nem megyek hozzá, olyan házasságot rendel el, ami talán tényleg az életembe kerülhetne. Nem vagyok bolond, a hatalmát tisztán látom. - Persze, hogy értem Phil, de te is értsd meg, hogy itt nekem nem sok választásom van! Tudod jól, hogy nem akarok hozzámenni Williamhez! - nem véletlenül szövetkeztem Callummal. De most erre már nem térek ki, mivel a férfi tovább beszél, amit pedig mond, az egyáltalán nem érint jól. Én magam is tudom, hogy mi mindent tehet meg velem a kancellár, de így, kimondva... még durvábban hangzik. - Kérlek, ne is mondj ilyeneket, így is elég nehéz... - nyelek egy nagyot. Hát nem érzi, hogy mit mond? - A mai technológiával már olyan implantátumot kaphatna, aminél fel se tűnne, hogy nem az igazi keze. Egy robot karral pedig még erősebben lehet ütni. Phil kérlek, hagyjuk ezt a témát, jó? - ne erőltesse rám tovább. Én is tudom jól, hogy aki egyszer megüt, az máskor is megteheti, mégis, hinni akarom, hogy ez nem történik meg. Nem történhet meg... Meg fogom úszni ezt az esküvőt, foggal-körömmel küzdeni fogok, hogy sikerüljön. Szerencsére Phil se erőlteti tovább a témát, így lazább vizek felé evezhetünk. Oly sok minden más van, amiről még tudunk beszélgetni, ne csak az én sorsom legyen a téma, és ne is az Ő gyásza. A perdai nép például megfelelő kezdés, ahogy a közös italozás és felfedezés is. Remélem, hogy most, hogy itt van, sok időt tudunk majd együtt tölteni. A nyakláncom is szóba kerül, és csak bólintok arra, hogy meglesz, bár én nem látok túl sok reményt rá... - Na ná, hogy tudok! Utazni jó, remélem te is élvezni fogod. - ahogy persze a Perda felfedezését is. Na de az Imperiumon legalább elkerülhetőek a kancellárok és főgépészként több olyan helyet is tudok, ahol nyugodtan, ketten lehetünk, mert nem látnak majd és nem is hallanak minket. Az a hajó a miénk, Ravennel együtt pedig megállíthatatlanok vagyunk, ha eltervezünk valamit. - Nekem is furcsa volt, amikor felébredtem. Várj csak! - előveszem a saját PDA-mat, amelyben akad egy mappa, tele sok-sok képpel, amiket én csináltam. Az első képek a Dominiumról készültek, de a továbbiak az Imperiumról és az űrről. Olyan helyekről, amelyeket láttunk, majd pedig a végén több Perdai hely is megtalálható lesz. Nem jártam lent sokat, így csak a Város egy részét láthatja Phil, na meg egy patakot, de a tökéletesen zöld természet mindent elárul. Egyszerűen csodálatos az a hely. Az a szomorú, hogy már lakják és hogy az emberiség nem képes más fajjal együtt élni - még önmagával sem -, ahogy az a veszély is valós, hogy tönkretennénk azt a holdat is úgy, mint ahogy azt a Földdel tettük, mégis... némileg önző vagyok magam is, mert szeretnék még több időt eltölteni ott. - Lassan viszont mennem kéne. De a kommunikátoromon bármikor írhatsz jó? És beszélhetünk is esténként! Ha pedig kiengednek, szólj, és ha tudok, jövök! - sajnos most elég sok a tennivalóm, ezért se maradhatok tovább, de még mielőtt mennék, a mappám tartalmát átküldöm Phil kommunikátorára, majd ez után jól megölelem és két puszit is nyomok helyes pofijára. - Vigyázz magadra! És tényleg ne aggódj értem, megleszek! - édes mosoly, miközben a férfi arcát fürkészem, végül felkelek és távozok. Bár maradhattam volna még...
//Szerintem ez első játéknak így jó volt, így ha nem bánod, én zártam. Köszönöm szépen, nagyon tetszett! //
-Attól hogy papíron nem lehet attól még lehet. Teherbe esel és kimutatják a vizsgálatok hogy jé, tényleg, valamit elrontottak vagy beírjuk kaptál egy kísérleti kezelést és rajtad működött. Vagy megműtöttek, akármi. Akkora már McGrovert más fogja érdekelni és nem számít majd, kikerülsz a látóteréből, a neved is lehet más... bár tudom szereted. - Mert gondolom nem jövőre akar, hanem mondjuk teszem azt öt év múlva. Bőven jó lesz még az is, de addigra lecseng a "William" dolog. Jó esetben. Addig meg tényleg sok minden változhat. Én nem gondolnám nem lehetetlen, csak alaposan meg kell tervezni. Már amennyire lehet, de ehhez kéne valami doki is nekünk. -Kitalálunk valamit.- Maradok ennyiben, mert oké, Jenkins, oké, orvosi vizsgálatok, de abban egyetértünk McGrover a körme hegyével nem érhet Samhez. De persze pont amiatt azt sem tartanám jó ötletnek, hogy Jenkins karjaiba meneküljön. Ő is egy kancellár és mint olyan, semmivel sem jobb. William meg pláne kiakaszt hogy megütötte, bár az implantátum elég vad elgondolás nekem még, főleg hogy azt mondja nem az igazi keze... levágni és gépesíteni egy testrészt nekem elég... idegen. Végül mégis egész más dolgokról kezdünk beszélgetni, a Perdáról, annak népéről, az utazásról, italozásról és azt hiszem mindketten ellazulunk. Akkor kiváltképp mikor képeket mutogat, a többség olyan mintha valami hajdani játék megelevenedése lenne, nem tudom ijesztő vagy csodálatos. Talán mindkettő. -Mindenképp, legközelebb elmeséled kik a barátaid, csak hogy tudjam kikkel érdemes magamnak is barátkozni. - Mosolygok, Sam barátai az enyémek is, kivéve ha "Callumnak" hívják az illetőt, de hát Ő nem is Sam barátja szóval... Szorosan ölelem mikor búcsúzunk, pedig nem kéne félnem nem látom már csak... a legutóbbi búcsúim ilyenek voltak. Hozzá kell szokjak ez nem feltétlen lesz így, megnyugodhatok. -Hiányozni fog addig is. - Viszonzom az arcom ért csókokat, majd integetek még egy keveset és hagyom elmenni. Tanulnom és dolgoznom kell, sajnos, de legalább... már valami kapaszkodóm az életben. Majd keresek valami rendszeres közös programot vele, ha rájövök mik a lehetőségeink!
Régen a Földön a gyerekek nagyon szerettek játszani a dominó nevezetű játékkal, ahol egymás mellé felrakosgatták az egyes elemeket, majd amikor elkészülték eldöntötték az első elemet, akkor az meglökte a másodikat, az a harmadikat, és így végül mire felborul az egész. Annyira értelmetlen volt az a játék, hiszen akkor csak az volt a céljuk, hogy elboruljon az össze darab. Én jobban szeretem a Star Hive nevű stratégiai játékot, ami a Földi Sakk megfelelője lenne, de nincs pálya, és 3x16 fajta figura közül válogathatnak a játékosok. És nem is kell minden figurát felhasználni. A játék eleje csak arról szól, hogy egyesével felhelyezik a választott figurákat a stratégiájuk szerint, majd ha az egyikük úgy dönt, hogy készen áll rá, akkor meg kezdi a támadást a másik ellen. Lépések a lépések után, míg végre az egyik győz. Sokan lenézik a játék elejét, mivel csak fel kell helyezni a bábukat oda ahova, akarjuk, de nem mindegy, hogy mit, hova és mikor. Az életben is szeretem ugyan olyan aprólékosan megtervezni az akcióimat. A legutóbbi JL kamu hírem óta már terveztem a következő lépésemet. Hosszú ideig kerestem egy kellően ártalmatlan Dominiumi polgárt, mire rábukkantam Susanna Clay-re, aki 16 éves eminens tanuló, a szomszédjai szeretik, népszerű a barátai körében, botanikusnak tanul, s valószínűleg nagy karrier áll előtte. Ezek után már csak kellet egy kellően züllőt alak, aki nem túl okos. Annak csak annyit mondtunk, hogy az illető család tartozik, menjen oda puhítsa meg őket egy kicsit, hogy fizessenek, majd dugja fel az adathordozót a gépükre, hogy leszipkázzuk a szükséges adatokat. Szóval felhelyeztem a bábukat, meghatároztam a célokat, s már csak várnom kell a játék kezdetét. Lassan 1 hete hogy felhelyeztem a bábukat, mikor egyik reggel jön az újabb JL hír, amit én magam írtam. Ebből tudom, hogy az a kis züllőt féreg megtette. Alig másfél óra múlva a titkárom jelentkezik be a PDA-mon, hogy egy bizonyos Dr. Alexa Grey bejelentést tett, amiért megtámadtak egy polgárt, s olyan biztonsági esetről van szó, ami a Kancelláriára tartozik. -Szólítsa az Őrségemet! – adom ki az utasítást – Utána azonnal zárassa le az orvosi labort, amíg oda nem érek, illetve a 3as gyűrű 172-C-24es lakását a nyomozás lezárásáig. Teljesen nyugodt mozdulatokkal veszem fel kék zakómat halvány fehér csíkokkal, amely tökéletesen illik a mellényemhez, s a fehér ingemhez. Mire megérkezik a 3 fős őrségem, addigra megigazítom a bordó nyakkendőmet, s a zakóm zsebében lévő kendőt, s már indulunk is az orvosi szobába. Mire mi oda érünk, addigra az orvosi előtt 2 db felfegyverzett katona áll, senki sem engednek be, vagy ki. Nem beszélnek túl sokat, csak közlik, hogy lezárt terület. Amikor a négy katona megérkezik, akkor kettp azonnal bemegy az orvosiba. -Dr. Alexa Grey? – kérdezi az egyik, amíg meg nem találja. -Mindenki kifelé, a kancellária lezárja a helyiséget! – adja ki az utasítást – Doktornő, önnek itt kell maradnia, amíg a kancellárúr meg nem érkezik. Jó Tíz percig kell várnia egyedül a felügyelettel a doktornőnek, mire megérkezem. Út közben gyorsan át olvastam az elkészült hivatalos jelentést, hogy valójában mennyit tudhatok jelenleg az ügyről. -Üdvözlöm Doktornő! – köszöntöm, és nyújtok neki kezet barátságosan, miközben a három testőröm megáll az ajtónál belül. – Kérem mondja el, hogy mit tud.
Éppen elpakolni készülök a szobámban, amikor egy sürgős üzenetet kapok a PDAm -ra. Megvertek egy 16 éves lányt a saját házában és nekem kellene megnézni őt. Mindig is szíven ütöttek az ilyen dogok, talán azért is mert ugyanazt a helyzetet láttam ezekben az esetekben, mint amiből én is kikerültem. Ennél fogva a lehető leggyorsabban siettem az eset helyszínére, hogy megvizsgáljam a lányt. Egy órába sem telik és már a helyszínen vagyok. gyorsan elmondom az ott lévőknek, hogy kivagyok. Így odaengednek magához az áldozathoz. - Szia. - köszönök a lányra kedvesen, majd óvatosan szemügyre veszem a sebeit. Engedi, hogy csináljam a dolgomat. Nem szól semmit és nem is válaszol a kérdéseimre. Nagyon megszeppenhetett, szinte reszket belé. Próbálom megnyugtatni, már amennyire sikerülhet egy ilyen helyzetben megnyugtatni valakit. Amikor mindenki hallótávolságon kívülre került a lány hirtelen megszólal. - JL. - ennyit mond én pedig nem értek belőle semmit. Erőtlen hangja nagyon halkan cseng. - Hogy mi? - kérdezek vissza rá. Szegény lány próbálkozik kipréselni magából, a következő szavakat. De nagyon nehezen megy neki. - Ne erőltesd magad. Nyugodj meg! - utasítnám inkább arra, hogy ne beszéljen de ő kiakarja mondani. Aztán meg hirtelen elkezd beszélni, mintha megkönnyebbülne, mikor elmondja ezeket nekem. A végére már annyira elfárad, hogy elájul. Gyorsan intek a kinti embereknek, hogy azonnal vigyék el a lányt a legközelebbi kórházba. Gyorsan előveszem a PDA-mat és értesítem a felsőbb hatalmakat arról, hogy mit hallottam. Nem sokáig kell várnom, hogy az illetékesekből valaki megérkezzen. Két őrt állítanak az ajtó elé, nekem meg azt mondják várjak itt. Így teszek lehuppanok az egyik székre, könyökömet a szék karfájára helyezem, tenyeremmel meg megtámasztom állkapcsomat. Gondolataimba merülök. Vajon mi lehet a JL-lel? Mi köze van a JL-nek egy ilyen ügyhöz? Egyáltalán miért verték meg? Egyre jobban idegesít ez az ügy és nagyon foglalkoztatja az elmémet. - Dr Alexa Gray? - eszmélek fel nevem hallatára. - Igen Én vagyok. - válaszolok a kérdésre, miközben felállok a székről. -Mindenki kifelé, a kancellária lezárja a helyiséget! – kissé meglepődöm a kérésen, majd figyelem ahogyan mindenki gyorsan elhagyja a helyiséget. Mi ez? – Doktornő, önnek itt kell maradnia, amíg a kancellárúr meg nem érkezik. - a katona kérésére bólintok. Mire ő kimegy én pedig egyedül maradok ebben a szobában. Bő tíz perc múlva ajtó nyitásra leszek figyelmes, pontosabban a belépő katonás kiállású tekintélyt parancsoló emberre. Most már értem miért is mondják, hogy ijesztőek a Kancellárok. - Üdvözlöm Doktornő! – a felém nyújtott kezét elfogadom és én is üdvözlöm őt. Amilyen rideg embernek látszik, pontosan olyan a kézfogása is. – Kérem mondja el, hogy mit tud. - kissé meglep ez a gyors lényegre törés. Ezek szerint valami nagyon fontos információ juthatott a birtokomba. De mi lehetett ez? Mi lehet ennyire fontos, hogy maga a Kancellár úr jött el ide és nem valamelyik emberét küldte ide. - A lány nagyon súlyos állapotban van. Nagyon megverte ez az alak és nem tudom, hogy helyre jön-e igazából. - kezdek bele a mondandómba. Természetesen ezek után az a célom, hogy minél többet megtudhassak én is erről az egész ügyről. - Azt mondta kopogtak, kinyitotta és az alak rögtön berontott az ajtón. Valamit adóságot követelt, vagy nem tudom. Ezt mér nem értettem pontosan. - kezdek fel s alá járkálni a szobában, hogy könnyebben eszembe jussanak a dolgok. - Megverte. Aztán mikor talán már azt gondolta, hogy a lány elájult a PDA-jához lépett és betett egy adathordózót. De a lány látta, hogy a képernyőn megjelent a JL logója. - fel nézek a Kancellár úr szemébe, hogy lássam a reakcióját az elmondottakra. természetesen én most csak röviden vázoltam a történteket és a hallottakat. Tovább fürkészem az úr tekintetét, lássam miként hat rá ez a dolog.
Sokan azt hiszik, hogy a kancellárok élete könnyű, és csupa luxus és csillogás, már, mint átt vitt értelemben. Hiszen most is tisztában vagyok az egész üggyel, sőt pontosabban még azoknál is, akik benne voltak, hiszen azok csak eszközök a kezemben, ahogy a doktornő is, de ezt nem adhatom tudtára. Ezért mindent úgy kell csinálnom, mintha tényleg csak most tudtam volna meg, s mintha a Kancellária most rám bízta ennek a kivizsgálását. Igaz a többiek se tudják még, hogy ez az én akcióm része, ezt majd a következő megbeszélésünkkor mondom el nekik. Ki tudja, hogy ki áll a JL mögött. Már az is eszembe jutott, hogy esetleg az egyik kancellária társam maga a JL. Hiszen olyan ügyesen tünteti el a nyomait, hogy ahhoz nagyon profinak kell lennie vagyis lenniük, ha nincs mögöttük egy magamfajta. Szóval olyan terv kellet, amivel el tudom vágni ezeket a söpredékeket az esetleges kancellár támogatótól. Ha eléggé gázosak, akkor nem állhat ki mellette nyilvánosan, s azt tehetek velük, amit akarok. Ehhez persze azt kell elintéznem, hogy eléggé nagy nyilvánosságot kapjon, s nem a Kancelláriai hírmondó által. Hanem a nép által. Elég egyszerű a terv. Kell pár áldozat, kell pár orvos, katona, akik beszélnek az áldozatokkal. Majd a szörnyű törtnetet egyszer úgy is elmesélik a szomszédjuknak, barátjuknak, az is tovább fogja adni, és így míg elég sok emberhez jut el. Szóval nekem most már csak az a dolgom, hogy eljátszom a nyomozást. Mire az orvosiba érek, addigra alaposan át tanulmányozom a hivatalosan tudható dolgokat, bár arra elég lenne 2 perc is, de attól még komolyan veszem a munkámat. A lehető leghivatalosabb ábrázatomat veszem fel, amit belépek az orvosiba, s az arcomról semmi sem olvasható le, olyan, mint egy szobor. Nem mintha érzelmileg meghatna egy 16 éves leányzó megverése vagy megerőszakolása, de azért időnként eljátszom, mintha érdekelne. De most nem. Egyszerű kérdéseket vetek fel a doktornőnek, s várom a választ, miközben vázlatosan felírom magamnak a PDA-mba, mint egy rendes nyomozásnál. -Súlyos? Nem biztos, hogy felépül? Milyen sérüléseket szenvedet szegény? – kérdezem, persze az orvos aktában benne van minden, de mondja csak ki őket, annál jobban megragad benne, és annál nagyobb hatással lesz rá, így annál jobban fogja tovább adni a történetet. -Szóval egy alak először kopogott, majd amikor ajtót nyitott, akkor egyből rá támadott. – összegzem a hallottakat. – Adott valami személyleírást? Hallgatom tovább a doktornőt, mire végre rá tér a lényegi részre, hogy a kis áldozat látta, amit egy PDA-t csatlakoztat a támadó és a JL logó jelent meg a gépen. Ez volt a terv rizikósabb része, mivel nem bíztam benne, hogy az a kis nyomorék képes lesz annyira megverni, hogy még lássa a JL logót is. A legtöbben vagy túlságosan összevernék és semmit nem látna az áldozat, vagy éppen csak. Tudom nagyon jól, hogy ez pontosan mikor történhetett, hiszen mind láttuk a JL legutóbbi adását, s én tudom, hogy arról a PDA-ról indult az egész. De úgy kell tennem, mint aki nyomoz. -Körülbelül mikor lehetett ez a JL logós rész? Egybe eshetett a legutóbbi JL támadással? – teszem fel a kérdést, hogy ne én mondjam ki azt ami nyilvánvaló.
Nem tudom miért, de valahogy ez az úriember nem tűnik szimpatikusnak. Az a ridegsége, ahogyan az egész ügy felé fordul nagyon nem tetszik nekem. Jó. Igaz, hogy nem szabad túl sok empátiával fordulni semmilyen esethez sem. De azért én mégsem tudok csak úgy nézni egy áldozatra, mint egy idegenre. Főleg ha ilyen fiatal. Szegény lányt annyira meggyalázták, olyan szörnyen megverték, hogy szinte nincs egy ép terület sem a szép kis bőrén. Oké, hogy ezt még valahogyan az orvostudomány helyre tudja hozni ha igaz. Ám a lelki sebeiről nem tudok hasonlóan nyilatkozni. Figyelem ahogyan a Kancellár úr figyelmesen mindent lejegyez. Nem akarom kimutatni, hogy a magatartása, amit felém tanúsít kissé megrémít. Tartom tőle a távolságot és megpróbálok hasonló erős arckifejezést erőltetni magamra, mint amilyen hidegséget mutat ő. Legalább is én így érzem. - Pontosan nem tudom megmondani. Azt majd egy alaposabb kivizsgálás után fogjuk csak látni majd. - magyarázom a lány sérüléseit - De a felszíni sérüléseiből ítélve elég jól elbánhatott vele az az alak. Nagyon sok a zúzódás a testén, az orra is eltört, talán az alkarjában is van törés és hát a jobb szeme is eléggé bedagadt. - sorolom azokat a sebeket, amiket szabad szemmel is láthattam rajta. De igazából nem is értem miért kérdezi ezeket, hisz az orvosi aktában már mindent leírtam. De ha ő így kívánta akkor elmondtam szóban is neki. miközben a Kancellár úr faggatózik tőlem a lány állapotáról én lehajolok, hogy felvegyem a földön hagyott sztetoszkópomat és a többi felszerelésemet. Közben pedig figyelek a kérdéseire ha még vannak, bár eléggé feszélyeztet a jelenléte. Örülnék ha gyorsan túl esnénk a kihallgatáson. Sokat nem tudhatok, nem is értem miért nem inkább az áldozattól érdeklődik minden felől. Ő biztosan jobban tudná ki támadta meg. - Igen. Legalább is ezt meséltem - helyeselek a kijelentésére, amit már amúgy is elmondtam neki. De most nyomatékosítom. - Már amennyire tudott beszélni. - teszem hozzá. - Nem. Pontos személy leírást nem adott. - emelkedek fel a Kancellár úrhoz miután összeszedtem a dolgaimat. - Talán csak annyit... - gondolkodom el kissé. - Hogy mikor kopogott az ajtón, azt mondta a lánynak, hogy az apja munkatársa. - jut eszembe egy számomra nem túl fontos részlet, de talán neki az lehet. Igazából nem tudom még mit mondhatnék el neki. Aztán még valami eszembe jut, amit szintén megosztok a Kancellárral. A lány látta, hogy a férfi a PDA -ba bedug valamit és rögtön utána megjelent a JL logója. De honnan is ismerős nekem ez a név? Összeráncolva homlokom a gondolataimba merülök. Biztos, hogy halottam már valahol csak nem tudom hová tenni. Hiába töröm a fejem nem jut eszembe semmi. - Hát.. ő.. - gondolkodom el - Pontos időt nem tudok, de úgy mondta a lány, hogy bejött a férfi fenyegette, felpofozta. Kérte a tartozását majd kutakodni kezdett a lakásban. - idézem fel az emlékeimben, amit a lány mesélt el - Aztán betette a PDA-ba az adathordozót és rögtön megjelent a logó. - Hát persze tudom már honnan ismerős. Ez az a szervezet, ami a Kancellária ellen beszél, vagy mi. De mi köze lehet ehhez a lánynak? A kérdés megfogalmazódása után rögtön fel is teszem azt. - Elnézést lehet egy kérdésem. - udvariaskodom, de szinte meg se várva a választ folytatom tovább - Mi az a JL? - teszek úgy mintha nem ismerném - És mi köze van ehhez az egészhez egy ilyen fiatal lánynak?
Majd belejönnek a kommunikációba. Elszoktak egymástól, ami azt illeti mindannyian. Mi még csak-csak meg tudjuk oldani, az elmúlt hónapok rettentő sokat segítettek ezen, a lányoknál azonban van még hova fejlődniük. Eltávozási szándékukat is csak futólag említették meg, amíg összepakoltak. Engedélyt nem is kértek, tudják, ha Mrs. Cambridgenél akarnak aludni, akkor nem kell. Kivéve, ha az apjuk ritkaságszámba menő hazatérésére akarnák tenni. Akkor lenne hozzájuk egy-két szavam. Ez esetben most nem volt. - Belejön majd. Gondolom, remélem - felelem mosolyogva, a jellemzést hallgatva. Jó hallani, hogy meg van vele elégedve és hogy ügyes is. - Új helyzeteknél az elején mindig felmér, meddig nyújtózkodhat, milyen szokások vannak és amint ezt kitapasztalta, ekép fog cselekedni. Sose tántoríthatta el semmi arról, hogy sebész legyen, nem most fogja elkezdeni - ebben azonban biztos vagyok. Csalafinta, ravasz és rettentően céltudatos. Az oktatási rendszerbe hamar felmérte, hogy mi az, amit meg kell tennie, amibe kiemelkedőnek kell lennie, hogy végül orvosi pályára léphessen. Fejébe vette valamit és istenem, épp annyira makacs és eltökélt, mint az apja. - Fogod neki ezt mondani? - kérdezem fejem félrehajtva. Ami azt illeti, ebben az esetben nem tudom, hogy hol húzódik az a vékony határ, amikor még apaként adhat tanácsot, vagy mint oktatója. Ebben ő a jártasabb, már csak a Serenaval való viszonya miatt. Ölelésébe könnyedén simulok bele, igényem van rá, oh, de még mennyire. Rettentően, ami azt illeti. Érzem az erőt, amit kifejt és rettentő nehezemre esik nem rá támaszkodnom teljes mértékig. Nem megomlani, csak egy pillanatra, engedni, hogy csak megtartson, mint mindig is tette. Mégis tudom, hogy most erősnek kell maradnom. A lehető legtermészetesebb valójában ölelem őt, kavargó érzéseim teszem helyre, amikor annyira hajol csak el, hogy arcomat láthassa. Közelsége jól esik, elmondhatatlanul. Nem kívánok más, eme pillanatban, csak hogy még itt tarthasson. Ennyire önző, ebben a pillanatban mégsem lehetek. Figyelem arcának vonásait, amiből szinte semmit sem tudok kiolvasni. - Rendben - mosolygom egy halk fújtató sóhaj kíséretében. Fejem rázom csak meg szórakozottan, orrom alatt ott az őszinte bazsalygás. Karján finoman simítok végig, miközben ellépek tőle. Megfordulok és belépek a hálóba. A köntöst könnyedén akasztom fel az ajtó melletti akasztóra. Szívem dobbanásai megszaporodnak. Nem akarom. Nem akarom, nem akarom. Nem akarok bemenni, nem akarom, hogy a rendszerbe ott legyen. Nem akarom, hogy Scott megtudja. Mégis lenyelem, lenyelem az összes félelmem, hiszen ez most nem számít. Az egyetlen, hogy Shane jobban érezze magát és ha ehhez ez kell, akkor nem túl nagy ár érte. Igazából, semmi sem az. Ezért sem szórakozok sokáig az öltözködéssel. Egyszerű nadrágot, még egyszerűbb, vonalaimat követő pólóval öltök fel. Az előbbi fekete színű, míg az utóbbi sötétkék. Kezeimmel csak finoman marok mellkasomba, a szívemet szorító fájdalom mégsem enyhül. Két, mélyre szívott levegővétellel leszek magamon úrrá. Majd kilépek hozzá, könnyed mosollyal az arcomon. - Itt, az ötödiken? - kérdezem, mert a komplexum túlnyúlik több emeletre is. Nem tudom, hogy hova gondolja. A kérdés még az ajtóból kilépve fogalmazódik meg bennem, emiatt fordulok félig hátra hozzá. Amint pedig mellém sétál a legnagyobb természeteséggel, valójában át sem gondolom a mozdulatot igazán, kezem csúsztatom a kezébe. Kérdésére fordítom felé arcomat, a tünékenynek nem mondható, mégis őszinte - a lehető legigazabb értelmében - mosolyom ott van. - Kicsit még döbbenten - vallom meg, remélve, hogy ezzel nem rontok a helyzetén. Tankönyvi példái lehetnénk arra, hogy hiába vigyázol… olykor ez sem számít. Ha a sors nem ezt szánja neked, akkor nincs mit tenned. Az egészségügyi részleghez érve, mégsem megyek tovább, megvárom, hogy hova kívánna menni. S szívemről hatalmas kő esik le, amikor néptelenebb vizsgálók felé fordul. Áthaladva az éjszakai ügyeleten, kezét kicsit erősebben szorítom meg ujjaival. S végül elengedem, amikor az üres vizsgálóba enged. - Rendben - felelem könnyedén, s egy darabig szemezek a lehetőségekkel. A teljes bizonytalanság fog el, mígnem végül a vizsgálóágyon foglalok helyet. Az ultrahanghoz kényelmesebb, vért pedig innen is tud mérni. Egyelőre mégis ülök. Bokáim keresztezve lóbálom a lábam, kezeimet ölembe fektetem. Régen volt már, hogy itt jártam. Alig három éve, sok minden nem változott, mégis a berendezéseken tartom a figyelmem. - Hogy érzed magad? - teljes a bizonytalanságom ebben is. Nem mutatja, ahogy én is a jobbik orcámat teszem most meg. Szívemet szorítja ez az érzés, kétségek között hagy. Tudom, hogy szüksége van bizonyosságra, most mégis...
A lányunk eltökéltségében és makacsságában nem is kételkedem, ez nem fordult meg a fejemben egy pillanatra sem, de más oldalról nézve, ahogyan a többi hallgatót is szemlélnem kell, vannak bizonyos szegmensek, ahol ha nem veszi fel a kellő bátorságot és határozottságot már most, később ki fog hullani a sebész képzésből. Orvos még lehet ettől, csak teljesen más területen. Nem mindenki való erre a pályára és esetében még nem vagyok biztos abban, amit egyébként szívből remélek a számára. - Nem és megkérlek rá, hogy te se szólj neki; ezt várom tőle. Magától kell kialakuljon a késztetés. - Amire aztán később olyan készségek fognak alapjaiban épülni, hogyha nem ő érzi, felül akar emelkedni a többieken, akkor csak rosszat teszünk neki vele, amennyiben abba az irányba lökdössük. Azt éreznie kell, a sebészek nem lehetnek előzékenyek vagy udvariaskodók, amikor emberéletek múlnak rajtuk. Ahogyan azzal sem foglalkozhat, mások mit gondolnak róla vagy a tetteiről. Az önbizalmának, ami a döntései meghozásában elengedhetetlen lesz, önmagából kell fakadnia és nem a külső tényezőkből, minthogy mások is elismerik, megdolgozott azért, amit elért vagy jelzik számára mit kell tennie és hogyan ahhoz, hogy sikeres legyen.(…) Biccentéssel nyugtázom, hogy beleegyezik a késői kimozdulásba és türelmesen várakozom, amíg előkerül a hálószobából. Igazából nem különösebben figyelem mennyi idő telik el, érzésre nem sok, de elfogadnám azt is tényként, ha másképpen élném meg a múlását jelen körülmények között. Ruháinak színösszeállításán csak a pillanat törtrészéig időzöm és őt követve lépek ki lakásunk ajtaján a folyosóra. - Igen, itt. - Eszemben sincs a felsőbb emeletekre menni, szükségtelennek vélem, közelebb is van ide, ahová tartunk és kevéssé szokatlan is, mint ezen az órán ott felbukkanni. Akkor is, ha valószínűleg senkit nem érdekelne, lévén mindkettőnknek van engedélye ott is lenni. Kezembe csúsztatott tenyerére finoman, törődön szorítok rá, azért fájdalmat semmiképpen sem okozva neki. Mosolyát továbbra sem találom biztos pontnak a jelen helyzetben, jobb szeretném, ha legalább minimális mértékben szavakba foglalná, ami szőke fürtjei alatt zajlik. Közelebb azonban nem jutok, nem enged, amit egy nehezebbnek megélt sóhajjal veszek tudomásul. Amíg odaérünk, csendbe burkolózom, nincs mögöttes jelentése, amúgy se szokásom szószátyárnak lenni, de ha arra adná a fejét, megtöri a hallgatásunkat, természetesen én sem maradok konok módon néma.(…) Amíg eldönti, hol lenne számára kényelmesebb, addig fertőtlenítem a kezeimet és kesztyűt húzok. Előkészítem az eszközöket a vérvételhez és az analizálót is előre beállítom, néhány érintés az egész. Tálcára kerülnek a szükséges holmik egymás után, majd az egésszel a vizsgálóágyig megyek így, hogy végül ott foglalt helyet. A karja után nyúlok, amikor a kérdésre ér, a szorítót csatolom fel éppen. - Nem akadtam ki, ha erre vagy kíváncsi. Haragos sem vagyok. - Míg beszélek, arra figyelek, amit csinálok, fertőtlenítő kerül a bőrfelületre és néhányszor finoman nyomást fejtek ki az ér felett, hogy jobban láthatóvá váljon. - ...de meglepett. - Azt mondjuk nem állítanám, hogy nagyon nyúlna a képem a hogyanon, tekintettel arra, a módjával igencsak tisztában állok, mégis miként történt. Mindig benne van a pakliban, ezért a döbbenet nem kísért meg, de azt nem tagadom, hogy nem számítottam rá. Közben beszúrom a tűt, az évek és a kezemben lévő gyakorlat miatt elméletileg meg sem kellene éreznie vagy csak nagyon minimálisan, de az ő teste, helyette nem ítélhetem meg számára mennyire fájdalmas vagy sem a procedúra. Sokáig viszont nem tart a dolog, leveszem a szorítót és amint megtelik az apró fiola, készen vagyunk. A sebet pedig leragasztom. - Szorítsd egy kicsit az ujjaiddal. - Mármint a vérvétel helyét, úgy nem marad majd nyoma, gyorsabban begyógyul. A mintát pedig az elemzőbe helyezem, azonban nem csupán a megváltozott hormon összetételre vagyok kíváncsi, hanem a teljes vérképet látni akarom. Az eredményre azonban így sem kell túl sokat várni majd. - Feküdj le, csinálok képet a szkennerrel. - A gépet beállítom, hogy csak ultrahanggal dolgozzon és ha készen áll, egyszerűen az alhas fölé húzom. - Szeretnéd látni te is? - Nem gond, ha nem, ha viszont igen, akkor hologramként kivetítem. Foltok helyett normális, laikus szemmel is értelmezhető képet ad, ez azonban rajta áll, akarja-e vagy sem.
Apró bólintásokkal veszem tudomásul kérését. Ezért is kérdeztem elsősorban, ebben ő van jobban otthon. A tanításának ezen szakaszába már nem tudok teljesértékűen részt venni. Legalább is nem úgy, ahogy eddig tettem. Furcsa lesz, rettentően, de ha magától kell kialakulnia, akkor magától. Az életben sem lehetünk mindig majd ott mellette, hogy fogjuk a kezét, bármennyire is szeretném egyébként. Némán veszem tudomásul. Ahogy azt is, hogy mi a kívánsága a hírrel kapcsolatban. Még nem vagyok benne biztos, hogy a bizonyosság megnyugvással töltene-e el. Nem hiszem. Hiába próbálom kizárni elmémből a mai nap történéseit, nehezen tudom. S csak reménykedni tudok, hogy jobban tudom kezelni majd, mint délelőtt. Muszáj vagyok megtenni. Érte. Egy újabb néma bólintással veszem tudomásul, hogy itt maradunk az emeleten. Egy pillanatig sem bánom, nem szívesen mozdultam most ki. Nem szívesen kötném más orrára, még nem. Főleg, amíg biztosat nem tudunk, ugye. Többet mondani azonban én sem tudok most. Inkább jellemez a feszült várakozás, mint bármi más. Ez az az idő, amikor várod, hogy kiderüljön, mégsem tudsz mit csinálni igazából, csak várni. Izgulni, félni, rettegni. Szívem ritmusának parancsolni, ezt igazán megtehetném addig. Egyszerű beszélgetéssel mégsem tudnám elütni az időt, nem érzem igazán helyénvalónak. Ebben a pillanatban nagyon nem. A vizsgálón ülve pedig hol a berendezést, majd őt figyelem, ahogy tálcára pakol mindent, szakszerűen. Mosolyom megrándul, elmélyül, őt figyelve. Kezem készségesen nyújtom át neki, én most mégsem azt figyelem, amit csinál, hanem őt. - Ezzel nem vagy egyedül - számomra is ugyanolyan meglepett volt… Legalábbis mondhatjuk. Nem számítottam rá, nagyon nem. Pedig tudom hogy benne van a pakliba, de hát több mint tizenhat évig nem sikerült és ennek a rendszerességnek pontosan tudom, hogy mennyire nincs köze. Nem nevezném még hibabecsúszásnak - ilyet sose mondanék. A fertőtlenítés és a megkötés közbe, félretekintek, az ellentétes irányba, merre ő dolgozik. - Argh - szörnyülködök torokhangot kiadva, amikor a tűt meglátom. Nincs problémám a vizsgálattal, de a tű látványától mindig is a hideg rázott, saját vérem látványa pedig… Sose nyűgözött le. Rosszullét, ájulás sose környékezett meg, más vérével sincs semmi problémám, de a sajátom látványához, főleg amikor vért vesznek, nem viszonyulok valami jól. Ezt régóta tudja rólam, s mindennek ellenére minduntalan felajánlottam tanulmányai alatt, hogy gyakorolhat rajtam. Legfeljebb sose néztem oda, ahogy most sem. A szúrást érzek, enyhe nyomást gyakorló érzéssel, de többet nem. - Tudtad, hogy teljesen más a kisugárzásod, amikor orvosilag vizsgálsz? - hajtom enyhén félre a fejemet, ujjamat pedig a pamacsra illesztem, még könyököm is behajlítom hozzá. Követem mozgását, ahogy a scannerbe teszi a véremet elemzésre, szívem ritmusa újra megugrik, főként amikor visszatekint rám. - Jó - egyezek is bele szóba, és fordulok annyit, hogy lábaimat kényelmesen helyezzem fel és dőljek végig. - Húzzam fel a pólót? Igen, nem? - kérdezem és már húzom fel. - Nem, de? - tekintek felé. - Bocsánat, rettentő bénának érzem magam - vallom be szerencsétlenkedésem tárgyát. - Persze - fordulok felé, majd a kivetített kép feltekintek. Kezeimet a mellkasomon kulcsolom össze, holott minden vágyam, hogy az ő kezét fogjam meg. S a gondolat, ahogy megszületik, a mozdulat is kezembe. Egyik keze után nyúlok, titkolni sem vágyom, hogy az eredmény miatt izgalom fut végig testembe. Az már más kérdés, hogy nem éppen a legjobb értelembe, de talán ezt nem érzi meg rajtam.
Megjegyzésére egy pillanatra ráemelem a tekintetem, mielőtt újra visszavezetném a karjára és arra, amit tulajdonképpen csinálok. - Nem haragszol? - Mármint nyilván rám értve a kérdést, noha ezt nem toldom hozzá, úgy hiszem anélkül is világos lesz számára. Persze, ehhez mindig ketten kellenek, de a felelősséget mégis jobban a saját vállaimon érzem. - Sajnálom. - Tudom mennyire nem bírja vagy kedveli – részletkérdés – a látványát az egésznek. Nem kapkodok el semmit, de a lehetőségekhez mérten azért igyekszem minél gyorsabban intézni a folyamatot, a lehető legkevesebb ideig tartson. Nem kellemes, tisztában vagyok vele. A kérdésbe csomagolt megjegyzése azonban némi értetlenséget húz a képemre, nem teljesen vagyok biztos abban, hogy pontosan értem a jelentését. - Mit értesz az alatt, hogy teljesen más ilyenkor a kisugárzásom? - Ráncolom kissé összébb a szemöldökeimet, közben pedig elpakolom a már nem szükséges eszközöket, amíg a szúrás helyét szorítja magának. - Rosszabb, mint máskor? - Azt nem tudom, hogy ezzel rásegítek-e a megfogalmazásra vagy pont, hogy éppenséggel nem, de tényleg foglalkoztat, miben lát olyan nagy különbséget. Főleg, hogy én ebből semmit nem érzékelek egyébként magamon. Ezzel persze eszembe sem jutna azt állítani, nincs igaza, valamiért mégiscsak szóba hozta. A beszélgetés közben nem állok meg, teszem a dolgom, a minta az elemzőbe kerül, aztán a szkennert állítom be megfelelően, ezért a szempárom leginkább azon tartom, ami éppen a kezem ügyében van, olykor megszakítva azzal, hogy rá is figyelve felé pillantsak. A kesztyűket leveszem és a megfelelő hulladékgyűjtőbe teszem, helyezkedését követően pedig jobban magára vonzza kékjeimet és halvány mosoly költözik ajkaim szegletébe majd közelebb lépek hozzá. Haján simítok végig, lehajolok és puhán csókolom, közben pedig megigazítom az ide-oda huzigált felsőjét, amivel nem jutott dűlőre még az imént. - Egyáltalán nem vagy béna. Halkan ejtem ajkaira a határozottan nyugtatásnak szánt szavakat, más kérdés, hogy valóban ezt is gondolom. Még egy puha futót pecsételek a számomra oly vonzó ívekre, arcát hüvelykujjammal cirógatom meg, aztán egy biccentéssel veszem tudomásul, látni akarja a felvételt. A hologram két érintést követően jelenik meg, amikor megérzem a kezét. Gondolkodás nélkül zárom tenyerembe az övét, a másik mancsomra viszont szükségem van még. Kék színt húzok a megjelenő képre, határozottan barátságosabb azok számára, akik nincsenek a realisztikus látványhoz szokva, ha az ember belső részeiről van szó. Közben az analizáló is jelez, a teljes eredményt nem nézem még át tüzetesen, de a monitor kijelzőjén pontosan tudom hol keressem a legfontosabb kérdésre a választ. - Valóban biztos. Nézd. - Nem csak a véreredmény, de maga a hologram is ugyanazt mutatja, amit még a lakásunkban közölt, közben pedig arra a részletre bökök, amelyre felhívtam a figyelmét. A szezámmag méretű, igencsak apró elváltozásra nagyítok rá a megjelent teljesebb egészben, amivel tulajdonképpen egyszerre válik totálisan egyértelművé; ott van. Formára nem sokban hasonlít ahhoz, ami később lesz belőle, egyelőre hosszúkás alakja kifejezetten idegen hatást kölcsönöz, de határozottan bizonyítást nyert a kicsit azért több, mint gyanú. Újabb beállításokat eszközölök, alig két érintést a gépen. - ...és egész pontosan öt hetes. - Ezt mondjuk nem a szemmérték mondatja velem, ma már ismeretesek minden egyes nap mikrováltozásai a fejlődés során, amit a program automatikusan felismer és kalkulál a szkenner alkotta kép alapján. Abbahagyom az eszköz matatását, hogy a figyelmem innentől kizárólag az ágyon fekvőé legyen.
- Mégis miért tenném? – bukik ki belőlem az érthetetlen kérdés, fejem enyhén döntöm csak előre. Szemöldökeimet kérdése automatikusan ráncolja, hangomba parányi hitetlenkedéssel vegyített nevetés burkolózik meg. – Mert szerető, gondoskodó és szenvedélyes férjem van? – fordítom ki kérdését, mely nem is annyira kifordítása ez a helyzetnek. – Sok nő szeretne a helyembe lenni, hidd el. Pfff – berregtetem meg ajkaimat, csak hogy kiérezze, nincs semmi, ami miatt neheztelnék rá. Rá tenném meg a legkevésbé. Nincs okom rá, nagyon nincsen, ezt elmondtam neki egykor is és hinnie kell, hogy bármi történik, így fogok érezni. - Mh-hmmm – ingatom meg fejem, de nem nézek vissza rá. – Csak tudnám, ha másé nem zavar, a saját miért – elnézést sincs miért kérnie. Hozzászoktam már az évek alatt, no meg amúgy is. Még mindig jobban viselem, mint az, aki el is ájul a vér látványától. Kérdésem is leginkább költői, hogy eltereljem saját figyelmem is arról, ami történik és történni is fog. Megjegyzésem, ahogy csak vártam, magával vonja, hogy ráncolja a szemöldökét. - Határozottan nem rosszabb – jelentem ki, orrom alatt somolyogva, továbbra is őt figyelve. – Talán csak a koncentrációd és a szakértelmed teszi, de valamennyivel másabb vagy ilyenkor. És nem csak a kérdések miatti közléskényszerek. Máshogy beszélsz, máshogy hangsúlyozol, még a pillantásod is teljesen más. Nem rosszabb – rázom meg a fejemet, még mielőtt félreértené. Egyszerűen csak más. – Nem a teljes lényed, de ki ismer a magánéletben és ha szerencsés és jól teszi, annak az apró változások feltűnnek – emlékszem még, amikor a kezem tette helyre, amikor otthon történik apró baleset. Gyengéd, gondoskodó. Máskor is az, de ilyenkor kifejezetten, mintha valami ilyenkor egy kapcsolóval átkattanna valami, magam sem tudom ezt jobban megfogalmazni. A vizsgálón fekve pedig esetlenkedésem közepette áll meg felettem. Hol őt, hol pedig ruhámat figyelem, pillantásom akkor állapodik meg rajta, amikor hajamon simít végig. Halovány a szelíd mosolyom, mivel kezeim is megállnak, megállapodnak mellkasomon. Puha csókját fogadom, jobb kezem arcának élére simul, hálásan. Szavaira fújtató sóhajszerű nevetés szakad fel belőlem. - Csak esetlen, szerencsétlen, suta, ügyifogyi – sorolom, hogy mik illenének még ehhez, láthatja, hogy a választék elég nagy. Humoromhoz lassan kezdek visszatalálni, délelőtt nem hittem abban, hogy valaha még visszatér. Ahogy az sem, hogy képes leszek háborgó lelkem megnyutatni. Egy szívdobbanásnyi ideig, amíg felettem hajolva áll, mégis megtörténik. Arcom vonásai kisimulnak, de csak addig, amíg el nem hajol. Kezem érintését mégis elfogadja, fejem csak enyhén fordítom félre, hogy így is láthassam a képet, amit mutat. Bizonyítást nyerő szavaira, mégis szempilláim remegnek meg. A nyelés hirtelen válik fájdalmassá, a mellkasomról pedig a súly nemhogy legördül, hanem még erősebben szorítja. Szükségem van pár pillanatnyi időre, amíg képes vagyok megszólalni, addig is a hologram képet figyelem. Pontosabban azt, amit mutat, amire felnagyít. A levegő hirtelen válik nehézzé, fojtogat. - Hm… - felelek csak ennyit a korára, de hiába pörgetném vissza az eseményeket, talán nem is fontos annyira, hogy mikor fogant meg, a napi rutinunk részévé vált gyakorlatok közepette lényegében bármikor. Ennyi időt kaptam, hogy gondolataim rendszerezzem. - Egyszer hallgatnál rám és hinnéd el, amit az ösztöneim mondanak – sóhajtom el magam, kifújva a benn rekedt levegőt, mosollyal az arcomon, egyelőre mégsem ülök fel. Mutatóujjammal simítok végig a kézfején. – Már így is tudtam, el kellett volna hinned – húzódik ajkamra egy szélesebb mosoly, ahogy heccelem. Persze, tudom, a bizonyosság, de nah. Egy ilyet tud a magamfajta. Én legalább is.
Nemlegesen ingatom meg a fejemet néhányszor és bár ő megint a nevetésbe menekül, addig én ez alkalommal sem tudom ebben követni, nem érezném helyén valónak. - Tudod, hogy miért. - Csendesen jegyzem meg, ráemelve kékjeimet. Lehet, számára ez mulatságos, nekem viszont attól nagyon messze áll, miképpen érzem magam jelen helyzetben. Továbbra is nyomaszt annak tudata, legutóbb miként vélekedett minderről és erősen kétlem, hogy azt csakúgy elfújta volna a mesterséges környezetben egyébként sem létező szél. Kérdésére a válasz meglelése azt hiszem inkább az ő asztala lenne, semmint az enyém, de tény, hogy létezik a jelenség. Sokan vannak, akik ilyen vagy olyan formában viszolyognak a vér látványától vagy egészében vagy hasonlóképpen, ahogyan ő. Igyekszem minél gyorsabban túl lenni rajta, a lehető legjobban leredukálva a teljes procedúrát. Figyelmem pedig mindvégig az övé marad, akkor is, ha épp máshová fókuszálok, miközben a dolgomat teszem. A szavai azonban csak elmélyítik a barázdákat homlokomon, mert bár próbálom megérteni, nem érzem úgy, hogy menne. - Ugye tudod, hogy semmivel nem kerültem közelebb ahhoz, miben találsz így másnak?! - Emelem rá a tekintetem egy rövid időre. Korholás nincs a hangomban, csak a maga lecsupaszított egyszerűség, nem tudom miben látja azt a különbséget. Hacsak nem annyi a válasz, vadidegen körében senki nem olyan, mint a családja előtt. Bár jelen esetben ő pont nem az ismeretlenek táborát erősíti. Nem tudom, hogy izgul, zavarban van, maga a tény, amiért itt vagyunk vagy esetleg más az oka annak, egyértelműen diszkomfortosan érzi magát, de határozottan annak könyvelem el, amiként nem tudja mit tegyen és nem várja meg, amíg intézem. Szeretném, ha megnyugodna és bízna abban, tudom mit csinálok. Sikernek mégsem könyvelem el azt, amit elérek, mert megint humorba forgatja az egészet. A hosszas felsorolásra apró, de örömtelen mosoly húzódik féloldalasan a szám sarkába, sokáig nem is marad. Újra megsimítom ujjammal arcélét, mielőtt visszatérnék a szkenner beállításaihoz. Hozzáfűzni azonban részemről nincs mit a listájához, főleg, hogy komolyan gondoltam, amit az imént mondtam. Ő azonban kevéssé vette annak.(…) Azt nem állítanám, hogy többféle forgatókönyv is lejátszódik belső szemeim előtt arra nézve, ami ezután következik, de arra a legkevésbé sem számítok, ahogyan reagál a látottakra és a hallottakra. Újra ráncba húzza szemöldökeimet a homlokomon, egyszerűen nem fordult volna meg a fejemben, hogy ezt a szememre hányja és ilyen módon. Nem érzem, hogy kiérdemeltem volna a szavaiban lévő vádat, legalábbis tudtommal, így, ilyen formában nem tettem olyat, amivel fair lenne a kijelentése. Elengedem a kezét, a hologramot kikapcsolom és arrébb húzom a szkennert, hogy fel tudjon ülni, ha akar. Fortyogó sértettségemből fakadó haragom a torkomat marja és bár a bőröm alatt szikrázó indulatomat egy az egyben visszanyelem, szempárom teljesen sötétbe forduló kékjét képtelen vagyok elrejteni. - Ennek semmi köze nem volt a hithez, Clara. ...és, ha komolyan így gondolkodsz rólam, akkor nem értékeled, egyáltalán észre sem veszed milyen szinten a tiéd a bizalmam. - Amit koránt sem osztogatok könnyen. Tudnia kellene, de ezek szerint ez csupán kósza illúzió volt a részemről, semmi több vagy egyéb.
Mellkasomba szakaszokba jut csak el a levegő, mosolyom arcomról lassan halványul el. Mielőtt még a tűt a kezembe szúrná, fordítok rajta annyit, hogy ujjaimmal alkarján simítsak végig. - Shane, nincs okom haragudni rád. Tényleg őszintén kérdeztem, hogy miért tennél, hiszen nem tettél semmi rosszat – és még ha el is vicceltem, ha humorba burkoltam a válaszomat, a szavaimat őszintének gondoltam. – Tényleg szerencsésnek érzem magam veled. És azt is őszintén gondolom, hogy sokan irigyelnék tőlem el. Olyat nyújtasz nekem, amire kevés férfi lenne igazán képes – vallom meg neki, ujjaimmal finoman simítok végig bőrén, majd fordítom is vissza az eredeti állapotába, hogy vérem kényelmesen vehesse le. Arcomon most nem játszik a mosoly, úgy vélem, anélkül jobban elhiszi szavaimat. Szeretném, hogy elhiggye, mert komolyan gondoltam őket. Vele tényleg szerencsésnek érzem magamat. - Sokszor tapasztalom, hogy nehezen tudom magam igazán kifejezni, ha rólad van szó. Mintha változatos szókincsem cserbenhagyna, pedig ennél egyszerűbb tényleg nincsen. És ezt most bóknak szánom: szinte tündökölsz ilyenkor – talán mert ilyenkor olyannyira koncentrál, hogy nincs ideje a vállait nyomasztó gondokkal foglalkoznia. Sem ideje, sem helye nincs rá, emiatt tud átlényegülni, ha úgy tetszik. Otthon épp emiatt nyilvánvalóan más. Nincs ezzel gond, még ha nem is mindig mi tehetünk róla, az otthoni dolgaink nem egyszerűek és az ő lelkét jóval régebb óta marcangolja egy szörnyeteg. Arcomra ejtett ujjainak simításáért hálás vagyok, fejem csak enyhén fordítom abba az irányba, noha tudom, hogy tenyerébe nem simíthatom most bele. Rettentően nehéz ellenállnom a kísértésnek, hogy egyszerűen csak felálljak és mellé sétálva, öleljem át. Most mégsem teszem, nem, pedig ösztönszerűen bújnék el a világ elől karjaiba. S eme érzés csak még hatalmasabbá válik, amikor kimondja. Szívem heves kalimpál mellkasomba, dübörgését fülembe hallom, szinte alig hallok. A szervezetem által kívánt oxigén mennyiséget mégsem juttatom el hozzá, fénypontok cikáznak szemeim előtt. S elkövetem a hibát, mely fel sem tűnik. Csak akkor, amikor kezeim engedi el. Én pedig még inkább feléfordítom a tekintetem. Látom a változást rajta én pedig ezzel egy időbe tolok mindent félre és ülök fel. - Hey – szólok halkan, és utánanyúlnék. Ha megy, ha nem, akkor is felállok és közel sétálok hozzá. – Shane… - tekintek fel rá, immár mosolytalan arcán. – Persze, hogy észreveszem – nyúlok fel arcához, finoman érintve ujjaim begyével bőrét, ha engedi, ha nem húzódik el. – Abból, ahogy rám tekintesz, ahogy átölelsz. Amikor egy nehezebb napod után csak szótlanul ölelsz, mikor ágyunkba mellettem találsz megnyugvásra. Tekintetedből, ahogy ezernyi színével tud kékjeid játszani, attól függően, hogy épp milyen hangulatba kerülsz – lágy, őszinte mosoly kerekedik ajkam sarkába. – Mely másnak fel sem tűnik, melyet nem is engedsz mutatni másnak – szívem újra heves dobogásba kezd, lelkemet marcangoló érzés felerősödik. Nem kellett volna rontanom a helyzetén. Nem volt hozzá jogom. – Tudom abból, hogy milyen gyengéd és gondoskodó vagy, hogy annak ellenére, mennyire nehéz megnyílnod, mégis próbálkozol, ösztöneid tolod olykor emiatt félre– tudom, hogy milyen nehéz neki és tudnia kell, hogy soha, soha… - Tudom abból, amikor a kanapén feküdve magadhoz vonsz és vígaszt nyújtasz. Nem kívántalak megsérteni – engedem el arcát, hogy kezeit fogjam meg, ha engedi. – Megígértem, hogy megpróbálom magam visszafogni, ha élcelődésről van szó, szeretnék ennek az ígéretnek eleget tenni és sajnálom, hogy olykor kudarcot vallok ebben – pedig ha tudná, hogy mennyire próbálkozom valójában. Most mégsem tudtam megállni. Tudom, tisztában vagyok azzal, hogy ez egyfajta védekező mechanizmus nálam. S talán nem most kellett volna előrukkolnom vele. - Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy örülsz-e a hírnek, vagy sem. Még abban sem vagyok biztos, hogy most kellett volna-e elmondanom – hajtom le a fejem. Nehéz nyelnem, torkomban megugrik a gombóc, amikor megteszem. – Sajnálom – ejtem ki csendesen az egyszerű szót. Ha valamit, hangulatán nem akartam rontani. Nem jobban.
Szempáromat felé fordítom, ahogy alkaromon simít végig. A vállaimat nyomó felelősség érzetének terhe ugyan nem lesz könnyebb, de a szavai határozottan jól esnek és azt érzékelem, őszintén így gondolja, nem hibáztat. Helyette megteszem én. Azzal viszont vitába szállnék – ha most konkrétan nem is fogok –, hogy ezt bárki irigyelné. Mindenesetre szóvá nem teszem, csak apróbb bólintásokkal veszem tudomásul szavait és csinálom, amiért most itt vagyunk. A magyarázat tovább fejtegetése, ha minden szegmensében számomra nem is nyer értelmet olyan módon, amiképpen érzésem szerint szánja, valamivel jobban a helyére teszi a dolgot. Vagy legalábbis ezt hiszem. - Lehetséges, nem tudom. - A hivatásomat szeretem, mindig is élveztem és nem nagyon látom magam előtt azt a képet, amikor ez megváltozna. Valószínűleg nem fog, annak ellenére sem, ami példának okáért ma történt. Nem kellemes és közel sem könnyű, megszokottá pedig soha nem szabad válnia. De őszintén azt sem tartom kizártnak, azért lát ilyenkor másképpen, mert jóval ritkábban szemtanúja annak, amikor dolgozom és talán ebben van a különlegessége számára. Ezt azonban nem nekem tisztem megítélni és nem is szeretném igazából.(…) Emlékeztetnem kell magamat arra, hogy oxigént engedjek a mellkasomba és lehetőleg ne fújtatással préseljem ki onnan, amikor elhasználódott. Próbálok arra is figyelni, életre lobbant haragomat ne öntsem rá olyan mértékben, ahogyan engem maga alá temet. Azzal nagyjából tisztában vagyok, nem valószínű, célja volt, ami történt, mégis végtelenül rosszul estek a szavai, a feltételezése. Nem sok ember véleménye érdekel, még kevesebbére adok is bármit, a szememre vetett vád pedig alattomosan kúszik bőröm alá. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Hátrébb lépek ugyan, ahogy mindent eligazítok az útból, fel tudjon kelni, ha akar, de a szükségesnél jobban vagy messzebbre nem megyek és akkor is maradok a helyemen, amikor közelít. Tekintetére vezetem a sajátomat, érintését pedig hagyom, de jelen pillanatban nem mondhatnám, hogy különösebben szívlelném az apró mozdulatot. Némán hallgatom őt, eszemben sincs félbeszakítani, figyelmem pedig teljes mértékig megkapja. Lassan, mondatról mondatra csitít valamennyit háborgó lelkemen és ugyan teljesen nem képes eltüntetni az odagerjesztett vihart, a végére annyit elér, ne kelljen odafigyelnem a légzésemre. Ujjait érzem az enyémekre fonódni és mikor elhallgat, kell néhány szívdobbanásnyi idő, amíg emésztem a hallottakat. - Nehezen viselem, amikor ezt csinálod, mert úgy érzem, lényeges dolgokon ugrálsz át vele és én közben képtelen vagyok követni. - Nem feltételezem, hogy ne igyekezne, nem először merült fel közöttünk, de nem könnyíti meg a dolgokat, amikor mégis belecsúszik. - Megvádoltál azzal, hogy nem hiszek neked – és a szavaid szerint nem csak most, hanem máskor sem –, azért, mert nekem a bizonyosság hoz elfogadható megnyugvást. Jeleztem, hogy ezt én szeretném és te beleegyeztél. - Ezért pedig egyáltalán nem volt korrekt tőle, hogy felhánytorgatta, csak hinnem kellene neki. Fogalma sincs, mennyire megteszem, minden egyes nap, már hosszú évek óta. Számomra pedig ez nem élcelődés, nem tudom annak tekinteni. Mélyebb lélegzetet pergetek ki tüdőm fogságából és hagyom, hogy a vállaim valamelyest megereszkedjenek. Nem kívánom a fejére olvasni jobban az egészet és nem a bocsánatkérése az, ami után vágynék. - Megértem, hogy össze vagy zavarodva, jó ég, azt is megérteném, ha tombolnál, de ez ...bájmosolygás és viccelődés… gondolod nem tűnt fel, hogy odafigyelsz arra egyenletesen lélegezz vagy, hogy magadra húztad ezt a zen-nyugalmat?! Több, mint tizenöt éve ismerlek, leesik, amikor elrejted másképpen érzel, mint amit látni engedsz. Tegnap a lezárás feloldásának hírére majdnem táncra perdültél, pedig az a hír nem változtatja meg gyökeresen és véglegesen az életünket, nem úgy, mint ez. - Persze, egy darabig megértéssel vagyok iránta, muszáj és alapvető dolog is, más esetben pedig eszembe nem jutott volna, hogy megjegyezzem a számára, de ezt már fújhatjuk. - Az pedig, hogy örülök-e neki… Túlságosan élénken emlékszem arra, legutóbb miként vélekedtél erről, úgyhogy egyáltalán nem vagyok biztos benne van-e hozzá jogom vagy nincs. - Csendesen fejezem be és szándékosan nem pontosítok jobban, hiszen nem otthon vagyunk, ő pedig anélkül is érteni fogja.
Csendesen és nyugodtan beszélek hozzá. Tekintetét végig magaménak tudhatom és el nem szakítom a sötétkék írisztől magamat. Egészen a legutolsó pillanatig, amikor is már képtelen vagyok rá. Vállaimat nyomja a súly, hogy képtelen vagyok megnyugvást hozni neki, hogy képtelen vagyok arra az egy dologra, ami a dolgom lenne igazán. érdemtelen volt arra, hogy másra, többre vigye, mint aki lett végül. Mellkasomat feszíti a tudat, a bizonyosság. Még ehhez is túl kevés vagyok. Érzéseim mégis lenyelem, újra csak, hiába a gombóc a torkomba, hasamba érzem a folyton szorító érzést. Mikor megszólal tekintek fel rá újra. - Sose akarnék átugrálni rajta – rázom meg parányit a fejemet. Szeretném elmondani neki, hogy miért csinálok, ám oly sok éve ösztönszerűen jön ez tőlem, hogy vannak pillanatok, amikor nem tudok mit tenni ellene. - Tudom… - tudom, hogy beleegyeztem, ujjaim finoman szorulnak az övéi köré. – Tudom – ahogy azt is, hogy nem mondanék neki nemet. Nem egy ilyen egyszerű kérésre. Számára egyszerű, nekem pedig… Annak kellene lennie. - Sajnálom, őszintén – hajtom enyhén félre a fejem. – Nem gondoltam komolyan őket, tényleg – és ebben most hinnie kell nekem. Miért… miért van az, hogy mások érzéseit könnyedén meg tudom jósolni, könnyedén tudok alkalmazkodni, de hozzá oly nehezen? Mégis mi lehet a hiba bennem, hol térek le újra és újra az útról? Többet mégsem tudok ígérni annál, amit eddig is tettem neki és lám. Még ezt az apróságot sem tudom megtartani. Sóhajára nyúlnék arcához, hogy újra érintsem, a mozdulat mégis megáll félúton. Nem csak megereszkedett vállai miatt, hanem a szavak is, melyek követik. Ha tombolnék? Megértenéd? Nem vennéd magadra? Kérdéseim némán érkeznek meg hozzá, a mellkasomat szorító érzés szinte elviselhetetlen, nem enged levegőt venni, mégis kényszerítem magam. Érzem, ahogy szívem szorítja, markolja. Mikor pedig érzékelem, annál pontra, hogy emlékszik arra a pillanatra amikor legutóbb volt ez téma nálunk, lélegzetem felgyorsul valamelyest, lehunyom a tekintetem. Pár mélyebb levegőt veszek. Ajkaim nyitom szólásra, de első nekifutásra nem igazán jutok előrébb egy hosszabb kilélegzésnél. - Shane, - tekintek fel rá újra, komolyan, elszántan. – Minden jogod és okod megvan örülni. Ez nem csak rólam szól, ez nem szólhat csak rólam – ráncolom össze a homlokom, gyengéden. Ezt nagyon gyorsan verje ki a fejéből. – Ketten vagyunk ebben a házasságban és a kettőnket érintő dolgokkal kapcsolatban jogod van bármire. Bármihez, amit érezni óhajtasz – kezdem a legalapvetőbb dolgokkal. Nem kell rám tekintettel lennie, nem kell, hogy a bűntudat nyomja vállát emiatt. Joga van örülnie, ha valakinek neki minden joga megvan ahhoz, hogy boldog legyen. Túl régóta veszik ezt el tőle, én nem szeretném. - És, nem tagadom, hogy nem tölt el aggodalommal a dolog. Túl sok fajta érzés kavarog bennem – tekintek továbbra is rá. Élénken él bennem a jeges rémület, amikor ajtót nyitva bátyámat pillantottam meg. – Viszont, balga dolog lenne, előre, bármit is feltételezni. Nem tudunk még semmi biztosat, a tényen kívül – ez nem sprint, hanem maraton. Ez ad erőt. Ez tud, ő tud nekem erőt adni, hogy előtte álljak, hogy elmondjam neki, hogy itt legyek, jelen. - Amit mondtam az imént és amit mondtam akkor is az, igaz. Nincs senki más, akivel ezt végigcsinálnám. Nincs senki, akinek a kezébe nyugodtan el tudnám magam helyezni. Nem kívánom, hogy bármi miatt rosszul érezd magad, mert nincs miért – rázom meg a fejem. – Az elmúlt években bármikor megtörténhetett volna, függetlenül attól, hogy mi történt a vacsorán – vagy éppen utána. Ha az apja nem kényszerít minket rá, akkor is megtörténhetett volna. A rendszer ily szempontból rugalmatlan, de eszem ágába sincs emiatt hibáztatni. Miért tenném? - Shane, a te törődésed és szereteted az, ami erőt ad nekem, nap, nap után – simítom kezem arcára. – Talán fogalmad sincs arról, hogy valójában milyen hatással vagy rám. Melletted nyugodtnak érzem magam, háborgó lelkem le tudod csillapítani nem csak most, mindig is letudtad, mióta csak egybekeltünk. Melletted magabiztosnak és boldognak érzem magam. Egy teljesértékű nőnek – simítok végig arcán hüvelykujjammal. Szívem még mindig torkomba dobog, a mellkasomat szorító érzés enyhül, nem kíván már megfullasztani.
Tekintetemet még akkor is rajta tartom, amikor ő megfoszt a sajátjától. Némán hallgatom, nézem miként rázza meg a fejét, érzékelem, ahogy rászorít gyengéden az ujjaimra. Fel sem merül bennem, hogy ne gondolná egészen a gyökeréig komolyan a sajnálkozást, amelyet most csendesen fogadok, de mégsem ez az, amire vágyok. Utólag bocsánatot kérni mindig könnyebb, mint el sem követni, amiért kijárna. Hiába tudom, hogy próbálkozik, érzékelem bűnbánatát, csak kevéssé csendesíti le a mellkasom mögött dúló háborgást és erről a legkevésbé sem ő tehet. Újabbat szusszanok, gyengédebben kiengedve az életetőt, elfogadom, hogy nem akarna átugrálni, hogy nem szándékosan tenné, ahogyan azt is, tudja, mibe egyezett bele, miért vagyunk most itt, mégis magamra hagyott egy pillanat alatt. Nem fizikailag. Keserű íz tölti meg a számat, erőt veszek magamon ahhoz, hogy túlemelkedjek, hogy képes legyek nem csak meghallani és felfogni a bocsánatkérést, hanem a magamévá is tenni, megélni és ezzel továbblendülni. Igyekszem mindenesetre. Látom, ahogy a levegőbe fagyaszt egy megkezdett mozdulatot, végig nem vitt érintést, de nem tudom pontosan mi az, amivel megtörtem az ívet. Hacsak nem az egészet számolom ennek a számlájára, nem amit ő tett vagy mondott, hanem, amit én. Nem azt sajnálom, hogy a tudomására hoztam, inkább csak azt, amilyen módon történt, pedig tényleg nem akartam, nem állt szándékomban a megszokott nyers modorommal bánni vele. Nem ezt érdemli tőlem és főleg nem most. Ingerből köpném magam szembe, ha tehetném, ehelyett visszanyelem az összesűrűsödött nyálat a számban. - Ez akkor rád is igaz, mégsem tudom, mit érzel. - Nem is az bánt, hogy nem fogalmazta még meg – én sem igazán tettem –, hanem, hogy a természetes reakcióit keretek közé terelte, visszafogta vagy talán meg is másította számomra, nem tudom. De azt igen, hogy egy ekkora dolgot, nem egy vasárnapi teameghívás szintjén megszokott tőle kezelni. Vagy egyszerűen csak fogadni. - Mi egyéb biztosat akarsz még tudni? - Vonom összébb a szemöldökeimet, újfent azért, mert nem értem vagy hirtelen nem tudom összekötni, egészen pontosan mire is gondol ezzel. Nem volna elég pusztán ez a hír a bizonyossággal együtt?! - Ez mind szép és jó és hidd el, egy pillanatra sem becsülöm alá vagy degradálom, nincs más, akivel végigcsinálnád és ennek örülök; de az ég szerelmére, egyszerűen tudni szeretném hányadán állsz a kérdéssel most. - Nem a feltételezett elmúlt években mi lett volna ha, hanem ebben a percben és itt mi van. Mert nekem nem mindegy, mert szükségem van arra, hogy tisztán lássak a kérdésben vele, mert engem baromira érdekel, ugyanazt a sorsot szánja-e neki, mint az anyám nekem azzal, hogy képtelen volt megadni a világ legalapvetőbb dolgát. Vallomását végighallgatva tekintetét keresem és bele is akaszkodok, ha hagyja. A végéhez érve pedig kisebb lélegzetet veszek; - Tényleg boldog vagy? - Hallottam, mégis rákérdezek, újra. Előkerült közöttünk a téma a Perdán is, akkor is említette, de nem tudom, nem érzem helyesnek vagy csak túl konok vagyok felfogni. Annak idején nem volt beleszólásunk abba, hogy egymás mellé rendeltek minket és bár közel sem bélyegezném rossznak a házasságunkat, hiszen úgy, ahogy, de működik, abba a hitbe sosem ringattam magamat, ez elég volna neki. Nem panaszkodik, tisztában vagyok azzal, hogy sosem teszi, de ahhoz van elég fantáziám, hogy tudjam, járhatott volna jobban is, egy könnyebb jellemű társsal az oldalán.
Nem tudja, hogy mit érzek. Nem szabadna ezt megtudnia, senkinek sem szabadna. Mégis milyen nő az, aki pánikrohamot kap, mert kiderül, hogy terhes? Milyen nő az, aki nem akar többé gyermeket vállalni? Mégis hogy oszthatnám meg vele anélkül, hogy kedvét venném? Elhinné, ha azt mondanám, hogy nem haragszom rá? Hogy nem neheztelek és ő az, aki miatt most itt tudok előtte állni? Hogy miatta vagyok képes ezt viselni? Nem igazán vagyok biztos, hogy elég lennék-e neki, hogy elég lenne ez neki és abban még inkább nem vagyok biztos, hogy nem értené félre érzéseimet, még ha nem is mondaná. Hogy mit érzek Shane? Hogy semmire sem vagyok elég. És semmihez sem vagyok jó. - Egészséges lesz-e, minden rendben lesz-e vele. Nincs semmi elváltozás a szervezetébe, a génjeibe. Hogy mi lesz a neme - nyelek hatalmasat. Neki kéne mindenkinél jobban tudnia, hogy ez még csak a kezdet, hogy most még csak a létezéséről tudunk, többet nem. S amíg ezek nincsenek meg, amíg nem tudok biztos abban lenni… addig tudom, hogy kár lenne bárhova is előre szaladnom. Orromon keresztüli sóhajjal simítok végig az arcán. Tényleg tudni akarja, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, válaszolni rá egyszerűen nehéz lenne. Nem ilyen egyszerű, ez nekem nem az. - Nem fogok egy ártatlan lelket okolni bármi miatt. Szeretni fogom minden lélegzetvételemmel - a lányokat is nehezen emésztettem meg. Akkor túl sok minden történt egyszerre. Az egész világom pillanatok alatt változott meg és mire kettőt tudtam volna pislogni, megtudtam, hogy várom őket. Az első sokkok után, fokozatosan szoktam hozzá a gondolathoz és még azelőtt megszerettem őket, hogy egyáltalán tudást szeretem volna erről az elemi érzésről. Most is csak döbbenetem tudnám kézzel foghatóan megfogalmazni, azt tisztán és… - Emiatt is félek Scottól - nem tőle, nem a gyermektől, ki semmiről sem tehet, csak arról, hogy épp az én bennem nő. Kezem lecsúszik arcáról, a mellkasára. - Félek, hogy mit fog tenni velünk, ha megtudja. Félek attól, hogy csak arra kellek neki, hogy megszüljem és elveszi tőlünk. Félek, hogy mire lesz képes a lányokkal, csak hogy vele elérje a célját - és rettegek, hogy semmit sem fogunk tenni ellene. A kettőnkre mért csapásokkal még csak meg-meg birkózunk. De ha megkerül minket, ha már nem mi leszünk az elsődleges célpontja. - Össze vagyok zavarodva - hajtom le a fejem. Az érzések bennem kuszák. - Azért burkolózom, minden ilyen alkalommal nyugodtságom mögé, mert nem tudom, hogy mit érezzek, mert nem tudom, hogy mit érzek és ez az egyetlen biztos dolog, amit ilyenkor tudok tenni - nem ellene szól, de tény, hogy amíg nem tudom, ő miként érez, addig nem mertem mutatni. Erősnek kell lennem, más választásom nincs rá. Ez az egyetlen, amit tehetek. És emiatt kell tudnia, hogy miatta vagyok képes az lenni érte és a lányokért. Hogy ők adnak igazán erőt nekem. Felmerülő kérdésére mégis őszintén húzódik ajkam mosolyra. Enyhén emelkedem csak meg, szóbeli válasz helyett, ajkait érintem, puhán. - Teljesen - suttogom neki, még ha épp az imént fejtettem ki, hogy mennyire félek. Ez nem akadályoz meg abban, hogy… - Melletted boldog vagyok, Shane - mosolygok rá őszintén, ujjaim finoman szorulnak mellkasára, ahogy behajlítom őket. - Amikor a lányokkal foglalkozol, amikor a nappaliban ülve tanulsz velük, és Drue félpercenként felháborodik valamin, vagy amikor Darlával kapnak össze. Mikor látom rajtad, hogy szemöldököd csak leheletnyit emelkedik, vagy csak a fejed csóválod, úgy érzem, hogy teljes vagyok. Ennél többet nem is kívánok az életbe, elégedettség önt el. Amikor nálad találnak vígaszra, amikor engem ölelsz. Reggelente, ahogy kicsúszol mellém, félálombéli somolygással kucorodok még ki nem hűlt helyedre. Boldog vagyok, amikor félálomba magad alá gyűrsz éjszaka, érezhetlek téged, hogy itt vagy. Boldoggá teszel, Shane - jelentem ki minden kétséget kizárólag.
Homlokomon a ráncok barázdái nem csökkennek vagy tűnnek el, hiába egyértelműsíti, mégis miféle biztosat akar még most. Ennyire előre nem szaladtam, mint ő és egyáltalán miért lenne vele baj – még ha olyan nagyon jól is tudom, hogy bármi megtörténhet –, de ahhoz az esetek nagy többségében azért megfigyelhető valamiféle terheltség a családtagok sorában. Nyilván ez nem kőbe vésett általános igazság, millió és egy egyéb variáció is létezhet, de a teljes képhez hozzátartozik az is, ha mondjuk kopogást hall az ember az otthonában, akkor nagyobb eséllyel talál látogatót az ajtajában, mint szteppelni tanuló gépészt valamelyik szerelő panel mögött. Mindkét variáció lehetséges, csak utóbbi jóval kevéssé gyakori jelenség, mint az előbbi. Habár a háborgó érzés még ott ül a mellkasomon, fordítok a kezeinken úgy, hogy hüvelykujjammal rá tudjak simítani a kézfejére néhányszor. Neki egyszerűen a zsigereiben van, hogy már most ezen dolgok miatt aggódjon, pedig szinte alig talán néhány órája volt megemészteni mindent. Vagyis, feltételezem, hogy csak annyi és nem várt napokat a bejelentésével. - Ezek kiderítésére nem sokat kell várni, az orvosod elküld genetikai vizsgálatra, a nemét pedig három hét múlva már meg lehet állapítani a véredből egy egyszerű kromoszóma teszttel. - Véleményem szerint belátható idővel operálunk, ami gyorsan el is fog telni. Sokat mindenesetre egyikre sem kell várni és ami azt illeti, annyi hír egyelőre elég, hogy van, létezik. Még szempárját figyelem, amikor újra az arcomon simít végig és fogalma sincs mekkora megkönnyebbülést – már ha egyáltalán ez rá a jó szó – okoz a kijelentésével. Mélyebben tartott lélegzet szakad fel a tüdőmből és néhányszor apróbbakat biccentek is. Annak viszont nem örülök, hogy ennyire nyíltan beszél az apámról, egész egyszerűen azért, mert nem az otthonunkban vagyunk magunk, még ha ennek az illúzióját is éljük meg itt és most. Arról nem is beszélve, mennyire fojtogató érzéssel tölt el, mitől tart, hogy mennyire a magaménak érzem, nem tudtam ettől távol tartani. Pedig az én dolgom lett volna. - Gyere. - Halkan kérem és egyúttal az ölelésembe vonom, karolom át vállait, hátát, államat pedig a feje búbján támasztom meg, már, ha nincs ellenére a közelség. Hacsak nem akarja bontani vagy elhúzódni, akkor egy darabig biztosan megtartom így. Habár szeretném, ha nem lenne késztetése arra, előttem is rejtse miként érzi magát, de azzal is rendkívül tisztában vagyok, hogy nekem van a legkevésbé jogom ezt felróni neki. - Amikor készen állsz beavatni, itt vagyok, oké?! - Nem erőltetem, ez eszembe sem jutna és ami azt illeti ezen a területen nekem vannak nagyobb hiányosságaim és nem neki. Azt viszont szeretném, ha tudná, kivárom és megtalál, amikor majd kitalálta, miként is érzi magát az egésszel kapcsolatban. Mocorgására reagálva engedek a karjaim mozdulatlanságán és felé fordítom a képemet, amikor érzékelem, ezt várná azzal, ahogy a magasságkülönbség miatt emeli a fejét. A törleszkedést realizálva gyakorlatilag rögtön hajolok előre, lejjebb hozzá, hogy kényelmesebben elérjen. Csókját fogadom és viszonzom is egyszerre. Szempárom hol az övén nyugszik, hol ajkaira vándorol, ahogy hallgatom. Vonásaim lassan, de megenyhülnek, apró félmosoly kúszik szám sarkába - Ugye tudod, hogy nem fair ennyi mindent hirtelen csakígy összehordani és egybe sűríteni rólam, amire fogalmam sincs, mit mondjak?! - Ajkaim körül valamelyest mélyül a már oda került barázda. Míg ő pofátlan könnyedséggel csűri ide vallomását – ami egyébként kétségtelenül rohadt jól esik, annak ellenére, én nagyon másképpen látom magamat, mint ő –, addig nekem nem egyszerű sem elfogadni, még nehezebb rá valami értelmeset felelni. Hatalmas előnnyel jár előttem ebben és végtelen kellemetlen, hogy a lába nyomáig sem érek fel vele ebben. Arrébb simítok egy tincset az arcából és most én hajolok csókjáért és ölelem át végül megint. - Menjünk haza. - Dünnyögöm a hajába halkan.
Sose lehet tudni. Mellette megtanultam a megelőzés fontosságát és amúgy is. Ebben én szeretnék biztosra menni majd. Szavait mégis apró bólintásokkal kísérem. Tudom, hogy nem kell sokat várni, mégis tudom, hogy gyomromat szorító érzés nem fog elmúlni sem azután. Főként, ha sikerült ezúttal egy fiút összehoznunk. Erről azonban nem szívesen beszélnék róla, lelkem marcangoló érzésem megtartanám. Nem azért mert nem akarnám, hanem mert ezzel a gonddal ő sem tudna mit kezdeni. Ennél jobban terhelni, még inkább nyomasztani pedig nem szeretném. Ez most egy olyan dolog, melyet magammal kell megvívnom, ennek kitenni nem tehetem ki. Ajkaim rándulnak, ahogy kézfejemen végigsimít, halovány a mosoly. - Tudom, ahogy azt is, hogy addig nem tehetünk mást, mint várunk – sóhajtom el magam halkan. Mennyire sietne ilyenkor az ember, sürgetné az időt. Ez lenne a természetes, napokkal később lázas izgatottság legyen rajtam úrrá. S lám… Nem hiszek eme megváltó csodába ezúttal. Érzéseim mégsem tartom meg teljesen magamnak. Kérdi, így hát elmondom. Látom sóhaját, ahogy megkönnyebbül. Mellkasomra telepszik a rossz érzés: hát kinézte volna belőlem? Világéletemben sajnáltam az anyját, beteg volt és sosem kapott igazi segítséget, nem lehetett neki. Scott kegyetlen és talán a legkegyetlenebb vele volt. Mégsem tudnám felmenteni, sose tudnám azért, amit művelt a gyerekeivel. Még ha szerette is őket… Nem neki kell ezen sebeket begyógyítania, elhitetnie vele, hogy a világ nem csak ilyen lehet. Hogy én nem lennék képes gyermekemmel így bánni? Tényleg ennyire gyengének tart? Ennyire kegyetlennek? Innentől pedig már nem nehéz megosztanom vele, mennyire rettegek az őt is sarokban tartó személytől. Mennyire félek, hogy életünk felett minden kontrollt elvesztünk. Véglegesen. Hogy már semmit sem tudunk tenni majd ellene már. Ölelésébe könnyedén simulok, természetes, ahogy átölelem, megkapaszkodok hátába. Fejem vállára hajtom, mélyen szívom be bőre illatát. Csendben állunk, szívem zakatoló lüktetése csillapodik. Hála neki. - Tudom – suttogom nyakába. Puha csókot nyomok nyakára. – Úgyse lenne más, akivel megosztanám – simítok végig a hátán, mellyel csak szavaimat erősítem meg. Egyelőre mégsem tudom, hogy mégis miként tegyem meg. Hogy tudnám elhitetni vele, hogy nem rá haragszom? Hogy az egészről ő nem tehet semmit, hogy ne érezze magát hibásnak. Nehéz, oly nehéz, pedig tényleg nem szeretnék mást, csak hogy ő boldog legyen és amikor otthon van, egy olyan életet kaphasson meg, melyet mindig is megérdemelt volna. Ahol kiegyensúlyozott, boldog lehet. Önmaga, akkor is, ha az nem más, mint a morgó valóság. Fejem csak akkor emelem fel róla, amikor kérdését meghallom és puhán csókolom. Vallomásom természetesen jön, szinte gondolkodnom sem kell rajta. Annyira egyszerű, olyannyira hétköznapi. - Nem is kell – suttogom neki, mosolyogva. Kezemmel újra arcán simítok végig. – Nem kell mondanod semmit, nekem elég, ha csak elfogadod a szavaimat – figyelem azokat a mély barázdákat. Ha ezen múlik előcsalogatása nem leszek rest ezt többször is megtenni, mindaddig, amíg nem érzi magát kényelmetlenül miatta. Őszintén csak azt szeretném, ha ő is boldog lenne, ha tudná azt érezni, amit én. A szorítás mégis visszatér. Mi van, ha mellettem sose lesz erre képes? Csókját remegő ajkakkal fogadom, leginkább a mostani gondolatom miatt, s ezúttal én ölelem át szorosan. A gondolata annak, hogy… Tekintetem lehunyom, elsöprök minden aggodalmat. - Mindjárt – kérem tőle, hogy még csak egy fél percet hadd álljak így, ölelésébe. - Amúgy… ilyenkor mi történik a véremmel? – kérdezem tőle, az elemző felé pillanatva el. – Ez mindig érdekelt, de mindig elfelejtettem megkérdezni – vagy megtettem régebben csak azóta elfelejtettem? Ölelését végül én bontom lassan. Oldalán finoman cirógatok végig, ahogy elengedem. Újra előrebukó tincseimet fülem mögé illesztem, ruhám, bár nincs rajta mit, mégis megigazítom, amíg várok rá. A keserűség nem kaparja már annyira a torkom.
Hálás vagyok, amiért nem vár most ennél többet. Vele ellentétben nekem nem volna olyan könnyű szavakba önteni mindazt úgy, ahogyan ő tette. Apróbbat bólintok, jelezve felé, elfogadom a szavait vagy mindenesetre ezen leszek és nem csupán a meghallás szintjén kezelem. Átkarolom és addig nem is áll szándékomban elhúzódni tőle, amíg erre van szüksége. Nem siettet bennünket az égvilágon semmi. Éppen ezért (is) nyugtázom kérését, miszerint maradna még és mindegy mennyit. Hátán simítok végig, kérdését meghallva pedig automatikusan pillantok a szerkezet felé, amelynek képernyőjén még mindig ott az eredmény, amelyből eddig még csak egyetlen szegmenst néztem meg. Elfelejtve nem lett, de nem mondhatnám, volt nagyon alkalmas pillanat arra, hogy tüzetesebben szemrevételezésre kerüljön. - Öntisztító, gyakorlatilag kitakarításra, ha úgy tetszik, megsemmisítésre kerül. Miért? - Tárolásra is maximum csak az eredmény menne ebben az esetben, de nem fog megtörténni. Nem az orvosa vagyok és nem akarom megtenni, nem is kötelez rá semmi. Majd, ha elmegy az övéhez, intézni fogja ezeket a dolgokat. Annak rendje és módja szerint. Ahogy megérzem, bontaná az ölelést, azonnal lejjebb eresztem mindkét karomat és ahogy ellép, az elemzőhöz megyek, túl sokat mondjuk nem kell. Túlságosan sokáig nem tart, amíg átfutom az értékeket. - A vérképed összességében nem rossz, de nem minden eredménnyel vagyok elégedett. A B12, a D-vitamin, a magnézium és a jód kicsit alatta van annak, ahol lennie kellene. - Aggodalomra mondjuk egyik sem ad okot, attól azért messze van, de jelen állapotában jobban örülnék, ha nem a határérték közelében táncolnának a számok. A teljes eredményt néhány érintéssel törlöm, a gépnek pedig hagyom, hogy elvégezze az öntisztítás folyamatát, majd az egyik szekrényhez lépek. A panelre teszem a kezemet, aminek következtében engedelmesen elhúzódik az ajtó és egy dobozt veszek ki. Vitamin és ásványi anyag komplexum, minden rendelőben van, itt is. Az ajtó a panel újabb érintésére visszazáródik, én pedig újra odalépek hozzá. - Az orvosodtól úgyis kapsz még, addig ez megteszi. Mikor akarsz hozzá bejelentkezni? - Pusztán kíváncsiságból fakadóan érdeklődöm, más egyéb gondolat nincs a kérdés mögött, a dobozt pedig átadom neki. Nincs rajta semmiféle feltűnő megkülönböztetés egyébként, nagyon egyszerű dizájnt kapott, de a rajta lévő leírás egyértelműsíti mit tartalmaz. Elpakolom, amit még esetleg szükséges és használtam az eltelt félóra alatt, de ezt leszámítva, ha részéről mehetünk, nem maradnék tovább én sem. Magam előtt engedem ki a helyiségből, hogy aztán mellé lépve haladjak vele végig a mostanra kevéssé népes folyosókon.
//
