Rettenetesen össze vagyok zavarodva, mert minden annyira idegennek tűnik. Nem emlékszem arra, hogy mi történt, hogy kerültem ide, egyáltalán hol vagyok vagy ki vagyok, de még mielőtt esetleg ez az egész rosszabb szituációt szülne, megjelenik a nővér, ami kizökkent. Az, hogy nem leszek tovább egyedül határozottan rákényszerít a koncentrálásra, arra, hogy megtaláljam valamennyire az önuralmam és ne engedjek a kétségbeesésnek. Érzem, hogy szomjas vagyok, ezért a pohárért nyúlok, majd némi segítséggel inni kezdek. Szeretnék még ülve maradni, legalább egy kicsit, a nővér pedig rendkívül kedves. Ellátja a kezem és válaszolni is kezd, de ilyen fejfájással alig fogok fel valamit. Háttérzajnak érződnek csupán a szavak, miközben újból körbenézek, majd felteszem azt a kérdést, amire igazán szeretnék választ kapni. Ez a válasz mégse érkezik meg, helyette egy férfi jelenik meg a hófehér szobában, de sötét ruházata és komor tekintete mégse ijeszt el. Nem tölt el rettegéssel a látványa, se a közelsége, olyan furcsán ismerősnek tűnik ebben az ismeretlen közegben, de sajnos kevés ahhoz pusztán a jelenléte, hogy megnyugodjak. A nővérke teszi a dolgát, óvatosan intézi az ágyneműt, én pedig felelek a kérdésekre, szépen lassan, majd kérdezek én magam is. Ki Ő? És ki volnék én? Figyelem a tekintetét, a mozgását, és amikor közelebb jön se húzódom el, csak lepillantok kezeire, amelyekkel az enyémeket fogják. Hűvös, mégse jut eszembe kihúzni kacsóimat az övéiből, mert egyfajta horgonyként hatnak, melyek e világon tartanak a sötétségben. Lassan emelem fel a fejem, hogy tekintetünk találkozzon, majd aprókat bólogatok, igyekszem megnyugodni, bár azt tagadnám, hogy nincs baj, mégse mondom ki hangosan. Elég csak rám nézni… - A sötétség és a… zuhanás. Nehéz volt lélegezni, majd szédültem, de… szerintem ezt csak álmodhattam. De kérem, válaszoljon, ki maga és hol vagyok? És ki vagyok én? Úgy látom ismer engem! - szorítok rá a kezére és nem foglalkozom azzal, hogy segíteni óhajt nekem a fényekkel, mert most jobban leköt az, hogy kiderítsem saját személyazonosságomat. A nővér úgy tűnik, hogy távozna, majd amikor ezt meg is teszi, ismét értetlenül pillantok a mellettem lévőre. - Kapitány? Egy hajón vagyunk? - én egy vízi járműre gondolok most, annak szokott kapitánya lenni, bár tény, nem csak annak, mégis, nehéz most a koncentrálás. Mi ez a hely? - Szólna a családomnak, hogy… hogy felébredtem? Mennyit aludtam egyáltalán? - mert ha meglátom majd az ismerős arcokat, biztosan könnyebb lesz. Ők majd segítenek emlékezni, igen. Bár érzem, hogy a férfi is közel állhat hozzám, feltűnt a magázódása, így ki tudja, talán én értem Őt félre. De biztosan itt vannak a közelben a szüleim is és aggódnak értem. Vajon van testvérem? Túl hirtelen akarok mindent tudni, ez pedig nem segít a fejfájásomon, mert erőltetném az emlékezést, ez mégse megy ilyen egyszerűen.
Nem húzza el a kezét, és ezt jó jelnek tekintem, bízik bennem. Leszámítva, hogy még mindig furcsa számomra a tudat, hogy egyesek így viseltetnek felém, ráadásul az utóbbi időben egyre többen, azt kell hogy mondjam, hogy ez jó, mert így nekem is könnyebb dolgom lesz. Könnyebb lesz terelgetni is a hadnagyot, na meg megpróbálni megvédeni. Figyelek, hogy mire emlékszik vissza, elég ködös emlékképek, utalhatnak tényleg az állapotát kiváltó eseményre is, vagy egy sokkal korábbira is. Eleve van egy közös zuhanás-élményünk is. - Nos, lássuk, mennyire cseng ismerősen a név: Samantha Lewis. Ízlelgesse a nevét. - Mosolyodom el finoman, magamban örülve, hogy nem kell már a McGrover nevet használnia. Egyelőre csak finoman adagolom az információkat, lássuk, a saját neve mennyire tölti el ismerős emlékekkel, vagy ez is olyan idegen neki, mintha a nővérkét mutattam volna be. Apropó nővér, őneki is adok egy kis feladatot mielőtt távozna, majd figyelmem visszatér a hadnagyhoz. A kérdése megmutatja, hogy emlékei igen nagy merítéssel vesztek el, ízlelhet mindjárt egy új szót is, az ő dallamos nevéhez képest ez mélyebb, sötétebb tónusú. - Igen, hajón vagyunk. Üdvözlöm újra a Dominium-on, mely egyike az öt nagy bárkahajónak, amelyekkel elhagytuk annak idején a Földet. - Nekem eszembe sem jut, hogy egy földi személy számára a hajó elsődlegesen vízi jármű. Számomra a hajók a csillagok között utaznak, hiszen én már itt születtem és sosem ültem vízi alkalmatosságon. Ami azt illeti, nem is tervezem, de amennyire ez a Perda nevű hold pikkelni tud rám, biztosan sor kerül majd erre is. - Most 2417-et írunk, én pedig Callum Jenkins kancellár vagyok, egyike annak a hétnek, akik vezetik a megmaradt emberiséget. Orvos is vagyok, többek között a hibernáció a szakterületem, Ön is több, mint ötven évet hibernálva töltött ezen a hajón. És valóban ismertük egymást. Egy kicsit. - A végén kicsit elmosolyodva magyarázok neki tovább, szép lassan haladva, mert érzésem szerint levegőért fog kapkodni. Gyakori a hibernációs ébresztések után is, egyeseknél kisebb-nagyobb mértékű amnéziát okoz, és jellemzően azt tökéletesen el tudják felejteni, hogy ők hibernálásra lettek kiválasztva. Na meg ami ezzel jár, például, hogy sokszor a családtagok nem voltak ilyen szerencsések. A hadnagy kérése is egy pár szívdobbanásig tartó kis csendet eredményez. - Nagyon sajnálom, Lewis hadnagy, de a családját többé nem láthatja. Ők nem jöhettek el velünk. Őszinte részvétem. - Talán mert Lewis-t ismerem, ezúttal tényleg van valami igazságalapja is ennek a kívánságnak.
Össze vagyok zavarodva, és bár szeretnék küzdeni ellene, világosan látni, egyelőre ez nem megy túl nagy sikerrel. Az emlékeim eltűntek, nem kuszák, nem ködösek, egyszerűen csak nincsenek, mintha egy fekete lyukba kerültek volna, mely mindent elnyelt. A név se ismerős, amit a férfi mond, hiába ismételgetem magamban. Samantha… Lewis… egyik se mond semmit, így halkan sóhajtok, kicsit beletúrok ujjaimmal a hajamba. - Nem ismerős. - ismerem be, szinte suttogva magam elé a szavakat, majd hallgatom tovább és némileg elkerekednek szemeim. Dominium… bárkahajó… a föld elhagyása. - Hogy… hogy mi? - pislogok párat értetlenül, nem dereng… Miért nem dereng semmi? Kicsit szaporábban veszem a levegőt, a szívem is gyorsabb ütemben dobog, miközben megszorítom ismét a kezét, mert Ő most az egyetlen itt mellettem, aki segíthet. Nem tudom, hogy miért bízom benne, de megteszem. 2417… - Az nem lehet. Az hogy lehetséges? - már a dátum. Nem aludhattam ilyen sokat. Hibernáltak volna? Ez logikus lehet, de hogy a jövőben ébredtem? - Biztos csak álmodom… - megrázom a fejem, tagadok, mert egyszerűbb a tagadásban élni, mert elfogadni a jelent. Hallom, hogy beszél, fel is fogom a nevét, majd amikor kimondja a hibernálást kapom ismét felé a fejem. Tehát valóság lehet, már ha tényleg nem álmodom, Ő pedig egy vezető. Akkor miért van most itt? És miért ilyen közvetlen velem? Lepillantok a kezére, majd ismét vissza rá. - Biztos, hogy csak egy kicsit? - ötven év… - Ötven évig aludtam? - próbálom összerakni a fejemben a képet, de egyelőre ez még nehezen megy. Talán ha látnám a családomat, Ők talán segíthetnének. Szeretném, ha ide hívná őket, de a válasz, amit hallok, attól a szám is kiszárad, hiába ittam az előbb néhány kortyot. Nem emlékszem a családomra, nem emlékszem senkire se, mégis mély fájdalom hatol a lelkembe. Nincs… nincs senkim ezek szerint. Aprót nyelek, majd aprót bólintok. - Értem… - csak idő kell, amíg feldolgozom. Amíg feldolgozok minden, ami most elhangzott. Lassan ismét körbenézek a szobában, minden annyira idegennek tűnik, de ha a jövőben vagyok, érthetőek a modern felszerelések. - Mi vár rám itt? - teszem fel halkan a kérdést, mert úgy érzem, hogy el vagyok veszve. Nem tudom, hogy mit várnak tőlem, hogy lesz-e itt jövőm, azt se tudom, hogy mihez értek, nem csak azt, hogy ki vagyok. Mi lesz velem? Kezd a kétségbeesés utat törni, de még visszafogom, muszáj koncentrálnom és erősnek maradnom.
